KÁDÁR JÁNOS BERECZ JÁNOS MOSÓTEKNÕJÉBEN

Ne fogjon a rossz történész

A múlt elemzésihez!

Nagy dolgot vállal az magára,

Ki most kezébe tollat vesz.

KÁDÁR JÁNOS BERECZ JÁNOS MOSÓTEKNÕJÉBEN

Megjegyzések, Berecz János: Kádár is ember volt c. „mûvérõl”.

BEVEZETÉS

Berecz János, - egykori párt-fõguru -, már az „Ellenforradalom tollal és fegyverrel” c. könyvében is megmutatta, hogy a hazugságot, a csúsztatást és a valós tények elhallgatását mesteri fokon ûzi, Kádárt pedig a szíve rejtett csücskében melengeti. Egy ideje, egyre jobban felbátorodott, elkapta a szereplési vágy és tollat ragadott, hogy „primitív bálványát” tisztára mossa, valamint (mosogatás közben) önmaga homlokára babérleveleket aggasszon. Kitûzött célját csak a (politikai) rövidlátóknál érheti el, mert a mosóteknõben lévõ víz piszkos és Berecz kezein nincsen gumikesztyû.

FÕ ÉS ALKÉRDÉSEK

I./ Kádár is ember volt.

Ezt a tetszetõs (hangzatos) minõsítést sugallja az olvasók felé Berecz, de megjegyzése csak csak abban az esetben lenne elfogadható, ha a mellékneveket sem spórolná ki a könyv címébõl, mert azokkal sokkalta pontosabb és árnyaltabb képet kapnánk Kádár (alias: Czermanyik, Csermanek, Lipták, Barna) Jánosról.

A melléknevek közül a következõk jellemzõk a nagy „kacsingatósra”: hazug, kaméleon, gyáva, hazaáruló, tájékozatlan, munkakerülõ, primitív, igénytelen(?), bosszúálló és kulákveretõ.

Tekintettel arra, hogy B. J. gúnyos szavakkal illette azokat, akik (korábban) hasonló mellékneveket használtak Kádár emberi mivoltának meghatározására, ezért kénytelen vagyok bizonyító (!) anyagokkal felfrissíteni az amnéziában szenvedõ Kádár könyv szerzõjét, tapintatosan érzékeltetve azt is, hogy redundáns fércmûve telítve van ex katedra kijelentésekkel, mérhetetlen bárgyú anekdotákkal, ügyesen adagolt öntömjénezéssel, Hári János-féle mese-anyagokkal és ellenõrizhetetlen (pletyka szintû) történetekkel, de elektronmikroszkóppal sem lehet felfedezni benne valós (érdemi) információkat, valamint ellenõrizhetõ (bizonyítható) adatokat.

II./ Kádár,- a hazug ember.

Kádár hazugságainak felsorolása meghaladná egy alaposabb tanulmány terjedelmét, de néhány szemléltetõ példa is igazolhatja az állítás valóságtartalmát.

Kádár évtizedeken át permanensen hazudott a nagy nyilvánosság elõtt, rothadó és haldokló imperializmusról szövegelt, a KSH által készített népgazdasági mutatókat „felfelé kerekítve” megmásíttatta, tudatosan becsapva „hõn szeretett és tisztelt” dolgozó népét, miközben arra gondolt, hogy a tõkések gutaütést kapnak az irigységtõl, ha népgazdaságunk kimagasló teljesítményérõl értesülnek a világszerte „objektívnek és hitelesnek” tartott NÉPSZABADSÁG közleményébõl.

Hazudott akkor is, amikor büntetlenséget ígért az általa felkelõknek, majd ellenforradalmároknak nevezett egyéneknek, legocsmányabb hazugságát pedig a rádió hullámain kürtölte világgá, kihangsúlyozva, hogy Nagy Imrének nem lesz bántódása, még akkor sem, ha beismeri a „bûneit”, és csupán azért vették védõõrizetbe, mert tartottak attól, hogy az „ellenforradalmárok” merényletet követnek el ellene.

Példátlan nagyságrendû és cinizmusú hazugság! Alighanem arany betûkkel jelenik meg a Guinness rekordok könyvében.

III./ Kádár,- a kaméleon.

Kádár Nagy Imrét elvtársának és barátjának nevezte, tagja volt Nagy Imre kormányának, Nagy Imrét bevette az MDP-bõl MSZMP-vé varázsolt kommunista párt vezetõségébe, Andropov elõtt pedig kijelentette, hogy csupasz kézzel is kész harcolni a betolakodó szovjetek harckocsik ellen.

Viszont - röpke néhány óra elteltével -, már Münnich társaságában, Andropovnál vodkázott a szovjetek budapesti nagykövetségén, majd Tökölrõl Moszkvába repült, hogy megtárgyalja Hruscsovékkal a hatalom átvételét, valamint barátja és elvtársa (Nagy Imre ) félreállítását.

Sírfelirata nagyon találóan rögzíti a Kádár János Baráti Kör gondolatait:

IV./ Kádár,- a gyáva.

Amikor Kádárt (1952-ben) koncepciós perben letartóztatták, akkor minden elébe tett jegyzõkönyvet aláírt, mert okulva Rajk összeverésén, nem akarta magán is kipróbálni az általa létrehozott ÁVH vallatási módszereit.

Szabadulását követõen Rákosi elvtársához trappolt, kapott egy bebútorozott kétszobás lakást, 200 kötetes könyvtárat, mai pénz értékére átszámítva kb. 15 millió forintot és négyhetes ingyenes üdülési (házastársi) beutalót.

