Czike László















Magyarország globalizációja



a rendszerváltás gazdaságtörténete publicisztikákban



(esszégyûjtemény)















Vác, 2004. június






Örök üdvösség, vagy az aranyborjú?!



A történelmi idõk kezdetén az ember naturális gazdálkodást folytatott, aminek a társadalmi önellátás (autarchia) volt a lényege. A kereskedelem nem volt a meg-élhetés nélkülözhetetlen feltétele; - globális és mindenre kiterjedõ, szükségszerû létezési mód, mint ma. Sok évezreden át a kereskedelem is naturális árucsere formájában zajlott: ami élelmiszert a földmûvesek termeltek, vagy ami más cikket a kézmûvesek elõállítottak, azt a társadalom vagy a szûkebb közösség felélte, fel-használta; s csak a többnyire kevés felesleget „vitték a piacra” és cserélték el más termékekre. Ezen idõszakban a kincsképzés még csupán a legmagasabb világi és vallási méltóságok privilégiuma; - csak mint „kuriózum”, s nem mint széleskörû „foglalatosság” létezett...


A nemesfémek (arany, ezüst) és a drágakövek - mint kincsek - már korán is „a kincsképzés tárgyát” képezték; a felhalmozott kincset és tulajdonosukat (császár, király, kán, fáraó, fõpap, sámán, varázsló, stb.) a társadalom babonás tisztelete övezte. A földi urak „kincsvagyona” eleinte csak más törzsek, népek, országok leigázásából és kifosztásából származott; - de késõbb, amikor a termelékenység rohamos fejlõdése egyre uralkodóbbá tette a kereskedelmi árucsere-viszonyokat (jelentõsen nõtt a termelés elcserélhetõ, eladható feleslege!), az emberi munka termékeinek csereértékét elkezdték nemesfémben kifejezni, vagyis a „kincs” vált általános egyenértékessé. Ettõl kezdve az emberi munka közvetlen érték-termelõvé vált, s az új értékek többlete (kereskedelmi bevétele) szintén kincsként csapódott le, nagyrészt azoknak az uraknak a kincstárában, akik a foglalkoztatott munkások (rabszolgák, földmûvesek, stb.) élete, tevékenysége, munkája felett is rendelkeztek. Ekkortól „automatikusan” megkezdõdött a királyok és a fõpapok (Istentõl eredeztetett - legitim) hatalmának „elértéktelenedése”; hiszen a politikai és isteni hatalomtól független, új (polgári) erõ jelent meg a közélet porondján - a szakralitástól már mentes kereskedelmi tõke hatalma. Ez az új hatalom szinte észrevétlenül egyre nagyobb kincset „gyûjtött össze”, és amikor hiteleket kezdett nyújtani az „isteni” uralkodók és a fõpapjaik „átmeneti” megélhetési, mûködési gondjainak az áthidalására; - nos, ettõl kezdve már a világi és a nem világi, vallási hatalom egyaránt újabb függõ helyzetbe került. A király és a fõpapság már eddig is kölcsönösen függtek egymástól, de most mindkettõ az új, kiszámíthatatlan erõ, a kereskedõ, a pénzember „uszályába szegõdött”, vagyis alárendelõdött neki...



A pénzhatalom megjelenésétõl kezdve már nem az „Ég” irányítja a „Földet”, az emberi történelmet, hanem megfordítva! Tekintettel arra, hogy a zene mûfaját és minõségét az határozza meg, aki a zenészeket fizeti, - a kereskedelmi tõke vált az ideológiák, a vallások és az eszmék fõ megrendelõjévé.


Mindezek a nagy változások „viszonylag simán” zajlottak le, bár nyilvánvaló, hogy a középkor minden súlyosabb háborús konfliktusa a királyság, a vallások és a pénz egymás közötti torzsalkodásából, hatalmi villongásából fakadt; - egészen addig, amíg a pénzhatalom „formát bontott”, és függetlenítette magát mindkét másik hatalmi formától, de az értéktermelõ emberi munkától, a valóságtól, majd végül önmagától is...



Amikor a kereskedelmi tõke (mely eredetileg a termelés finanszírozását szolgálta) önmagából létrehozta az önálló banktõkét (mely már csak pénzt termelõ pénz!); - megjelent a hitel, a kamat, a részvény és az árfolyam-nyereség, az osztalék, a váltó, a kötvény, a tõzsde, a spekuláció; a derivatívák urainak a birodalma. A világ kettéhasadt! Egy valóságosra, melyben eztán is a munka az értéktermelõ; és egy képzetesre, melyben az elképzelt jövõbeli (profit)várakozások kereskedelme folyik. A játszma tétjei ezerszeres mértékûre duzzadtak; oly összegekre, melyek mellett a valós termelés értéke eltörpül. Már nem a folyó termelés finanszírozása, hitelezése vagy a profitja a fõ cél, - hanem a politikai hatalom. Ezen a „fikciós piacon” már nem termékek, nem termények, nem erõforrások, nem anyagi létezõk cserélnek gazdát, hanem: országok, vallások, a jövõ felélése, és a kultúra, a gondolkodás feletti korlátlan uralom.


A legelvontabb fétis, a minden más értéket és mértéket magába olvasztó egyen-értékes általános értékcentrummá nõtte ki magát, oly hatalmi tényezõvé, amely már az ember(iség) létét fenyegeti.



A keresztény világ a Krisztus születése utáni elsõ évezredben fokozatosan alakult ki; - a kereszténység kb. 1000 körül világ-vallássá, s a fejlõdõ európai civilizáció eszmei motorjává vált.


A középkorban a Római Katolikus Egyház amolyan „evilági” irányító szerepet is betöltött; - Európában semmilyen fontosabb politikai esemény nem történhetett a pápa jóváhagyása, beleegyezése nélkül. Talán a legjobb példa a magyarok állam-alapítása; - elsõ királyunk, Szent István megkoronázása, a pápától kapott szent koronával. (Kereszténnyé lettünk, hogy fennmaradjunk...) Úgy 1000-tõl 1500-ig tehát az emberi életminõség vonzás-centruma az Isten, és az õ „földi teste”, az anyaszentegyház (a pápaság - ma: Vatikán állam) volt. Az emberek szemlélete minden ok és minden cél (következmény) tekintetében is ezer szállal kötõdött a keresztény valláshoz, amely akkoriban élet és halál ura volt; - meghatározta mindennapi tevékenységüket.



Azután 1500 körül megkezdõdött az a többszáz-éves folyamat, mely részint még ma is tart (a lelkekért folytatott háború még nem dõlt véglegesen el!), - az ember „felszabadításáért”!


A „humanizmus” lényege, hogy a független ember személyiségi jogaiért harcol, skizofrén módon Istenével szemben. Azt mondhatjuk, hogy ez az eszme a mai liberalizmus szellemi elõfutára volt.


A korszak a reformációval (Luther, Kálvin, stb.) indult; - eredeti célja a vallás és az egyház megreformálása volt, s nem pedig az Isten effektív megtagadása, vagy „kiiktatása” a földi életbõl. De a lavinát már nem lehetett megállítani! A fellázadt ember úgy döntött, hogy megtöri az egyház földi hatalmát, majd a hitet, a vallást (Istent) elválasztja „a gazdasági élettõl” vagyis kirekeszti Istent a mindennapi élet tevékenységébõl, küzdelmeibõl. Mivel a keresztény vallás (Isten) eleve tiltotta az önzést, a harácsolást, tehát a földi élvezetek (evés, ivás, gazdagság, stb.) öncélú hajszolását; - ki kellett ûzni Istent a földi Paradicsomból, hogy az ember meg-teremthesse önálló, szabad társadalmát, a liberális polgári demokráciát, vagyis a kapitalizmust. Ezt a gyorsuló folyamatot politikai és vallási tekintetben is méltón fémjelzik: az anglikán egyház leszakadása, majd az angol polgári forradalom (Oliver Cromwell), a felvilágosodás (Voltaire, Rousseau, stb.) és a Francia Forradalom, a Függetlenségi Nyilatkozat, illetve az USA megalakulása. A kor eszmei centruma az ember; - de Istenbõl már csak az a kevés, ami megmaradt. A liberalizmus árnyékában ott munkál a pénzfétis, mely nem végez félmunkát; nem éri be, csak teljes gyõzelemmel. A templomkert bokraiban is a sátán bóklászik...



Az 1800-as évektõl már nem kérdéses többé, ki az úr e Földön; - megtörténik az égi és a földi hatalom, az állam és az egyház végleges különválasztása. A pénz egyre inkább világ-hatalommá; sõt, egyeduralkodóvá erõsödik, s az életminõség középpontjában az ember és az Isten is egyre alárendeltebb szerepet játszik; a pénz (ön)imádata általános, kötelezõ életformává, vonzáscentrummá alakul... Festett, vásárolt s megrendelt eszmék lépnek a klasszikus szellemi irányzatok, az õsi konzervatív értékek helyébe. A fétis felnövõ uralma szinte azonnal létrehozza látszólagos „ideológiai ellenfelét”, a kommunizmust, ami éppoly torz, mint maga a kapitalizmus. Az Októberi „Forradalom” tudathasadásba kergeti a világot...



Kb. 1950-tõl, túl a II. világháború megrázkódtatásain - az „Isten igája alól” csak nemrég felszabadított ember észrevétlenül rendkívül picire zsugorodik a mindent maga alá teperõ pénz-áradat keltette testi-lelki megpróbáltatások terhei alatt. A pénz liberális uralma nemcsak ‘a rég legyõzött egyházat’, hanem már a még úgy-ahogy mûködõ államot is veszélyezteti, amikor annak feltétel nélküli kivonulását követeli a „szabad piacgazdaságból”...



A pénz szökõárja már nem tûri tovább, és lebontaná a nemzet-államok határait is, a multinacionális tõke szabad terjeszkedése révén. A világ „keleti felét” bitorló nemzetközi kommunizmus térdre-kényszerítése után - 1990-tõl felerõsödnek az „újrafelosztás” folyamatai, egymással részben ellentétes tendenciákat szülve. Az integráció korábbi (Észak-Atlanti Paktum, Közös Piac) formái helyébe a NATO és az Európai Únió, mint a nemzetállamokat katonai és gazdasági szempontból még szorosabban tömörítõ új formációk lépnek, miközben látványosan folyik az államhatárok külsõ és belsõ lebontása, az országokon átívelõ, liberális világképet megvalósító multi-és szupranacionális társaságok globalizációjaként, mintha csak egy tudattalan, természeti kataklizmát élne át a világ...


De a legszörnyûbb veszély, ha a szakrális álruhába bújt földi hatalom összefog a pénzhatalommal! Közös paktum-elitje leblokkolja a természetes kiválasztódás véletlenszerûségét, az egészséges spontán szelekciót tudatos kontraszelekcióval helyettesíti; és leblokkol egyáltalán a modern társadalom fejlõdéséhez szükséges minden nélkülözhetetlen információt! A pénzügyi megszorításokat (a restrikciót) a pénzügyi elit; - a szellemi értékek kivonását pedig a titkos társaságok végzik. Márpedig a modern társadalom hormonja a pénz, oxigénje pedig az információ! Ezzel az elit behúzza a társadalmi haladás ‘vészfékjét’... A társadalom mobilitása megdermed, a kialakult kasztok csak a saját kasztjukkal kommunikálnak, mindent titkosítanak, és a szupranacionális elit a hamis prófétái (mint Francis Fukuyama) révén kihirdeti, hogy: „Az emberiség történelme véget ért, itt van már a Kánaán; mert világszerte gyõzedelmeskedett a végsõ és legfejlettebb társadalmi rendszer, a liberális polgári demokrácia.” A pénzét szintén megérõ Samuel P. Huntington pedig meghirdeti a civilizációk összecsapását, ami a III., permanens világháború hivatalos ideológiája. És hogy mire képes a fundamentalista vallási fanatizmus, ha nem hajlandó elfogadni, tudomásul venni „a végsõ leosztás” világhatalmi status quo-ját; - láthattuk 2001. szeptember 11-ikén, amikor New York City Manhattan negyedében, „a hijackerek” által menetrendszerûen eltérített Boing-ek, a felhõ-karcolókba belefúródva ledöntötték a World Trade Center ikertornyait...! Ekkor a torony falán felgomolygó füstoszlopból hirtelen kirajzolódott egy ördögfigura kérészéletû sziluettje; vagyis Lucifer egy pillanatfelvétel erejéig manifesztálódott. Ám az igazi kérdés, hogy ki volt, aki az ördögnek ezt a szörnyû megbízást adta?!



Egykor a hitünk az embert szolgálta; hogy általa üdvözülhessünk. Valamikor az információ, a felvilágosult - gnosztikus, szakrális? - tudás abszolutizálása (vö.: Voltaire) az emberi életminõség javítását célozta, mert a függetlenségre törekvõ ember szembeszállt az Istennel, hogy megteremtse a saját önálló, „Isten nélküli” világát. Amint Bródy János szövegíró adta a rockoperában István királyunknak a szájába a szakrális-pogány végszót: „Veled Uram, de Nélküled!” Sok-sok év-századon át a pénz általános egyenértékesként (értékmérõként) funkcionált, hogy elõsegítse, lebonyolítsa a növekvõ árufelesleg kereskedelmi forgalmát... És ma?! A pénz, vagy az ember?!


Mert mivé silányult mára a hitünk? Lokális népirtó hadgyakorlatok fedõneve lett, hogy a hatalom letérdelve imádhassa önmagát. Mert mit szolgál ma a tudathasadt információ? Egyrészt az irattárak titkosított dokumentációit gyarapítja, másrészt tömegcikk, kommersz bóvli, „szappanopera” és hazug statisztikák hamis szám-adatai, hogy bizonyítsák a népnek: milyen jól is él... Miközben titokban minden értéket felemészt a preventív világháború... Mert vajh’ mivé lett az aranyfedezetû pénzünk? Fémszálas papírrá, amibõl annyit nyomtathat a magántulajdonná (FED) alakult-aljasult dollár-jegybank, amennyi éppen elég a világ maradék nemzet-államainak folyamatos és végsõ hitelezõi zsarolásához. Elektronikus jelhalmazzá akármelyik bank számítógépében, amit össze-vissza írogatnak, egyik számláról a másikra, míg elfogy, de már nem fûzõdik hozzá semmilyen értékteremtõ munka, teljesítmény vagy valós információ. A pénz jelkép lett, derivatíva; - a hatalom és a gazdagság önszaporító szimbóluma: az önimádó Aranyborjú, a Mammon látra szóló hatalmi képmása.



Utolsó, végsõ megoldásként vagy sürgõsen lebontjuk ezt az emberiségen ‘végleg’ eluralkodott rákos daganatot - a hamis tudat és a hamis pénz civilizációját -; vagy (újból) Krisztusra bízzuk a Világ (Isten temploma) kitakarítását, és megvárjuk az utolsó ítéletet, mikor egyszer s’ mindenkorra számûzi a Földrõl a kufárokat. Akik ellene szegülnek az ördög pénzének (s füstfényképének a szimbólum falán), azok Krisztus kegyelmét; - akik viszont nem, azok Krisztus igazságát ismerhetik meg...


Vegyük elõ a józan eszünket! Hátha van még ‘vissza-‘, esetleg egy másik út...



Mi, magyarok egyszerre éltük meg a rendszerváltást - amit éppen úgy ‘spontán’ felszabadulásnak hittünk, mint 1945-ben; csak ezúttal az ideiglenesen 45 éve hazánkban tartózkodó, egykori ‘felszabadítók’ diktatúrája alól -, meg a szép új világrend, a globalizáció Magyarországra ‘átterjedését’, amelynek a valóságos tulajdonságairól, viselkedésérõl, okairól és céljairól nagyjából 1995-ig jóformán semmit nem sejtettünk. A néptömegek - mivel nem tudják a kettõt szétválasztani - ma is azt hiszik, hogy rendszerváltás és globalizáció egy és ugyanaz a hatás, így az elszegényedésükért, létbiztonságuk elveszítéséért azokat a tényezõket okolják, akik a megelõzõ szocialista rendszert megdöntötték. Vagyis: a kapitalizmust és a multinacionális cégeket, illetve a velük együttmûködõ magyar államot, a pénzügyi és politikai elitet. Ezért van, hogy a magyar népnek legalább a fele visszasírja a kádárizmus gulyás-kommunizmusát, ‘a legvidámabb barakk’ sajátos hangulatát -, mert azt hiszik, azt gondolják, hogy az egykori ‘jólét’, noha spontán el is veszett valahol Lepsénynél, mégis ‘kvázi gombnyomásra’ bármikor visszaállítható kevés jóindulattal... Pedig az idõ kerekét nem lehet visszaforgatni! Akár volt az a híres, nevezetes Rózsadombi Paktum - a rendszerváltásunk magyar bölcseinek jegyzõ-könyve! -, akár nem: a dolgok szigorúan a megegyezés kötött menetrendje szerint történnek... Mindenesetre: vagy ‘spontán tudattalanul’, szinte sorsszerûen (fátum, karma, kataklizma, stb.) megyünk tönkre már több mint 20 év óta (vö.: 1982-ben ‘léptettek be’ minket a Nemzetközi Valutaalapba!), - vagy nemzetközi korporáció ‘áldozatai’ vagyunk. Vagyis: furcsa ‘árukapcsolás’ történt itt: az elitünk mintegy felszabadulásként ‘adta el nekünk’ a rendszerváltást (s vele a multiknak Magyar-országot!); - de a csomagba tudtunk nélkül, már jó elõre nemcsak a nómenklatúra burzsoáziával való teljes kiegyezést (s vele implicite pl. a ‘Bokros-csomagot’ is!) kalkulálták bele, hanem az egész globalizációt is, beleértve néhány évvel késõbbi belépésünket is az Európai Únióba. Látható, hogy miközben ‘a spontán fejlõdés’ látszatát kelti a verbális és tényleges mágiával, a médiával, valamint a Mammon pénzével is támogatott, sõt, ‘összeházasodott’ rendszerváltó elitünk; - addig egy mindenre kiterjedõ átgondolt koncepció, egy komplex terv végrehajtása folyik...


Hogy 1990-ben felszabadultunk a kommunizmus alól, és egyidejûleg ‘rendszert is váltottunk’, ez egy dolog - hogy ‘globalizálnak minket’, az pedig egy másik. Nem kellett volna szükségszerûen ide jutnunk, ha nincs globalizáció. Azonban a világ gazdasági, pénzügyi, politikai és kultúrális egységesülési folyamatai nélkül talán sohasem szabadultunk volna fel ‘az effektív kommunista elnyomás’ igája alól. A globalizáció tette ugyanis lehetõvé és szükségszerûvé a magyar rendszerváltást is. Azt kell tisztán látni, hogy 1950 óta a történelem csak látszólag mutatta az ádáz hidegháború képét két világhatalom (USA és SZU) és világrendszereik között - valójában a mélyben már hosszú évtizedek óta az egyre gyorsuló globalizáció, a világ eggyé válása az uralkodó fõ irányzat és folyamat. Mivel ez megcáfolhatatlan tény: csak az kérdés, hogy mindez vajon spontán történik-e, vagy ‘tervszerûen’?! Más oldalról megközelítve: miközben mi, itt, Magyarországon a kommunizmus szerencsétlen áldozatainak hittük magunkat és Sándor András író váci börtönbeli szavaival élve: „Vártuk, hogy megjöjjenek a jenkik a csokoládéval!”, aközben odakint a világ hatalmasat változott. Errõl csak azok az ‘utazó nagyköveteink’ - a katonai hírszerzõk s az Aczél és Soros támogatta kultúra kineveltjei, stb. - tudtak, akiket a ‘80-as években (talán direkt ezzel a céllal) már sûrûn kiengedtek-küldtek a vasfüggöny mögé a szép új világrendre felkészülõ reformkommunistáink. Arról van nevezetesen szó, hogy a világ észrevétlen egységesülése Nyugat és Kelet fokozatos egybeolvadását, összefonódását eredményezte, miáltal a kapitalizmus és a ‘szocializmus’ közötti különbségek, ellentmondások összemosódtak. A két ‘rendszer’ közötti alapvetõ ellentmondást Nyugaton a központi tervezés hiánya, Keleten pedig a magántulajdon (és a pénz) szabadságának a hiánya jelentette. Miután fû alatt (titkosszolgálataik egyeztetése révén) mindkét rendszer belátta ‘a másik igazát’ - megkezdõdhetett a reálfolyamatok politikai összehangolása. Ez a globalizáció lényege! Kelet lemondott ‘a szabadságjogok’, a tõke korlátozásáról - Nyugat pedig megvalósította a magas fokú tervszerûséget. Ezután ‘konszenzusos’ alapon együtt hozzáláttak, hogy felszámolják a véletlent az egész világon. Mert a hatalom - különösen a koncentrált! - legfõképpen a spontán meglepetéstõl irtózik. A kommunizmusból ‘kapitalizmus’ - a kapitalizmusból ‘kommunizmus’ lett... Jól megõrizték, és össze is házasították egymás rossz tulajdonságait. Nyugaton ettõl csak egy ‘kicsit’ lett rosszabb - nálunk: nagyon. A felszabadulásból, a rendszer-váltásból és a globalizációból nekünk csak ez jutott. A ‘rendszerváltás’ Magyar-országon 1982-ben kezdõdött - eleve a késõbbi globalizáció, integráció céljával...



Hol rontottuk el? Mit nem vettünk észre? Hol volt ‘a fejlõdés görbéjének extrém inflexiós pontja’, ahol még más irányba is fordulhattunk volna, látva a veszélyt?


Ezekre a kérdésekre is keresem a feleletet publicisztikáimban, melyekkel egyszer s’ mind visszatekintõ történeti elemzést, választ is szeretnék nyújtani és adni arra a legégetõbb alapproblémára, miszerint: Mi a fontos ezen a világon, a pénz vagy az ember, az emberi lélek? Kevesek olcsó sikere vagy sokak örök üdvössége?!


Kezdjük az elemzést, mindjárt az események viharában, a dolgok legközepén!


Miniszterelnöki mozaikkép



Magyarországon általános pénzügyi, gazdasági, társadalmi (kultúrális és erkölcsi) válságot élünk át. A történelmi szükséghelyzet mindig "elõteremti" a személyt, aki a válságot megoldani hivatott. Az országnak olyan vezetõ személyiségre van szüksége, aki meghatározza a követendõ új irányt, - ugyanis az 1980-as évek elején-közepén megkezdett gazdaságpolitika már nem folytatható tovább.



Kibõl lehet miniszterelnök, - kibõl nem?


Milyen legyen, milyen lehet az új miniszterelnök személyisége?


Erre keresem a megfelelõ választ, kizárólag az "adósság-csapda" korszakából vett történeti tények alapján.



1.


Gazdaságtörténeti visszatekintés



Az "adósságcsapda-korszak" 1982 táján kezdõdött; - elõzményei, okai viszont az 1968-as ún. "új gazdasági mechanizmus" bevezetésében gyökereznek. Ez idõ tájt döntöttek ugyanis "nagyjaink" a kommunizmus liberalizálásáról (ami persze fából vaskarika), és máig ez a legnagyobb eszmei és gyakorlati dilemma, amiben ma is élünk: a megvalósult "emberarcú" szocializmus.


Az emberarcú démon (gólem) szalonképtelen; - társadalmi rendszere, a politikai alapon monopolizált, kölcsönös tehetségtelen-gátlástalan elvtársiasságon alapuló vadkapitalizmus pedig csak növekvõ hitelek révén képes ideig-óráig mûködni.



1968-ban megkezdõdött a nemzetgazdaság liberalizálása, amely lényegében az állammonopolista-szocialista gazdálkodási kötöttségek részbeni és fokozatos fel-oldásával a központi gazdaságirányítás direkt lehetõségét rombolta szét, anélkül azonban, hogy a kapitalista szabad versenyes piac elõnyös hatásai erõteljesebben, illetve meghatározóan érvényesülhettek volna.


Az izmosodó „liberális akarat” lassanként szétfeszítette a szocialista diktatúra gazdasági-pénzügyi korlátait. Mivel azonban a liberális pozícióharc - némi egy-szerûsítéssel persze - a kvázi-nemzeti kommunista diktátorok és a kozmopolita bankárok között sokáig ‘közel erõegyensúlyban’ folyt le: az átalakulás (1968-tól 1989-ig kialakult) látszólag igen stabil struktúrája végeredményében egy torz és öszvér képzõdmény lett. Ez a világon egyedülálló "kísérlet" (paktum-projekt) egy olyan gazdasági-pénzügyi rendszert eredményezett, amely eleinte a szocializmus virtuális és valódi vívmányait (1968-1975), majd egyre inkább csak a hátrányait a kapitalizmus valamennyi lehetséges negatívumával ötvözte össze, annak lényegi elõnyös tulajdonságai nélkül. Még napjainkban is ennek a levét isszuk...


1971-1972-tõl egyre erõsödõ ütemben beindult az infláció, amely évi 4-5 %-ról 1996-ra már évi 30 % fölé nõtt, aminek egyenes következménye többek között a bankkamatok 38-44 %-os, elviselhetetlen mértéke is.


1968-1975. között korábban (és azóta is!) soha nem látott mértékben nõtt a termelékenység, a termelés, az export (és az import), a beruházások, a GDP, és átlag évi 8-10 %-kal nõttek a reálbérek is, miközben folyamatosan jelentõsen bõvült és növekedett a szociális juttatások és ellátások köre és mértéke egyaránt.


1976-tól beindult egy azóta is rejtélyes folyamat, az ún. "cserearány-romlás". Ez a komplex fikció-kitaláció (netán propaganda-fogás?) lényegében azt fejezte ki, hogy hiába nõtt a termelékenység Magyarországon, a magyar árukat a világ-piacon mindig relatíve csak egyre alacsonyabb áron sikerült értékesíteni, aminek következtében az export folyamatosan le, az import pedig felértékelõdött. Mivel a folyamat állítólag tartósan és visszafordíthatatlanul fennállt, 1978-1981. között végleg felborult Magyarország külkereskedelmi és ezzel a fizetési mérlege - "valakik" felhúzták az adósság-csapda rúgóját...


1977-tõl megkezdõdött a reálbérek stagnálása, majd folyamatos és szakadatlan csökkenése, ami az elsõ szakaszban (1977-1986.) átlagosan évente 4-5 %-ot tett ki; - a személyi jövedelemadó (és az ÁFA) bevezetése (1988-tól) óta viszont már évi 8-10 %-os mértéket ért el.


1982. körül fokozódó gyorsulással megindult Magyarország eladósodása. Az állami költségvetés növekvõ deficitje következtében a magyar állam belföldön is kezdett eladósodni a hazai bankoknak, külföldön pedig - a magyar bankrendszer közvetítésével felvett hitelek miatt - elsõsorban a Világbanknak és a Nemzetközi Valutaalap (IMF)-nak.


1982-1989-ig Magyarország bruttó külsõ adóssága elérte a 20 milliárd USD-t. Az adósság-csapda bekattant. Az állam ettõl kezdve már a kamatok törlesztésére veszi fel az újabb hiteleket.


1996-ban a külsõ adósság 35 milliárd USD-ra nõtt; - miközben a GDP jó, ha eléri az 1990. évi szint 60-70 %-át. A belföldi fogyasztás folyamatosan tovább csökken, a beruházások (a hitelek és a befektetések) pedig a termelõ ágazatokban 3 éve gyakorlatilag megszûntek.


Az állami vagyon magánosítása a spontán privatizációval kezdõdött, - 1988. tájékán. A még privatizálható állami vagyon össz-értéke hozzávetõlegesen 6000 Mrd forintra (60 Mrd USD-ra) becsülhetõ 1990-ben, amikortól is a privatizáció a tudatos, intézményes, központilag (ÁVÜ) vezényelt állami tevékenység rangjára emelkedett. A hivatalosan deklarált cél az államadósság privatizációs bevételbõl történõ visszafizetése volt.


1993. végéig lezajlott az állami vagyon kb. felének a magánosítása; - ennek ellenére a külsõ és a belsõ államadósság összege folyamatosan tovább nõtt.


1994-ben a privatizáció intézményes (ÁVÜ) költségei pedig már meghaladták a vagyon-értékesítés árbevételét (!).


1995-ben újból olymértékben felgyorsult az állami vagyon - elsõsorban a köz-szolgáltatók portfoliójának az - értékesítése, hogy a még privatizálható vagyon összértékben mintegy 6-800 milliárd forintra csökkent.


1996. után várhatóan csupán néhány bank, illetve a puszta föld (!) értékesítése képezheti még privatizáció tárgyát. Az államadósság viszont várhatóan mindezek után is feltartóztathatatlanul tovább nõ.


A különféle társadalombiztosítási (egészségügyi, népesedéspolitikai, szociális) szolgáltatások köre és mértéke az 1975-1976. évekre tehetõ csúcspont után és óta folyamatosan csökken, - annak ellenére, hogy a társadalombiztosítási költség lényegében minden jövedelmet 50-55 %-os járulékkal, "kvázi-adóval" terhel.


A Bokros-csomag óta már különösen élesen kirajzolódott a társadalombiztosítási járulékok valójában adó-jellege, hiszen a magyar társadalombiztosítás világszerte példátlan mértékû költségéért a biztosított már jóformán semmilyen színvonalas szolgáltatást nem kap cserébe. Mindezeknek köszönhetõen ott tartunk, hogy:


n A félmillió munkanélküli és a pályakezdõk helyzete reménytelen, álláshoz talán már sohasem juthatnak, hisz’ új munkahelyek szinte egyáltalán nem létesülnek.


n A vállalatok, vállalkozások növekvõ hányada fizetésképtelen, felszámolás alatt áll, épphogy csak vegetál, vagy éppen eladó.


n A munkanélküli-segélybõl már nem lehet megélni, de tartósan vegetálni sem.


n A hivatalosan megállapított létminimum összege egyszerûen nevetséges, abból egy hétig pusztán étkezni sem lehet, nemhogy egy hónapig önállóan élni.


n Egyébként már a létminimum-bér is személyi jövedelemadó-köteles, ami még tovább csökkenti annak a reálértékét.


n Az átlagos nyugdíj a hivatalosan deklarált létminimum-szintû vegetálást jelenti több millió ember számára; - a külön munka jövedelme növekvõ mértékben adókötelessé teszi a nyugdíj összegét is, így a nyugdíjas tovább-dolgozásának nincs sok anyagi haszna. A nyugdíjas kort - különösen a férfiak közül - is csak nagyon kevesen érik meg, sok örömük azoknak sincs benne.


n A tanulás és szakképzés már horribilis kiadásokkal jár együtt, amit csak biztos anyagi háttérrel rendelkezõ családok tudnak gyermekeik számára biztosítani. A magas szakképzettség megszerzésének anyagi perspektívája kétes és ingatag; sõt, a szakképzettség még egyáltalán nem garancia a biztos munkahelyre.


n A fiatalok nem lépnek házasságra; - ám, ha megházasodnak is, nem vállalnak gyermeket. A biztos egzisztencia sem elégséges a lakásszerzéshez; a gyermek-neveléshez pedig mindkettõ elengedhetetlenül szükséges.


n A beteg ember képtelen megvenni a gyógyulásához szükséges gyógyszereket, - így az esetek többségében kénytelen alacsony színvonalú, vagy pusztán tüneti kezeléssel beérni. A kórházi ápolás költségeit már úgyszólván senki nem tudja megfizetni, - a komolyabb mûtétek díját pedig még kevésbé. Az orvosi ellátás színvonala is folyamatosan romlik.


n Az egészséges középkorú ember retteg a betegségtõl, fél, hogy elveszítheti az állását, - akkor pedig nem lesz mibõl kifizetni a család-fenntartás kiadásait. Így a munkavállaló, a vállalkozó, a családfenntartó sohasem lehet beteg; vagy ha igen, úgy ‘nem vallhatja be’.



Ilyen állapotban készül az államadósság visszafizetésére, a maradék vagyona eladására, vagy valami soha be nem következõ csodára, önmagától elinduló konjunktúrára (és/vagy újabb megváltó Bokros-csomagokra?) várva a magyar gazdaság; - illetve az esedékes éves adóbevallása kitöltésére, az újabb négy-évenkénti szabad választásra, balsorsa jobbra fordulására az egyszerû magyar állampolgár...



2.


A gazdasági-társadalmi helyzet és a miniszterelnök



A politikai hatalom meghatározó személyisége és egyszemélyi vezetõje Magyar-országon hagyományosan a Kormány feje, a miniszterelnök. Minden történelmi korszak "megtalálja a maga számára" a megfelelõ személyiségû miniszterelnököt, aki az idõk szavára hallgat. A korszak kiválasztja a megfelelõ embert, - majd elõ-írja a számára, hogy mit tehet meg, és mit nem. Olykor pedig fordítva történik: a meghatározó személyiség megváltoztatja a kort és korszakváltást idéz elõ.


A válság egy rendkívüli állapot; így a válság-korszak rendkívüli személyiségû miniszterelnököt "teremt elõ", illetõleg követel a helyzet megoldására.



Bizonyos értelemben talán "lehangoló" lehet az a nézet, az a történelmi helyzet-elemzés, amelyet az alábbiakban részletesen kifejtek, - de hát meg kell ismernünk a valódi összefüggéseket...


Magyarországot 1982-tõl az adósság-csapdába való ‘bekényszerítése’ általános válságba sodorta. Amikor már a gazdaságunk minden ereje, munkájának minden gyümölcse egy korábbi, nem legitim rendszer (kommunista diktatúra) által felvett hitelek és azok kamatainak törlesztésére fordítódik, amikor már minden más cél csak másodlagos értékûvé silányul a fizetõképességünk látszatának megõrzésével szemben - akkor az ország már végzetes betegségben szenved, és közel a teljes összeomlás. A beteg szervezet az összes maradék energiáját összeszedve, erejét megfeszítve küzd a halálos kór, a mindent felfaló adósság-daganat ellen, amely végül alaktalan, bûzös masszává bomlasztja és dagasztja a valamikor még teljes összhangban mûködõ egészséges sejtek telepeit, a finom hangolású szervezetet...



Az 1970-es évek vége felé Magyarországon - bármilyen meglepõ is! - egyfajta sajátosan virágzó szubkultúra létezett. Nem látszat, nem illúzió; - viszonylagos, ámde valóságos jólét volt ez. A növekedés biztos alapjait a dinamikusan javuló termelékenység teremtette meg, amely a reálbérek, az életszínvonal folyamatos emelését is lehetõvé tette.


Azután egyszer csak - mintegy "gombnyomásra"!? - minden ellenünk és az ellen-kezõjére fordult! A külkereskedelmi csere-arányaink romlani kezdtek; - a világ-piaci ár-arányok ettõl kezdve kizárólag a magyar gazdaság növekvõ hátrányára változtak. Minden árfolyamváltozás is csak a magyar fizetési mérleget ronthatta, - pénzügyi tranzakcióink, hitel-felvételeink rendre balul ütöttek ki, bankáraink egy-szerre csõdöt mondtak...


Elõször még a világméretû olajár-robbanás (az 1970-es évek végén) "elõre ki-számíthatatlan" árhatásai gyûrûztek be hozzánk, majd pedig már a nyersolaj és származékainak "váratlan" árcsökkenése (1980-as évek) okozott elõre nem látott károkat... A lényeg: minden külpiaci változás - függetlenül annak irányától! - azonnali, kivédhetetlen és nagy összegû károkat okozott Magyarországnak.
Miáltal természetesen állandóan nõtt a gazdaság hitel-igénye, melyet az amúgy is éppen jótékonykodni vágyó nyugati hitelezõink korlátlanul ki is elégítettek...



Eladósodtunk; - a jólétnek pedig mindenestül egy csapásra vége lett.


Történt mindez úgy, hogy a magyar gazdaságban, belül semmi sem változott, nem romlott el! Mintha csak a magyar munka értéke, a "magyar részvény árfolyama" érthetetlenül-sorsszerûen és nagy hirtelen elkezdett volna zuhanni egy misztikus-átláthatatlan nemzetközi tõzsdén! Mintha csak a magyar gazdaságot "egyetlen borgõzös éjszakán" mindenestül elkártyázta volna valaki; - anélkül, hogy a benne élõk ebbõl valamit is észrevettek, megértettek volna! Késõbb persze elmesélték nekik...



Cserearány-romlás!


Világpiaci olajár-robbanás!


Nemzetközi tõzsde!


Valutaárfolyam-spekulációk, nyíltpiaci tõke-és hitel tranzakciók!


Világbank és Nemzetközi Valutaalap!


Adósság-csapda!!!



1989-1990.: R E N D S Z E R - V Á L T O Z Á S !



Lett egy csomó politikai pártunk, - az addigi EGYPÁRT helyett.


De a lényeget tekintve mi változott?



Az adósságcsapda-korszak (1982-tõl) kormányai rendre mind ugyanazt csinálják, - "kezelik" az adósságot. A helyzet folyamatosan romlik: az életkörülmények már szinte mindenki számára elviselhetetlenek, mintha csak minden megújulási vágy és energiatartalék elveszett és elfogyott volna. Az országból pedig ellentételezés nélkül, parttalanul árad kifelé az ‘értéktelenné’ vált magyar munka, az export-termékek özöne, a kamatok, a pénz (forint és valuta), a természeti ritkaságok, az arany, a kultúrális és szellemi értékek, az okos emberek, a szép lányok: egyszóval minden, ami él és mozog, illetve minden, ami csak mozdítható.


Befelé pedig nem jön más, csak a rengeteg import bóvli, a hamis száz-dollárosok, a népbutító és család-tönkretevõ liberális eszmék, az ostoba és primitív reklámok, a kultúrális és mesterséges szemét, a környezetszennyezõ technológiák, a kóbor és a karvaly tõke, a McDonald's, a NATO és az IFOR, a rave és a techno (zene), a kábítószerek és a kábítás, a multilevel system, a blõd mûhold-adások, az ukrán, az orosz, és a ki tudja még milyen maffia, stb.


A valódi termelõtõke, a stratégiai befektetõk nem jönnek, mert Magyarországon jelenleg csak a rabló-tõkének, az egy pillanat alatti haszonszerzésnek van esélye és "értelme".



Nemsokára tehát nem marad itt semmi más, csak a puszta föld.



(Persze; pl. akváriumot is így szoktak tisztítani: kiemelik belõle, ami használható, megtartható, ép és egészséges, s még értékes, - azután fertõtlenítik, kiürítik, majd folyó víz alatt jól kimossák az egészet...)



Az adósságcsapda-korszakban bármely párt kormányának bármelyik miniszter-elnöke mindig kényszerpályán mozgott - mindegyik ugyanazt csinálta -, de nem csupán a mozgástér beszûkülése miatt, hanem szubjektív (személyiségi) okok miatt is.


A korszak legutóbbi jelentõsebb miniszterelnökei (Grósz Károly, Németh Miklós, Antall József és Horn Gyula) mindenekelõtt a hatalmat szerették megragadni és gyakorolni; - más és más értelemben ugyan, de egyformán kiválasztottnak hitték magukat. Hivatalukat ‘küldetésnek’ tekintették, és ebben nem is tévedtek...


A magyar nemzet szolgálatához azonban nem rendelkeztek elég hittel, erõvel, bölcsességgel és alázattal; - azt gondolták: õk eleve felkent pásztorként terelgetik az egyszerû népet az ismeretlen Kánaán felé. De a legnagyobb baj talán az volt, hogy nem ismerték fel az õrvény gyorsuló szívó hatását, a közeli zuhatag hangját; így a fokozódó válság megoldására nem rendelkezhettek megfelelõ koncepcióval.



Nem volt semmilyen koncepciójuk.



Ezért jutottunk el mára egészen a tévút legvégére.


Más megközelítésben: végleg véget kell vetnünk az "öröklött" és önhitt miniszter-elnöki paternalizmusnak! Néhány példa, mire is gondolok:


n Grósz a saját uralma egyetlen (rettegett, fenyegetõ és nem kívánatos) kvázi-alternatívájaként a „fehér terror” rémlátomását vázolta fel; - õ már nem él, és még csak vörös terror sincsen, nemhogy fehér.


n Németh miniszterelnöksége vége felé is felröppent valamiféle rejtélyes sajtóhír egy „készülõ merénylet” állítólagos leleplezésérõl, amirõl aztán többet soha-sem lehetett megtudni. (Egyébként Németh volt a legkevésbé paternalista - de nem is volt kifejezetten "küldetéses" miniszterelnök.)


n Antall lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kívánt volna lenni, továbbá "keresztény Magyarországot akart", mivel „csak annak van jövõje”, - politikai örökségét pedig állítólag Orbán Viktorra hagyta. Ezzel szemben Antall meg-halt, az országhatárokon belül még mindig csak 10,5 millióan vagyunk, viszont Magyarország közel ezer éve keresztény, és egy ideig talán még az is marad. A politikai öröksége viszont elillant, mint a kámfor. Mindenki másként értelmezi.


n Horn ‘kezdte’ egy "kvázi-merénylet"-ként is elõadott rejtélyes autóbalesettel, ami szemernyit sem csökkentette életerejét és/vagy fanatikus küldetéstudatát. Azóta privatizációs stabilizációjával és Bokros-csomagjaival, sõt a NATO által vezet (meg) minket Európa felé, amelynek egyébként a kelet-közepén élünk... Rendületlenül hiszi is, hogy megoldja az ország dolgait.



Mesterséges aggodalomkeltés, hangzatos blöffök, fontoskodó-riadt öntömjénezés és önfeledt paternalizálás helyett végre olyan határozott koncepcióra - és azt meg-alkotó, megvalósító miniszterelnökre - lenne szükségünk, ami és aki segítene az egész országnak mindenestül kikecmeregni az adósság-csapdából, sõt, ami és aki egyszer s’ mindenkorra véget vetne az 1982. óta rendületlenül folytatódó mély-repülésnek: megmutatná a hihetõ utat a valódi és tartós konjunktúra-korszak felé.



3.


Forradalom és adósság, - a miniszterelnök személyisége



A legveszélyesebb társadalmi földcsuszamlás a valóban ‘spontán’ forradalom lenne, amelyet - legalábbis eredetileg - nem manipulatív céllal robbantanak ki: a korgó gyomrok, az éhes nép forradalma.



Irányított - tehát manipulatív - forradalom kirobbantásának a veszélye Magyar-országon jelenleg nem áll fenn. A manipulált forradalom (vagy puccs) ugyanis - burkoltan vagy nyíltan - mindig valamilyen diktatúra bevezetését és hatalomra juttatását szolgálja. Pillanatnyilag közvetlenül sem fasiszta, sem egy kommunista diktatúra kialakulásától nem kell félnünk.


Egyébként is: ami 1987 és 1991 között Magyarországon lezajlott, az a lényegét tekintve csendes, vértelen, manipulált forradalom volt (vö. pl.: MSZMP MSZP-vé alakulása, köztársaság kikiáltása, spontán privatizáció, MDF-SZDSZ paktum, taxis-blokád, stb.), amelynek a megvívásából az "elit" szándékosan kifelejtette a néptömegeket, "nehogy bajt okozzanak". Elég volt, ha szavaznak...


Létre is jött a legmodernebb álcázott diktatúra: a pénz és a média diktatúrája.


A bankok, valamint a média által pénzelt és sztárolt elit-politikusok tobzódnak a hatalomban, a vagyonban és a pénzben, - miközben a nép mindenbõl kirekesztve nyomorog.



A restrikció lényege, hogy a (kis)vállalkozók nem kapnak hitelt, - így rövidesen mindenki rabszolgává válik, aki nem a szûk körû elit tagja. Ezzel párhuzamosan az átlagfogyasztás a fizikai létminimumra csökken, éppen úgy, mint a rabszolgáké az ókori Rómában.



Fasizmus nem lesz, a kommunizmus egy darabig még nem jön vissza; - pénz-és média-diktatúra viszont sajnos van.


El kellene kerülnünk a korgó gyomrok forradalmát is, mert az nem old meg semmit, ellenben újabb irtózatos veszteségekhez vezethet.



Ugyanakkor országos "televíziós kísérletet" folytatnak velünk, amelynek lényege az egyszerû nép "oktánszámának megállapítása". Mikor a korgó gyomrok milliói már nem bírják tovább elviselni a "restrikciós kompressziót" - bekövetkezhet az explózió... Hülye egy kísérlet - játék a tûzzel -, annyi szent! Mintha a koncepció nélküli miniszterelnökök tehetetlenségükben mindig csak arra játszanának, hogy a végsõ kollapszus soha ne az õ parlamenti ciklusukban következzék be, hanem a restrikciós-kompressziós bomba lehetõleg épp az ellenzék kezében robbanjon fel!



Amikor a Németh-kormány 1989-ben rádöbbent arra, hogy 20,5 milliárd USD adósság terheli az elõdei lelkét, úgy ‘megijedt’, hogy azonnal több pártra szakadt, MSZP-vé alakult, pluralista lett, kiírta a szabad parlamenti választásokat, átadta a hatalmat (az adóssággal együtt!!!), - majd a nómenklatúra spontán privatizációs zsákmányával a zsebében legott ellenzékbe ("gazdasági illegalitásba") vonult...


Hadd robbanjon mások kezében a kibiztosított kézigránát, hadd kattanjon mások kezén az adósság-bilincs...



Az Antall-kormány is egy-két év alatt (1990-1992.) belátta teljes tehetetlenségét, sõt, miután már megértette a privatizációs bevételek elégtelenségét, - az adósság-kezelés terén direkt tehetetlenkedésre rendezkedett be (lásd: Kupa-program, mint posztszocialista "nesze semmi, fogd meg jól!"). Ugyanakkor a magára hagyott nemzetgazdaság ezekben az években kezdett egy kicsit magához térni...


Jelentõsebb hitelekhez, befektetésekhez ugyan most sem nagyon juthatott, de leg-alább az állandó újabb elvonások, megszorítások réme éppen nem fenyegette...


Némi óvatos növekedés is megindulni látszott.


Ám 1993-1994-ben már nem történt semmi új, a privatizáció is megállt.


Ez a kormány is ‘megúszta’: sem az adósságot nem csökkentette, sem a nemzeti vagyont mind el nem kótyavetyélte, sem komplex államháztartási reformot nem kezdeményezett. Patt.



A Horn-kormány azután nagyon hamar bebizonyította, hogy a gazdaság és a nép restrikciós kompresszió-tûrése minden várakozást felülmúl! Minden gazdálkodó szervezet, vállalkozó és egyéb adóalany (ember) szép engedelmesen besimult az adóprés, illetve az általános "béke feneke alá"; - az egetverõ megszorítások és a mindenfajta pénzügyi atrocitások ellen még csak nem is nagyon tiltakozott senki.


A mélabú és a depresszió viszont már mindent beborít.


Nem csoda, hiszen az alkotmánysértõ Bokros-csomagok béka-perspektívájában az átlagpolgár is már-már elhiszi: az ország mielõbbi ‘talpra állásához’ sok kicsi fogtömés vagy foghúzás jellegû dilemma helyes megoldásán keresztül vezet az út.


Nosza, áldozzuk fel a teljes fogsorunkat az államadósság visszafizetéséért!



A Horn-kormány így abszolút sikeres két évet tudhat maga mögött, hiszen a fél- idõben a teljes pénzügyi és politikai összeomlás réme ismét csak az ellenzéket, a nemzeti oldalt fenyegeti majd inkább.


Az igazi tét az, hogy végül is éppen kinek a térfelén lesz a labda, amikor a bili teljes tartalma kiborul. Félõ, hogy ez az idétlen politikai egy-érintõzés már vége felé közeledik, mert az edény már színültig megtelt...


Nehogy az ártatlanokra boruljon, midõn egyszer csak kidûl!



Az államadósság (35 milliárd USD) körül valami nagy disznóságnak kell lenni, ha ennyire nem mer hozzányúlni senki, immár 10-15 év óta!


Gondoljuk csak el:


n A szocializmus 45 éven át fennen hirdette, hogy a társadalmi tulajdon (TT) egyformán mindenkié. A privatizáláskor aztán társadalmi részvény sehol, - a magánosítható nemzeti vagyon (1990-ben kb. 60 milliárd USD) egyharmadát szétvitték a kommunisták, kétharmada jórészt ismeretlen külföldi cégeké lett.


n Az államadósságot (1990-ben kb. 20,5 milliárd USD) néhány tucat rövidlátó szocialista politikus és dörzsölt kozmopolita bankár "hozta össze", mégis a teljes nemzetet terheli a visszafizetési kötelezettség! (A hiteleket mind tudtunk nélkül - titokban - vették fel, hülyeségekre, de legfõképpen nem ránk költötték; visszafizetni azokat kamatostul mégis mindannyiunknak kell.)


n Az 1990 és 1996 közötti idõszakban lényegében "tovatûnt" a privatizálható nemzeti vagyon, az egyszerû állampolgárok milliói ma is vagyontalanok, sõt nincstelenek, - ugyanakkor a külsõ államadósság már 35 milliárd USD.


Se pénz, se posztó; sem vagyon, sem állami fizetés; sem stabil állam, sem virágzó magángazdaság; sem az egyéni vállalkozás létbiztonsága, sem állami társadalom-biztosítás. Sem egészség, sem gazdagság - sem erkölcs, sem kultúra...


Az adósság-állomány ma sem "publikus", részletes mibenlétét még mindig sûrû homály fedi, a hitel-szerzõdéseket és azok teljesítését titokzatosság övezi. Vajon meddig még, és fõleg miért?! Mindez kísértetiesen hasonlít a fogyasztó számára ismeretlen és megismerhetetlen tarifákkal összeállított új típusú villanyszámlák kalkulációjához. Vajon ezek az egyoldalúan, sunyi erõszakkal ránk hárított újabb és újabb teljesíthetetlen fizetési kötelezettségek, ezek a népnyomorító, kifosztó diktátumok jelentenék számunkra a hõn áhított demokratikus jogállamot, rá-adásul a civilizált Európába vezetõ eufórikus diadalmenetet?


Józan ésszel persze nem is gondolhatjuk, hogy ez az áldemokratikus gyászmenet mintegy szándékosan a lakosság tönkretételét célozná. Inkább talán arról lehetne szó, hogy akkora szemétdombot kellene egyszerre eltakarítani, amely mint feladat meghaladja vezetõ politikusaink lelkierejét, bátorságát, szakértelmét és nemzet-szeretetét.


Nem az a baj, hogy a mindenkori kormányok, miniszterelnökök - legyenek bármely politikai párt képviselõi - 15 éve mintha folyamatosan a nemzetünk érdekei ellen cselekednének, hanem inkább az, hogy valójában nem tettek, nem tesznek a nemzetért semmit.



Pártállásától függetlenül; - milyen is legyen Magyar-ország soron következõ, leendõ új miniszterelnökének a személyisége?!



· Önálló, teljesen új, átfogó gazdaságpolitikai koncepcióval kell rendelkeznie, amelyet õ dolgoz(tat) ki és amelynek eredményességében maradéktalanul hisz. Amelynek a véghezvitelét mindennél fontosabbnak tekinti, és amelynek a meg-valósítására szenteli egész hátralévõ életét. (Mert a végrehajtáshoz 4 év kevés, viszont a helyes utat végre meg kell találni, arra rá kell térni. A kezdõ lépések megtétele tehát - a feladat nagysága miatt - élethivatás.)


· A gazdaságpolitika megalkotásában a legjobb szakértõnek kell lennie, nem taktikusnak, hanem stratégának; - lévén a feladat nem miniszteri, hanem miniszterelnöki. Ellenkezõ, illetve minden más esetben jégre vihetik a tanács-adói - mint tették ezt Antall Józseffel, vagy Horn Gyulával egyaránt.


· Oly karizmatikus személyiségnek kell lennie, aki gondolatmenetével, példa-mutatásával, egyéniségének az egész pozitív kisugárzásával, tett-erejével képes magával ragadni a legszélesebb néptömegeket. Nem lesz könnyû a becsapott nép bizalmát elnyerni, visszaszerezni.


· Olyan áldozatkész, küldetéses embernek kell lennie, aki mélyen hisz vezetõi elhivatottságában, és kész egész életét feltenni a hatalmas feladat megoldására. Oly nagy formátumú politikusnak kell lennie, aki mentes alantas ösztönöktõl, minden kis-szerûségtõl, hatalomvágytól, kisebbségi komplexusoktól. Sikeres embernek kell lennie, aki ismeri és szereti a gyõzelmet, - ámde zokszó nélkül, szépen tud veszíteni is, ha minden kötél szakad.


· Határozott nemzeti öntudattal kell rendelkeznie, plebejus beállítottsággal. Az elithez tartozás felsõbbrendûségének gondolati csapdájában vergõdõ önhitt, önzõ ember a feladatra eleve alkalmatlan.


· Egész nemzetben kell gondolkodnia. Aki bármilyen ember-csoportot - akárha még csak gondolatban is! - ‘kirekeszt’ a nemzet testébõl, az csupán kicsinyes önmagáról mond ítéletet. Az elérendõ célunk az egész magyar nemzet kollektív boldogulása. Legyen családszeretõ. A család a nemzet erkölcsi és gazdasági alapja.


· Nyílt, nyitott és közvetlen személyiségnek kell lennie, akinek alaptónusa a megengedés, és nem a tiltás. Az embereket, a vállalkozókat most hagyni kell dolgozni, termelni és kereskedni; ÉLNI KELL HAGYNI MINDENKIT! - csak a bûnözést kell korlátozni.


· Fiatalnak, erõsnek, tettre késznek, egészségesnek és/de bölcsnek kell lennie. Öreg, gyenge, melankolikus, lassú, szentimentális, szenilis, vagy éppen beteg ember könnyebben köt elvtelen (SZDSZ-) paktumokat. A bölcs - bár hitében megingathatatlan - kompromisszumra kész, tudja, hogy a kis téteket el lehet veszíteni, megnyerni a nagyokat kell.


· Istenben, hazában, becsületben, az emberben és az élet értelmében mélyen hívõ, erkölcsös embernek kell lennie, akitõl eredendõen és egyaránt idegen mindenféle trükközés, blöffölés, demagógia, egyhelyben járó taktikázgatás, politikai praktika, mellébeszélés-köntörfalazás, hazug ígérgetés és álszent ige-hirdetés.


· Látó embernek kell lennie, aki majd elõre látja a legfontosabb folyamatok és cselekmények végkimenetelét, aki látja a jobb jövõt, és vállalja annak meg-teremtését is, - aki felvállalja a népvezér cseppet sem hálás szerepét. Késznek kell lennie az "Isten báránya (Agnus Dei)" szerepkör betöltésére is.



Amennyiben az új miniszterelnök a fentiekben leírt követelményeknek megfelel, a személyisége ötvözi a 10 pontban körvonalazott tulajdonságokat, úgy Magyar-országot kivezetheti az adósságcsapda-korszakból anélkül is, hogy elõbb túlélni kényszerüljünk a korgó gyomrok forradalmát, ami pedig a nemzethalál vízióját vetítheti elõre.


Ha az új miniszterelnök nem ilyen lesz, vagy ne adj' Isten késõn érkezik, úgy még nehezebb idõknek nézünk elébe, vagyis: térdre, imához...!



Jó lenne végre egy olyan csendes, "jó irányban manipulált", eredményes össznépi forradalom, amit az egész nemzet lelkesen a magáénak érezhetne elõtte, alatta, és utána, végkifejletében is. Jó lenne egy önálló, határozott, okos és erõs miniszter-elnök, akinek tiszta és egyenes a tekintete.


Gõgös, és/vagy sanda tekintetûek, - kérjük, ne jelentkezzenek!


N y í l t l e v é l O r b á n V i k t o r h o z


a Demokratában 1996. május 2-ikán megjelent interjúhoz kapcsolódóan



"Minden népnek van valamifajta közös nevezõje, a homo sapiens mint nevezõ pedig kevés, amikor van egy több mint ezeréves közös magyar történelmünk."


Mottó: "Egy ellenzéki összefogással meg lehetne fordítani az erõviszonyokat, enélkül azonban nehezen képzelhetõ el." (Idézet Orbán Viktortól)



Kedves Orbán Viktor!



A Varga Domokos György szerkesztésében a Demokratában közzétett interjúd új reményeket ébresztett bennem a magyar nemzet jövõjét illetõen is.



A jelenségek az Univerzumban - a Földünkön is - egyetemes és kölcsönös össze-függésben, valamint meghatározottságban (!) állanak egymással. Érvényes ez a természeti és a társadalmi jelenségekre is, hiszen az ember a természet része.


