EMLÉKEZTETÕ:

Egyes,- hajdani (uborkafára felkapaszkodott) politikusok, elérkezettnek látják az idõt, hogy újra a közvélemény reflektorfényébe kerüljenek, és az emberek feledékenységét vagy közömbösségét kihasználva, folytassák azt a (látványos) kisded játékukat, amellyel a rendszerváltás megtorpedózását segítették. Ebbe a kategóriába tartoznak (a teljességre való törekvés igénye nélkül): Torgyán József, Für Lajos, Lányi Zsolt, Raffay Ernõ, Csurka István, Deák Lívia és „hasonszõrû” társaik, akik most megkopott hírnevükre támaszkodva felsorakoznának a „repetára”. Szemléltetõ példaként érdemes megnézni, hogy milyen bizonyítványt állított ki önmagáról egy új kisgazda párt szervezésén munkálkodó Torgyán József,- az „Antalltól Orbánig” c. „mûvében”.

RECENZIÓ

Dr. Torgyán József: ANTALLTÓL ORBÁNIG c.

munkájáról

(Magyar Könyvklub Rt., Budapest, 2005)

Bevezetõként meg kell állapítani, hogy a szerzõ mûvét,- egy rendkívül tetszetõs kötésben, az olvasást segítõ betûméretû-és sortávolságú szedéssel, kiváló minõségû (fényezett) papír felhasználásával, valamint a tartalmat (részben) kifejezõ színes (képes) borítólappal jelentette meg a Kiadó.

Dr. Torgyán József (politikus-ügyvéd-író) könyvének megjelenését fokozott várakozás elõzte meg, mind szimpatizánsai, mind pedig ellenfelei részérõl. Megítélésem szerint az egyik tábor sem fog csalódni a könyv elolvasását követõen, még azok sem, akik több részletkérdés kifejtésére gondoltak, mivel a szerzõ már a „Bevezetõ és eligazító” részben utalt arra, hogy egy késõbb kiadandó könyvében szeretne még beszámolni kellõ érdeklõdésre számítható kérdésekrõl, ha megkapja az olvasók ez irányú visszajelzéseit.

Ami a könyv címét illeti, frappánsabb lett volna a következõk közül választani:

-1/ „Dr. Torgyán József (ön)diagnózisa”;

-2/ „A hordószónok melldöngetése”;

-3/ „A fele sem igaz”;

-4/ „Egy õrült naplója”;

-5/ „Késekkel a hátamban”.

A 210 lapot tartalmazó írásmûnek szinte minden egyes oldala azt tükrözi, hogy a szerzõn, a közéletbõl való többéves (kényszerûen önkéntes) kikapcsolódás (pihenés) sem segített semmit, megtartotta azt a „formáját”, amellyel fénykorában „csillogott”: a mértéktelen öntömjénezést, a semmitmondást, a látszattevékenységének dicsõítését, kombinálva a nagyfokú üldözési mániájával.

A könyvben lévõ betûk monotonnak tûnõ halmazát 55 fénykép élénkíti, de a szerkesztõ figyelmetlenségére vall, hogy a szerzõ csupán 52 képen látható, holott a mai fototechnika lehetõvé tette volna, hogy az olvasó ne legyen megrövidítve három Torgyán képpel.

A borítóterv készítõje - Csóka Z. Márk - viszont igazi profi munkát végzett: Torgyán felsõteste úgy emelkedik ki a nemzeti színû zászlót lengetõ tömegbõl, mint Poszeidón a tenger habjaiból, csak a háromágú szigony hiányzik a kezébõl.

Kimutatható, hogy az ANTALLTÓL ORBÁNIG c. iromány hibákkal, hiányosságokkal, ellentmondásokkal, valótlanságok tömegével és csúsztatásokkal telített, viszont (részben) szinkronban van a szerzõnek a „Bevezetõ és eligazító”-ban írt figyelmeztetésével, hogy nem vélt vagy valós sikertörténetet akart írni, hanem a szebb jövõ építéséhez kíván hozzájárulni, tehát véleménye szerint: „Ezért talál a mûvemben az engem megtisztelõ olvasó több negatívumot, mint pozitívumot”.

Igazolom e sorok olvasóinak a fenti mondat mélységes igazságtartalmát, illetve a szerzõ hibátlan intuícióját: T A L Á L T A M !

