KI KINEK AZ ADÓSA?

Gyurcsány Ferenc, Magyar Bálint, Szili Katalin és Kuncze Gábor, már többször és több helyen nyilatkoztak arról, hogy „nagy a nemzet adóssága a zsidó vallásúakkal szemben".

Sajnálatos, hogy a nyilatkozók vagy az amnézia korai stádiumában szenvednek, vagy nem volt lehetõségük legújabb kori történelmünkkel foglalkozni.

Tekintettel arra, hogy a nagy nyilvánosság elõtt megszólalóktól elvárható ennek a diszciplínának az ismerete, ezért mindennemû ellenszolgáltatás nélkül a rendelkezésükre bocsátom azokat a tényanyagokat, amelyek alapján megkövethetik a magyar nemzetet és helyesbíthetik nyilatkozataikat.

A témakör volumenére való tekintettel - indító anyagként -, csupán „dióhéjban” utalok néhány olyan adatra, amely értelmezése nem okozhat gondot egy alsó tagozatos diák számára sem.

RÉSZLETEIBEN:

1/ A magyar nemzetnek (és vezetõiknek) köszönhetõ, hogy a második világháború során, a zsidó vallású magyar állampolgárok, valamint a németek elõl ide menekült külföldiek (osztrákok, lengyelek, szlovákok, csehek, függetlenül vallásuktól vagy állampolgárságuktól) Németországhoz, valamint a németek által lerohant európai államokhoz viszonyítva, -messzemenõen- a legnagyobb biztonságban voltak, és legtöbben menekültek meg a nácik gaztettei elõl.

2/ Horthy Miklós volt az egyetlen államfõ a német érdekszférához tartozó európai államokban, aki „nemet” mert mondani Hitlernek (kétszer is), és ameddig lehetõsége engedte, fellépett a deportálások ellen! Többek között: az esztergomi páncélos hadosztályt rendelte fel Budapestre és megakadályozta a budapesti zsidók elhurcolását Németországba.

3/ A magyar nemzetnek (és vezetõinek) köszönhetõ, hogy a második világháborúba (geostratégiai helyzetünkbõl kifolyólag, vis maior helyzetben) bekényszerült vagy bekényszerített hazánk, a legutolsó volt a közép-európai térségben a Szovjetunió elleni hadüzenet deklarálásában.

Németország 1941. június 22-én támadta meg a Szovjetuniót. Olaszország és Románia még az nap hadat üzent a szovjeteknek! Június 23-án Szlovákia és Horvátország is csatlakozott a németekhez. Június 25-én a dán kormány visszahívta követét Moszkvából, francia, belga, holland és spanyol önkéntesek jelentkeztek a szovjet frontra! Június 26-án Finnország is hadba lépett a Szovjetunió ellen. Horthy és a magyar kormány még várakozó állásponton volt, de a Kassát ért (máig sem tisztázott elkövetõk által végrehajtott) bombázás felgyorsította az eseményeket, és a szovjetek elleni – elkerülhetetlen – hadüzenet június 27-én megtörtént.

Érdemes megemlíteni, hogy a ebben az idõben a román hadsereg csapatai már 60-70 kilométert „legyûrve” „meneteltek” a Szovjetunióban, de Hitler elsõ csatlósairól szinte mindenki elfelejtkezett miközben hazánkra ragasztották az utolsó csatlós címkéjét.

4/ Németországban, valamint a - németek által megszállt országok döntõ többségében -, gyakorlatilag kiirtották a zsidókat, és egyetlenegy állam vezetõje sem akadt, aki kesztyût mert volna dobni Hitlerhez.

A semleges Svédország például hozzájárult ahhoz, hogy német csapatok vonuljanak át a területén Norvégia megszállására (!), míg Horthy (és kormánya) nem engedte át Lengyelország lerohanására a németeket, és közel 150 ezer lengyel menekültet fogadott be, köztük mintegy 15 ezer zsidót is, ellátva õket élelemmel, ruházattal, szállással, és lehetõvé tette harmadik államba való távozásukat.

Sztalin másként (amolyan bolsevik módon) oldotta meg ezt a kérdést. Személyesen intézkedett 1941-ben a menekült lengyel Antifasiszta Zsidó Bizottság létrehozására, de már 1942-ben kivégeztette a lengyel-zsidó Bund vezetõit és a Szocialista Internacionálé Végrehajtó Bizottságának két tagját (Henrich Erlichtet és Viktor Altert).

A nyugati zsidóság nem emelte fel a szavát a kivégzésekkel szemben, és késõbb sem marasztalták el Sztalint azért, mert mélységesen hallgatott, amikor a Kiev melletti Babij Jarban több tízezer zsidót gyilkoltak le a németek, sõt azt sem kifogásolták, hogy a háború befejezését követõen megtiltotta, hogy emlékmûvet állítsanak fel a mártírok tiszteletére.

Vitathatatlan, hogy a magyar állampolgárok közül (viszonylag) kevesen léptek fel a németek ellen, de a magyar zsidók egyetlenegy német vagy nyilas haja szálát sem görbítették, holott példát vehettek volna a cseh, a norvég, a belga, a francia, a lengyel(!) és számos más állam zsidóságától.