Ray Bradbury novellájában "történik", hogy az idõben évmilliókat visszautazó õslényvadász-expedíció vigyázatlan tagja letér a szigorúan kijelölt ösvényrõl, és akaratlanul, de eltapos egy lepkét. Amikor visszatérnek saját jelenjükbe, mindent változatlanul találnak - egyetlen kivétellel: a korábban lezajlott amerikai elnök-választás nem az általuk ismert, hanem ellentétes eredménnyel zárult. A lepke elpusztítása visszamenõleg megváltoztatta a múlt egészét, - a módosult emberi történelem pedig "egy kissé" megváltozott jelenhez vezetett!


Az elnökválasztáson a konkurens elnökjelölt gyõzött.


Lehetséges, hogy egy vigyázatlan idõutazó (a Gondviselés katonája?) a kijelölt ösvényrõl letérve a múltban Magyarországon is eltaposott egy lepkét?!


Számodra "a választás" 1994-ben váratlan eredménnyel zárult. Bölccsé kellett válnod egy politikai szétválás, majd a választási vereség tanulságainak levonása által, - emellett hûnek kellett maradnod önmagadhoz.


A Janus-arcú szövetségesen, az "apa-komplexuson" sikerrel túlléptél. Az egykori kormánypárt széthullása óta a középen hatalmas ûr tátong, amelyet betölteni ma könnyebb lehet. Nem terhel atyáid vétke; viszont tiéd az örökség, és a boldogabb jövõ. Harmadszor már senki nem léphet semmilyen lepkére.



A potenciális miniszterelnök-jelöltek - a hatvanévesek - "amortizációja"


1996. február 29-ikén arról írtam a Demokratában, hogy Magyarország eljövendõ miniszterelnökének a személyisége objektíve determinált. Indirekt szelekcióval próbáltam gondolatban kikövetkeztetni az új miniszterelnök lehetséges személyét. Sorba vettem a ‘jelölteket’, személyes tulajdonságaikat egybevetettem az általam körvonalazott etalonnal: és nem örültem az eredménynek. A mércém bizony túl szigorúnak bizonyult!


Késõbb megértettem, hogy munka-hipotézisemben volt a hiba: februárban még a tökéletes miniszterelnököt kerestem, aki személyesen nem létezhet. Májusra - a Demokrata segítségével - megtaláltam a szükségszerû miniszterelnököt.


1998. új miniszterelnöke csak jelenleg is elismert politikus lehet. A hátralévõ 2 év során a legprofibb párt sem lehet képes vadonatúj miniszterelnököt felépíteni, - így csak a meglévõ "készletbõl" gazdálkodhatunk.


Februártól májusig sok mindennek kellett történnie ahhoz, hogy megvilágosodjék a jövõ. Ahhoz, hogy a szilaj (nehézkes, de bátor és igazságszeretõ) magyarság a 24. órában mégis eszméletre térhessen, - a teljes történeti múltnak és az összes délibábszerû reménynek össze kellett omlania.


A reformkommunizmus bukása után milliók utolsó illúziójának bizonyult még az MSZP is, az SZDSZ pedig elveszítette ártatlanságát. Kimutatta a foga fehérjét, mert koalícióra lépett a volt kommunistákkal, majd azonnal az ujja köré csavarta õket. 1996-ban bekövetkezett az MDF felbomlása, majd kérészéletû média-siker után mintha elvirágzott volna a Kisgazdapárt is...


Az eszmék eróziója konkrét személyekben és konkrét személyek által zajlik. Az ellenfelek elfogyasztották egymást, eszméik pedig rendre lejáratódtak.


A "hatvanévesek" a kilencvenes években sorra amortizálódtak:


· Pozsgay Imrét, a nagy népi szocialistát végleg pályán kívülre lökte volt pártja, valamint a ‘négy-igenes’ szavazás, pedig jobb sorsra lett volna érdemes.


· Antall József, a rendszerváltás miniszterelnöke dolgavégezetlenül meghalt.


· Boross Péter, Für Lajos a választási vereség után megszenvedte még az MDF agóniáját, - a pártjuk mostanra mellékszereplõvé vált.


· Szabó Iván ‘felfedezte’ magában a liberálist és Szabad Györggyel együtt létre-hozta az azonosíthatatlan tömegbázisú és politikai töltésû MDNP-t.



Három "hatvanas" még keményen tartja magát a ringben:


· Horn Gyula még javában uralkodik, - és "stabilizál".


· Csurka István keményen vádol és füstölög.


· Torgyán József is ereje teljében érvel, vitatkozik és pöröl.



A "hatvanasok" mindegyike rendelkezik kiváló személyes tulajdonságokkal, ezért mindegyiküknek jutott is valamilyen sajátos-fontos szerep a rendszerváltásban, Magyarország átalakulásában. De ugyanakkor - mint egy átmeneti kor átmeneti személyiségeinek - egyiküknek sem adatott meg az igazán nagy államférfi vala-mennyi jellemvonásának összessége. Egyikükbõl ez hiányzott, - a másikukból az. A hatvanasok egy rossz korszakban születtek, néhányan rossz lóra tettek egy mélységesen gonosz korban, - mások viszont úgy öregedtek meg, hogy sosem engedték õket a tûz közelébe. Életrajzukon imitt-amott gyanítható és/vagy valódi szeplõk éktelenkednek, a fejükben zavar és bizonytalanság uralkodik, a lelkükben elkeseredés és bús önmarcangolás. Nem egy esetben ellentmondásos, köpönyeg-forgató életutak.


Ez egy komplett generáció, amely életének a legerõsebb cselekvõ évtizedeit egy örökké fennmaradónak látszó, ám mindenestül hazug rendszerben volt kénytelen leélni. Az álság és a képmutatás sajnos beleivódott még a legjobbakba is...


A "hatvanasok" sokszínû személyiségei fontosak mégis: a közvetlen elõzményei lettek az oroszlánszívûnek, a valódi gyõzõnek.


A jövõ nem a hatvanéveseké, - ezért is siettetik az eseményeket olyannyira. Ez az utolsó lehetõségük. 1998-ban azonban már gyõzhet az új generáció.


Az új miniszterelnök-jelölt nem vétkes a múltban, nem adósa senkinek, nem fut versenyt az idõvel. Nem gyanúsítható semmivel, nincs bûntudata, - tehát nem kér, hanem egyszerûen elveszi, ami az övé.



Az élet választása az egyetlen racionális döntés


A nép a négy "szabad" év tapasztalatai alapján kiábrándult a kapitalizmusból, és újra csak olthatatlan vágyat érzett a háromhatvanas szilárd, valamint a három-kilencvenes folyékony kenyér iránt. 1994-ben a választók még visszaszavazták a hatalomba a szocialistákat: a kivétel válhatott látszólagos politológiai törvény-szerûséggé. Innen ered az uralkodó tévhit, miszerint Magyarországon a választók mindig a számukra szimpatikus párt(ok)ra szavaznak. Ez nem így van! Némelyik párt tudatában volt (mind pl. az MDF 1990-ben), vagy van (mint pl. a FIDESZ egyfolytában) annak, hogy az egyszerû választó a párt vezetõjével azonosítja a pártot. Ha sikerül rokonszenves arcú, jól fogyasztható (hiteles) beszédû, egyenes és tiszta tekintetû vezetõt (Antall József, Orbán Viktor) találni, - az önmagában fél gyõzelem. Mindegy ugyanis, hogy egy párt mit hirdet magáról, mit képvisel a valóságban, honnan jött és hová megy, vagy mit is akar egyáltalán, - perdöntõ jelentõségû viszont, hogy a párt vezetõjeként milyen arc jelenik meg az út menti óriásplakátokon, de legfõképpen a televízióban és az újságokban.


Az emberek jól tudják, hogy a párt vezetõje - a gyõzelme esetén - az ország elsõ embere, a miniszterelnöke lesz. Ennek a mai Magyarországon majdnem akkora a jelentõsége, mint volt valamikor - vagy van még ma is? - Oroszországban annak, hogy éppen ki a cár. A nép nem buta! Az ország is mindig kicsit olyanná válik, amilyen az aktuális miniszterelnök lelkivilága...



A politika a hatalom mûvészete. A reálpolitikus mindig a valóság talaján alkossa meg a saját koncepcióját (a hatalom megszerzésének stratégiáját, valamint meg-õrzésének taktikáját), - tehát sohasem a vágyaiból, vagy pláne az ábrándjaiból induljon ki, hanem mindig abból, hogy mi van, és valójában mi várható.


1990-ben az évtizedeken át elnyomott nép még szabadságról és függetlenségrõl ábrándozott, ezért gyõzhetett az MDF. 1994-ben a rohamosan szegényedõ nép háromhatvanas kenyérrõl ábrándozott, ezért nyerhette a választásokat az MSZP. Az ‘ábrándozó’ nép kétszer is csúnyán tévedett, mert az ábrándokat sárba taposó amatõrök kezébe adta a hatalmat. 1990. óta a magyar politikában csak egyetlen professzionális szervezet mûködik - amelyik a hatalmat egyre növekvõ mértékben birtokolja és koncentrálja -, az SZDSZ! A magyarázat: a profi politikus mindig pontosan tudja, mi a célja, - tudniillik: megszerezni és megtartani a hatalmat.


Az SZDSZ tudja, hogy az élet mindig a gyõztest igazolja, - ezért nem csinál(t) lelkiismereti problémát abból, hogy kivel és hogyan szerzi majd meg a hatalmat. Minden idegszálával csak arra koncentrál, hogy megtartsa azt, és kiépítse saját, maradandó infrastruktúráját.



Az élet azért igazolja mindig a gyõztest, mert a megnyert csaták után elsõsorban a gyõztes marad ‘életben’, - a gyõztes párt tehát maga az élet, a jövõ egyetlen letéteményese. Választani kizárólag csak a gyõztest, a virulót, az élõt lehet. Ki az a bolond, aki önként és dalolva inkább a politikai halált választaná?! A vereség választása az öngyilkossággal, vagyis az értelmetlen mártíromsággal egyenlõ. Aki politizál, - bizonyos mértéken túl ne moralizáljon, de fõképp ne ábrándozzék! A túl sok moralizálás a politikában azt jelenti: "bizonytalan vagyok abban, hogy valóban gyõzni akarok-e", - illetve: "nem is tudom, mit kezdenék a hatalommal?!"


Az ábrándozás fõleg azt jelenti, hogy a politikus megvalósíthatónak vél valamit, aminek a véghezvitele lehetetlenség. Az élet könyörtelen: a túlzott moralizálást és/vagy az ábrándozást vereséggel, a politikai halállal bünteti...


Lehetõleg igyekezzünk életben maradni, - próbáljunk meg gyõzni.


A fentiek alapján a miniszterelnök-jelöltek többsége "könnyûnek találtatik", mert kiderül róluk: moralizálók vagy ábrándozók.



Horn Gyula nagy taktikus. Nincs sem jövõképe, sem bármilyen megvalósítható koncepciója, csupán szorgalmasan intézi a napi közügyeket. Azonban a hatalom megtartásában bizonyosan nagy mester! Az SZDSZ-nek viszont a hatalom és a vagyon egésze kell, tehát lesz itt még ingyen cirkusz!


Horn Gyula nagy ábrándozó! Arról ábrándozik, hogy:


n Kommunistából lett "szocialistaként" megvalósítja a szociális piacgazdaságot, az emberarcú kapitalizmust. (A "szociális"-ról már lemondott.) Ami helyette valójában épül: az állammonopolista feketegazdaság.


n Felvesznek bennünket az Európai Únióba, valamint a NATO-ba. Még nagyobb ábránd, hogy azt hiszi: a felvétel jó lenne nekünk. Naivitás azt képzelni, hogy NATO-felvételünket az oroszok eltûrnék. (Én voltam naív! - a szerzõ.)


n Az adósság-állomány növekedése, a nép további elnyomorodása, a gazdaság folyamatos zsugorodása a kormánya által hozott intézkedésekkel megállítható. Nem állítható meg. Az infláció nem csökken, a forint tovább romlik, a nemzeti vagyon elfogy, az árak az égig nõnek, a külföldi termelõtõke nem jön, a fizetési mérleg nem stabilizálódik. Minden "igyekezete" ellenére egyre terebélyesedik a feketegazdaság.


n Az SZDSZ kitart mellette, a nép az 1998-as választásokon újra az MSZP-re és reá szavaz, a külföldi kapcsolatok is segítenek majd megóvni hatalmát. Nem! Az SZDSZ le fog lépni a süllyedõ hajóról, a nép többé nem szavaz az MSZP-re, a külföldi kapcsolatok pedig egy csapásra elenyésznek. (Tévedtem! - Cz. L.)


n Az MSZP egysége fennmarad és ez elég az SZDSZ "féken tartására", továbbá a nemzeti ellenzék sohasem áll össze egységes választási ellenféllé. Tévedés! Az MSZP a sokasodó kudarcok nyomán több részre fog szétesni, az SZDSZ sokkal erõsebb és egységesebb az MSZP-nél, - a nemzeti ellenzék pedig majd az utolsó pillanatban mégiscsak összeszervezõdik. (‘Fél’ siker! - Cz. L.)



Lezsák Sándor nagy moralizáló és ábrándozó, - mint politikus abszolút amatõr. A hatalom megszerzése és gyakorlása a számára a legnagyobb misztérium, más-részt súlyos személyes felelõsségvállalási és etikai probléma. A költõt mûveibõl lehet megismerni. Az „Atilla, Isten kardja” rock-opera verseibõl (a történelem-szemléletébõl és jellemrajzaiból) mindez jól kiolvasható.


A Magyar Demokrata Fórum nevû ‘átmeneti politikai szervezõdés’ sem volt több romantikus ‘össz-nemzeti ábrándnál’, amelybõl mára csupán néhány szép emlék maradt, - ezeknek tétova politikai örököse Lezsák Sándor...



Giczy György a maga kereszténydemokrata mozgásterében reálpolitikus, - pártja lehetõségeit jól mérte fel, amikor úgy döntött, hogy elsõdleges célja az egységes és önálló arculatú KDNP felépítése. A mai magyar politikában azonban farkas-törvények uralkodnak; - Magyarország hatalmi és vagyoni újrafelosztása pedig a legkülönfélébb ragadozók által folyamatosan zajlik, a Parlament éppúgy kicsinyes marakodások színtere, mint akármelyik még állami többségi tulajdonú bank (pl.: OKHB), vagy gazdálkodó részvénytársaság (pl.: MOL Rt., Hungarocamion Rt.). A kereszténydemokrácia nálunk a farkasok (s egyéb ragadozók) által szüntelenül üldözött és tizedelt jámbor-ájtatos bárányok naív ábrándja csupán...


Giczy György hivatalból moralista is. Krisztus mondta: "Az én országom nem e világról való". A földi-politikai hatalom egy valódi kereszténydemokrata kezében önmagában is súlyos morális dilemma.



Csurka István kiváló drámaíró (volt), a saját maga által felépített világban (ami a konstruktív fantázia és a valóság egy sajátos keveréke) reálpolitikus. Diplomáciai érzéke nincs, tehát kifejezetten rossz reálpolitikus. Született ábrándozó, amikor szentül hiszi, hogy a multinacionális és szupranacionális cégek magyarországi tér-hódítása visszafordítható, - mi több: Magyarország számára létezhet valamiféle egyezményes harmadik út.


Az átalakuló Magyarországra mindenfajta tõke egyformán rabolni jött, a nemzeti vagyon, a mûködõ tõke a "privatizáció" során mindenestül odaveszett, - sõt, már a termõföld jó része is csak papíron a miénk. Ez a kapitalizmus. Csurka legfõbb tévedése, miszerint Magyarországot - e tekintetben most tök mindegy, hogy kik - épp’ napjainkban gyarmatosítják. Nem! Magyarország politikailag legalább 50, gazdasági szempontból meg legalább 15 éve gyarmat; kétségtelen viszont, hogy a multikultúra hatalomátvétele mindössze 6-8 éve kezdõdött és még a mai napig is tart. Nemzeti vagyonunkat "elkobozták" a kommunista államadósság fejében, úgy, hogy a vagyon eltûnt, az adósság pedig közel megduplázódott. Vagyonunk, függetlenségünk ellopása után most likvidálják a nemzeti kultúránkat is. Mind-ennek az eredendõ oka Magyarország tudatos eladósítása, amely folyamat lassan "eredményesen" lezárul... Ez már nem a csapda, hanem a végleges ketrec! Az a baj, hogy nincstelenek vagyunk, - az a bizonyos harmadik út pedig nem létezik. Össznépivé gerjesztett ábrándok kergetése morálisan is erõsen kifogásolható.



Torgyán József dr. az átalakulás-korszak "fenegyereke", furcsa népies humorú és intelligenciájú, magányos politikusa. Csurka Istvánhoz hasonló annyiban, hogy szinte mindenkivel (Antalllal, Hornnal, stb.) állandó harcban áll(t), bírálja Orbán Viktort is. Sõt, - Csurkával is rivalizál. A személyisége nem tûr ellentmondást. A hatalom megszerzése és gyakorlása tekintetében nincsenek illúziói és skrupulusai. Nem ábrándozó típus: mint ilyen, Lezsák Sándor szöges ellentéte.


Torgyán József 1 álló órán át képes egyetlen összefüggõ körmondatban beszélni, azután elkezdi önmagát sûrûn ismételni, majd "elveti a sulykot". Mostanáig bírta türelemmel, nemrégiben azonban kibuggyant belõle: "álliberális férgek". Ez a ki-jelentés reá és a pártjára egyaránt végzetesnek bizonyult. Azonnal besorolták õt "a szélsõjobb" képviselõi közé, közvetlenül Csurka István mellé, - akivel viszont egyáltalán nem is szövetségesek! (Nem csoda ez, hisz Csurka egy science-fiction világ stratégája, - Torgyán pedig egy nagyon is földhözragadt világ, a kisgazdák szófacsaró ügyvédje.) Torgyánra igaz: a sajtó adta, - a sajtó elvette... A liberális újságírók olymértékben feldühödtek, hogy felhagytak a már korábban megkezdett sztárcsinálással, és legott új médium (Orbán Viktor) után néztek. Torgyán József és a Kisgazdapárt népszerûsége a legkülönbözõbb "Sanda Ipsék" szerint "vissza-csökkent" a 6 évvel ezelõtti, 15 % körüli kiinduló szintre. A jó ég tudja, mi itt az igazság?!



Petõ Iván Magyarország miniszterelnöke lehet, ha az SZDSZ megnyeri az 1998. évi választásokat. Ez akkor válhat lehetségessé, ha az MSZP-kormány - nem túl látványosan, de - megbukik, és az MSZP több részre szétesve hitelét veszíti. Az SZDSZ-nek tehát ki kellene lépnie a reménytelen jövõjû koalícióból. Másfelõl az SZDSZ csak úgy nyerhetne, ha az egységes nemzeti ellenzék létrejöttét sikerül megakadályoznia. Ha az MSZP felbomlik, a nemzeti ellenzék pedig össze sem szervezõdik, - az SZDSZ már 18-20 %-kal (ez mindenkori maximális lehetõsége) is gyõztes lehet. Tekintettel arra, hogy "az MSZP vélhetõleg elintézi saját magát"; az SZDSZ minden erejét a két legerõsebb potenciális ellenfél, a Kisgazdapárt és Orbán Viktor ellen összpontosíthatja. A nemzeti ellenzék eggyé szervezõdésének egyik lehetséges centruma ugyanis a Kisgazdapárt, a maga várható 15-20 %-os szavazati arányával, vagy/és Orbán Viktor személyes vonzereje. Az már tragédia lenne az SZDSZ számára, ha a nemzeti ellenzék úgy állhatna össze a Kisgazda-párt és Orbán Viktor (mint egyezményes miniszterelnök-jelölt) vezényletével, hogy már a szétesõ MSZP népi-nemzeti szárnyát is maga mögött tudhatja. A játék nyilvánvalóan arra megy ki, hogy a nemzeti ellenzék semmilyen irányítással ne jöhessen létre, az MSZP pedig csak az utolsó pillanatban hulljon ‘eredeti össze-tevõire’ - mindez az SZDSZ prominens érdeke. Gyõzelmük esetén Petõ már való-színûleg nem Kuncze Gábort jelölné miniszterelnöknek, hanem - a háttérbõl elõ-léptetve - saját magát. Vagyis a ‘szürke eminenciás’ Petõ nem moralizál és nem ábrándozik, - tehát komoly esélyes.



Németh Miklós vagy Nagy Sándor akkor jöhet szóba miniszterelnökként, ha az MSZP történetében a Horn-korszak netán a párt katasztrofális szétesése nélkül érne véget. Ez ugye elõre megtervezett és következetesen végrehajtott generáció-váltást feltételez az MSZP vezetésében, ami valószínûtlen. Horn Gyula és Vitányi Iván önként nem adják át a hatalmat. Németh és Nagy - nagytapasztalatú köz-gazdászok. Viszont egyikük sem karizmatikus egyéniség, mindkettõjüket az egy-kori állampárt jogelõd (az MSZMP) nevelte ‘naggyá’. Az MSZP (mint szociális organizmus) esetleg ‘megérzi’ a széthullásának veszélyét, és ‘segítségért’ elõbb-utóbb - mint a bomló pártot újra integrálni hivatott, népszerû személyiségekhez - Némethez és/vagy Nagyhoz fordul. Mivel egyikük sem kifejezetten moralizáló vagy ábrándozó típus, - a hívásnak eleget is tennének...



Orbán Viktor alkalmasságát, választási esélyeit - személyes tulajdonságait „az etalonnal” összevetve - saját kijelentéseibõl próbálom megítélni. Orbán Viktor realista, nem kerget ábrándokat, - az erkölcsisége pedig minimum annyi, hogy hû lesz legbensõ önmagához, ami egy politikus esetében nem kevés. Mármint hogy egyáltalán van - a politikai karrierétõl független - legbensõ önmaga...



Orbán Viktor miniszterelnöki alkalmassága az etalon 10 pontja alapján



1.


Önálló, új, átfogó gazdaságpolitikai koncepció megléte, kidolgoz(tat)ása


Orbán Viktor ügyvéd; a legfontosabb gazdaságpolitikai kérdések lehetséges meg-oldásait alapvetõen a FIDESZ szakértõi révén ismeri. Szakértõi azonban liberális beállítottságúak. Orbán lényeglátását dicséri, hogy a magyar gazdasági helyzet kulcsösszefüggésének a külsõ eladósodás kontra privatizáció kérdéskörét tekinti. Hátrányosnak tartja (hiányolja), hogy máig nem jött létre egy tõkeerõs nemzeti burzsoázia, - így a külfölddel szembeni politikai kiszolgáltatottságunk is tovább nõtt. A külföldi nagytõke beavatkozása a magyar politikába elsõsorban a tömeg-tájékoztatás birtoklásán keresztül valósul meg. "A világ eseményeinek történéseit különbözõ pénzügyi csoportok is befolyásolják." Magyarországnak nincs olyan ipar-és privatizációs politikája, amely biztosíthatná a nemzetállam önvédelmét a külsõ érdekû befolyással szemben.


Átfogó koncepcióra, nemzeti stratégiára lenne mielõbb szükségünk: "A nemzeti stratégia azért szükséges, hogy a nemzeti érdekeket érvényesíteni lehessen egy bonyolult, és valóban szûk csoportok által is jelentõsen befolyásolt világban."


Node mi a kiszolgáltatottságunk oka, Viktor? Az adósság. Az adósnak nem lehet önálló véleménye, önvédelme, önérdekû politikája, és nem lehet szakértõi vagy nemzeti öntudata sem! (Lásd pl.: a Demokrata április 4-iki számában megjelent írásomat: "Egy elõre gyártott életforma" címmel.)



2.


A gazdaságpolitika megalkotásában legyen a legjobb szakértõ


Az adósság kezelését illetõen Orbán Viktor támaszkodik a FIDESZ szakértõinek számítási eredményeire, miszerint:


"Ma rendszeresen fizetni az adósságot; - több gazdasági haszonnal és kevesebb kárral jár, mint ezt megtagadni". Ez tévedés! 1982. óta a kamatokra vesszük fel az egyre újabb hiteleket, tehát nem is az adósságot fizetjük vissza, hanem annak nagykeservesen csak a kamatait. Kizárt dolog, hogy az adósság-kezelésnek ez a másfél évtizede "begyakorolt módja" számunkra kedvezõ lenne! Akkor ugyanis az adósság-állomány csökkent, a GDP pedig nõtt volna. Ha a hiteleket produktív beruházásokra fordítjuk, - a befektetések hozama a GDP-t növelte volna, amely növekménybõl az adósság egy részét mindig törleszthettük volna. Mindezeknek azonban már úgy 15 éve éppen az ellenkezõje történik: a felvett hiteleknek nincs hozamuk, az adósság egyre nõ; - 8-10 éve pedig már a GDP is folyamatosan csökken. Nem az a baj vajon, hogy a FIDESZ szakértõi ugyanabból a restrikciós emlõbõl szívták magukba a pénzügyi ismereteket, mint az MSZP, vagy az SZDSZ szakértõi?! A magyar adósság bizony régen túlnõtt az "egyszerû kezelgethetõség" határain, képtelenség azt állítani, hogy egyfajta operatív-preventív méricskéléssel a probléma megoldható! A növekvõ, halmozódó adósság növekvõ kamatfizetési kötelezettséget von maga után, amit csökkenõ nemzetgazdasági teljesítmények (GDP) mellett csak újabb és újabb hitelek felvételével lehet áthidalni. A külföldi tõke elmúlt évekbeli fokozott beáramlása egyébként is döntõen a privatizációs bevételekkel állt összefüggésben, amely forrás pedig hamarosan végleg elapad. Ráadásul, ha a beáramló készpénztõkét "egy az egyben" csak adósságszolgálatra fordítjuk, akkor elkótyavetyéljük a nemzeti vagyont, feléljük a jövõt, és igaz lehet ugyan, hogy az adott évi kamatfizetési problémát ‘megúszhatjuk’; - erõforrásaink, tartalékaink, lehetõségeink viszont tovább zsugorodnak. A szakértõk álláspontja tehát kifejezetten cinikus...


Hajózni márpedig szükséges. (Navigare necesse est.) Országunk hajója állítólag megnyugtató sebességgel halad a viharos tengeren az Európai Únió nevû Kánaán-kontinens felé... Csakhogy egyre nõ a ballaszt súlya, a felesleges (adósság-)teher, ami lassanként minden hasznos rakományt kiszorít a hajóról! A fedélzeten térdig áll a víz, a lakosság alkotó munka helyett öncélú vízmeregetéssel foglalkozik, a kormány(os) a ballaszt helyett a hasznos tárgyak (a hazai termékek) tömegét (=export), sõt már az arany-kincseket (=mûködõ tõke) hajigálja kétségbeesetten a tengerbe az elmerülés közvetlen veszélyének elhárítása céljából. Az Európai Únió partja viszont ködbe vész (sokak szerint nem is arra van), az iránytût már mások sem találják, - tehát lényegében találomra hajózunk.


Csupán három dolog kétséges: odaérünk-e még elmerülés elõtt, hova érünk oda, - illetve kik, és hányan? Ami viszont bizonyos: mindannyian gatya nélkül...


Viktor!, - jégre visznek a szakértõid, mint Antall Józsefet, vagy Horn Gyulát!



3.


Legyen karizmatikus, tömegeket magával ragadó személyiség


Orbán Viktor karizmatikus személyiség. Már látható, milyen lesz 40-45 évesen. Tudatosan hû legbensõ, magyar öntudatú, magyar önazonosságú önmagához... Kérdés, hogy a tömegeket képes-e magával ragadni, és mi vár bennünket vele az út legvégén? Nem tudható biztosan, hogy számára mennyire fontos a becsapott nép bizalmának újra elnyerése. A népet õ még (!) ugyan nem csapta be (kevés politikusunk dicsekedhet ezzel!), - de a tömegeket újra bízni valakiben neki kell megtanítania. Nagy kérdés Orbán Viktor egész politikai alapállása. Amennyiben azt képzeli, hogy semmi extra, ez itten egy hétköznapi közép-kelet európai poszt-kommunista jogállam, félúton az Únió felé, amelyben már természetes jogánál és ügyességénél fogva is õ és elit-csapata fog 1998-tól tökéletes euro-bürokráciát csinálni, - úgy nagyot téved! Ennél a magyar helyzet kicsit sokkal bonyolultabb. Nevezetesen: éppen hogy a széles tömegek, a nép - ironikusan: "kezelhetõsége" - jelenti a legfontosabb politikai és gazdaságpolitikai problémát. Nem az itt ugyanis a legfõbb dilemma, hogy jó kormány vagy rossz kormány, jobbra-e vagy balra, itt a tõke, hol a tõke, magyar-e vagy más, - hanem az, hogy hamarosan az egész nép éhen hal vagy megfagy, hacsak nem tesz valaki gyorsan valami nagyon jót! A helyzet roppantul kényelmetlen, nép nélkül minden egyszerûbb lenne: fenyegetve nehéz politizálni...


Orbán Viktor egyre népszerûbb politikus. Az SZDSZ-es körök ma már kétkedve tekintenek rá - diktátornak, meggondolatlannak, köpönyegforgatónak, s újabban nem túl okosnak is nevezik -, ám a nép (és benne az értelmiség) 80 %-a számára azonban Orbán személye jelenti 6-7 éve az utolsó titkos reménységet.


Jó lenne bizonyosnak lenni abban, hogy számára a magyar nép épp olyan fontos, mint viszont. Ehhez áldozatkésznek is kell mutatkoznia, ki kell nyílnia, - vagyis személyesen egyre többet kell kockáztatnia. „Saját érdekében fel kell adnia a saját érdekét!” - amint ezt Sándor András író szellemesen megfogalmazta volt...



"A kormány politikájában nem érvényesül az a felismerés sem, hogy a magyar népességfogyás drámai méreteket öltött, és ha a folyamat nem áll meg, ennek súlyos gazdasági és társadalmi következményei lesznek. Ellenfeleinkrõl pedig akik "tudják, merik és teszik", akár dicsérõleg is megkockáztatom, hogy semmit nem tesznek megfontolatlanul."


4.


Áldozatkész, küldetéses, nagyformátumú embernek kell lennie


Orbán Viktor küldetéses ember, bár - õ maga mondta - még nem bizonyos ebben. Márpedig küldetéses, kit annak rendelt a Gondviselés. Orbán küldetéses mivoltát nagyjából mostantól kezdve lehet és kell is felismerni; legfõképpen abból, hogy a személyisége akarva-akaratlan politikai vonzáscentrummá vált, mert - miként a hatalmas kozmikus tömegek gravitációs erõterében görbül a téridõ - határozottan gyorsulva görbül körülötte a társadalmi erõtér...


Mielõtt bárki azt hinné, hogy pl. Ezékiel próféta vagy Nostradamus nyomdokain haladva látomásaim támadtak; megmagyarázom, mire is gondolok. Orbán Viktor magára maradt, és ez nem lehet véletlen! („Saját társadalmi közegében sem kompatíbilis.” - mondta róla szintén Sándor András.) Egész eddigi szereplése egyfajta pozitív kiválasztódás története: Orbán Viktor személyisége folyamatosan tisztulva megszabadul sallangjaitól és a korábbi tévedéseitõl, tehát exkluzivitása egyre fokozódik, - másfelõl a társadalmi erõtér mintha kitárulkozna elõtte, hogy azután a megfelelõ idõpontban pajzsként köré görbülve megóvja, majd felemelje õt. A történet fontosabb mérföldkövei az alábbiak:


n Orbán 1989-ben - Nagy Imre temetésén - elmondja híres-hírhedt beszédét.


n A liberális FIDESZ - "Listen to your heart!" - viszonylag jól szerepel az 1990-es választáson.


n "Hazudik a Kormány!" - kiáltja Orbán a Parlamentben Antall Józsefnek.


n Antall meghal, de politikai örökségét halálos ágyán Orbán Viktorra hagyja.


n Orbán belsõ ellenzéke (Fodor Gábor, Ungár Klára, stb.) távozik az SZDSZ-be; a FIDESZ leszakad az SZDSZ-rõl és el is távolodik korábbi szövetségesétõl.


n A FIDESZ a belsõ és külsõ irányváltás után alaposan "leszerepel" az 1994-es választáson (a volt liberális választói már, - a konzervatív nemzetiek még nem szavaztak rá).


n Orbán az MSZP-SZDSZ koalícióról: "Ami összetartozik, az most összenõ.".


n A FIDESZ polgári szövetséget igyekszik összekovácsolni az MDF-fel és a KDNP-vel, - de a kísérletei (akkor még!) nem vezetnek átütõ eredményre.


n Az MDF kettéválik, megalakul az MDNP - majdnem ez történik a KDNP-vel is -; a maradék MDF elhatárolódik az MDNP-tõl és a MIÉP-tõl, de nem keres kapcsolatot a Kisgazdapárttal sem.


n Az MDF egyre csak veszít fogyó jelentõségébõl; majd ominózus március 14-iki beszédjét követõen Torgyán József és a Kisgazdapárt népszerûsége mély-pontra zuhan.


n A FIDESZ népszerûsége újra felnövekvõben van; - Orbán "pengét vált" Horn Gyulával (farmer/pufajka), a sajtóban SZDSZ-ellenes kijelentéseket tesz, - az SZDSZ viszont hallgat.



Vegyük észre, hogy a "jobboldal" (MDF, MDNP, KDNP, FKgP, stb.) jelentõsége folyamatosan zsugorodik, - e pártokat egyfolytában a szétesés és a politikai halál réme fenyegeti. Képtelenek a belsõ viszonyaikat rendezni, mint ahogy képtelenek egymással - beleértve: a Kisgazdapárttal, illetve a MIÉP-pel - összefogni is...


Nem lehet nem észrevennünk, hogy még ‘a népszerû’ Kisgazdapárt is kicsúszott egy banánhéjon a "jobbszélre", miközben a MIÉP-pel együtt egymást túlharsogva szidják úgy általában a liberálisokat, ám mégsincs közöttük egyetértés ezenkívül semmi másban.


Észre kell vennünk továbbá azt is, hogy miközben a "jobb-közép" reménytelenül szétmorzsolódott, a pártjai atomjaikra estek szét, és így a nemzeti gondolat ma látszólag megosztottabb, mint valaha volt; - Orbán Viktor és a nemzeti-liberális FIDESZ népszerûsége (az SZDSZ rémületére) csendesen-biztosan, állandóan nõ. A szemfüles és pragmatikus Orbán Viktor azonnal észrevette, amint a társadalmi erõtér kinyílt elõtte, és - mint egykor a FORMA 1-es autóversenyeken rendre, az utánozhatatlan Ayrton Senna - gondolkodás nélkül bebújt a résbe. Legalábbis el-gondolkodtató, de még inkább döbbenetesen sorsszerû változat lenne, ha végül a liberális FIDESZ válhatna a nemzeti gondolat meghatározó vonzás-centrumává. Lehet, hogy Orbán Viktor válhat Deák Ferenc politikájának (kiegyezés) egyedüli letéteményesévé, örökösévé, - és ez esetleg történelmi szükségszerûség?!


Orbán Viktor áldozatkész, mert felvállalta "a résbe-bújás" személyes kockázatát. Nyilván elhivatott, mert különben inkább ügyvéd lenne, mintsem miniszterelnök-várományos. Hogy nagy formátumú-e? Majd kiderül 1998-tól. Biztosan tudjuk ellenben, hogy Orbán Viktor mentes a mindenfajta kisszerûségtõl, illetve nincs kisebbségi komplexusa sem. Sikeres ember, aki ismeri és szereti a gyõzelmet. Ám megmutatta, hogy emelt fõvel tud veszíteni is. Ma már talán azt is tudja, hogy akkor még korai lett volna gyõznie...



5.


Nemzeti öntudattal és plebejus beállítottsággal kell rendelkeznie


Orbán Viktor nemzeti öntudatról tesz tanúbizonyságot: "Megnézhetjük, hogy az SZDSZ kultúr-kormányzata mit is tett a magyar kultúrával, és hogyan próbálja elterelni a másság fedõnevû kampányával a figyelmünket mindazokról az igazi problémákról, amelyek a magyarság önismeretéhez és önazonosság-tudatához kapcsolódnak." Vagy: "Valamifajta magyarázatát kellene azért adni, hogy ha tudják, hogy mit tesznek, akkor miért merik megtenni." Szükségesnek tartja meg-jegyezni: "Elfogulatlan szemlélõ soha nem vonhatta kétségbe a FIDESZ nemzeti elkötelezettségét." Tudja, hogy a hazai mûködõ tõke tulajdonlási aránya politikai kulcskérdés lesz: "... A Magyarország gazdasági életét befolyásoló stratégiai döntések tekintélyes része a határon kívülre került... A kiszolgáltatottságunk ma nagyobb a kívánatosnál... Nem mindegy, hogy van-e az országnak olyan, a haza iránt elkötelezett, a gondjait megértõ, átérzõ tõkeerõs vállalkozói rétege, amely mozog ugyan a világpiacon, de a számára Magyarország nem csupán egy telep-hely lesz, hanem a hazája... Nagyon lényeges, hogy a Magyarország sorsát meg-határozó tulajdonosok között milyen számban találhatunk olyan gondolkodású tõkéseket, akik kötõdnek is ehhez az országhoz... Egy nemzeti elkötelezettségû tulajdonos nem érzi úgy jól magát a saját országában, hogy neki jól megy, de az országnak egyre rosszabbul." Orbán Viktor plebejus beállítottságára is utal: "... Magyarországon sajnos nem az a demokrácia van kialakulóban, amit Nyugat-Európából megismertünk. A homlokzat ugyan demokratikus intézményrendszert mutat, ámde a homlokzat mögötti élet már merõben különbözik a nyugat-európai demokráciák mûködésétõl. Ma nagyon komoly kérdés, hogy vajon egy maffia-gazdaság irányába mozdulunk-e el, vagy pedig egy nyugat-európai, a verseny áldásos hatásait is érvényesíteni tudó piacgazdaság irányába. Egyre erõsödik a félelmem, hogy a maffia-gazdaság felé. Magyarországon a középréteg erõtlen, a mostani kormánypolitika pedig a további gyengítését tûzte ki célul. Vagyis a mai magyar politika nem a középréteg védelmét szolgálja a mindenkori nagytõkével, s annak terjeszkedésével szemben, hanem megfordítva: a magyar politikát egyre erõteljesebben kebelezi be a nagytõke." A nemzeti piac és a kultúrális értékek védelmében szól: "Ha megnézzük, hogy Magyarország a saját piacának védelme vagy a saját nemzeti gazdasági érdekeinek védelmében milyen lépéseket tesz, és ezt összevetjük a nyugati államok lépéseivel, akkor Magyarország nemhogy nem nacionalista, hanem egy önmagát egyenesen kiszolgáltató ország képét mutatja. Egyetlen európai integrációval foglalkozó tanácskozáson sem történik más, mint hogy a résztvevõk az úniós együttmûködés keretein belül különbözõ retorikákkal, de saját nemzeti érdekeiket képviselik... A világgazdaságba kétféle módon lehet integrálódni. Az egyik, hogy megpróbáljuk megõrizni önmagunkból mindazt, ami bennünket utánozhatatlanná tesz, tehát nemzeti karaktert ad nekünk. Miközben elfogadjuk azt a gazdasági parancsot, hogy integrálódni és együttmûködni kell; keressük meg annak útját-módját, hogy közösségeinket, értékeinket, kultúránkat megõrizzük, valamint gazdasági érdekeinket érvényesítsük. Aztán van egy másik megközelítés, amely szerint ennek nincs jelentõsége; - integrálódni kell, aztán lesz, ami lesz." A nép sorsa iránti aggodalmát fejezi ki: "Ha a rendszerváltásnak nem a politikai intézményi, hanem az emberi dimenzióját nézzük, akkor a mérleg rendkívül elkeserítõ. Az igazán nagy bajaink nem feltétlenül a makrogazdasági mutatókban öltenek testet, hanem inkább az emberi élet alacsony minõségében... Drámai módon romlanak a népegészségügyi és a halálozási adataink; - és ezzel összefüggésben egyre súlyosbodik a népességfogyás régi problémája. Érdekes módon ennek megoldására a miniszterelnök úrnak még egy ötletre sem futotta."



6.


Egész nemzetben kell gondolkodnia, - legyen családszeretõ


Orbán Viktor egész nemzetben gondolkodik: "Szerintem a FIDESZ-rõl s személy szerint rólam is lecsúsznak azok az ideológiai támadások, amelyek az MDF-et megfogták, ráragadtak, és amelyektõl mind a mai napig nehezen tud szabadulni. A FIDESZ-re azt mondani, hogy antiszemita, vagy énrám azt mondani, hogy rasszista, ez a választópolgárok 95 %-ának az ajkára kétkedõ mosolyt csalna. Mi mindig világossá tettük fenntartásainkat mindenfajta túlzó radikalizmussal szemben. Szinte bármilyen nyilvános szereplésünkben ezeket a kényes kérdéseket szokatlan õszinteséggel vethetjük fel, mert életkorunknál, élet-utunknál fogva, nyíltságunk és tényekhez való ragaszkodásunk miatt bennünket aligha lehet meg-bélyegezni." Orbán Viktor családpárti, és nem csupán azért, mert (ekkor még!) háromszoros gyakorló (és persze aggódó!) családapa: "Ez a gazdaságpolitika egyre kiszolgáltatottabbá teszi a magyar gazdaságot a külvilágnak. Az olyan hagyományos közösségeket, mint a család, gyengíti, szétveri... Hajlok arra az állításra, hogy az SZDSZ és részben az MSZP bizonyos vezetõrétegének fejében olyan társadalomkép él, melyben a hagyományos közösségeknek nincs szerepük. Sõt, tehertételt is jelentenek. Számukra egy modern társadalom a hagyományos közösségeitõl megfosztott társadalmat is jelenti, és ezt kívánatosnak, vagy leg-alább is elfogadhatónak tartják. Egy ilyen társadalmat könnyebb manipulálni, könnyebb uralni... Az ember felteheti a kérdést, hogy az SZDSZ-ben és az MSZP egy részében vajon ugyanolyan fontosnak tartják-e a hagyományos közösségeket - pl. a felekezeteket, a családot és a nemzetet -, mint amilyen fontos szerepet mi tulajdonítunk ezeknek egy jövõbeli Magyarország víziójában? Csak az a válasz következtethetõ ki, hogy nem." Majd azután: "Ugyanakkor az SZDSZ és az MSZP közötti gazdaságpolitikai vitákban sem a társadalompolitikai kérdések játszanak szerepet, mint például a magyar családok jövõje. Egy olyannyira veszélyeztetett közösségben, mint a magyarság, a gazdaságpolitikában érvényesíteni kellene a demográfiai megfontolásokat. A két kormányzó párt között ezzel szemben nem társadalompolitikai vagy ezzel összefüggõ gazdaságpolitikai viták, hanem sokkal inkább csak érdekcsoportok közötti pozícióharcok folynak." A nemzet jövõje védelmében: "A kormány politikájának nincs szellemi tartalma, következés-képpen jövõképe sem. Nem egyszerûen hiányzik, de büszkék is rá, hogy nincs... A politika nem más, mint egy meghatározott közösség, - ez esetben a magyarság érdekében és megbízásából végzett közszolgálat. Márpedig az, hogy ez a nép honnan jön, hol tart és merre megy - fontos kérdések. Szerintem nem lenne szabad úgy kormányozni, hogy a kormányzók nem tudják megmondani, mi az a szellemi tartalom, aminek jegyében kormányoznak, és mi az a jövõ, amely felé irányítani szeretnék az ország hajóját."


Orbán Viktor ellenfelei bírálatával mondta el nekünk saját elvi álláspontját.



7.


Nyílt, nyitott és közvetlen személyiségnek kell lennie, akinek az alaptónusa a megengedés, és nem a tiltás


Orbán Viktort a közvélemény és közvetlen ismerõsei, valamint a politikus-társai ilyen személyiségnek ismerik, - hiszen õ valóban szabadelvû. Minden reményünk meglehet rá, hogy megvalósítandó gazdaságpolitikájában is ‘liberális’ lesz, vagyis hagyja az embereket, a vállalkozókat dolgozni, termelni, kereskedni és élni...



8.


Fiatalnak, erõsnek, tettre késznek, egészségesnek és bölcsnek kell lennie


Orbán Viktor a fentieknek megfelel. Bíznunk kell benne, hogy továbbra is bölcs marad. Reméljük, hogy majd okos, tisztességes és nyilvános megállapodásokat, egyezségeket, valamint nyíltan vállalható, megfontolt kompromisszumokat köt, - de titkos kényszer-paktumokat soha.



9.


Istenben, hazában, becsületben, az emberben és az élet értelmében mélyen hívõ, erkölcsös embernek kell lennie


Az interjúból megismert Orbán Viktor épp ilyen. A lelke mélyén hagyományosan istenhívõ, - legfeljebb mint liberális, különösképpen nem kérkedik ezzel...



10.


Látó embernek kell lennie, aki látja a jobb jövõt és vállalja a népvezér egy cseppet sem hálás szerepét


Orbán Viktor elég fantáziadús ember: minden probléma nélkül el tud képzelni a jelenleginél sokkal jobb magyar jövõt is, hiszen a mai magyar jelentõl - velem és sokunkkal együtt - okkal-joggal irtózik. Hogy a népvezér szerepét mennyire kell vállalnia, - majd kiderül...



Az elemzõ esélylatolgatás rövid összegzése


Jelen tanulmányomban bizonyítani igyekeztem, hogy:


· Eddig még ismeretlen miniszterelnök-jelölt felbukkanása és/vagy felépítése az 1998-as választásokig már nem lehetséges, tehát:


· A már ismert potenciális jelöltek valamelyike lehet csak "a befutó".


· Generáció-váltás következik, tehát a hatvanévesek egyike sem gyõzhet.


· Marginalizálódó pártok középszerû-szürke vezéreibõl nem lesz miniszterelnök.


· Horn Gyula vagy Torgyán József esetleges gyõzelme nem túl valószínû.


· A nemzeti oldal legfõbb vetélytársa Petõ Iván és az SZDSZ.


· A nemzeti oldal legkésõbb az utolsó pillanatban mégis csak összeszervezõdik.


· A nemzeti oldal szervezett vezetõ ereje vélhetõleg a Kisgazdapárt lehet.


· Az összevont nemzeti ellenzék elvileg megnyerheti a következõ választást.


· A nemzeti oldal egyezményes miniszterelnök-jelöltje Orbán Viktor lehet, és:


· Orbán Viktor meg is felel a miniszterelnök-jelölti követelményeknek.



Orbán Viktorral szemben mindössze az alábbi kifogásokat támaszthattuk:


n Ügyvéd, nem közgazdász - így "kénytelen elfogadni" szakértõinek álláspontját, illetve saját koncepciót csak tanácsadói segítségével képes kialakítani.


n Szakértõi több alapvetõ kérdésben (pl. adósság-kezelés) tévednek, így Orbán Viktor megfelelõ nézeteinek egy része is téves.


n Noha Magyarország mai szomorú helyzetének a diagnózisát jól állítja fel, nincs komplett, rendszerszerûen is összefüggõ, konzisztens elképzelése a javasolt terápiára - konkréten: még nincs véglegesen kidolgozott komplex gazdasági stratégiája.


n Gondolkodási alapállása nemzeti-liberális, ami bizonyos konzervatív körökben az önellentmondás gyanúját ébreszti, bizalmatlanságot kelt.



Orbán Viktor talán nem mindenben tökéletes, viszont ma az egyetlen lehetséges. Emellett tiszta és egyenes a tekintete.



Kedves Viktor!



Köszönöm, ha meghallgattál!

A Torgyánok fejedelme


A lehetséges miniszterelnök személyérõl szóló vita folytatása



Kivételes lehetõség volt a számomra, hogy néhány hónapja szenvedélyes és tartalmas vitát indíthattam a jelenkori magyar politika kulcskérdésérõl: ki lehet Magyarország következõ, újabb miniszterelnöke, ki lesz az Agnus Dei Hungaricus, - aki a bõdületesre nõtt csõdtömeg (azóta a közélet már az egy-más után kipattanó korrupciós botrányoktól is hangos!) felszámolását elvállalja és meg is oldja?!


A Demokrata valódi függetlenségét és demokratizmusát dicséri, hogy a vita nyilvánosságot kap. Hadd lásson a nép minél világosabban! Ha kimaradt is a vagyonosztogatásból, a "privatizáció"-ból, - hadd váljék legalább az ország szellemi tõkéjének részvényesévé: ha áttételesen, de mégis - a miniszterelnök személye kiválasztásának aktív részesévé!



Bencsik András hol szupersztárnak, hol a mesék királyfijának nevezte Orbán Viktort. Mint aki egyre inkább nagy formátumúnak tûnik ugyan, - ám korántsem biztos, hogy ténylegesen is az...


Sohasem állítottam, hogy Orbán Viktor tökéletesen megfelel az általam korábban felállított miniszterelnöki etalon követelményeinek. Vitaindító írásom így nem is a vágyálmaim ‘kivetítése’ volt, hanem a mûfaját tekintve: a politológiai prófécia kísérlete.


Én nem javasoltam, hanem „megjósoltam”, hogy Orbán Viktor lesz a nemzeti ellenzék egyezményes miniszterelnök-jelöltje. A mai ismereteink alapján ugyanis egyszerûen nem is lehet más. E vélekedésemet azóta a vitában résztvevõ hozzá-szólások többsége is igazolta.


Mert ha netán mégsem, úgy Petõ Iván lesz a miniszterelnök.



A társadalmi-politikai változások objektíve meghatározottak. Ha mégsem látjuk õket pontosan elõre, annak nem az az oka, mintha csak a vak véletlen irányítana mindent - vagyis hogy nincs determináció -, hanem sokkal inkább az összetevõk nagy száma s kölcsönös egymásra hatásuk bonyolult érvényesülése, amiért a vég-eredmény, az összes hatások eredõje - normális agyvelõvel, vagy komputerrel - már ki sem számítható.


A történelemben több hiteles példa volt már arra, hogy bizonyos szerencsés (?!) csillagzat alatt született ember a dolgok kedvezõ (?!) együttállásában - egy adott szituációban, vagy vonatkozásban - elõre meglátta a jövõt.


A modern világirodalom egyik legdöbbenetesebb egyszer s’ mind legaktuálisabb regény-ciklusa Isaac Asimov Alapítvány-trilógiája és annak összes folytatásai. A véget érni nem akaró cselekmény-fûzér állandóan vissza-visszatérõ fõszereplõje Hari Sheldon, pszicho-histórikus, aki a modern szociológiát (politológiát?!) az újabb matematikai vívmányokkal (valószínûség-számítással, függvény-analízissel, matematikai-statisztikával, mint módszertannal) ötvözte és ezt az új („Öszvér”-) tudományt - a pszicho-históriát - kora politikai problémáinak modellezésére és megoldására, a lehetséges jövõ feltárására és ‘szimulálására’ alkalmazta, hogy a galaktikus válság-korszakot minél jobban ‘lerövidíthesse’...


Isaac Asimov mûve prófécia. Megjövendöli, hogy idõvel a jövendõ-mondáshoz már nem kell transzba esni, vagy különbözõ rituális hókusz-pókuszokat végezni; - elég, ha valaki okosan, bölcsen, tisztán és becsületesen, tudományos igénnyel elemzi a múltat és a jelent, illetve modellezi, kiszámítja és megoldja a jövõ titkát.


Isten bocsássa meg bûnös lelkemnek, hogy kevélységemben erre vállalkoztam!



A vita folytatására szánt dolgozatomat azért is címeztem ilyen hivalkodóan, hogy felhívjam a figyelmet bizonyos perdöntõ identitás-zavarokra, sõt viselkedésbeli ellentmondásokra, továbbá látszólagos és/vagy valódi eszmei-politikai, illetõleg személyi-és/vagy párt-"összeférhetetlenségekre".



Én tehát nem a FIDESZ választási gyõzelmét (ami pedig azóta szintén egyre valószínûbb!) „jósoltam meg”, - hanem "csakis" Orbán Viktor miniszterelnök-jelöltségét. Orbán ma már kialakult, szilárd-homogén személyiség, progresszív politikai erõ; - sõt, a FIDESZ is egyre inkább azzá válhat. Elõbbire nézve friss bizonyíték pl. Orbán nemzeti elkötelezettségû parlamenti hozzászólása a román-magyar alapszerzõdéshez, valamint a gazdaságpolitika kérdésköréhez; - utóbbira pedig egyrészt a Tocsik-ügy technikailag tökéletesen kivitelezett "kirobbantása", másrészt a FIDESZ szakmailag rendkívül gyorsan fejlõdõ, tudatos és eredményes munkamegosztással végzett, egyre színvonalasabb parlamenti team-munkája.


A legutóbbi napok egyik érdekes fejleménye, hogy Petõ Iván aljasnak minõsítette Orbán Viktor azon megnyilatkozását, miszerint: "a kormány-koalíciót a kádári megtorlások korának eszmeisége" kapcsolja egybe. Ezek után Bauer Tamás a Parlamentben - a költségvetés vitája kapcsán - egyenesen odáig merészkedett, hogy a FIDESZ-t nemliberális pártnak minõsítette, és a vezetõit azzal "vádolta" meg, hogy a Kisgazdapárt és a FIDESZ választási koalícióját (!) készítik elõ...


Kizárt dolog, hogy - az SZDSZ által - már a Kisgazdapárt leányvállalatának ki- kiáltott FIDESZ valójában az SZDSZ fiók-érdekeltsége lenne. Ez lehetetlen!


A tömeges néptámogatás azonban mégis, növekvõ mértékben - a Kisgazdapárté.



Elismerem, valóban furcsa politológiai jövendölés; furcsa politikai-gyõzelmi kon-stelláció lenne: Orbán Viktor és a Kisgazdapárt! Ám mégis: a realitásokból ez következtethetõ ki, mint "kvázi-objektív" számítási eredmény; - furcsaság pedig lesz még több is...


Tehát a ‘tudomány’ mai állása szerint "egy egyezményes" Orbán Viktor és a Kisgazdapárt lehet együtt befutó, - Torgyán József és a FIDESZ viszont nem...


Aki elõzõ írásomat figyelmesen (újra) elolvassa, láthatja: nem állítottam Torgyán Józsefrõl, hogy "belülrõl vezérelt" vagy álomkergetõ lenne. A nemzeti oldalon, Orbán Viktor mellett - csak róla nem állítottam ezt! Torgyán "mûködése" sokkal inkább kívülrõl, a környezete és a publikuma által vezéreltnek tûnik; - mindig azt nyújtja, amit a közönsége szerinte éppen vár tõle. Ám ebben is - idõnként jócskán elszámítja magát. A valódi fejedelmek nem ilyenek, - Torgyán (kiváló kvalitásai ellenére) inkább show-man, vagy egyenesen clown-típus.


Érdemes egy pillantást vetnünk a közelmúltra. Torgyán intellektusa - mint másod-harmad-hegedûs - egyszerûen eltörpült Antall József karizmatikus személyisége mellett. A parlamenti közvetítéseket nézve - ma látszólag Horn Gyula, Kuncze Gábor és mindenki más törpül el a vidám-furfangos ügyvéd ízes szellemessége mellett. Néhány éve a fölényes Antall József valamilyen jól idõzített borítékokkal tartotta sakkban két rakoncátlankodó ellenlábasát: Torgyánt és Csurkát; - ma pedig napirend elõtti felszólalásaival épp Torgyán tartja rettegésben a kormány-koalíciót; a nagyobb nemzeti ünnepek elõtt pedig Csurka a fõvárosban, a nagy-gyûléseivel a Demszkyt...


Milyen érdekes! Antall József miniszterelnökként elfeledkezett potom 20 milliárd USD kommunista örökségû államadósság töröltetésérõl. Ennek minden kínját máig is nyögjük... Torgyán József - ügyvédként - az ‘átkos’ rendszerben kereste meg a rózsadombi villája árát, - pártjával együtt nem is nagyon vett részt a Horn-villával kapcsolatos tiltakozásokban. Antall mint igazi szövetségest, sosem vette komolyan, maholnap viszont miniszterelnök-várományos lehet. Nem valószínû, hogy - a mûvét korai halála miatt befejezni nem tudó - Antall a mai folytatással egyetértene. Csurka István pedig nagyon régen, - aláírt valamit. Antall alatt "el-szabotált" egy privatizációs ÁVÜ-filmforgatókönyvet (28,8 millióért), - 1992-ben azonban írt egy ‘falrengetõ’ tanulmányt, ami akkora ‘tetszést’ aratott Debreczeni József és az SZDSZ köreiben, hogy azonnal kirekesztették õt, és számûzték az MDF-bõl, a Parlamentbõl, mindenhonnan egyenesen a Hõsök terére, és/vagy a Kossuth térre. Pártja nemrég az épülõ Horn-villa elõtt tüntetett a Remetehegyen, maga viszont sikertelenül kínált megegyezést és fúziót a rózsadombi remetének...