RÉSZLETEIBEN

ELSÕ RÉSZ 1. fejezet

A szerzõ, a könyv címétõl eltérõen, nem Antallal (vagyis nem Antalltól) „indítja” a „mondókáját”, hanem bemutatja családfáját, amelybõl megtudhatjuk, hogy milyen „óriási” tehetségek vették körül Torgyán Józsefet. Mindhárom testvére „az abszolút zenei hallás olyan elképesztõ fokával született”, hogy a „különbözõ zeneigazgatók évekig belõlük éltek”, mert az iskolai koncerteken „beletenyereltek a testvérkék háta mögé állított zongorába, õk pedig megmondták, hogy milyen hangokat ütött le a direktor”(Sic!).

Megbocsátható a szerzõnek, hogy „némi” elfogultsággal mutatja be Paula nénjét, a „valóságos földre szállt angyalt”,- az „egészséges táplálkozás kérdéskörében elmélyült” (Sic!)„egyetlen” fiát, „csodálatos” unokáját, valamint „istenfélõ” menyét, akit hivatali hatalmát felhasználva akart betuszkolni a MALÉV igazgatóságába, ezért fájdalmas volt számára a média támadása, holott menye és annak szülei,- már az állampárt idején is a MALÉV-nél dolgoztak…

Megtudhattuk azt is, hogy Torgyán József az egyetemi évei alatt minden lehetséges pályadíjat megnyert(!), akár az egyetem, akár a Tudományos Akadémia írta ki, és természetesen „summa cum laude” minõsítéssel végzett, bár ez csak többszörös áttétellel kapcsolódik Antallhoz és Orbánhoz.

„Szeretett” Sanyi testvére már nem volt ilyen szerencsés, mert marxizmus-leninizmusból kellett volna kiváló érdemjegyet kapnia, hogy a Népköztársasági Gyûrût (Sic!) az ujjára húzhassa, de az utolsó vizsgán „lepontozták”, mert nem akartak egy pártonkívülit meggyûrûzni.

Az elsõ fejezetben még arról is tudósít a szerzõ, hogy feleségül vette a Pécsi Nemzeti Színház operettprimadonnáját, akivel a mai napig kitartottak egymás mellett, oly annyira, hogy „Kádár, Antall, Horn és Orbán minden ármánykodása zátonyra futott a szerelmükön és a szeretetükön”.

ELSÕ RÉSZ 2. fejezet

Ebben a fejezetben körvonalazza a szerzõ, hogy milyen „példátlan” lehetõsége volt az Országgyûlés Könyvtárában kutatómunkát végezni, a Nemzetközi Jogi Tudományos Diáktársaság elnöki „hozadékaként” kapott kutatójegy segítségével, és „olyan anyagokba tekinthetett be, amelyek mások számára hozzáférhetetlenek voltak” (Sic!).

Ez a váratlanul rázúdult lehetõség billenthette ki az idõérzékébõl, mert minden átmenet nélkül áttért az 1990-es választásokat követõ jelenségekre, majd 1945-öt, valamint 1950-et érintve, utalt az 1956-os forradalom és szabadságharc megtorlásában érintett Mansfeld Péter tragikus történetére. Megátkozván Mansfeld Péter gyilkosait, tájékoztatja olvasóit az ’56-os forradalomban és szabadságharcban játszott sokrétû szerepérõl.

Elbeszélése szerint Turán érte (egy estig tartó tárgyalást követõen) a forradalom híre, ahonnan „motorbiciklis stoppal” jött Budapestre, és a Nemzeti Múzeum kertjéhez igyekezett, ahol azt konstatálta, hogy „javában folyik a Rádió ostroma”. A Rádióba való bejutást keresztülvihetetlen vállalkozásnak ítélte meg, hiszen még fegyverük sem volt, ezért egy „fiatal srác javaslatára” (aki szerzett egy rabmobilt) Piliscsabára kocsikáztak, hogy egy ott lévõ magyar laktanya katonaságát maguk mellé állítsák. Tervük nem sikerült, egy tiszt (pisztolyt rántva) elzavarta õket a laktanya kapuja elõl, ezért visszajöttek Budapestre, a Nemzeti Múzeumig, ahonnan „hõsünk” gyalog ment (haza) Újpestre.

