A MAGYAR JUSTITIA BIZOTTSÁG

(LEVELESLÁDÁJA)

AKTUÁLIS ÉSZREVÉTELEK ÉS MEGJEGYZÉSEK

1/ GONDOLATOK AZ ALKOTMÁNYRÓL

Az „Alkotmány” (alaptörvény) a hatalomgyakorlás, a közigazgatási rendszer és az állampolgári jogállások (jogok és kötelességek) szabályait tartalmazó jogszabályok gyûjteménye, amellyel szemben egyetlen más jogszabály nem lehet ellentétes.

A jelenlegi - többször módosított (toldozott, foltozott) -, Alkotmányunk, a Buharin által 1936-ban készített szovjet (ún. „sztalini” Alkotmány) egy „honosított” változata, amely Rákosi révén került hazánkba és szerkezete, tartalma, stílusa, hiányossága, valamint primitívsége ellenére mintegy hat évtizede „tabunak” számít az egymást követõ kormányok, illetve parlamenti törvényhozók számára.

Az Alkotmány áttekinthetetlenségébõl, értelmezhetetlenségébõl, pontatlanságából és logikátlanságából következik, hogy az állampolgárok többsége nem (is) ismeri ezt az alaptörvényt, bár ezzel semmit sem veszít. Sõt…

Alkotmányunk jellemzõje, hogy hatálybalépését követõen (a szovjetekhez hasonló módon) az államhatalmi szervek szinte minden egyes paragrafusát vagy cikkelyét durván megsértették vagy figyelmen kívül hagyták. Gyakorlatilag az Alkotmány csak akkor került reflektorfénybe, ha a törvényalkotók, a jogászok vagy az Alkotmány Bíróság közti perpatvar kavarta fel a közvélemény kedélyét és az esetek többségében olyan kérdésrõl folyt látványos vita („szõrszál” hasogatás), amelyet egy juhászbojtár percek alatt megoldott volna.

Arcpirító, megalázó és mélységesen sértõ az állampolgárok számára, hogy a rendszerváltozást követõen, az „ILLETÉKESEK” képtelenek voltak létrehozni az 1936-ban összetákolt szovjet Alkotmány változat helyett egy új Alkotmányt, mert aligha fogadhatjuk el, hogy hazánkban ne lenne olyan szakember, aki Buharinnál jobb (tökéletesebb) anyagot ne készítene el röpke néhány hét alatt. Példaként szolgáljanak dr. Maczó Ágnes vagy dr. Vincze János Alkotmány-tervezetei, amelyeket a médiák agyonhallgattak, és alaptörvényünkre ezred annyi figyelmet sem fordítottak, mint Gyõzike, Zalatnay vagy Sthol botrányos ügyeire.

A valós (igazi, tényleges) rendszerváltozás mindaddig torz és foghíjas marad, amíg az KMP, MKP, Békepárt, MDP, MSZMP utódpártja (az MSZP) gátolja a történelmi hagyományokra épülõ, magyar (nemzeti) Alkotmány kidolgozását és hatálybaléptetését.

2/ HM, ZMKA, ZMNE ÉS SZÖVEVÉNYES ÜGYEIK

Az elmúlt évtizedekben már számtalan esetben foglalkoztunk a HM és a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia (ZMKA), majd Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem (ZMNE) visszás dolgaival, de minden esetben a „falra hányt borsó” és/vagy az „agyonhallgatás” szimptómájába ütköztünk.

Für Lajossal kezdõdött a „vircsaft”, amikor egy hajdani politikai munkást neveztetett ki az akkori ZMKA élére, ezzel két évtizedre bebetonozta a politikai munkásokat az intézmény vezetésébe, mivel az egyik politikai munkást követte a másik, a parancsnoki (rektori) bársonyszékben. Az sem vált Für Lajos és Raffay Ernõ dicséretére, hogy az orruk elõtt „ejtõernyõztették” át az egykori politikai tiszteket és pártbizottsági tagokat különféle (esetleg kreált) beosztásokba. Példaként szolgálhat Horváth Miklós politikai tiszt (osztályvezetõ) „átemelése” a Hadtörténeti Intézet és Múzeum (HIM) állományába, mégpedig: (most fogózkodjanak meg Tisztelt Olvasók!) ’56-os történész-kutatói státuszba! Horváth „történész” Fürnek és Raffaynak köszönhette a késõbbi felfelé ívelõ pályáját.