Lehet, hogy a nemzeti ellenzék egysége csak úgy jön végül létre, ha minden, ma még létezõ, amúgy stabilnak látszó csoportosulás, párt elõbb atomjaira esik szét?! Az egység megteremtéséhez azonban nagyformátumú államférfi szükségeltetik...



Súlyos identitás-zavarokat látok Torgyán, illetve a Kisgazdapárt kapcsolataiban, mûködésében, valamint önértékelésében is. Látom ugyanis Torgyán Józsefet és Cseh Máriát a Parlamentben még napirend elõtt, G. Nagy Iliánné Maczó Ágnest alkotmány-szövegezés közben, és duzzogva a szakértõk zavaros, túlzottan önálló megnyilatkozásai miatt; sõt, a Kisgazdapárt tanácsadóit: Tímár Györgyöt, Pokol Bélát, Szabadi Bélát, és látom az FKgP hatalmas, egyre növekvõ létszámú nincs-telen paraszti és lesüllyedt kispolgári tagságát is. Látom még a poros-történelmi levegõjû, félig-kihalt duna-parti kísértet-kastély felé igyekezni dr. Schamschula Györgyöt, a nagy magyar autópályaépítõ-minisztert...


Azután látom ugyanõt néhány hét múlva sietõsen távozni, - ugyanonnan. Torgyán helyetteséül vette maga mellé, - majd szinte azonnal menesztette is. Nem furcsa..?


Meglepõ, hogy a Tocsik-ügy közvetlen történései és feltárt tényei eddig látszólag nem sok kárt tettek a regnáló koalícióban; - de vélt vagy valódi eszmei analógiái, bizonyos személyi konzekvenciái komoly rombolást okoztak a nemzeti ellenzék táborában. A Schamschula-féle homályos sikerdíj-ügy (mostantól minden siker-díjas ügylet mögött korrupciót kell gyanítanunk?!) miatt vagy kapcsán Torgyán ismét csak érdemi segítõtárs nélkül maradt, és meggyengült a Nemzeti Szövetség vezetése is; - sõt, a Latorcai-Giczy párharc következtében esetleg felgyorsult a Kereszténydemokrata Néppárt kettészakadása is...


Kiválások, elhatárolódások, kizárások, kilépések, felbomlások, szakadások és szakítások, szétesés (tisztulási folyamatok?!) minden mennyiségben, - fúziónak, illetve közeledésnek, vagy pláne egységnek viszont nyoma sincsen...!



Ma Magyarországon nemcsak polgárság nincs, hanem bizony még a kisgazdák is hiányoznak! Jelentõs létszámban egyszerûen nincsenek kisgazdák. Kisgazdákon ugyanis önálló, sikeres mezõgazdasági vállalkozókat, a magyar farmereket kéne értenünk, akik alig vannak... Kiknek az érdekeit képviseli a történelmi Független Kisgazdapárt?! Csak nem a vagyontalan, földnélküli, munkanélküli és nincstelen agrárproletárokét, az épphogy vegetáló vidéki kispolgárokét?! Mindezek után sajnos nem látok semmilyen megvalósítható koncepciót sem; - ugyanakkor a jó szándék felé vezetõ út egyelõre csak csupa Pokollal, Szabadival van kikövezve. Tagadni tudnak csak, - állítani nem...



Torgyán József és a Kisgazdapárt társadalmi bázisa a legizgalmasabb kérdések egyike, amit csak széleskörû tapasztalatok megszerzésével, és/vagy politológiai felmérések, közvélemény-kutatások alapján lehetséges beazonosítani. A probléma az, hogy Torgyán (és az FKgP) egyre növekvõ szavazótábora, szimpatizánsainak széles tömege ugyanazokból, a mára már hatalmasra duzzadt, reménytelenül el-szegényedett és nincstelen (több milliós!) rétegekbõl ered, illetve táplálkozik, - akik 1994-ben, a szociális gondoskodás visszanyerésének reményében, újra a Magyar Szocialista Pártra szavaztak!


A Demokrata az egyetlen olyan sajtó-orgánum, amelyik hétrõl-hétre empirikusan regisztrálja a döbbenetes politológiai tényt, hogy a közvéleménykutatások alapján hazánkban már hosszabb ideje (!) Horn Gyula és Torgyán József egyszerre a két legnépszerûbb s a két legnépszerûtlenebb politikus is egyben, miközben a pártok népszerûségi listáját fej-fej mellett vezeti hol az MSZP, hol az FKgP! Az eb ott van elhantolva, hogy a FKgP népszerûsége 1994. óta - a potenciális rászavazók lélekszámában mérve - épp annyit növekedett, amennyivel a Magyar Szocialista Párté csökkent...


Nincsen ebben semmi csodálatos! Az FKgP és az MSZP potenciális szavazóinak aránya ma külön-külön nagyjából egyformán 18-22 %, együtt kb. 40 %, - ami épp annyi (10+30), amennyi 1994-ben is volt. Az MSZP a nincstelen nép csalódása következtében az elmúlt 2 év során nagyjából 10 százalék-pontnyi szavazatot el-veszített, ami hiánytalanul átvándorolt a parlamentben jól odamondogató FKgP-hez (Torgyánhoz). Régi római-birodalmi "politikai-vezetõi" tapasztalat, hogy a népnek kenyérre és/vagy cirkuszra van szüksége. Vagyis: a népet etetni és/vagy szórakoztatni szükséges, hogy nehogy forradalmat csináljon! A római császárok nyilván tapasztalatból tudták, hogy a kenyér, vagy annak egy bizonyos hányada - ideig-óráig - cirkusszal is helyettesíthetõ! A remélt ‘kenyeret’ 1994. óta a Horn-kormány egyáltalán nem biztosítja, - kap viszont a televízió-nézõ nép a kenyér helyett cirkuszt, Torgyán Józseftõl!



Tudnunk kell, hogy sem az MSZP, sem az FKgP szavazóbázisának meghatározó többsége nem a városi emberek közül, és fõleg nem az értelmiségbõl kerül ki, - hanem a vidéki, elsõsorban az agrár és kistelepülési lakosság körébõl. A városi proletariátusnak, a kispénzû alkalmazottaknak egy nem túl széles rétege - fõként néhány évvel ezelõtt - még MSZP-szimpatizáns volt, de ugyanez a réteg éppúgy vonzódik Torgyán József szellemiségéhez is. Mert ez a lényeg: a két párt tömeg-bázisa teljesen azonos, az azonos rétegeken belül abszolút szabad az átjárás; - a kenyér ígérete és a cirkusz hõbörgése egymásra szabadon átválthatók. Olcsó és demagóg - egyben ideiglenes, és nagyon bizonytalan! - konvertibilitás ez, ami gyakran egyazon személyen belül érvényesül vagy borul fel, és vezethet belsõ identitás-zavarokhoz is...


A magyar nép szeret(ne) jókat enni és jókat nevetni - egyszerre. Az infarktusnak és a depressziónak nem a kiadós és ízletes táplálkozás a fõ elõidézõje, hanem az állandó feszültség, a nincstelenség, a kilátástalanság és a létbizonytalanság. A látszólagos titok megfejtéséhez ismerni kell a magyar lélek zegzugait. Az egy-szerû nép fiai - ha már úgysem lakhatnak jól - legalább jót röhögnek az egészen! És Torgyán József bemondásain nagyon jókat lehet nevetni...


Mindezeket Torgyán József tudva tudja, és tudatosan alkalmazza is; - népies bölcsességét tekintve a parlamentben abszolút egyeduralkodó.


A népi bölcsesség Budapest betonbunkerében élve - nem lenne megszerezhetõ!


Negyvenévnyi fõvárosi élet után, a nép között nyitott szemmel járva - már sokkal inkább. A leírt helyzet az MSZP és az FKgP alapvetõ identitás-zavara...



Az MSZP régen nem baloldali párt - pedig jogelõdje, az MSZMP részben az volt! Tevékenységében szinte az anarchizmusig felelõtlenül liberális és antiszociális. A gulyáskommunizmus látszólagos és valós vívmányait az utódpárt régen romba-döntötte, és a kapitalizmus helyett az állammonopolista feketegazdaságot építi. Ez nem pusztán agyrém, hanem dupla politikai skizofrénia!


Következménye az lesz, hogy a közel teljes tömegbázis lassan átáll az FKgP-hoz.


Az FKgP nem igazi baloldali párt, azoktól kifejezetten távol áll; - sõt, mereven el is határolódik tõlük. Torgyán József nagy ívû szónoklataiból bármilyen vonat-kozásban nehéz lezárt és kerek koncepcióra következtetni; - mindenesetre kevés konkrét elképzelésébõl egy radikálisan ‘jobboldali’, egyszemélyi-populisztikus diktatúra jövõképe rajzolódik ki. Torgyán átfogóan és részletesen (zárt logikai összefüggés-rendszerben) soha nem beszél a nemzeti stratégiáról, a gazdaság-politikáról, a liberális piac és a szociális védõháló viszonyáról, az állam pénzügyi szerepvállalásáról, az állami költségvetés és adórendszer reformjáról, a nemzet-közi gazdasági integrációról, a külsõ államadósságról és a privatizációról, az inflációról és/vagy a restrikcióról. Pedig hát a mindezekrõl alkotott "gömbölyû" véleményébõl lehetne következtetni arra, hogy ismert tömegbázisa, potenciális szavazói számára konkréten milyen életfeltételeket, és javuló megélhetést kíván megteremteni választási gyõzelme esetén. Torgyán megnyilatkozásaiból jelenleg megfejthetetlen, hogy csupán szavazó-táborának a valós rétegzõdését nem ismeri, és ezért nem tudja eldönteni, hogy kinek mit is ígérjen, - vagy egyáltalán nincs is semmilyen koncepciója?! Pedig Torgyán és az FKgP tömegbázisát valójában az ország legszegényebb és legkilátástalanabb egzisztenciájú rétegei alkotják, akiket csak igazán baloldali, plebejus identitású politikával lehetne valóban megnyerni, majd a választási gyõzelem után "ki is elégíteni"...


Lehet, hogy Torgyán pontosan tudja: a kortes-hadjárat során - éppen az MSZP-vel azonos tömegbázisa miatt! - nem operálhat ugyanazokkal a pozitív választási blöffökkel, mint korábban az MSZP, mert akkor teljesen hitelét veszítené. Azon- kívül: vajon mibõl ígérjen bármit is?! Vagy: ígérjen földosztást?! De, ha gyõz: mit fog adni, és kinek? Amit az MSZP adott a parasztoknak, a földmûveseknek: a nagy semmit?! Õutána is, újból csak a csalódás következik?


Torgyán és a Kisgazdapárt azonos-e azzal, aminek hirdeti magát, azonosul-e a választóival, képes-e progresszív jövõképet mutatni a kisgazdáknak, a föld-munkásoknak, a munkanélküli zselléreknek, a koldusszegény mezõgazdasági kispolgároknak? Vajon az-e, akinek és aminek hisszük?!



A fentiekbõl viszont következik az is, hogy a további pártoknak (MDF, KDNP, FIDESZ, SZDSZ, MIÉP, MDNP, stb.) felesleges is a szavazótáboruk ugrásszerû bõvülésében reménykedniük, mert semmi esélyük nincs arra, hogy szavazatokat raboljanak a csökkenõ népszerûségû MSZP-tõl, amikor a szocialisták szavazat-vesztesége szinte hiánytalanul az FKgP szavazat-nyereségeként jelenik meg!



Eddig összesen három "szövetségi és/vagy fúziós kísérlet" ismeretes:


· Az FKgP kezdeményezésére a Nemzeti Szövetség Magyarországért Egyesület, amely laza együttmûködés az FKgP, az MDF és a KDNP egyes részei között; - vezetõi: Balaton Péter, Hasznos Miklós, és volt Schamschula György.


· A FIDESZ propozíciójára a Polgári Szövetség, amely a FIDESZ, az MDF és a KDNP között máig nem jött létre, - viszont bármikor mégis létrejöhet.


· A MIÉP (Csurka István) indítványára a MIÉP és az FKgP között, amely fúziós javaslatot Torgyán József nemrégiben mereven és kategorikusan elutasította.


Nem érthetõ, hogy a Nemzeti Szövetség miért olyan laza még mindig. Talán azért, mert az MDF és a KDNP éppúgy meg akarja õrizni önállóságát és függetlenségét az FKgP-vel szemben, - akárcsak az FKgP a MIÉP-pel szemben. Az lehet a gond, hogy Lezsák és Giczy éppúgy nem fogadják el a Nemzeti Szövetségben Torgyán József esetleges személyes vezetõ szerepét, mint a Polgári Szövetségben Orbán Viktorét. A kulcskérdés mindig ugyanaz: melyik párt vezetõje legyen a szövetség vagy a fúzió vezetõje, tehát a potenciális miniszterelnök-jelölt.


A nemzeti töltésû pártok vezetõinek többsége nem tud elszakadni a hét-nyolc éve kialakult párt-struktúrától, és/vagy csak saját személyében tud gondolkodni. Meg-rögzöttség, szemellenzõsség, rövidlátás, szûklátókörûség, korlátoltság és mono-mániás egoizmus ez. Lehetséges, hogy most Bencsik Andrásnak van igaza, és nekünk nem ügyvédre vagy közgazdászra, hanem tényleg pszichiáterre és/vagy katonatisztre lesz szükségünk...!



Az MDF szétesését nem a FIDESZ "akna-munkája", nem is az SZDSZ-vezette "ellenséges" liberális sajtó, a taxis-blokád, a Demokratikus Charta, sõt, a spontán privatizáció, az MSZP-s nómenklatúra-burzsoázia, vagy az Antall József korai halála által okozott általános tanácstalanság idézte elõ, - hanem az MDF-ben, mint tömeg-mozgalomból kialakult tömeg-pártban folyamatosan mûködõ eszmei erózió, a kontraszelekció folytán növekvõ személyes torzsalkodás, az önzés és a széthúzás, a kicsinyes ellenérdekek szabad érvényesítése, valamint nem utolsó sorban az eredeti ügy elárulása egyesek részérõl. Mindezek együttes követ-kezményeként az MDF fokozatosan elveszítette eredeti identitását, legismertebb vezetõi elszigetelõdtek (Csoóri Sándor), meghaltak (Antall József, Csengey Dénes), kizárták õket (Csurka István), kiléptek (Schamschula György), vagy új pártot alapítottak (Szabad György, Szabó Iván, Kónya Imre, Kulin Ferenc). A tömegpárt ‘borzalmas tagságáról’ is érdemes ejteni néhány szót. Elõször is: a spontán privatizáció mámora 1991-tõl átragadt az MDF-es vezetõk és a kliensek egy részére, akik a volt MSZMP-s funkcionáriusokkal karöltve, vígan vettek részt az állami vagyon szétturkálásában. Másodszor: mindez nem csoda, - egyesek szinte az MSZMP-s tagkönyvüket lóbálva érkeztek az MDF-be... Harmadszor: éppen az a tömegpárt-jelleg legnagyobb hátulütõje, hogy a mennyiség a minõség rovására megy. A tagok nagy része vagyont, állást, beosztást, hitelt, pénzt és hatalmat várt az MDF-tagságától; amint azt - a hûség jutalmaként - a korábbi MSZMP-tagsága során megszokta... Amikor az MDF hatalma végül is odalett: a csupán érdekbõl jött emberek tömege hagyta azonnal cserben a pártot. Az MDF jelenleg nem képvisel semmi különlegeset vagy jellegzetest, - karakterét, tömeg-bázisát, vezetõinek jelentõs részét elveszítette. Hosszú évekig tart majd, amíg ez a párt újra megerõsödve képes lehet kialakítani a saját arculatát. Az MDF-fel szemben a MIÉP 1998-ban egészen bizonyosan bejut a parlamentbe. Szûk réteg-bázisának érdekeit bátran, egyenesen, következetesen, - tehát hitelesen képviseli. A MIÉP-esek a dühüket, az indulataikat, elkeseredésüket nem szégyellik, hanem nyíltan viselik; - ám az MDF-esek és az MDNP-sek lelkifurdalásból eltitkolják, lenyelik, így a krónikus gyomorfekély összes tünete s tudata kiül az arcukra, ami idõnként szánalmas látvány. Más vonatkozásban: a MIÉP vezetõi ahhoz hasonlót sem mondanak (nem is gondolnak) százezer ember elõtt, hogy: "liberális dög-keselyûk, ál-liberális férgek rágják a nemzet testét". Ez a kijelentés - ha a tartalmát "megpróbáljuk" megfejteni és konkretizálni - nyilvánvalóan durva ki-rekesztési törekvés, általánosságban pedig olcsó és demagóg blöff. Lehet, hogy néhányan "jót röhögtek" ezen, - ámde a józan többség hovatartozástól függetlenül csak fintorgott, vagy kifejezetten szégyenkezett...



A demokrácia nem egy idealizált, konfliktusok és szélsõségek nélküli társadalom, amelyben "a jó" (a nosztalgikus MDF) fokozatosan ismét egyeduralkodóvá válik (mindenki a jó MDF-re szavaz), - "a gonosz", az állandó "bajkeverõ" (az SZDSZ, a FIDESZ, a MIÉP) pedig "igazodik", vagy elbukik...


A pártok csupán választóik, szimpatizánsaik érdekeit igyekeznek képviselni.


Az élet nem mese, amely beteg-öreg jó királyokról és tékozló királyfiakról szól. A politikusok jelleme nem egyszerûen fekete vagy fehér. A magam részérõl egy olyan színes világban hiszek, illetve reménykedem, amely tele van ugyan meg-oldásra váró konfliktusokkal és harcokkal - melyek megoldódnak, de rögtön újak keletkeznek -, de amelyben semmilyen jelentõs rész-érték (erény, ember, nemzet, kisebbség) nem vész el, mindig újabb értékek jönnek létre, miáltal az össz-érték mennyisége egyre növekszik, így a világ egyre színesebbé és értékesebbé válik. Ebben a remélt, eljövendõ világban:


· Lehet és szabad esetenként még Csurka Istvánnak is igazat adni.


· Lehet és szabad a MIÉP pozitívumairól beszélni és írni, - nem csupán az SZDSZ, hanem akár az MDF és az FKgP ellenében is.


· Lehet és szabad Orbán Viktor nemzeti elkötelezettségével és karizmájával, miniszterelnök-jelöltségével kalkulálni akkor is, hogyha még nem teljesen kiforrott, viszont végérvényesen (?) liberális...


· Lehet és szabad az SZDSZ-t profi pártnak, valamint Petõ Ivánt - a saját érdek-körében! - reálpolitikusnak tartani és nevezni, akkor is, ha egyébként ösztönösen és tudatosan egyaránt nem álmodunk róla, illetve vele.



Én sem tartom reális alternatívának azt a megoldást, miszerint türelmesen várjunk addig, amíg egy újabb Antall József, közvetlenül az 1998. évi választásokat megelõzõen, teljes fegyverzetben elénk nem ugrik. Ez a "spontán elõugrás" még egyszer nem fordulhat elõ, - másrészt mi minden származott abból is...!


Az alapkérdés: ki lehet a nemzeti oldalon a miniszterelnök-jelölt, aki a képviselõ- választáson majd legyõzheti a másik oldal legesélyesebb jelöltjét, Petõ Ivánt?


Másfél évvel a parlamenti választások elõtt még nem lehet mindent lefutottnak tekinteni, az viszont egyértelmû, hogy a jelenlegi párt-és személyiségi felállás és szerkezet, továbbá a fennálló hatalmi viszonyok döntõen meghatározzák a közeli és a távolabbi jövõ nagypolitikai struktúráját. Elvben elképzelhetõ merõben új (?) egyezményes ellenzéki miniszterelnök-jelöltek - például: Demeter Ervin, Pusztai Erzsébet, Giczy Görgy, stb. - felbukkanása is. Bárki "ugorna" is azonban újként elénk - minden tekintetben behozhatatlan lenne a hátránya. A két fõ esélyes - és egyben rivális! - Torgyán József és Orbán Viktor.



Tisztában vagyok vele, hogy az efféle személyi esélylatolgatást épp az érintettek kedvelik a legkevésbé. Tudatában vagyok, hogy bármely politikai személyiség elõtérbe helyezése mások hátrányára, komoly gazdasági, lobby-, párt-, személyi-, illetve szimpátia-érdekeket sért. A legfõbb és így a legszentebb érdek azonban a magyar nép, a nemzet érdeke, következésképpen az esélylatolgatás és a kettejük közötti objektív különbségtétel elemi kötelességünk!


Alapvetõ emberi és állampolgári jogunk, hogy megértsük: melyik esetben, mi vár ránk. És nem akarunk még egyszer tévedni - mert éhen halunk...


· Mindketten nemzeti öntudatúak, viszont Torgyán József autoriter-diktatórikus (nem megengedõ!) típus, Orbán Viktor viszont liberális (megengedõ) alkat. Ha a következõ négy éves ciklusban nem engedünk teljes szabadságot az önálló vállalkozásnak, nem liberalizáljuk az adó-és hitelrendszert, nem engedjük az embereket szabadon élni, alkotni és dolgozni, hanem bármilyen formában, de tovább folytatjuk a restrikciót és a terhek növelését -, akkor vége mindennek...


· Mindketten erõsek és egészségesek, van viszont közöttük harminc év, amivel Torgyán József bölcsebb, - Orbán Viktor viszont fiatalabb. Az 53 évnyi (!) csõdtömeg eltakarítása egész embert, talán egy egész életet kíván. De minden-képpen két, esetleg három (!) ciklusnyi miniszterelnökséget. Torgyán József ehhez túl idõs, - az elsõ ciklus végén már 69 éves lenne. Végképp szakítanunk kellene az orosz (Brezsnyev, Andropov, Csernyenko és Jelcin) modellel, amely szerint „bajt” csak az nem okoz(hat), aki már elérte az aggastyán-kort. Itt és most éppen a nagy baj elhárítása a feladat, és nem valamiféle állag-és érték-megõrzõ látszat-tevékenység.


· Mindketten tapasztalt, taktikus vezetõk, - viszont Torgyán József öntörvényû-magányos elnök, aki nem tûr ellentmondást, illetve eleve kialakult végleges véleménye van mindenrõl. Szentül hiszi, hogy mindenben õ a legjobb. Nem véletlen az, hogy csak mostanában kezd társakat és szakértõket engedni maga mellé, sõt, némelyikkel szinte azonnal szakít. Az ilyen vezetõ - legyen bár-milyen okos is! - sokkal nagyobb hibaszázalékkal dolgozik és dönt, mint az, aki eredendõen demokratikus gyakorlatot folytat. Aki megszokta, hogy minden döntését egyedül önmaga készíti elõ és hozza meg - a többévtizedes ügyvédi praxis pont ilyen! -, az 63 éves korában már csak nagyon nehézkesen képes beletanulni szakértõi testületek mozgatásába, és döntéseiben csak látszólag és a látszat kedvéért fogja magát rájuk bízni. Orbán Viktor modern, demokra-tikus vezetõ, aki nem képzeli magát mindenki másnál mindenben okosabbnak; tárgyi ismeretekben így ritkábban tévedhet.


· Orbán Viktor - noha egykoron agyagba kívánta döngölni a kommunistákat! - teljes nemzetben gondolkodik. Torgyán József radikális-jobboldali hajlamú lehet, - bár nagy valószínûséggel csak szavakban. Orbán Viktor - a fiatalsága ellenére - teljesen higgadtnak látszik, az indulatai sosem ragadják el. Torgyán indulatos, - tehát bizonyos fokig önmaga és mindenki számára is egyaránt kiszámíthatatlan.


· A kommunizmus romjainak a felszámolásához és a modern szabad versenyes kapitalista gazdaság megteremtéséhez, a demokratikus jogállam felépítéséhez teljes nemzeti összefogásra lenne szükség, amire hazánkban - néhány évig - utoljára 1945-ben volt példa. Az e században elszenvedett rettenetes kínok és pusztulás következtében a magyar nemzet testén belül olyan ellentétek, év-százados problémák feszülnek, amelyek sikeres fel-és megoldása számtalan kis és nagy kompromisszum, egyezség megkötését teszi majd szükségessé, ami szinte emberfeletti bölcsességet követel a miniszterelnöktõl. Országunk megmentése és felépítése érdekében minden korábbi vélt és valódi sérelmét el kell felejtenie minden magyarnak, ehhez viszont olyan miniszterelnökre van szükség, aki nem újabb ellentéteket generál, és nem is a tûzre önt olajat, hanem a háborgó tengerre, hogy azt elcsendesítvén, - biztonságosan révbe érhessen az ország hajója. Olyan miniszterelnökre van szükség, aki mögött a legszélesebb nemzeti összefogás bontakozhat ki, sõt, akit a nemzeti tábor egy részének a része is elfogad, - s aki valóban és ténylegesen az egész nemzet minden egyes tagjának a boldogulását igyekszik elõsegíteni. Az elkövetkezõ idõkben ugyanis éppen úgy megengedhetetlen a nép-nemzeti (bár többségi) diktatúra, mint a bolsevik-liberális (valójában kisebbségi) egyeduralom újra kialakulása és/vagy tovább folytatódása.



További gyûlölködések helyett jöjjön el a munka, a békés alkotás és építés minél hosszabb, boldog korszaka. Tényleg ‘jussunk el Európába’, de ne oldódjunk fel a népek multikultúrális olvasztótégelyében, maradjunk meg magyaroknak.


Jöjjön el a mi országunk, az összes magyarok országa!

Rendszerváltozás és/vagy eredeti tõkefelhalmozás magyar módra


avagy


az állammonopolista feketegazdaság alapjainak lerakása



1.


Történeti elõzmények


Az évtizedek kizárólagos gyakorlata révén berögzült - a gazdaság szereplõibe, a társadalom tagjainak életébe mélyen beleivódott - hatásmechanizmus mûködése máig szinte változatlan.


A kádári szocializmus, "a gulyás-kommunizmus" több mint három évtizede alatt kialakult egy "szocialista uram-bátyám kliens-rendszer" (az 1990-1994. közötti idõszakra vonatkoztatva a "szocialista" jelzõt elhagyhatjuk, a többi változatlan, - 1994. óta pedig már minden újra a régi), amelynek a lényege szerint az állam-monopolista gazdasági mechanizmus hajtó-motorja a párt-funkcionáriusok egy irányba mutató közös érdeke, az állampárti személyi kapcsolat-rendszer.


Az állampárt (a politikai hatalom letéteményese) meghatározta a fontosabb pénz-és hitelakciók, s a gazdálkodási feltételek ‘vonzási centrumait’, valamint érdek-és cél-irányultságát; - az állam (a végrehajtó hatalom birtokosa) által a politikai megbízhatóság foka, mint legfõbb kritérium szerint kiválasztott és hierarchikus szervezetekbe tagolt tisztviselõk pedig végrehajtották, pontosabban az egyszerû állampolgárok millióival végrehajtatták a központilag hozott aktuális döntéseket. Aki kellõen megbízhatónak bizonyult, az kapott zsíros állást, jó fizetést, ingyen lakást, telket, autót, különbözõ kedvezményeket és egyéb állami juttatásokat. (A Magyar Államvasutaknál például még 1986-ban is térítésmentesen osztották szét - kizárólag a magasabb beosztást betöltõk között! - a túl magasra srófolt árak miatt eladhatatlannak bizonyult Forma-1-es belépõjegyeket. A VASÉRT-nél még 1988-ban is ‘egy országos lista’ alapján osztotta szét a marketing vezérigazgató-helyettes a céghez importból beérkezett, kedvezményesen megvásárolható ITT-Nokia színes televízió-vevõkészülékeket, megbízható elvtársak között. Vagy egy harmadik példa: az 1970-es években (1968-tól) a legfõbb párt és állami vezetõk (úgy néhány tucatnyian) ingyen kaptak otthoni használatra színes televízió-vevõ-készüléket, ‘vételmegfigyelés’ céljából. Személyes kilétük szolgálati titok tárgyát képezte. Más kérdés - és ez a sors fintora! -, hogy az elsõ tényleges színes tévé-tulajdonos Magyarországon mégis egy soproni elektromûszerész-kisiparos volt.)



Késõbb a politikai megbízhatóság követelmény-rendszere egyre inkább fellazult; 1980-tól kezdve a vezetõk kiválasztásában merõben új szempontként már az is felmerült, hogy a szakmai vagy politikai vezetõ-jelölt lehetõség szerint ne legyen teljesen képzetlen, és/vagy tehetségtelen...



A termelõ-eszközök döntõ többsége, a társadalmi tulajdon (állami gazdaságok, állami vállalatok, szolgáltató intézmények), a nagy elosztási rendszerek (állami költségvetés, deviza-gazdálkodás, bankok és bankhitelek, társadalom-biztosítás, biztosítás, stb.) azonban egészen 1988-ig az állam, mint egyszemélyi tulajdonos vagyonát képezték, az állam kizárólagos felügyelete és irányítása alatt mûködtek. A szocialista kliensek "aki kapja, marja" kisded játékai így szükségszerûen csak a fogyasztási cikkek, a személyes fogyasztásra alkalmas javak fölötti önfeledt torzsalkodásra korlátozódtak.



2.


A rendszer-változás teremtette új helyzet



2.1.


Az átmenet (1985-1988.)


Az 1980-as évek második felétõl felgyorsult a gazdasági-pénzügyi-jogi erjedési folyamat, aminek - mint utóbb kiderült - az állami tulajdon lebontása, eladása és magánosítása volt az elsõrendû célja.


Az állami tulajdont kezelõ, mûködtetõ gazdasági vezetõk, kizárólag magáncélból, elkezdték kihasználni a jogi szabályozás korlátait, ellentmondásait és hézagait; - elkezdték a rájuk bízott ipari, kereskedelmi és szolgáltató vállalatokat, bankokat, intézményeket úgy irányítani, mintha az üzlet, a vállalkozás teljes egészében az õ magántulajdonuk lett volna. Csodák csodája, a mûködõ tõkék elkezdtek valóban mûködni, pénzt termelni, - de persze nem a tulajdonos állam javára...


Az állam-szocialista jogi-és pénzügyi (valamint adó-) szabályozás képtelen volt követni, kezelni és feldolgozni ennek a pseudo-és prekapitalista felvirágzásnak a közvetlen anyagi következményeit. A fõként mindenféle gazdálkodási és pénz-ügyi trükkök (sõt, effektív csalások) révén keletkezõ "értéktöbblet" (mint vezetõi prémium, nyereségrészesedés, reprezentáció, deviza-ellátmány, kül-és belföldi ki-küldetési költség, árfolyam-nyereség, lelízingelt autó, vagyonjegy, osztalék, üzlet-szerzési és egyéb jutalék, fiktív megbízási díj, kenõpénz, ajándék, stb.) majdnem teljes egészében az ügyeskedõ, ‘vállalkozó típusú állami vezetõk’ magánzsebeibe vándorolt. A különféle banki és egyéb pénzügyi tranzakciók (váltó-és kötvény-ügyletek, stb.) beborították, ellepték a teljes gazdasági-pénzügyi életet - az állami jövedelmek (pl.: nyereség - nyereségadó) egyre nagyobb hányada tûnt el, illetve vált fél-legálisan vagy teljesen hivatalosan, de közvetlenül magánjövedelemmé...



2.2.


A spontán privatizáció (1988-1991.)


Az átmenet végére zömében olyan - már csupán formálisan, jogilag szocialista tulajdonú - vállalat-birodalmak alakultak ki, amelyek szinte kizárólag az egy-személyi, kvázi-tulajdonos vezetõ vezényszavaitól függtek, tehát a teljhatalmú úr személyes kénye-kedvének kiszolgáltatva mûködtek. Ezek az új vezényszavak pedig már sem az állam, sem a társadalom, sem a dolgozó kollektíva érdekeit nem tükrözték, - ezzel szemben valójában a vagyon, a pénz, a piaci hatalom magánkézbe történõ kimentését tûzték ki legfõbb célul.



Következett tehát a formális-jogi tulajdonos-változás, vagyis a termelõ-eszközök, az ingatlanok, a hitel-pénzek végsõ kiárusítása.


Így 1988-ban megkezdõdhetett az ún. ‘spontán privatizáció’, ami lényegében azt jelentette, hogy a rendszerváltozás elõkészítésére lázas sietséggel megalkotott (hevenyészett) átmeneti jogszabályok laza és rugalmas talajáról elrugaszkodva a kedvezményezett helyzetben lévõ poszt-szocialista vezetõ szinte teljesen önállóan, szabadon választhatott, hogy a neki megtetszõ akármelyik vagyontárgyat - "zenés állami kísérettel" - mikor, milyen feltételekkel, mi módon és milyen áron teszi a saját magántulajdonává.


Ez egészen 1990-ig fõként abból állt, hogy a még mindig igen jelentõs pénz-eszközökkel rendelkezõ állami bankok (pl.: Demján Hitelbankja), kereskedelmi nagyvállalatok (pl.: SKÁLA-COOP, Délker, stb.), sajtó-intézmények (pl.: Ifjúsági Lapkiadó Vállalat) és politikai szervezetek (pl.: DEMISZ, MSZMP-MSZP, stb.) egyre másra alapították leány és szatellit-vállalkozásaikat (pl.: NEXT 2000, Ötlet és Únió Kft., Reform Rt., CO-NEXUS Rt., stb.).


Azok az állami nagyvállalatok (pl.: Szerszámipari Mûvek, Szerszám-és Gép-értékesítõ Vállalat, VIDEOTON, ÉPGÉP, építõipari vállalatok, stb.), amelyek nemcsak készpénzzel, de kiterjedt üzleti kapcsolat-rendszerrel, piaci vevõkörrel, illetve hagyományosan jól jövedelmezõ tevékenységszerkezettel is rendelkeztek, - megkezdték a vállalat fokozatos, belülrõl kifelé haladó kiürítését, vagyis: "ön-privatizációját". Lassanként az anyavállalat valamennyi még használható értékét kimentették. Az állami tulajdonban megmaradt ‘Központ’ tovább cipelte magával az adósságokat, hiteltartozásokat, környezeti ártalmakat, elrontott és félbehagyott beruházásokat, a hátrányos jogkövetkezményeket és a kétes kimenetelû pereket, majd értékeit veszítve általában ún. kiürült holdinggá roskadt össze. A vagyon, a mûködõ tõke, a piacképes tevékenység pedig tovább élt a halódó vagyonkezelõ központ köré alapított szatellit-társaságokban, amelyek részben vagy egészében már eleve, vagy elõbb-utóbb magántulajdonba kerültek. A kiürült holding minden terhével együtt állami tulajdon maradt, és az évek során többnyire a felszámolás, vagy a végelszámolás sorsára jutott, miáltal a maradék eszközök is - potom áron - magántulajdonná váltak...



2.3.


Az intézményes privatizáció (1991-1996.)


Tekintve, hogy a poszt-kommunista, MSZP-s nómenklatúra-burzsoázia kezébõl a központi törvényhozó és a végrehajtó hatalom monopóliuma is legalábbis 4 évre kicsúszott; szükségessé vált a spontán-privatizációs szabad-rablás intézményes keretek közé terelése, magyarul: konszolidálása.


Különös hangsúlyt adott a kérdésnek az a kormány-koncepció rangjára emelkedõ (egyébként sajnos hibás) pénzügyi teória, miszerint az ország külsõ adósságát a privatizáció konvertibilis bevételeibõl kell visszafizetni. Félõ volt ugyanis, hogy az állami vagyont a nómenklatúra esetleg teljes egészében kisajátítja. Ezért aztán - nyilván még éppen idejében - közbeléptek Magyarország külföldi hitelezõi!


(Némi magyarázat: Az 1990-ben ‘még csupán’ 20,5 milliárd USD külsõ állam-adósság elvileg egyszerre, egy összegben "könnyedén" kifizethetõ lett volna a privatizálható állami vagyon akkor mintegy 60 milliárd USD-re becsült piaci értékébõl. Tréfásan mondhattuk is, hogy az állami portfolió lényegében teljes egészében a külföldi hitelezõk tulajdona, - és "még marad" is cca. 40 milliárd USD-nk! Persze - nem így lett. Ma, 1996-ban a még privatizálható állami vagyon kb. 6 milliárd USD, - a külsõ államadósság bruttó 35 milliárd USD.


Mindez azonban akkor még - elõre - sajnos nem volt látható... Vagy mégis?!)


Mivel az átalakulási és a társasági törvény nem volt elégséges a magánosítás törvényessége látszatának megõrzéséhez, ráadásul potenciális vevõként, "vagyon-igénylõként" belépett a külföld is - külön nevesített privatizációs törvényeket, jog-szabályokat kellett alkotni és bevezetni; s szükségessé vált az állami privatizációt irányító és bonyolító hivatal, az Állami Vagyonügynökség felállítása is.


Nagyon kellett már egy külön, csak az állami vagyon magánosításával foglalkozó intézmény, amely tevékenysége formálisan, jogilag is elválik az állam, a kormány operatív mûködésétõl; amelynek túlkapásaitól, esetleges tévedéseitõl, mûhibáitól az állam akár el is határolhatja magát; de amelynek a döntéseit, ha csak közvetve ugyan, de mégis az állam irányítja, vagy legalábbis felügyeli.



A kampányszerû privatizáció Antall-érába esõ éveiben (1990-1993.):


· megszûnt a spontán privatizáció (1990.);


· közvetlenül értékesítésre került (kétharmad részében külföldi vevõk részére) a privatizálható állami mûködõ tõke 35-40 %-a (1993-ig);


· csõdbe s tönkre ment, felszámolás vagy végelszámolás sorsára jutott, és ezáltal nevetségesen olcsón szintén eladásra került az állami portfolió további 15-20 %-a (1994-ig);


· végszóra ugyan, de mégis csak kialakultak a privatizáció intézményes és uni-formizált jogszabályi keretei (1994-ig);


· a kárpótlás, az MRP, valamint az E-hitel jogintézményeinek megteremtésén át megszületett a lakosság, az egyszerû polgárok és/vagy a dolgozók tulajdonhoz jutásának elvi lehetõsége (1994-ig), ami azonban a portfolióhoz-jutás jelentõs volument képviselõ, tömeges gyakorlati megoldásává sohasem válhatott, mert:



Az intézményes privatizáció a Horn-korszak éveiben (1994-1996.):


· fõként külföldi vevõknek értékesítette a legfontosabb közüzemi szolgáltatások teljes szektorát (elsõsorban az energiaszektort); - összességében magánosította tehát az állami portfolió további 20-30 %-át (1996-ig);


· az új privatizációs törvénnyel gyakorlatilag kizárólagossá tette a készpénzes vásárlást (1995.);


· lényegében ellehetetlenítette a kárpótlást, az MRP-t és az E-hitel privatizációs célú alkalmazását; így a széles néprétegeket teljesen s véglegesen kirekesztette az állami vagyon magánosításából, miáltal:


· a portfolióhoz-jutást a külföldiek, a multinacionális társaságok s a velük össze-fonódott belföldi bank-, média-és politikai arisztokrácia - a nómenklatúra és a párt-, illetve ‘fél-állami’ lobbyk privilégiumává tette.



3.


A magyar mûködõ tõke torz tulajdonosi szerkezete


Induljunk ki abból - mert ez a történeti valóság -, hogy Magyarországon 1985-ben, a szocializmusból a kapitalizmusba való vidám átmenet kezdetén még a termelõeszközök össztársadalmi tulajdona volt uralkodó. Létezett egy szûk réteg, a pártállami, gazdasági-politikai vezetõ elit, valamint "a vezetettek" 10 milliós tömege, - ámde a termelõeszközök magántulajdonával jelentõs méretekben nem rendelkezhetett senki. Feltételezhetõ, hogy az elit (maximum néhány százezer fõ) tagjainak személyi fogyasztása 10-20-szorosan is meghaladhatta egy átlagpolgár fogyasztását; - továbbá jól elképzelhetõ még az is, hogy egyesek (néhány tízezer fõ) tulajdonában 20-50 millió forintnyi értékû ingó és ingatlan vagyon, esetleg forint-betét, valuta-tartalék, netán nemesfém vagy ékszer-készlet halmozódott fel. A felhalmozódott magánvagyon ugyanis a késõbbiek során a portfolióra-váltás ígéretével kecsegtethetett; közvetlenül, vagy akár a szükséges konverziók után a privatizációs tranzakciókban a vételár anyagi alapját képezhette.



Leszögezhetjük azonban, hogy Magyarországon az átmenet kezdetén még csak elenyészõ számban, mértékben voltak jelen:


· külföldi tõkések, bankárok, magánbefektetõk, multinacionális társaságok;


· belföldi tõkések, portfolióra éhes bankok, potenciális magánbefektetõk;


· befektethetõ jelentõsebb társasági-, banki-, illetve magántõkék;


· belföldi befektetõ-társaságok, pénzügyi lobby-k, -


egyszóval nem létezett az országban olyan számottevõ összegû, szabadon be-fektethetõ, koncentrált készpénztõke, amely - mint potenciális vételár-tömeg - a privatizálandó, 60 milliárd USD értéket képviselõ állami portfolióval szembe-állítható lett volna.



Ez az alaphelyzet - furcsa módon - jelentõsebb mértékben egészen a rendszer-változásig (1989.) nem módosult. A kapitalizmus küszöbén Magyarországon alig-alig jelentkeztek még a külföldi befektetõk, - a privatizációs portfolió-vásárláshoz szükséges készpénz-tõkével, vagy mobilizálható likvid vagyonnal pedig a belföldi magánszemélyek jelentõs számban nem rendelkeztek.


A ‘privatizációra hívó gongütésig’ még nem látszott, mibõl lesz a cserebogár...


Hogyan magyarázható akkor mégis, hogy alig 1-2 év elteltével néhány tucat "magyar befektetõ" máris sok-milliárdos vállalat-birodalmak (pl.: Várszegi-FOTEX, Máté-KORDAX, Széles-VIDEOTON, Fenyõ-VICO, Nagy-CAOLA, László-CO-NEXUS, Rényi-NOVOTRADE, Palotás-PHARMA-FONTÁNA és Hujber--INTERTRAVERZ, stb.) tulajdonosa?



Kísérletet teszek nagyvonalú, megközelítõ becslésre; - hogy legalább globálisan meghatározzuk a magyarországi mûködõ tõke tulajdonosi összetételét, ezen belül a magyar tulajdonú mûködõ tõke nagyságrendi szerkezetét.



· Amennyiben feltételezzük, hogy mintegy 200 fõre tehetõ azok száma, akik 1-10 milliárd forint nagyságú mûködõ tõke tulajdonosai - õk a magyar nagytõke képviselõi -, úgy megállapíthatjuk, hogy a magyar nagytõkések tulajdonában lévõ mûködõ tõke becsült összértéke kb. 1000 milliárd forint. (ti. 1996-ban)


· Érdekes sajátosság, hogy az a középtõkés réteg - akik tulajdonában egyenként maximum néhány száz-milliós mûködõ tõke lenne elképzelhetõ - szórványos kivételektõl eltekintve gyakorlatilag hiányzik, pedig normális fejlõdésû tõke-koncentráció esetén e rétegnek kellene a legszámosabbnak lennie; - a tömeges középtõkétõl lenne elvárható, hogy általában a piac meghatározó ereje legyen. Ezzel nem azt akarom állítani, hogy Magyarországon a néhány száz-milliós középüzemek úgy, ahogy van hiányoznak - bár a számuk, sajnos, elenyészõen kicsi -, hanem csupáncsak azt, hogy a középtõkés réteg hiányzik. A még létezõ (ugyanis legnagyobb részük, sajnos, a felszámolás sorsára jutott) középüzemek furcsamód’ állami tulajdonban rekedtek. A nyugati befektetõknek nyilván nem kellettek, a legnagyobb részük az elmúlt 6-8 év során tönkrement; - a túlélõk pedig ahhoz túl nagy falatnak bizonyultak, hogy akár a menedzsment, akár más hazai befektetõ azonnal megvásárolhassa õket. A középkategóriájú üzemekben megtestesülõ magyar (állami) tulajdonú mûködõtõke becsült összértéke szintén kb. 1000 milliárd forint. A középüzemeken vezetõként "ugrásra készen" még mindig rajta ülnek a nómenklatúra megbízható "szakemberei"; - arra várnak, hátha az állam egyszer csak ‘hirtelen felindulásában’ valami ügyes jogi trükkel nekik ajándékozza a vállalatukat. Az állam azonban nem találja a szalonképes megoldást. Mindeközben persze nagy fontoskodva folyik a vagyon folyamatos, vidám felélése.


· Kistõkéseknek tekinthetjük azokat, akiknek a tulajdonában maximum 10-20-50 milliós nagyságrendû mûködõ tõkék találhatók. A kistõkék becsült összértéke nagyjából 250-300 milliárd forintra tehetõ.


· A fentiek alapján megállapítható, hogy a magyar mûködõtõke-tulajdon becsült összértéke mintegy 2300 milliárd forint, amelybõl:


- 1000 milliárd forint kb. 200 fõ nagytõkés magántulajdona;


- 1000 milliárd forint kb. 1500-2000 állami tulajdonú közép-vállalkozásban (részvénytársaságokban, kft.-kben) testesül meg; - míg


- 300 milliárd forint néhány tízezer kistõkés magántulajdonában összpontosul.


· A Magyarországon mûködõ ipari, banki, kereskedelmi és szolgáltató össztõke "fennmaradó", nem magyar tulajdonú hányadának becsült összértéke kb. 3000 milliárd forintra tehetõ, amelynek tulajdonjoga kb. fele részben privatizációs kivásárlásból, fele részben tõkebehozatalból, illetve tõkeemelésbõl származik. A külföldi tõke a magyar gazdaságban egészében nagytõkeként van jelen.


· Az elmondottakból a következõ globális összefüggések szûrhetõk le:


- az összes mûködõ tõke értékében a külföldi tulajdon aránya közel 57 %;


- a középtõke - aránya közel 19 % (nagyon kevés) - "ég és föld között lebeg",


a külföldnek nem kell, a magyarok nem tudják megvenni, felélése folyik;


- a nagytõke részaránya kb. 75 %, ami megdöbbentõen magas, - ráadásul:


- a nagytõke összértékében a tulajdoni arány 3:1 a külföldiek javára.



Talán mondanom sem kell: a leírt tulajdonosi arányok kialakulásában lényegében semmilyen tudatosság nem fedezhetõ fel - azok spontán torz összképet mutatnak. Különösen feltûnõ a nagytõke rendkívül magas részaránya, ami arra utal, hogy Magyarországon semmifajta eredeti tõkefelhalmozási folyamat nem zajlott le, - a kapitalizmus kialakulása egyszer s mind maximális tõkekoncentrációval párosult.



4.


A magyar nagytõke létrejöttének speciális sajátosságai


Tekintettel arra, hogy a becsült 200 fõ, átlagosan 5 milliárdos magyar nagytõkés személynek a privatizációs aranykor kezdetén nagyjából éppen úgy nem volt egy fitying befektetni való készpénz-tõkéje sem, mint a többi 10,5 millió fõ egyszerû honpolgárnak; a szolid, egy az egyben vásárlás helyett ötletesebb módszerekhez kellett folyamodni.


Képtelenül sötét és gátlástalan liberalizmus, farkasétvágyú anyagiasság és/vagy (ti. a másik oldalról) a ma született - áldozati! - bárány jámborsága kellett ahhoz, hogy ez a mai abszurd-irracionális tulajdonlási képlet elõállhasson!


Ordas ragadozók az egyik, - mindent eltûrõ, szelíd juhnyáj a másik oldalon.



Egyszerûen hazugság ugyanis az az állítás, hogy akik tõkéssé akartak válni, azok vállalkoztak, tõkét szereztek, meggazdagodtak, - akik pedig úgymond nem voltak eléggé vállalkozó szellemûek, azok "hoppon maradtak"; vagyis hát: késõ bánat - eb gondolat. Semmiféle pozitív természetes kiválasztódás nem mûködött, hanem ismét csak a jó-öreg, félévszázada megszokott kontraszelekció érvényesült!


Gondoljuk csak végig: a ‘80-as évek elejétõl kezdõdõen már voltak ugyan néhány százan, akik idejekorán ráébredtek, hogy ez az egész reform-kommunizmus egy nagy smafu; nosza, ki is jelentkeztek minden hivatalos nyilvántartásból, eldobták munkakönyvüket, "elkezdtek vállalkozni", és soha többet nem fizettek semmilyen adót vagy járulékot senkinek. Ma is csupán mint természetes személyek léteznek, - mint adóalanyok, nem.


Ezek a vállalkozók persze 10-15 év alatt össze is vállalkoztak és adócsaltak 100-200 millió forintos vagyonokat, készpénz-tõkéket, - amit azóta vagy elkártyáztak, vagy sem.


Ezekbõl a legfeljebb 100-200 milliós vagyonú újsütetû dzsentri-vállalkozókból azonban soha nem lett nagytõkés - õk megmaradtak kistõkéseknek (lásd: az elõzõ pontban).


A nagytõkések egészen másképpen jutottak a több milliárdos mûködõ tõkéikhez; ti. nem folyamatos adócsaláson alapuló ‘eredeti tõkefelhalmozás’ útján, hanem - "adócsalás nélkül" - hirtelen.


Mert a rendszerváltó Magyarországon belföldi magánszemély - effektív tõkeerõ hiányában - kizárólag csak jogi és számviteli (ügyvédi és könyvszakértõi) trükkök révén válhatott milliárdossá. Akkor is csak a regnáló hatalom kegyeltjeként!


Fiktív és színlelt (semmis), antedatált adásvételi szerzõdések, aránytalan értékek cseréje, fiktív társaság-alapítások és hamis felértékelések, fiktív szellemi és egyéb apportok, eltúlzott részvényárfolyam-becslések vagy ingatlan-és szellemi apport-értékelések, fantom-társaság alapítások, vagyonkezelési-kivásárlási konstrukciók, fiktív fúziós és/vagy szétválási tranzakciók, bennfentes részvény-kereskedelem, kampányszerû kárpótlásijegy-felvásárlások, könyvviteli mérlegek meghamisításai, milliárdos adócsalási trükkök, vagyon-kimentések tömkelege kellett ahhoz, hogy párszáz páratlan mohóságú gátlástalan ember - tisztelet a kivételnek - mindenfajta saját készpénz kockáztatása nélkül milliárdos tõkéssé válhasson!



Nézzük meg modellszerûen, mi is volt a holtbiztosan beváló receptje a milliárdos mûködõtõke-szerzésnek, - milyen alapvetõ tényezõk együtt-és közremûködésére volt szükség a nagy összegû tranzakciók sikeres lebonyolításához!


· Az erõszakos lángelme, a nagy üzleti vállalkozó, a fáradhatatlan társaság-szervezõ, a mindenütt bennfentes, a külföldi kapcsolatok és/vagy a bankok kegyeltje, a korlátlan hitel-felvevõ, mindenki elvtársa, a nagy ötlet-ember, - aki elhatározta, hogy nagytõkés lesz Magyarországon, hiszen eleve annak született.


· A kollaboráns jogalkotás és jogalkalmazás, amely tudatosan cinkos, hézagos, zavaros-ellentmondásos, "az úgyis bekövetkezõ dolgokat jó elõre megengedõ" szabályozással, - illetve a valóság eseményei után csak tessék-lássék kullogó, tesze-tosza jogalkalmazással (vagy éppen a nem alkalmazással) lehetõvé tette a horribilis magánvagyonok szempillantás alatti szakértõ összelopását, papíron makulátlanul tiszta ügymenettel; ügyvédi, cégbírói, könyvszakértõi zenés dísz-kísérettel.


· "Beépített" vezetõk, szakértõk, ügyintézõk (közvetett alkalmazása, vagy épp célirányos beültetése), "személyes ismeretségek" igénybevétele a döntéshozó pozíciókban - az állami vagyonkezelõ szervezetekben és a kompetens állami hatóságoknál, a minisztériumokban, a Cégbíróságnál, a hitelnyújtó bankoknál, a hírközlõ szerveknél (a médiumoknál), a társadalombiztosítási, illetve a helyi önkormányzatoknál, a politikai pártokban és más informális szervezetekben. Exkluzív konzorciumok, együttmûködések, "kéz kezet mos" forrás-biztosítások, szabálytalan ügyletek hivatalos nyélbeütése, kölcsönös szolgáltatások, elvtársi szívességek, kedvezményes üzleti szerzõdések eleve preferált személyekkel...


· Összefonódás kölcsönös "üzletszerzés", és/vagy egyéb "szolgálattétel" révén kül-és/vagy belföldi tanácsadó, illetve auditor (vagyonértékelõ) cégekkel; - esetleg közvetve vagy közvetlenül az Állami Vagyonügynökséggel, vagy annak valamely érdekeltségével, alárendelt szervezeti egységével.


· Célzott (eleve korrupt) tenderek, exkluzív versenypályázatok szervezése és lebonyolítása, irányított értékelése; abból a célból, hogy a privatizáció tárgyát képezõ vagyontárgy épp a kívánt személy magántulajdonává váljék, a számára legkedvezõbb feltételekkel.


· Korrupt bankárok, akik fiktív, és/vagy nem értékarányos fedezet-igazolásra, és/vagy "20 % készpénz, jutalék visszacsurgatásával" nagy összegû hiteleket nyújtottak önkényesen kedvezményezett célszemélyek részére. Az irányított, exkluzív hitelnyújtás lényege, hogy kizárólag a preferált célszemély kaphassa meg az adott célra nyújtható hitelt, senki más. A banki korrupciós ügyletek, a nagyszabású és összetett hiteltranzakciók mögött a háttérben mindig - látszólag össze nem függõ - ún. "magánjogi szerzõdések" húzódtak meg, amelyek a nem hivatalos, nem publikus lényeget tartalmazták, ti. azt, hogy milyen elõnyhöz, portfolióhoz vagy készpénzhez jut a hitelért cserébe a bankár. Az "általános" ún. bankkonszolidáció során sokszáz-milliárd forintnyi olyan, az adós által soha vissza nem fizetett hitel került banki veszteségként leírásra - és végsõ soron az adófizetõk pénzébõl az állami költségvetés által kifizetve -, amelyrõl a hitelfelvevõ adós és a hitelnyújtó bankár egyaránt jó elõre tudták, hogy a hitel összege soha nem térül vissza, tehát lényegében nem hitelrõl, hanem korrupt ajándékról van szó.


· A megvásárolt, meg-és lefizetett médiumok által folyamatosan és célzatosan közölt dezinformációk; - a hatóságok, a közvélemény, az állami tisztviselõk félrevezetése, manipulálása érdekében. Szükség esetén bizonyos dolgokról a hallgatás megfizetése. Hamis image terjesztése preferált célszemélyekrõl.


· Mindig az adott konkrét célnak megfelelõen - "váltott lovakat alkalmazva" - a maximálisan lojális ügyvédi és könyvszakértõi asszisztencia gátlástalan túlfizetése, és ezáltal korlátok nélküli felhasználása.



5.


A leszûrhetõ általános tanulságok


Az eddig leírtakból is kitûnik, hogy Magyarország a gazdasági-pénzügyi válság mellett rendkívül mély erkölcsi válságban is van. Korrupció persze mindegyik modern társadalomban, minden politikai-gazdasági rendszerben létezik, hiszen a bizonyos, még elviselhetõ (de hol a határ?!) mértékû politikai-hatalmi/gazdasági-tulajdonosi-vezetõi összefonódás egyszerûen kiküszöbölhetetlen. A hatalom és a gazdaság elsõsorban személyes kapcsolat-rendszereken keresztül mûködik, és - mint tudjuk - "minden szentnek maga felé hajlik a keze".


Bizonyos mértékû, a jogszabályokat kijátszani igyekvõ "együttmûködés", baráti és/vagy rokoni korrupció tehát még az egyébként egészséges társadalmakban is elkerülhetetlen. A mai magyar társadalom azonban végzetesen beteg.


A korrupció ma nem mellékesen, egyszerûen mint káros "melléktermék" létezik, hanem egyenesen a még úgy-ahogy egyáltalán mûködõ gazdasági-pénzügyi és egyéb lényeges folyamatok alapvetõ mûködési elvévé, módjává vált.