Itt egy pillanatra fel kell függeszteni a 2. fejezet ismertetését, mert érdemes megnézni, hogy ugyanerrõl az epizódról mit írt és hogyan nyilatkozott a kilencvenes évek elején, a Rádió ostromában részt vett Torgyán József.

A/ „1956. október 23-án részt vettem én is a tüntetésben és a Rádió elõtti harcokban. A Rádió elõtti harcolókból szerveztem egy csoportot, akikkel rabszállító kocsival kimentünk Piliscsabára, és ott megpróbáltuk a szovjet laktanyánál semlegesítést elérni, másrészt pedig Piliscsabáról felhoztuk a magyar katonaságot a Rádió ostromához. Ez kifejezetten az én nevemhez kötõdik”. (Sic!Torgyán könyv, 1992).

B/ „Október 23-án egy turai lakos hozott fel motorbiciklijével Budapestre. Miután már útközben értesültem arról, hogy forradalmi hangulat van a fõvárosban, ezért a Rádióhoz mentem, ahol szórványos lövöldözés volt. Rögtön szervezni kezdtem a csoportomat. Ezután elmentünk Piliscsabára, a magyar laktanyához, megpróbáltam a magyar katonákat tüzes szónoklattal rávenni arra, hogy vegyenek részt a Rádió elleni harcban. Sajnos azonban teljes kudarccal zárult ez az akcióm. Amikor késõ éjjel, inkább már hajnaltájt jöttünk haza, visszafelé Piliscsabáról Budapestre, akkor összeszorult szívvel láttam, hogy óriási szovjet csapatokat irányítanak Budapestre”. (Sic! Össztûz, 1994).

Mindezekbõl kitûnik, hogy dr. Torgyán Józsefet többszörösen cserbenhagyta az emlékezõtehetsége! Minden rosszindulat nélkül állítható, hogy a szerzõ nem vett részt a Rádió elõtti harcokban, nem hozta fel a magyar katonaságot (Sic!) a Rádió ostromához, nem szervezett csoportot és nem „szónokolt” a katonáknak sem. Nem kötõdik tehát „kifejezetten”(!) a nevéhez semmilyen olyan akció, amely közvetlen vagy közvetett kapcsolatban volt a Rádió ostromával.

Ugyanakkor le kell szögezni, hogy ilyen ellentmondó és valótlan handabandák „kifejezetten” lejáratják ’56-os forradalmunkat és szabadságharcunkat, valamint az életüket és/vagy szabadságukat feláldozó hõs forradalmárokat!

Megkérdõjelezhetõ a szerzõ azon állítása is, hogy október 24-én bekapcsolódott az újpesti forradalmi eseményekbe. Egyetlenegy forradalmár sem igazolta, senki sem látta, senki sem halott róla semmit! Pedig ezek a nyilatkozók (Lichtenstein Sándor, Vanyek Antal, Szûcs István, Hornyák Tibor az újpesti forradalom kompetens szereplõi voltak és hosszú éveket töltöttek Kádár börtöneiben.

Dr. Torgyán József azt írja, hogy Kósa Pál, az Újpesti Forradalmi Bizottság elnöke bízta meg azzal a „forradalmunk és szabadságharcunk legszebb feladatával”, hogy szervezze meg Mindszenthy (Sic!) hercegprímás, bíboros érsek (Sic!) kiszabadítását (helyesen: Mindszenty esztergomi érsek, bíboros hercegprímás). Az állítás szépséghibája, hogy Mindszentyt nem kellett kiszabadítani, mert az õt õrzõ ÁVH-sok a forradalom kitörésének hírére megszöktek, és a hercegprímás õrizet nélkül maradt. A HM-bõl érkezett egy parancs Pálinkás Antal õrnagyhoz (a rétsági harckocsizók parancsnok-helyetteséhez), hogy megfelelõ biztosítással kísérje fel Mindszentyt Budapestre. Nem felel meg tehát a valóságnak, a szerzõ azon állítása sem, hogy: „Pálinkás-Pallavicini gróf úr halált megvetõ bátorsággal szabadította ki a bíboros érseket”. Az már csak apró figyelmetlensége a szerzõnek, hogy Pálinkás õrnagy jóval a forradalom kitörése elõtt (közel tíz évvel) lemondott a Pallavicini névrõl és a grófi címrõl.