A Központi Vezetõségtõl írásban kért meghallgatási lehetõséget, hogy magyarázatot adjon arra, miért írta alá a valótlanságokat tartalmazó jegyzõkönyveket, holott nála nem alkalmaztak fizikai kényszerítõ eszközöket. Magatartásának pikantériája, hogy ennek ellenére, Farkas Vlagyimir perében nem volt hajlandó tanúként megjelenni vagy írásos anyagot készíteni, mert nimbuszának növelése érdekében jónak látta annak a hírnek a terjedését, hogy Farkas Vlagyimir személyesen kínozta meg.

Kádár gyávaságát igazolja az is, hogy – nem bízva sem a honvédségben, sem a rendõrségben -, létrehozta a munkásõrséget (a párt élcsapatát), de még további biztosításként akkor is igényt tartott a szovjet csapatok jelenlétére, amikor Hruscsov felajánlotta a kivonásukat 1963-ban. Kádár elzárkózott ennek az ajánlatnak a megvalósításától, és közel harminc évig meghosszabbíttatta a szovjet csapatok ittlétét, bár az sem rajta múlt, hogy 1991-ben kivonultak hazánkból az ideiglenesen itt állomásozók...

Nagy valószínûséggel ezért a ragaszkodásáért kapta meg a „Szovjetunió Hõse” c. kitüntetést is 1964. 04. 03-án, bár a kísérõ okmány indoklási részében az szerepel, hogy a Szovjetunió Legfelsõbb Tanácsának Elnöksége, a 2. világháború éveiben, a fasizmus elleni harcban felmutatott személyes érdemei elismeréseként adományozta Kádárnak ezt a kitüntetést.

Moszkvában nyilván nem tudták, hogy Kádár a háborús éveket Budapesten vészelte át, katona nem volt, sehol sem harcolt, a német megszállást követõen (1944 márciusában) pártutasításra Jugoszláviába indult, de a határon elfogták és mint (vélt) katonaszökevényt letartóztatták (ekkor már a Kádár nevet viselte, az eredeti nevét nem tudták beazonosítani), de sikerült megszöknie és visszatért Budapestre. Talán a katonaszökevénységét ismerték el a szovjetek a fasizmus elleni harc érdemeként, de ezzel a logikával megkaphatta volna a „Kiváló Anya” érdemrendet is.

V./ Kádár a hazaáruló.

Kádár - a Nagy Imre kormány tagja -, „dezertált” az országból és a hazánkat orvul megtámadó, a forradalmunkat leverõ szovjetek táborába landolt! Elvállalta az agresszorok által létrehozott bábkormány vezetését, majd Haynaut megszégyenítõ mértékû és kegyetlenségû megtorlással szilárdította meg hatalmát a szovjet szuronyok árnyékában.

Mesteri csúsztatás Berecz Jánosnak az a kitétele, hogy Kádár 33 évig meghatározó személyisége volt hazánknak, de pontosabb lenne az a meghatározás, hogy a szovjetek által létrehozott és támogatott bábkormány meghatározó személyisége volt. A csúsztatás lényege abban van, hogy Kádár már 1956 november elsõ heteiben sem lett volna sem „meghatározó”, sem „személyiség”, ha nem lettek volna itt a szovjetek.

Kádár hazaárulásához tartozik az „ideiglenesen” itt állomásozó szovjet katonai kontingens létszámának megduplázása (családtagokat is beszámítva), mintegy 200 ezer fõ befogadása, és teljes körû ellátása (évenként mintegy 240 milliárd, 33 év alatt 7920 milliárd forint kiadással), nem beszélve a járulékos kiadásokkal és az ideiglenesen itt lévõk környezetpusztító tevékenységérõl.

Hazaárulását bõvítette azzal, hogy a parlament, sõt a legfelsõbb katonai vezetés tudta nélkül (kivétel néhány személy: Czinege, Kárpáti, Mórocz, Oláh, Csémi, Pacsek, stb.,), mint a honvédség fõparancsnoka, engedélyezte szovjet nukleáris eszközök telepítését a Dunántúlra.

Nem Kádáron múlt, hogy nem robbant ki egy NATO – VSZ konfliktus, és hazánk nem vált néhány perc leforgása alatt atomtemetõvé!

Kádáron kívül, épp eszû ember, beleértve az alsó tagozatos diákokat is, tisztában lett volna azzal, hogy egy NATO-val való konfrontáció esetében, a Dunántúl kapta volna az elsõ csapásokat, földrajzi fekvése és a szovjet nukleáris eszközök ottani felhalmozása miatt.

Gyáva volt nemet mondani a szovjeteknek, inkább kockára tette hazánk létét vagy nemlétét Hruscsov nagyhatalmi, vörös posztós játékasztalán.

VI/. Kádár a tájékozatlan.

Kádár nagyfokú tájékozatlanságot mutatott gazdasági-pénzügyi, oktatási, tudományos munka, közéleti-közhangulati, külkereskedelmi, katonai és számos más kulcsfontosságú kérdésekben. Mindez nem zavarta abban, hogy a honvédség fõparancsnoki címet is birtokolja, bár szûkebb elvtársi körben szóvá tette, hogy neki csak ezredesi rendfokozata van, míg Brezsnyev (csókos-puszi) pajtása marsalli váll-lapokkal parádézik.

Információinak döntõ többségét a Berecz-féle csinovnyikoktól kapta (ennek számos példája megtalálható Berecz könyvében), olyan apróságok kötötték le a „nagy államférfi és politikus” figyelmét, mint a vezetõ személyek közti belsõ intrikák, az üdülõk és a vadásztanyák helyzete és látogatottsága, a VB és PB tagok kontraszelekciós kiválogatásának gyötrelmei.

Ezekben a kérdésekben nagy segítségére volt felesége (Tamáska Mária), aki Ceaușescu hitveséhez hasonlóan, a káderkérdések „szürke eminenciásának” számított. A kegyvesztettek onnan kapták az elsõ (elõ)jelzést, hogy a „drága” Mariska néni nem fogadta a köszönésüket...