A posztszocialista-monopolista állami mûködés, a költségvetési (adó) és az újra-elosztási koncentráció, illetve az e folyamatokkal részben ellentétesen, szemben mozgó kapitalizálódás egyaránt szerves, intézményes megvalósítási módszere a korrupció, amelynek a legfontosabb jellemzõi a következõk:


· a monopolista politikai-, állami-, média-, és bank-hatalom mind egy kézben, - az univerzális, közös elit kezében összpontosul;


· a mai egyetemes elit tagjai személyesen nagyjából ugyanazok, akik az elõzõ 40 évben az MSZMP-MSZP-s politikai nómenklatúra tagjai, kedvezményezettjei vagy közvetlen kliensei voltak;


· tekintettel arra, hogy az állam-szocializmust 1990-ben felváltotta (?) az állam-kapitalizmus (vö.: rendszerváltozás!); - a nómenklatúra ketté vált: tõkésekre- nagytõkésekre és állami-vagy egyéb (bank-, média-, stb.) alkalmazottakra: a hatalmat, a pénzt, a vagyont viszont egyformán mohón akarják;


· a nómenklatúra-burzsoázia a kalákában kitervelt és végrehajtott privatizáció során szervesen összefonódott a külföldi nagytõkés-befektetõkkel, sõt, a multi-nacionális tanácsadó cégekkel is, hiszen azok mutatták meg számára a vagyon-szerzés, az anyagi üdvözülés útját;


· a nómenklatúra-burzsoázia kisebbik fele korábbi politikai hatalmát milliárdos vagyonokra váltotta, - a nagyobbik fele pedig állami-és egyéb alkalmazottként asszisztál(t) mindehhez;


· a lényeg, hogy az újkapitalista nemzetközi-magyar arisztokrácia egyetlen tagja sem járt rosszul:


- a külföldi befektetõk olcsón, leértékelve jutottak mûködõ-tõkéhez;


- a multinacionális tanácsadók óriási pénzeket kaszáltak, - a privatizált vagyon


piaci értékébõl átlagosan 4-5%-os megbízási díjhoz, sikerdíjhoz jutva;


- a magyar nagytõkések mindegyike úgy juthatott milliárdos vagyonhoz, hogy


egyetlen forint saját készpénz-befektetést sem kellett eszközölnie;


- a mindezen tranzakcióikhoz az állami-és egyéb alkalmazotti sereg asszisztált:


a vagyonértékelõk (auditorok) leértékelték az állami vagyont, az ügyvédek is


ravasz-trükkös szerzõdéseket írtak, a cégbírók a bejegyzéskor minden fikciót


befogadtak, a bankárok korrupciós hiteleket nyújtottak, a privatizátorok meg


(ÁVÜ) mindent olcsón eladtak; s a sajtó lelkesen tájékoztatta a közvéleményt


az elért nagyszerû eredményekrõl.


· így végül is a nómenklatúra-burzsoázia mindkét szárnya elégedett lehetet; - sokkal rosszabbul azok sem jártak, akik az elsõ leosztásban nem lettek rögtön nagytõkésekké, hiszen például miniszterként, államtitkárként, bankvezérként, privatizátorként, tanácsadóként, ügyvédként, könyvszakértõként, kirendelt fel-számolóként-végelszámolóként, vezérigazgatóként, televíziós-sztárként - netán egyszerû pártemberként-képviselõként bõségesen jutottak-jutnak olyan legális és illegális jövedelmekhez, amelybõl a másodlagos eredeti tõke-felhalmozás is könnyedén megoldható, megvalósítható.



Tekintve, hogy a nómenklatúra-burzsoázia nagytõkés-tõkés tagjai állandóan és folyamatosan korrumpálják az államapparátust, az államhivatalokat - újabb és újabb jogszabály-szegésekkel, jogtalan elõnyök kicsikarásával, effektív nagy-szabású adó-és vámcsalási trükkökkel újabb és újabb többlet-jövedelmekhez jutnak -, azok minden szabálytalanságot elnéznek, hiszen a készségesen juttatott törvénytelen preferenciákért cserébe rész-vagyont, portfoliót és fõleg készpénzt (csúszópénzt) kapnak...


A tõke koncentrációja és centralizációja tehát úgy valósul meg, hogy tõkések és államhivatalnokok kölcsönösen egymást támogatják; - sok esetben a kapcsolat olyannyira szoros, hogy tõkés és államhivatalnok valójában egy-és ugyanaz a személy: tulajdonképpen az arisztokrácia egyetlen tagjáról sem lehet biztosan tudni, hogy mikor melyik (gondoljunk csak pl. az Olajgate ügyre) ‘oldalon’ áll...



A leírtak alapján meg kell állapítanunk, hogy a korrupció gyakorlati centruma jelenleg maga a prekapitalista állam.


Igen súlyos jelenség - a korrupció "legfejlettebb" formája -, hogy a legerõsebb prekapitalista érdekcsoportok, elit-csoportosulások, lobbyk tagjai és képviselõi magán az államon belül fejtik ki "szervezõ és önszervezõ" tevékenységüket saját hatalmi és anyagi érdekeik hatékony érvényesítésére, a politikai, a törvényhozó és az állami végrehajtó tevékenység manipulálásával. Félõ, hogy mára a politikai hatalom (a pártok) és a gazdaság, illetve a nagytõke és az állam képviselõinek, tisztviselõinek és vezetõinek érdek-kapcsolatai olyannyira összefonódtak, hogy az már jelentõs mértékben veszélyezteti a törvényhozó és a végrehajtó hatalom jogi és anyagi függetlenségét, jogi és erkölcsi tisztaságát.







Nemzeti öntudat és gazdasági növekedés összefüggései


(koreferátum a Nemzeti Charta 1996. március 26-iki rendezvényére)



Sokaktól halljuk manapság a vélekedést, hogy: "Engem nem érdekel a politika, csupán hagyjanak békén, - hagyjanak normálisan, biztonságban élni, szabadon és jövedelmezõen, önállóan vállalkozni, gazdálkodni!"


Csakhogy a kettõ - politika és gazdaság - egymástól elválaszthatatlan.


Konszolidáltabb gazdasági-társadalmi viszonyok között érthetõ, és talán meg is engedhetõ a fenti apolitikus individualizmus; - azonban a mai zavaros, átmeneti környezetben, világban sajnos nem. Ma már azért is állandó és szívós küzdelmet kell folytatnunk, hogy gátlástalan embertársaink ne lopják el észrevétlenül fejünk fölül a házunk tetejét! Minden igyekezetünk ellenére - mégis ellopják...


A vicsorogva mosolygó egyéni küzdelmeink nagyjából mind kilátástalanok, - az államadósság agyonnyomja az egész nemzetet, a nemzetgazdaságot.


No de haladjunk csak sorjában!



1. A konzervatív értékek jelentõsége


1945-ben a háború nélkülözéseitõl, átélt borzalmaitól és veszteségeitõl a végsõkig elgyötört, testileg-lelkileg lepusztult magyar népesség kezdte meg és fejezte be - alig néhány év leforgása alatt! - sikerrel a porig lerombolt ország újjáépítését.


Emellett hatalmas összegû háborús jóvátételt is meg kellett fizetnünk, - mégsem lett úrrá mindenkin a depresszió: az életerõ hamar legyõzte az elmúlást!


A talpra álláshoz szükséges többlet-vitalitást a hagyományosan konzervatív értékekbõl, jelesül a különleges nemzeti erõtartalékokból (család, keresztény istenhit, népi összefogás, hazaszeretet, stb.) merítettük, - akkor még úgy látszik volt honnan...



2. Liberalizmus kontra kommunizmus


Tisztán kell látnunk, hogy a nemzeti gazdasági és lelki depressziónk elsõdleges, lényegi oka nem egyszerûen az adósságteher és a gazdasági restrikció, - hanem a liberalizmus eszmei térhódítása, illetve a gyakorlatban megnyilvánuló esztelen romboló tevékenysége. Ráadásul ez a rontás elemi erõvel taglózza le a nemzetet, amikor a közösséginek csak álcázott társadalmi berendezkedést (a szocializmust) követte tragikus hirtelenséggel - a felkészülésre semennyi idõt nem hagyva - a klasszikus (marxi) kapitalizmus liberális hidegzuhanya. A gulyás-kommunizmus langyos vizébõl jószerivel még ki sem igen kászálódott egyszerû-naiv munkást, parasztot, értelmiségit valósággal jéggé dermesztette a minden átmenet nélkül reá szakadt, gátlástalanul mindenre kiterjedõ szabadrablás.


Gyökeresen más dolog ugyanis a gyárból elcsenni egy-egy villáskulcsot, csavart, alkatrészt, vaslemezt, stb., vagy a termelõszövetkezeti közösbõl vételezni némi szénát, takarmányt a háztáji állatok számára, - mint egy szép napon arra ébredni, hogy élelmesék egy sanda papír alapján saját nevükre íratták az egész üzemet, a vállalatot, vagy éppen a termelõszövetkezetet, az állami gazdaságot.


Az 1970-es években viszonylag jól éltünk.


Akkor sem elsõsorban azért, mert még nem léptünk bele az adósság-csapdába.


Az az állítás pedig különösen nem igaz, hogy éppen a kezdõdõ hitel-felvételekbõl származó többlet-pénzeszközöket költötte volna népünk jólétének a növelésére, biztosítására a "szocialista" állam!


Nem! Jólétünk forrását a valós termelékenység-növekedés szolgáltatta, ami pedig éppen hogy a konzervatív értékek egészséges mûködésének volt köszönhetõ.


A termelékenység-növekedésbõl eredõ többlet-forrásokat persze - a felvett külsõ hitelekkel együtt - túlnyomórészt Bõs-Nagymarosokra, Tengiz-Jamburgokra, Solti Kossuth-adóra, Taljándörögdi Ûrtávközlõ Földiállomásra, baráti szocialista és fejlõdõ országok, sõt, kommunista testvérpártok támogatására (vö.: Moszkvába ‘guruló-dollárok’), ostoba megalomániás nagyberuházásokra (Olefin-program) és más célokra (pl.: fegyverkezés, túlméretezett, egyre szaporodó, bõvülõ állam-hivatalok, nagyszabású irodaház-építések, stb.) fordították. Mégis jól éltünk, mert még bõven volt pazarolnivaló, - nem úgy, mint ma.


A liberalizmus viszont szétrombolta alapvetõ termelési és fogyasztási - egyszóval élet - viszonyainkat, de a leggonoszabb tette mégis a konzervatív értékek tudatos kiirtásával az emberi lelkierõ, az egyéni megújulási és vállalkozási képesség el-pusztítása volt. A kommunizmus több millió magyart semmisített meg fizikailag, - például az abortuszok által. A liberalizmus - néhány ezer hatalommániás egoista érdekeinek védelmében - folyamatosan kénsavval mérgezi az embermilliók lelkét, cselekvésképtelenné bénítva a még élõket is. Még ma is sok az abortusz, - de a meg sem fogamzás még sokkal több...



3. Az elpusztított, tehát mielõbb helyreállítandó értékek


A nemzetgazdaság alapegysége a család.


A liberalizmus lerombolta a családfenntartói és a szülõi tekintélyt, ezzel pedig a család gazdasági-érdek összetartó erejét is megbénította. Ha a szülõknek nincsen tekintélyük és ennek alapján konkrét ‘utasítási joguk’, - akkor a gyerekek tanulás és/vagy munka helyett jobb esetben diszkóba és a szoláriumba járnak (amíg van mibõl), rosszabb esetben techno-partikon majszolják az extasy-tablettákat...


De mitõl legyen családfõi, szülõi tekintélye egy állástalan, hiteltelen, depressziós apának?!


Az ember boldogságra született élõlény. A legfontosabb motivációja a független családi boldogság megteremtése és folyamatos ápolása. A liberalizmus a családi boldogság helyett az egyéni gazdagodást helyezte a középpontba. Ha ügyes vagy, Te is lehetsz szelvényvagdosó bankár (egyébként - akkor sem lehetsz)...


Egyes szerencsétlen honfitársaink a családi boldogságot és biztonságot õrzõ-védõ kft.-vel, három méter magas betonfallal körbevett "családi ház"-ban (bunkerben) képzelik el. A szegények! A boldogság a család harmonikus gazdasági érdek-és másfajta együttmûködésén alapuló általános biztonság-és megelégedettség-érzet, amelynek lényege a családtagok közötti kölcsönös szeretet és tisztelet.


A liberalizmus az egyéni szabadság maximális ‘kiterjesztésével’ törekszik elsõ-sorban anyagi jólét elérésére. A konzervatív gondolkodásmód szerint az ember csak a családban és a család által lehet boldog, illetve sikeres.


És itt érhetõ tetten az alapvetõ hazugság! Ugyanis nem az egyén érvényesülése, s az üzleti ‘sikerei’ teremtik meg a boldog családot, hanem éppen megfordítva: a boldog, harmonikus családi életvitel az elsõdleges feltétele az egyén, a család-fenntartó, a szülõk és a családtagok boldogulásának, sikereinek.


A harmonikusan együttmûködõ, boldog családok pedig a konszolidált társadalmi tevékenység, a sikeres nemzetgazdaság alapfeltételei, alapegységei.


Éppen ez a mai magyar nemzetgazdaság-probléma gyökere, lényegi önellent-mondása! Nem lehetséges ugyanis sikeressé, önfenntartóvá tenni a mértéktelenül eladósodott nemzetgazdaságot néhány milliárd USD külföldi készpénz-injekció által, néhány tucat kül-és belföldi sztár-tõkés kétes értékû irányításával, - ami közben gyakorlatilag nincs stabil magyar vállalkozó és befektetõ réteg, nincs erõs középosztály, nincs polgárság, a családok pedig anyagilag és erkölcsileg egyaránt romokban hevernek.


Bízvást állíthatjuk, hogy a mai Magyarországon a szó klasszikus értelmében véve boldog, kiegyensúlyozott család sajnos már egyáltalán nincs is!


A család hagyományos gazdasági alapegység-funkciójának és erkölcsi nevelõ, összetartó szerepének visszaállítása a gazdasági növekedés beindításának, és a nemzetgazdaság konszolidálásának legfontosabb, nélkülözhetetlen feltétele.


Szintén igen fontos feltétel a - gazdasági, politikai, stb. - vezetõi tekintély helyre-állítása. Ameddig a sikeres üzleti vállalkozó, a tõkés-tulajdonos, a menedzser leg-fõbb erényeként a gátlástalan csalóhajlamot, a mindenkin és mindenen átgázolás képességét ‘kell tisztelnünk’, amíg a sikeres politikus legfontosabb tulajdonsága a taktikázó paktumozgatás; - ameddig „éppen csak” becsületes, okos és szorgalmas munkával lehetetlen érvényesülni, addig Magyarországon nem lesz kibontakozás. A családfenntartói és szülõi tekintély, az összetartás és boldogság, a munkával szerzett vezetõi és vállalkozói presztízs rehabilitációja nélkül nem alakulhat ki a nemzeti összetartozás érzése, sõt, a nemzeti öntudat sem, ami pedig az ország gazdasági és kultúrális felemelkedésének alfája és omegája.



Nem véletlen, hogy hazánkat a második világháború után igen gyorsan sikerült újjáépítenünk.


Nem véletlen, hogy az 1970-es években még viszonylagos jólétben, békében és kiegyensúlyozottan élhettünk.


Az sem véletlen, hogy a vesztes Németország és Japán a világháború után olyan gyorsan talpra állt; ma már õk rendelkeznek Európa és a világ legfejlettebb ipari-termelési rendszereivel.


Bizony nem véletlen a népi Kína rendkívüli ütemû gazdasági növekedése sem!


Ezek az országok olyan hihetetlen tartalék-energiákat képesek könnyedén, úgy-szólván problémamentesen mozgósítani, mint például tette, és teszi azt Német-ország: az NDK-terület azonos gazdasági-fejlettségi szintre emelése érdekében... Eme tartalék-erõforrások fõként az élõ, a lélegzõ nemzeti öntudatból fakadnak, amelynek évszázadok óta háborítatlan gyökerei a családi vállalkozásokból, a faluközösségekbõl, a dinasztikus farmergazdaságokból, a termelés õsi közösségi rituáléjából, munkamegosztásából szívják az éltetõ energiát.


A szocializmus a nemzettudat gyökereihez nem mert nyúlni. A faluközösségek (a termelõszövetkezet, a háztáji, stb.) - ha torz módon is, de - mûködtek; a gyár, a szocialista nagyüzem ipari-termelési kultúrákat fogott össze, a család összetartó erejét, az érdekközösségeket és a tekintély óvó-védelmezõ szerepét közvetlenül nem fenyegette semmi és senki. Sõt - az állami paternalizmus új erõforrást hozott. A liberális vadkapitalizmus viszont mindenestül felborította a hagyományos falusi mezõgazdasági munkamegosztást; ellehetetlenítette, aztán szétzüllesztette a gyári munkás-kollektívákat, illetve a családi egymásrautaltságot, a tekintélyelvû érdek-azonosságot, az érzelmi összetartozást, és illuzórikussá tette a bármilyen közös boldogságra való törekvést is.



Tízmillió atomizált, közösségeit és kapcsolatait veszített, nincstelen-vagyontalan, kedvetlen magyar ember áll szorongva-szárnyaszegetten a nemzeti kapitalizmus kapujában, - nélkülözve mindenfajta nemzeti öntudatot.


Vissza kellene adni az embereknek a reményeiket, - de hogyan?!



4. A két legnagyobb tévedés vagy hazugság: cserearány-romlás és az adósság visszafizethetetlensége


A külsõ államadósságunk 1990-ben mintegy bruttó 20,5 milliárd USD-t tett ki.


Majd 1996-ra - az anyaföldünk kivételével - gyakorlatilag minden privatizálható állami vagyonunk idegen, illetve kisebb részben magyar magántulajdonba került.


A külsõ államadósság ma (1996-ban) meghaladja a 35 milliárd USD-t, - vagyis feltartóztathatatlanul tovább növekszik.


Az 1970-es évek végén megkezdett nagyarányú hitelfelvételt állítólag az export-termékeink külkereskedelmi cserearány-romlása indította el, ami pedig a fizetési mérlegünk felborulásával járt.


1982. óta már a puszta kamatok fizetésére vesszük fel az egyre újabb hiteleket.



A külön a számunkra kitalált közgazdasági tanmese úgy szól, hogy termékeink export-célországaiban általában gyorsabban nõ a termelékenység, mint nálunk, ebbõl következik, hogy az export-termékeink cserearányai - nagyjából 1975. óta - folyamatosan romlanak. A siralmas helyzetet elég jól tükrözik az egyes nemzeti valuták paritás-arányainak változásai is, hiszen azok hosszabb távon szintén a termelékenység-arányaihoz igazodnak.


Az elmúlt 20 év során például az amerikai dollár (USD) paritása legalább az 5-6-szorosára növekedett a magyar forinthoz (HUF) képest. A német márka (DM) forinthoz viszonyított paritás-változása legalább 7-szeres!


Igen ám, de ha a helyzetünk ennyire reménytelen, akkor ugyan miért veszünk fel folyton újabb hiteleket a külkereskedelmi cserearány-romlás miatti fizetésimérleg-hiány kompenzálására?! Hiszen csak egyhelyben topogunk!


Növekedés nincs, a gazdaság valódi modernizációs hitelekhez nem jut; ugyan-akkor relatíve egyre nagyobb értékû export szükséges változatlan volumenû behozatal ellentételezésére, illetve kifizetésére.



Ha 20 éve mondjuk 300 mázsa jonatán almát kellett exportálnunk Németországba 1 db Volkswagen személygépkocsi importjáért, akkor ma legalább 1200 mázsát kell adnunk érte. (Persze az új autó sokkal jobb a 20 év elõttinél, - a mi almánk viszont sajnos a legjobb esetben ugyanolyan.)


Közben egyre nõ az adósságunk.


Mikor indulunk el végre felfelé a lejtõn? Majd akkor, ha a forint - hosszú éveken át tartósan - elkezd jelentõsen javulni a dollárhoz, a márkához, stb. viszonyítva... Az adósságunk ugyanis fõleg a paritás-javulás eredményeként keletkezõ fizetési-mérlegtöbbletbõl lenne csökkenthetõ. Ennek alapfeltétele persze, hogy a magyar-országi infláció mértéke nagyságrendileg mérséklõdjék, - méghozzá tartósan a termékeink export-célországainak inflációs szintje alá.


Vajon mikor következhet be mindez? Nyilvánvalóan soha.


Nem szólva arról, hogy a termelésünk volumenének - sajnos - kemény fizikai és egyéb korlátai is vannak!


Teljes képtelenség lenne - ad abszurdum - például a mezõgazdaságunktól elvárni, hogy fajlagos termelési hozamai legalább olyan mértékben növekedjenek, mint ahogy az exportunk cserearányai romlanak. Ekkor lehetne ugyanis ‘egyensúly’!


És akkor elõbb még mindig vissza kellene fizetnünk minimum 35 milliárd USD adósságot, kamatos kamataival együtt. Nyilvánvaló lehetetlenség!


A tévedés vagy hazugság lényege tehát az, hogy a valamikori (bármikori) vissza-fizetés eleve nem lehetséges. A mégis felvállalása egyenlõ egy értelmetlen látszat kifelé, illetve kényszer befelé történõ görcsös erõltetésével, amelynek ‘a végsõ eredményességében’ komolyan senki, tulajdonképp maga a Kormány sem hihet... Nem beszélve arról, hogy egyfelõl adósságunkból 20,5 milliárd USD eleve nem tekinthetõ legitimnek, hiszen azt még a kommunista diktatúra kormányai "hozták össze", - másfelõl a valamikori hitelek eredeti (tõke-) összegét már az évek során kamatostul többszörösen is visszafizettük.



A külsõ államadósság mai (1996) összege - elosztva Magyarország lakosságával - úgy nagyjából 3500 USD személyenkénti tartozásnak felel meg, ami hozzá-vetõlegesen 500 ezer forint hitel-tartozást jelent lakosonként. Ez az összeg egy átlagos magyar család (2 keresõ szülõ, 2 nem keresõ gyermek, 2 nyugdíjas nagy-szülõ) esetében összesen 3 millió forintot tesz ki.


A lakosságunkra tehát kollektív adósságteher nehezedik, ami - a még mindig egyre romló életkörülmények (növekvõ árak és adók, csökkenõ reálbér, össze-omló társadalombiztosítás, magas munkanélküliség, létbizonytalanság) mellett - családonként 3 millió forint hitel visszafizetési kötelezettségével egyenlõ.


Gondoljuk csak meg:


· A két keresõ külön-külön, mint önálló személy fizet éves személyijövedelem-adót. Ha a keresetük alacsony, vagy csak átlagos, - a helyzetük távlatilag eleve reménytelen. Ha a keresetük magas, úgy a progresszió folytán beleesnek a 48 %-os adósávba, vagyis gyakorlatilag kétszer annyi bruttó jövedelmet kell meg-keresniük, mint amennyit ténylegesen (nettó) elkölthetnek.


· A megmaradó nettó keresetükbõl kell fenntartaniuk a lakásukat, kifizetniük a meredeken növekvõ közüzemi díjakat, gondoskodniuk 6 ember élelmezésérõl, ruházkodásáról, egészségügyi költségeirõl, a gyerekeik taníttatásáról, valamint egyéb szükségleteirõl.


· De a nettó keresetükbõl kell megoldaniuk a normális életvitelhez szükséges be-ruházások (lakásfenntartás-és bõvítés, bútorozás, háztartási gépek, autó, stb.) finanszírozását; ha szükséges, rövid vagy hosszú lejáratú hitelek törlesztését is.


· Ha a keresõk valamelyikének - nem ritka eset! - munkahelye megszûnik, nem jut új álláshoz, - önálló vállalkozásba kell fognia, ami igen jelentõs alapítási-üzletszervezési kiadásokkal jár, amelyhez nem számíthat hitelre senkitõl sem.


· Mindezen növekvõ kiadások folyamatos és maradéktalan rendezése mellett a család keresõinek még arra is kell gondolniuk (sõt, kényszer alatt indirekt módon tartalékolniuk, - ez a monetáris restrikció!), hogy a kollektív (össz-társadalmi) adósságból a családjukra esõ hányad 3 millió forint (21 ezer USD), ami bruttó keresetként közel 6 millió forintot jelent, és ami a meg nem szûnõ (kamatos) törlesztés ellenére érthetetlenül, állandóan nõ!



Minden normálisan mûködõ családban közmegegyezés tárgyát képezik a közös érdeket szolgáló nagyösszegû, rendkívüli kiadások. Teljességgel elképzelhetetlen például, hogy az apa vagy az anya titokban többmilliós hitelt vegyen fel mondjuk egy új autó megvásárlására, majd a hitel és a kamatok nagy összegû törlesztését önkényesen ráterhelje a család néhány tízezer forintos havi költségvetésére!


Amennyiben ez mégis elképzelhetõ, úgy viszont nem normális. A nagy összegû kiadásokat a családban elõzetesen egyeztetni szokás, hiszen a hitel és a kamatok törlesztése a továbbiakban az összes családtagot közös tartozásként terheli, - így a közös cél megvalósítása érdekében minden családtag lemond valamirõl.


Ha nem történt elõzetes egyeztetés, utólag bármely családtag joggal mondhatja, hogy a hitel egyetemes törlesztési kötelezettsége õrá nem vonatkozik.


Így van ez - illetve így kellett volna lennie ennek! - az államadósság, a mindig új-onnan felvett nagy összegû külföldi hitelek kérdésében is.


A bekövetkezett mértékû eladósodást elõidézõ hitel-felvételek akkor lehetnének legitimek, ha azokat széleskörû társadalmi közmegegyezés elõzte volna meg; - ha az eladósodásról népszavazás, de legalábbis parlamenti szavazás döntött volna, a folyamat minden egyes meghatározó jelentõségû idõpontjában.



A másik - a nagyobbik - hazugság a következõ.


A hivatalos gazdasági-politikai álláspontnak megfelelõen évek óta ‘apokaliptikus látomásként’ azzal ijesztgetnek kételkedõ mindannyiunkat, hogy az adósság el-engedése vagy átütemezés kérése (az IMF-tõl, a Világbanktól) - ami ugye egyben a fizetésképtelenség nemzetközi-nyilvános beismerését jelentené! - azonnal hitel-képtelenné tenné a nemzetgazdaságunkat, ami nyomban a magyar gazdasági élet teljes megbénulását okozná.


És ebben van a csúsztatás! Hisz’ valójában már 15 éve fizetésképtelenek és hitel-képtelenek vagyunk; - ugyanis mindenekelõtt az esedékes kamatok törlesztésére vesszük fel a mindig újabb hiteleket, mivel nemzetgazdaságunk a hitelállomány éves kamatait sem képes már önerõbõl kitermelni!


Ennek a ténynek megcáfolhatatlanul ékes, gyakorlati bizonyítéka a bruttó külsõ adósság-állomány folyamatos, állandó - ráadásul gyorsuló - növekedése.


A nemzetgazdaságot jelenleg irányító Horn-kormány 25 milliárd dollár adósságot vett át az elõdjétõl, és azt két év alatt 10 milliárd dollár újabb tartozással növelte meg. A trend alapján könnyen megbecsülhetjük, hogy 1998-ban a külsõ állam-adósság elérheti akár az 50 milliárd dollárt is, - csak legyen elég hitelezõ...


A legnagyobb baj azonban, hogy valódi növekedési folyamatok nem indultak el, a gazdaság folyamatosan pang, - és közben fogalmunk sincs arról, hogy az újabb hitelek valójában milyen kondíciókkal és milyen szükségleteket finanszíroznak, konkrétan mire lettek/lesznek elköltve, tehát hová lesz a pénz?!


Végképp nem tudhatjuk, hogy az újabb hitelek valamikori visszafizetésérõl kik és hogyan, mibõl fognak gondoskodni...



Csak meg kell figyelnünk: arra vonatkozóan még egyik kormányunk sem tett soha konkrét ígéretet, hogy a külsõ államadósságot mikor, milyen ütemezésben kezdi el csökkenteni. Ugyanis az adósság növekedése sem valami terv szerint, hanem spontán következett be. Vagyis: az állam ‘gazdálkodását’ esetlegesség jellemzi... Az önálló vállalkozásaink a nemzetközi elõírások szerint, 5-10 évre elõretekintõ, bonyolult üzleti terveket készítenek, amelyeket kötelezõ tételesen megalapozott, ún. cash-flow tervvel is alátámasztani. Különösen szigorú elõírások szabályozzák a banki hitelkérelmek pénzügyi-megtérülési, illetve hiteltörlesztési, kamatfizetési számításainak összeállítását. Az objektív mutató-rendszert kötelezõ betartani.


De vajon hogyan mûködik ez állami szinten?


A nemzetgazdaság egésze esetleg nem rendelkezik semmilyen üzleti tervvel?!


Nincs több évre elõretekintõ cash-flow tervünk? Az állami költségvetésnek nincs ilyen összevont fejezete? Vagy a külsõ adósságnak nincs köze a költségvetéshez?


Az elõzõ (szocialista) rendszerben legalább készültek úgy-ahogy konzisztens ún. ötéves népgazdasági tervek, amelyeknek csak egy részfejezetét képezte az állami költségvetés. Ma tökéletes homály fed mindent...


Lehetséges, hogy a külsõ államadósság ‘kezelése’ csak amolyan ad-hoc operatív nemzeti banki résztevékenység? Hol és kik készítik a nemzetgazdaság közép-és hosszú távú cash-flow terveit? Csak nem a Nemzeti Bankban? Miért ott? Hiszen akkor a Nemzeti Bank hatásköre sokkal nagyobb, mint az ügyeletes kormányé, - sõt, nagyobb mint bárkié az országban!


Ma minden ott dõl el, ahol az adóssággal kapcsolatos tervezés és operatív végre-hajtás, a konkrét rövid és hosszabb távú tranzakciók zajlanak. Lehetséges, hogy mégis csak szükségünk lenne stratégiai-gazdasági miniszterre, gazdasági csúcs-miniszterre, aki hosszú távon tervezné a nemzetgazdaság jövõjét, és "kezelné" a külsõ államadósságot, netán stratégiai célokat tûzne ki?!


Miért nem lehet ezt a legfontosabb rendszert, - a szervezetet, a tevékenységet, a netán mégis létezõ (MNB-s ?) cash-flow terveket részleteiben is megismernünk? Miért nem tartott vajon az adósság alakulásának aktuális kérdéseirõl az Ország-gyûlés még soha legalább egy nyilvános parlamenti vitanapot?!



A múlt hét csütörtökén (1996. március 21-én) az esti félnyolcas televízió-híradó elõzetesében szenzációs bejelentés hangzott el: a Magyar Nemzeti Bank az idén, eddig soha nem látott alacsony szintre, nettó 9 milliárd USD-re csökkenti a külsõ államadósságot. Azt hittem, rosszul hallok! Vártam a folytatást, a részletes hírt, de hiába. Részletes hír nem következett. Másnap vettem három különbözõ alapállású napilapot. Az adósság visszafizetésének szenzációjáról egyikben sem volt semmi. Mellesleg: a jelzett mértékû csökkentés csak az összes privatizációs bevétel, illetve az egész deviza-tartalék erre a célra történõ kvázi-feláldozásával lenne lehetséges. Ami viszont nem lehetséges. Vagy mégis?! Ki lát ebbe bele?



Amíg a külsõ államadósságunk folyamatosan nõ (illetve jelentõsen nem csökken), amíg az éves kamat-terheink elérik vagy meghaladják a 2 milliárd USD-t, addig minden rákövetkezõ évünk egyre csak nehezebb lesz. Mindaddig, amíg a fizetés-képtelenségünket egyszer csak végre hivatalosan is ki nem mondjuk...


Vajon mi értelme volt, s mi értelme az agónia, az egyhelyben-járás erõltetésének, sok-sok évvel történõ állandó meghosszabbításának? A titkolózásnak? A külföldi hitelezõink régóta sokszorosan jobban ismerik a magyar nemzetgazdaság valós pénzügyi helyzetét, mint mi magyarok, mint a magyar nép! Ki elõtt titok még a titok? Miért nem lehet egyszerre véget vetni a restrikciónak, a pangásnak, minden szenvedésnek és nyomornak, a tömeges leépülésnek?


Nézzünk szembe végre a tényekkel nemzeti méretekben, és állítsuk kész tények elé a nemzetközi hitelezõinket is! Mondjuk fel az adósság-szolgálatot, õk pedig írják le veszteségként, - legalább is az adósságunk nem legitim hányadát...


Az elviselhetetlen mértékû hitel-és kamattörlesztés nélkül - attól mintegy meg-könnyebbülve - a magyar nemzetgazdaság képes lehetne az önfinanszírozásra, mert a mûködése önmagában, összességében rentábilis.


Ezt már hivatalosan-mérhetõen bebizonyította az 1980-as évek elsõ felében is.


Ma már sajnos a bizonyítás problematikus, mert sem ötéves tervek, sem hiteles-összevont nemzetgazdasági pénzügyi-statisztikai beszámolórendszer nem létezik; - így ezen a téren átfogó tájékoztatás sem lehetséges. Felmérhetetlen tehát, hogy miért, mitõl és mihez képest csúszunk egyre lejjebb...



5. Adósság; - egyéni és nemzeti öntudat


A magyar nemzet - 1968 és 1982 között, a kommunizmus ‘liberalizálása’ révén - észrevétlenül került a kamatrabszolgaság csapdájába. 1982. óta a multinacionális gyarmatosítás helyi infrastruktúrájának gyorsuló ütemû kiépítése folyik. Addig kell bebetonozni az új, nemzetközi rendszer alapjait, amíg a bennszülött nemzet még a mûhold-programok kábulatában él.


A nemzetközileg uniformizált szisztéma lényege, hogy minden értéket csakis a pénztõkébõl, a tõkéstõl eredeztet - az alkalmazottak, a bérmunkások értékalkotó képessége nem egyéb, mint az adósság-szolgálat teljesítésére irányuló jog...


Mindenki a tõkéstõl, a tulajdonostól, a bankárjától kapott kölcsönökbõl él, - így mindenki csak hitelt törleszt élete végéig. Ez a legtökéletesebb, egyszer s mind a legelszakíthatatlanabb függés, ami csak létezhet.


Az alkalmazottnak, a bérmunkásnak egyetlen kritikus észrevétele, zokszava sem lehet gazdája mûködésével, tevékenységével szemben - különben azonnal ‘repül’. A totális egzisztenciális függés révén valósul meg ‘a kamat-rabszolgák’ tökéletes hûsége uraik iránt.


Ugye, ismerõs a történet? Déja vu érzés keríti hatalmába az embert!


Molnár Gábor, aki a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából, de minden anyagi támogatása nélkül, a két világháború között Brazíliában élt és vadászott, - részletesen bemutatta a gumicsapolók (caboclók) egész életen át tartó függését a tulajdonostól, a vállalkozótól (a patrontól). Hiába termelt ki a cabocló akármennyi nyersgumit is, - az adóssága az õt eszközökkel ellátó, alapvetõ létfenntartásáról "gondoskodó" patrontól csak nõttön nõtt. Minél többet dolgozott, annál nagyobb lett a tartozása...



Egy életen át mindenért tartozni - rettenetes érzés. Az embernek semmije sem a saját tulajdona, mindent csak bérel, mindene másé. A csekély magántulajdona - csupa egyszerû fogyasztási cikk - is mind csak hitelfelvételbõl származik, amely hiteleket a kamatokkal együtt folyamatosan törleszti. Önálló véleménye semmirõl nincs, nem is lehet, mert a véleményalkotás kizárólagos joga a tulajdonosoké.


Az adós - nem független lény. A jövõjén, életén, minden produktumán rajta van a jelzálog. Az adósnak tehát hivatalosan nincs, nem lehet személyes öntudata...


Így él ma, hitelbõl, az emberek zöme a korlátlan lehetõségek hazájában, a hol liberális, hol konzervatív Amerikai Egyesült Államokban. Nem csoda, ha maga az USA is a világ egyik legeladósodottabb országa, hiszen polgárainak is alapvetõ életformája, társadalmi viszonya, létezési módja a hitel!


A tartósan hitelekbõl élés ugyanis gyökeresen más szemléletet kíván; - látszólag lezser, valójában azonban egy rendkívül kötött, napról-napra kiszámított, sajátos életforma. Ezt az elõre gyártott életformát, mint afféle sikeres világsémát, mint egyfajta ‘konfekciós kényszerzubbonyt’ ránk, történelmileg független gondolkodású magyarokra is megpróbálják ránk húzni. Nem lesz könnyû! A magyar ember természeténél fogva öntörvényû, - rosszul tûri a függést. Ráadásul nálunk az adós-és kamatrabszolgaság nem mézesmadzaggal, a tejjel-mézzel folyó Kánaán ígéretével kezdõdött el, hanem visszafizethetetlen nagyságú adóssággal, elviselhetetlen életkörülményekkel, sõt, általános lelki depresszióval. Az önálló vállalkozás sikerére sincs amerikai-típusú reményünk: hitelt senkinek nem adnak, a kamat-és adófizetési kötelezettségek pedig teljesíthetetlenek.


Nem alakulhat így ki sem a törvényekkel támogatott, erõs vállalkozó-réteg, sem a polgárság, sem a virágzó családi vállalkozások; - nincs tömeges egyéni siker, sem társadalmi biztonság.


Mivel az értékteremtõ-alkotó tevékenység, a hasznos munkavégzés lassan szinte értelmetlenné válik; - nem járhatók be már valódi büszkeségre alapot adó egyéni életutak, és nem alakulhat ki a büszke nemzeti összetartozás, a nemzeti öntudat érzése sem.



6. A kibontakozás távlati lehetõségei


Nyilvánvaló, hogy alárendelt, adós-függõ helyzetben nem lehet szuverén, önálló nemzetállamot, nemzetgazdaságot építeni. Egyéni és kollektív öntudat nélkül a nép is céltalanul össze-vissza futkosó, kapkodó, szétzilált hordához hasonlít csak.


Elsõként tehát az államadósságot kellene likvidálni, hogy az összeomlást meg-állíthassuk, hogy kvázi zöld mezõs beruházásként elkezdõdhessék az ország újjá-építése. Nagyobb a feladat, mint 1945-ben volt. A körülmények is nehezebbek, - mert elõbb vissza kellene adni a nemzet kollektív jobb jövõbe vetett hitét...


Olyan gazdaságot kell felépítenünk, amelyben az egyén boldogulásának alapvetõ motívuma nem az adósság-függés (és végsõ soron a hitelezõk iránti sunyi hûség), hanem az egyéni és a kollektív alkotó munka öröme, sikere.


Csak ennyiben, - vissza kell térnünk a marxi gyökerekhez, miszerint értéket csak az alkotó emberi munka hoz létre. A kamat és a profit csupán jogtalan elõnyök alapján kisajátított értéktöbblet, amelyet a tõkés, a bankár egyszerûen az erõsebb jogán elvesz az eredeti értéket elõállító termelõktõl.


Az emberek egyéni büszkeségét, a magyar nemzet kollektív öntudatát csakis a sikeres egyéni és családi vállalkozás, a közös alkotó munka öröme adhatja vissza, melynek minden hasznát is elsõsorban annak kell learatnia, aki a hasznos munkát elvégezte.


Ezért mindjárt az adósság likvidálása után meg kellene teremteni az egyéni és a kollektív boldogulás alábbi legfontosabb feltételeit:


· Jelentõs mértékben javítani kellene az egyéni és a társas, a családi vállalkozás anyagi, fõként a hitelhez jutási lehetõségeit. A vállalkozókat olyan hitelekhez kell juttatni, amelyek a bevételbõl könnyen és gyorsan visszafizethetõk, miután a vállalkozások teljesen függetlenné, önállóvá és önfinanszírozóvá válhatnak.


· Be kell vezetni a családi/összevont jövedelemadózást, s általában is jelentõsen csökkenteni kell az adóterheket. Vissza kell állítani az alanyi jogon járó, teljes körû és ingyenes társadalombiztosítási szolgáltatásokat.


· Infrastrukturális beruházások, nagy volumenû állami közmunkák szervezésével állandó munkalehetõséget kell teremteni minden magyar állampolgárnak, hogy lehetõleg mindenki anyagilag problémamentes családi életet élhessen.



A munka-értékrendre épülõ német, japán vagy kínai modellt kell követnünk, - a tõkés-adós függésre apelláló, bankár-szemléletû amerikai modellel szemben.


A történelmi hagyományainkhoz és független gondolkodásunkhoz hû nemzeti öntudat újrateremtését csakis így remélhetjük.







A magyar polgárosodás gazdasági feltételrendszere



A XVII.-XVIII. század iparosodása (az ipari forradalom) a termelési és egyéb célú technikák forradalmát, teljes körû megújulását eredményezte, ami - az ipari és a mezõgazdasági termelékenység ugrásszerû növelése révén, és a korábbi önellátó gazdálkodással szemben - óriási termékfeleslegek, készletek elõállítását és fel-halmozását tette lehetõvé. A termékfeleslegben hatalmas, egyre növekvõ profit-tömeg testesült meg, ami végkifejletében a tõke koncentrációjához, az önálló kereskedelmi és banktõke gyors kialakulásához vezetett.


Klasszikusan ontológiai értelemben a kapitalizmus - mint új társadalmi-gazdasági rendszer - tehát az iparosodás következményeként alakult ki, így eredendõen a vállalkozók, a polgárság társadalma.



A kapitalizmus idealizált eszményképe a talpraesett, életrevaló vállalkozó (pl.: a televíziós sorozatokból ismert: Onedin-, vagy Ewing-családok), aki elõször - ön-erejébõl, és/vagy hitelbõl - piciny családi vagy egyéni vállalkozást gründol, majd egyre-másra bõvíti sikeres vállalkozásait, amelyek végül is nagyvállalkozásokká, vagy egyenesen vállalat-birodalmakká terebélyesednek.


A sikeres vállalkozások ‘embert is átalakító’ társadalmi eredménye: a kispolgári (kisvállalkozók), a polgári (középméretû üzemek, vállalkozások tulajdonosai), valamint a nagypolgári (pl.: bankárok, nagytõkések) rétegek létrejötte.


Az eredeti tõkefelhalmozás, továbbá a tõke koncentrációja és centralizációja, a polgárosodás távolról sem volt olyan idealizált, szinte idilli folyamat, amilyennek azt a mûvileg kreált sorozatok, szappanoperák, kapitalista családregények a ma televíziós mûsorfogyasztója számára szándékos történelemhamisítással, utólag le-festik. Ez az ellentmondásos kor az emberi történelem egyik legerõszakosabb, leggátlástalanabb korszaka volt, melynek során egyformán elemi erõvel törtek elõ a személyes erények, és szabadultak el a féktelen egoizmus, az önzés, - mint az anyagiasság, a mértéktelenül mohó vagyonosodás legfontosabb emberi tényezõi. A termelõeszközök, a mûködõ tõke (a vagyon, a föld, a pénz és a munkaerõ) ki-sajátítása érdekében minden egyes országban az emberek millióit tették nincs-telenné és földönfutóvá, hogy a teljes jövõbeli valamennyi profit a népesség csak néhány százalékát kitevõ tõkések, a nagypolgárság kezében összpontosulhasson. Ez mindenütt teljesen azonosan zajlott le, - az alapvetõ erkölcsi normák tökéletes mellõzésével. Igen, sûrûn elõfordulhatott, hogy tehetséges, életrevaló, vállalkozó-szellemû emberek mindenük (vagyonuk, családjuk, életük) kockáztatása árán - nem kis szerencsével! - végül ‘különösebb bûnök’ elkövetése nélkül is eljutottak egészen egy monumentális vállalat-birodalom valóságos tulajdonlásáig. A valós történet azonban nem errõl szól. Mert a keresztény erkölcs helyébe - mint a polgárosodást legitimáló ideológiai vezérelv - fokozatosan a liberális jog lépett...


A jog tulajdonképpen tisztán emberi-társadalmi konvenció, amelynek a lényege, hogy bûn az, amit a törvény büntetni rendel. A liberális jog nyilvánvaló és elsõd-leges célja, hogy a bûn és a büntetés fogalomkörét függetlenítse Istentõl. Nincsen többé szó isteni törvények (pl.: a Tízparancsolat) betartásáról, sem lelkiismeret-vizsgálatról, lelkiismeret-furdalásról vagy bûnbánatról - sem erkölcsi korlátokról. A bûn és a büntetés - Isten kiküszöbölésével - ‘polgári’ megegyezéssé aljasult... Röviden és tömören: szabad hazudni, megtéveszteni, sõt, fondorlatos módon kijátszani és átverni bárkit, szabad csalni, lopni, elbirtokolni, elorozni, elrabolni bármilyen vagyontárgyat, - szabad immár bármit, csak az ne ütközzék szemmel láthatóan, közvetlenül a törvény betûjébe. Vagyis a társadalom hivatalosan ne jöjjön rá, hogy átejtették, mert akkor (és csak akkor!) jön a büntetés...


Igazából világszerte errõl szól(t) az eredeti tõkefelhalmozás, a kapitalizálódás és a polgárosodás; - és persze a jelenkori hazai privatizációnk története is... A liberalizmus számára Isten és erkölcs nem létezik, minden csak puszta konvenció, - játék, amelynek lényege szerint az jut nagyobb vagyonhoz és profithoz, aki úgy tud nagyobbat hazudni, hogy a törvény ebbõl semmit nem vesz észre. Mi több: a legkörmönfontabb trükközõk lettek, lehettek az újkori kapitalista társadalom leg-ünnepeltebb bálványai! A gyermeteg társadalom pedig csak lelkesen tapsol(t) az õt legrafináltabban átverõknek!



Polgárság nélkül ugyanakkor nincsen fejlett, magántulajdonon alapuló nemzet-gazdaság, - nincsen nemzeti kapitalizmus. Ez olyannyira így van, hogy amely országban de facto nem létezik társadalmi értelemben (és méretekben) egész-ségesen funkcionáló polgárság; - ott a fejlett kapitalizmus nem is alakulhatott ki. Teljesen mindegy, hogy egy ilyen ország milyen államformát választ, milyen az alkotmánya, látszólag mennyire fejlett parlamenti demokráciát valósít meg, s az össznemzeti mûködõ tõke hány százaléka van magántulajdonban (és kiében), továbbá mely nemzetközi gazdasági integrációkhoz, vagy katonai tömbökhöz kíván csatlakozni; - polgárság nélkül nincsen nemzetállam.



A specifikus polgárság, a saját nemzeti burzsoázia nélküli ország, nemzetállam gazdasága sebezhetõ, önállótlan, élet-és fejlõdésképtelen, nem önfinanszírozó, állandóan hitelekre szorul, - így könnyen eladósítható, kirabolható és nemzeti piacának teljes elbirtoklása révén (és után) végsõ soron végleges gyarmati sorba taszítható. Hasonlattal élve: nemzeti burzsoázia nélkül a nemzetgazdaság épülete olyan, mintha cement nélkül, tiszta homokból alapozták volna: magától is össze-dûl.



Mindenekelõtt szükséges meghatároznunk, hogy mi a polgárság, és kit tekintünk polgárnak?


A polgár klasszikus értelemben tõketulajdonos, aki a mûködõ tõkéjét, a vagyonát profitszerzés érdekében mûködteti, maga és családja a realizált profitból él; - és e tekintetben indifferens, hogy tõkéjét az eredeti felhalmozásból származó öröklés, önálló vállalkozás, vagy esetleg az állami vagyon privatizációja révén szerezte. Progresszív értelemben polgár csak az, aki a vagyonát saját egyéni vállalkozás megvalósítása által, személyes kockázat-vállalás útján szerezte és mûködteti. A polgár lényege ugyanis a személyes aktivitás és a kockázatvállalás.


A kapitalizálódás, az eredeti tõkefelhalmozás, a polgárosodás lényegi motívuma a sikeres vállalkozás, és annak megvalósítója: a sikeres vállalkozó. A valamikori sikeres vállalkozó munkájának tovább-folytatója a polgári család. A polgárság társadalmi legitimációját így vagy az eredeti vállalkozás, vagy az abból származó vagyon öröklése és folytatólagos sikeres mûködtetése adja. Mert a valódi polgár-mivolt legfõbb mércéje a tevékenység sikeressége!


A csaló, a tolvaj, a rabló (a magyar "privatizáció" exkluzív kedvezményezettje!) tehát klasszikus értelemben nem tekinthetõ polgárnak.


Erre még visszatérünk!


Az originális, a valódi polgárság a sikeres vállalkozókból, a kis-, a közép-, és a nagy vagyont mûködtetõ tõkésekbõl, s mindezek legitim leszármazottaiból áll.



Magyarországnak jelenleg nincs valódi polgársága, ráadásul - a fentiek tükrében - a mégis létezõ kis létszámú, polgárszerû tevékenységet és életmódot folytató szûk "polgári" rétegek legitimitása is erõsen megkérdõjelezhetõ.


Az elmúlt hetekben Nemes Sándor egy folytatólagos cikksorozatában részletesen bemutatta, hogy Magyarország újkori történetében miként is alakultak ki - több alkalommal is! - a modern polgárság csírái, majd miként lettek elfojtva ezek a kezdemények a diktatórikus rendszerek fizikai, lelki, illetve pénzügyi-gazdasági terrorja által. A magyar polgárság ahányszor csak fejlõdésnek indult, annyiszor semmisítették meg, - szinte azonnal.


A diktatórikus (vagy a bolsevik típusú) hatalmi rendszer ugyanakkor - érthetõ okokból - nem szívesen ismeri el a kapitalizmust hitelesíteni hivatott legfontosabb társadalmi réteg, a polgárság effektív hiányát, ezért álszent módon igyekszik a polgárság létezésének a látszatát kelteni, illetve azt minden eszközzel erõsíteni... A polgári réteg illúziójának hivatalos megteremtése és fenntartása érdekében igyekeznek a polgárság fogalmát más létezõkkel összemosni, behelyettesíteni, s bizonyos rétegeket mesterségesen polgárinak kinevezni. Szükségesnek tartom itt rögzíteni, hogy nem azonos az eddigiekben definiált polgárral a honpolgár, - aki tulajdonképpen születésénél fogva minden magyar állampolgár. Nem azonos a polgárral az egyszerû városlakók vegyes tömege sem, amely alkalmazottakból, munkásokból, értelmiségiekbõl, tehát túlnyomórészt bérbõl és fizetésbõl élõkbõl áll. Ezek alapvetõen függõ egzisztenciájú emberek által képviselt rétegek, - már-pedig a polgárt épp maga teremtette, független egzisztenciája különbözteti meg másoktól! A polgár és vállalkozása - tehát a polgár egzisztenciája - kizárólag a szabad versenyes piac értékítéletétõl függ. Nem azonos a polgárral a világpolgár (a kozmopolita) sem, hiszen az õ egzisztenciája a multi-és szupranacionális tõke tulajdonosaitól, uraitól függ. Nem azonos a polgárral a saját kockázatot sosem vállaló privatizációs szabadrabló sem, - ezen csoportok tagjai csupán mû-, illetve ál-polgárok.


A ténylegesen nem létezõ polgárság utáni romantikus és atavisztikus vágyódást fejezik ki egyes magyar politikai pártok választott és bejegyzett nevei. Állítólag a polgárságot hivatottak megszólítani és ‘érdek-képviselni’ az FKgP (nevében: a polgárság), valamint a Fidesz-M.P.P. (új név-kiegészítésében: a polgárság) is, noha a magyar polgárság tömeges méretekben nem létezik. Bár lehetséges, hogy ezek a pártok elnevezéseikben csupán a kívánatos jövõre készülnek? Ki tudja?! Mindenesetre az vesse rájuk az elsõ követ, aki a nép-, a szabad-, vagy éppen a szocialista név-összetevõket találóbbnak, illetve helyénvalóbbnak tekinti.



A polgárság, mint egyik legfontosabb társadalmi réteg vállalkozó aktivitásával a kapitalista termelési és elosztási mód elsõdleges hajtómotorja. A kapitalizmus lényegi összetevõi, feltételei és szereplõi: a szabad piac, a szabad vállalkozás, a szabad verseny, a sikeres vállalkozó(k), a független egzisztenciájú polgár(ok), a stabilan hasonló életmódot folytatók erõs és tömeges rétege: a polgárság. A mai magyar társadalom, a gazdasági élet mindenekelõtt pénzügyi zsonglõrökbõl, ál-bankárokból, ál-befektetõkbõl, dilettáns menedzserekbõl, kontraszelektált talp-nyalókból, privatizációs rablólovagokból, botcsinálta brókerekbõl, meggyõzõdés nélküli yuppie-kból, hitüket és hitelüket vesztett állami tisztviselõkbõl, meg-hasonlott alkalmazottakból, nincstelen munkásokból, földnélküli parasztokból és céltalanul csellengõ munkanélküliekbõl, tehát alapvetõen: érdemtelen rabszolga-tartókból, és nekik termelõ, velük szembenálló bérrabszolgákból tevõdik össze. Rabszolgatartók-bérrabszolgák - bankárok-kamatrabszolgák. De hol lehet itt képviselve - akár hírmondóként is - a polgárság?!


Nem véletlen, hogy ilyen körülmények közt szabad piacról és szabad versenyrõl nem beszélhetünk, hiszen ezt a mozgásteret annak idején a történelmileg és gazdaságtörténetileg feltörekvõ polgárság generálta önmaga szabad vállalkozása és független egzisztenciája számára az eredeti tõkefelhalmozás során; - ámde ilyen, vagy ehhez hasonló specifikus és immanens fejlõdés viszont Magyar-országon mind a mai napig nem ment végbe.


Nincs valódi polgárság, nincs valódi kapitalizmus. Ami helyette van, az a virágzó állammonopolista feketegazdaság.



Az igazi rendszerváltozás az lenne, hogyha az államszocializmust nem az állam-kapitalizmus, hanem a valódi kapitalizmus váltaná fel, - persze eredeti tõke-felhalmozás útján. A valódi kapitalista fejlõdés a valódi polgárság kialakulását eredményezné. Ahhoz, hogy a valódi kapitalista fejlõdés útjára léphessünk, létre kellene hoznunk a szabad vállalkozás és a szabad piac eredeti feltétel-rendszerét, hogy az önerejû, természetes gazdasági folyamatok végre valóban beindulhassanak. A természetes kapitalizálódás elvezeti majd Magyarországot a valódi polgárosodás megvalósulásához is, - minden más esetben azonban Magyarország megmarad félfeudális-rabszolgatartó, ámde teljesen gyarmati réteg-struktúrájú országnak.


A valódi kapitalizálódás érdekében vissza kell térnünk a gyökerekhez, és újra kell teremtenünk az oly kívánatos polgárosodás társadalmi táptalaját.


Olyan gazdasági-pénzügyi viszonyokat kell létrehoznunk, amelyek rendkívüli módon kedveznek a szabad vállalkozásnak, a független polgári életmód tömeges elterjedésének, uralkodóvá válásának. Ha szükséges, a Kormány irányításával, intézkedéseivel is, mintegy mesterségesen kell elõállítanunk azt a kedvezõ lég-kört, amely a polgárosodást megfelelõen elõsegíti. Visszamenõleg kell szinte újra generálnunk az egyéni és családos vállalkozás, a szabad versenyes piac, - az eredeti tõkefelhalmozás úgyszólván valamennyi természetes feltételét.



A késõi, posztszocialista polgárosodás (polgárosítás) gazdasági feltételei, a szükséges kormányzati és egyéb intézkedések



1.


A nemzetgazdaság felszabadítása a külsõ államadósság okozta függés alól


A nemzetgazdaságot 1982. óta gyakorlatilag megbénítja a külsõ államadósság folyamatos növekedése, illetõleg az adósság-szolgálat, a kamat-fizetés állandóan növekvõ éves terhe.


Az adósság-állomány növekedésének lassan 15-20 éve háborítatlan hevességgel "mûködõ" generátora a szüntelenül növekvõ mértékben túlköltekezõ monopolista állam, amely az olyannyira kívánatos zsugorodás helyett ma is minden gazdasági folyamat egyetlen hatalmas centruma. Az állam jelenleg már több jövedelmet próbál elvonni a vállalkozásoktól, mint amennyit azok megtermelni képesek; adó-elvonásaival, pénzszûkítõ és jövedelemcsökkentõ intézkedéseivel már egyre közvetlenebbül az állampolgárok puszta megélhetését veszélyezteti. Az elvont jövedelmeket ugyanakkor rendkívül csekély, illetõleg erõsen megkérdõjelezhetõ hatékonysággal csoportosítja át, fekteti be, osztja el, illetve használja fel. Mi-közben az állam jövedelem-központosító tevékenysége relatíve egyre fokozódik; - az egyébként szükséges funkciók gyakorlása rohamosan drágul, a tevékenység hatékonysága pedig abszolút értelemben folyamatosan romlik.