Mint - anno dacumál -, Pálinkás õrnagy feleségének iskolatársa, Mindszenty „kiszabadításának” minden egyes mozzanatát részletesen ismerem, ezért felelõsséggel állítom, hogy Torgyán József állítólagos megbízatását Mindszenty kiszabadítására, a regék világában is komolytalan jelzõvel illetnék, hacsak nem egy más (számomra ismeretlen) személyrõl (Mindszenthy bíboros érsekrõl) szólt a történet.

ELSÕ RÉSZ 3. fejezet

A fejezetbõl tájékozódhatunk arról, hogy Pártay Tivadar milyen undorító módszerekkel igyekezett a Kisgazda Pártot és Torgyán személyét „bemocskolni”, „lejáratni”, „tisztességtelenül támadni” és „gyalázni”.

Említés történik még Antall József dilettáns politizálásáról, akit eleinte „teljes mellszélességgel” támogattak, majd ellene fordultak, és 1991-ben, a Budapesti Kongresszusi Palotában, mintegy 1800 kisgazda küldött tomboló lelkesedése mellett, Kerekes Zoltán versével, valamint (elnöki) ünnepi beszédével érzékeltették, hogy „milyen hõfokú gyûlölet keletkezett a kisgazda tömegekben” az MDF ellen. Ezt követte a koalícióból való kilépésük, amelyet Antall József,- a „machiavellizmust is felülmúló kamarilla politikájával igyekezett (sikertelenül) megakadályozni”.

ELSÕ RÉSZ 4. fejezet

A negyedik fejezet lényegében arról szól, hogy miként jutott fel öt magyar (?) az ukrán tiltás ellenére a csonka Vereckei Emlékmûhöz (Sic!). Képet kaphattunk a gyötrelmes út buktatóiról, a hegyomlásról, az úttorlaszokról, az ukrán hatóság „ocsmány” tervérõl, az emlékmû közelében rejtõzködõ fegyveresekrõl, akik csak egy konfliktushelyzet kialakulására vártak, hogy lelõjék Torgyán Józsefet, de szerencsére a delegációt kísérõ ukrán tiszt megakadályozta a „katasztrófát”.

Végül fényképekkel is bizonyított, hogy az öt magyarból --- három magyar, megkoszorúzta a Vereckei Emlékmûvet, dacolva a tiltással, az útviszonyokkal és a halálos fenyegetésekkel.

Az „UTÓIRAT AZ ELSÕ ÉS BEVEZETÕ A MÁSODIK RÉSZHEZ” c. alcím (197. oldal) alatt nyolc sorocska olvasható, de az UTÓIRAT-ot ne keresse senki, kimaradt a szövegbõl, bár ez a hiány nem befolyásolja a mondanivaló színvonalát.

A BEVEZETÕ viszont eligazítja az olvasót abban, hogy egy emlékirattal van dolga, ellentétben a „Bevezetõ és eligazító” részben megfogalmazott gondolatokkal, miszerint ez a mû, „irodalmi mûfaját tekintve, sokkal szélesebb skálán mozog, mint az emlékirat” (Sic!).

Az alcím anyagához harmonikusan illeszkedik egy fénykép, amelybõl plasztikusan kitûnik, hogy Torgyán József négyéves unokája is megértette a „rómaiak bölcsességét”, bár lehetséges, hogy egy bölcs mondásról van szó, ami nem ugyanaz, mint a bölcsesség, de egy unoka esetében eltekinthetünk ilyen apróság elemzésétõl. Azt viszont szóvá kell tenni, hogy a kis unokát félrevezette valaki, mert az idézett mondás nem a rómaiaktól származik, sõt nem is a latinoktól, hanem a franciák nagy filozófusától, Voltaire, François-Marie Arouet-tól, mégpedig helyesen idézve: „Istenem,- ments meg a barátaimtól, az ellenségeimmel magam is elbírok!”.

MÁSODIK RÉSZ

A bevezetõben a szerzõ megismétli és megerõsíti azon (már többször hangoztatott) gondolatait, hogy az MDF és a Fidesz szúrták hátba pártját és személyét.