Kádárnénak a zsigereiben volt a gyanakvás és azt intrikálás szelleme, mint egykori ÁVO-ÁVH tisztnek, aki sokat tanult a szakmából, de családi kapcsolatai sem voltak rosszak: testvére (Tamáska Ferenc) és sógora (Csermanek Jenõ) az ÁVO-ÁVH sorait erõsítették.

Kádár,- saját bevallása szerint, évente csak egyszer nézett tévét,- a Moszkvában rendezett május elsejei felvonulás közvetítését. Úgy gondolhatta, hogy a plebsznek sem kell túlzásba vinni a tévézést, mert személyesen tiltotta meg, hogy hét elsõ napján tévé adók (két adó volt) bármilyen mûsort sugározzanak (tehát még híreket vagy élõ sporteseményeket sem).

Újságot ritkán olvasott, csupán a fullajtárjaitól érkezõ média figyelõt (pontosabban hangulat jelentést) nézegette át, és mérhetetlen nagy szorgalommal boncolgatta a tizedrangú kérdéseket.

Könyveket alig vett a kezébe, legkedvesebb olvasmánya Jarosláv Hašek: Švejk a derék katona c. mûve volt. Állítása szerint ezt a könyvet többször is elolvasta.

Az viszont igaz, hogy igény tartott (mint a legfelsõbb párt-és állami vezetõk többsége) minden szakmai tájékoztatóra, és az ún. „minõsített” anyagok számozott példányát kapták kézhez. Az 1-es számú példány Kádár elvtársat illette meg, míg a a többiek, a legszigorúbb hierarchiai elveknek megfelelõ sorszámú példányokkal lettek ellátva. Ez presztízskérdésnek számított nagyjainknál.

Berecz elvtárs nagyon közel volt a „tûzhöz”, mert a szakmámhoz tartozó RÁDIÓELEKTRONIKAI TÁJÉKOZTATÓ ötös vagy hatos számú példánya járt neki. Fel kell tételeznem, hogy minden érintett sokat tanult abból, hogy (pl.) a spektrumanalizátoroknak vagy a rádiólokátoros felderítés elleni védelem (megtévesztés és zavarás) aktív vagy passzív eszközöknek milyen új típusai jelentek meg a korszerû hadseregek arzenáljában.

Leltározások és selejtítések során derült ki, hogy ezeknek az információs anyagoknak a döntõ többségét kézbe sem vették „nagyjaink”, sõt még a borítékukat sem bontották fel.

VII./ Kádár a munkakerülõ.

Mint egykori kondás, birkapásztor, majd írógépszerelõ mûszerész (segéd), életében csupán néhány hónapot dolgozott, majd a különféle baloldali szervezetekben tette a dolgát, és a dolgozók által befizetett tagdíjakból „tengette” az életét.

1945-tõl 1948-ig a rendõrségnél, majd az MKP (és MDP) különbözõ (felsõ) szervezeteiben „munkálkodott”, 1948-augusztusától belügyminiszterként gõzerõvel segítette Rákosit, Gerõt és Farkast a koncepciós ügyek sikeres lebonyolításában, kimagasló szerepet játszott Rajk László letartóztatásában, vallatásában és a bitóra juttatásában.

Berecz János által is ábrázolt, humoros hangulatában, gyakran elõadta a nagy nyilvánosság elõtt, hogy miként altatta el Rajk barátja éberségét: elment hozzá sakkozni, és jól idõzített pillanatban, akkor jelentette be a „mattot” Rajknak, amikor a letartóztatására érkezett ÁVO-s pribékek megnyomták a bejárati ajtó csengettyûjének a gombját.

Meg kell hagyni, hogy tökéletesen idõzített (aljas) akció volt, Kádár mosolyogva és elégedetten „könyvelte el” hallgatósága tapsikolását.

1956 után, zömében a „Fehér Házban” szorgoskodott, az irodájából nagy ritkán lépett ki, délutánonként el-el szunyókált a mérhetetlen nagy erõfeszítés hatására, telefüstölte a szobáját „mahorkával” és kiszámíthatatlan témakörök megbeszélésére hívatta magához a szorongva (reszketve) érkezõ munkatársait, akik soha nem tudták, hogy dicsérettel vagy dorgálással távozhatnak.

Fáradalmai kipihenéseként, illetve kikapcsolódásként Telkiben, Valkóban, Gyulajon, Gemencen, Gyarmatpusztán és más helyeken vadászgatott (horgászgatott), Balatonaligán vagy Balatonfüreden nyaralt és rendszeresen látogatta a Pártfõiskola uszodáját. Minden egyes objektumban külön (a számára fenntartott) lakosztállyal rendelkezett, bár az uszodában csak egy szerény, kisméretû pihenõszoba állt a rendelkezésére.

Itt kell szóvá tennem (kifejezetten az érintettségembõl kifolyólag!), hogy Berecz János könyvében lévõ hazugságok vagy alattomos csúsztatások egyik gyöngyszemének minõsül a Pártfõiskola uszodájában látott „élményének” ismertetése.

Azt rögzítette papírra a nagy hazudozó, hogy szemtanúja volt annak, amikor egy ezredes (ez voltam én), aki felesége révén látogathatta a fõiskola uszodáját, egy alkalommal „nagy buzgalmában” csak azért nem tudott kezet csókolni Kádárnak, mert az elrántotta a kezét!(SIC!)

Adott tehát, egy meglehetõsen életszagúnak tûnõ, aljas állítás, bár a sánta kutyáról és a hazug emberrõl szóló közmondás igazság tartalma ebben az esetben is érvényesül.

Egyértelmûen bizonyítható adatok alapján Berecz elvtárs hazudik vagy vizionál!