Minden rendszerváltozás ellenére, az állam túlköltekezésének megállítására eddig nem vállalkozott senki: Kupa Mihály, Szabó Iván, Békesi László és Bokros Lajos pénzügyminiszterek egyaránt az állami bevételek fokozódó növelését tûzték ki a pénzügypolitika elsõdleges céljául, - és próbálták ezt a gyakorlatban is meg-valósítani. Csakhogy a bevételek nagysága a nemzetgazdaság teljesítményéhez képest már réges-régen beteges mértékû! Más kérdés, hogy a növekvõ költség-vetési deficit (és a belsõ államadósság) csökkentésére a "legkézenfekvõbb mód-szer" a bevételek növelésének erõltetése, hiszen mindig ez a könnyebbik meg-oldás! Ráadásul az állam nem klasszikus piaci szereplõ - nincsen szüksége sem vállalkozói szakértelemre, sem kockázatvállalásra -, így bevételnövelõ törekvéseit egyszerûen jogi intézkedések (adópolitika, restrikció, stb.) útján rákényszerítheti a társadalomra.


Immár elkerülhetetlen az állami költségvetés, a kiadások drasztikus csökkentése, méghozzá úgy, hogy a fõ funkciók hatékonysága eközben javuljon. Megjegyzem: nem tekinthetõ költségvetési reformnak a szociális rendszerek, az egészségügy, valamint az oktatásügy leépítése, és/vagy teljes elsorvasztása. A valódi reform a költségvetési struktúra és a mûködés folyamatainak teljes újragondolását és újra felépítését jelentené, - egészen más, új elvek szerint. Emellett éppen azokat a kiadásokat kellene jelentõsen csökkenteni, amelyekhez hozzá sem mernek nyúlni.


Ez a témakör viszont egy másik, jövõbeli írásom, illetve a 4. pont tárgya is lesz...



Teljes biztonsággal nem állapítható meg, hogy csak az állam belsõ túlköltekezése okozza-e a fokozódó külsõ és belsõ eladósodást, vagy pedig az eladósodás terhei gyûrûznek be a költségvetésbe, további túlköltekezést és eladósodást gerjesztve. Valószínû, hogy mindkét hatás érvényesül. Éppen ezért egyidejûleg kell felvenni a harcot az állami költségvetés tényleges zsugorításáért, illetõleg a külsõ állam-adósság mielõbbi, gyors felszámolásáért. Mindenekelõtt azt a degenerált poszt-szocialista-állammonopolista ‘pénzügyi rendszert és módszert’ kell felszámolni, amelynek lényegi mûködési elve az elvtársi túlköltekezés és a mértéktelen állami hitelfelvétel. Azt a szemléletet és gyakorlatot kell megszüntetni, hogy a nemzet-gazdaság egyetlen lehetséges és ‘jóságos’ központja az állam, - és fõvárosa Budapest!


A további jövedelem-koncentráció és a kollektív állami elõre-menekülés (illetõleg a társadalommal, a néppel szemben alkalmazott megszorítások) helyett a sikeres egyéni vállalkozás tömeges méretekben történõ elterjesztését, a gazdálkodás de-centralizálását, a restrikció feloldását, és persze az állam fokozatos leépítését kell meghirdetni és megvalósítani. Az államadósság közvetett terheitõl megszabadítva pedig gyorsan felvirágzik majd egyaránt minden kis és nagy vállalkozás, belföldi és vegyes vállalat. A vállalkozó, a polgár, valamint a vállalkozás szabadsága és függetlensége csak a korábbi szocialista adósságoktól mentesen valósítható meg.



2.


Az adósság likvidálása - pótlólagos mûködõ tõke és valódi (nem állami) hitelek bevonása


Az elsõ pontban foglaltak alapján a magyar kormány kezdeményezzen azonnali tárgyalásokat a Világbankkal és a Nemzetközi Valutaalappal, az államadósság 1990 elõtt keletkezett ‘nem legitim’ hányadának (20,5 milliárd USD) eltörlésérõl, a kamatok fizetésének beszüntetésérõl, a megegyezés szerint fennmaradó adósság törlesztésének 5 évre történõ felfüggesztésérõl (fizetési moratórium), valamint a törlesztés ésszerû átütemezésének lehetséges módozatairól.


Az adósság-probléma megoldása mellett még a nemzetgazdaság önfinanszírozó képességét is helyre kell állítani; - megfelelõ külföldi (esetleg keleti-távolkeleti) segélyek és hitelek, valamint mûködõ tõke behozatala útján. Rendkívül fontos, hogy a mûködõ tõke behozatala, a hitelek felvétele közvetlenül vállalkozások részére, továbbá konkrét projektek finanszírozására, mûködtetésére történjék, tehát ne állami közvetítés, vagy újraelosztás révén. A Kormány kezdeményezzen sokoldalú nemzetközi tárgyalásokat minden olyan relációban elképzelhetõ hitel-és segélyprogramokról, amelyek igénybevétele garantáltan, illetve semmilyen idõ-távlatban nem sérti az ország pénzügyi mûködõ képességét, és nemzeti-állami szuverenitását. Alapvetõ, hogy a felveendõ kölcsönök ne az állami költségvetést, hanem elsõsorban a létrehozandó (kis)vállalkozások támogatását, szervezését és mûködtetését finanszírozzák.


Magyarország csak akkor - és azáltal - válhat az Európai Únió egyenrangú, teljes jogú és kölcsönösen hasznos tagjává, ha már a belépése elõtt megteremtette a hosszú távú gazdasági növekedés stabil és persze visszafordíthatatlan pénzügyi és gazdálkodási folyamatait, és fejlõdése révén már elérte legalábbis Spanyolország, Portugália vagy Görögország termelékenységi és kultúrális szintjét. A gyorsított ütemû fejlõdés egyetlen lehetséges útja a vállalkozási kedv élénkítése; - a termelõ beruházások révén a nemzetgazdaság teljesítményének ugrásszerû növelése, ami Magyarország és az Európai Únió e tekintetben vett érdekazonosságát feltételezi. Nemzetgazdaságunk gyors, arányos felfejlesztése, önfinanszírozó képességének helyreállítása a közös érdek, - s nem pedig a túlköltekezõ magyar állam állandó újbóli, terméketlen megtámogatása.



3.


Az alapvetõ szociális juttatások és a társadalombiztosítás intézményes rend-szerének sürgõs visszaállítása


Magyarország és az állampolgárai túlnyomó többségének jelenlegi katasztrofális vagyoni, munkahelyi, jövedelmi, szociális és egészségi állapota, kritikus helyzete szükségessé teszi az emberek, a családok alapvetõ létfeltételeinek össztársadalmi teherként történõ biztosítását és viselését. Eme terhet valóban ‘össztársadalmilag’ szükséges viselni, - szemben egyes állami hivatalok és bankok szemérmetlenül gátlástalan pazarlásának a költségeivel. Ugyanis itt ismét csak a költségvetési szemlélet, az alap-szisztéma romlottsága "köszön vissza", amely bármelyik állami intézmény öncélú, vagy egyenesen felesleges tevékenységeinek a finanszírozását fontosabbnak tartja a társadalmi gondoskodás alapvetõ kiadásainak fedezésénél. Tudomásul kell venni, hogy az emberek egészségének maradéktalan biztosítása minden dolgozó és munkanélküli állampolgár számára egyaránt létminimum; - a nyugdíjasok puszta megélhetésének a biztosítása, a gyermeknevelés költségeinek a részbeni átvállalása egytõl-egyig olyan alapvetõ össztársadalmi kötelezettségek, amelyek teljesítését a mai Magyarországon az állam nem tagadhatja meg senkitõl. Miközben az állam ‘nagy szorgalommal’, módszeresen veri szét a társadalom-biztosítás különbözõ juttatásait, minden sok évtizedes valós vívmányát, aközben a társadalombiztosítási adó (járulék) egetverõ (45-55 %-os) mértékû, a biztosítási önkormányzatok kintlévõsége és likviditási hiánya, gazdálkodási deficitje egyre csak nõ, a pazarlás fokozódik és lassanként mindent beborít a korrupció. A sajtó a legkülönfélébb botrányos ügyektõl hangos, - miközben az átlagpolgár nem érti, hová folyhatott el az évtizedek során az a sok-száz milliárd forintnyi társadalom-biztosítási bevétel, amelybõl õ legfeljebb csak filléreket látott viszont...!


Lassan a kormány, s az államigazgatás hivatalosan is belátja, hogy nem csupán a sok évtizeden át alacsony hatékonysággal mûködtetett kvázi-állami társadalom-biztosítás volt rossz megoldás, hanem a társadalombiztosítási önkormányzatok létrehozása még sokkal nagyobb melléfogásnak bizonyult. Most az állam - úgy tûnik - gyorsan nekilát ezek szétverésének is...


A nagy takarékoskodást nem a társadalombiztosításon kellett volna elkezdeni, ha-nem az államon! A nép jóléte is minden másnál fontosabb, - de a nép puszta léte aztán minden más prioritást megelõz! Az állami vezetésnek meg kellene értenie, be kell látnia, hogy amíg az egyszerû állampolgár saját maga nem képes hosszú távú megélhetését, családja felnevelésének költségeit, saját társadalombiztosítását megtermelni, illetve finanszírozni, addig ezen kiadások eszközlése össztársadalmi feladat. Ezt az alaphelyzetet csak úgy lehetne fokozatosan megváltoztatni, ha az állam olyan vállalkozásbarát gazdasági-pénzügyi feltételeket teremt, amelyek az állampolgárokat a sorsuk saját kézbe vételére, önálló vállalkozásra ösztönzik. Fel kellene oldani a pénzügyi restrikciót, kedvezményes adózással és hitelekkel kell támogatni a vállalkozásokat; - hogy újra ‘nagyon jó’ legyen mindenkinek, aki vállalkozást mûködtet. A vállalkozó, a virágzó vállalkozás majd megtermeli saját szükséges egészségügyi, szociális, családi és társadalombiztosítási (pl.: nyugdíj) kiadásainak a fedezetét is.


De ugyan hogyan lehet komoly tekintettel, szemrebbenés nélkül elvárni azt, hogy a munkanélküliek, a nyomorgók és a nincstelenek a semmibõl fedezzék egészség-ügyi és szociális kiadásaikat; hogy lassanként 5 millió létminimumon tengõdõ ma, elõre termelje meg a majdani nyugdíjának, öregkori megélhetésének fedezetét is?! Hogyan lehet elvárni, hogy a férfiak és a nõk várható átlagéletkoruknál is tovább dolgozzanak (ha egyáltalán találnak maguknak valamilyen munkát!?), - miközben a sok évtizeden át akkumulált nyugdíjjárulék-befizetéseik összegét a társadalom-biztosítás egyszerûen elherdálta s még a mai befizetéseikbõl is zavartalanul folyik a nagy önkormányzati dínom-dánom?!


A teljes körû, kvázi ingyenes (alanyi jogon járó) társadalombiztosítás valamilyen formáját mindaddig fenn kell tartani, amíg az állampolgárok - önhibájukon kívül - nem képesek gondoskodni magukról. Ez épp olyan össztársadalmi kötelezettség, mint az, hogy munkanélküliek foglalkoztatására legalábbis mindaddig állami köz-munkákat kell szervezni, amíg a frissen alakuló magánvállalkozások munkahely-teremtõ hatása fel nem szívja a munkanélküliek zömét, és meg nem szünteti a tömeges munkanélküliséget. Mindehhez viszont az államnak valóban vállalkozás-barát gazdaságpolitikát kellene megvalósítania, amit viszont ma egyáltalán nem tesz, - tehát a kör bezárult...


4.


Az államháztartás, a bankrendszer valódi reformja


Azonnali, hatékony intézkedéseket kellene tenni az ‘olcsó állam’ megvalósítása érdekében. Nem feltétlenül az állam mûködési, "beavatkozási" mozgásterét kell szûkíteni, hanem inkább a csak valóban szükséges, hasznos funkciók takarékos finanszírozásával az improduktív (felesleges) kiadásokat kell csökkenteni, ami a tevékenységek hatékonyságát is azonnal növeli majd.


Elejétõl a végéig, - módszeresen újra kell gondolni minden egyes állami (továbbá banki, biztosítási és társadalombiztosítási) szervezet létjogosultságát, funkcióit és méreteit; - minden egyes költségvetési kiadási tételt újra kell kalkulálni, a reális szükségletek szerinti funkció/költség (értékelemzési) alapon.


Az eddigi költségvetési szisztéma éppen azért volt eredendõen elhibázott, mert az önmagukban semmitmondó - "ding an sich" - szervezeteket és a ‘nem közhasznú tevékenységeket’ finanszírozó kiadási tételek kizárólag önmaguk és környezetük automatikus költségnövekedését gerjesztették. A honatyák mindig úgy szavazták meg az éppen aktuális évi állami költségvetést, hogy - egy-egy elszigetelt rész-információtól eltekintve - alapjában fogalmuk sem volt, hogy az adott rubrikában szereplõ összeg valójában mire lesz elköltve. Ámde még mentségükre szolgáljon, hogy a költségvetésrõl teljes áttekintéssel, átfogó részletességgel a mindenkori pénzügyminisztereknek sem volt fogalmuk. A megkövesedett struktúrát örökölték és éltették, "növesztették még nagyobbra". Mindezek következményeként lassan az állami költségvetés vált szinte már minden jövedelem kvázi-elsõdleges, meg-határozó forrásává. A koncentrált állami újraelosztás, "az ún. nagy elosztási rendszerek" zökkenõmentes mûködtetése lassanként fontosabbá vált, mint maga a termelés, a GDP elõállítása. Ebbõl az ördögi körbõl pedig nem tudtak az eddigi kormányok és pénzügyminiszterek kilépni, - mi több: a minden határon túlnövõ, mindent felemésztõ költségvetés finanszírozásának rendelték alá az elsõdleges jövedelemtermelõ folyamatokat, az egész adórendszert, valamint a teljes bank-rendszert is.


A komplett pénzügyi rendszernek ‘a feje tetejérõl a talpára’ állításával - ami azzal kezdõdik, hogy a bankok elsõdleges, legfontosabb feladatává az állami költség-vetés, az állam finanszírozása helyett a termelés (az ipari, a mezõgazdasági, a kereskedelmi-szolgáltató vállalkozások, kisvállalkozások) produktív hitelezését tesszük! - a költségvetési kiadások fele-kétharmada megtakarítható, anélkül, hogy a lényeges állami funkciók ellátása bármilyen csorbát szenvedne.


A bankok fõ feladatát ismét a vállalkozások, a befektetési projektek hitelezése, finanszírozása jelentené. Olyan kedvezményes hitelkonstrukciókat kell kidolgozni és bevezetni, melyek kifejezetten kívánatossá teszik a potenciális vállalkozóknak a közép-és hosszú távú bankhitelek igénybevételét. A megfelelõ szabályozással olyan helyzetet kell teremteni, hogy a hitelnyújtó bankok versenyezzenek a hitelt kérõ vállalkozók kegyeiért, - azok pedig válogathassanak a jobbnál-jobb hitel-lehetõségek között! A hitelfelvételek, illetve a rendeltetésszerû felhasználás ellen-õrzését meg kell szigorítani, a korrupciót meg kell szüntetni.



5.


A személyi jövedelemadó-rendszer mértékeinek elviselhetõvé tétele, a családi jövedelemadózás bevezetése


A jelenleg is alkalmazott adórendszer egyetlen, nem is leplezett célja az állam, az állami költségvetés zavartalanul bõvülõ mûködtetésének biztosítása, - hosszabb távon tulajdonképpen minden egyes állampolgár és vállalkozás (adóalany) egy-értelmû kárára. A képtelen helyzet az adórendszert mûködtetõ állam s az adózók értelmetlen és természetellenes - antagonisztikus - ellentétéhez, harcához vezet; mintha kizárólag egymás kárára létezhetnének, boldogulhatnának. Holott egészen egyszerûen csak annyit szükséges tisztázni: mi volt elõbb: a tyúk, vagy a tojás? Az állam a polgárai, és a vállalkozásaik által megszerzett (megtermelt) elsõdleges jövedelmek egy részét adók formájában központosítja, - majd eme költségvetési bevételeibõl fedezi az össztársadalmi kiadásokat, alapvetõen olyan célok meg-valósítására, amelyek az atomizált egyének által kivitelezhetetlenek lennének.


Valójában az állam létezik a polgáraiért, - és nem a polgárok élnek az államból, mint ahogy ez a mi mai, abszurd "társadalmi munkamegosztásunk" látszata...!


A mai Magyarország egy fõre jutó GDP-színvonalán, az elviselhetõbb egyéni és közös teherviselés érdekében feltétlenül szükséges lenne az egyéni adózás helyett a családi (összevont) jövedelemadózás bevezetése. Indokolt az egyének családi összetartozásának erõsítése már csak azért is, hogy a közös jövedelem, a közös adóterhek és végsõ soron a közös vagyonszerzés anyagilag is összekovácsolják a társadalom gazdasági és erkölcsi alapegységét, a családot, amely az elmúlt évek felelõtlen és elvtelen politikája következtében amúgy is a végsõ szétzüllés szélére jutott. A családi jövedelemadózás megalapozása érdekében szükséges az is, hogy mindegyik család kötelezõ vagyonbevallást tegyen. A vagyonbevallásban minden család adjon számot arról is, hogy az 1990. óta szerzett vagyona milyen forrásból származik. A családi jövedelemadózástól mindenekelõtt a családi vállalkozások elterjedésének, általánossá válásának a megalapozása is várható. Eme dinasztikus vállalkozások megszervezése, mûködtetése hosszú távon új, erõteljes és pozitív társadalomformáló erõvé is kinõheti magát; - egy merõben új társadalmi modellt valósíthat meg, amelyben a család és a vagyon gyarapodása ismét természetes módon összekapcsolódik, és a polgárosodást is elõsegítve nagymértékben hozzá-járul a nemzetállam kifejlõdéséhez.








6.


Az 1988-1996. között lezajlott privatizáció teljes felülvizsgálata, az intézményes állami korrupció felszámolása, a külföldi termelõ mûködõtõke beáramlásának támogatása


A volt MSZMP-s nómenklatúra tagjai a rendszerváltozáskor a korábbi politikai hatalmukat gazdasági-pénzügyi hatalommá, - a spontán privatizáció révén pedig tárgyiasult tulajdonukká mentették át. Az MDF-es klientúra egyes kitüntetettjei, kedvezményezettjei is ‘furcsa körülmények között’ szereztek nagy vagyonokat.


Az 1988. óta lezajlott magánosítás minden "spontán-privatizáció gyanús" ügyletét visszamenõleg felül kell vizsgálni, és a törvénysértõ módon megszerzett magán-vagyonokat - a vétkesek pellengérre állítása mellett - vissza kell államosítani. A visszaállamosított vagyonokat ésszerû decentralizálás vagy feldarabolás után nyílt versenypályázatok révén kell értékesíteni, kizárólag belföldi befektetõk számára. Meg kell akadályozni a magyar termõföld spontán privatizációját, és/vagy kül-földi tulajdonba kerülését. Ezen földeket az azt mûvelõ parasztok részére hosszú távú bérletbe kell adni, így lehetõvé téve a termõföld lízingszerû megvásárlását. A földek megvásárlására - csak a parasztok számára - kedvezményes banki hitel-konstrukciókat kell kidolgozni és bevezetni. Mindezekkel az intézkedésekkel elõ-segíthetnénk a családi farmergazdaságok kialakulását, illetve a mezõgazdasági polgárság kifejlõdését.



A kormány minél elõbb tegyen hatékony intézkedéseket az intézményes állami (összeférhetetlenségbõl, vagy más okokból eredõ privatizációs, államigazgatási, banki, társadalombiztosítási, stb.) korrupció visszaszorítása érdekében. Ugyanis tarthatatlan állapot, hogy ami mûködõképes folyamat még létezik az országban, az mind csak a nómenklatúra kapcsolatrendszerén belül és érdekében mûködik!



A nemzetállam gazdaságpolitikája persze nem lehet privatizációellenes, és/vagy külföldi befektetõ-ellenes. Ezért csupáncsak azokat a nemkívánatos folyamatokat, illetve konkrét tranzakciókat korlátozhatja, s akadályozhatja meg, amelyek egy-értelmûen a nemzeti polgárosodás, a nemzeti közép-vagy tõkés réteg kialakulása és vagyongyarapodása ellen hatnak. Tekintve, hogy Magyarországon kifejezetten hiányoznak:


- tömeges számban a valódi, eredményes családi és egyéni kisvállalkozások;


- a nemzeti magántulajdonú közép-üzemek, középtõkés-vállalkozások és réteg;


- a valódi belföldi és külföldi termelési célú tõke-befektetõk;


- s általában a polgárság, a valódi bankárok és a mezõgazdasági polgárok, -


értelemszerû lenne, hogy a nemzetállam jogi-pénzügyi szabályozása elsõsorban a felsoroltak kialakulását, vagyonszerzését, privatizációs közremûködését, vagyon-gyarapodását, illetve Magyarországra való bejövetelét, aktivitását szorgalmazza, támogassa és kedvezményezze. Ehhez illeszkedõ törvényeket kellene alkotni!

Magyarország vagyon-és üzletértéke



Miután immár az egész ország - részenként és egészében - kiadó és eladó, sõt, nagyjából már mindenestül el is van adva: éppen ideje felmérnünk, mennyit is érhet üzleti szempontból ma "a Magyarország fedõnevû komplex vállalkozás", különös tekintettel az 1989. óta elszenvedett jelentõs értékvesztésre.



A vagyon, vagy az üzleti vállalkozás piaci értéke


A kapitalizmusban bármely vagyontárgy (eszköz, naturália, stb.) vagy egy üzleti vállalkozás pénzben kifejezett értéke mindig épp annyi, amennyiért az adott idõ-pontban a "szabad" piacon eladható. A piaci érték nagysága pedig - tekintettel arra, hogy a javak, a készpénztõke, valamint a munkaerõ ára is a kereslet-kínálat törvényszerûségeinek a hatására kiegyenlítõdik - az eladásra kínált vagyontárgy vagy üzleti vállalkozás profit-termelõ képességétõl függ.


Ennek megfelelõen az üzleti érték az eladni kívánt üzleti vállalkozás (vagyon-tárgy, mûködõ tõke, részvények, üzletrész, stb.) által 6-8 év alatt megtermelhetõ profit-tömeg jelenértékre diszkontált összegével egyenlõ.



A pénz, a tözsde-ügynökök nemzetközi és nemzetek feletti uralma


Mint ismeretes: a kommunizmusnak a marxi-lenini tanok szerinti kísérlete mint-egy 70 évnyi kínlódás után végleg kudarcot vallott, - a "szocialista világrendszer" látványos, ám rövid agóniát követõen gazdaságilag és politikailag egyszer csak összeomlott. Marx ugyan nem tévedett a világ nemzetközivé válását illetõen, - viszont sajnos a világ proletárjai helyett a világ tõkései egyesültek.


Ezt követõen aztán gyorsan kialakult az a multinacionális tõkés-, és az a globális szupranacionális pénzügyi-és médiahatalom, amely - félig-meddig még rejtve, ám teljesen leplezetlenül! - befolyásolja a világ történéseit, és szorosan rajta tartja a hüvelykujját a meghatározó pénzügyi folyamatok és eszme-áramlatok pulzusán.


Oly korban élünk, amikor a pénz hatalma - a Sátán uralma - ténylegesen nemzet-közivé vált, minden eladható és bármi megvehetõ.


Oly korban élünk, amelyben országokat adnak el és vesznek meg bagóért, majd sanda tekintetû nemzetközi tõzsde-ügynökök (vagy világbank-vezérek) "neveznek ki" - tömeges média-agymosás útján - gyarmati helytartókat.



Az új pénzügyi fikciók, a spekuláció; - az illuzionisták hatalomátvétele


Korunkban a pénz - mint a szupranacionális hatalom "kovásza" - azért is képes szinte tökéletesen konzerválni a legutolsó politikai-területi leosztás (Jalta) erõ-viszonyait, mert a fiktív érték (tõke-)mozgások már nagyságrendileg túlnõttek a valóságos értékeket létrehozó termelõ folyamatokon. A természetes értéktermelõ tényezõk (a mezõgazdaság, az ipar, az infrastruktúra) elveszítették meghatározó jelentõségüket; - a világ folyását immáron a nemzetközi pénzügyi illuzionisták, zsonglõrök és akrobaták fikciói és kitalációi, grandiózus trükkjei szabályozzák. Bûvészeink néhány évtizede fokozatosan rájöttek, hogy számukra óriási anyag-megtakarítással és minden téren csökkenõ energia-befektetéssel jár, ha az általuk kitalált egyre újabb pénzügyi absztrakciók, fikciók uralmát erõltetik rá a világra, - vagyis közvetett módszerekkel operálnak, ahelyett, hogy közvetlenül a termelõ folyamatokat szerveznék és irányítanák.


Elégnek bizonyult néhány csepp ecet egy hordónyi aranyló-tiszta, zamatos borba, és mintegy gombnyomásra megõrült az egész világ.


Nem szorul különösebb magyarázatra, hogy a legáltalánosabb fikció egy gyûjtõ-fogalom, melyben minden anyagi létezõ az eredeti lényegét elveszítve feloldódik: a pénz értéke. A papírpénznek, s a pénzérmének ugyanis valódi értéke nincs. A pénzt - mint általános egyenértékest - az emberiség a kereskedelmi forgalom le-bonyolításának megkönnyítése érdekében, technikai eszközként "találta fel". A klasszikus kapitalizmusban minden pénzösszeg mögött a vele azonos értékû áru-vagy aranyfedezet állt. Az áru-és pénzviszonyok rohamos fejlõdése azonban a késõbbiekben az önálló banktõke kialakulásához vezetett. Ezzel a pénz szelleme végképp kiszabadult a palackból; a pénz mint fikció, önálló életre kelt. Az ön-állósult banktõke - mint saját újsütetû "találmányait" - elkezdte magából ontani az egyre újabb fikciókat, így vált valóságos létezõvé: a hitel, a váltó, az érték-papírok, a részvény, a különbözõ kötvények fogalma. Valamennyien a pénz édes gyermekei: hiszen mesterséges, korábban nem létezett viszonyok létrehozásának lehetõségét teremtették meg erõszakos úton, a pénz senki által nem ellenõrizhetõ és nem is ellenõrzött hatalma által.


A kamat és az árfolyamnyereség - mint újabb, mûvi jövedelemforrások - meg-jelenése, érdek-centrummá válása lehetõvé tette olyan komplex tranzakciók le-bonyolítását, mint pl. a feltételezett jövõbeli nyereség, mint üzletérték könnyed adásvétele. A jövõ eladása útján megkezdõdött a jövõ elõre felélése is.


Az újonnan felfedezett, bevezetett pénz-fikciók általános elterjesztése és globális mûködtetése céljából - sõt, a fikciók piacának nagyon is valóságos színteréül! - a multik sietve létrehozták a nemzeti tõzsdéket, illetõleg a nemzetközi tõzsdét. Ez a fikciós tõzsde a pénzügyi zsonglõrök, a brókerek (alkuszok) porondja, trapéza és hálója, - otthona, munkahelye és boszorkánykonyhája egyben.


Mint tudjuk: a vagyon, a portfolió a profit-szerzés, a "pénz-csinálás" legfontosabb feltétele és tényezõje. Ugyanakkor a vagyon, a tõke nem más, mint akkumulált és befektetett pénz. Ám ez a vagyon és pénz eredetileg termelõ-értékteremtõ munka-folyamatokból, hasznos tevékenységekbõl, természetes úton keletkezett. Ma már azonban a világ-pénz, a világ pénzének döntõ hányada nem természetes érték-termelõ folyamatokból származik, hanem javarészben tõzsdei spekulációkból... A világpénz - bár a kitüntetett szerepe újra meg újra meginogni látszik - ma is az amerikai dollár. Nem véletlen egybeesés, hogy a világ legeladósodottabb állama az USA, amely - a valutájának pénz-történetileg kialakult nemzetközi monopol-helyzetét kihasználva - gyorsan értéktelenedõ, fedezetlen pénzével folyamatosan túlduzzasztja a világ pénzpiacait. Ez is tudatos pénz-technikai spekuláció!


A pénz: a végsõkig koncentrált, korlátlan hatalom fedezete


Ma már a felhígult pénznek tehát nincsen megfelelõ áru-és/vagy arany-fedezete, hiszen jobbára nem termelõ munka, nem termelés áll mögötte, hanem fikciókkal folytatott tõzsdei spekuláció, ami a multi-és szupranacionális brókerek, kozmo-polita dzsentrik kifinomult kártyajátéka a hatalomért.


Az önállósult pénz látszólag önmaga okává - causa sui -, és minden jólét, illetve boldogság egyedüli forrásává "nõtte ki magát". Éppen ezáltal vált - mint a leg-hamisabb sötét erõk koncentrátuma - korunk legsúlyosabb történelmi-filozófiai problémájává is. Marx Károly világa minden tekintetben feje tetejére állt! A pénz mögött nincs munka, a vagyon mögött nincs termelés. A pénznek nincs fedezete, nincs is szüksége rá, mert: az elszabadult, önállósult pénz vált minden hatalom fedezetévé. Az ügyes nemzetközi tõzsde-ügynökök becsapják az úgymond’ leg-nagyobb területi-politikai hatalmak, a nemzetállamok ostoba és magatehetetlen kormányait, hogy utána az ebül szerzett árfolyam-nyereséggel más kormányokat, más területeket vásároljanak meg.


Miközben a jól öltözött, megfontolt tekintetû állam-és kormányfõk a nemzetközi gazdasági és politikai integráció perem-feltételeirõl egyeztetnek, míg egész nap mosolygós jattolásoktól hangosak mindegyik csatornán a televíziós hírmûsorok, - aközben komplett országok adás-vétele folyik a nemzetközi tõzsdén...



Az értékbecslés során alkalmazott absztrakciók, értelmezések


Gondolom, az elõzõekbõl elég világossá vált, hogy napjainkban a pénzügyi világ még sokkal inkább összeszûkült, mint a fizikai. A mi országunk - és jelentõsége! - is kétségbeejtõen összezsugorodott.


Magyarország gazdaságát némi absztrakcióval - akárcsak egy üzleti vállalkozást - egy input-output modellként foghatjuk fel, melyben a bemeneti oldalon a nemzet-gazdaság termelési tényezõi állnak, s a kimeneti oldalt a gazdasági tevékenység nettó hozama képviseli.


A bemutatandó mérlegmodell felállítása és mûködtetése érdekében absztrakcióval és egyszerûsítéssel élünk, amikor a földet, a termõföldet és a természeti kincseket állandó adottságnak tekintjük. A földet - noha az egyik, s ha nem a legfontosabb termelési tényezõnek tartjuk! - mégsem szerepeltetjük a nemzetgazdaság mûködõ tõkéjének részelemeként, tehát semmilyen számszerû értékkel nem képviseltetjük a feltételezett vagyonmérlegben, illetve annak változásaiban.


Ennek több alapos oka is van. Egy: a föld valóságos piaci értéke - különösen egy egész ország esetében! - nem ismerhetõ pontosan sem 1989-ben, sem 1996-ban. Kettõ: ha a mérlegben a földet is értékkel szerepeltetnénk, akkor az érték, és/vagy annak a változása nem lehetne mentes valamilyen nemkívánatos szubjektivitástól. Három: a vizsgált idõ-intervallumban termõföld jelentõs mennyiségben külföldiek részére (szerencsére!) még nem került értékesítésre, - ezért a mérleg változásai szempontjából a föld-érték mint eszköz, vagy mûködõ tõke-összetevõ lényegében indifferens. Négy: a föld, a termõföld, az anyaföld, az ország földje ("hol sírjaink domborulnak"!), szimbolikus értelemben a haza (!) értéke pénzben egyébként is kifejezhetetlen, mérhetetlen nagyságú, - ezért a föld igazából nem is lehet eladó. A modellemben szerepeltetett globális nemzetgazdasági mérleg-adatok becsült összegek, összevont értékek; ami annyit tesz, hogy a felvett adatok pontos értéke ebben a konstellációban nem ismeretes, és/vagy nem is ismerhetõ meg. Nemzet-gazdasági statisztikai, de teljes tájékoztatási rendszerünk örökölt hibája, hogy - az állampolgárok hiteles informálása helyett - ma is még mindig csak a ködösítést tekinti fõ feladatának. A tájékoztatás mindenütt a mindenkori hatalom érdekeinek alárendelve mûködik, - de legfõképpen így van ez a totalitárius (vagyis bolsevik-típusú) rendszerekben. A hatalom szempontjából az az ideális valóság-kép, amit a szigorúan manipulált tájékoztatáson keresztül láttatni enged saját magából és a tevékenységébõl. A globális közgazdasági és pénzügyi tömegtájékoztatás vezér-elve változatlanul ma is az, nehogy a néptömegek véletlenül is megláthassák a fától az erdõt. A dezinformálás lényege, hogy a fontos és átfogó, valódi adatokat vagy egyáltalán nem, vagy csak tökéletesen összezavart konstellációban szabad közölni - ugyanakkor el kell árasztani az olvasóközönséget mindenféle felesleges és értéktelen részismerettel, melyek majd "eredményesen betemetik a tudatát". Ennek jegyében az INTERNET-hálózaton keresztül pillanatok alatt megtudhatjuk a belga szövõnõk várható átlagos életkorát, Claudia Schiffer férfi-ideáljának legfontosabb test-méreteit, - viszont sehonnan sem ismerhetjük meg a magyar nemzetgazdaság korszakos mûködésének szintetikus mutatóit, a változások fõbb tendenciáit és uralkodó irányát.


A jelenlegi világ-korszakra egyébként is általánosan jellemzõ a szakbarbárság, az állítólagos szakértõk, az egyébként teljesen ötlettelen specialisták uralma...


Bármikor találhatsz orvost, hogy lézerrel leoperálja a szemölcsödet, vagy a tyúk-szemedet, - de sokszor hónapokig, ha nem egy életen át kereshetsz belgyógyászt reménytelenül valamilyen, viszonylag egyszerûnek látszó, ám összetettebb tünet-együttes okainak a sikeres megfejtésére. Így van ez a könyvvizsgálattal, a lényegi pénzügyi-vagyoni folyamatok elemzõ feltárásával is. Hites könyvszakértõk százai "számlálják, leltározzák, auditálják, stb." lelkesen, hatalmas pénzekért alapvetõen zavaros, de - a jó ég tudja, mitõl - jövedelmezõ vállalkozások készletében a gem-kapcsokat, a rajz-szegeket, a mûanyag-tipliket, a ceruza-belet, a cipõ-pertliket, stb., miközben a magyar nemzetgazdaság legfontosabb pénzügyi mutatói senki által sem vizsgálva, mélyrepülésben zuhannak alá!


Az alant következõ mérleg-modell adatai így hát - együttes hozzáférhetetlenségük miatt - javarészt becsült adatok. Ám csupán a pontos, "hivatalos" adatok hozzá-férhetetlenek; - a nem hivatalos számok, a közelítõ értékek minden esetben jól megbecsülhetõk vagy eleve közismertek, publikáltak. A becsléseim pontatlansága jóval a tûrési határon belül van, ami tehát az "adatok mûködõ képessége" szem-pontjából el is hanyagolható. A jelen absztrakció, a felállított modell újszerûsége éppen abban rejlik, hogy eddig napvilágot nem látott gondolatmeneteket indít el, valamint lényeglátó gondolkodásra serkent. Mint majd látjuk: olyan kérdéseket is felvet, melyekre a valamilyen válasz megadása napjainkban már elkerülhetetlen.



Magyarország nemzetgazdasága globális mérlegének változásai



Mindenekelõtt meghatározzuk az egyes mérleg-sorok adat-tartalmát.



Eszközök


n Föld: termõföld, anyaföld, hegy-völgy-víz, pusztaság, - adottság érték nélkül.


n Tárgyi eszközök: építmények, gépek, berendezések, jármûvek, infrastruktúra, fogyóeszközök, készletek.


n Kintlévõségek: a valutában kifejezett összeg, mellyel más országok gazdasága tartozik nekünk (hitelek, kölcsönök, stb., - USD-ben).


n Valutatartalék: a nemzetgazdaság konvertibilis valuta-készlete (USD-ben).



Források


n Saját tõke: a magyar tulajdonban lévõ mûködõ tõke értéke.


n Veszteség: a nemzetgazdaság folyó fizetési mérlegének deficitje (USD-ben).


n Bruttó adósság: a magyar nemzetgazdaság bruttó hitel-, vagy kölcsöntartozása bármely külföldi hitelezõvel (Világbank, IMF, stb.) szemben. (Nettó adósság = a bruttó adósság és a kintlévõségek különbözete.)



folyó árakon és árfolyamon, - milliárd USD-ben


---------------------------------------------------------------------------------------------------


Megnevezés 1989. 1994. 1996. 1998.


(extrapolált)


---------------------------------------------------------------------------------------------------


Eszközök


- föld - - - -


- tárgyi eszközök 70 40 22 16


- kintlévõségek 12 15 18 20


- valuta-tartalék 2 7 10 12


---------------------------------------------------------------------------------------------------


Eszközök összesen: 84 62 50 48


---------------------------------------------------------------------------------------------------


Források


- saját tõke 60 33 15 7


- veszteség 4 4 2 3


- bruttó adósság 20 25 33 38


---------------------------------------------------------------------------------------------------


Források összesen: 84 62 50 48


---------------------------------------------------------------------------------------------------


A táblázat számadataiból leszûrhetõ elsõdleges megállapítások:


· A tárgyi eszközök dollár-értéke - egyrészt a privatizáció, másrészt az infláció következtében - folyamatosan csökken, tehát nulla felé konvergál. A folyamat elméleti legvégén gyakorlatilag már semmink nem lesz (csak a puszta föld).


A saját tõke fedezetét mindenekelõtt (természetben) a tárgyi eszközök jelentik. Az adatsorokat egymással összevetve kitûnik, hogy a tárgyi eszközök értéke látszólag "relatíve túlnõ" a forrás-értéken, vagyis tárgyi eszközeink az infláción túl is fokozódó ütemben értéktelenednek. A tárgyi eszközeink tehát korábban a piaci reálértékükhöz képest túl voltak értékelve. Ez egyben azt is jelenti, hogy saját, csökkenõ mennyiségû tárgyi eszközeink mérleg szerinti értéke növekvõ hányadában nem valós, hanem fiktív. Ez a vagyonvesztés belsõ lényege is.


· A kintlévõségeink értéke - legalábbis a hivatalos deklarációk szintjén! - csupán a bruttó és a nettó külsõ államadósság különbségeként értelmezendõ. Persze nem ártana egyszer tételes elemzéssel részletesebben is feltárni, - hogy mely országok, mióta, milyen összegekkel, és fõleg miért is tartoznak nekünk. Ez legalább olyan érdekes és fontos lehet, mint a saját tartozásaink részletezése. A listák nyilvánosságra hozataláig csupán remélhetjük, hogy immár szabad és független, rohamosan kapitalizálódó országunk állama - legalábbis 1990. óta - szakított a korábbi gyakorlattal, s már nem nyújt jelentõsebb összegû dollár-hiteleket ún. fejlõdõ (gyarmati, félgyarmati, poszt-szocialista, stb.) országok számára. Rendkívül örvendetes lenne, ha a kintlevõségünk nemcsak hogy nem növekedne, hanem a fõbb adósaink (pl.: Oroszország) végre ki is egyenlítenék évtizedes tartozásaikat.


· A valuta-tartalékaink összege "drámai ütemben" növekszik, ami egyrészt a privatizációs bevételek következménye, másrészt a "takarékos gazdálkodás" eredménye. Ugyanakkor teljesen nem érthetõ meg, hogy a valuta-bevételek és megtakarítások jelentõs része miért "vándorol" szinte automatikusan a valuta-tartalékba. A valuta-tartalékok kvázi-öncélú növelése helyett ugyanis például csökkenthetnénk - a külsõ államadósságot is. Amennyiben az állami vagyon privatizációja, a külföldiek hazai befektetéseinek forszírozása tényleg a külsõ államadósság csökkentését célozza, ténylegesen miért a tartalékok növelése folyik? Miért, és kinek jó az, ha a gyorsított privatizáció mellett, - adósságaink és tartalékaink is, egyszerre növekednek? Jobb idõkre várunk?! Miért kellett oly sürgõsen (ráadásul állami profitgaranciával) privatizálni például a stratégiai fontosságú villamosenergia-ágazatot, ha a privatizáció bevétele a tartalékok növelését szolgálta? Milyen titokzatos döntések ezek, és fõleg kiéi?! Ha csak egyszerû felsõszintû koordinálatlanságról lenne szó, úgy reménykedhetnénk: ‘egyszer csak sikerül’ Nagy Sándornak gazdasági-stratégiai miniszterelnök-helyettessé avanzsálnia, - miáltal a probléma megoldódik. Félõ azonban, hogy a valódi célok és indítékok szöges ellentétben állanak a deklaráltakkal, amin nem segít semmilyen kinevezés...


· A saját nemzeti tõkénk értéke rohamosan fogy, ami pedig a privatizáció és az infláció együttes hatásának eredõje. Extrapolációs becsléseim szerint 1998-ban érjük el a saját források gyakorlati mélypontját, - a magyar tulajdonú portfolió (részvények és üzletrészek) maradványértéke várhatóan 1.200 milliárd forint körül stabilizálódik. Az összkép teljessé tétele érdekében jegyzem meg, hogy 1998-ra a magyar gazdaságban mûködõ külföldi tulajdonú tõke összértéke eléri a 30-35 milliárd USD-t, miáltal a magyar mûködõ tõke részesedése mindössze 17-20 %-ra csökken.


· A nemzetgazdaság gazdálkodási veszteségének összege 1989. és 1994. között érte el a maximumát, ami a fizetési mérleg 4 milliárd dolláros hiányában jutott kifejezésre. A Horn-kormány ezt 1994-1995-ben még szinte tétlenül szemlélte, majd 1996. március 12-ikén váratlanul lecsapott a népre. A Bokros-féle - és ‘egyéb vegetatív’ - csomagok rajtaütésszerû bevezetése némi egyszerûsítéssel arra az IMF-indíttatású ‘koncepció’-ra épült, hogy ti. a társadalombiztosítás, a szociális juttatások, az egészségügy és az oktatás teljes körû és maradéktalan szétverése, így a kiadások drasztikus csökkentése a fizetési mérleg ugrásszerû javulásához vezet. Mindez így is történt, - 1996-ban a nemzetgazdaság külsõ deficitje maximum 2 milliárd USD-t ér el. Extrapolációim során azonban arra a következtetésre jutottam, hogy a kormánynak a ‘valódi’ szocialisták, a szak-szervezetek és a társadalom felett aratott kétes értékû gyõzelme pyrrhoszi; így 1998-ra helyreáll, közel a régi veszteség. Lehetséges persze még az is, hogy az egyensúly ‘újra-elromlása’ jelentõs privatizációs sikerek, sõt, növekvõ valuta-tartalék mellett és ellenére következik majd be.



A mérleg-modell belsõ összefüggései azonnal, még inkább élni kezdenek, amint a számok mögöttes tartalmát - és az eszünket! - kicsit megmozgatjuk. A táblázat adataiból levonható komplex következtetések az alábbiak:


Amennyiben az 1998-ra kivetített prognózis megvalósul, úgy majd a 3 milliárd dolláros fizetési mérleghiányt külsõ forrásból - újabb hitelbõl! - kell pótolni. Eszerint 1998. végére a bruttó külsõ adósság uszkve 41 milliárd dollárra nõ. Tekintettel arra, hogy a legfontosabb mérleg-összefüggés alapján a saját tõke értéke az összes eszközök (aktívák) és az idegen források különbsége, - meg-állapíthatjuk, hogy a nemzetgazdaság saját mûködõ tõkéjének reálértéke 1998. végén nem haladja majd meg a 7 milliárd dollárt, ami akkor cca. 1.400 milliárd forint értéknek fog megfelelni. A még mûködõ vagyonunk elenyészõ az állam adósságához, de még az évi GDP, vagy az állami büdzsé összegéhez mérve is.


· A modell szerinti mérleg-fõösszeg (84 - 48) csökkenõ tendenciájú. Ez még ön-magában is ‘ördögi’ körre utal, - egy olyan összeomlóban lévõ gazdaság képét mutatja, amelyben a legfõbb eszköz és a legfõbb végcél egyaránt a restrikció. A folyamatos zsugorodás legékesebb bizonyítéka a saját tõke egyre csökkenõ értéke. Tíz év leforgása alatt (1989-1998) a saját tõke értéke 60 milliárd USD-rõl 7 milliárd USD-re csökken; vagyis ma már csupán a rendszerváltozáskor rendelkezésünkre állt vagyon törtrésze, mindössze 11,7 %-a a miénk. A többit meglovasították, elprivatizálták, lenyúlták, a vagyonunk eltûnt. 1990-ben saját vagyonunk értékébõl (60 Mrd USD) kifizethettük volna minden adósságunkat (24 Mrd USD), és még maradt is volna 36 milliárd dollárunk. 1998-ban teljes saját vagyonunk értékesítésébõl már a külsõ adósságunk egyötödének vissza-fizetésére sem futná... Nincsenek már alternatív variációk.


· Mi lenne, ha...?! Mi lenne, ha 1998-ban ezer-egynéhányszáz évnyi bolyongás után újra országunkba tévedne a Csodaszarvas és minden gombnyomásra jóra fordulna? Mi lenne, ha minden megmaradt erõtartalékunkat mozgósítanánk, és megpróbálnánk végleg megszabadulni államadósságunk évtizedes béklyóitól?! Mi lenne, ha mindenünket az adósság egyösszegû visszafizetésére fordítanánk?


- behajtanánk összes kintlévõségünket, - ebbõl bevételünk: 20 Mrd USD,


- bevetnénk összes valuta-tartalékunkat, - ami készpénzben: 12 Mrd USD,


- forgalmi áron eladnánk vagyonunkat, - ebbõl bevételünk: 7 Mrd USD.


------------------------------------------------------------------------------------------------


Vagyis - minden vagyonunkat egyszerre készpénzzé téve, és egyetlen célért
feláldozva - összességében 39 milliárd USD-t fordítanánk a felhalmozott külsõ
államadósságunk azonnali kifizetésére. Azonban mindez nem lenne elég, - még
mindig fennmaradna 2 Mrd USD kifizetetlen hitel.


Ingünk és gatyánk elveszítése után még mindig adósok maradnánk...


Egyetlen jelzálogként felajánlható vagyontárgyunk maradt, - a puszta föld.


Ne higgyük, hogy Magyarország földjének, a hazának az ingatlan-tulajdon-
lapján nincs rajta réges-rég a Szupranacionális Földhivatal jelzálog-jegyzete!



A leírtak összegzéseként Magyarország aktuális vagyoni értékérõl az alábbi meg-állapításokat tehetjük:


Vagyoni érték a mérleg-modell szerint (50-35): 15 milliárd USD, -


Piaci-forgalmi érték a mérleg-modell szerint (43-35): 8 milliárd USD.



Ugyanezek az értékek 1998-ra - a kormányzati ciklus végére - prognosztizálva a következõk:


Vagyoni érték a mérleg-modell szerint (48-41): 7 milliárd USD, -


Piaci-forgalmi érték a mérleg-modell szerint (39-41): - 2 milliárd USD.



Vigyázat!!! A mérleg összefüggései szerint Magyarország piaci-forgalmi értéke tehát a következõ két év során válik-válhat negatívvá. Ma még pozitív vagyonnal és piaci forgalmi értékkel rendelkezünk, ámde az uralkodó trend-vonalak meg-hosszabbítása egyértelmûen a totális csõd felé mutat. Vagyonunk (önállóságunk) mindenestül történõ elveszítésének az egyenes következménye lehet az országunk területére 1982-ben (ekkor léptünk be a Nemzetközi Valutaalapba!) bejegyzett jelzálog kvázi-jogszerû érvényesítése a hitelezõink részérõl, - ami a számunkra országunk, hazánk végleges elveszítésével lenne egyenlõ...


Magyarország mint komplex vállalkozás üzleti értéke


A vállalkozás üzleti értékét - így a portfolió piaci-forgalmi értékét - a mûködése révén realizálható profit jelenértékre diszkontált összege határozza meg.


A Magyarország "fedõnevû" vállalkozás üzleti hozadéka jelenleg évi 2-4 milliárd dollár veszteség (fizetési mérlegdeficit), aminek alapján a vállalkozás üzleti-piaci értéke zéró.


Minden egyes külföldi, szakmai és pénzügyi (termelõ, vagy "karvaly") befektetõ szabadon eldöntheti - el is dönti! -, hogy érdemes-e egy csõd elõtt álló, tartósan veszteséges vállalkozásba likvid pénzeszközöket (magyarul: cash-t) fektetni akár privatizációs portfolió-vásárlás, akár tõke-emelés útján.


Még az ún. "zöldmezõs" befektetések eszközlése is módfelett kockázatos.



Magyarország felszámolási értéke


Tegyük fel, hogy Magyarország egyik hitelezõje vagyunk! Információink alapján már hosszú évek óta ismerjük - a tartós adós - Magyarország csökkenõ nemzet-gazdasági teljesítményeit, csekély tõkeerejének és üzleti moráljának folyamatos hanyatlását és teljes szétzüllését, - a másfél évtizede tartó vagyonvesztés összes káros következményét. Maradéktalanul átlátjuk, hogy Magyarországon a negatív gazdálkodási és pénzügyi-vagyoni folyamatok ezekben az években válnak vég-képp visszafordíthatatlanokká, - tehát adósunk a teljes csõd felé rohan.


Miután mindezt kezdettõl tisztán látjuk, - pontosan tudjuk azt is, hogy az általunk eredetileg nyújtott hitel (tõke) összegét soha az életben nem láthatjuk viszont. Így elöljáró érdekünkké válik, hogy a kamatfizetés futamidejét a végtelenbe nyújtsuk, miáltal az effektív tõkeveszteség összege - sok éven át - fokozatosan minimálisra csökkenthetõ. Ezenközben persze Magyarország minden létezõ vagyontárgyát is jelzáloggal terheljük meg, hogy majd a csõd tényleges bekövetkeztekor - nyújtott hiteleink ellenében - mindezek tulajdonjoga automatikusan reánk szálljon.


Tegyük fel, hogy külföldi befektetõk vagyunk Magyarországon! Részt kívánnánk venni a magyar állami vagyon privatizációjában, így a célunk, hogy a számunkra kívánatos vállalkozást, üzletrészt, részesedést (ingatlant, vagyontárgyat és csõd-portfoliót, stb.) minél alacsonyabb áron vásárolhassuk meg. Mivelhogy valutánk értékálló (tudunk hát várni!), a magyar vagyon azonban rohamosan devalválódik; - a várakozásainknak leginkább egy oly idõpont fog megfelelni, amikor a magyar vállalkozás éppen a csõd állapotába kerül. Még létezik, még nem számolták fel, - de az eladási ára a lehetõ legalacsonyabb. A cég egészében vagy részenként, esetleg a cég vagyontárgyai (ingatlanai, gépei, stb.) egyenként ekkor vásárolhatók meg a legolcsóbb áron. Ez az ár az ún. felszámolási ár.



A Magyarország ‘fedõnevû’ vállalkozás épp mostanában jutott el a teljes csõd - a pénzügyi szakadék - legszélére; vagyontárgyai a szezonvégi kiárusítás keretében felszámolási áron vehetõk meg.


Magyarország felszámolási ára egyenlõ a tárgyi eszközök (22), továbbá a kint-lévõségek (18) értéke együttes összegének cca. 30 %-ával, ami maximum 12 milliárd USD-t tesz ki. A 10 Mrd USD összegû valuta-tartalék célja, jövõbeli sorsa jelenlegi ismereteink szintjén nem prognosztizálható. Amennyiben nem is képezi Magyarország valós tulajdonát (esetleg további ‘adósságokból’ áll), - úgy természetszerûleg nem tekinthetjük a felszámolási-kiárusítási vagyonunk, vagyis a felszámolási tranzakció részelemének.







Rekviem a szocialista konjunktúráért


(filozófiai betét)



Amennyiben - illetve: MERT! - Isten nem létezik: bármit szabad.


Ez a liberalizmus - a sátáni világ-és életfelfogás - ‘ontológiai’ alapja.


A „keresztény erkölcs” szószerkezetben a ‘jelzõ tag’ felesleges, ugyanis erkölcs csak egyféle létezik: keresztényi.



Az isteni törvények és a liberális jog


Jézus Krisztus élete és halála a létezõ legmagasabb-rendû áldozat és erkölcsiség.


Isten Krisztus személyében testesült meg, s szállott le a Földre; - az Atya és a Fiú közös áldozatából született meg az emberi bûnök megbocsátásának a lehetõsége.


Áldozat és megbocsátás - önzés helyett szeretõ odaadás.


Az erkölcs szónak Krisztus elõtt egész egyszerûen nem lehetett valós-gyakorlati jelentés-tartalma, hiszen Krisztus kereszt-áldozata teremtette csak meg az egyén (az individuum) és az emberiség (a kollektíva) számára egyaránt az üdvözülés, a túlvilági boldogság, - a feltámadás elérésének egyetemes lehetõségét.


Erkölcsös tett az, amit az ember (!) földhözragadt, evilági érdekei ellenére is meg-tesz (ez az áldozat); valamint erkölcsös magatartás az, ha az ember (!) kicsinyes-önzõ érdekei ellenére sem tesz meg (ez az önuralom) valamit.


Az erkölcs tehát transzcendens kategória.


A lényege szerint az ember akkor sem cselekedhet meg erkölcstelen dolgokat, ha éppen nem látja senki, vagy a tettére - tárgyi bizonyíték hiányában - nem derülhet fény. Az erkölcs belsõ szabályai szerint az erkölcsös ember akkor sem lophat, ha az ügyetlen és szakszerûtlen - vagy éppen a szándékosan trehány! - Nagy Testvér nevetséges jogszabályai a lopást esetleg rövidebb-hosszabb (4-8-12-14 éves) idõ-szakokban mégis lehetõvé, sõt, esetleg törvényessé is teszik.


A liberális jog szerint bûn az, amit a jog büntetni rendel. Az erkölcsiség alapján erkölcstelen, tehát bûnös az, amit a transzcendens isteni törvények nem engednek meg, vagyis tiltanak.


A liberális egyén csakis a mának él, a múló földi élvezetek rabja. Ha félrenézel, kilopja zsebedbõl a pénztárcádat, majd arcátlanul segít neked megkeresni azt...


Persze, sohasem találjátok meg, - õ viszont tiszta és segítõkész látszatot keltett.


Az erkölcsös ember belsõ késztetések vagyis a felsõbb isteni törvények szerint él; gyakorlatilag nem szükséges ismernie az éppen aktuális-hatályos jogszabályokat sem, hiszen Isten törvényeit nem változtatja naponta a parlament, és azok egyéb-ként is kijátszhatatlanok.


Isten szeme valóban mindent lát; ámde a Nagy Testvér kegyesen félrenéz, amikor éppen az övéi vétkeznek: hazudnak, lopnak és csalnak.


Ezért aztán az erkölcsös-istenes ember a liberálisokkal szemben eredendõ, meg-változtathatatlan hátrányban éli le az egész földi életét. Így lesznek a hívõkbõl a szegények, - a hitetlen tolvajokból pedig a gazdagok. Tevék - a tû fokán át...


Az igazi baj azonban akkor és ott kezdõdik, amikor megvalósul a Nagy Testvér totalitárius uralma. A Nagy Testvér ugyanis kiválasztottjai kizárólagos érdekében olyan speciális jog-és intézményrendszert épít ki és mûködtet, mely nem az isteni törvényeken, tehát nem az egyetemes erkölcsön alapul. A Nagy Testvér törvényei ‘szándékosan lyukasak’, - azért, hogy a rendszerhû kiválasztottak szabadon ki-be járkálhassanak rajtuk, míg az egyszerû rabszolganép restrikciós gúzsban éhezve vergõdik. Az elit milliárdokat lophat el törvényesen, miközben ‘százforintos adó-csalásocskák vádjával’ bárki-bármikor tökéletesen és véglegesen tönkre tehetõ, a Nagy Testvér törvényei és intézményei által.