A HM akkori vezetõi nem takarózhatnak azzal, hogy nem tudtak az át- ejtõernyõztetésekrõl, mert mielõtt Raffay Ernõt kinevezték volna fõigazgatónak a HIM-hez, több napilapban is megjelent egy terjedelmes, konkrét neveket tartalmazó NONSZENSZ c. cikkem errõl a kérdésrõl, ezért Raffay érkezésének hírére, minden átejtõernyõztetett személy összecsomagolta a személyes cókmókját és csak akkor nyugodtak meg, amikor az új fõigazgató a bemutatkozó állománygyûlésen kijelentette, hogy: „nem kell senkinek félni, nem lesznek elbocsájtások”!

Nem lehet elhallgatni, hogy Für Lajos mellett Hende Csaba volt a HM parlamenti titkára, majd jogi fõosztályvezetõ és kabinettitkár. Késõbb Hende Csaba Dávid Ibolya miniszter-asszony mellett „államtitkárkodott” az Igazságügyi Minisztériumban, de ketten sem „alkottak” maradandót a szakterületükön. Mindez nem jelenti azt, hogy Hende Csaba nem lehet eredményes honvédelmi miniszter, csupán a rideg tényekrõl kellett megemlékezni.

Keleti György hadügyér idejében Lányi Zsolt (az FKGP alelnöke) „verte a mellét”, hogy majd rendet teremt a HM-ben és intézményeiben. Figyelmeztetésem és tiltakozásom ellenére (Wachsler Tamással szövetkezve, „titokban”), beindítottak egy katonai vezetõképzõ tanfolyamot és (ezen a címen) mintegy 5 (azaz öt) millió forintot markoltak ki a HM, illetve a ZMKA zsebébõl. A tanfolyam hallgatói és elõadói (képletesen szólva) hasonlítottak Gogol: HOLT LELKEK c. mûvében szereplõ - a zseniális szélhámos (Csicsikov) által vásárolt – személyekre.

A szervezési és pénzügyi kérdésekkel Wachsler Tamás foglalkozott, egy „sajtpapírra” írt jegyzékben állította össze a tanfolyam költségeit (tanári díj, utazási költség, jegyzetek készítése, szállodai kiadások, étkeztetés, stb., stb.), de a ZMKA pénzügyi szolgálat vezetõje csak Szabó János (!) rektor-helyettes parancsára volt hajlandó kifizetni a számlákkal nem igazolt összeget.

A millióknak nyoma veszett, a tanfolyam „lecsengett”, a hallgatók semmilyen katonai beosztást nem kaptak, viszont Szabó(!) és Wachsler „munkáit” nagyra értékelték, mert Wachslert kinevezték a HM közigazgatás államtitkárává, Szabót pedig (a honvédelmi miniszter névrokonát) helyettes államtitkárrá, ahonnan a kormányváltást követõen visszakerült a ZMNE-re rektor-helyettesként, majd 2007-ben az Intézmény rektora lett. 2010 januárjában pedig a munkahelyén letartóztatták, pórázon elvezették, majd július elsejétõl a rektori megbízatását is megszüntették, mert zsarolási ügyekbe keveredett.

Célszerû lenne a korábbi „pénzszórási” tevékenységére fényt deríteni, és a közremûködõ személyeket is felelõsségre vonni, mivel a pénzherdálás Czinegétõl kezdve permanens folyamattá vált a HM–ben és intézményeiben! Csupán a most leváltott garnitúra két prominens vezetõje (Szekeres és Vadai) közel 40 (azaz negyven) milliót utazgatott el, és 30 milliót költöttek szeszesitalokra a HM-ben!