Ugyanis:

1/ A Pártfõiskola uszodájába való belépõket a Zrínyi Akadémia váltotta meg a tanári állomány számára, mivel az objektum szabad kapacitással rendelkezett és az Akadémia 2-3 trolimegállóra volt a Fõiskolától. Hetente egyszer(!), szerdán, 07.30-tól 09.30-ig biztosították a belépést, illetve benntartózkodást (az idõpontok legszigorúbb betartatásával) az Akadémia dolgozói számára;

2/ Feleségemnek nem volt semminemû jogosítványa az uszodai belépõk kiosztására vagy beszerzésére.

3/ Kádár János szerda délelõtt sohasem (!) volt az uszodában (ISMÉTLEM: SOHASEM!), õ külön (délutáni) idõpont választott ki magának, és akkor kizárólag (!) csak olyan kivételes személyek lehettek az objektumban, mint Aczél, Berecz, Biszku és Losonci elvtársak. A medence térben még õk sem voltak kívánatosak, és a „TANÚ” c. filmben látottakhoz hasonlóan, a medence két (hosszanti) oldalán egy-egy biztonsági ember sétálgatott, az épület körül pedig 4 (azaz négy!) személy õrizte Kádár lubickolását.

Mindezt természetesen az uszoda személyzete is tudta (és látta), volt köztük olyan, aki el is mesélte ezt a jelenséget, amikor elítélendõ kapzsi és telhetetlen módon egyesek közülünk,- bátorkodtak megkérdezni, hogy munkaidõ után nincs-e lehetõség megmártózni a medencében. Az elutasítást tudomásul vettük, apelláta nem volt, de nem is próbálkoztunk megzavarni az országépítõ kikapcsolódását.

4/ Ami engem illet, soha(!), (tetszik érteni Berecz elvtárs/úr: SOHA!) nem találkoztam (és nem is találkozhattam) Kádárral az uszodában, tehát Berecz állítása tömény és alattomos hazugság!

Berecz János nagy ritkán odavetõdött reggel a mi „turnusunkba”, de úgy viselkedett, mintha (vastag) karót nyelt volna és megakadt a nyelõcsövében, úgy nézett keresztül rajtunk, mint az uszoda bejárat üvegajtaján. Nem állítom, hogy senkivel sem állt szóba, de azt igen, hogy én egyszer sem beszéltem vele (még egyszer megismételve: egyetlenegyszer sem!) még a köszöntése is kimaradt az életembõl.

Még azt sem hozhatom fel Berecz mentségére, hogy valamelyik tiszttársammal összetévesztett a kádári „epizód” kapcsán, mert a többiek sem találkozhattak Kádárral, a már említett tényezõk miatt.

…..............................................................................................................................................

Ha viszont már ilyen gusztustalan személyeskedésbe lettem belekeverve, akkor meg kell említenem, hogy Tiszavasváriban, az elsõ szabad választások idõszakában B. J. is indult a Munkáspárt színeiben, én pedig a Vállalkozók Pártja támogatásával, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megye 2. sz. választókörzetében.

B. J. teljesen új oldaláról mutatkozott be „Vasváriban”, végigudvarolta a fél várost(!), feszes bõrruhába és bõrcsizmába „burkolt” feleségével (Sáfár Anikó mûvésznõvel) rendszeres hosszú sétákat tettek a város fõútján, hogy növelje szimpatizánsai és kopogtató cédulái számát.

Az emberek többsége viszont (a szó szoros értelmében) annyira utálta, hogy még szülõfalujából (Ibrányból) is sokan az én nevemet írták a „kopogtató cédulákra”, többek között Berecz János és Berecz Jánosné ibrányi polgárok, aki rokonai voltak hazug politikusnak.

Ez az igazolható tény azért érdemel megkülönböztetett figyelmet, mert én Ibrányban egyszer sem jártam, és Berecz rokonaival sehol sem találkoztam!

Berecz Jánosra jellemzõ, hogy voksai szaporításáért felhívta telefonon Szabó Lajost (a város egyik legismertebb, legnagyobb tekintélynek örvendõ, jobboldali beállítottságú polgárát) az IPOSZ elnökét, hogy szeretné meglátogatni (felesége társaságában) egy kis eszmecserére, majd mikor Szabó Lajos elutasította a kérését, akkor példátlan módon odatolakodtak a lakásához.

Csengetésükre Szabó Lajos felesége nyitott kaput, meglepõdött az illusztris vendégek láttán, tájékoztatta õket, hogy a férje már elment dolgozni, nem tudja, hogy mikor jön haza, de különben sem kíván velük találkozni. A Berecz házaspárt azonban, a piaci legyekhez hasonlóan, nem lehetett elhessegetni, csak néhány perces bebocsátást kértek Szabónétól, aki a szomszédban lakó felnõtt fiát hívta segítségül, hogy kísérje be a vendégeket a nappali szobába és tárgyaljon velük. Néhány perces semmitmondó beszélgetést követõen a vizitelõk eltávoztak.

Ezt követõen, a „dörzsölt” munkáspárti politikus több helyen hangsúlyozta, hogy az IPOSZ elnök otthonában is volt, és mindenkivel kész beszélgetni, hogy megismerje a tiszavasváriak problémáját, mert életének nincs más célja a megsegítésükön kívül.

Ezzel a különleges sztorival eddig sehol sem hozakodtam elõ, most viszont Berecz hazugsága kiváltotta belõlem a közvélemény elõtti megszellõztetését, Valgyimir Iljics Lenin legyen a tanúm, hogy nem én voltam a kezdeményezõ.

…...............................................................................................................................................................................

Kádárt életemben kétszer láttam (távolról) elõször akkor, amikor a Zrínyi Akadémiára eljött egy ünnepi ülésre (tekintélyes sleppel körülvéve), másodszor pedig a Külügyi Szálloda éttermében, ahová felesége társaságában érkezett, az igazgató, a fõpincér és néhány pincér szoros kíséretében. Errõl a „látomásomról” - késõbb - néhány sorban még beszámolok.