A Nagy Testvér nem isten; csupáncsak egy földre taszított (Lucifer, a fényhozó), földhöz ragadt, bûnös-esendõ lény, aki ugyan teljhatalomra vágyik, de mégsem ígérhet a híveinek túlvilági boldogságot, örök életet vagy üdvözülést - hiszen sem erkölcsiséggel, sem túlvilági hittel, sem valódi hatáskörrel-lehetõségekkel, sem transzcendens képességekkel nem rendelkezik, illetve mindezekkel már - árulása óta - régen nincsen felruházva. Maradandó értékek, képességek és lehetõségek hiányában a Sátán kérészéletû, hamis birodalmát itt és most, a Földön igyekszik berendezni. Legerõsebb segítõtársa ‘fia’, az Antikrisztus, aki a pénz, a hatalom, a vagyon, a privatizáció, a részvények és a tõzsde illékony ígéreteivel, mint kábító illúziókkal keríti hatalmába a gyanútlan-esendõ emberek százezreit. Igyekeznek ezért elhitetni mindenkivel, hogy bárki könnyedén gazdaggá válhat, ha elfogadja és magáévá teszi a Sátán és az Antikrisztus mentalitását, - vagyis ha megtagadja Krisztust.


Ajánlatuk lényege, hogy jelenértékre diszkontálják az üdvösséget, az örök életet, amiért cserében azonnal harminc ezüstpénzzel fizet a Nagy Testvér erre kijelölt kereskedelmi bankja.


Elhitetik a gyarló átlagemberekkel, hogy a bankár, a vagyonkezelõ, a privatizátor, a tanácsadó, a bróker, a krupié, az ügyvéd és a könyvvizsgáló nem tolvajok; - a buzi és a kurva nem betegek vagy erkölcstelenek, hanem egyszerûen csak mások. Mindenki persze nem férhet bele az említett másság-kategóriák valamelyikébe, - ezekbõl lesznek a rabszolgák, a földönfutók, a hajléktalanok, a munkanélküliek, a börtönlakók és a mártírok. Vagy még a renitens másként gondolkodók...



Az állami monopólium és a növekedés fikciója


A létezõ szocializmusban az istenadta nép több mint negyven éven át csupán éh- bért kapott áldozatos/megfeszített munkájáért; csak azért, hogy eszeveszett ütemû gazdasági növekedésünkkel még gyorsabban ledolgozhassuk a legfejlettebb tõkés országokkal szemben fennálló - szakadéknyi - technikai hátrányunkat. Mindenki számára egyértelmû és nyilvánvaló volt, hogy katonai terepjáró Trabantjainkkal talán mégsem gyõzhetjük le a - Porschékkal, Ferrarikkal és Cadillacekkel - vadul száguldozó imperialistákat. Elvégre csúzlival eredményesen nem harcolhattunk az állig felfegyverzett, rendkívüli ravaszságú osztrák hegyivadászok ellen sem, ezért védelmi (!) képességeinket is rohamléptekkel fejlesztettük... Fikció következik!


Minden évben rekordot döntött a nemzeti jövedelem felhasználási arányaiban a felhalmozási hányad nagysága, no persze a fogyasztás rovására. A magyar fel-halmozási ráta egyes években a 25-30 %-os mértéket is elérte, ami bizonyára ki is váltotta a világ korabeli urainak maximális rémületét a Buckingham-palotában és a Wall-Streeten egyaránt. A beruházási láz az 1970-es években - a hírközlés után (pl. ûrtávközlõ földi állomás, új mikrohullámú láncok, solti rádióállomás) - még a titkosszolgálatot is elérte. A magyar katonai hírszerzés 1976-ban önszorgalomból állítólag egymagában háromszor annyit költött a repülõ csészealjak (az UFÓ-k) megfigyelésére, mint a komplett NASA... Kazahsztánban a tengizi olajmezõn a magyar Vegyépszer - bár amerikai segítséggel, de - szovjet megbízásból elõször Noé bárkáját rekonstruálta, majd eredeti méretében sikerült megépítenie Ezékiel próféta ûrhajóját is, melyet találóan Challanger névre kereszteltek. Mindezeken aztán a NATO és a Varsói Szerzõdés úgy összekülönbözött, hogy közel két évvel elhalasztották a CIA, a KGB és a MOSZAD tevékenységének összehangolását...



Az elképesztõ gazdasági erõfeszítések meg is hozták a várt eredményt. Magyar-ország termelõ potenciálja, ipari kapacitása a hivatalos statisztikák szerint évente 10-12 %-kal bõvült, de közel hasonló dinamikát produkált a nemzeti jövedelem növekedése is, - miáltal megvetette a felhalmozási ráta további, minden határon túli növelésének az alapjait. Ám a beruházási konjunktúra éhségének csillapítása a továbbiakban már nem volt megoldható pusztán csak belföldi források terhére. Pótlólagos, külföldi pénzeszközök azonnali bevonása vált szükségessé; így aztán Magyarország bankárai megkeresték a Világbankot, sõt, még felvételt nyertünk a Nemzetközi Valutaalapba is. Mindezek a ‘gyümölcsözõ’ kapcsolatok évtizedekre biztosították a szinte korlátlan összegû nyugati kölcsönök felvételét, illetve így az összeomló félben tengõdõ reform-kommunista rendszer zavartalan finanszírozását és továbbélését. 1982-tõl mértéktelenül eladósodtunk, és azóta már az adósság-szolgálat teljesítésére (kamatfizetésre) veszünk fel egyre újabb külföldi hiteleket. Tekintettel arra, hogy az 1970-es és az 1980-as években nemzeti jövedelmünknek csak viszonylag kis (bár növekvõ) részét fordítottuk fogyasztásra, s a nagyobbik hányadát beruházásra vagyis felhalmozásra; - így igazán komoly anyagi értékek épültek fel, amely értékek szinte kivétel nélkül a társadalmi tulajdont, bár annak inkább az improduktív hányadát gyarapították. Egyetlen jelentõs kivételrõl kell megemlékeznünk, nevezetesen a magyar részrõl soha meg nem épült és meg nem épülõ bõs-nagymarosi vízi erõmûrõl. A jórészt nyugati hitelekbõl félig kialakított erõmû-terület teljes lebontása éppen a napjainkban folyik, szintén jórészt nyugati hitelekbõl. Elmondhatjuk tehát, hogy a Duna-saurus megalomániás építkezése és bontása 200-300 milliárd forintnyi összráfordításával speciel nem növelte, hanem apasztotta a társadalmi tulajdont...


Mindezeket megõrizzük - szelektív emlékezetünkben.


Ámen.

Hézagok, ellentmondások, torzítások


szakmai megjegyzések, kiegészítések a Heti Világgazdaság 1996. január 20-iki


"Elkezelték" címû (a CO-NEXUS-ról szóló) többoldalas cikkéhez



A hír szent.


Ez az etikai elv arra utal - sõt, kötelezi az írót! -, hogy a sajtó, a hírközlés szent célja az olvasó szakszerû és korrekt informálása társadalmi életünk legfrissebb, közérdeklõdésre leginkább számot tartó valós eseményeirõl, tényeirõl.


Mint ahogy az orvos - hyppokratészi esküje alapján - nem károsíthatja a betege egészségét, nem törhet az életére (sõt, meg kell gyógyítania!); miként az ügyvéd - szintén esküje alapján - nem fordulhat ügyfele, vagy a törvények ellen (sõt, mind a kettõt képviselnie kell!), - úgy a hírközlés nem közölhet torz híreket, nem dez-informálhatja az olvasót!


A hamis információk, álhírek, nem valós állítások, eltorzított "tények" közreadása kizárólag csak az olvasó manipulálását célozhatná, ami viszont ellentmondana az eredeti célnak, ami ugye a valós tájékoztatás nyújtása; - a szent hír, az igazság közlésével, az olvasó kizárólagos és odaadó szolgálata.


Nem tudom, az újságíróknak kell-e esküt tenniük a fentiek szerint, - mert ha nem, az nagy baj! Elõfordulhat persze, hogy valakinek "csak úgy" írhatnékja támad, de nem tudja mirõl. Ír, - mintegy bele a vakvilágba. Van, hogy írni kell valamirõl, de nem mondják meg elõre elég pontosan, mit és hogyan. A téma kellõ ismeretének hiányában pedig gyakran jó nagy bakokat lehet lõni. Néha éppen az a baj, hogy a megrendelõ mindent túlzottan szájba rág - esetleg nem mindenben mond igazat...



Szerteágazó nehéz témáról, elégséges elõtanulmányok s kellõ körültekintés nélkül magabiztosan írni nagy kockázat, vagy éppen vakmerõ meggondolatlanság. Ám a Heti Világgazdaságot hosszú évek óta olyan sajtóorgánumnak ismerjük (nem sok ilyen van!), amely a témáit gondosan választja meg, azokról nemes elõkelõséggel és vitathatatlan szakszerûséggel ír, - tehát nem sûrûn követi el az elõzõekben fel-sorolt kvázi elemista hibákat...



De mit mondjunk Fahídi Gergelynek a cím szerinti témában megjelent cikkérõl?! Eddig azt hihettük, hogy a téma (CO-NEXUS, PORT-REÁL, dr. László András, stb.) szakavatott ismerõje és mûvelõje Lipovecz Iván (HVG: Port-felhõ, - 1995. január 14.); õ ugyanis gondosan vigyázott, hogy egyetlen ellenõrizetlen és/vagy szakszerûtlen "tényt" se tegyen közzé. Így írása mentes is tudott maradni minden belsõ ellentmondástól.


A HVG egyetlen szakcikkének sem lehet az a célja, hogy folytatólagos szappan-operához hasonló könnyedségû önéletrajzi részleteket közöljön a zseniális üzleti vállalkozóról, aki úttörõként a semmibõl mamut vállalkozás-csoportot gründol, majd egy-két év alatt (állami pénzen és pénzbõl) kissé túlszalad vállalkozásaival, - míg végül 8-10 évnyi nagy ívû üzleti pályafutás után a vagyont önhibáján kívül elveszítve (lásd: "elkezelték"), fizetésképtelenné válva, aléltan visszazuhan édes szülõje, a magyar állam karjaiba...


Lásd az írásom tárgyát képezõ cikk utolsó mondatát: "...a vagyonkezelési kaland fiaskója esetén alighanem egy meglehetõsen lerongyolódott cégnek lesz az állam a boldogtalan új tulajdonosa".


A jóindulatúlag kozmetikázott önéletrajzi részletek közlésének kétes dicsõségét meg kellene hagyni többek között például a Napi Gazdaság-nak, lévén az a CO-NEXUS saját vállalkozása (lásd: KÁPÉ, - 1994. október 6.).



Fahídi Gergely személyében vélelmezhetõen vétlen a cikkében sûrûn elõforduló szakmai tévedések, hézagok, (ön)ellentmondások, csúsztatások, torzítások, félin-formációk közlését illetõen; - valószínûleg úgy hihette, írása mentes az ilyenektõl. Lipovecz Iván újságírói zsenialitását tükrözi viszont, hogy cikkében egyszerûen nem voltak ilyenek, pedig a témát õ sem ismerhette igazán belülrõl.


Személyes "szerencsém", hogy a tárgy szerinti témát mindkettõjüknél tényszerûen sokkal jobban ismerem; amivel a legkevésbé sincs szándékomban sem hencegni, sem bármilyen vonatkozásban visszaélni.


Kizárólag olyan megállapításokkal, írásos közlésekkel kívánok tehát foglalkozni, amelyek az írásom címe szerinti HVG-cikkben de facto megjelentek; - s néhány olyan, máskor és más sajtóorgánumban napvilágot látott közléssel, amelyek a vitatott cikk egyes közléseivel valamilyen kontra-összefüggésben állnak.



Minden üzletember természetes és törvény adta joga, hogy üzleti ügyeibõl csak azt hozza nyilvánosságra, ami nem üzleti vagy személyes titok. Ugyanakkor bár-milyen információ nyilvánosságra hozásával egyszer, s mind vállalnia kell annak a kockázatát is, hogy az adott információt esetleg valaki nyilvánosan vitatni fogja.


Épp ezek a kölcsönös lehetõségek képezik a sajtó-nyilvánosság, a demokratikus hírközlés, a szabad vélemény-nyilvánítás lényegét.



1.


A cikk írója elõre nem döntötte el, hogy tárgyilagos szakcikket, állami vagyon-kezelési melodrámát vagy önéletrajzi szappanoperát ír-e; - a szegény vállalkozó panaszait adja-e elõ, avagy végig ironikus hangnemben "cikizi le" a CO-NEXUS nagyfõnökét. A cikk valamennyi jelzett stíluselemet spontán összevisszaságban tartalmazza. (Lehetséges persze, hogy éppen így fest reális képet a létezõ mai magyar üzleti valóságról, - lehet tehát, hogy a cikkíró egyszerûen realista volt.)


Az "Elkezelték" fõcím arra utalhat, hogy a CO-NEXUS Rt. netán "elkezelte" az ÁVÜ által vagyonkezelésre reábízott 4 milliárd forint értékû portfoliót, magyarán kimondva szakszerûtlenül kezelte a vagyont és ennek következménye esetleg az immár elkerülhetetlennek látszó totális csõd, - így például elsõ lépésként a Délker Rt. pénzügyi összeomlásának 1996. január 16-ikai hivatalos bejelentése (lásd: a HVG 1996. január 27-iki számában.)


Értelmezésünkön a cikkíró szándékosan tréfálkozó hangvétele sem változtat (lásd a fotó-aláírást: "László András CO-NEXUS-fõnök. Egyensúlyoz").


A fõcím felülírt alcíme: "A CO-NEXUS nehézségei" viszont arra utal, mintha a cégnek objektív gazdálkodási nehézségei lennének, melyekrõl bizony nem tehet... A kettõs stílusvezetés azt sugallja, hogy a cikkíró esetleg - abszolút becsületesen - képtelen eldönteni, hogy a várható csõdért végül is ki a felelõs: a CO-NEXUS Rt. és vezetõi, László András, - az ÁVÜ, a kereskedelmi-üzleti partnerek (a vevõk), a bankok (a hitelezõk), a KORDAX Rt., az Állami Számvevõszék, a konzervatív pártok, a Ferromat vagy mindenki, aki él és mozog?! Vagy: felelõsök nincsenek - csak látszólag összefüggéstelen, véletlenszerû fordulatokkal teli cselekmény, épp mint a "Dallas"-ban?


A cikkíró próbál rendet teremteni a rázúduló általános káoszban, ámde a helyzete teljesen reménytelen, a világosság az írás végéig nem dereng fel. Valóban ilyen bonyolult lenne Magyarhonban az üzleti élet?!



2.


A sokat emlegetett 4 milliárdos portfolió ma is állami tulajdon, bár még kis ideig - 1996. végéig, az ÁVÜ (ÁPV Rt.) megbízásából - a CO-NEXUS Rt. kezeli a vagyont. (A részvénycsomagban legnagyobb értéket képviselõ Délker Rt.-t már nem, hiszen az felszámolás alatt áll. A szintén nagyobb értéket képviselõ Royal Bútorker Rt.-t már szintén nem, hiszen megvette tõlük a KORDAX Rt., amely viszont fizetésképtelen, illetve nem fizet.)


A CO-NEXUS Rt. eredetileg teljes alaptõkéjét tekintve állami alapítású (1988.) és tulajdonú részvénytársaság volt. Így a CO-NEXUS Rt. és "birodalma" - 1996. december 31-ikén, a vagyonkezelési szerzõdésben foglaltak következményeként - nem egyszerûen "állami tulajdonba kerülne", hanem állami tulajdonba kerülne vissza, hiszen eredetileg is az volt!


A vitatott cikkben közölt adatok alapján fel tudjuk becsülni, hogy a CO-NEXUS Rt.-nek a 4 milliárdos portfolióval együttes, mintegy 8-10 éves üzleti pályafutása összességében kinek mennyibe került, kinek a vagyonából mennyi maradt, stb., - illetve milyen üzleti végeredmény prognosztizálható a végkifejlet idõpontjára.



3.


Ki fog derülni, hogy nem az 1992. elején vagyonkezelésbe vett 8 társaság port-foliójának eddig 4 (és nem 3!) éves kezelése rótt óriási terheket a cégre, hanem éppen megfordítva! Ugyanis nem az alapításkor még 100 milliós értéket sem kép-viselõ alaptõkéjû CO-NEXUS Rt. dõlt össze a 4 milliárdos portfolió kezelésének terhe alatt, hanem valójában a 4 milliárdos vagyon tûnt el, pontosabban ‘lett fel-élve’ az évek során a CO-NEXUS Rt. által!


Emellett természetesen a CO-NEXUS Rt. is "összedõlhet"; de nem a csõdbement vagyonkezelt portfolió ‘súlya’ alatt, hanem épp ellenkezõleg: a portfolióból kivett temérdek készpénz sem volt elégséges az anyacég, a CO-NEXUS Rt. további életben tartására. A CO-NEXUS Rt. "összedûlése" úgy következik majd be, hogy a tékozló fiú a CO-NEXUS Rt. és a 4 milliárdos portfolió törtrésznyi maradvány-értékével együtt visszatér alapítójához, a magyar államhoz.


Kvázi: pardon, nem történt semmi, vagyon-kezelgettünk egy kicsit, üzletelgettünk egy kicsit, tõzsdéztünk egy kicsit, próbálkoztunk (persze politizáltunk is!) sokat, de hát ez a magyar üzleti élet teljesen kilátástalan, naná, hogy ‘túlszaladtunk’, - igaz ugyan, hogy ez nekünk egy fillérünkbe sem került, no de a magyar állam is csak alig 5-6 milliárdocskát veszített el az évek során, mert éppen ennyit éltünk fel a 8-10 év alatt...!


Így azután a CO-NEXUS-birodalom, amely tizenegyedik az óriások rangsorában (lásd: KÁPÉ, 1994. október 6.) - vajon mekkora lehet a többi óriás?! -: lassan bezárja kapuit, és a fõvárosi vagyonkezelõ beadhatja a kulcsot a házmesternek...


Így válhat valóra - no nem a pletyka, hanem - László András szinte ‘prófétikus’ jóslata, miszerint majd hirtelen felröppen a ‘döbbenetes’ hír: "Budapest kedves város, - csõdbe ment a CO-NEXUS!".


Vajon tényleg elõre látta?!



4.


Nem tekinthetõ hitelesnek az a - már többször, több helyütt megénekelt - állítás, hogy László András vállalkozói karrierjének anyagi alapját egy találmányának 10 millió forintos bevétele teremtette meg. A konténer-szervíz szolgálati találmány tõkés exportja (melyet hosszú éveken át a MOGÜRT bonyolított), valóban hozott ilyen összegû jövedelmet a találmányban 25 %-os tulajdonosi részesedésû László Andrásnak, aki azonban ezen összeget elsõsorban budaligeti körpalotájának fel-építésére fordította, másrészt saját nyilatkozata szerint "mellesleg (10 év után!) ma is abból a summából él" (KÁPÉ, - 1994.október 6.).


Egyébként tök mindegy, hogy a jelzett összeget mire fordította, - egy biztos: a CO-NEXUS Rt.-be, mint vállalkozásba egy fityinget sem fektetett be, mert annak a teljes alaptõkéjét (53,39 millió forintot) a vitatott cikkben (HVG, 88. oldal) fel-sorolt 18 állami tulajdonú intézmény és gazdálkodó szervezet adta össze (a fel-sorolásból egyébként hiányzik pl. a Gép-és Szerszámértékesítõ Vállalat, melynek végelszámolása éppen napjainkban fejezõdik be).


Miért fektetett volna László András saját készpénzt a kizárólag állami tulajdonú részvénytársaságba, amelynek - mint egyetlen szervezõje - azonnal egyszemélyi felelõs vezetõje, elnök-vezérigazgatója lett?! Egy ilyen készpénz-befektetésnek - a jogszabályi korlátoktól függetlenül - sem lett volna semmi értelme.


A tõke ‘összegyûjtése’ csak szocialista baráti kapcsolatrendszer (már alapításkor is erre utalt a CO-NEXUS név!) révén sikerülhetett, hiszen az Országos Terv-hivatal, a Magyar Nemzeti Bank és a Pénzügyminisztérium 1985-1989. között is valóságos gyûjtõhelye volt azoknak "a szûkebb pénzügyi lobby"-hoz tartozó párt-kádereknek, akik a rendszerváltás éveiben gazdaságpolitikai hatalmukat effektív gazdasági-pénzügyi hatalommá (és vagyonná) mentették át.


Miféle vállalkozás az, melynek a teljes részvénytõkéjét, minden vagyonát, illetve készpénzét állami tulajdonú szervezetek adták össze? Nyilván állami vállalkozás! Ebbõl persze az is következik, hogy az állami részvénytársaság élére "kinevezett" László András elnök-vezérigazgató nem vállalkozó volt, hanem egyszerû állami alkalmazott. Az elnök-vezérigazgató - személyes kockázatvállalás nélkül - semmi egyébre nem vállalkozott, csupán egy állami részvénytársaság vezetésére. Ettõl viszont még nem vált vállalkozóvá!


Kizárólag a humor kedvéért jegyzem meg: ezt az elnök-vezérigazgatói állást - a híreszteléssel szemben - bizonyosan nem nyilvános pályázat meghirdetése útján töltötték be. Akkoriban egyesek számára még lehetséges volt magánemberként vállalkozni a magyar állam vagyonával?!



Csupán a történeti hûség kedvéért ejtsünk még néhány szót a konténer-szervíz (MOGÜRT-IKARUS) szolgálati találmányról! A találmány eredeti többségi (51 %-os) tulajdonosa egy igazi feltaláló, egy külkereskedelmi üzletkötõ autómérnök-doktor, aki jelenleg a MOGÜRT-jogutód Garagent Rt.-ben (újabb államiból lett egyéni vállalkozás!), valamint a CO-NEXUS Rt.-ben szintén a nyugdíjas mûszaki segéderõ felelõsségteljes szerepkörét tölti be.


Tekintettel arra, hogy a konténer-szervíz találmány eredeti többségi tulajdonosa nyugdíjasként bevétel hiányában már hosszú évek óta nem volt képes kifizetni a nemzetközi szabadalom fenntartásának borsos költségeit, a terhet a CO-NEXUS Rt. keretében átvállalta László András.


Idõközben a bevételt évek óta nem hozó szabadalom ismét ígéretessé vált, - így a gyártás újbóli beindítása reményében László András húszezer forint prémiumért "megvásárolta" a többségi tulajdonjogot az eredeti tulajdonostól.


A közmondás szerint azonban a könnyen szerzett találmány könnyen is vész el, - a szabadalmat állítólag nemrég ellopták az olaszok...



5.


Azt írja "az újság", hogy: "László András 1990-re már kétségbevonhatatlanul a társaság (értsd: CO-NEXUS Rt.) irányító tulajdonosává emelkedett".


Lássuk, hogy történt ez valóságban, - ismét egyetlen fillér személyes vállalkozói tõkebefektetés, vagyis kockázat nélkül.


Elõször is: a nagy kivásárlási tranzakció nem 1990-ben, hanem 1991-ben zajlott le, mégpedig a következõképpen. A CO-NEXUS Rt. évközben osztalékot fizetett az állami részvénytulajdonosoknak, majd az elnök-vezérigazgató rábeszélte õket, hogy a CO-NEXUS-részvényeket névértéken adják el. László András a részvény-kivásárlás céljából SOLO Kft. néven egy 1 millió forintos törzstõkéjû társaságot alapított, amely saját nevében lejegyezte a CO-NEXUS Rt. részvényeit. Ezután a részvényeket lejegyzõ SOLO Kft. fuzionált a CO-NEXUS Rt.-vel, - vagyis a "fel-adatát elvégezve", megszûnt létezni. A CO-NEXUS-részvények lejegyzése révén keletkezett fizetési kötelezettség a fúzió folytán a CO-NEXUS Rt-re szállt, amely a vételár kiegyenlítését frissen felvett bankhitelbõl oldotta meg.


Így emelkedhetett László András a CO-NEXUS Rt. meghatározó tulajdonosává, - s az állami vállalkozás magántulajdonú részvénytársasággá, az állami alapítással szerzett exkluzív tevékenységi jogosítványokkal (értéktõzsde alapító tagja, érték-papír-kereskedelem, hatósági felszámolói jogosítvány, stb.) együtt.



6.


A vitatott cikk soron következõ tévedése: "a vállalatcsoport neve a nyilvánosság számára ma is elsõsorban az induláskor szinte kizárólagos profilnak számító értékpapír-kereskedõi tevékenységgel függ össze".


Vaskos tévedés! A részvénytársaság neve ugyanis kezdettõl fogva: CO-NEXUS Gazdálkodási és Pénzügyi Tanácsadó Részvénytársaság - volt!


A név még csak nem is utal értékpapír-kereskedelemre, - sõt, árbevételi szem-pontból is a legfontosabb alaptevékenység 1990-1993. között az átalakulási és privatizációs tanácsadás volt. Épp az okozta a legfontosabb társaságszervezési, tevékenységszerkezeti problémát, hogy az értékpapírtörvény értelmében az érték-papír-kereskedelem (a bróker-tevékenység) és a privatizációs tanácsadás (vele a felszámolói tevékenység) nem folytatható együtt, - ezek a tevékenységek egyazon gazdálkodó szervezeten belül összeférhetetlenek!


A törvényi összeférhetetlenség formai feloldása érdekében került sor 1992-ben a CO-NEXUS Rt. bróker-cégének alapítására, amelynek a neve nem C-N Érték-papír Rt., hanem helyesen C-N Értékház Rt.


Hogy a bróker-tevékenység, s az azt mûvelõ C-N Értékház Rt. üzletileg mennyire sikeres, - azt ma, a brókerektõl vagy azok volt tényleges vezetõjétõl kellene meg-kérdezni...



Rendkívül értelemzavaró, hogy a cikkíró szerint a CO-NEXUS Rt. "alaptõkéje 1992. óta már 100 millió forint", saját vagyona néhány sorral lejjebb viszont már csak 28 millió forint - és történt mindez ugyanazon két év leforgása alatt, ti. 1990. és 1992. között.


Jogosan merül fel a kérdés: hogyha valaki ennyire nem igazodik el a cikke tárgyát képezõ társaság tõkemozgásaiban (vagy azok ennyire kibogozhatatlanok!), akkor miért is ír róluk? Ez így ugyanis nem szakmai ismeretterjesztés, hanem tömény dezinformáció. Erre viszont kinek van szüksége? Az olvasónak aligha...



7.


A CO-NEXUS Rt. 1991-ben még korántsem volt vállalat-csoport, a tanácsadó anya-cég tevékenységét 5-6, szigorúan személyre szervezett, ún. "egymilliós-egy-személyes", önállóan mûködésképtelen kft. egészítette ki.


Az egyetlen jelentõsebb vállalkozás - a CO-NEXUS Rt. al-részvénytársasága - az egyre inkább eladósodó Ingatlanforgalmazó és Befektetési Részvénytársaság volt. Ennek kvázi-"jogutódjaként" hozták létre - még 1992-ben - az ÁVÜ-tõl kapott 4 milliárdos portfolió vagyonkezelése céljából a PORT-REÁL Kft.-t. Tekintve, hogy a CO-NEXUS Rt. közvetlen érdekkörébe tartozó vállalkozások száma ettõl kezdve már 20-25 társaságra terjedt ki, - László András a cégével kapcsolatban fokozatosan áttért a CO-NEXUS-Holding, a "konszernszerû kétlépcsõs részvény-társaság", a CO-NEXUS-Csoport, a Port-Csoport, stb. elnevezések ‘hivatalos’ használatára...



A vitatott cikk szerint a CO-NEXUS Rt. 4 milliárd forint értékû portfolió vagyon-kezelési jogát az ÁVÜ-tõl nyilvános pályázaton nyerte el.


Amennyiben az ÁVÜ ezt nem titkolná a mai napig, - érdemes lenne megtekinteni és megismerni a pályázat eredeti dokumentumait: nevezetesen a kiírás szövegét, a megjelent hirdetményt, a konkurens pályázók árajánlatait (vagy legalább a ki-létüket!), az értékelés jegyzõkönyvét, stb.


Esetleg kiderülhetne, hogy a pályázat nem nyilvános volt, hanem zártkörû.


Az ÁVÜ (ÁPV Rt.) illetékeseinek egy mai állítása szerint a tárgyi vagyonkezelési szerzõdés kizárólag érdeklõdés hiányában teljesen unikum maradt (HVG: Port-felhõ, 1995. január 14.). Amennyiben a pályázat tényleg nyilvános volt, akkor ez teljességgel érthetetlen és utólag is megmagyarázhatatlan, hiszen az ÁVÜ és a CO-NEXUS között a vagyonkezelésre kötött szerzõdés utóbbi számára minden-féle kockázat vállalása nélkül is hihetetlen elõnyöket biztosított, tehát ilyen fel-tételek mellett a nyílt pályázatra jelentkezõknek valósággal hemzsegniük kellett volna! Nem hemzsegtek, mert nem tudtak semmirõl...


Felettébb gyanús körülmény az is, hogy az ÁPV Rt. nem járul hozzá a szerzõdés nyilvánosságra hozatalához. Vajon miért? Mit tartalmazhat a szerzõdés, ami nem tartozik a nyilvánosságra? Ha a pályázat nyilvános volt, - milyen titok lapulhat a szerzõdésben? Mint a vitatott cikkbõl is tudjuk: a CO-NEXUS és tulajdonosának érdekeit nem sértené a nyilvánosságra hozatal, - ezek szerint a közlés valamilyen okból az ÁVÜ (ÁPV Rt.) érdekeit sértené.


Ám a szerzõdésben, vagy a szerzõdés körül semmi olyasmi nem lehet, amelynek a "kiderülése" a magyar állam érdekeit sértené, - de olyasmi sem, ami az ÁVÜ üzleti titkát képezhetné. Lehetséges még egy olyan feltételezés is, miszerint vala-mely adat vagy információ "napvilágra kerülése" valaki(k)nek netán személyes kellemetlenséget okozna. De mint tudjuk - ez a valaki nem lehet László András, mert õ a közlés mellett van...!


A KÁPÉ 1994. október 6-iki számában László András ezt nyilatkozta: "... azt a szerzõdést a Mádl Ferenc úr vezette igazgatótanáccsal kötöttük és olyan hibátlan szerzõdés volt, hogy késõbb hiába keresték ‘a kákán is a csomót’ - pedig Szabó Tamásék nagyon keresték -, semmibe nem tudtak belekötni."


A szerzõdés "hibátlanságáról" most csak annyit, hogy az például - felelõtlenül! - egyáltalán nem rendelkezett a 4 milliárdos portfolió 8 társaságának 1991. évi gazdálkodási eredményébõl származó mintegy 280 millió forint osztalék sorsáról, pedig ez az összeg még egyértelmûen a tulajdonos ÁVÜ-t illette volna meg.


A CO-NEXUS azonban megtartotta magának a teljes összeget, és László András formálisan "joggal" nyilatkozta 1994. május 14-ikén a Televízió "HÉT" címû mûsorában - a vádakat mintegy elutasítva -, hogy "no de kérem: így kötöttük a szerzõdést!" Ugyanis tényleg így kötötték, - a szerzõdést fogalmazók egyszerûen elfeledkeztek rendelkezni potom 280 millió forint sorsáról!


Más kérdés az, hogy egy normális - erkölcsi korlátokra épülõ - jogrendszerben akkor is az ÁVÜ-t illette volna meg az 1991-es osztalék tulajdonjoga, ha errõl a szerzõdés kifejezetten és külön nem is rendelkezik. Teljesen természetes ugyanis, hogy a gazdálkodás eredményébõl származó osztalék azé, aki az adott idõ-szakban (1991-ben) tulajdonosi-irányítói pozícióban volt! A CO-NEXUS-nak 1991-ben még semmi köze nem volt a tárgyi 8 társaság gazdálkodásához, arra bármilyen hatást gyakorolni nem is állt módjában, - így teljes képtelenség, hogy jogot formált a hivatkozott osztalék "lenyúlására".


Másként fest a helyzet azonban egy abnormális - látszat-jogelvekre épülõ - jog-rendszerben, amelynek feladata épp a lényeg elfedése. Egy ilyen alaphelyzetben ugyanis teljesen felesleges minden részletrõl, egyébként is teljesen természetes dolgokról kínos pontossággal tételesen rendelkezni; utólag úgyis csak az gyõzhet, aki hitelesebben tud bandzsítani...


Nem csoda hát, hogy az Állami Számvevõszék a vizsgálati jelentésében egyaránt "szóvá tette" a lenyúlt osztalék, valamint a vagyonkezelési szerzõdés szokatlanul pongyola szövegezésének kérdését is.


Azt sem csodálhatjuk, hogy Szabó Tamásék utólag sokáig és nagyon keresték ‘a kákán a csomót’! Nincs hír arról, hogy megtalálták volna...



8.


Az ÁVÜ egyértelmû szándéka a vagyonkezelési pályázat kiírásával (?) - a cikkíró szerint is - az volt, hogy a kezelésbe adott portfolióért cserébe elõbb-utóbb kész-pénzt lásson. Talán mondanunk sem kell, hogy ez a törekvés a bekövetkezett események tükrében - a 280 millió forint osztalék ominózus lenyúlása, a Délker Rt. felszámolásának hivatalos bejelentése (továbbá banki és önkormányzati jel-zálog-jogok bejegyzése és érvényesítése az ingatlanokra!), a Royal Bútorker Rt. eladásának rendezetlen pénzügyei, stb. - utólag legalábbis naivnak tûnik, illetve visszamenõleg teljes egészében illuzórikussá vált... A vagyonkezelt 4 milliárdos portfolióért az ÁPV Rt. akkor fog készpénzt látni, amikor a háta közepét!


Ez annál inkább, sõt, azóta teljesen nyilvánvaló, amióta (HVG: Port-felhõ, 1995. január 14.) a CO-NEXUS Rt. hivatalosan is bejelentette az ÁPV Rt.-nek, hogy az 1996. december 31-ikén esedékes 4 milliárd forintos fizetési kötelezettségét kár-pótlási jegyben kívánja teljesíteni...!


A mindkét (?) fél számára deklaráltan elõnyös szerzõdés "teljesítésének" igazán érdekes fordulata lenne, ha a CO-NEXUS Rt. az eredetileg alanyi jogon kár-pótolt, nyomorgó nyugdíjasoktól nagytételben 20-30 %-os áron felvásárolt kár-pótlási jegyekkel - melyek feltételezhetõen tonnaszám állnak a rendelkezésére! - egyenlíthetné ki az ÁPV Rt. felé hamarosan esedékessé váló készpénz-tartozását. Csak remélhetjük, hogy az ÁPV Rt. vezetõi "nem vevõk" egy ilyen "zseniális" üzleti ötletre, hiszen az eredeti vagyonkezelési szerzõdésben "semmiféle kitétel sem szerepel annak esetleges módosítására vonatkozóan" (ez az idézet Lipovecz Iván tollából származik).


Az ügy körül mindazonáltal érthetetlenül nagy a csönd.


Vagy lehetséges, hogy csak az egyes Délker-raktárakban átvételkor talált lejárt szavatosságú sör, vagy éppen a hajhálók ellenértékéül kínál a CO-NEXUS Rt. lejárt szavatosságú kárpótlási jegyeket, - mert akkor "vissza az egész"...!



9.


Fahídi Gergely ezt írja: "A cégbírósági iratok közt található, a CO-NEXUS által elvégeztetett meglehetõsen részletes vagyonértékelés kifejezetten biztató volt - a választott módszerrel például a Délker Rt. potenciális üzleti értékét a névérték 118,2, a bútorkereskedelemre szakosodott Royal Rt.-ét 113,3 %-ában állapították meg." Az idézetben elõforduló szakmai tévedések az alábbiak:


· hogyan került a CO-NEXUS értékelése a cégbírósági iratok közé?;


· a vagyonkezelésbe vételt megelõzõen vagyonértékelés nem készült, - a CO-NEXUS ilyet a "sürgõsségre tekintettel", továbbá költségtakarékossági meg-fontolásokból nem készíttetett. (Egyébként eltérõ részletességû vagyon-értékelések a dolog természetébõl, a kötelezõen alkalmazandó nemzetközi sztenderdekbõl eredõen nem léteznek. Vagyonértékelés csak egyfajta létezik, - tételes részletességû.);


· üzleti értelemben véve bíztató vagyonértékelés nem létezik, a kezelésbe vevõ szempontjából bíztató csak egy reális, illetve profit-reményekkel kecsegtetõ üzletértékelés lehet, - lehetséges hogy ilyen készült. De mikor?



Amennyiben a CO-NEXUS Rt. szakemberei készítették a túlzottan reménykeltõ üzletértékeléseket, úgy ez az alábbi kínos, alternatív konzekvenciákkal jár:


· elképzelhetõ, hogy az üzletértékelés egyszerûen azért sikerült túl optimistára, mert a felhasznált alapadatok nem voltak megbízhatóak, az alkalmazott mód-szerek nem voltak megfelelõek; vagy épp a felvázolt kereskedelmi-értékesítési trendek, prognózisok voltak hibásak, tévesek;


· az is lehetséges, hogy egyes szakemberek - vagy maga László András - annyira szerették volna a CO-NEXUS Rt. számára megkötni a tárgyi vagyonkezelési szerzõdést, hogy "cégen belül" majd csak lesz valahogy alapon szándékosan rózsaszínûre festették a társaságok üzleti kilátásait. Ekkor a vagyonkezelési szerzõdés végrehajtásának 4 éve során gyakorlatilag a saját dugájukba dõltek bele;


· tegyük fel, hogy az akkori, adott szituáció ismeretében hevenyészve elvégzett üzletértékelés maximálisan a realitásokat tükrözte. Ebben az esetben a vagyon-kezelésre kapott portfoliót valóban "elkezelték", a nem kellõ szakértelemmel folytatott kereskedelem-fejlesztés, cég-mûködtetés, portfolió-szervezés miatt az átvett - egyébként és egyenként értékes! - társaságok rendre tönkrementek;


· harmadik - tisztán elméleti - lehetõségként kínálkozik, miszerint az elõzetes üzletértékelés objektív és szakszerû volt, viszont a mögöttes szándék eleve nem a vagyonkezelésbe vett társaságok mûködésének feljavítására, majd rész-vényeik tõzsdei értékesítésére irányult, - hanem valami egészen másra... Hogy ez az elméleti lehetõség talán nem teljesen alaptalan, legyen elégséges arra a tapasztalati tényre hivatkoznunk, miszerint ‘a kommersz privatizációk’ meg-határozó gyakorisággal alkalmazott módszere Magyarországon, lassan 3 éve erõsödõ mértékben a felszámolás, amit a CO-NEXUS már 6 éve, és jelenleg is több mint 170 vállalkozás esetében folytat! Nyilván ehhez ért a legjobban...



10.


Alapvetõen téves az "újságírói beállítás", mintha a vagyonkezelõ CO-NEXUS Rt-t valaki "megtámadta" volna az 1991. évi osztalék kvázi-jogtalan felvétele miatt!


Az Állami Számvevõszék nem egy militáns szervezet, revizorai a legkevésbé sem foglalkoznak a békés vállalkozók elleni támadások szervezésével. Még kevésbé helytálló "a konzervatív pártok viharos támadásáról" írni, hiszen ez az osztalék-ügy nem igazán tekinthetõ politikai természetûnek... Kizárólag gazdasági! Nem is szólva arról, hogy amit a konzervatív pártok támadnak, - az vélhetõleg az ellen-tétes alapállású pártok által támogatott (?) ügy lenne, ajjaj...


Egyszerûen az történt, hogy az Állami Számvevõszék vonatkozó jelentése alapján a Televízió "HÉT" címû mûsora vette a bátorságot és utánajárt, - vajon miért nem tett az ÁVÜ semmilyen intézkedést a bruttó 280 (nettó 168) millió forint osztalék visszaszerzésére?!


László András a "HÉT" mûsorában személyesen, 6 perces vágatlan interjújában utasította vissza „a konzervatív szakértõi és TV-stáb alaptalan koholmányait”. Az interjúban a CO-NEXUS-fõnök hetet-havat összehordott: saját cége nevét is "át-keresztelte", beszélt "Számvevõség"-rõl, valamint az ÁVÜ-rõl 1972-ben. Beszélt arról, hogy cége nem tartozik sem az APEH-nek, sem a TB-nek, sem a VPOP-nak, - pedig mindezekrõl nem is kérdezte senki (lásd: a HÉT, 1994. május 14., valamint Napi Gazdaság, továbbá KÁPÉ). Beszélt arról is, hogy a CO-NEXUS Rt. sohasem tartozott az államnak, - továbbá egyetlen banknak sem...


Ez utóbbi kijelentés késõbb még "visszaköszön".



11.


A Royal Bútorker Rt. (a TRIÁL-boltokkal "kistafírozott") részvénycsomagját - HVG: 90. oldal - a HVG 1994. szeptember 30-iki híre szerint a CO-NEXUS 818 millió forintért eladta a KORDAX Rt.-nek... Az ügy különös érdekessége, hogy László András emlékezete szerint 1,4 milliárd forintos vételárban egyeztek meg Kelemen Ivánnal, a KORDAX vezetõjével.


Miként lehetséges, hogy egy ilyen jelentõs üzletkötés eladója és vevõje ekkora eltéréssel emlékezik a vételár összegére?! Hogyan lehetséges az, hogy a vételár összegét emlékezetbõl kellett rekonstruálniuk; - nem kötöttek írásos adásvételi szerzõdést?


A KORDAX Rt. a részvényekért - részben vagy egészében - FERROMAT-váltókkal fizetett (a FERROMAT a KORDAX egyik tulajdonosa). Ugyanakkor azonban a fizetési kötelezettségét a mai napig (!?) ténylegesen nem rendezte; az ügyben viszont per zajlik (sõt, ‘a váltó-perben’ már egészen a genfi váltójogi konvencióig jutottak), amelynek eddig - a cikkbõl ez derül ki - a CO-NEXUS Rt. egyértelmû vesztese.


Azóta közismertté vált tény, hogy a KORDAX Rt. 20 milliárd forinttal adósa a magyar államnak, amiért is az APEH és a VPOP a KORDAX bankszámláit és vagyonát hatóságilag lefoglaltatta. A KORDAX tehát - a CO-NEXUS számára is - visszavonhatatlanul és végérvényesen fizetésképtelen.


Úgy tûnik, egy nagy mozaik-képet rakunk mozaik-kockákból lassanként össze.


Az egyes kockák mind-mind kifejezéstelenek, üresek, - a keservesen összerakott globális kép sem ábrázol semmit...



12.


A továbbiakban pedig a 2. és 3. pontban már körvonalazott végkövetkeztetések teljes kifejtése, valamint publikált számadatok alapján történõ bizonyítása a fel-adatom. Tekintettel arra, hogy annak idején megbízóim maximális szakmai meg-elégedésére alig két hét leforgása alatt egyedül, teljes körû pénzügyi-vagyoni át-világítást készítettem a komplett VIDEOTON-vállalatcsoportról a vevõaspiráns Quattro-konzorcium részére; a nagyságrendekkel kisebb (némileg bonyolultabb) CO-NEXUS sem jelenthet problémát...



Lássuk tehát a vitatott cikk befejezõ sorait, - ugyanis ezek tartalmazzák azokat a szükséges további alapinformációkat, amelyek felhasználásával az ez év végére "várható végeredményt" már könnyen megállapíthatjuk. A publikált adatok, vala-mint a jelen cikk tartalma alapján ugyanis jó közelítéssel prognosztizálható a CO-NEXUS-Csoport 1995. évi konszolidált (összevont) mérlege, és annak várható összes számszerû pénzügyi-vagyoni következménye.


Láthatóan a cikkírót is érdekli, foglalkoztatja a CO-NEXUS-Csoport jövõje, mert türelmetlenül igyekszik azt megfejteni, - ámde érezhetõen sötétben tapogatódzik. Csupán három "dologra" lenne szüksége, hogy közelébe juthasson a valóságnak: koncepcióra, friss és megbízható, újabb összevont számokra és/vagy közlésekre, valamint elégséges kreatív pénzügyi-gazdálkodási szaktudásra, - melyekkel nem rendelkezik. Miután értékelhetõ szakvéleményt nem képes kialakítani, - kénytelen beérni a nagyfõnöktõl kapott smoncák népszerûsítõ terjesztésével. Tételesen:


· hol van már a korábbi hírnév, és vele a vagyon?;


· a "munkák" érdekessége nem garancia azok pénzügyi eredményességére;


· lehetséges, hogy az Értékház Rt. "megnyugtató eredményt hoz" (kérdés: mi a megnyugtató?), - viszont mekkora lesz a veszteség?;


· lehet, hogy "a felszámolási tevékenységtõl már komolyabb bevétel várható", -de vajon ez a bevétel meghaladja-e a költségeket?, stb.



Az újságcikk számai - némi konstruktív fantáziával kiegészítve - a következõ, cseppet sem derûs számszerû perspektívát mutatják:


· A CO-NEXUS-Csoport saját vagyona (1994. XII.31.): 3,3 milliárd forint


· Ebbõl levonjuk a tárgyévi (1994.) összevont veszteséget: - 1,4 milliárd forint


· Szintén levonjuk az 1995. évi becsült veszteséget: - 1,9 milliárd forint


---------------------------------------------------------------------------------------------------


Összevont saját vagyon becsült maradványa (1995.XII.31.): 0,0 milliárd forint


---------------------------------------------------------------------------------------------------


Szememre vetheti valaki, hogy túlzottan pesszimistán ítélem meg a CO-NEXUS-Csoport 1995-ben várható összevont gazdálkodási eredményét. Nem gondolom, hiszen a mindenképpen alapos okkal feltételezhetõ változatlan tendenciák mellett (ugyan mi, és mitõl változott volna?) pusztán az infláció következtében, mintegy magától elõáll a növekvõ összevont veszteség.


Ha nagyon optimisták lennénk - amire semmi okunk nincsen -, feltehetnénk, hogy gigászi erõfeszítések révén valamilyen módon néhányszáz-millióval mérsékelték az 1995. évben várható összevont veszteséget. Talán. De még így is nyilvánvaló, hogy a maradék vagyont végül is menthetetlenül elviszi az 1996. évben várható összevont gazdálkodási veszteség.


Több vonatkozásban sem mindegy, hogy a CO-NEXUS-Csoport teljes vagyon-vesztése már 1995. végén elõáll, vagy csak 1996. végére következik be.


Az írásom lényegét tekintve azonban az egy év esetleges idõeltolódás tulajdon-képpen elhanyagolható. A lényeg az, hogy mire a 4 milliárdos készpénz-fizetési kötelezettség aktuálissá válik (1996. december 31.), addigra se pénz, se vagyon, - volt-nincs, köddé vált minden!



Most megvizsgáljuk és összefoglaljuk, hogy a CO-NEXUS-Csoport 8-10 éves üzleti pályafutása kinek mibe került, a portfolióba ki mit tett bele, - majd végül várhatóan ki mit veszít el, illetve kinek mije marad.


· A magyar állam által a CO-NEXUS-ba fektetett készpénz: 0,053 milliárd Ft


· Az ÁVÜ által vagyonkezelésre átadott vagyon értéke: 3,952 milliárd Ft


· Az ÁVÜ által elveszített osztalék összege: 0,280 milliárd Ft


---------------------------------------------------------------------------------------------------


Az állam által elveszített vagyon várható összege: 4,285 milliárd Ft


---------------------------------------------------------------------------------------------------


Ez azonban csak a kimutatható konkrét vagyonvesztés összege. A CO-NEXUS-Csoport 1994-1995-1996. évi ténylegesen fennálló tartozásait pénzügyileg vala-ki (valamely hitelintézet) ma is finanszírozza, - alapos okkal feltételezhetjük hát, hogy a CO-NEXUS-Csoport pillanatnyi konszolidált hitelállománya még további minimum 2-3 milliárd forintot tesz ki, mely pénzeket a megismert vagyoni helyzet és gazdálkodási tendenciák tükrében a hitelezõk szintén sohasem fognak viszont-látni. Ez természetesen még tovább növeli a várható, és amúgy is tetemes állami veszteségeket.


Visszautalok László Andrásnak a korábban már hivatkozott televíziós interjúbeli (1994. májusi) kijelentésére, mármint hogy: „a CO-NEXUS soha nem tartozott egyetlen banknak sem”. Lehetséges, hogy az összes ma fennálló banktartozása az idézett kijelentés idõpontja óta keletkezett? Másként oldhatatlan az ellentmondás.



Mint a 2. és 3. pontban már utaltunk rá, a magyar állam összességében minimum 6-7 milliárd forintot veszített a CO-NEXUS Rt.-n, - de mint látható, az összeget eleinte meglehetõsen alábecsültük! Elképzelhetõ hát, hogy az összevont veszteség kamataival már meghaladja akár a 7-8 milliárd forintot is...


És mit veszített az elmúlt 8-10 év során dr. László András? Semmit, - hiszen soha nem tett be a cégbe, az üzletbe egy fillér készpénzt, de a nevén kívül mást sem.


És vajon mit nyert a magyar állam? ‘Hasznos’ tapasztalatokat, - amiket viszont sajnos nem lehet készpénzzé tenni...


Hátra van még, hogy tételesen mit nyert László András, illetve mije lett a CO-NEXUS-ból az elmúlt 8-10 év során, amije persze megvan ma is?


Mindezt itt és most - személyes tapintatból - nem soroljuk fel.



Quod erat demonstrandum.



- . - . - . - . - . - . - . - . - . -



Engedtessék meg, hogy írásom végén még három dologról szóljak, amelyeknek viszont semmi közük nincsen az eddigiekben vitatott HVG-cikkhez.


Saját szolgálati felfedezés (vagy találmány?) mind a három.



· A CO-NEXUS-fõnök nyilatkozatában (KÁPÉ, 1994. október 6.) olvashatjuk: "Az én saját etikai rendszerem (?!) valószínûleg sokkal gátlásosabb, mint a fiatalabbaké. Ez baj (?!) abból a szempontból, hogy elengedek magam mellett lehetõségeket. De engem még (ami késik, nem múlik - megjegyzés tõlem: Cz. L.) soha nem vádoltak bennfentes kereskedelemmel."


Ezek szerint az egy ki nem használt lehetõség?!


Van olyan üzleti vezér - nagyon hasonló felépítésû vállalkozáscsoport (például
a Novotrade) vezetõje -, akit megvádoltak azzal. Lehet, hogy elkövette; de az
is, hogy nem. Mindazonáltal az a vállalat-csoport ma - lehet, csak látszólag,
ámde - virágzik. Lehet, hogy a gátlásos mindig rosszabbul jár?!


· Egészen néhány nappal ezelõtt még úgy tudtam, hogy a Déli Autópálya ötlete eredetileg Dr. Bozóki András szociológus-politológustól származik. Az 1980-as évek végén olvastam egy errõl szóló írását az "ÉS" valamelyik számának leghátsó oldalán. László András és a CO-NEXUS Rt. - mint saját ötletét - monumentális projektté fejlesztette a tippet, legalábbis ami az illetékes helyi önkormányzatoknak a kezdeti finanszírozásba való korai beszervezését illeti. A napokban azonban befejeztem Horn Gyula "Cölöpök" címû önéletrajzi mûvének elolvasását. A mûbõl (Zenit Kiadó 1991., 3. kiadás - 122. oldal) világosan kiderül, hogy a Déli Autópálya projekt már 1968. (!) tájékán a Világbank által finanszírozandó "félig kész terv" volt, amelynek megvalósítása kizárólag a magyar közlekedési tárca illetékeseinek visszalépésén bukott meg! Hogy eredetileg kinek is az ‘ötlete’ lehetett, ezt ma már nem deríthetjük ki. Lehetséges lenne, hogy másik idõsíkon élünk, netán visszafelé haladunk az idõben, - esetleg idõben és térben állandóan körbe-körbe járunk?!


· Hírlik, hogy Bokros Lajos szerb-horvátosan hangzó nevû kabinetfõnöke (nem Draskovics - Misetics!) rövid kurfli után visszatért oda, ahonnan jött, - és már megint a CO-NEXUS felszámoló divízióját (a jogutód neve: Likvid Kft. lett) vezeti. (Mellesleg állítólag kinevezték bank-elnökké is.) Ám ez mind mellékes.


Közismert viszont, hogy Bokros Lajos a rendszerváltás elõtti években Ricardo


Dávid ál-néven írt szakmai-pénzügyi mûveket, akkoriban még csak szamizdat-


kiadványokba...



Eszemben sincs a nagyformátumú pénzügyi szakembert - netán hasonló okokból kifolyólag sem - egyszerûen "leutánozni", de jelen írásomat én is álnéven (Robin of Locksley) írom alá.


Név és cím a szerkesztõségben.







Robin of Locksley



Rekviem a kétarcú jolly-jokerért



Mottó:


Isten mindenütt - láthatatlanul - jelen van. Jahve, Jehova = AKI VAN.


Eddig úgy tudtuk: ez egyedül Isten privilégiuma. Tévedtünk!


Kardos Péter szintén mindenütt ott van, õ a rendszer-független bennfentes, vagy éppen a mindkét-párti jolly-joker...



Múlt heti vezércikkében Bencsik András az alábbi logikai - ok-okozati? - láncot, illetve hipotézist állítja fel:


n Tocsik Mártát már 1993-ban is tanácsadóként foglalkoztatta a budapesti VII. kerületi önkormányzat, Kardos Péter, a gazdasági bizottság SZDSZ-es elnöke javaslatára (lásd: Népszabadság, 1996. október 11.) ;


n Kardos Péter egészen a közelmúltig a Co-Nexus Rt. vezérigazgatója, - illetve szakmai (!) vezérigazgató-helyettese volt;


n A Co-Nexus Rt. "enyhén szólva SZDSZ-érdekeltségû cég"; a konklúzió tehát:


n Kardos Péter és/vagy a Co-Nexus Rt. által az SZDSZ-nek is köze lehet ahhoz, hogy Tocsik Márta jogásznõt az ÁPV Rt. tanácsadóként alkalmazhatta az ön-kormányzatokkal folytatott alkudozásban;


n A Tocsik-ügy - Deutsch Tamás révén történt - idõzített kirobbantása Bencsik szerint talán azt jelenti, hogy az SZDSZ ("mi célból"?) "fel akarná robbantani a demokratikus államrendet"...



Vizsgáljuk meg kissé részletesebben Bencsik András hipotézisét, Kardos Péter ismert megbízatásai, s a korábban betöltött beosztásai alapján! Hátha közelebb jutunk valamilyen mélyebb felismeréshez. Lássuk: alátámasztható-e a Deutsch-féle kettõs gyanú (lásd: "Közös a felelõsség" - Demokrata-naptár a 8. oldalon). Közben ellenõrizzük Bencsik feltevéseinek igazság-tartalmát is.


Nem minden stimmel, - viszont van, ami vakon is telitalálat.



Kinek, milyen fontosabb személyiségeknek (tényleg: kiknek?) az üzleti tanács-adója volt az 1990-es években László - alias: Link (értsd: balos, baloldali) - András, a Co-Nexus Rt. elnök-vezérigazgatója? Például: Göncz Árpádé...


Kik írták, fogalmazták 1990-ben egyaránt az MSZP és az SZDSZ betûre azonos privatizációs koncepcióját (is!)? A nevük már szerepel az eddig leírtakban, plusz egy illusztris személy az ÁVÜ menedzsmentjébõl. Szûcs Endre - igazgató...


Végezetül: mi is a Co-Nexus név magyar jelentése? Összefonódás.


Összefonódás sok pénzért és sok pénzzel - a politikai hatalomért.


"Ne felejtsük el, hogy az elmúlt évek során tisztességes úton is jutottak egyesek nagy vagyonokhoz." - nyilatkozta nemrégen Petõ Iván, a becsületes privatizáció védelmében.


"Az elõzõ idõszak (kormány-ciklus) privatizációs ügyleteinek teljes irat-anyaga nyomtalanul eltûnt az ÁVÜ-bõl." - magyarázta Horn Gyula az újságíróknak adott tájékoztatón.


"Nem az ÁPV Rt. korrupt, hanem a világ." - mondta Suchman Tamás, pénzügyi-privatizációs ‘kutató-ember’, balkézrõl: miniszter...



Ki is valójában Kardos Péter, a rendkívüli pénzügyi-üzleti tehetséggel megáldott össz-magyarországi jolly-joker?!



A beruházás fõcsoport-fõnöke (OT)


A rendszer-változás kezdetén (1989.) Kardost még az Országos Tervhivatalban találjuk. (Dr. László András - barátai kis segítségével - itt és innen szervezi meg 1988-ban a Co-Nexust.) Az együtt-indulás közgazdasági táptalaját tömör logikai sorban, röviden így jellemezhetjük: Szocialista állami nagyberuházások - cél-csoportos fejlesztési programok - fokozódó nemzetközi hitelfelvétel - totális külsõ és belsõ eladósodás. A mindezen történéseket irányító, vezénylõ reform-kommunista szellemi erõ, a központi akarat a Magyar Nemzeti Bankban, a Pénz-ügyminisztériumban, de legfõképp az Országos Tervhivatalban koncentrálódott...