A szervezetlenséget, a pénzpazarlást és valamilyen korrupció-gyanús ügylet „csúcsát” jelentheti, hogy a HM 150 milliós szerzõdést kötött külsõ cégekkel idegen nyelvi oktatás biztosítására, holott a ZMNE-en mûködik (talán) az ország egyik legkorszerûbb (nemrégiben átépített) idegen nyelvi oktatási bázisa (laborja), a tanári állomány felkészültsége, illetve kapacitása lehetõvé teszi a magas szintû (korszerû) oktatást. A 150 millió „ablakon át kidobott pénz”, amely 5 évre elegendõ lenne a HM szeszesital fogyasztásának kielégítésére(!)…És mindezek csak a „jéghegy” csúcsának számítanak!

3/ AJÁNDÉK RENDFOKOZATOK ÉS KITÛNTETÉSEK

A rendszerváltozást követõen sajátos ajándékozás dömpinget indítottak el a honvédelmi miniszterek és a köztársasági elnökök. Vélt vagy valós(?) érdemek alapján két kézzel szórták a katonai rendfokozatokat vagy kitûntetéseket, degradálva azok erkölcsi vagy eszmei értékét és presztízsét”.

A lavinát Göncz Árpád indította el azzal, hogy (meleg szavak kíséretében) magas állami kitûntetést nyújtott át annak a Kárpáti (Kurely) Ferenc ex honvédelmi miniszternek, aki a Néphadsereg „fõ-komisszárjaként” „tûzzel-vassal” biztosította a személyi állomány marxista-leninista-sztalinista képzését (agymosását), jelentõsen megkurtítva a szakmai képzés (elméleti és gyakorlati) idõtartamát, majd leváltásának pillanatáig görcsösen ragaszkodott ahhoz, hogy a seregben megmaradjanak az MSZP alapszervezetei.

Göncz Árpád léptette elõ Király Béla vezérõrnagyot vezérezredessé, akit Farkas Mihály „tuszkolt be”, a tábornoki kasztba, mert a koncepciós perek során hamis vádakat szórt tábornok-társaira, és elvállalta (a felkérést elutasító) Sólyom László altábornagy helyett, hogy az 1950-es katonai díszszemlén a honvédelmi miniszteren kívül a szovjet katonai fõtanácsadónak is kész jelentést beadni.

Az már Für Lajosra, és Pick Róbertre (a köztársasági elnök „hadsegédjére”) tartozik, hogy elfelejtették tájékoztatni a honvédség fõparancsnokát arról, hogy Király Béla háromszoros dezertõr volt, és ötvenhatos „hõstetteinek”, valamint tevékenységeinek mindegyike tömény hazugságokat tartalmazott!

A bohóckodás kategóriájába tartozik, hogy az elmúlt húsz évben mintegy száz dandártábornoki kinevezés történt, bár egyetlenegy teljesen feltöltött dandárunk sem volt!

Szabó János hadügyér azon a címen léptette elõ Szalay Róbertet ,hajdani politikai tisztet és pufajkást alezredessé, hogy (saját és senkivel sem bizonyított állítása szerint) ott volt a Sztalin szobor ledöntésénél, viszont nem léptette elõ azt a 75-80 ezer embert, akik valóban ott voltak a csizmás generalisszimusz szobrának lebontásánál.

A fentiekben arról a Szabó Jánosról van szó, aki szó szerint megismételte Raffay megnyugtató mondatát a „tisztogatások” elmaradásáról, és aki semmilyen nyomot nem hagyott maga után a közvélemény emlékezetében, pedig még a köztársasági elnöki funkció betöltésére is alkalmasnak találta magát.