Adódott volna még egy rendkívüli esemény, hogy „testközelrõl” is szemügyre vegyem az eszement despotát, de - látványosan – lemondtam errõl a felkínált lehetõség realizálásáról, ma sem tennék másként!

Ennek a „rendkívüli eseménynek” a rövid története (tanúkkal igazolhatóan) a következõ: a Zrínyi Akadémia parancsnoka összehívta a tanszékvezetõi állományt és elrendelte, hogy másnap reggel, 08.00-kor biztosítsuk, hogy a tanszékek tiszti állománya, díszöltözetben jelenjen meg az alakuló téren, ahonnan autóbuszokkal elszállítják õket Kádár elvtárs ravatalához.

Mondókája befejezését követõen szót kértem, és kijelentettem, hogy nem akarok és nem vagyok hajlandó Kádár búcsúztatásán részt venni! A néhány kínos másodpercig tartó döbbenetes csend után, még két fõtiszt csatlakozott hozzám, majd a parancsnok – érdemi reflektálás nélkül -, befejezettnek nyilvánította a rendezvényt.

Legjobb (de nem ellenõrzött) tudomásom szerint: a tisztikar közül csak én maradtam távol Kádár ravatalától. A parancsnok elsõ helyettese, két nap múlva átadott nekem egy kisméretû kettõbe hajtott levélkét, amelyet a ravatalozás helyszínén elvehettek a megjelentek (õ nyilván többet is felmarkolt), amely Kádár fényképét és a látogatást megköszönõ sorokat tartalmazta (azzal a megjegyzéssel, hogy talán - valamikor – szükségem lesz rá...). Udvariasan megköszönve kollégám figyelmességét, visszaadtam neki a cédulkát.

Visszatérve lényegesebb momentumokra,- Kádár így morzsolgatta „dolgos napjait” 33 évig, miközben egyetlenegy hasznosnak mondható politikai vagy gazdasági lépést sem kezdeményezett, a külhoni magyarok ügyeire semmi ideje nem maradt, de a külföldi kölcsönöket számlálatlanul vetette fel, és az internacionalizmus szellemében kicsorgatta a kitermelt vagy kölcsönkapott valutánk tekintélyes részét a baráti államok kasszájába (Szovjetunióba, Mongóliába, Vietnamba, Mozambikba, Dél-Jemenbe, Kubába és Libanonba).

VIII./ Kádár, a primitív és alul képzett.

Könyveket nem olvasott, színházba-operába nagy ritkán járt, tévét nem nézett, a Magyar Tudományos Akadémia rendezvényeit nem látogatta, a Zrínyi Miklós Katonai Akadémián (mint a honvédség fõparancsnoka) 33 év alatt egyszer „tette tiszteletét”, filmeket esetenként a balatonaligai pártobjektumban nézett meg, azok közül a külföldi filmek közül (Sztalinhoz hasonlóan) amelyet a „nagyközönség” számára politikai (vagy erkölcsi) okokból kifolyóan nem mutattak be.

Idegen nyelveket sohasem tanult, továbbképzéseken nem vett részt, a modern technikai eszközöktõl azért irtózott, mert (gyakorló kanász, birkapásztor és „tanult” mûszerész létére) a jelentõségüket, a hasznosságukat, valamint a kezelésüket képtelen volt megérteni, illetve elsajátítani.

Még a ceruzahegyezõt sem tûrte meg a környezetében, és ha otthon írogatott (legtöbbször ceruzával), akkor felesége hegyezgette számára a grafit bélû irónokat...

IX./ Kádár az igénytelen.

Az elvakult Kádár tisztelõk egyik legnagyobb ütõkártyáját Kádár igénytelenségének emlegetése jelenti. Valójában Kádár igénytelensége többoldalú volt. Az egyik oldal a primitívségével magyarázható, a másik oldal pedig azzal, hogy személyes eszközök beszerzésére vagy gyûjtögetésére semmi szüksége nem volt, bárhova ment, a legnagyobb luxust biztosító ellátásban részesült.

Mindezek ellenére hazugság Berecznek az az állítása, hogy Kádár semmilyen értékekkel nem rendelkezett, a Képzõmûvészeti Múzeumban rendezett hagyatéki árverésen, csupán egy különleges vadászfegyveréért és sakk-készletéért közel kétmillió forintot fizettek (1989-ben), a többi kiállított tárgyakról szemérmesen hallgatott a halott vezér pártjának központi lapja.

Kádár a legkorszerûbb típusú Mercedes kocsival utazgatott, mindenhol a számára fenntartott luxuslakosztályokkal várták, kiszolgálók és ajnározók tömege vette körül, mert idõnként gazdag ebédpartikra vagy vacsorapartikra meghívatta kedvenc elvtársait, és/vagy udvari bohóc szerepének eljátszására Hofi Gézát, aki a vadásztársaság oszlopos tagjai közé is bekerült.

Egyik fõlakáj szerepében Szûcs Ferenc altábornagy tetszelgett a „kihelyezett” lakomákon, ott sürgött-forgott a 25-30 személynek készülõ - halászlét tartalmazó -, hatalmas bogrács közelében, õ volt az egyedüli katona, aki tegezõ viszonyban volt Kádárral.

Itt kell megemlíteni, hogy a figyelmes és emberi vonásokkal rendelkezõ Kádár még a legközvetlenebb elvtársait is csak vezetéknevükön szólította meg, elhagyva a keresztnevüket és a „hivatalos” elvtárs szavacskát, mellõzve a kispolgári „úr” bõvítményt. Ez a fura szokása (amelyet Marosán is átvett), a birkák vagy a disznók terelgetésekor ragadhatott rá, bár Hruscsov, Brezsnyev vagy más magas beosztású külföldi vendégek esetében az elvtárs szót viszont nyomatékosan hangsúlyozta a mellette álló tolmács(nõ) számára, nehogy elfelejtkezzen a illemszabályok betartásáról.

