Czike László

Keresztények és demokraták

Barátom a minap a kezembe nyomta a „Szövetség” címû kéthetilap szeptember 19-iki számát, amelyben (forrás: Magyar Szemle) a 2-3. oldalon szerepel Orbán Viktor: „Az európai kereszténydemokrácia értékeirõl” szóló elmélkedése.

Tekintve, hogy a szerzõ az 1998-2002. közötti politikai ciklusban Magyarország miniszterelnöke volt, valamint arra, hogy amennyiben a Jóisten valamifajta csoda folytán mégiscsak megmentene mindannyiunkat attól, hogy egész generációnk, a hátralévõ életét is, kommunista diktatúra után posztkommunista demokratúrában legyen kénytelen leélni - akkor újból Orbán Viktor lehet-lesz a miniszterelnök; csak nagy tisztelettel, maximális beleérzéssel igyekszem kritizálni a mondandóját. Ismétlem: sem a múlttal, sem a valószínû jövõvel nem célom szembehelyezkedni.

Maximum az ‘amatõr pszichológus’ címre pályázhatnék; ugyanakkor pontosan érzem, hogy Orbán Viktor személyiségében - hiszen észrevétlenül már középkorú férfivá érett! - súlyos konfliktusba került egymással a földi és az égi karrier, és ez a konfliktus lassanként megoldódik, közeledik a végsõ belsõ csata megvívásának pillanata. Orbán Viktor - következtetem ki a jelen írásából - kezdi átlátni, belátni, hogy a földi és égi karriert nem lehet együtt, azonos/teljes sikerrel abszolválni!

A földi karrier mozgástere alkalmasint a többségi demokrácia; - az égi karrier jel-záloga pedig a földi kereszténység, s az igazak biztosan kisebbséget jelentenek a hitetlen, sõt istentagadó többséggel szemben, vagyis hát: „Sokan vannak a meg-hívottak, de kevesen a választottak.” Még a látszólag keresztények között is.

A mindennapos politikai közbeszédben nagyon elharapózott (political correct) az egymás, a szembenálló politikai ellenfelek gyakran ellentétes ‘értékeinek’ hang-súlyos felemlegetése, méltatása - valamiféle rosszul értelmezett toleranciából és empátiából fakadólag. Ez a káros divat már-már annyira uralkodó, hogy az Isten és a Sátán ‘követõi’ kölcsönös udvariassággal vagy álszent képmutatással, sûrû hajbókolással hódolnak ‘egymás értékei’ elõtt, mintha a jó és a rossz, a remélt és a reménytelen, az örök és a kérészéletû egymás szükségszerû és egyenrangú ki-egészítõi, ‘partnerei’ lennének. Mintha az ég és a föld ellentéte közmegegyezés útján áthidalható lenne, s az üdvözülés kizárólag technikai felszereltség, egyfajta jó erõs ‘égi lajtorja’ beszerzésének és megmászásának kérdését képezné csak.