Az már Szabó tudatlanságát fémjelzi, hogy a korábban elõléptetett Bánkuty Gézát (Lányi Zsolt javaslatára) másodszor is elõléptette a vonatkozó törvények megsértésével. Bánkuty szintén kitalált ’56-os hõstetteivel férkõzött sokak bizalmába, és bizonyos idõ kellett annak a tisztázására, hogy az ’56-os forradalom alatt semmit sem tett (hacsak azt nem könyvelték el érdemének, hogy kicsempészett nemzetõr igazolványt adott ÁVH-s barátjának), majd pufajkába bújt, késõbb pedig Bécsben Szabó Miklós BM-es rezidens bizalmas munkatársa volt.

Szabó Miklós buktatott le számos forradalmárt és juttatott Kádár bitójára. Nem régiben azt nyilatkozta a Magyar Hírlapban, hogy nem érzi magát felelõsnek pl. a fiatal forradalmár, Renner Péter halálában, és most is úgy érez, mint annak idején Bécsben!

Az már csak hab a tortán, hogy a rendszerváltozást követõen Szabó Miklós egy Társadalmi Unió elnöke lett, kb. ötven méterre a Honvédelmi Minisztériumtól és a Nemzetbiztonsági Hivataltól, szép tágas irodában dolgozik, és negyvenhárom tagszervezettel rendelkezik. Állítása szerint mintegy 700 000 (azaz: hétszázezer) regisztrált tagságuk van. Fõként fogyasztóvédelmi ügyekkel foglalkoznak, de a fogyasztók errõl mit sem érzékelnek…

Kádár meghálálta a forradalmárok elleni tevékenységét, és a szocialista kormányok is jelentõs pályázati pénzeket pumpáltak a Társadalmi Unióba.

Ezt a „kitérõnek” tûnõ témát azért kellett megemlíteni, mert a szovjetek háborús terveit meghiúsító (és hazánkat, sõt Európát fenyegetõ veszélyt elhárító) Belovai István rehabilitálási ügyével sem Göncz Árpád, sem utódjai, de Dávid Ibolya vagy Hende Csaba sem foglalkozott! Hende Csaba azt a kérésemet is elutasította, hogy egy jogászokból, történészekbõl, politikusokból és katonákból álló bizottság vizsgálja meg Belovai István ügyét, aki nem kapott pályázati pénzeket, sõt még nyugdíjat sem! Az USA-ban halt meg 2009. november 6-án. A karrierjét, a szabadságát és a házasságát áldozta fel a hazájáért! Neki nem járt sem kitûntetés, sem elõléptetés! Bajnai Gordon viszont Király Béla ravatalánál megható nekrológban méltatta a magyar történelem – egyik - legnagyobb, legügyesebb, legszerencsésebb és legaljasabb szélhámosát, hazugját, árulóját, dezertõrét és besúgóját!

Lányi Zsolt dandártábornoki rendfokozatra terjesztette fel Homola Csaba ezredest, a Honvédelmi Bizottság titkárságának vezetõjét, aki életében nem látott dandárt, de Lányi biztosan akceptálta, hogy a Néphadseregben függetlenített párttitkárként „eredményes” munkát végzett…

Példa nélkülinek mondható Stefán Géza altábornagy vezérezredessé történt elõléptetése, mert korábban vezérezredesi rendfokozatot senki sem kapott ebben a beosztásban (KBH: Katonai Biztonsági Hivatal), de talán bekalkulálták nála, hogy anno dacumál már a III/III-as „cégnél” is vezetõ beosztásban volt…

A logikátlan, törvénytelen és indokolatlan rendfokozati elõléptetések és kitûntetések akarva-akaratlanul lejáratták a Magyar Honvédséget és azt a személyt is, aki „ajándékba” kapott rendfokozato(ka)t vagy plecsni(ke)t, még akkor is, ha az IQ-jának az értéke nem elegendõ ennek a felismerésére.

Hasonló esetek tömege fordult elõ a polgári szférában is, talán Demszky Gáborral (Budapest tönkretevõjével, a leghazugabb és akut amnéziában szenvedõ fõpolgármesterével) igazolható ez az állítás, amikor egyszerre két kitûntetést tûzött a felvonuló tömeget szétveretõ Gergényi druszája zakójára, miközben a szellemi fogyatékosokra jellemzõ mosolyt erõltetve magára, fogadta a megilletõdött fõrendõr köszönetét.