Az „Úrhoz” is fohászkodik, hogy a barátaitól mentse meg, mert az ellenségeivel képes elbánni valahogyan, viszont az olvasókra bízza annak a megítélését, hogy kiket tekint ellenségének, és hogyan bánt el velük…

MÁSODIK RÉSZ 5. fejezet

A második részben senki se keresse (vagy hiányolja) az 1. – 4. fejezeteket, egy rendhagyó számozási formának köszönhetõen rögtön az ötös számra „ugorhatunk”, „megspórolván” sok idõt és fáradtságot.

A fejezet elején Torgyán József elmarasztalja a Fideszt a pökhendi magatartásuk miatt, nehezen tudta elképzelni „egy táborban a szakállas, fülbevalós, farmernadrágos fideszeseket, a kérges tenyerû, napbarnított arcú, õsi magyar gyökerekbõl eredõ parasztokkal, valamint a belõlük kinõtt vidéki értelmiség tisztes egyedeivel”.

A „felemás” tábor mégis összeállt, mégpedig (és fõként) Torgyán József kezdeményezésére. Szemtanúja voltam annak, amikor sértõ és megalázó módon „lehurrogta” Gyimóthy, Homoki és Gyõriványi elnökségi tagokat Torgyán József, mert egy hétfõi frakció-ülésen (lemaradva néhány torgyáni brosúráról) nem átallották a Fideszt az SZDSZ „tõgyén” nevelkedett társaságnak titulálni, nem tudván, hogy elnökük már „összeborult” a Fidesz vezéreivel, és nekik is meg kellett szorongatni kérges tenyerükkel a fideszes partnereik kéregtelen kezeit.

Van azonban két szépséghibája a szerzõ fejtegetésének. Az egyik az, hogy pökhendiségbõl oly annyira felülmúltak mindenkit, hogy a szûkebb „Torgyán stáb” tagjai és ügyintézõik (titkárnõik) még azoknak az elnökségi tagoknak, vagy képviselõknek a köszönését sem fogadták, akik kérges tenyerükben valamilyen ügydarabot szorongatva bemerészkedtek hozzájuk. A másik szépséghiba pedig abból adódik, hogy a képviselõk vagy/valamint a torgyáni „vezérkar” számos tagjának (Maczó Ágnes, Cseh Mária, Ortutay Mária, Torgyán, Szabadi, Tímár, Kávássy, Molnár, Béres, Várhegyi, Szabó, stb.), továbbá a két - nyilvánosság elõtt - „lehülyézett” ügyvédjének szintén nem volt kérges a kezük és nem voltak napbarnítottak sem…

A fejezetbõl megtudjuk, hogy miért léptetett vissza 82 esélyes képviselõjelöltet Torgyán József a választások második fordulója elõtt a Fidesz javára - 1998-ban -, „történelmi tettet” végrehajtva, és lemondva arról, hogy pártja akár 19 – 20%-os eredménnyel zárja a választásokat.

Azt, hogy milyen %-os eredménnyel végeztek volna a kisgazdák, ha nem lett volna visszaléptetés, csak a jól képzett javasasszonyoktól lehetne megtudni, az viszont felelõsséggel állítható, az FKGP nem került volna kormányzati pozícióba, és Torgyán József, Szabó János, Pepó Pál miniszterek, vagy Szabadi Béla, Kávássy Sándor, Tamás Károly, Homoki János államtitkárok nem mutathatták volna be vezetõi és más felszínre került különleges képességeiket, nem beszélve Lányi Zsoltról, a Honvédelmi Bizottság elnökérõl, aki csatlakozott a „késdobálók” népes táborához.

A fejezetben bemutatja a szerzõ az olvasóinak az egyik (általa kiszemelt) lehetséges utódját, dr. Béres Bélát, aki hét nyelven beszél anyanyelvi szinten, kiváló diplomáciai képességekkel rendelkezik, igyekezett elnökének a munkatempóját követni, és (ami a legfontosabb), Torgyán Józseffel „egyetértve, megtiszteltetésnek tartotta, hogy magyarnak született”.

De ez még semmi! Az emberiség történelmének páratlan nyelvzsenije, „osztotta Torgyánnak,- a haderõreformmal kapcsolatos törekvését is”! Torgyán József és Béres Béla ugyanis: „a NATO-kompatibilitásunkat a harci repülõerõdök helyett, többhasznosítású szállító repülõgépes kontingenssel szerették volna megteremteni, és nemzetellenes bûntettnek tartják, hogy nem ez történt”.

