KÖZÉRDEKÛ, AKTUÁLIS, HITELES.

A MAGYAR JUSTITIA BIZOTTSÁG LEVELESLÁDÁJA

EGY NOBEL-BÉKEDÍJAS VIZITJÉRÕL

Elie Wiesel - a kétes kilétû Nobel-békedíjas író(?) -, két napig vendégeskedett hazánkban, de becsülettel eleget tett zsúfolt programjának. A tiszteletére rendezett parlamenti konferencián is hallatta a hangját, tömény ostobaságok hagyták el hangképzõ szervét. Eszmecserét folytatott Sólyom László köztársasgi elnökkel, valamint más, neves közéleti személyiségekkel, majd részt vett a Hit Gyülekezetében összecsõdült hithûek rendezvényén is.

A kergebirka agyú, és ápolt kinézetûnek aligha mondható író(féleség) keményen kritizálta a magarságot, megjegyezte, hogy vegyes érzelmekkel megy haza, mert társadalmunk nem veti ki magából a gyûlölet hordozóit.

Azt is elgügyögte, hogy nem tud megbocsátani a magyar nemzetnek (!) az õt és a családját ért szörnyûségek miatt! Sólyom Lászlót is “kiosztotta” az ún. “Gyülölet törvény” létrehozásának elmaradása miatt. Erre mondhatnák, hogy a tudatlanságnak, a tájékozatlanságnak, az elfogultságnak és a pofátlanságnak nincsen határa!

A Mélyen Tisztelt Olvasók elnézését kell kérnem a negyedik jelzõért, de gazdag szókincseinkben nincsen más (enyhébb) kifejezés arra, aki képes szembeköpni egy nemzetet(!), még akkor sem, ha “súgok” sokasága befolyásolhatta állásfoglalásának kialakításában.

Jó lenne, ha Wiesel úr és elv(eszme)társai tudomásul vennék, hogy(a világon) senkinek és semmiért nem kell a magyar nemzetnek megbocsátani! Nemzetünk - Európában - egyedülállóként védte a magyar, az osztrák, a lengyel, a csehszlovák és (részben) a román zsidók tömegeit! Itt találtak menedéket a német megszállásig a nácik üldözöttjei, és Horthy volt az egyedüli európai államfõ, aki “kesztyût dobott” Hitlerhez.

A Londonban székelõ Zsidó Világkongresszus elnöke egy nyilatkoztában hangoztatta (1942 vagy 1943–ban), hogy Magyarországon vannak a legvédettebb helyzetben a zsidók! Tartott attól, hogy Horthy “kiugrik” a háborúból, mert abban az esetben a német megszállás elkerülhetetlen lenne, és a zsidók úgy járnának, mint Lengyelországban, Csehszlovákiában (majd Szlovákiában), illetve más (németek által) megszállt államokban!

Nemzetünk ellenállása megközelítõleg ugyan olyan volt, mint a magyar állampolgárságú zsidóké, akik nem követték a Varsói-gettó példáját, és szinte szó (és tett) nélkül tûrték a deportálást. Arról sem hallani, hogy hányan álltak ellent a németeknek vagy a nyilasoknak és hányan szöktek meg menet közben? Azokat, akik a bujkálást választották, a magyarok segítették hajlékkal, élelemmel és szállással.

Kispesten viszont,- a Horthy Miklós úton lévõ “nyilas házra” magyar katonák nyitottak sortüzet egy mozgó teherkocsi nyitott platójáról (két karszallagos õrszemmel végeztek), és néhány órával az esemény megtörténte után személyesen láttam a járdán lévõ vérfoltokat, valamint az épület homlokzatán a lövések nyomait.

Az is tény, hogy a Kossuth téri iskolánkban lévõ zsidó tanulótársaink (akikkel soha semmilyen konfliktusunk nem volt), azzal dicsekedtek, hogy hamarosan mennek Németországba, ott az élelmiszerjegyekre dupla adagot adnak (cukor, vaj, margarin, kenyér, hús, stb.,), mint itthon, ahol az esetek többségében, hosszú (gyötrelmes) sorbanállás során, gyakran lehúzták az üzletek rolóit, mert elfogyott a készlet, és dobhattuk a szemétbe az adott napra (vagy hétre) érvényes kis színes jegyecskéket.

Wiesel úr talán azt sem tudja (vagy nem akarja tudomásul venni), hogy a háborús bûnösök döntõ többségét felelõsségre vonták (zömében törvénytelen módszerekkel, a bosszúállás szellemében), tehát nincs kinek megbocsátani, mert a vélt vagy valós bûnösök már nem élnek. Egyeseket az Oktogon “lógatták” fel a lámpatartó oszlopokra 1945-ben a náci terrort túlélõk, akik az ÁVO, az ÁVH vagy pufajkások pribékjeivel szemben viszont olyan elnézõek voltak, hogy miniszterelnöki, miniszteri vagy a parlamenti székekhez juttatták õket, amelyek semmiben sem hasonlítanak a lámpavasokra.

Wiesel úrnak kettõs látása és mércéje van. Van amirõl hallgat, van amit csak részleteiben ismer, de az amnézia mindkettõt sûrû homályba takarja az agyában.

A magyar nemzet elsöprõ többsége sohasem volt rasszista. Nem úgy “szereti” a külföldieket, mint pédául az izraeliak az arabokat, az oroszok a csecseneket vagy ingusokat, a törökök az örményeket, a spanyolok a baszkokat, a szerbek a horvátokat, a szlovákok a magyarokat, stb., stb.

Mi,- “befogadó” ország vagyunk, Budapesten például 22 zsinagóga mûködik, a legnagyobb méretû “HANUKÁT” Európában évek óta itt szervezték, még a Hõsök terét is “kiigényelhették” maguknak.

Nincsen tiltva és nem büntetik a szlovák, a román, a német és más nyelvek használatát, kulturális létesítményeik fejlesztését és látogatását, de kétségtelen, hogy sokakat irritál az, ha nemzeti szimbólumaink használatát azok kérdõjelezik meg (vagy tiltják-tiltatják), akik nem ismerik a magyar történelmet, a szülõföldünk védelméért folytatott harcainakat, hõseineket és véráldozatunkat, de nap-mint nap emlegetik saját veszteségeiket, egyetlenegy szóval sem utalva arra (vagy elbagatelizálva) a magyar nemzet veszteségeit, a Gulágra elhurcoltak százezreit, a Kádár megtorlása elõl kimenekült százezreket, a kivégzettek ezreit, a letartóztatottak és elítéltek tízezreit, a kisemizettek és megfigyeltek többszáz ezres tõmegét, miközben soha, senkitõl nem kaptunk egy fillér jóvátételt, kárpótlást vagy köszönetet.

Nem folytatom tovább, mert a Wiesel-félék agyának csekély befogadóképességét is izolálja a gyûlölet, a tudatlanság vagy mások fájdalmával (szevedésével és veszteségeivel) szembeni immunitásuk.

Jobb lenne, ha Wiesel úr a jövõben elkerülné országunkat! Ne alkosson véleményt kétnapos tapasztalata(?) alapján egy nemzetrõl, ne avatkozzon egy ország belügyeibe, fordítson nagyobb figyelmet a történelem tanulmányozására, ne vegye készpénznek a “súgóktól” érkezõ információkat, foglalkozzon komolyabban választott szakmájával, mert a Nobel-békedijat immáron több mint húsz éve megkapta, meg kellene szolgálni ezt az elõlegzett elismerést, ne szítsa a békétlenség tüzét néhány nagyhangú (erõszakos) személy vagy csoport (szervezet) között.

(Prof. Dr. Bokor Imre)