Meggondolandó - a brit kormány gyakorlati eljárásának átvétele -, miszerint attól a személytõl, akirõl kiderült, hogy érdemtelenül kapott kitûntetést, utólag (sõt halála után is) visszavették (vagy törölték az adományozottak jegyzékébõl),- ezt tették a Románia conducãtorával (Ceauºescuval) is.

Jogászoknak való „csemege” kérdés, hogy vajon az elhunyt Király Bélától vissza lehet-e venni Horthytól, Hitlertõl, Mussolinitól, Szálasitól, Rákositól, Farkastól, Nagy Imrétõl, Göncztõl, Horntól, Keletitõl, Mádlitól, Medgyessytõl, Gyurcsánytól, a Yad Washemtõl, valamit Indiában, Japánban, Új-Zélandban, USA-ban, Vietnamban, Tajvanon, Kanadában, Argentínában kapott kitüntetéseit, okleveleit, díszpolgári címeit (?), hiszen ezek többségét azért kapta, mert az orránál fogva vezette a fél világot, és hazugságaival elkápráztatta a hiszékeny vagy elfogult embereket!

4/ KÁROLYI MIHÁLYRÓL

Forgó Irén közvetítésével kaptam meg (e-mail-en) azt az Interneten megjelentetett felszólítást, hogy Károlyi Mihály szobrát helyezzék a szoborparkba, vagy adják oda a szoborhoz ragaszkodó Lendvai Ildikónak, talán akkor megnyugszik és nem sóvárog Károlyi után.

Kétségtelen, hogy Lendvai hasznára válna, ha leköltözne Békéscsabára, Károlyi Mihály ugyanis Békéscsaba díszpolgára, és ez a tény (talán) nyugtatólag hatna rá, bár meg kell említeni, hogy Károlyinak annyi köze volt Békéscsabához, mint Lajosmizséhez vagy Bukaresthez…

„Áthidaló” megoldásnak javasoljuk, hogy az egész szoborparkot vigyék a szeméttelepre vagy a fémgyûjtõbe, mert sokba kerül az adófizetõknek a fenntartása.

Nem árt tudni, hogy egykoron Zsigmond Attila ötlete volt a szoborpark létrehozása, és potom 60 (azaz hatvan) milliót költöttek rá. Arról a Zsigmond Attiláról van szó, aki 1985-ben kvázi-kékcédulás módszerrel lett országgyûlési képviselõ, mert a munkásõröket tömegével szállították át a Budapesti II. kerület egyik választókörzeteibõl a másikba, így biztosítva a jelöléséhez szükséges többlet szavazatokat és kiejtve a többi jelölteket. Az egyik ”derék munkásõr” még ki is „kiabálta” a jelölõgyûlésen, hogy: „Most jöttünk a másik szavazókörzetbõl, ott is Zsigmond elvtárs mellett álltunk ki”.

5/ SIMOR ANDRÁS ÉS AZ IMF

Minden ellenkezõ véleménnyel szemben, igazat kell adnunk az IMF-nek, hogy karakán módon kiállt Simor András mellett és ellenzi, hogy csökkentsék a Magyar Nemzeti Bank elnökének a fizetését. A havi 10 000 000 (azaz tíz millió) feletti jövedelembõl ugyanis Magyarországon még (úgy-ahogy) el lehet éldegélni, de 2 000 000 (azaz két millióból) már nem futja a méregdrága libamájra, lazacra kaviárra, teknõsbéka levesre, bálnahúsra, francia pezsgõre és konyakra, nem beszélve más luxus dolgokról.

Az IMF nem engedheti meg, hogy egy ultra-szuper képességekkel megáldott bankelnök krajcároskodjon és kerékpárral vagy villamossal közlekedjen, illetve az aluljárókban nyújtogassa a kezét néhány forintocskáért, mert alacsonyabb fizetés esetében a kisebb fizetésûek vagy hajléktalanok helyzetét megnehezíti azzal, hogy közéjük keveredik és csökkenti az egy fõre esõ alamizsnák mennyiségét. Így gondoskodik az IMF az elesettekrõl is, tehát akceptálni (és érteni) kell a kardoskodását.