Mint az FKGP honvédelmi kabinetjének vezetõje, négy év leforgása alatt egyetlenegyszer sem (!) beszéltem Torgyán Józseffel és Béres Bélával katonai kérdésekrõl, az FKGP Kormányprogramjának általam kidolgozott katonai részét az elnökség elfogadta, abban ilyen tételek nem szerepeltek!

De nem is szerepelhettek, mert pl.: „harci repülõerõdök” rendszerbeállítása azért sem lett betervezve, mert ilyen gépek nem léteznek! Vannak stratégiai repülõerõdök (kicsit pongyola kifejezés, de még elfogadható „köznapi” szóhasználatban), csakhogy ilyenek beszerzése sohasem volt tervezve az MH számára! A NATO-kompatibilitás nem teremthetõ meg „szállító repülõgépes kontingenssel”, és ha Szabó János vezetésével nemzetellenes bûnt követtek el a HM vezetõi, akkor az nem a „harci repülõerõdök és a szállítógépek”, valamint a kompatibilitás kérdéseihez tartozik.

Talán azt sem szabad elfelejteni, hogy Szabó Jánost Torgyán József ajánlotta honvédelmi miniszternek, aki nem tehetett arról, hogy erre a posztra tartották megfelelõnek. Szemtanúja voltam annak, amikor Szabó János, a jelölését követõen, azonnal beszerzett egy kosár szakirodalmat Nagy Sándorról, Napóleonról, Gusztáv Adolfról és más neves hadvezérekrõl, hogy felkészüljön a parlamenti meghallgatásra, de eszébe sem jutott a repülõerõdök és a szállítógépek tanulmányozása.

A fejezet további részében az agrár-és vidékfejlesztéssel kapcsolatos kérdéseket dolgozta fel a szerzõ, következetesen kiemelve az általa irányított apparátus kitûnõ munkáját, és ellenfeleinek (ellenségeinek) inkorrekt viselkedését. Nehéz lenne olyan mondatot találni a fejezetben, amely ne szorulna cáfolatra vagy korrekcióra, de ennek végrehajtását a recenzióval szembeni terjedelmi elvárások nem teszik lehetõvé, nem beszélve arról, hogy az olvasót sem szabad terhelni redundáns anyagokkal.

A fejezet vége felé elemzi a szerzõ a Fidesz szerepét az FKGP szétverésében, majd megmagyarázza, hogy miért utasította vissza a köztársasági elnökválasztásra tervbe vett jelölését. Újat egyik kérdésben sem vetett papírra, az FKGP szétverésében mindenki okolható, csak egyedül õ nem. Megtudjuk azt a titkot is, hogy a legmagasabb állami közjogi méltóságra való jelölését azért utasította el, mert tudomásul vette, hogy a média megosztó személyiséget kreált belõle, és „úgy gondolta”, hogy ilyen személy nem lehet a Magyar Köztársaság elnöke, holott biztos „befutó” lett volna, és egy megismételhetetlen lehetõséget szalasztott el a nemleges döntésével.

A fejezetet lezáró kép alján egy megválaszolatlan kérdést helyezett el a szerzõ,- „Vajon miért imádkoztak a latinok akként: csak a barátaimtól ments meg, Uram, engem…”(Sic!).

Nem hagyhatom kétségek közt vergõdni Torgyán Józsefet,- a latinok nem imádkoztak ekként az Úrhoz! Latinoknak nevezték az ókori itáliai nép, Latium lakóit, akik késõbb a római állam teljes jogú polgárai lettek, õk még nem ismerhették (az 1694-1778 között élt) Voltaire-t, mert kb. 200 évvel Kr.e. éltek, a Tiberistõl a circeli hegyfokig terjedõ 17180km²-nyi területen.

MÁSODIK RÉSZ 6. fejezet

Ebbõl a fejezetbõl megtudható, hogy Torgyán József csak a legszükségesebb külföldi utazásokon vett részt, keveset fogyasztott (fogyókúrázott), és minden külföldi partnerével vagy vezetõ beosztású személyekkel pillanatok alatt olyan baráti kapcsolatot létesített, amely biztosította tárgyalásainak sikeres kimenetelét.