A cím ‘európai kereszténydemokrácia értékeirõl’ szól. Fejtsük ki a címet szavak részletességével! Az ‘európai’ jelzõ nyilván csak a helymeghatározást szolgálja, hiszen a mai világunkban a kereszténydemokrácia kizárólagosan európai politikai ‘találmány’ - másutt sehol a világon nem létezik. Van ahol a kereszténység rész-aránya elenyészõ (Kína), van ahol a demokrácia puszta utópia (Afrika), - s most nem kívánom részletesen kifejteni abbeli nézetemet, hogy ma tulajdonképpen az egész világon mindez csak elvont teoretizálás, közbeszéd és közmegállapodások tárgya, mert demokráciának nevezzük azt a rendszert, mely helyett nincsen más... A kereszténydemokrácia tehát specifikusan európai képzõdmény. Mint tudjuk: a demokrácia egy konvencionális társadalmi berendezkedés, melynek az a lényege, hogy látszólag - közmegegyezés szerint - ‘a többség akarata’ érvényesül; ámde a valóságban azon elenyészõ kisebbségé, akik a pénzt és a hatalmat bitorolják. A szóhasználatom nem véletlen. ‘Bitorolják’, írtam, - mert a ‘birtoklás’ legitimitást, jogos tulajdonlást takar. Azonban a mai liberális világban (amely valójában egy országban sem keresztény, s nem is demokrata) képtelenül szélsõséges a vagyon-megoszlás: a Föld népességének 20 %-a birtokolja a megszerezhetõ javak 86 %-át, míg a túlnyomó többséget megjelenítõ 80 %-nak csak a javak 14 %-a jut. Aki valóban keresztény, jól tudja: a Föld javainak, jószágainak használata, élvezete Krisztus tanításai szerint minden embert egyformán megillet; - ami tehát szerte a világban jelenleg megvalósul, az Krisztus tanításaival, a római pápák szociális enciklikáival, vagyis a keresztény világnézettel gyökeresen ellentétes. A világ-elit tehát nem birtokolja, hanem csak bitorolja az anyagi javakat. Kimondhatjuk, hogy aki a világban mára kialakult pénzügyi, vagyoni status quo-t elfogadja, sõt, síkra is száll ennek létjogosultságáért, fenntarthatóságáért - az nem keresztény elveket vall; vagy ami még rosszabb: megvezetett, megtévedt, képmutató ember. Bizony nem lehet egyszerre hódolni Istennek és a Mammonnak, - ‘könnyebben jut a teve át a tû fokán, mint gazdag ember a Mennyországba’. De hiába találta fel Európa ‘a kereszténydemokráciát’; - nem egyéb az itt sem írott, soha meg nem valósított malasztnál! A szóösszetétel önmagában hordja súlyos belsõ ellentmondását. Ha ugyanis a demokrácia a földi többség földi uralma a földi kisebbség felett, úgy nem érthetõ, miként kerülhetnének ebbe a többségbe a keresztények, akik híven Krisztus igéjéhez, semmilyen földi uralomban, uralkodásban való részvételre nem vágynak. Az is nyilvánvaló, hogy amennyiben a kereszténység eleve kisebbséget képez; - sohasem válhat többségi-uralkodó földi erõvé, még akkor sem, ha annak elérését egyébként áhítaná. A kereszténydemokrácia kifejezés tehát nyakatekert, mondvacsinált, önellentmondásos szóösszetétel, - akár mint ‘egy politikai erõrõl’, akár mint utópisztikus társadalmi berendezkedésrõl beszélünk róla. Ami pedig ‘a kereszténydemokrácia értékeit’ illeti; nos ez már többszörös önellentmondás, sõt, fogalomzavar. Nekünk keresztényeknek nem szabad beleesnünk a hitetlen ellen-fél direkt számunkra ásott vermeibe, számunkra állított csapdáiba; sõt, sem harc-modorát, sem retorikáját, sem konkrét szóhasználatait nem szabad elfogadnunk vagy átvennünk, - mert ha igen, azt jelenti, hogy elfogadjuk küzdõtérnek az álság, a hamisság s a hazugság korcsolya-jégpályáját, ahol menthetetlenül elcsúszunk. A kereszténység nekünk keresztényeknek legfõképpen, de az egész emberiségnek is az egyetlen létezõ valóság, és nem valamiféle ‘parciális érték’. Kereszténynek lenni nem ‘érték’, hanem a Krisztusban hívõ ember szent kötelessége. Nincsenek különféle, egyenrangú értékek és igazságok - Isten a létezõ legfõbb értékmérõ; az egyetlen abszolút igazság pedig: Krisztus. Aki ebbõl ‘akár szemernyit is’ enged, - az csak látszólag keresztény, s mint ilyen az istentagadók malmára hajtja a vizet.

Orbán Viktor legfõbb dilemmája, amit írásában legalábbis szavakban megpróbál megoldani, hogy amíg az Európai Únióban formálisan a kereszténydemokrata pártok képeznek többséget, addig a tényleges hatalom és a döntések joga mégis csak ‘a liberálisok és a szociáldemokraták’ kezében van, akik nem engedik - nem fogják engedni -, hogy a kibõvülõ szövetség közös alkotmányába bekerüljön Isten, illetve a keresztény eszmeiség prioritása.