Valótlanság Berecznek az az állítása, hogy Kádár nem tartott igényt személyi védelemre. A biztonsági emberek (diszkrét távolságon) ott voltak minden megmozdulásán, a Külügyi Szálloda minden sarkán bõrkabátos legények vizslattak, és vigyázták, hogy az étek elköltése és az emésztési folyamat beindulása során semmi ne zavarja meg munkaadójukat.

Ez ténykérdés és nem anekdota! Egyszer meghívást kaptunk Puja Frigyes külügyminiszter feleségétõl (aki orvos feleségem kollégája volt), hogy ebédeljünk együtt a Külügyi Szálló éttermében. A meghívást elfogadva találkoztunk a recepcióban, ahol már be volt jelentve a nevünk, és egy laza ellenõrzést követõen bementünk a tágas, dekoratív, mintegy 80-100 fõs étterembe, ahol rajtunk kívül csak a felszolgálók tartózkodtak.

Már a második fogás fogyasztásánál tartottunk, amikor nagy sürgés-forgás közepette, bejött Kádár és felesége, szinte ügyet sem vetve ránk, tõlünk mintegy 15-20 méterre telepedtek le. Mivel én és a felségem háttal ültünk a bejövõknek, még az etikai szabályokhoz tartozó köszönésre sem volt lehetõségünk.

Kisé kényelmetlenül éreztem magam, mert Mária asszony (aki háttal ült nekünk és takarta a férjét), a nyakát csavargatva feltûnõen sokat mustrálgatott minket, a pillantása pedig rosszindulatú és kifejezett ellenszenvet tükrözõnek tetszett (számomra).

Nemsokkal késõbb tudtam meg, hogy kifogásolta a jelenlétünket, de ezen nem lehet csodálkozni, sõt megértést kell tanúsítani, mert orvosilag is igazolható, hogy sokan vannak akik tömegiszonyban szenvednek, és az sem kellemesebb betegség, mint a gyomorfekély vagy az övsömör.

Talán felesleges leírnom, hogy ez volt az elsõ és utolsó eset, hogy a Külügyi Szállóba betettem a lábamat.

X./ Kádár, a bosszúálló.

Az '56-os megtorlásra emlékezve, talán nem is kellene ezzel a kérdéssel foglalkozni. Inkább az képezhetné vizsgálat tárgyát, hogy egy ilyen,- Haynaut is sokszorosan felülmúló vérengzõ despotát miért istenítenek egyesek, miért akarják megbocsátani (sõt: miért bocsájtják meg?) szörnyû bûneit azért, mert puritánnak tartják vagy „elalélnak” egy-egy „elmésnek tûnõ” bemondásán?!

Haynau az ellenségünk volt, idegen nemzetiségû és hazája érdekét szolgálta, 80 embert ítéltetett halálra, ebbõl ötvenet végeztek ki. Kádár viszont (állítólag) magyar volt, a forradalmárok testén át jutott a hatalom csúcsára, és becsült adatok alapján 830 embert végeztetett ki (vérbírósági ítélettel, valamint testi kínzások alkalmazásával).

Egy alkalommal még Brezsnyev is szóvá tette Kádárnak az elítéltek nagy számát, mire a „talpraesett” fõtitkár azzal „vágta ki magát” csókos partnere elõtt, hogy személyesen intézkedett a halálos ítéletek számának csökkentésére, miután a kivégzettek száma elérte a forradalmárok által meggyilkolt emberek számát.

És a Kreml mennyezete nem szakadt le, de még a csillagos égbolt is a helyén maradt(!), hiszen még a legszorgosabb és legelfogultabb bolsevikok sem tudták 35-40 fõlé srófolni a „népítélet” áldozatainak számát! És ebben benne vannak azok is (például Mezõ Imre) akiket a saját elvtársai lõttek le, vagy akik fegyveres harcban lelték halálukat.

XI./ Kádár a kulák veretõ.

Mint belügyminiszter és az ÁVO-ból (Államvédelmi Osztályból) az ÁVH (Államvédelmi Hivatal) létrehozója,- éjt nappallá téve, keményen dolgozott a termelõszövetkezetek létrehozásán és a kulákok megfélemlítésén. Az osztályból hivatallá minõsített szervezet jogköre, létszáma, technikája és objektumai jelentõs mértékben megnövekedtek, más szavakkal (a szó legszorosabb értelmében): ÁLLAM LETT AZ ÁLLAMBAN! HÁLA KÁDÁR ELVTÁRSNAK! Aki azt tette amit tennie kellett!

Erejét és energiáját nem kímélve, személyesen tartott eligazítást a vidékre „kiránduló” speciális operatív csoportok parancsnokai számára, emlékeztetve õket V. I. Lenin szavaira:

„A kulák is alkalmazkodik, ha érzi az erõt”.

De ez még semmi, (most figyeljen ide Berecz történész elvtárs/úr, a kádári primitívség, „jópofáskodás” és uszítás szemléltetõ példája következik), Kádár János belügyminiszter elrendelte, hogy: „A csoport tagjait, - a kiszállásuk során - , öltöztessék új egyenruhába, jobb a kulákot új egyenruhában megverni, mert ez a megmagyarázás nem rossz módja!” (Sic!).

Mesteri eligazítás! Vajon hány száz vagy hány ezer dolgos magyar embert vertek össze családja, rokonsága vagy szomszédai elõtt az új ruhába öltöztetett brigantik? Hányat hurcoltak el lakhelyükrõl, hányan lettek öngyilkosok vagy földönfutók?