Olyan gazdaságokat valósítottak meg Brazíliában, amelyhez hasonlót a szerzõ csak a Bibliában olvasott.

A szerzõ biomasszáról, biodízelrõl és bioetenolról írt anyaga rendkívül figyelemreméltó, de körülbelül azon a szinten mozog, mint a NATO kompatibilitás biztosításáról készített fejtegetése. Semmit sem valósított meg, csupán ötletei és elképzelései voltak vagy vannak.

„Az ismétlés a tudás anyja” gyakorlati alkalmazásával, Torgyán József ebben a fejezetben is visszatért a harci repülõgéperõdök kérdésére, sõt már kész tényként kezelte a repülõgéperõdök beszerzését. Tudni véli, hogy megoldatlan „a NATO-seregek (Sic!) légi úton történõ szállításának problémaköre (Sic!), ami nem képezheti vita tárgyát, mivel nem értelmezhetõ a szerzõ mondanivalója.

Talán elég lenne arra utalni, hogy már Sztalin idejében megoldották ezt a problémát az amerikaiak a berlini szárazföldi blokád során (1948 jún. - 1949. május), amikor légi úton biztosították a város ellátását, és a „lángeszû” generalisszimusznak közel egy év kellett ahhoz, hogy belássa: a blokáddal annyit ért el, hogy naggyá tette az USA Nyugat-Európában állomásozó légierejének szállítási célokra kijelölt részlegét.

Vagyis: ha valaki nem tud arabusul, akkor ne próbálkozzon arabusul beszélni, mert senkivel sem fogja megértetni magát.

MÁSODIK RÉSZ 7. fejezet

Ebbõl a fejezetbõl megtudható, hogy „nemcsak jobboldali (tehát náci), hanem baloldali (tehát kommunista) fasizmus is létezik” (Sic!). Talán egy „gyakorló” politikusnak illene eligazodni abban, hogy mi a fasizmus, a nácizmus, a kommunizmus és a bolsevizmus.

Képet kapunk arról is, hogyan akarták eltávolítani a párt székházából Torgyán Józsefet az ellenségei, megismerkedhetünk a „pancserpuccs” „lõfegyverekkel, golyóálló mellényekkel és gázspay-vel dúsított (!) gumibotokkal ellátott kommandósaival” (Sic!), valamint a város különbözõ térségeibõl érkezõ „felmentõ sereggel”.

Ellehetetlenítése céljából hamis vádat kreáltak ellene és egyetlen gyermeke ellen, majd testvérét is kikezdték, és rövid úton nyugdíjazták. Az orbáni machiavellizmus iskolapéldájaként tesz említést ugyanebben a fejezetben a szerzõ, az igazságtalanul meghurcolt Szabadi Béla ügyérõl. Szerinte Szabadi Béla egy pénzügyi zseni, kitûnõ közgazdász, aki minden tevékenységét törvényes keretek között végezte. Egy 1998-ban kiadott szakmai tartalmú füzetecskéje viszont annyira primitív és hibás anyagokat tartalmaz, hogy teljes mértékben annullálja Torgyán értékelését.

Szabadi Béla a gyakorlatban sem igazolta kivételes képességét, szorgos munkája talán a titkárnõinek gyakori cseréjével, és utazásainak mennyiségi mutatóival jellemezhetõ.

A fejezet részét képezi a szerzõ elleni merényletek részletezése, kiemelve a lakóháza elõtt végrehajtott robbantásos merényletet, amikor is a hatlakásos társasházat csak azért nem vitte el az iszonyatos erejû légnyomás, mert a lépcsõház a szemközti hegy irányában nyitott, így viszonylag csak kisebb rombolást idézett elõ a házban, de – a szerzõ szerint – „a robbanás ereje még a szemközti hegyoldal ablakait is megrázta”.

Különleges robbanószerkezet lehetett, különleges teljesítménnyel, de a hegyoldal sem volt szokványos, még szerencse, hogy nem törtek be az ablakai…

MÁSODIK RÉSZ 8. fejezet

A 8. vagy befejezõ részben, a szerzõ csapongó gondolatai a Fidesz, egyetlen gyermeke, az SZDSZ, az MDF, a MIÉP, a KNDP, valamint az „egypártrendszerként mûködõ kétpártrendszer” körül keringtek. Mivel semmi újjal nem tudott elõhozakodni, így a gyakran használt mentõövét, a pisai ferde tornyot „dobta be” az olvasóinak, bár aligha van olyan ember, aki ne hallotta volna tõle (többször) ezt a viccnek szánt szöveg elõadását.