Tengiz-Jamburg. (majd késõbb: Vegyépszer-TengizChevroil!) Bõs-Nagymaros. Megannyi központi agyrém, megalomániás beruházási "siker-történet", amelyek az 1990-es években voluntarista privatizációs "siker-történetekbe" torkolltak. Elõször: vesztettünk a kommunista éhbéreken. Másodszor: vesztettünk a nagy-beruházások értelmetlenségén, gazdaságtalanságán. Harmadszor: vesztettünk a külföldi hitelfelvételeken, a növekvõ adósságszolgálat terhein. Negyedszer: vesztettünk a privatizációs kótyavetyén...!


Mindazt, amit a mi pénzünkbõl, a mi hiteleinkbõl, a mi munkánk révén építtettek; mára elpusztították, lerombolták (Nagymaros) és/vagy tál lencséért elprivatizálták (Tengiz és a Vegyépszer). Vagyonunk tehát egyszer volt, ma meg nincs...


Maradt a szakértelem, amit magunknak választottunk meg újra.



A Co-Nexus Rt. vezérigazgatója


Kardos megszervezi László András égbõl pottyant vállalat-birodalmát, amihez az ejtõernyõs tulajdonos mindössze krix-krax aláírásával járul hozzá.


Kardos Péter szervez, László András meg csak pipázik. Egyszer Kardos morális fejtegetésekbe bonyolódik, mire László így übereli: "Péter! Egyikünk sem egy tisztességes ember, de én legalább nem gyártok a mentségemre ideológiákat."


Kardos Péter napi 16 órát dolgozik. Három év után sikerül rávenni, hogy öreg Skodáját egy hatéves fekete BMW-re cserélje. Távoli lakótelepen él, míg László saját budaligeti körpalotájában...


Kardos éveken át - szinte kenyéren és vízen - napi öt-hat kávén és két csomag sophianae-n él. Született puritán, - viszont munkabírása és ötletgazdagsága ember feletti. Okos, trükkös-ravasz, szellemes, vidám és fáradhatatlan.


Csak a munkájának él, így a házassága is rámegy a Co-Nexusra...



Egyéb ismert funkciói, megbízatásai


Kardos Péter egyrészt - szemben László Andrással - eredeti, vérbeli közgazdász, másrészt szívesen vesz részt országos feladatok megoldásában. Szeret társasági életet élni, minden lében kanál, szinte direkt keresi az egyre újabb "társadalmi" megbízatásokat.


Kezdettõl fogva generálisan ellenzi a 4 milliárdos - az ÁVÜ-tõl kvázi ajándékba kapott - portfolió-kezelési szerzõdést, annak összes zavaros folyományát, hiszen õ egy tanácsadó vállalkozás vezérigazgatójául szegõdött, és nem László András, a botcsinálta nagytõkés csicskásául.


Amint személyi ellentétük egyre fokozódik - László lassan mindenkivel összevész -, úgy szaporodnak Kardos országos jelentõségû megbízatásai, melyek a teljesség igénye nélkül az alábbiak:


· Bizottsági elnöke a Baráth Etelét a budapesti fõpolgármesterségre felkészítõ szakértõi stábnak, 1994-ben.


· Horn Gyula potenciális tanácsadója, - 1995-ben neve szóba kerül a kormány közvetlen tanácsadó-testületének összeállításakor.


· Az ÁVÜ Igazgató Tanácsának is tagja, - 1994-1995-ben. (Miközben László sógora az ÁVÜ ingatlan-portfolió menedzsmentjének igazgatója.)


· A Magyar Hitelbank igazgatóságának is tagja, - 1995-ben.


· A fõvárosi önkormányzat MSZP-képviselõjeként - már 1994. óta - a vagyon-kezelõ-és hasznosító bizottság (lényegében a portfolió-menedzsment) vezetõje.


· Nemrég elhagyta a Co-Nexust. Néhány hónapja a Wallis-Holding Rt. vezér-igazgatóhelyettese.



A leírtakból leszûrhetõ általános következtetések


· Becsületes privatizáció nincs, csak korrupt. Legdemokratikusabb államokban (Anglia, Franciaország) ez ugyanígy mûködik, - más kérdés, hogy ott az összes privatizáció volumene marginális jelentõségû a gazdaság egészéhez mérve.


· Magyarországon teljes nemzetgazdaságot kell(ett?) egyszerre magánosítani. A színvonalunknak megfelelõen és a gyakorlatlanságunknak köszönhetõen ez intézményes szabadrablásra sikeredett.


A világ tényleg objektíve korrupt, de a miénket vajon ki tette-teszi szubjektíve
 ilyenné?! Nem a szerencsétlen nép, hanem a gátlástalan elit.


· Becsületes úton szerzett hatalmas magánvagyonok vagy vállalatbirodalmak Magyarországon nincsenek. Az ezzel ellentétes állítás színtiszta demagógia, - az újgazdagok érdekében. Eredeti felhalmozás nálunk nem volt (idõ sem volt rá), - a lefolyt privatizáció pedig teljes egészében úgy korrupt, ahogy van. Mellesleg: László András mentségére (javára) legyen mondva, hogy õ tényleg sohasem magyarázkodott. Mint gyakorlott bûvész, - tudta, hogy minden csak és kizárólag a kézügyességen múlik. Ha valaki követni tudja a mozdulatait (akcióit-tranzakcióit), vagy netán még utánozni is képes, - annak szerintem még gratulálni is fog.


· Az ÁVÜ-ÁPV Rt. a privatizáció letéteményese, - központosított és egyetlen irányítási és információs fellegvára. Milyen információs központ lehet az, ahonnan minden irat csak úgy eltûnhet?! Netán a szándékos káosz központja?


· Egy olyan országban, ahol Tengiz-Jamburgokra, Bõs-Nagymarosokra lehet költeni a nép munkájának gyümölcseként megtermelt nemzeti jövedelmet, valamint a sûrûn felvett külföldi hiteleket, - ott László András déli-autópálya projektje (vö.: önkormányzati fejõstehenek) sem blöff, hanem csak az objektív valóság szerves része. Mellesleg: a tárgyi DAP-elképzelés már 1976-ban is potenciális világbanki projekt volt, - s mint ilyen, szerepelt Horn Gyula "Cölöpök" címû visszaemlékezéseiben (122. oldal) is.


· Nem valószínû, hogy Tocsik Márta bárki ügynöke lenne. Hasonlókkal tele van az ország. Önbetörésrõl, fontos iratok megsemmisítésérõl már többször is hallottunk imitt-amott, - de az már végképpen értelmetlen lenne, ha valaki önmagától rabolna információt. Az sem lenne érthetõ, ha egy zug-firkásznõt éjnek idején - hajnalig - az asztal tetején lehetne vallatni a számviteli törvény (mert ez az ország legfontosabb, legszigorúbb törvénye!) rendelkezéseinek tételes betartásáról, miközben az illetõ inkognitóban valamelyik kormánypárt ügynöke. Ugyan már!


· Az sem túl valószínû, hogy az SZDSZ - mint mikrohullámú sütõ (lásd még: taxis-blokád) - tényleg a demokratikus államrend felrobbantására készülne. (Amatõrök, dilettánsok, megzavarodott gyermekek ugyan robbantgatnak már távolsági buszokat, ketchup-os flakont, kukát, stb., amik persze kézzelfogható dolgok, - ám egészen más mûfaj.) Sokkal valószínûbb az, hogy Orbán Viktor tévedett, az általa leírt folyamat nem irreverzibilis, - így most végbemegy visszafelé is. A csiki-csuki jól bevált bolsevik elve szerint: ami összenõtt, az most szétválik. A belvárosi fiúk leválnak a vidékiekrõl, - az SZDSZ lerúgja magáról az MSZP-t. Könnyen lehetséges, hogy majd 1998-ban a Co-Nexus Rt. romjaiból újjászervezik és újra felállítják az Országos Tervhivatalt is...


Majd felkérik Kardos Pétert - elnöknek!



Vajon kinek állhatott érdekében, hogy a Népszabadságban Kardos Péter nevét - ráadásul vastagon bekeretezve! - összekapcsolja a Tocsik üggyel?! Csak egy dologban lehetünk biztosak: Suchman Tamás, Tocsik Márta és Kardos Péter - szándékos áldozatok. Áldozatukkal azt a szent és magasztos célt szolgálják, hogy a nagy halak könnyedén megmenekülhessenek.

A Kádár-rendszert a politológusok utólag puha diktatúrának nevezték el. A mai Nyugat-Európában, illetve Észak-Amerikában uralkodó társadalmi be-rendezkedést - ugyanezek a politológusok, gyûjtõ néven - demokratikus jog-államnak hívják. De vajon mi az, ami ma Magyarországon folyik?!


A szegényeknek mindegy, hogy demokrácia van, vagy diktatúra (Giczy György).



Ritchie Lionheart*



A hiányzó láncszem


(The missing Link*)


Prológus:


Robin of Locksley barátom és harcostársam néhány hónapja hosszabb leleplezõ, oknyomozó prognózist tett közzé a Demokrata hasábjain az Összefonódás Rt. - most már nevezzük így! - mûködésének hamarosan várható végnapjairól. Minden sora telitalálatnak bizonyult: a jövendölései kísérteties pontossággal valósulnak meg, illetve következnek be. Robin jósolt, - a telefonja viszont nálam csörgött. Felvettem: "Tudjuk, hogy Te voltál az, Te piszok MIÉP-es!" - szólt bele a borízû hang nemes lelkû tulajdonosa, majd azonnal letette... E békés telefonáló neve szerepel majd jelen írásomban is. A kitalálója 10 darab alig használt Co-Nexus részvény boldog tulajdonosa lehet, mely nyereményt majd az ÁPV Rt.-nél, vagy közvetlenül az állítólagos új, spanyol-ukrán befektetõtõl (fiktív, valószínû neve lehet: Jevgenyij Iszakievics Rodriguez) vehet át e rejtvény-játék gyõztese...


Tekintettel arra, hogy a telefonom néhány napja - fõleg késõ este, éjszaka - ismét "önálló életet él", folyton-folyvást csörög, majd némi gépzenét közvetít, mielõtt bontana: elhatároztam, hogy én is tollat ragadok.


Robin barátom kért, hogy fogjam be a számat - az õ telefonja is gyakran mûszaki hibás! -, a Co-Nexus viselt dolgait úgyis csak õ ismeri behatóan. Na, ebben igaza van! Éppen ezért - egyetlen kivétellel - csak olyan dolgokról írok most, amelyek az elmúlt két-három hétben az írott sajtóban elolvashatók, a televízióban láthatók voltak. Mindenekelõtt lássuk hát "a kivételt"...



A görgõs gépkocsi-parkoló


Bár ez szolid indiszkréció, mégsem állhatom meg, hogy Robin papájának leg-újabb találmányáról ne szóljak! A jó nyugdíjas mûszaki segéderõ ugyanis valami teljesen új rendszerû (görgõs) gépkocsi-parkolót talált ki, de amely találmány többségi tulajdona - talán "okulva az elõzõkbõl"! - (lásd: a Demokrata idei 10. számának 21. oldalán a kép alatti bekezdést!) már eleve nem az õ nevén fut...



_________________________________________________________________


* Név és cím a szerkesztõségben.


Ragaszkodom az angol nyelvû címhez is (a Szerzõ).


Félelmetes! Lehet, hogy a világtörténelem legnagyobb - pl.: mikrofizikai, makro-fizikai, atomfizikai, biokémiai, stb. - találmányainak egyrésze-nagyrésze szintén így született (lásd pl. a Heller-Forgó feltaláló-párost...) Maradva a történelem-hû személyi környezetben, viccesen csak annyit mondhatok: találmányát bizony nem a vörös Guy of Gisborne kommunizálta el Robin papájától... Egyébként a jó öreg nemrég tett egy korszakalkotó adminisztrációs felfedezést is. Pár hónapja vette észre, hogy a havi éhbérét rendszeresen az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium nevével fémjelzett bérszámfejtési íven írja alá... Érthetetlen! A rejtély esetleges megfejtéseit "Savanyú Sóska" jeligére (S. K. A.). várjuk Wallis (Motors) Street-i fogadóirodánkba. A nyertes 2 db olyan titkárnõi forgószéket kap - a felszámolás után - a PortReál vagyonkezelõ Kft. hagyatékából, amelyeket szerencsés esetben nem terhel két-és félszeres kézizálog...!



A szelektív emlékezetû Soós K. A.


A mai parlamenti napirend-elõttiben okmányilag bizonyítva is elhangzott, hogy az SZDSZ-es képviselõ - az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium (indokolás nélkül!) lemondott politikai államtitkára - még egészen 1995. elejéig a Port Rt. felügyelõ bizottságának tagja is volt. Ezt a felszólalásában részben (!) még Petõ Iván is el-ismerte. Soós ugyanakkor azt állította, hogy semmire nem emlékszik, illetve: az ominózus 4 milliárdos vagyonkezelési szerzõdés teljesíthetõségével kapcsolatban semmilyen problémát nem látott. Érdekes és meglepõ! Csak ötletként vetem fel, - érdemes lenne megkérdezni az összes többi felügyelõ bizottsági tagokat, illetve elnököket: vajon õk sem láttak semmilyen problémát?! A múlt év elején egyéb-ként már teljes bizonyossággal látható volt a csõd elkerülhetetlensége, - pláne egy nagy tudású reform-közgazdász számára...



A reaktivált bróker


Lehoczky László, hosszú évekig a Co-Nexus fõbrókere, László András tõzsdei alteregója - ki 1989. elõtt a Tervhivatal lakásosztályának Szovjetúnióban végzett vezetõje volt - kb. egy évvel ezelõtt százmilliós nagyságrendû tõzsdei bukás után egyszerûen eltûnt, vagyis kivonták a forgalomból. Néhány napja viszont újból felbukkant. A közszolgálati televízió a nagyközönség számára celebrált tõzsdei játékában vett részt, - mint a Postabank Bróker Rt. egyik vezetõje.


Ügyesen játszott: szinte minden tippje bevált. Kis tétekben nagy szakember.



A sokarcú-sokrétû Wallis Motors Kft. és Holding


A múlt heti lapban olvastam egy írást Kardos Péterrõl, a Wallis Holding vezér-igazgatóhelyettesérõl, "A kétarcú Jolly Joker" címmel. Amennyiben Kardos Péter tényleg üzleti zseni, úgy bizonyosan jelentõs szerepe volt-van a Wallis sokoldalú tevékenységének kialakításában. Alkalmasint új super-group születik...


Nemrégen látott napvilágot az a hír, miszerint a Wallis Kft. egy vámszabad-területrõl néhány nagy értékû, Rover-típusú személygépkocsit léptetett ki az országból, hogy azután ugyanaz napon elvámolva, egy másik határátkelõhelyen visszaléptesse azokat. A hivatalos eljárás lebonyolításához egyenesen az egyik legmagasabb rangú vám-parancsnokot rendelték a határra. Vajon miért ez a nagy cirkusz? Miért kellett a Rover-eket fizikailag is mozgatni, - s miért ez a nagy hivatalos fontoskodás? Kinek a személyes tulajdonát képezhetik a szóban forgó luxusautók?!


Az Új Magyarország november 16-iki - Charles Gátihoz kapcsolódó - cikkében szó esik arról is, hogy a Gripen-típusú svéd vadászgépek beszerzését (szemben az F-16-osokkal!) ugyanaz a Wallis Kft. szorgalmazza, amely korábban a mai koalíciós kormány több tagját is (!) SAAB-gépkocsikkal látta el.


Ajánlható egyébként az említett cikk teljes elolvasása, - kétszer egymás után...



Tocsik-ügy: az ÁPV Rt. ‘pénztakarékossági’ akciója - a helyi önkormányzatok ellen, a Vektor Kft.-vel szemben, közvetítõi sikerdíjért. Tocsik Márta tanácsadói beajánlása. Vagyonkezelési tanulmány: Akar Lászlóval közösen megírva, - a vagyonkezelés és összes hasznai a Co-Nexus Rt. által elnyerve...


Vektor Kft. és Ezres ügyvédi iroda: a Tocsik-ügy máig tisztázatlan, rejtelmes összefüggései; - a háttérben a Fõvárosi Önkormányzat (!) képviselõ-testületével és menedzsmentjével. Más: Akar László korábban fennállt tulajdona és tisztsége a Vektor Rt.-ben. Csak további érdekességként: a Magyar Nemzet november 8-iki számának cikke (5. oldal) szerint Tocsik Márta a Vektor Rt. belterületi föld-nyilvántartási adatait használta, amelyek viszont közvetlenül az ÁPV Rt.-tõl származhattak, ahol - mint tudjuk - László sógora az ingatlan-portfolió igazgató. Társadalombiztosítás kontra ÁPV Rt.: egy újabb kétélû Co-Nexus-képviselet. Kétoldalú, mindkét szembenálló fél számára egyszerre nyújtott önzetlen tanács-adás: busás sikerdíjakért, portfolió-tulajdonért...


Akárcsak a waterloo-i csata, ahol azonos gyártmányú kardok, vértek és pajzsok csaptak össze. Évszázadokkal késõbb Irán és Irak egyidejû felfegyver(ke)zése és háborúja egymás ellen, - megint csak részben ‘azonos gyártmányú’ fegyverekkel.


"Álmomban két macska voltam, és egymással cicáztam." (Karinthy Frigyes)


Ez utóbbi történet - nemsokára jön majd még...



Nemzeti (ellenzéki) pártok önmaguk és egymás ellen


Antall József anno úgy került az MDF élére, hogy az FKgP-nek nem kellett. A társadalmi tömegmozgalomból kellõ pillanatban hirtelen hivatalos politikai párttá avanzsált MDF azonnal elnökévé, majd - a választások megnyerése után - az ország miniszterelnökévé tette. Antall gondolkodás nélkül titkos paktumot kötött legfõbb ellenfelével, a választások legnagyobb vesztesével, az SZDSZ-szel.


Az SZDSZ úgy hálálta meg, hogy a Demokratikus Charta (Farkasházy Teddy: Hócipõ, Co-Nexus, Soros!, Konrád, stb.), illetõleg a taxis-blokád révén hajszál híján megbuktatta, és a végletekig lejáratta Antall kormányát. Közvetve, valamint közvetlenül is az SZDSZ praktikáinak, ügyes politikai manipulációinak egyenes következménye volt Csurka István "pártütése" is: Csurkát valósággal tudatosan belekergették, hogy kirekessze és számûzze saját magát. Az 1994-es választások idejére az MDF felbomlott, és a legszélesebb néptömegek számára nemkívánatos párttá vált: ez pedig szükségszerûen vezetett az MSZP visszatéréséhez, továbbá az MSZP-SZDSZ koalícióhoz.


De még ez sem volt elég: személyes rivalizálások szításával tovább folytatódik a nemzeti-ellenzéki pártok belsõ bomlasztása, szándékos szétverése...


Az 1994-es választás elõtt Fodor Gábort és Ungár Klárát használták fel a Fidesz elõre kitervelt kettészakítására, népszerûségének letörésére. Az utóbbi sikerült, - az elõbbi nem. A pártütõk távoztak: az SZDSZ-be. 1996-ban sikerült szétverni és két-háromfelé (MDF, MDNP, függetlenek) ugrasztani a maradék MDF-et is. A pártütõ Szabó Iván, a népháttér-nélküli "Néppárt" elnöke lett. És csodák csodája, az Új Magyarországban (XI. 15-16.) mirõl olvashatunk?! Az amerikai nagy-követség egy C. G. (Charles Gáti monogramja!) kezdõbetûkkel megjelölt úr kezdeményezésére felvette a kapcsolatot az MDNP-vel, hogy a Horn-kormányt majd egy olyan ellenzéki koalíció válthassa fel, amelynek az SZDSZ is tagja lehetne. Egyidejûleg folyik a KDNP szétverése, mert Giczy György az SZDSZ számára nemkívánatos személy. Latorcai János pártütõ vezetésével a KDNP liberális szárnyának gyõzelmét erõltetik, hogy azután szabadon fuzionálhassanak az MDNP-vel. Ál-nemzeti, liberális koalíciót készítenek elõ...


A titkos tervvel szembenálló legnagyobb erõk: az FKgP növekvõ tömegbázisa, valamint a Fidesz növekvõ szakértelme és fokozódó népszerûsége. Torgyánhoz nehéz egy pártütõt beépíteni, mert nem enged maga mellé senkit. Schamschulát elûzte, Maczó Ágnes hûséges kisgazda, - más potenciális riválisa pedig még nem is volt...


A Fidesz és Orbán Viktor ellen viszont folyamatos a bomlasztó aknamunka.


Az SZDSZ ugye mindig mindkét szembenálló oldalt igyekszik képviselni, mint az álombeli macska, amelyik csak saját magával szeret játszani: esélyt sem hagy másnak a hatalom megszerzésére, gyakorlására, a kormányzásra.



A sajtó-referens végnapjai


Néhány nappal ezelõtt az Új Magyarország riporternõje (Vasvári Éva) interjút szeretett volna készíteni László Andrással, a Co-Nexus birodalom fejével (Új Magyarország: XI. 14.), aki viszont a sajtófõnökéhez, Gáti Lászlóhoz irányította õt. A sajtófõnök borízû hangján durva minõsítéssel illette az Új Magyarországot, majd szintén elzárkózott minden információ-adástól.


Gáti László a "Hócipõ" Kft. vezetõje. Eredeti foglalkozása fémkohász-technikus (Dunaújváros). Kicsit késõbb az Ötlet Kft. igazgatója. 1988. óta László András egyetlen sajtó-referense: évek szorgos munkájával építette fel a nagyformátumú vállalkozó, a feltaláló-gegman - mint tudjuk - hamis sajtó-image-ét. Ironikusan mondhatnánk: a Co-Nexus birodalom bukásával egy élet munkája dõl össze...


Gáti László egy évvel ezelõtt a Co-Nexus Printer Kft. ügyvezetõje volt. Farkas-házy Tivadar fõnökeként hivatalos fõfeladata a Hócipõ címû klasszikus irodalmi értékû, kéthetenkénti sajtókiadvány technikai ügyeinek egyengetése volt; Charta-aláírások gyûjtögetése mellett, amit egyébként Kardos Péter is önszorgalomból végzett. Csakhogy a Co-Nexus Rt. összes számlái kiapadtanak, hitelei befagytak, - az összes aktívát pókhálóként belepte a kétszeres jelzálog. Újabb barba-trükkre volt tehát szükség. Egy-két éve rendeztek is egy monumentális televíziós kabarét Soros György, az eszmei szülõapa születésnapjának tiszteletére; - a képernyõn versenyt vihogott (mint nézõközönség) az egész Co-Nexus. A Printer Kft.-bõl Hócipõ Kft. lett, Gáti maradt az ügyvezetõ, - a mûködés finanszírozásáról pedig a továbbiakban vélhetõleg már Soros gondoskodik...



Ma - 1996. november 18-ikán - délben a rádióban László András bejelentést tett: „a sorozatos parlamenti támadások következményeként a Co-Nexus Értékház Rt. mûködését felfüggeszti, az ÁPV Rt.-vel kapcsolatos többmilliárdos tartozását a Co-Nexus ez év végén nem tudja rendezni.”


Ez a bejelentés a fennálló hatályos vagyonkezelési szerzõdés nyílt, egyoldalú fel-mondása. Nyilván meghiúsult a Dr. Csiha Judit, új privatizációs miniszter által a múlt héten a Parlamentben beharangozott kecsegtetõ spanyol üzlet...


Oda az üzlet, oda a vagyon, - oda a szerzõdés, oda a várt privatizációs bevétel.


Oda a gyönyörû Jaguár, oda az õsparkkal övezett fényûzõ leányfalui villa.


Mindezen rettentõ szörnyûségek "elõidézõje" a Magyar Demokrata Fórum (név szerint: Varga István országgyûlési képviselõ) meggondolatlan, megalapozatlan, megátalkodott, fanatikus vádaskodása...



Sic transit gloria Co-Nexi.







Czike (Kosztolányi) László



A parlament a falrament



Történik az Úr 1996. esztendejében, október akár-hányadikán; az Országházban. Délutáni ülés: a napirend utáni (!) azonnali kérdések órája (kombinált program). Az ülésteremben 14 országgyûlési képviselõ ül, - fél-karéjban az államtitkárok, a csonka ‘árnyék-kormány’.


Nagy magyar csendélet. Két képviselõ az orrát piszkálja, egy zavaros tekintetû borzas ifjonc önfeledten rágózik, egy fontoskodó-sunyi országatya mohón issza pártfõnöknõje utolsó eligazításait, az egyik kisgazda épp az önvédelmi fegyverét tisztítja és olajozza, - egy államtitkár pedig a külfölddel (IMF) mobil-telefonál.


A szabadmadarasok gazdasági szakértõje walkman-t hallgat, megint mások pedig tökmagot rágcsálnak.


A komplett SZDSZ-frakció Hócipõ-t olvas. Az MSZP-frakció úgyszintén, - ámde náluk fel-feltûnik egy-két Demokrata, sõt: Magyar Fórum is. Nem szégyellik...


A többiek jobbára az ebédet emésztik, és/vagy egyszerûen csak szunyókálnak.



Egy KDNP-s képviselõ a Tocsik-ügyben álkérdést intéz Suchman Tamás tárca-nélküli ipari és turisztikai miniszterhez: "Miért kellett ezt csinálni?!" - címmel.


A miniszter halaszthatatlan közérdekû elfoglaltsága miatt a Tisztelt Házon kívül tartózkodik - a válaszadástól.


A házelnök megkérdezi: "Képviselõ úr, jobb híján elfogadja-e a véletlenül éppen jelenlévõ Tocsik Márta válaszát? Ha igen, - tegye fel kérdését!"


A képviselõ elfogadja, a házelnök megadja a szót. Képviselõ: "Tisztelt Suchman-Tocsik miniszter-úrhölgy! Kérem, a kérdésem a következõ lenne: Miért kellett ilyet csinálni?!"


A házelnök a 120 másodperces válaszadásra felkéri a véletlenül éppen jelen lévõ Tocsik Mártát, aki - érthetetlenül - csak egy hamisított Suchman-aláírású MSZP-s szakértõi igazolvánnyal juthatott be a Parlament üléstermébe. Megadja neki a szót.


Tocsik Márta: "Nem értem a feltett kérdést, de szívesen válaszolok. Noha jogász vagyok, gyakorlatilag minden írott és szóbeli megnyilatkozásom egyaránt állam-titok. Bár nem is tudom, hogy mit és kit is keresek itt?! Suchman hol van? Nem ismer, de én õt igencsak jól. Megbízásom szokai, de persze törvényes. Enyhítõ körülményként felhoznám, hogy a munka maradéktalanul el lett végezve, - annak ellenére, hogy az elõzetesben hajnalig az asztal tetején táncoltattak, a Gyors-kocsi utca exkluzív különtermében. Jegyzõkönyvön kívül megjegyzem még, hogy több tiszt is felkért lambadázni, de én persze - tekintettel a Számviteli Törvény idevonatkozó szigorú elõírásaira - mindvégig, mindenkinek nemet mondtam...


Egyébként hajlandó lennék a még a táskámban lévõ mintegy 300 millió forintból négyet-ötöt visszaadni, ha szépen megkérnének rá. Majd legfeljebb visszakérem az önkormányzatoktól, - végül is övék lett az összes siker!"


A KDNP-s képviselõ: "Tocsik Márta válaszát sajnos - noha tényleg kimerítõ - nem tudom elfogadni, mert idõközben rájöttem, kicsoda õ! Hát nem irgalmas nõvér, az biztos..."


Házelnök - személyes érintettség címén - két percre megadja a szót H. Cs. kisz-korú MSZP-s képviselõ úrnak.


H. Cs. kisz-korú képviselõ: "Sajnos másfél-két év óta elsõ ízben veszek részt a Parlament munkájában, így a konkrét ügyet kevéssé ismerhetem. Mindazonáltal - frakcióvezetõm határozott kérésére - egyértelmûen Grósz elvtárs véleményéhez csatlakozom."


Kétperces reagálásra jelentkezik Torgyán József, az FKgP frakcióvezetõje:


"Már elnézést kérek, Tisztelt Elnök úr - akar tetszik, akar nem -, de ne kerteljünk tovább, öntsünk tiszta vizet a pohárba! A Független Kisgazdapárt képviselõ-csoportja elõtt napnál világosabb tény, hogy Tocsik Márta egyenes ági unokája Rákosi Mátyásnak! Egyértelmûen bizonyítja ezt, hogy a jogi diplomáját szintén Rosztovban szerezte!"


Szintén kétperces szólásra jelentkezik a majdnem egyszázalékos néptámogatású Néppárt képviselõje: "Azt javasoljuk, hogy az 1997. évi költségvetésben Tocsik Márta számára - bázis-alapon - beütemezett sikerdíj összegébõl építsünk új kór-házat, a privatizáció sértettjeinek, sérültjeinek, kárvallottainak ápolása céljából. Javasoljuk még, hogy a Televízió részére a Friderikusz-show finanszírozására elõirányzott összeget, valamint Zemplényi György 1997. évi folyamatos, szabad-lábon történõ ápolásának költségeit együttesen fordítsuk arra, hogy egy kisebb mûtétet végezzenek el a jóléti miniszter úron."


Hozzászólásra felemelkedik Deutsch Tamás, az ügyet kivizsgáló országgyûlési bizottság elnöke: "Elnézést kérek, de a számomra precízen összekészített egész aktatáskányi dokumentációban pár perccel ezelõtt találtam egy közjegyzõ által tegnap hitelesített okiratot, amely egyértelmûen bizonyítja, hogy Tocsik Márta Suchman Tamás nevelt leánya, hiszen az édesanyja leánykori neve különben hogyan is lehetne Horn Teréz. Ennek alapján felszólítom a Kormányt, hogy a végrehajtó hatalmat - és Antall József staféta-botját! - haladéktalanul adja át a Fidesznek, illetve Orbán Viktornak!"


Házelnök csenget. Szólni kíván az Állami Számvevõszék elnöke: "Elsõ ízben 1672-ben küldtünk szignalizációt a Miniszterelnök Úrnak arról, hogy a Szám-viteli Törvény elõírásai alapján teljesen szabálytalan és elfogadhatatlan az a gyakorlat, miszerint csak a kurucok kötelesek konszolidált mérleget készíteni, a labancok viszont nem. Ez már eleve magában hordja a bennfentes részvény-kereskedelem kockázatát, effektív lehetõségét. Összeférhetetlen és egészségtelen szokás az is, hogy az egyszemélyes kft.-k - itt elnézést kell kérnem a hölgyektõl! - kvázi önmagukat auditálják. Ezt azóta minden évben leírjuk - újra kinyomtatjuk, hiszen a számítógépben van! - a tisztelt Miniszterelnök Úrnak, de a jelentéseink automatikusan-olvasatlanul az íróasztal-fiókjába kerülnek."


Ekkor remegõ ajkakkal kétperces reagálásra felemelkedik Petõ Iván, az SZDSZ elnöke: "Tûrhetetlennek tartjuk, hogy ebben a demokratikus országban egyesek szabadon kutathatják Tocsik Márta rokoni kapcsolatait! Egyéb kitételekrõl most nem is szólva. Ami Suchman Tamást illeti, - neki természetesen távoznia kell, hiszen messze esett a nevelt lányától! Egyébként is: ki az a Balaton Péter??!!! -


Tessék tudomásul venni, hogy a koalíció mindaddig fennmarad, ameddig Horn Gyula és a külföldi adósságállomány kezelhetõ. A demokrácia jegyében pedig kategorikusan megtiltom, hogy bárki akár csak beszéljen is a trianoni határok felülvizsgálatáról! A keresztények fogják be a szájukat! Fõleg Giczy György."



Házelnök: "A vitát berekesztem. Szavazásra teszem fel a kérdést, - ki az, aki el-fogadja Tocsik Márta úr-hölgy válaszát? Kérem, most szavazzanak!"


A Tisztelt Ház 74:26 arányban elfogadta a zug-firkásznõ válaszát...

Mottó: Variációk egy tépelõdõ bróker kételyeire


A hibáim következményei a bûneim?!


Csak hibásak a követeléseim, vagy bûnösek is?!


Bûnös-e a követ, aki hibázott?!


Megköveznek a bûnösök, csak mert hibáztam?!


Megkövetnek-e a bûnösök, ha csupán hibáztam?!


Hibázott-e, aki bûnt követett el?!


Alapkövetelmény: aki bûnös, az a hibás?!


Hiába hiba a bûn, ha nincs következmény.


Ezt elkövetni nemhogy nem bûn, - még hiba sem volt.


Hibádzik a bûn, következõleg nem vagyok hibás.


"Hibákat követtem el, - .................... de bûnöket nem!" (László András)



Konnektikus trükkök Connecticut-ból


(a bennfentes részvénykereskedõ Nagy Balhéja)



Hozzávalók:


· Vállalkozásbirodalom Szükséges egy kiterjedtebb vállalkozásbirodalom - különbözõ tevékenységû és nagyságú kft.-k, részvénytársaságok -, amelynek elemei között a kereskedelmi-üzleti-pénzügyi kapcsolatok tetszõlegesek lehetnek. Alapvetõen fontos, hogy Ön közvetlenül, vagy a birodalom holdingja révén közvetve többségi részvény-vagy üzletrésztulajdonnal rendelkezzék valamennyi PORTfoliójában. Mindenki mindig mindenben tökéletes pontossággal azt csinálja, amit Ön tételesen elõír. Ön azonban természetesen nem tartozik magyarázattal semmikor, semmirõl, senkinek.


· Laza Számviteli Törvény


Fontos, hogy az adott elmaradott gazdaságú és kultúrájú - éppen átalakulóban
lévõ - országban a Számviteli Törvény még évekig ne tegye kötelezõvé ún.
konszolidált mérleg elkészítését. Ebbõl következik majd az a csodálatos és el-
képesztõ lehetõség, hogy Ön gyakorlatilag folyamatosan semmibõl teremtsen
elkölthetõ pénzt, hosszú éveken keresztül.


· Tanácsadó ügynökség, amely késõbb holding


Kezdetben Önnek szüksége lesz egy látszólag jelentéktelen vállalkozásra, egy
tanácsadó ügynökség szervezésére, amely a privatizációs és pénzügyi tanács-
adás mellett tõzsdei ügyletekkel, brókertevékenységgel is foglalkozik.


Legcélszerûbb, ha ügynökségét eleve - állami hivatalnok-társai segítségével -
állami pénzbõl, és eredeti állami-hatósági jogosítványokkal (tõzsde-tagság, fel-
számolás, találmány-menedzselés, kiadói jog, vagyonkezelés, stb.) felszerelve
szervezi meg. Az elvtársaiból lesznek a késõbbiekben legmegbízhatóbb üzlet-
és munkatársai; az átalakuló, de nem okosodó állam pedig fokozatosan az Ön
legfontosabb-egyetlen üzleti partnerévé válik. A tanácsadó ügynökségébõl nõ
ki a késõbbi vállalatbirodalom, a kétszintû konszern központja: a holding.


· A vagyonkezelõ "Kikötõ" (PORT)


Hajózni szükséges, hogy végül a megfelelõ kikötõben (PORT) révbe érhessen
a hajó. Nagyobb értékû vagyont Ön kizárólag az államától szerezhet, hiszen a
szocializmusból a kapitalizmusba vezetõ út elején még minden termelõ vagyon
az államé. A bennfentes privatizáció legegyszerûbb módja az ingyen kapott
PORTfolió vagyonkezelése és felszámolása (tehát fokozatos felélése), ebben a
sorrendben.


· Ko(rrupciós) Nexus a Vagyonügynökséggel


Legcélravezetõbb, ha Ön mindjárt a legkompetensebb személyt, - mondjuk
egybõl a felelõs minisztert keresi fel a hatékony összeköttetés megteremtésére.
Nem szükséges Õt feltétlenül magával vinnie Kanadába, Malajziába. Viszont
a legszerencsésebb kiinduló helyzetet eredményezheti egy olyan konstelláció,
amelyben az illetékes szakminiszter - legalább szimbolikusan! - ugyanolyan
mértékben és irányban kancsal, mint amerre Ön rendszeresen és elõszeretettel
bandzsít. Garanciaként ajánlja fel és helyezze nála letétbe ügynökségének az
államtól szintén ingyen kapott részvényeit, amelyek névértéke éppen a vagyon-
kezelt PORTfolió 1 %-ával egyenlõ.


· A Nagy Lufi projekt


A legfontosabb "kellék" az egész komplex tranzakció szempontjából - hogyan
tegyen Ön fokozatosan a magáévá valamit, ami a legkevésbé sem az Öné! - a
Gigantikus Lufi! Valami olyasmit kell kitalálnia, ami annyira grandiózus, hogy
mindenkit azonnal mellbe vág. Olyasmit, amelynek a megvalósítása tiszteletet
parancsol, ami "a nemzeti vagyont" jelentõsen gyarapíthatná. Konkréten ma
magyar vonatkozásban julesvernei ötletként szóba jöhet például: a Duna és a
Tisza közvetlen hajóúttal való összekötése, netántán új ország-fõváros fel-
építése Szabolcs-Szatmár megyében, - vagy esetleg vadonatúj elkerülõ déli
autópálya megépítése Bécs és Kijev között. A ‘Lufi’ felfújására Ön gyûjtést
szervez. A begyûlt pénzt egy tanulmány íratására fordítja: "Mire jó a Lufi?"
címmel.


· Mûködik a Lufi: a PORTfolió-pénz metamorfózis


1. Az Ön ügynöksége, a konszern holdingja lassacskán egyre veszteségesebbé
válik (válna), - készpénz-hiánya sajnálatosan egyre nõ.


2. A vagyonkezelésbe vett PORTfolió egyenkénti értékesítése révén egyre több
felesleges készpénz keletkezik; ámde sajnos a vagyonkezelõ társaság (PORT)
számláján.


3. Mivel a pénz nem ott van, ahol lennie kellene, - át kell onnan szivattyúzni.
A ‘szivattyú’ szerepét a Gigantikus Lufi részvényeinek bennfentes értékesítése
tölti be.


4. A Lufi részvényei az ügynökség-holding tulajdonában vannak. Ön részvény-
értékbecslést készíttet, az ‘objektív’ értékelés eredménye: 500 %.


5. A vagyonkezelõ társaságnak (PORT) Ön eladja a Lufi részvényeit, - a név-
értékhez képest 5-szörös áron. A bennfentes részvény-értékesítés bevétele a
holdinghoz folyik be, így annak a vesztesége, vele készpénz-hiánya megszûnik.


6. A pénz átszivattyúzása íme megtörtént, a vagyonkezelõ készpénz-feleslege
kiegyenlítette (konszolidálta!) a holding készpénz-hiányát. A PORTfolió tehát
átalakult immár hozzáférhetõ, elkölthetõ készpénzzé. A Lufi részvényei gazdát
cseréltek: a készpénzre konvertált kezelt vagyon "az Öné lett", - a Lufi rész-
vényei pedig a kezelt vagyon helyére kerültek a vagyonkezelõhöz, a háttérben
álló állam tulajdonába. Ön tehát az értéktelen Nagy Lufiját (blöffjét) rengeteg
készpénzért (milliárdokért) - ‘tudta nélkül’, de de facto! - eladta az államnak...


7. Az Ön ügynöksége, a holding ismét "nyereségessé vált", és mint ilyen: újból
hitelképes. Alkalmassá vált újabb nagy összegû hitelek felvételére, mely kész-
(köz-)pénzek szintén nyomban elkölthetõk...



A Számviteli Törvény történelmi hézagainak közvetlen kihasználásával így jöhet létre - az egyébként gazdálkodási-pénzügyi képtelenség! -, hogy egy már ötödik éve horribilis veszteséggel ‘egzisztáló’ vállalkozásbirodalom mégis valósággal dúskáljon a készpénz-tengerben. Nyereség nincs, - cash-flow van!


Így lehet 4 milliárd forintnyi PORTfolióból 7 milliárd forint készpénzt csinálni, - a Gigantikus Lufi, továbbá "a közremûködõ" Treuhand segítségével. A Magyar-országon remélhetõleg megismételhetetlen, ámde korábban másutt már tucatszor alkalmazott módszer Connecticut-ból - esetleg áttételesen Kanadából, vagy netán Malajziából - származik. Mindenütt simán, gond nélkül benyelték ‘a horgot’ a szegény bennszülött - irokéz, maláj, bantu, stb. - õslakosok.






A sivatagi hadmûvelet



A feltalálónak dr. László Andráshoz fûzõdõ ‘barátsága’ az 1970-es évek közepén kezdõdött, és egészen András 1998-ban bekövetkezett haláláig tartott. Akkoriban László az IKARUS Autóbuszgyár Fõvállalkozási Irodáját vezette. Társa mindez idõszak alatt a MOGÜRT Gépjármû Külkereskedelmi Vállalat Garázsexport Fõ-osztályának üzletkötõ autómérnöke volt, ahol elsõsorban az IKARUS-autóbuszok közelkeleti (arab) exportjához kapcsolódó szerviz-berendezéseket, s más mûszaki felszereléseket forgalmazták. Ekkoriban még minden nagyobb deviza-hozamú, jelentõsebb export-ügylet az állam fõvállalkozásában zajlott; - az egyes vállalati kapacitások nemhogy nem különültek el szigorúan egymástól, de inkább össze-kapcsolódtak a közös munkában. Elõfordulhatott, hogy egy váratlanul felmerülõ mûszaki problémát a Gyár mérnökei helyett, vagy velük együtt a külkereskedelmi vállalat szakemberei oldottak meg.


A MOGÜRT egyébként is kiterjedt külkereskedelmet folytatott a Közel-Keleten; a legfontosabb potenciális vevõi mind arab országok: Jordánia, Jemen, Irak, Irán, Líbia, Szíria és Egyiptom voltak. A piacon rendkívül kiélezett konkurencia-harc folyt a legfejlettebb kapitalista országok autóbusz-gyártói s az IKARUS-buszokat exportáló MOGÜRT között. Az üzlet sikere nagyban múlt a korrupciós ügyletek eredményességén, a külkereskedõk ügyességén. Bár az IKARUS kétségtelenül gyengébb mûszaki színvonalat képviselt a nyugat-európai gyártókkal szemben, mégis ‘legyõzhette’ õket, mert jelentõs állami támogatással a gyártási önköltség alatti árat volt képes kínálni, ami elkápráztatta az arabokat.


Az üzlet veszteséges volt; azután pedig jött a mûszaki fekete leves is...



Történt egyszer, hogy a legújabb típusú IKARUS-buszsorozat egyik 50 darabos szállítmánya különösen meleg évszakban érkezett meg a sivatagi országba. A finommûvû jószágok minden elõzetes fõpróbát kiálltak, s a Gyár fõkonstruktõre, Kelemen Pál igencsak magabiztosan fogadkozott, hogy sikerült elõállítani az úgy-szólván tökéletes IKARUS-t... Egy dologgal nem számoltak csak: a sivatag 50-60 fokos hõségével! Minden egyes leszállított autóbusz hûtõvize szinte azonnal fel-forrt; a másodlagos problémák tömkelege jelentkezett. A sivatagban hosszú száz-kilométerekre sehol nem volt egyetlen IKARUS-szervíz sem, csak a homokdûnék végtelenje... Egyszóval a nagy arab üzletnek egy csapásra befellegzett, legalábbis úgy látszott. Jött is a tajtékzó-dühödt arab telefon a MOGÜRT-be, hogy gyorsan csináljanak valamit, mert különben nem fizetnek egy árva fityinget sem!


Taisz Kálmán, a Garázsexport Fõosztály vezetõje így válságstábot hívott össze, amely az érintett cégek mérnökeibõl és egyéb vezetõibõl állt fel.


Kaptak összesen három napot. A három napi élelemmel s a szükséges egyebekkel felszerelkezve összezárták õket (akár a konklávé tagjait a pápaválasztáson!), - azzal az ‘ígérettel’, hogy csak akkor szabadulnak, ha megtalálták a jó megoldást. Valami vidéki szállodába mentek, ahová egy új IKARUS-busz szállította a stáb tagjait. Hétvégére, távol a családtól...


Az ‘összezártak’ között találjuk az üzletben legfõképpen érdekelt cégek részérõl Dr. László Andrást, az IKARUS Fõvállalkozási Irodájának vezetõjét és társát, a MOGÜRT Garázsexport Fõosztályának üzletkötõ autómérnökét. Máig nem tudhatjuk, hogy a két ember barátsága eredetileg mikor kezdõdött, és mi volt az, ami szinte egy életre összekötötte õket; - csak az tudható biztosan, hogy nem ott, a buszon ismerkedtek meg egymással. Már régi jó barátokként találkoztak újra...


Rögtön megértették, hogy adva van a feladat, amelynek a gyors megoldásán száz-millió dolláros nagyságrendû üzlet sorsa áll vagy bukik, s ezt a kényes helyzetet nekik, kettõjüknek kell megoldaniuk, mert azt más helyettük nem fogja. Nem tudták akkor még, hogy ez az összezárás szimbolikus jelentésû volt, mert az eset sorsszerûen egymásba fonta életük fonalát, - egészen egyikük, László haláláig. Nem tudhatták, hogy közös anyagi jólétüket alapozhatják itt meg, és egy máig élõ sajtó-legendát: a ‘szolgálati’ feltalálóét, aki utóbb magánvállalkozó lett...


A társ jól tudta, hogy hiába szolgálati kötelessége a megfelelõ mûszaki megoldás kitalálása, - találmányi szintû ötlet, huszárvágás nélkül a helyzet megoldhatatlan. Márpedig a találmány-ügylet végig viteléhez jó ügyvéd is kell, de még inkább egy közgazdász, aki majd kiszámolja, kikalkulálja az egészet. Azt is tudta, hogy hiába az akármilyen zseniális mûszaki elgondolás; ha nem biztosítható annak gyors, sõt, azonnali problémamentes kivitelezése is, - szintén lõttek az egésznek... Márpedig õ maga nem rendelkezett sem a szükséges üzleti kapcsolatokkal, sem ügyvéddel, sem szóba jöhetõ ipari háttér-kapacitással. Szüksége volt valakire; - valakire, aki ott ült a buszon, éppen mellette...


Három napja volt, hogy kitalálja: mi lesz az, amit majd Lászlóval megoszt. Lehet, már akkor tudta a megoldást, amikor felszállt a buszra...


Lehet, hogy a Lászlóval folytatott beszélgetés(ek) fonala vezette rá.


Lehetséges azonban, hogy csak a harmadik nap utolsó órájában adta elõ.


Egy biztos: a találmány mûszaki ötlete egyedül az övé volt, és ezt késõbb László András sem vitatta soha. Nekem ugyan megpróbálta 1990. után néhányszor ‘úgy elõadni’, miszerint: „A legzseniálisabb mûszaki megoldásokat a közgazdászok találják ki!”; - amin csak azért nem nevettem hangosan, mert tiszteltem makacs önimádatát, s mellesleg a fõnököm (a cég elnök-vezérigazgatója) volt...


Az autómérnök alapelgondolása volt, hogy nem visszavonulni kell az arab busz-üzlet fiaskójából (pl. hazarendelni a buszokat javításra, konstrukció-módosításra, visszavonulni, szûkíteni az üzletet, stb.), hanem inkább elõre menekülni!


Ha már így esett, hogy megtörtént a baj, - árukapcsolással kell próbálkozni, hisz’ az arab vevõk is kényszerhelyzetben vannak s ha lehet, nem szívesen táncolnának vissza. Azt találta ki, hogy speciálisan a sivatagi viszonyokra tervezett szervíz-állomásokat kell építeni és kiszállítani, megfelelõ garázsipari berendezésekkel, felszerelésekkel együtt. Olyan ‘hirtelen’ felállítható szervíz-épületekre gondolt, amelyekben a szigorú sivatagi körülmények között is szakszerûen elvégezhetõ ‘a romlékony’ IKARUS-buszok akár sürgõs nagyjavítása is. Célszerûség, könnyû-szerkezet, olcsóság és gyorsaság, - ezeket az alapfeltételeket kellett teljesítenie a tárgyi szolgálati találmánynak.


Mert az lett! A konténer-szervíz nevet adták neki; - tekintve, hogy az építményt a már kész konténerelemekbõl állították (hegesztették) össze. Késõbb egy egész termékcsalád nõtt ki az eredeti ötletbõl, hiszen a szervíz-épületeket különbözõ, a konkrét kívánalmaknak megfelelõ méretekben állították elõ, az adott megrendelõ speciális igényei szerint. És nem csak a szervíz céljaira...



A háromnapos összezárás (a kényszerû együttlét) során László András és társa minden fontosat megbeszéltek, s visszaérkezve Budapestre, már úgy szálltak le a buszról, mint feltaláló-társak. A mérnöktõl származott a teljes mûszaki ötlet és a mûszaki kivitelezés tervrajzainak elkészítése (75 %-os találmányi résztulajdon), - László András pedig elvállalta a komplett ügylet, s benne elsõsorban a konténer-szervízelemek hazai ipari gyártásának teljes megszervezését, az alvállalkozó(k) tevékenységének koordinálását, a helyszíni mûvezetésig bezárólag.


A ‘mogürtös’ szolgálati találmányt a Találmányi Hivatal bejegyezte, nemzetközi védettséget kapott; - a találmányi költségeket természetszerûleg a MOGÜRT fedezte. Az arabok elfogadták az új megoldást, s így megkezdõdhetett a kibõvült üzlet realizálása.



A konténer-elemek stabil, megbízható belföldi gyártóját László András (25 %-os találmányi résztulajdon) kutatta fel, vonta be és ténylegesen végezte a kivitelezés, a gyártás helyszíni mûvezetését, a gyártó telephelyén, éveken keresztül.


A megyei ‘Mezõgép’-ek akkoriban amolyan univerzális mezõgazdasági gépjavító bázisok voltak az uniformizált, területi-ipari koncentrációra épülõ kollektív nép-gazdaságban; éppúgy, mint például az építõipari vállalatok is. A rendszerváltás után a visszaesõ, szétesõ, decentralizálódó, a termelõ erõket gyorsan ‘szanaszét’ forgácsoló mezõgazdaságban már semmilyen megyei ipari centrumnak nem volt többé helye, - így a ‘Mezõgép’-ek is a vegetálás, a lassú önfelszámolás szomorú sorsára jutottak, miként az építõipari cégek. Pedig - hála a megyei párttitkárok gondoskodó versenyszellemének! - nem egy ‘Mezõgép’-vállalat modern gépekkel kitûnõen felszerelt, jól konvertálható ipari kapacitásokat mondhatott a magáénak, s így versenyképes ipari gyártást is megvalósíthatott, az elõírt mezõgazdasági javításokon túlmenõen.


A ‘tárgyi Mezõgép’ legkorszerûbben felszerelt s jól is szervezett kisüzemek közé tartozott. Az üzem szétesése már a reformkommunizmus legelején, a ‘80-as évek közepén megkezdõdött; egyre kiáltóbbá vált az ellentmondás a kifejlesztett üzem-nagyság és a valós mezõgazdasági gépjavítási igények között. Az 1970-es évek legvégén, és az 1980-as évek elején azonban (‘sivatagi’ történetünk idõben éppen ebbe a korszakba esik) ez a ‘Mezõgép’ még javában prosperált. Volt munkájuk, épp elég. Minden ipari munkát elvégeztek; - határidõre, kiváló minõségben...


A világ bizony már akkor is olyan volt, hogy minden találmányt gátlástalanul fel-használt a lehetõ legrosszabb célokra; gonoszságra, pusztításra, gyilkos háborúra is. Nem a Curie-házaspár és nem is Albert Einstein felfedezései voltak az utolsók, melyek a feltaláló békés szándékai ellenére a hadi ipari termelés, a fegyvergyártás fejlõdéséhez járultak hozzá. A titkosszolgálat lecsapott; - megfenyegette vagy be-csapta õket és egész egyszerûen ellopta tõlük a tudományos titkot, az alkalmazás licencét.



Az ‘igazi feltaláló’ egy napon felfedezte, hogy a legújabb konténerszervíz-család, amit újabban terveztetnek vele, - az IKARUS-buszok szervizelése szempontjából ‘értelmetlen változtatásokat’ tartalmaz. A korábbi építmények teteje ugyanis zárt volt; az újabbakat ellenben felnyitható fedéllel tervezték...


A konténer-szervíz közös szolgálati találmány az 1970-es és az 1980-as években összességében többszáz-millió USA dollár deviza-árbevételt hozott a MOGÜRT Gépjármû Külkereskedelmi Vállalatnak, egyúttal a szocialista népgazdaságnak is. Lehet mondani, hogy a termék az IKARUS-buszok exportjához ‘rendszeresített’ mellék-szolgáltatásként született, de késõbb külkereskedelmi jelentõsége messze túlszárnyalta a fõtermék (a busz-export) jelentõségét.



Akkoriban a szolgálati találmány hasznosításának licencdíja az export-értékesítési árbevétel 2 %-a volt; a számviteli tényszámok alapján, persze dollárból forintra átszámítva. Tekintve, hogy a 1980-as években a dollár hivatalos árfolyama csak törtrésze volt a valós paritásnak; a konverzió az állam hatalmas nyereségével járt. De nem jártak rosszul a találmány tulajdonosai sem, hiszen csak kb. 5 % körüli jövedelemadót fizettek. Elképzelhetõ, hogy a nettó személyi jövedelmek milyen összegekre rúgtak!



A ‘társ’ egész életében koldusszegény volt és álmában sem gondolta, hogy valaha egyszer ennyire ellepi a pénz, a mesés gazdagság. Persze magát is túlértékelte, ám emellett végtelen hálát is érzett ‘jótevõje’, László András iránt. Nem igazán ért(h)ette - hisz a szó igazi értelmében sem pénzügyes, sem könyvelõ, sem (hadi-) kereskedõ soha nem volt! -, hogy valójában honnan ered a temérdek pénz, de azt tudta, hogy László nélkül mindez nem lenne. A túlcsorduló hálája - misztikumra hajlamos keresztényként - transzcendens magasságokba emelte, és az anyagiakat szellemiekkel igyekezett ‘kiegyenlíteni’.


Késõbb sem jött rá, hogy rossz helyen keresett, illetve kereskedett!


László András abszolút anyagelvû ember lévén nem hitt sem Krisztusban, sem Jahvéban, csak az önmaga ‘alkotta’ sikerben és gazdagságban. Nem is nagyon érdekelte, hogy mindezt hogyan éri el; - skrupulusok nélküli szellemi zsonglõr, vérbeli illuzionista volt. Igazából még a tények, a valóság sem érdekelte, csupán az, hogy az általa generált látszat hihetõ, hiteles legyen. Fontos (kiegészítõ) jó tulajdonságaként említem, hogy a hatalom nem érdekelte (nem volt rá szüksége), viszont kihasználta annak ostobaságait. Igazi tragédiája abban rejlik, hogy vala-milyen fékezhetetlen frusztráció egyre magasabb és magasabb célok beteljesítése felé hajtotta, olyan magaslatok meghódítására, amelyek tartós uralásához õ maga kicsi volt. A társában ‘tökéletes’ lelki partnerre is talált, aki reggeltõl estig ódákat zengett ‘jótevõje’ nagyszerûségérõl. László mértéktelenül hiú lévén - elhitte...



A keresztény emberben dolgozó, sokszor teljesen irracionális alázat kiült ‘a társa’ arcára, és megtört derékkal nagyjából minden nap reggel és este úgy köszöntötte ‘urát és parancsolóját’, akárcsak a régmúltban Seneca az õ Cézárát.


Mindössze annyi volt a különbség, hogy Seneca tényleg bölcs volt, Caesar pedig tényleg hatalmas. De a különbség késõbb sorsdöntõnek bizonyult! László András mentségére legyen mondva, pontosan tudta, hogy a kettejük sikere és gazdagsága a legkevésbé sem a keresztény Istentõl származik...


László társa azonban kénytelen volt a sok pénzt egyenesen Istentõl eredeztetni, amennyiben békében akart élni keresztény önmagával. László gyakran tartott a közvetlen környezetének világnézeti oktatást, és ilyenkor jóságosan nevetve hívta segítségül egyik-másik vezetõ munkatársát: „Gyere, magyarázzuk meg ezeknek a keresztényeknek, hogy nincs Isten!”; de ezek a szavak jottányit sem tántorították el a ‘barátját’ hátralévõ élete fõ céljától: keresztény hitre akarta téríteni a pogány László Andrást. Senki nem láthat emberek lelkébe. Mindazonáltal valószínûnek tartom, hogy évek múltán, amikor már oszlott a kezdeti varázs: feleszmélhetett, s rájött, talán a vagyon mégis inkább a Sátán mûve! Tekintve, hogy a pénzrõl nem tudott visszamenõlegesen lemondani; nem tehetett mást, mint hogy penitenciául, vezeklésül rótta saját magának feladatul ‘vörös ördöge’ megtérítését.