Képtelenek tudomásul venni, hogy a német megszállást követõen (és a nyilas terror alatt) az emberek meg voltak félemlítve és meg voltak fosztva, a hazai és nemzetközi információk többségétõl. A rádióvevõket (fejvesztés terhe mellett) be kellett szolgáltatni a polgármesteri hivatalokba. A polgárok magatartását befolyásolta az is, hogy a deportálásokat általában titokban végezték, sem a magyarok, de még a magyar zsidók sem tudták, hogy hová és milyen céllal viszik a deportáltakat. Általában az volt a köztudatban, hogy munkaerõ kellett a németeknek, tehát fel sem merült senkiben hogy milyen szörnyû sors vár az elhurcoltakra.

Még olyan hírek is elterjedtek, hogy milyen jól járnak, akik kikerülnek Németországba, mert ott a jegyrendszerben biztosított fejadag (kenyér, zsiradék, liszt, hús, cukor, stb.) megközelítõleg a duplája volt, mint hazánkban.

Talán ezzel magyarázható az is, hogy elenyészõen kevesen szöktek meg a Németországba indított transzportokból. Bizonyítható, hogy számtalan magyar állampolgár segítette élelemmel, ruházattal, hamis „papírokkal”, rejtekhelyekkel vagy vagyontárgyaik mentésével a zsidókat.

A magyar társadalom aktív és passzív asszisztálásáról szövegelõknek indokoltabb lenne az egykori nyugati demokráciák vagy a Szovjetunió hozzáállását emlegetni, akik (fõként a vezetõik) sokkalta többet tudtak arról, hogy mi folyik a náci Németország lágereiben, mint a rádióvevõ-készüléktõl is megfosztott magyar állampolgárok.

Talán Sztalin is érezhette, hogy nincsen erkölcsi alapja Hitlert elmarasztalni, hiszen egykori szövetségese tõle (és Lenintõl) vette át a munkatáboroknak álcázott emberkínzó és megsemmisítõ táborok ötletét, csupán a technikai eszközök modernizálásában „pipálta” le a világ elsõ (élenjáró) szocialista államát.

A szovjetek a gáz alkalmazásában is megelõzték a németeket. Tuhacsevszkij marsall (a sokak által még ma is kiemelkedõ hadvezérnek tartott népirtó) 1921-ben mérges gázt vetetett be a tambovi kormányzóság parasztságával szemben, de „tanítványai” a GULAG-okon – többek között - gázzal (is) pusztították a kegyetlen bánásmód miatt fellázadt rabokat.

A szovjetek népirtási „termelékenysége” - még a primitív eszközeikkel is - jelentõsen meghaladta Hitler gázkamráinak „mutatóit”. Azt is tudomásul kellene venni, hogy nem csak az a zsidó ember halt meg, aki a gázkamrába került, hanem az is, akit a GULAGON harminc-negyven fokos fagyban vízzel lelocsoltak, és csillogó jégszoborként „álldogált” társaival együtt heteken vagy hónapokon át (konzerválva) az enyhe idõ beálltáig, amikor már könnyebben ment az „elkaparásukhoz” szükséges gödrök kiásása.

De asszisztensként meg lehetett volna említeni J. B. Titot is, aki tízezrével, (esetenként élve) égettette el a zsidókat, a magyarokat vagy a németeket, de – érdekes és megmagyarázhatatlan módon – sem õt, sem Sztalint nem emlegetik a holocaust közvetlen vagy közvetett közremûködõi között.

Ordító diszkriminatív hozzáállásnak minõsül naponta elmarasztalni a magyar állampolgárokat azok részérõl, akik sem részleteiben, sem összességükben nem értik ezt a kérdést.

Elhallgatják azt is, hogy a náci bûnösök és magyar kollaboránsaik döntõ többsége felett nemzetközi és nemzeti fórumokon ítélkeztek a második világháborút követõ idõszakban.

A nácizmus (és nyilas rezsim) meghurcoltjai és mártírjaik hozzátartozói tisztességes erkölcsi és anyagi „kárpótlásban” részesültek, de ugyanez nem mondható el a kommunizmus áldozatairól!

Egyesek most a holocaust magyar áldozatai számával való „bûvészkedéssel” akarják a rémtettek nagyságrendjét fokozni, de egyetlenegy szót sem ejtenek mások áldozatairól, Lenin, Sztalin, Pol Pot, Ceasusescu, Tito, Mao Ce-tung, Honecker, Benes, Rákosi, Kádár és mások gaztetteirõl, még attól is elzárkóznak, hogy megemlékezzenek a kommunizmus áldozatairól.

Ostoba hangulatkeltésnek minõsül azokat vádolni, akik semmit sem tehettek a holocaust ellen, és alattomos módon hallgatni azokról, akik a népirtást állami szinten „mûvelték”.

Megértve és együtt érezve a holocaustban érintettek tragédiájával, nem támogathatjuk a diszkriminációt: a cigányok, ukránok, csecsenek, ingusok, tatárok, grúzok, örmények, lengyelek, magyarok és más nemzetiségek irtásának degradálását, valamint a holocaustra való emlékezés erõszakolását.

/Prof. Dr. Bokor Imre/

a Magyar Justitia Bizottság elnöke