Megtudhatjuk azt is, hogy Giczy György még a telefonszámláját sem tudta kifizetni, ezért azt ki is kapcsolták, ami példátlan eljárás a MATÁV részérõl, hiszen telefonszámlát még soha, senkinél nem kapcsoltak ki.

Azt is tudatja velünk a szerzõ, hogy Földünk elliptikus kört ír le a Nap körül, ami rendkívüli változások elõjele, mert az elliptikus kör kb. olyasféle, mint az egyenes görbe vagy a tömzsi nyakú zsiráf.

Nemzetünk jövõjének felvázolásáról sem felejtkezett el Torgyán József, mintegy 16 oldalt szánt erre a témakörre, de megelégedett számos részkérdés összefüggéstelen felvetésével, sopánkodással, ötletbörze felvetésével és erkölcsiségünk feltámasztásával.

ÖSSZEGZÉS

Petõfi Sándortól plagizálva, azt kell sugallnom Torgyán úrnak, hogy „ne fogjon senki könnyelmûen, a húrok pengetéséhez”...

Torgyán József sok mindenrõl írt, sokat panaszkodott, sokakat megvádolt, de egy szós sem ejtett saját felelõsségérõl. Elfelejtkezett arról, hogy egy hosszabb ideig „élet-és halál” ura volt az FKGP-ben, semmit sem lehetett tenni nélküle. Igazi pártdiktátor volt, pökhendi, kapkodó, agresszív, türelmetlen, részrehajló és tervszerûtlenül dolgozó. Rokonait és barátait elvtelenül támogatta, a támogatottakat idõnként lecserélte, „sötét” pénzügyleteit gondosan palástolta, tehetségtelen emberek sokaságával vetette körbe magát, hogy hézagos ismeretei ne derüljenek ki.

Szerény képességekkel megáldott feleségét ráerõltette a kisgazdákra, a parlamentre és a vicclapokba kívánkozó Független Nõi Szövetségre. Jókora „bakot lõtt” Maczó Ágnessel, Liebmann Katalinnal, Lányi Zsolttal, Molnár Lászlóval, Morvai Lászlóval, Ortutay Máriával és számos más kedvenceivel, ha lenne türelmünk összeszámolni „káderpolitikájának” termését, akkor egy tekintélyes „össztûzrevalót” is kitenne a mennyiségük.

Felépített önmagának egy hazugságvárat, amelybõl számûzte a realitásokat, semmit sem tanult a légvárakat építõk sorsából. A Marosán-féle hordószónokok stílusát vette át, csupán idõ kérdése volt, hogy mikor tûnik el a közélet porondjáról.

A sokat emlegetett késeket önmaga szúrta a hátába, mert rettenthetetlen bátorsága kevésnek bizonyult harakiri elkövetésére.

Torgyán valójában egy súlyosan beteg ember, de lehetséges, hogy ezt senki sem meri megmondani neki. A betegség pedig egy adott állapot, amelyet gyógyítani kell! Torgyán betegsége az agyát érinti, amirõl ugyanúgy nem tehet, mintha epeköve lenne vagy mumszot kapott volna.

Ez a könyve talán azokat is meggyõzi a betegségérõl, „hárijánoskodásáról”, elfogultságáról és szellemi leépülésérõl, akik kevésbé ismerték vagy lekötelezettjeként elvtelenül ajnározták. Frázisok pufogtatásával, részigazságok hangoztatásával és agresszív fellépésével tartotta fenn magát.

Meg kell, hogy „süvegeljem” a most 82 éves Nagy Ferenc Józsefet, egykori földmûvelésügyi minisztert, az FPGP volt elnökét, aki nemrégen azt nyilatkozta a Magyar Nemzet hasábjain, hogy Torgyán hazudozó, felelõtlenül ígérgetõ ember volt, és a nagy múltú párt Nérója lett. Torgyán és vazullusai fölött majd a történelem mond ítéletet!

/Prof. Dr. Bokor Imre/