Vajon mit kellett volna még tennie Kádárnak ahhoz, hogy az ilyen Berecz vagy Moldova félék ne akarják megmagyarázni a megmagyarázhatatlant? Berecz (képletesen szólva és leegyszerûsítve ezt a kérdést) úgy viselkedik, mint az az elmebajos szovjet-orosz ember, aki Sztalin bûneinek említésekor azt kiabálta a Vörös téren, hogy szeretett vezére sok jót is tett az emberekért, sõt egyszer(!) szõlõt adott az utcán ácsorgó gyerekeknek, akik sóvárgó szemmel nézték a ládákba kirakott gyümölcsöt.

Berecz János a demokráciát használja fel, hogy tisztára mossa Kádárt és önmagát, történésznek tartja magát, de például Horthy Miklósról soha nem nyilatkozott, pedig az is tett százszor annyit a magyarságért, mint Kádár!

Persze Horthy nem volt hazaáruló, nem volt hazug, nem volt primitív, nem volt igénytelen, tájékozatlan, képzetlen, munkakerülõ és bosszúálló. Rákosit és társait (is) „futni hagyta”, de õ is EMBER volt (csupa nagybetûkkel), melléknevekkel is kiegészítve: gerinces, bátor, jellemes, igényes és képzett.

Természetesen Berecz „mûvét” „méltatva” nem akarok Horthyról értekezni, de az évtizedeken át, legmagasabb pozícióban lévõ két személy (mogyoróhéjban történõ) összehasonlítása kontrasztosabbá teszi Kádár emberi képét és tevékenységét.

1./ Horthy például, a vörös terror 583 ártatlanul kivégzett áldozatáért revánsot vevõ tiszti különítményeseket nem irányította (mint Kádár a pufajkásait és vérbíráit), sõt hatalma megerõsödésének függvényében fékezte, majd fokozatosan feloszlatta azokat.

2./ Horthy nem kért fegyveres segítséget külföldrõl, nem állomásoztatott külföldi megszálló-csapatokat az országban és nem létesített internálótáborokat.

3./ Horthy nem hozott létre semmilyen õrséget hatalma biztosítására.

4./ Horthy a többpártrendszer híve volt, de értelemszerûen, a leszerepelt kommunista párt tevékenységét nem engedélyezte. Ezt a Kádár hívõk felróhatják bûnének, de akkor mekkora lehet Kádár bûne (ebben az értelemben), aki minden más pártot „likvidált” a közéletbõl?

5./ Horthy a szívén viselte a határainkon túlra kirekesztett honfitársaink ügyét, egyetlen puskalövés nélkül (politikai eszközökkel) elérte egyes, egykori magyar területek visszacsatolását az anyaországhoz.

6./ Horthy nem vett fel külföldi kölcsönöket, talpra állította a területében és lakosságában durván megcsonkított, ezer sebbõl vérzõ országot, megreformálta az iskolaügyet, az egészségügyi ellátást és számos más, minden állampolgárt érintõ területet.

Az ország külkereskedelmi mérlege 1927-tõl minden évben pozitív volt(!) a Pengõ Európa egyik legstabilabb fizetõ eszközének számított 1945-ig(!), amíg a felszabadító Vörös Hadsereg tábori nyomdájában (Debrecenben) nem kezdték „ontani” a papírpénzt és néhány hónap leforgása alatt világrekord nagyságú inflációt produkáltak hazánkban.

Nem sorolva tovább a Horthy éra pozitívumait, nézzük meg, hogy Kádár vagy Berecz szemszögébõl nézve mit lehet Horthy bûneként felemlegetni:

-a/ Megbocsáthatatlan például, hogy Kun Bélát (hazánk fiát) nem kérte ki a szovjetektõl, mert ha kikérte volna, akkor a világ elsõ szocialista államában, Sztalinnak nem lett volna alkalma kivégeztetni Kun elvtársat és szép kort megélhetett volna a gonosz, fasiszta és kegyetlen Horthy éra alatt, mindaddig, míg a Moszkvából hazatért Rákosi elvtársa nem „lógatta” volna fel úgy, mint Rajk elvtársát;

-b/ Horthy képes volt nemet mondott Hitlernek, amikor csapatainak egy részét Magyarországon keresztül kívánta Lengyelország ellen bevetni.

Kádár viszont (közel hasonló helyzetben),- Brezsnyev egyetlen intésére csapatokat indított Csehszlovákiába, a parlament tudta és engedélye nélkül, a Prágai Tavasz leverésére., mert õ Horthyval ellentétben, szem elõtt tartotta a nagy testvérekkel való szoros együttmûködés szükségességét.

-c/ Horthy képes volt befogadni a lengyel, osztrák, cseh és szlovák menekülteket, köztük több tízezer zsidó származásút (Hitler bosszantására), nem átallotta védelmezni õket és anyagilag is támogatni ittlétüket. Vajon miért kellett ingerelni Hitlert? Miért pátyolgattuk Horthy hibájából a menekülteket? Ezért lettünk kikiáltva fasiszta és antiszemita állammá, mert még itthon is, az elvakult baloldaliak és a megmentett (megmenekült) zsidó honfitársaink egyes hangadó vezetõi (a fáktól nem látva az erdõt) terjesztik alaptalan és rossz hírünket a világban.

Tanulni kellett volna a semleges svédektõl, akik szó nélkül átengedték a német csapatokat Norvégia lerohanására, de lezárták határaikat a Norvégiából menekülõk elõtt. A második világháborúban pedig fennakadás nélkül szállították Németországnak a svéd vas-és acél termékeket, valamint a világhírû Bofors cég légvédelmi gépágyúit, amelyek megkeserítették a szövetséges légierõ pilótáinak az életét.