Kezdetben arról kesereg, hogy: „A mi alkotmányunk még mindig 1949-bõl való s mégha sokat változott is azóta (?), mindnyájan tudjuk, hogy Magyarországon ez az idõpont nem a polgári demokratikus rendszer kezdete volt.” Ez igaz; ám nagyobb baj, hogy igazából 1990., a ‘rendszerváltás’ sem. Antall József hírhedt mondása: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!”, - ma már megfordítható, s ha még élne, neki címezve így szólhatna: „Tetszett volna nem kiegyezni a reform-kommunistákkal!” Ugyanis 1990. óta csak nekik volt a szabaddemokratákkal együtt 72 %-os, közel háromnegyedes többségük, amivel egy új alkotmányt tetõ alá lehetett volna hozni - de nekik (ki tudja, miért?) megfelelt a régi is. Mármost ha Antall nem egyezik meg a nómenklatúrával - nem lett volna miniszterelnök, de a rendszerváltás valóban megtörténhetett volna, s ma igazi alkotmányunk lehetne.

„Miért alakult így, hogy sem a rendszerváltoztatás politikusai, sem az egyesülõ Európa építõmesterei nem szorgalmazták ezt az újrakezdést? Erre a kérdésre ezidáig igazi választ még nem ismerhettünk meg.” - veti fel Orbán. Pedig még a ‘rendszerváltás’ szó ‘nyelvi-tartalmi átalakítása is’ az õ nevéhez fûzõdik! A túl egyértelmû, 180 fokos fordulatot jelentõ ‘váltás’ tag ‘változássá’ alakult, majd a 2001. februári, derûlátástól csöpögõ, a Pesti Vigadóban elmondott országértékelõ beszédjében Orbán Viktor már rendszerváltoztatásról beszélt, ami elszólás, vagy nyílt kiállás: „Bátor politikai vállalkozók tudatosan megváltoztatták a jövõt.”; -

1990-ben „Véget ért a múlt, és elkezdõdött a jövõ.”, a polgári fejlõdés. Az elit legfõképpen a társadalmi tulajdon privatizációját szorgalmazta a saját maga és a külföld (a multinacionalisták) javára, a maradéktalan újrakezdés helyett. Orbán a rendszerváltoztatás és az egyesülõ Európa építõmestereit kárhoztatja, és ebben tökéletesen egyetértünk: nem demokrácia az, amit építõmesterek celebrálnak; - márpedig demokrácia (és nemzeti vagyon, nemzeti polgárság) nélkül nincs újra-kezdés!

Orbán Viktor idézi, miként definiálta magát 1997-ben a lengyel nép, az ország új alkotmányának preambulumában: „Mindazok, akik hisznek Istenben, az igazság, a jóság és a szépség forrásában, mind pedig azok, akik nem osztják ezt a hitet, de tisztelik eme általános értékeket, melyeket más forrásból származtatnak (...) - Isten, vagy pedig saját lelkiismeretük elõtti felelõsségre hivatkozva megalkotják Lengyelország alkotmányát.” Édes jó Istenem! Orbán örülne, ha ilyen (kezdetû) alkotmányunk lehetne - legalább. Brrr! Mekkora megalkuvás pedig ez egy olyan néptõl, amelyik ma is sokkal keresztényebb, sokkal katolikusabb, mint a magyar! A preambulum szövege leegyszerûsítve azt jelenti, hogy az istenhívõk praktikus kényszerûségbõl szépen kiegyeznek az istentagadókkal. Könyörgöm! Ha egyszer minden érték õsforrása a teremtõ Isten, akkor hogyan lehet ‘a más forrásokat’ - nincsenek ilyenek! - tisztelõ nihilistákkal fifti-fifti alapon megegyezni? Aki szerint nincsen lélek (csak tudat, melyet a pénz határoz meg!), annak nincs lelkiismerete sem; hogyan lehet hát a semmi felelõsségét egyenrangúnak venni a mindenével?! „Aki közéleti emberként vállalja, vagy akár csak elfogadja (!!?) ‘a keresztény’ jelzõt, azt (...) szinte azonnal ‘klerikálisnak’, ‘nacionalistának’, ‘populistának’ és inkább gyakrabban, mint ritkábban ‘antiszemitának’ fogják bélyegezni.”