Simor urat is meg kell érteni: szociális érzékenysége, extra igénye és vastag arcbõre nem teszi lehetõvé, hogy lemondjon arról, amit az adófizetõk biztosítanak számára.

6/ PINTÉR SÁNDORRÓL

A kormány összetételének egyik legnagyobb meglepetését Pintér belügyminiszterré való kinevezése jelentette. Közismert (Pintér nyilatkozatából is), hogy az új belügyér Gergényi cimborája és az egykori „fõrendõr” népellenes tettét ma is pozitívan értékeli.

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy Pintér nem lehet (vagy nem lesz) jó belügyminiszter, de a rendõrség néhány utóbbi fellépése (akciója) semmiben sem különbözik a kormányváltás elõtti „csapatétól”, oda vezénylik õket nagy számban, ahol semmi tennivalójuk nincsen, és pontosan úgy viselkednek, mint a gyurcsányi diktatúra idejében.

Pintér mélyen hallgatott az elõzõ években végbement rendõrségi atrocitások során is, ami (átvitt értelemben) cinkosságot jelenthet annak a részérõl, aki már jól ismeri (és ismerte) ezt a szakterületet. Ha elemzésünkben tévednénk, akkor felszólítás nélkül megkövetjük mind a belügyminisztert, mind a testületet és õszintén kívánjuk, hogy ne legyen igazunk.

7/ ELLENZÉKRÕL ÉS KRITIZÁLÓKRÓL

Elõre kell bocsátanunk, hogy senkit sem akarunk megsérteni vagy elmarasztalni, teljes mértékben elismerjük, hogy mindenkinek joga van véleményt nyilvánítani, még akkor is ha azzal nem értünk egyet.

Ugyanakkor azt tapasztaljuk, hogy egyes „hangadó” ellenzéki személyek már-már permanensen és gusztustalanul kritizálják a kormányt a megalakulásának pillanatától kezdve.

Mindezek viszont csak azoktól fogadhatók el, akik az országot csõdbe vivõ Kádár érában, valamint Horn, Medgyessy, Gyurcsány vagy Bajnai „éhezõ proletárvezetõk” uralkodása alatt is meg mertek szólalni.

Mesterházy elvtárs például „sunyított” (lapított) a „félnótás” Gyurcsány sorozatos hazugságai és népellenes fellépései korszakában, most pedig veri az asztalt azért, amit nyolc évig „elqrtak” elvtársaival egyetemben, és az EU államok sereghajtójává züllesztették hazánkat. Hordóra pattanva kifogásol mindent, szinte megrészegül a saját hangjától.

Egy folyamatosan „röhögõ” vagy vigyorgó kórus (Gyurcsány és Lendvai vezetésével) látható a parlamentben a frakcióvezetõ mellett és mögött (a kamerák jóvoltából), csak az nem érthetõ, hogy mitõl olyan vidámak, és miért tartják olyan viccesnek Mesterházy jól artikulált, de semmitmondó, „marosáni” stílusú felszólalásait.

Vona Gábor azt képzeli magáról, hogy ebben az országban csak neki van (és lehet) igaza. Talán az a legnagyobb hibája, hogy azt sem tudja, hogy mit kellene tudnia. Tapasztalatlanságát és a politikai életben való járatlanságát pökhendiséggel, „bunkó” viselkedéssel és látványos „kiszólásaival” szeretné (vagy akarja) kompenzálni, ami sok szimpatizánsának nagyon tetszik, de még többekben visszatetszést gerjeszt.