A mérhetetlenül bölcs államférfi, a Honvédség fõparancsnoka (Kádár elvtárs) tanult a történelmi eseményekbõl! Átengedte a szovjeteket Csehszlovákia felé, a magyar csapatok együttmûködtek a szovjet egységekkel, és a koalíciós törzsvezetési gyakorlatokon (a Dunántúlon) készültek a Varsói Szerzõdés kijelölt alakulatainak katonai vezetõi Ausztria, Olaszország és más nyugati államok „felszabadítására”.

Kádár elvtárs nem ellenkezett a testvéri Románia államfõjével sem (Ceaușescu elvtársával), „uralkodása” alatt, még a Romániából hozzánk átszökött magyar honfitársainkat is könyörtelenül visszatoloncolták határõreink új hazájukba, és ezen akkor sem változtattak, amikor premier plánban láthatták, hogy a román határõrök agyba-fõbe verik a szerencsétlen embereket!

-d/ Nem hallgatható el Horthy szerepe a Szovjetunió elleni háborúban való részvételünkben, hiszen ezt róják fel legfõbb bûnéül. Sztalin értelmesebbnek bizonyult számos magyar baloldali történésznél és politikusnál, elzárkózott attól, hogy Horthyt háborús bûnössé nyilvánítsák.

Még a katonai kérdésekben kevésbé tájékozottak elõtt is világos volt, hogy földrajzi fekvésünk és Európa katonapolitikai helyzetének következtében „vis maior” helyzetbe kerültünk (Olaszország, Románia, Finnország, Horvátország és Szlovákia hadat üzent a szovjeteknek, spanyol, francia és norvég önkéntes alakulatok is csatlakoztak a német haderõhöz),- ezért magyar kormány (utolsóként) jelentette be a hadiállapot beálltát, mert nem tehetett mást, ha nem akarta, hogy a németek (1941-ben vagy 1942-ben vagy 1943-ban) megszállják az országot, hiszen még az 1944. március 19-i megszállást követõen is volt idejük és energiájuk több százezer ember elhurcolására!

Ha tehát a német megszállás 1944 elõtt következett volna be, akkor az a sors várt volna az itt élt és ide menekült zsidó emberekre, cigányokra és antifasiszta ellenállókra, mint a németek által (néhány hét vagy néhány nap alatt) „lerohant” európai országok mindegyikében!

A Londonban tevékenykedõ Zsidó Világszövetség vezetõi - a fentiek ismeretében – nyilatkozatukban ellenezték Horthy „kiugrási” kísérletének korai megvalósítását, mert addig látták védett helyzetben a hazánkban lévõ zsidóságot, amíg Horthy és kormánya áll az ország élén.

A történelmet nem ismerõk (vagy megismerni nem akarók) most bölcsebbek akarnak lenni a hazájukat, illetve az emberiséget féltõ egykori politikusoknál, katonai szakembereknél vagy különféle vallási és emberjogi szervezetek vezetõinél.

Berecz János vörös szemüvegen át szemléli a világot, a piedesztálra akarja taszigálni azt a Quislinget utcahosszal megelõzõ hazaárulók atyját, a véreskezû despotát, az „ingyen” virslit osztogató primitív hazugot, a hatalmához görcsösen ragaszkodó (de azt ügyesen titkoló) szovjet „hõst”, aki nem csak akasztási rekordot mondhat magáénak, hanem a halottak meggyalázásának új módszerét, a kezeik hátradrótozását, és arccal a föld felé, jeltelen gödrökbe történõ „elkapartatását”, a gyászolók (hozzátartozók) üldözését (kirekesztését) és hazánk anyagi-erkölcsi helyzetének sárba tiprását is.

Berecz János szerint a magyar fantázia és nyelvünk igen gazdag arra, hogy ki tud dehonesztálóbb minõsítést vagy jelzõt kitalálni Kádár jellemzésére. Berecz ebben is téved! Nincsen olyan magyar jelzõ amely ezeket az égbekiáltó bûnöket megfelelõen minõsíthené!

Azoknak a vezetõknek és végrehajtóknak a minõsítésére nem elég gazdag a magyar nyelv akiknek a borzalmas tetteire akkor derült fény, amikor - például - Nagy Imre vagy Maléter (és a többi kivégzettek) koporsó nélkül, keleti büntetési módszerrel elkapart földi maradványait egy hajdani szeméttelepen (vagy dögtemetõben) fellelték, és a hozzátartozók a csontok méretei vagy a letört szemüveg darabjai alapján azonosították szeretteiket.

Ezek a rémségek nem kompenzálhatók Kádár bablevesével, vállrángatásával vagy kacsingatásával. Ennek a megítélésére nem egy „botcsinálta” történész, Kádár egyik kiszemelt utódja, hazudozó és anekdotázó, Marxot eldobó, de a TÕKÉT megtartó, Kádár iránt nyíltan elfogult személy alkalmas, mivel szándékosan vagy tudatlanságból meghamisítja a történelmet, rossz irányba befolyásolja a tájékozatlan fiatalokat, hamis illúziókat ébreszt a nosztalgiázó („agymosott”) Kádár-hívõkben, fékezi a valós rendszerváltozás létrejöttét, és ügyesen szítja az állampolgárok közti ellentéteket.

Berecz 1956-ban a forradalom idején, az október 23-i tüntetés során – saját elmondása szerint – nem tett semmit, „csak oldalt ment és figyelt”,(Sic!) amikor a Bem téren meglátta, hogy a zászlóból kivágják a címert, akkor „visszavonult”.(Sic!)

Már régen elérkezett annak az ideje, hogy a visszavonulását megismételje, sikerélményre aligha számíthat (legfeljebb az elborult agyú, elaggott - fogatlan - elvtársnõk részérõl), hagyja békén nyugodni Kádár szétszórt csontjait, embernek senkiházi volt, és lehetetlen olyan igaz dolgot állítani róla, amivel lemoshatná a rárakódott mérhetetlen sok mocskot!

(Prof. Dr. Bokor Imre)

a Justitia Bizottság elnöke