Kérdezem: nem lehet megoldani, hogy egyszer már végre a betegeket gyógyítsuk; az egészségesek helyett?! Ki szúrta ezt el 1990-ben, - a nép, vagy a ‘bátor’ elit?! Ezután Robert Schuman, egykori francia külügyminisztert idézi: „A demokrácia vagy keresztény lesz, vagy nem is lesz.” Érdekes, hogy néhai Antall József majd’ ugyanezt mondta: „Keresztény Magyarországot akartam, mert másnak nincs jövõje.”, - ám Orbán mégsem õt idézi. Mindkét megállapítással egyetérthetünk, - a történések azóta Schumant és Antallt egyaránt fényesen igazolták: a demokrácia nem lett keresztény; így - nincs is. Vagy: keresztény Magyarország nem lett, - így nincs is jövõnk. Vigasztalásul: a nem keresztény Európának - sem lesz hosszú... Igazi szép kiállás Orbán Viktor részérõl a következõ idézet: „A keresztények azt is tudják: nincs többféle igazság. Ez utóbbi állítás (...) a relativisták tévedése. A keresztények tudják, hogy az Igazság létezik, és hogy Egy (nem értem, miért is nem mondja ki: KRISZTUS!) igazság létezik, és hogy ez az igazság lesz elõbb vagy utóbb egész életünk mércéje. A keresztények tudják: az Igazság kérdésen felül áll, függetlenül attól, hogy támogatja-e a többség, vagy sem.” Tökéletes igazolása ez annak, amit írásom elején (én is) elmondtam.

„Európa ma olyan világ, ahol demokratikus politika uralkodik. (...) Vagyis a demokratikus politika arról szól, hogy többséget teremtünk azon törekvések mögé, amelyeket képviselünk.” Nem, kedves Viktor - ezerszer is: NEM! Amirõl ez a mondat szól, az a politikai elit, ‘a bátor vállalkozók, akik megváltoztatták a jövõt’ (persze a koncra éhes Nyugattal a hátuk mögött)! A kiválasztottakról, akik oly’ szerencsében részeltettek, hogy saját ‘törekvéseiket’ képviselhették. S az a legszomorúbb, hogy a Fidesz Polgári Szövetség, 1 éve, fennállása legsúlyosabb választási vereségével a háta mögött is ugyanezt az elit-politizálást erõlteti csak: megpróbál többséget teremteni törekvései mögé, amelyeket képvisel. Azonban e törekvések nem egyeznek meg maradéktalanul a magyar nemzet érdekeivel; - éppezért nem a többség megteremtésén kéne fáradozni elit-törekvések mögé, hanem a nagy többség érdekeit kellene bátran felvállalni és képviselni: azon nyomban létrejönne a hõn áhított többség is! Majd ‘megoldja’ a dilemmáját:

„... mert lehet mindkettõre egyszerre törekedni, az Igazságra is és a Többségre is. (...) Ámde: „Igazság vagy Többség, ha az élet így hozza számunkra? (...) az Igazság bír nagyobb fontossággal. Természetesen jöhetnek olyan idõk, amikor az Igazság nem élvezi a többség támogatását (...), ezt az elmúlt 13 évben sokan megtapasztalhatták Magyarországon. Mégis, nem elégedhetünk meg azzal, nem nyugodhatunk bele abba a helyzetbe, hogy az értékeink és hitünk nem meghatározó tényezõ az adott közéleti pillanatban. (...) Meggyõzõdésem szerint és az európai kereszténydemokrata gondolkodás szerint az a felelõsségünk, hogy az Igazság érdekében a Többségért a lehetõ legtöbbet tegyük. (...) Saját Igazságunk követése elvezethet bennünket a Többség megszerzéséhez (is). (...) Számos érvet tudnék felsorakoztatni, hogy miért nincs szükség - túl a nemzeti alkotmányokon - egy összeurópai alkotmányra. (...) Ha már viszont európai alkotmány mégis lesz; - meggyõzõdésünk szerint abban a kontinens értékeinek is tükrözõdniük kell, azon belül is elsõ helyen a kereszténységnek.”

Úgy legyen!

Vác, 2003. szeptember 24.

Czike László