Számos jó gondolatait és programpontjait hatékonyabban érvényesíthetné nagyobb szerénységgel és kompromisszum készséggel. Sajnos kezdi elsajátítani azokat az allûröket, amelyek a gyorsan népszerûvé vált személyekre jellemzõk, lekezelõ stílusba „ment át” és ex chatedra kijelentései nem minden esetben vannak köszönõ viszonyban a az igazsággal, a lehetõségekkel, a megvalósíthatósággal vagy a többségi akarattal (támogatással). Nagy kár lenne ezen az úton haladni, mert történelmi figurák sokaságával igazolható, hogy ezek csak átmeneti (felületes) sikereket eredményeznek.

Gaudi-Nagy Tamás redundáns hozzászólásaival (nyilatkozataival) és közszereplésének növelésével kívánja népszerûségét fokozni vagy igazát bizonyítani. Megítélésem szerint, a kívánt cél jobban elérhetõ tömör, világos és rövid (jól kidolgozott) gondolatok tolmácsolásával. Emlékeztetni szeretném arra, amikor egy volt politikai tiszt, pufajkás és köztörvényes alperes védelmét vállalta el, és a másodfokú tárgyaláson nyolc (!) oldalnyi anyagban fejtegette védence ártatlanságát. Feleslegesen dolgozott, mert a másik védõ néhány konkrétumokat tartalmazó mondattal „padlóztatta” az elsõfokú bíróság által is elmarasztalt alperest.

Tehát: nem a mennyiségre, hanem a minõségre kell(ene) koncentrálni, az eredmény sokkal jobb, meggyõzõbb és elfogadhatóbb lesz, mint a „bõ lére eresztett” mondat-zuhatagok.

SCHIFFER ANDRÁSRÓL csupán annyit lehet megjegyezni, hogy frázisok puffogtatásán és kiizzadt kötözködésen kívül semmit sem tudott eddig produkálni. Ennek ellenére öntelt pózt vett fel, és úgy tesz, mintha az LMP lenne a legnagyobb létszámú frakció a parlamentben. No comment!

ÖSSZESSÉGÉBEN: a nyári „uborka szezonban” - kikapcsolódásként -, nem árt áttekinteni azokat a társadalmi problémákat, megoldásuk lehetõségét és egyes személyek hozzáállását, amelyek a közvéleményt foglalkoztatják.

Célszerû lenne határozottabban és gyorsabb ütemben foglalkozni az alábbi kérdésekkel :

-a felelõsségre vonásokkal (ne „röhögjenek” már annyira és annyian Gyurcsány hívei);

-az ’56-os kárpótlás kérdésével;

-a Szabadság téri szovjet emlékmû eltávolításával;

-a Szanyi Tibor elvtárs csalással szerzett OGY képviselõségével;

-a Kuncze-féle BM szennyes ügyeivel;

-Belovai István posztumusz rehabilitálásával;

-Király Béla életútjával;

-a Biszku-féle fõguruk nyugdíjának minimum értékre való leszállításával;

-a Budapestet tönkretett Demszky Gábor felelõsségre vonásával;

-az „Apró” klán lakásfoglalási kérdésével;

-egy hadapród vagy kadet jellegû iskolalánc kialakításával;

-egyetemek és fõiskolák kötelezõ biztonságpolitikai és honvédelmi kérdések c. (elméleti és gyakorlati témaköröket tartalmazó) tananyag felvételével;

-tartalékos tiszt és tiszthelyettes képzések beindításával;

-a közszolgálati médiák igazságos (a politikai erõviszonyokhoz igazodó) átalakításával (felosztásával);

-a Bíróságok és a Büntetõ Törvénykönyv korszerûsítésével;

-a magyarságot (történelmünket) becsmérlõ (sértegetõ, gúnyoló,) személyek (pl.: Esterházy Péter, Kertész Imre, Biszku Béla, Havas Szófia, Spiró György, stb.,) felelõsségre vonásával.

Köszönettel veszünk minden javító szándékú észrevételt vagy kiegészítést, készen állunk arra is, hogy – önzetlen - segítséget nyújtsunk a felvetett kérdések vagy problémák további tisztázására vagy megoldására.

Tisztelettel:

(Prof. Dr. Bokor Imre)

az MJB elnöke