László András személyes tragédiája, hogy öngyilkos kisgömböcként falta fel és tágította ki önmaga és környezete lehetõségeinek határait, miközben õ maga meg-maradt egyszerû kufárnak. A legnagyobb brókernek, sikeres nagyvállalkozónak, pénzembernek, gegmennek, sõt, filozófusnak is kezdte hinni magát, pedig végig csak kereskedõ maradt. Az egész környezete tisztán látta ezt...


A baj az, hogy nagyjából ilyen szabadkereskedõk uralkodnak az egész világon.



Végül aztán eljött az igazság pillanata.


Amikor 1990-ben kitört az Öböl-válság (Irak váratlanul megtámadta és lerohanta Kuwaitot), megmutatkozott: nincs bûn bûnhõdés nélkül. Irakot ugyanis többek között ‘a kommunista szabadkereskedelem’ fegyverezte fel. Az USA megtámadta Irakot és ultimátumot szabott a kivonulásra Kuwaitból. Szaddam Husszein azzal viszonozta a szõnyegbombázásokat, amivel felszerelték. Mobil (gyors helyzet-változtatásra is képes) rakétakilövõ állomásairól esztelen lövöldözésbe kezdett, mindenre, amit csak elérhetett Scud-rakétáival. Néhány Scud-rakéta Haifára, az izraeli kikötõvárosra csapódott be, és 6-7 járókelõ halálát okozta.


László András és ‘feltaláló társa’ együtt zokogtak a Co-Nexusban...


Ki volt dr. László András? Sok mindent tudunk róla, s mégis nagyon keveset.


A Skorpió jegyében született, rendkívüli rafinériával megáldott, egoista humorú, kifejezetten vezetõi karakterû ember volt, - hiú, becsvágyó és önzõ. Kivételesen jó képességekkel rendelkezett személyzeti ügyekben; valódi stratégaként halálos pontossággal választotta ki minden feladatra a számára legmegfelelõbb embert. Nagyon ritkán tévedett, de azonnal belátta és rögtön váltott.


Indítékairól, valódi céljairól, kedvteléseirõl nem tudunk semmit.


László nem hitt Istenben, és túlzottan nem szerette a természetet sem. Az üzlet, a keverés-kavarás, a szófacsarás, a mind trükkösebb ötletek kiagyalása volt legfõbb lételeme; - saját magát legszívesebben gegmenként aposztrofálta. Félelmetesen tudott nézni, különleges pillanatokban sasként kapta el a másik pillantását...


Biztos, hogy érettségi nélkül, szakmunkás képzettséggel végezte a Közgazdasági Egyetemet. Doktori disszertációjának témája nem ismeretes. Sem mûvelt, sem ki-emelkedõ közgazdász nem volt; minden szakmunkát mások végeztek el helyette. Kézírását kizárólag csak szignálásra használta, egyébként olvashatatlanul írt.


László András torzonborz frizurájával, göndör-vörös szakállával, egzaltált szúrós tekintetével rendkívüli (ijesztõ) jelenség volt, - minden összejövetel természetes központi figurája. Apró, pici szemei figyelmét semmi nem kerülte el. Vakmerõ is volt, eredeti szándékaitól soha semmi nem tántoríthatta el.


Érdekes, hogy ismerõsei mind más és más néven „becézték”!


Pallay Tibor, a Betonútépítõ Vállalat vezérigazgatója Cinóbernek hívta.


Libik György, aki hetvenegynéhány éves korában is aktívan járta Skandináviát, és így jelentõs összegû svéd szálloda-számlákkal is megterhelte a Co-Nexus deviza cash-flowját, bármiféle árbevétel reménye nélkül; aki a visszaemlékezései szerint ifjabb éveiben még Kéthly Anna élettársa is volt, sõt, errõl könyvet is írt: Vörös Ördögnek titulálta nagyformátumú fõnökét...



László András több éves súlyos betegség után, 1998-ban meghalt. Urnája (D 429) a Farkasréti temetõben található. Az egy igaz Isten nyugosztalja.

A Nemzeti Szövetség második kommunista öröksége



Volt egyszer egy ‘Nemzeti Szövetség Magyarországért’ mozgalom, 1996-ban...



-.-.-.-.-.-.-.-.-



Tavaly ilyenkor a friss felismerések szent dühe, a hirtelen rádöbbenések rettenete - mily' optimista hevületek! - irányították a tollamat. Mi maradt mára?! Semmibõl semmi. Országunkat romba döntötte a privatizáció.


A bolsevik rendszer lényege, az intézményes népbutítás változatlan hevességgel, egyre újabb statisztikai-információs trükkök bevetésével - folytatódik tovább.


Ebben kormánypártok és ellenzékiek egyaránt abszolút profinak bizonyultak. Ma ennyiben tényleg hétpárti diktatúrában élünk...


A kommunisták 1990-ben a kétséges jövõt bízták rá az Antall-kormányra, - 1998-ban azonban a nyilvánvaló kilátástalanságot készülnek örökül hagyni a nemzeti ellenzéknek (szövetségnek). Mily' hívogató, reményteli távlatok ígérete ez!


Az ellenzék fékevesztett hatalomvágyában - készülnek már nagyon a revánsra! - se lát, se hall. A még érintetlen, s a már bepiszkolt egyformán vakon menekül - elõre...



Harmadik út (Gidai), magyar út (Csurka), és/vagy konszolidált polgári fejlõdés alternatíváját (Fidesz), végigjárhatóságát ígérik, - miközben a fenekük is kilóg a (bõ-)gatyájukból. Az MDF, a KDNP, az MDNP - sõt, már az FKgP sem! - nem ígérnek semmit. Nincs koncepciójuk, amire ígéreteket lehetne alapozni.


Álmodik hát a nyomor! Ugyanis sem az ígéreteket, sem a koncepció-nélküliséget nincs már mibõl finanszírozni.


Nincsenek külön utak. Nem lehet utólag (!) elõre okosnak lenni, mint ahogyan a Fidesz próbálja velünk elhitetni. Nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba.


Csak a becsülettel vállalható, újabb évtizedes tisztes szegénység következhet, - vagy a hirtelen nemzethalál. Egyaránt óvakodjunk a demagógoktól, de az önjelölt forradalmároktól is: egy tõrõl fakadnak mindannyian!


Öntsünk tiszta vizet a pohárba, nézzünk bátran szembe a nyers valósággal!



Katasztrofális privatizációs csõdtömeg


Nagyjából mindenünk ott és akkor siklott ki végzetesen, amikor Antall József az Állami Vagyonügynökség létrehozásával (1990.) szentesítette, intézményesítette (tehát legitimálta) a bolsevikok, és a velük az 1980-as évek közepétõl szorosan összefonódott multinacionális tõke szabad rablását, amit fennkölt-tudományosan állami privatizációnak kereszteltek el. Az ezt megelõzõ ún. spontán privatizáció kismiska - és egész jó üzlet! - volt ahhoz a vad orgiához képest, ami az ÁVÜ, majd az ÁPV Rt. vezényletével kibontakozott.


Az egyébként hagyományosan rossz tulajdonos állam a társadalmi tulajdon (TT) magánosítása során még gondatlanabb gazdának bizonyult.


A csillagászati javadalmazással - vö.: harminc ezüstpénz! - örökös hallgatásra ösztönzött középszerû-tehetségtelen ÁVÜ-hivatalnokok az évek leforgása alatt valóságos tudományos módszertant és bürokratikus rendszert fejlesztettek ki a társadalmi tulajdon szemérmetlen szétlopásának tökéletes elkendõzésére és saját tevékenységük teljes titkosítására, a valóságos történések bármikori feltárásának eleve lehetetlenné tételére. Közben súlyos milliárdokat fizettek ki a KPMG-nek, a Deloitte/Touché-nak - vagy éppen természetben és pénzben a Co-Nexus-nak! - és egyéb tanácsadó cégeknek, többnyire valós egyenérték nélkül. Hacsak a jogilag szabályozott lopás és rablás technikájának elsajátítását nem tekintjük annak...


Ne beszéljünk valós vagy alaptalan feltevésekrõl, mindent elborító korrupcióról, az áron aluli eladásokról, a képtelen reorganizációkról, a titkos záradékokról, a falból kiírt vagy ki sem írt szánalmas tenderekrõl, a nemzetközi pénzmosásokról, a gyanús (ál)szerzõdésekrõl, a nyilvánvaló vesztegetésekrõl, mindenestül eltûnt iratokról és szándékos irateltüntetésekrõl, - beszéljenek ezúttal inkább számok, a száraz statisztikai adatok: az ÁPV Rt., a KSH, valamint az MNB saját adatai.



A Fidesz "Gazdaságpolitikai korlátok és lehetõségek" címû kongresszusi (1997.) kiadványa lapjainak sarkaiban a szimbólum atavisztikus Conexus-embléma után-érzés (!), - ám amíg amaz az eredeti KAPCSOLAT, emez már csupán stílszerûen egy picinyke LABIRINTUS. De ez a lényeg: az egykori tudatos és totális össze-fonódásból mára csak az ösztönös rémület és az eszmei zûrzavar maradt meg a számunkra. Mára már majdnem minden szimbólum is értelmét vesztette...



A konferencia-füzetecske a 70. oldalon fontos adatokat közöl. Az ÁVÜ-ÁPV Rt. összes bevétele 1990. és 1996. között kb. 1000 milliárd forint volt. Összesen mintegy 300 milliárd forintot fordítottak a privatizáció "intézményes" és egyéb ki-adásaira, ami nagyrészt a tanácsadó cégek zsebébe vándorolt. No comment.


A vizsgált idõszak 7 évében az állami privatizációs ügynökség a magánosítás bevételeibõl összesen 723 milliárd forint költségvetési befizetést teljesített.


A füzet adatai szerint - forrás: az ÁPV Rt. - az 1990-ben eredetileg mintegy 3600 milliárd forint összértékû állami vagyon 50 %-a egyszerûen elveszett (értsd: ez vagyonvesztés). A megadott vagyonérték (melynek valós összege ennek legalább a duplája! - Cz. L.) 20 %-ára rúgó privatizációs-értékesítési bevétel pedig a mai árfolyamon számítva mindössze 4 milliárd USD-nak felel meg! Vagyis 7 év alatt összesen maximum 4 Mrd USD-vel csökkenhetett a bruttó államadósság az állami vagyon értékesítésébõl származó privatizációs bevételek eredményeként, amennyiben a teljes bevételt adósság-csökkentésre fordították. (De azt is látjuk, hogy nem. - Cz. L.) Az ÁPV Rt. kezelésében még megmaradt vagyon névértéke cca. 1000 milliárd forint, amelynek legalább a fele csõd-portfolió.


Elvtársak, - érdemes volt?! The answer is blowin' in the wind. Vagyonunkat is.


Hullámzó inflációval és fizetésimérleg-deficittel terhes stagfláció


A Magyar Nemzeti Bank 1997. évi (2) havi jelentése szerint - a Fidesz-füzet adataival megegyezõen - 1989. és 1996. között a folyó fizetési mérleg összesített egyenlege 12,2 milliárd USD deficitet mutat. A legnagyobb fizetésimérleg-hiány 1993-ban (3,5 Mrd USD), 1994-ben (3,9 Mrd USD) és 1995-ben (2,5 Mrd USD) keletkezett. Ugyanezekre az évekre esik a forint erõteljes devalválódása is. Ami amiatt is érdekes, mivel a fizetésimérleg-hiány mértéke - miként az adósság-állomány nagysága is! - bizonyos összefüggésben elsõsorban a mérési árfolyam kérdése. Az árfolyam (és annak változása) pedig hosszabb távon mindenekelõtt a belsõ infláció mértékétõl (és annak változásaitól) függ. A nemzeti valuta (a forint) paritás-változása, árfolyamának romlása elsõsorban annak következménye, hogy a magyar nemzetgazdaság (a GDP) növekedési üteme messze elmarad a fejlett tõkés országokétól. Termelékenységünk színvonala relatíve növekvõ mértékben romlik, de miért? Külkereskedelmi cserearányaink romlása miatt. Mit jelent ez? Azt, hogy a tõkés partnerek ugyanúgy bánnak el velünk a kereskedelmi forgalom export-import tranzakcióinak árarányai tekintetében, akárcsak a multinacionális privatizátorok a magyar állam vagyonának magánosítása során. Mélyen ár alatt exportálunk, - és relatíve túl magas árakon importálunk. Gondoljuk csak meg! A privatizáció során a külföldi befektetõk komplett gyárakat, vállalatokat kaphattak 20 %-os áron, vagy éppen feltõkésített bankot 1 forintért, - miközben ezekért az árakért a teljes magyar piac is az övék lett. A magyar munka, a magyar termék, a magyar vállalat, a magyar piac mérhetetlenül olcsó azon a nemzetközi piacon, ahonnan pedig elképesztõen magas árakon vásárolunk meg (immár nyolcadik éve begyakorlott rendszerben) minden európai-úniós vagy éppen amerikai cikket. Az iparcikkek nem sokkal jobbak a magyaroknál, viszont tíz-húszszor annyiba is kerülhetnek. Az élelmiszerek pedig kifejezetten gyengébb minõségûek is...


Ez a folyamat, ez az ok-okozati összefüggés-lánc - a külkereskedelmi cserearány-romlás, a relatív és látszólagos termelékenység-csökkenés, a hullámzó mértékû belsõ infláció, a forint-devalváció - a halmozódó fizetésimérleg-hiány s így végsõ soron az államadósság növekedésének eredeti-valós magyarázata. Bármilyen más fejtegetés szemenszedett hazugság, demagógia: népbutítás.



A legsúlyosabb magyarázat azonban még hátravan. A cserearány-romlás, a belsõ infláció, a forint-értéktelenedés, a fizetésimérleg-hiány s a növekvõ adósság csak tüneti jelenségek, illetõleg szükségszerû következményei valaminek! Valaminek, amirõl soha nem esik szó. Miért van az, hogy a magyar munka egyre kevesebbet ér a nemzetközi piacon? Miért van, hogy eladni csakis veszteséggel tudunk, - mi-közben a nekünk eladók rendre ‘degeszre’ gazdagodnak?


Miért van az, hogy bármit veszünk, másnap csak a felénél is kevesebbért tudjuk eladni? Miért van, hogy áron, béren, tébén, vámon, adón, vételen és eladáson - munkán vagy semmittevésen -, egyszóval minden akciónk vagy reakciónk által: mindig mindenen, mindenért mi járunk rosszabbul?!


Mindezeknek az az egyszerû oka, hogy országunkat, nemzetgazdaságunkat, munkánkat és értékeinket, VÉGÜL MINKET MAGUNKAT IS a kommunista karanténból "kiszabadítva" (lásd: 1990. = rendszerváltás) egyenesen a szintén vörösen izzó multinacionális olvasztótégelybe dobtak (lásd még: az Európai Únióhoz, valamint a NATO-hoz való csatlakozás sikerével való hitegetés), ahol az árakat, a béreket, stb. már évtizedek óta kollektív, "demokratikus-többségi" politikai döntések határozzák meg, mely döntésekbe nincsen beleszólásunk.


NEM KÉRDEZTÉK, HOGY ELFOGADJUK-E A JÁTÉK-SZABÁLYAIKAT, EGYSZERÛBB MEGOLDÁST VÁLASZTOTTAK: LEFIZETTÉK NEMZETI ELITÜNKET, AKIK SZOLGAIAN ENGEDELMESKEDTEK... Országunk el-adósítása tehát tudatos nemzetközi politikai döntés volt, amelynek a végre-hajtásához a saját áruló elitünket használták fel kollaboránsként. A többi már egyszerû következmény...


Kísértetiesen cseng a fülünkbe a klasszikus lenini tétel, miszerint: "A politika és a gazdaság kapcsolatában a politikának van primátusa." Hazugság, hogy "gyenge gazdasági teljesítményünk", illetve növekvõ eladósodásunk következménye, hogy a nemzetközi politika "ferde szemmel" tekint ránk. Sokkal inkább igaz, hogy a nemzetközi és nemzetek feletti pénzvilág tönkretette gazdaságunkat, hogy olcsón elorozhassa értékeinket és ránk sózhassa töménytelen bóvliját. Az elitünket pedig megtanította "jogilag tisztán" lopni és folyamatosan hazudni, mint a vízfolyás...


Áruló pénzügyeseink szájából szüntelenül áradnak a gyarmatosítók hazugságai.


Sajnos öngerjesztõ hatású, hogy nemzetgazdaságunk fõbb szereplõi, a dolgozó és termelõ lakosság, a vállalkozók - hiszen annyit hallják! - lassanként maguk is elhiszik, hogy buták, ügyetlenek, rosszul és drágán dolgoznak: ezért a nemzetközi piac "igazságos értékítélete" lassú kínhalálra veti õket.



A folyó fizetési mérleg 1996. évi tényleges hiánya 1,7 Mrd USD-t tett ki, ami az elõzõ évekhez viszonyítva kétségtelenül némi javulás. Ennek érdekében azonban az egész társadalom olyan kényszer-áldozatokat hozott, ami - egyebek mellett - a termelési, az értékesítési (kereskedelmi), a vállalkozási és a beruházási kedvet is olymértékben visszavetette, minek következtében gazdasági növekedés nincs.


E tények már megmutatkoznak a külkereskedelmi mérleg folyamatos romlásában is, ami a fizetési mérleg újbóli hiány-növekedéséhez, felborulásához vezethet már 1997-ben is, de 1998-ban egészen biztosan. Ismét a jövõnket áldozták fel.



Reménytelenül fokozódó külsõ (és belsõ) eladósodás


Az adóssághelyzetünk javulása vagy romlása azon múlik, hogy’ alakul a nemzet-gazdaság jövedelemtermelõ képessége, a GDP, a gazdasági növekedés. A kérdés nyilvánvalóan az: képes-e országunk továbbra is kitermelni az évtizedek óta reá nehezedõ adósságszolgálati terheket, képes-e olymértékû GDP-növekedést elérni (többletjövedelmet realizálni), amibõl a kamatok fizetése s a hiteltörlesztés össze-omlás veszélye nélkül finanszírozható. Az eladósodás eme történeti trendvonalán nyilván létezik egy inflexiós pont, amin túllépve a folyamat megfordíthatatlanná válik, és gyorsuló zuhanással a teljes összeomláshoz vezet...


Vajon túlhaladtuk-e már ezt a holtpontot, vagy sem?



A fizetési mérleg legfontosabb meghatározó tényezõi:


- a külkereskedelmi (export-import) mérleg, a külkereskedelem cserearányai;


- az infláció mértéke, amely determinálja a cserearányokat és a valutaparitást;


- az adósságszolgálati terhek (kamat + törlesztés) aktuális kondíciói;


- a külföldiek tõkebefektetéseinek és profit-repatriálásainak egyenlege, továbbá


- az adott-kapott hitelek egyenlege, valamint


- a valuta-tartalék változása, illetõleg a privatizációs bevételek összege.



Az elmúlt közel 8 év során a korábbi alapképlet nem sokat változott. Az 1980-as években már az adósságszolgálat teljesítésére vettünk fel újabb és újabb külföldi kölcsönöket a Világbanktól vagy a Nemzetközi Valutaalaptól. Az utóbbi 2 évben (1995-1996.) a hitelfelvétel mérséklõdött, az adósságszolgálat teljesítésének leg-fõbb forrásává a privatizációs bevételek (lásd pl. az energia-szektor értékesítését) váltak. A külföldi tõkebefektetésekbõl származó valutabevételek jelentõs hányada az ország valuta-tartalékait növelte.


Az MNB-tájékoztató adatai alapján vizsgáljuk meg a fizetési mérlegre ható fõbb tényezõk alakulását, és állapítsuk meg: folytatható-e tovább - 1998. után is - az elmúlt 2x4 év kormányzati külgazdaság-politikája?



1. A külkereskedelmi mérleg az 1988-1991. közötti években közel egyenletes, minimális aktívummal zárt. Az 1992. évi passzívum még elhanyagolhatóan kicsi. Az 1993-1995. közötti 3 évben viszont felborult az egyensúly. A külkereskedelmi passzívum értéke évi 3 Mrd USD körül tetõzött, illetve a 3 év összegeként 9,324 Mrd USD-t tett ki, - miközben a gazdasági növekedés éppen ezekben az években volt a legmagasabb! Azt hihetnénk, hogy a GDP erõteljes növekedése okozhatta a külkereskedelmi mérleg egyensúlyának a megbomlását, ámde ennek ellentmond a folytatás. A külkereskedelmi mérlegünk 1996-ban - még állítólagos stabilizációs sikereink ellenére is - ismét 2,645 Mrd USD passzívummal zárt, a GDP viszont 0,6 %-kal csökkent, vagyis hát az ország gazdasági teljesítõképessége szemernyit sem javult. Az áruforgalmi mérleg romlása 1997-ben várhatóan folytatódik, ami a fizetési mérleg újból növekvõ deficitjében is kifejezésre juthat majd. A gazdaság pedig változatlanul stagnál.


2. A belsõ infláció 1997-ben továbbra is 20 % feletti mértékû, ami pedig a csere-arányaink folytatódó romlását, a forint folyamatos leértékelõdését idézi elõ. Az USD árfolyama már 180 forint felett jár, és közelíti a "bûvös" 200 forintos határt. Csak történeti emlékeztetõül: 1 USD 1988-ban még csak mindössze 50 magyar forintot ért! A magyar valuta (HUF) romlásának átlagos mértéke így az elmúlt 8 évben 15 %/év volt. Érdekes módon az évi romlás mértéke eleinte hullámzott - "jó év, rossz év" -, ám 1993-tól évi 17-20 % közötti mértékben "stabilizálódott"...



3. A külsõ adósságszolgálat összegének növekedése szintén 1992-1993-tól vett drámai fordulatot. A ténylegesen teljesített adósságszolgálat (kamatfizetés + tõke-törlesztés) összege az 1990. évi 4 Mrd USD-rõl 1996-ban 10,3 Mrd USD-re emelkedett, miközben a nettó kamatkiadás mértéke 8 év óta évi 1,2-1,4 Mrd USD körül stagnál! A kiugróan magas tõketörlesztést a privatizációs bevételek, elsõ-sorban az energia-szektor 1995. évi értékesítése - mint soha vissza nem térõ, egyszeri "lehetõség"! - tette lehetõvé. A nagy összegû (4 Mrd USD) "soron kívüli tõketörlesztés" eredményeként az USD-ben kifejezett bruttó adósságunk trendje "megfordult": az eddigi "stabil" növekedés most diszkrét csökkenésbe váltott át. A hangsúly az "USD-ben kifejezett" és a "diszkrét csökkenésbe" kifejezéseken van. Az adósság efféle csökkentése ugyanis egyszeri, "mesterségesen elõidézett" lépés, s mint ilyen, megismételhetetlen (!), mert nem a nemzetgazdaság teljesítõ-képessége növekedésének a valós eredményébõl, hanem csak az energia-szektor ‘hirtelen felindulásból elkövetett’ értékesítésébõl származik.


Mindemellett az államadósság forintban kifejezett összege így is tovább nõtt, ha más miatt nem, hát a folyamatos árfolyam-romlás következtében...


A bruttó külsõ államadósság összege 1990-ben 21,27 Mrd USD volt, ami (USD = akkor 63,2 forint) 1.344,2 Mrd forintnak felelt meg. Ugyanez 1995-ben már 31,655 Mrd USD-t, - illetve (USD = akkor 125,7 forint) 3.978,7 Mrd forintot tett ki. Egy évvel késõbb, 1996-ban pedig az adósság összege 27,646 Mrd USD - dollárban tehát csökkent -, ami (USD = akkor 152,6 forint) már 4.218,3 Mrd forintra rúg! Adósságunk tehát forintban kifejezve a rendszerváltás éve (1990.) óta 3,14 (pi-)szeresére, illetõleg 214 %-kal - folyamatosan - növekedett!


A nemzetgazdaság teljesítményét pedig - elvtársak! - egyelõre forintban mérjük, hisz saját bérünket, fizetésünket ma még HUF-ban kapjuk. Tetszetõs statisztikai hazugság a dollárban kifejezett adósság jelentõs csökkentésérõl hencegni, ami közben a dollár kitermelése országunknak - hála Surányi úrnak, illetve a csúszó leértékelésének! - évente automatikusan 20 %-kal többe kerül.


Bruttó külsõ adósságunk ma is a GDP 63,6 %-át teszi ki. A GDP viszont 1996-ban - 0,6 %-kal - ismét csökkent, az adósság pedig 1997-ben újra csak nõni fog...



Itt említem, hogy a KSH Gazdaságelemzési és Informatikai Intézete tájékoztatója az 1997. évi gazdasági folyamatokról (1997/1-2.), a 2. oldalon "Mérséklõdõ külsõ adósság" címmel ellentmondásos, az MNB-adatokkal nem teljesen egyezõ, félre-vezetõ adatokat közöl: "Az elmúlt évben (értsd: 1996-ban) is jelentõsen csökkent az ország külsõ adóssága." Aztán: "Az 1995. márciusában még 20-21 milliárd dolláros külsõ nettó adósság 1996. végére 14,3 Mrd USD-ra mérséklõdött." Az MNB-tájékoztató adatai szerint a nettó külsõ adósság 1994-ben tetõzött (18,9 Mrd USD), majd 1995-ben 16,8-, illetve 1996-ban 14,3 Mrd USD-re csökkent. Mindeközben a bruttó külsõ adósság 1994-ben 28,5-, 1995-ben pedig 31,7 Mrd USD-re növekedett, ami aztán 1996-ban - az ismert okok miatt - 27,6 Mrd USD-re csökkent. Minden adat értékelése kizárólag politikai beállítás kérdése!


Mellesleg: az MNB adatai részben önmagukkal sem egyeznek, - vö.: egymással a 105. és a 106. oldalnak az 1995. évi bruttó és nettó adósságra vonatkozó adatait. Mindazonáltal: a nettó és a bruttó adósság változásának tendenciája "mindössze" amiatt tér el egymástól, merthogy a kintlévõségeink (követeléseink) az 1994. évi 9,6 Mrd USD-rõl 1995-ben 14,8 (!) Mrd USD-re emelkedtek, ami ugye bagatell! Ami egyébként az államadóssággal kapcsolatos számadatok, tájékoztatások vala-mint a sajtóbeli közlések megbízhatóságát illeti, arra talán megfelelõ illusztráció az alábbi idézet a KÁPÉ április 30-iki számában közzétett, Fekete Jánossal - a folyamatos eladósodásunk ‘atyjával’ - készített interjúból. KÁPÉ: "De tény az is, hogy amikor 1989-ben átadta ezt a kulcsot (ti. az MNB kulcsát), hazánk bruttó adósság-állománya 18-19 milliárd dollár volt, ami az elmúlt 8 évben 35 milliárd dollárra nõtt, vagyis csaknem megkétszerezõdött." Mire Fekete János: "A tények makacs dolgok. Ha arra kell választ adni, hogy vajon eladósodott ország lett-e Magyarország, és ártott-e a sok hitelfelvétel, akkor egyenesen és világosan azt kell mondanom, ez hasznos volt, ez nem ártott. Olyan vagyont, értékeket hoztunk létre, amelynek egy részét most értékesítettük, és több pénzt kaptunk érte, mint amennyi 40 év teljes felhalmozott adóssága."


Csupán emlékeztetõül: az egész privatizációból mindösszesen 4 Mrd USD valuta-bevételt (723 Mrd HUF) sikerült realizálni, miközben a bruttó államadósság már 1990-ben meghaladta a 21 Mrd USD-t. Ma privatizálható vagyonunk már szinte nincs is, az adósság pedig lassan újból eléri a 30 Mrd USD-t. Vagy a statisztika, vagy az újság téved nagyot, - Fekete János viszont bizonyosan. Olyan látszatot is kelt, mintha felhalmozott (és most privatizált) társadalmi tulajdonunkat kölcsönök felvételébõl építettük volna fel, hoztuk volna létre. Ebbõl semmi nem igaz!



4. A külföldiek közvetlen tõkebefektetéseinek összege az 1989. és 1996. közötti


7 év alatt összességében 13,4 Mrd USD-t tett ki. Ezek az összegek - mivel "jog-folytonosan" a külföldi befektetõk tulajdonát, tõkebetétjét képezik! - adósság-szolgálat céljára, kölcsöntörlesztésre igazából nem használhatók fel, viszont az ország valuta-tartalékát kétségtelenül jótékonyan növelik.


Ezzel összefüggésben felhívom a figyelmet Orbán Viktornak, a Fidesz M.P.P. elnökének egy súlyos "szakmai" (bár õ nem is közgazdász!) tévedésére, amely a Demokratában 1996. május 2-ikán megjelent interjújában látott napvilágot. Orbán Viktor kijelentése így hangzik: "Évi nyolcszázmillió-egymilliárd dollár külföldi tõke beáramlása szükséges ahhoz, hogy Magyarország jobban járjon, ha fizet (ti. adósság-törlesztést), mintha nem fizet. Ha ez alá a szint alá esik vissza a beáramlás mértéke, akkor el kell gondolkodnunk az adósság nem a szokásos eszközökkel való kezelésének kérdésén. A most beáramló mintegy évi két- milliárd dollár egyelõre azonban lehetõvé teszi Magyarország számára, hogy összeroppanás nélkül teljesítse az adósságszolgálatot."


Az idézett vélekedés alapvetõen téves, mert:


- a külföldi tõke beáramlásának mértéke újabban csökken;


- a fizetési mérleg hiányát átmenetileg és formálisan, mintegy mérlegtechnikailag


"finanszírozhatja" a külföldiek tõkebefektetése, de valójában és ténylegesen:


- csak valós privatizációs valuta-bevételek fordíthatók adósságszolgálati célokra,


a külföldiek közvetlen tõkebefektetései nem;


- privatizálható állami vagyonunk már gyakorlatilag nincs, így ez a valuta-bevételi


forrás lényegében tökéletesen kiapadtnak tekinthetõ. Egyébként:


- a privatizációs valutabevételek sohasem fedez(het)ték az adósságszolgálat (vagy


csak a tõketörlesztés) valuta-kiadási fedezetét; kivétel ez alól a soha vissza nem


térõ 1996. év, a komplett energiaszektor eladása miatt. Másik energiaszektorunk


viszont nincs. Végezetül:


- önmagában kalandor, képtelen elképzelés az adósságszolgálat esedékes terheit a
külföldi tõkebefektetõkkel, azok pénzébõl fizettetni meg és ki. Egy ilyesfajta
gondolat eleve hátsó szándékú, kvázi: "Fizessenek a gazdagok, úgy kell nekik, -
minek jönnek ide befektetni!" Ennél sokkalta egyenesebb megoldás halasztást,
vagy átütemezést kérni, esetleg a kommunista hitelfelvételekre hivatkozással,
kerek perec megtagadni a kölcsönök egy részének visszafizetését.



5. Magyarország külsõ követelés-állománya 1990-ben 5,3 Mrd USD volt, majd elkezdett növekedni - 1993-ban közel 10 Mrd USD-t tett ki -, és 1995-ben már 15 Mrd USD-re rúgott. Adósaink - kik is lehetnek? - 1996-ban komoly összeget törleszthettek, ugyanis "kintlévõségeink" közel 2 Mrd USD-vel csökkentek, ami a fizetési mérlegünket - szinte "véletlenszerûen" - jelentõsen javította. Az 1996-ban eszközölt soron kívüli hiteltörlesztésünk eredményeként a bruttó külsõ adósság-állomány 4 Mrd USD-vel, - a nettó külsõ adósságállomány pedig 2,6 Mrd USD-vel csökkenhetett.


Magyarország 1988. és 1996. között összesen mintegy 36 Mrd USD közép-és hosszúlejáratú hitelt vett fel, míg 30 Mrd USD tõketörlesztést hajtott végre.


Így a hitelállomány 8 év alatt 6 Mrd USD-vel növekedett, - minden privatizációs, illetve adósság-törlesztési erõfeszítésünk ellenére.



6. Magyarország valuta-tartalékai 1990-ben mindössze 1,2 Mrd USD-t tettek ki, ami 1991-ben már 4 Mrd USD-re emelkedett. A tartalékok 1992-tõl 1995-ig folyamatosan növekedtek, - 1995. végére meghaladták a 12 Mrd USD összeget.


Valuta-tartalékaink 1996-ban jelentõsen, - 2,3 Mrd USD-vel csökkentek. Ez feltehetõleg összefüggésben lehet a teljesített adósságszolgálat 1996. évi kiugró összegével, ami (1,7 Mrd USD elõtörlesztéssel együtt) 12 Mrd USD-t tett ki!


Felmerülhet az olvasóban, miért is van szüksége Magyarországnak 10 Mrd USD nagyságrendû valuta-tartalék képzésére és állandó fenntartására, miközben közel 30 Mrd USD bruttó külsõ adósság után fizetünk minden évben növekvõ adósság-szolgálatot?! Nem valami kapitális örültség ez? Természetesen ‘világhíres’ pénz-ügyeseink is követnek el nagy néha hatalmas hibákat, tévedéseket, - ám ekkorát úgyszólván sohasem. Tehát nem hibáról lehet szó!


Valószínûsíthetõ, hogy a valamirevaló külföldi tõkések csakis akkor eszközölnek jelentõs összegû befektetéseket Magyarországon, ha megfelelõ (esetleg titkos) garanciákat kapnak, hogy bármilyen nekik nem tetszõ politikai fordulat esetén maradéktalanul kimenthetik (repatriálhatják) befektetett tõkéjüket. Valamirevaló bank csak akkor nyújthat nagy összegû középlejáratú hitelt, ha szintén megfelelõ garanciát kap a kölcsön visszatérülésére. Ilyen biztosítékot jelenthet, ha a Világ-bank és a Nemzetközi Valutaalap kötelezõ mértékû tartalékképzést ír elõ az adós Magyarország számára. A horribilis összegû valuta-tartalék (10 Mrd USD) tehát elsõsorban "garanciális kötelezettség" vállalása lehet az aggódó tõkés befektetõk és hitelezõk kvázi megnyugtatására.


Ismét Orbán Viktornak szánom megjegyzésemet: a külföldiek tõkebefektetései, a kötelezõ valuta-tartalék semmiképpen nem használható - még átmenetileg sem - adósság-szolgálati célokra. Az adósság-szolgálat minden normális esetben a külkereskedelmi mérleg aktívumának valuta-bevételi többletébõl teljesítendõ, - ami csak erõteljes és stabil gazdasági növekedés, évi legalább 4-6 %-os GDP-növekedési ütem megvalósulása mellett biztosítható. Végszükség esetén (ritkán) persze az adósság-szolgálat teljesíthetõ a rendkívüli valuta-bevételeket produkáló privatizációs tranzakciók révén is. Épp ez történt 1996-ban, amikor is az MSZP-SZDSZ koalíciós kormány értékesítette a komplett stratégiai energiatermelõ-és szolgáltató szektort francia, német és olasz - jórészt állami - vállalatoknak, csak azért, hogy fizetési mérlegünk egyensúlya helyreállításának, valamint az adósság-állomány csökkentésének hamis látszatát keltse a tõkés pénzvilágban. E tranz-akcióval azonban minden profitképes eladható vagyonunk el is fogyott, - több privatizációs bevételre pedig a továbbiakban már nem számíthatunk.


Az adósság-szolgálat ideig-óráig teljesíthetõ újabb hitelek felvételébõl is - éppen ez történt 1982. és 1992. között -, de ez egyáltalán nem normális. Mindazonáltal sajnos nagyon valószínû, hogy a továbbiakban Magyarország újból abnormális megoldásokra kényszerül...



Adósság-ügyben ez már a kommunisták második rettenetes öröksége


Az 1970-es és 1980-as években reménytelenül eladósították Magyarországot, - a belsõleg nem legitim, csupán a tõkés Nyugat-Európa és az USA számára szalon-képes kommunista kormányaink 20,5 Mrd USD adósságot halmoztak fel.


A felvett hiteleket döntõ részben gazdaságtalan, megalomániás nagyberuházások megvalósítására, illetve a nemzetközi kommunizmus támogatására (pl.: "guruló dollárok"), a saját pártjuk, az MSZMP és tagsága jólétének finanszírozására, a kommunista elit fényûzõ életmódjának megteremtésére és állandó fenntartására fordították. A 20 Mrd USD adósságot 1990-ben békés rendszerváltás jogcímén ‘stande pityere’ ráterhelték az Antall-kormányra, amely zokszó nélkül átvette azt, - majd merész fordulattal ‘ráterhelte’ a népre, illetve a társadalmi tulajdonra. A spontán privatizációt szabályozott mederbe terelték, és minden korábban létre-hozott állami vagyont átlag 20 %-os áron értékesítettek a külföldieknek, azzal a megtévesztõ indoklással, hogy a privatizációs bevételekbõl fizetik majd vissza a korábban felvett - nem legitim - adósságot. Ebbõl, mint tudjuk - nem lett semmi... A privatizálható vagyon eltûnt, a valuta-bevételek belefolytak a "nagy kalapba", - Magyarország bruttó adósság-állománya 30 Mrd USD-hez közelít. Az adósság-szolgálat évrõl-évre nõ, a gazdaság stagnál, a külkereskedelmi mérlegünk megint romlik, a fizetési mérleg továbbra is deficites.


Az állam csillagászati összegû, meredeken növekvõ belsõ adóssága a bankoknál halmozódik, az állami költségvetés egyre növekvõ hányada improduktív kamat-kiadás; miközben a bankok virulnak, a felpumpálásukra csak az elmúlt 4-5 évben 600 milliárd forintot költött az állam.


Magyarországot távlatilag lényegében tönkretette az átgondolatlan magánosítás.


A Horn-kormány által végrehajtott totális privatizáció, az idõzített bombaként ketyegõ "garancia-vállalások" (500-600 Mrd forint értékben) nullára redukálták a következõ kormány lehetõségeit, és valósággal megbénították az államot. A lét-fontosságú közmûvck (energiaszektor, vízmûvek, stb.) átgondolatlan eladásával teljesen kiszolgáltatták a lakosságot a multinacionális társaságok önzõ, profitéhes árpolitikájának.


A vállalt nemzetközi kötelezettségek, az Európai Únióhoz, valamint a NATO-hoz való csatlakozás elõkészítése elképesztõ kiadásokkal jár, amelyek finanszírozása ma éppolyan megoldhatatlannak látszik, akárcsak a mezõgazdaság egészének át-alakítása az európai úniós kívánalmak szerint.


A gazdaság felélénkítése azonban - minõ paradoxon! - kizárólag a költségvetés kurtításával lehetséges. A vállalkozókra nem róhatók újabb adóterhek, mert egy ilyen intézkedés szükségszerûen a feketegazdaságot bõvíti és hizlalja.


Új típusú szociálpolitika megvalósítására megint csak nincsen pénz. Az állami költségvetés, az ún. nagy elosztási rendszerek reformja el sem kezdõdött, csupán módszeres szétverésük és spontán szétlopásuk folyik. A társadalombiztosításunk 1000 milliárd forintos nagyságrendû költségvetése immáron éppúgy a korrupciós szabadrablás játszótere (vö.: Simsa Péter Cser Ágnes ellen), miként az állami büdzsé egyes tételeinek (pl. iskolai oktatás számítógépesítése) jelentõs hányada... A választások elõtti összkép lehangoló és reménytelen. Az is bolond, aki politikai felelõsséget vállal magára 1998-tól! Minden téren átfogó (vissza-)változtatások szükségesek, ami viszont megfelelõ pénzforrások hiányában lehetetlenség.


A gazdaságpolitikai, a politikai mozgástér beszûkült, az új kormányt a cselekvés-képtelenség réme fenyegeti. A társadalmi tulajdont a pártállami lobbyk lopták szét, illetve nagyrészt bagóért kiárusították a külföldnek. Már semmink sincs. Hitel-képességünk is odaveszett, hiszen nem tudunk cserében jelzálogot ajánlani.


Az államot "kilóra" eladósították a bankoknak, emellett a konstrukcióját tekintve ‘fû alatt’ megvalósult az állami költségvetés és a társadalombiztosítás részleges, improduktív és rabló privatizációja. A lakosság életszínvonala immár kizárólag az önzõ nemzetközi profitérdekek kénye-kedvétõl függ.


A belsõ és a külsõ eladósodás, a kamatrabszolgaság állandósításával "sikerült" konzerválni az "örökös bérmunka" intézményét, aminek az a lényege, hogy a magyar ember svéd jövedelem-adót és magyar tébé-adót köteles fizetni albán bérébõl, miközben európai-úniós és amerikai kacatokat kénytelen vásárolni, az eredetinél is sokkal magasabb árakon. Miközben megszokott, jó minõségû termékeink egyre olcsóbban, egyre nagyobb mennyiségben áramlanak külföldre, - adósságszolgálat címén... (Akár ha még mindig ‘háborús jóvátételt’ fizetnénk.) Az új kormány nem emelhet adót, le kell építenie az államot, a költségvetést, - noha pótlólagos források bevonására lenne szükség a vállalkozások, a gazdaság élénkítésére. Újabb hitelek kellenek, de ki fogja ezeket nyújtani, - ki és mibõl fogja ezeket visszafizetni? Hogyan lehet a semmibõl aranyat csinálni?!



Vajon mi lehet a kommunisták hátsó szándéka, a valódi célja, hogy másodszor még szörnyûbb örökséget készülnek hagyni a minden bizonnyal következõ újabb nemzeti kormánynak?! Nyilván a bázis-teremtés...


Arra apellálnak, hogy a nemzeti ellenzék kormánya - mivel ilyen örökséggel nem tudnak majd megküzdeni! - úgyis rövid úton megbukik.


Ezután pedig - a szokott módon - ismét elõléphet egy új, nyíltan bolsevik tirannus, aki majd megzabolázza és becsületes munkára fogja ezt a lusta népet, mint tette ezt egykor a felejthetetlen Rákosi Mátyás!


Rövidebb-hosszabb "konszolidáció" után aztán majd megint elkezdõdik az áldott liberalizáció s ha jól viselkedünk, hát majd jutalmul ismét mehetünk Bécsbe hûtõ-ládát vásárolni.


És folytatódhat a "húzd meg, ereszd meg!", forog a kaleidoszkóp, meg nem áll a bolsevik csiki-csuki: kommunista diktatúrából liberális demokrácia, illetve vice versa, - az idõk végtelenjéig.







Botcsinálta közgazdászok



Nagyjából egy évvel ezelõtt a Demokrata hasábjain, 3-4 terjedelmes elemzõ tanulmányomban is foglalkoztam az egyik legfontosabb aktuális politológiai kérdéssel: miszerint egy "elképzelt etalon" alapján ki lehet, illetve személyes tulajdonságai alapján ki lesz-legyen hazánk következõ miniszter-elnöke.


Akkor, ott az egyik alapvetõ feltételként említettem, hogy a lehetséges jelöltnek legyen saját, önálló, megvalósítható nemzetgazdasági stratégiai elgondolása, hosszútávú gazdaságpolitikai koncepciója. Szemére vetettem Orbán Viktornak, hogy neki ilyen nincsen, - vagy "ami van", az tévedés.


Ám azóta kiderült, nyilvánvalóvá vált, hogy megvalósítható koncepciója egyik vezetõ politikusnak, pártelnöknek, sõt, a közvetlen tanácsadóiknak sincsen, - urambocsá' a koncepció teljes hiánya a legfelsõbb magyar politikai körökben általánosnak mondható.


Az ok is könnyedén kitapintható: a vezetõ politikusaink (és/vagy a szakértõik) szakmai képzettségükre nézve vagy nem közgazdászok, vagy ha igen, - életükben nem dolgoztak gazdasági vezetõi beosztásban!


A következmények beláthatók: vezetõ politikusaink azt hiszik, hogy a gazdaság-politika olyan tárgykör, mint mondjuk a futball: minden végzettség nélkül bárki a szakértõje lehet. Így aztán vígan ‘gazdaság-politizálnak’, s hozzák parlamenti "döntéseiket" - mindenfajta szakértelem nélkül. Ugyanakkor a gyakorlatban a gazdaságot valakik mégiscsak irányítják. Õk nem politikusok...


Õk egy zárt kör, a pénzügyi elit, - amelynek a tagsága 20-25 éve változatlan.


Koncentrálódnak (Országos Tervhivatal, Pénzügyminisztérium, Nemzeti Bank), ha a helyzet "kedvezõ" és kvázi-illegalitásba rebbennek szét (Co-Nexus, Vektor, Deloitte/Touché, Daiwa, Nomura, ÁPV Rt., különféle bankok, vegyes vállalatok, kutató intézetek, felszámolók), ha a bolsevik rendtartás decentralizációt ír elõ...


A naiv-boldogtalan szemlélõdõ, a nép egyszerû fia - sok millióan vannak ilyenek! - talán azt hiszi-hiheti, hogy Magyarországon 1989-1990-ben tényleges rendszer-váltás történt: a szocializmust felválthatta a kapitalizmus. A kicsit hozzáértõbb "szemlélõdõ" számára azonban feltûnik: sem az egyik nem volt, sem a másik nem igazi. Az államszocializmust (vagy államkapitalizmust!) valójában a szupra-nacionális kapitalizmus váltotta fel. Kiderült, hogy a valódi választóvíz nem is a kommunisztikus kontra kapitalisztikus, de nem is a diktatórikus kontra demokra-tikus társadalmi-gazdasági rendszerek között húzódik: hanem inkább a nemzet-gazdaságok és a világgazdaság között, hiszen a fõ tendencia az integráció.


Ezért lehetett Magyarországot "egy tollvonással" köztársasággá kikiáltani, - egész egyszerûen, a "nép" szócska puszta elhagyásával. Egyéb téren a lényeget illetõen nem változott semmi. A "privatizáció" nevezetû grandiózus mûbalhé se tévesszen meg senkit! Már 1989-ben a nemzeti vagyonunk, a mûködõ tõkénk volt a 20 Mrd USD külsõ államadósság - mint világbanki, IMF és egyéb hiteleink - záloga. Lényegében csak a tényszerûen már amúgy is fennálló állapot ‘jogszerûsítését’, legitimálását jelentette az a folyamat, melynek révén nemzeti vagyonunk ‘valódi tulajdonjoga is’ a nemzetközi tõkés bankokra, egyéb hitelezõinkre származott át. Azért, hogy a privatizációt viszonylag zökkenõmentesen, s különösebb társadalmi megrázkódtatások nélkül lehessen megvalósítani, - a magyar reform-kommunista elit, a nómenklatúra is kapott egy szép nagy szeletet a privatizációs tortából.


Az már csupán ‘hab a tortán’, hogy ez a reform-kommunista pénzügyi elit "jog-folytonosan" megtarthatta a gazdasági-hatalmi pozícióit, és ma, decentralizált fel-tételek közepette ugyanúgy vidáman uralkodik és irányítja a legfontosabb makro-gazdasági folyamatokat, mint tette azt az elõzõ 20-25 év során...


Ez az elit gyakorlatilag magában foglalja az ország szinte valamennyi pénzügyi, kereskedelmi, üzleti és/vagy gazdasági vezetõ szakemberét, hiszen ez a ‘társaság’ már a kezdetektõl fogva monopolhelyzetben van, zárt körben termelõdik újra; aki szimpla pénzkeresés helyett gondolkodni próbál, gyorsan lazán és eredményesen lefizetik, - ha pedig továbbra is kilóg a sorból, soha többé, senkitõl nem kaphat megbízást, stabil munkalehetõséget.


Ez is oka annak, hogy az ellenzéki pártoknak egyszerûen nincsenek használható pénzügyi szakértõik. Így azután a szükséges tudás és ismeretek hiányában vagy a sötétben tapogatózva botorkálnak (FKgP) vagy eleve "megvezetik õket" (Fidesz). Amennyiben a nemzeti ellenzék a választásokat megnyerve, mégis hatalomra kerülne, - a kormányzati munkájában kénytelen mindig ugyanarra a pénzügyi lobbyra támaszkodni, amely persze "teszi a dolgát", vagyis újra meg újra el-árulja a "gazdáit". Ez történt az Antall-Boross kormányokkal is; - és nagy való-színûséggel ez történhetne (esetleg történik!) a Kisgazda-Fidesz kormányokkal is. Következtetés: a magyar nemzetgazdaság a kollaboráns pénzügyi elit árulása révén hullhatott könnyedén a szupranacionális hitelezõk ölébe, - egyetlen magyar zokszó vagy puskalövés nélkül. Utólag viszont már minden felismerés, kínlódás, vagy pláne rúgkapálás teljesen hiábavaló, hisz a tényeken, az elveszett tulajdon-jogon már semmi nem változtat...


Az egészen (be-)avatott látású szemlélõdõ, vagy még sokkal inkább a tudatosan és régóta ‘másként gondolkodó’ azonban tisztábban látja a szomorú valóságot. Nemcsak hogy a fáktól is jól látja az erdõt, - hanem felismerve az erdõ valós törvényszerûségeit, pontosan a helyére tud elhelyezni benne minden egyes fát.


Bizonyos dolgokat legalizáltak, más dolgokat pedig éppen hogy elrejtettek...


A gazdaságot (ugyanazt a gazdaságot!) azonban ma - fent is, lent is - ugyanazok irányítják, mint azelõtt: csak hát persze kicsit másképpen!


Így válhatott Dr. László András MNB-s, PM-es, OTH-s szakemberbõl, Ikarus-menedzserbõl az állami vagyon nagystílû " vállalkozójává", a Co-Nexus elnök-vezérigazgatójává, majd pedig tulajdonosává. Így lehetett Kardos Péter OTH-fõcsoportfõnökbõl Co-Nexus Rt. vezérigazgató, Wallis-Holding-vezérigazgató-helyettes, illetve a fõváros portfolió menedzsmentjének igazgatója. Így lett Kupa Mihály PM-hivatalnokból a karrierje végkifejletében Antall pénzügyminisztere, mára pedig sikeres pénzügyi tanácsadó. Így lett - vagy maradt - Vértes András, Nagy Sándor, Lengyel László, Matolcsy György kutatóintézeti igazgató. Princz Gábor postabankos elnök-vezérigazgató, Lehoczky László OTH-lakásosztály-vezetõbõl Co-Nexus Rt. vezérigazgató, majd postabanki igazgató. Akar László korábbi vállalati vezetõbõl PM-államtitkár, illetve Soós Károly Attila Co-Nexus Rt. tisztségviselõ, majd IKM-államtitkár; - elõbb Tömpe István, majd késõbb Csepi Lajos, azután Lascsik Attila az ÁVÛ vezérigazgatója, majd mindhárom pénzügyi tanácsadó, - továbbá pl. Nagy Imre a Caola, Angyal Ádám a Ganz-Danubius, késõbb az Ikarus, valamint Széles Gábor a Videoton vezérigazgatója. De így lett Medgyessy Péter is újból pénzügyminiszter.


Az MDF 1990. évi választási gyõzelme után sokan már elõre féltek egy vala-mikor bekövetkezõ visszarendezõdéstõl. Ostobaság volt ez, hiszen nem ment végbe semmilyen "odarendezõdés"! Mi rendezõdhetett volna hát vissza?!


Mindez azonban csupán "soványka bevezetõ" a mottóban körvonalazott valódi mondanivalóm részletes kifejtéséhez. Mondandóm lényege ugyanis elsõsorban a pártokról, azok elnökeirõl - miniszterelnök-jelöltjeinkrõl! -, legfontosabb vezetõ személyiségeirõl, az Országgyûlés hangadó politikusairól s szûkebb-tágabb szak-értõi bázisaikról: vagyis politikai-gazdaságpolitikai döntéshozóink gazdasági-pénzügyi szakképzettségérõl, vélelmezhetõ szaktudásukról szól.


Politikai pártunk van kormányzó és ellenzéki, népies és népnélküli, parlamenti és azon kívüli, nemzeti és kozmopolita, liberális és konzervatív, egyszemélyi s tán demokratikus, keresztény és hitetlen, erõszakos és jámbor is. Pénzügyi elitünk azonban csak egy van, kinek a számára tökmindegy, ki van éppen hatalmon... Ma éppen a magukat liberálisnak álcázó kozmopoliták építtetik-betonoztatják a kapitalizmust a magukat szociáldemokratának álcázó õsbolsevikokkal, - akik egy tál lencséért eladták az egész országot a multinacionalistáknak, ijedtükben és mohóságukban hirtelen lemondtak összes, sosem létezett baloldali értékeikrõl, továbbá önnön lelkûket is az ördögre bízták zálogul, cserébe a kapott koncért.


Csoda-e hát, hogyha egy ilyen, tetõtõl-talpig meghasonlott érték-és viszony-rendszerben az összes skizofrén politikusunk elkezdi közgazdásznak képzelni magát?!


A rendszerváltozás óta Magyarországon az egyszerû lopás metodikáját államilag tudományos szintre emelték, és elnevezték privatizációnak. A legsötétebb dupla-fenekû tranzakciók neve: jó üzlet. Az elmúlt években több doktori cím született, mint újszülött, - az országot elárasztották a háromnevû emberek. Az új generáció egyik legsikeresebb tagja a ‘Nõi Vécé’ nevû gyöngyösi punk-zenekarból indult, egészen az ál-adjunktus címig vitte, majd szó szerint a bársonyszékben végezte...


Igen sok új típusú sikerembert ismerek. Van köztük, aki a mérnöki tudományok doktora, pedig annak idején már az elsõ évfolyamról kirúgták, - a foxi-maxit bezzeg elvégezte, így lett esztéta. Egy másik úr géplakatosi oklevéllel a zsebében diplomázott közgazdász, noha az egyetemen sohasem látták (nem a három hírhedt fradi-futballista - B., B., M. - valamelyikérõl van itt szó!), majd késõbb vett egy doktori címet is. Diplomamunkáját, doktori disszertációját sohasem látta senki. Olyat is ismerek, aki sokáig esztétának adta ki magát, mint önjelölt újságíró, ám a diplomáját csak évekkel késõbb szerezte meg.


Ezek a korábbi "ösztönös magán-szabadalmak" azóta már sorozatgyártású tömeg-cikkekké váltak: eme szellemi lengyel-piacon bármikor vásárolható nyelvvizsga-bizonyítvány, bármilyen diploma és tudományos fokozat éppen úgy, mint hamis útlevél vagy forgalmi engedély - mindennek szabott árfolyama van...


Ámde Magyarország jelenkori helyzetében a legnagyobb baj mégiscsak az lehet, hogy ebben az országban annyi már a nagyformátumú botcsinálta közgazdász, mint réten a fûszál. A ‘dicsõ emlékezetû’ Mao Ce-Tung híres-hírhedt jelszava volt, hogy: "Virágozzék minden virág!". Virágzott is, rendesen. Mint ismeretes, a kultúrális forradalom nagy vívmányai közé tartozott, miszerint téesz-parasztokat kéthetes gyorstalpalóval sikeresen képeztek ki orvosokká, illetve vice versa. Jó néhány évvel késõbb - elnézést kérek a fekete humorért! - a lázadó egyetemisták "lekaszálására" is sor került: a Mennyei Béke terén. Majdnem úgy, mint nálunk, 1956-ban, a Kossuth-téren...


Szóval egyrészt túl sok a botcsinálta közgazdászunk, másrészt túl kevés az igazi. Pedig országunknak saját nemzeti stratégiára lenne végre szüksége, amelynek a kidolgozását kizárólag valódi, nemzeti elkötelezettségû szakértõktõl remélhetjük. A sarlatánok, a kóklerek, a kontárok, az álszakértõk, a botcsinálta közgazdászok ugyanis hamar látványos kudarcot vallanak, - a nemzetietlenek pedig gátlástalanul tovább folytatják az ország kiárusítását és eladósítását.


Nézzük, hogyan is állunk a vezetõ politikusaink közgazdasági szakértelmével, illetve vajon lehetnek-e vérmes reményeink e téren a közeljövõben?!


Göncz Árpád államfõ, köztársasági elnök, országunk legfõbb közjogi méltósága eredeti foglalkozására nézve író-mûfordító, - tehát a legkevésbé sem közgazdász. Ugyanakkor a rendszerváltás óta kétségtelenül heves érdeklõdést mutat a globális gazdasági, pénzügyi kérdések iránt, - elég, ha csupán arra gondolunk, hogy évek óta személye a legizgalmasabb attrakció a vállalkozók országos bálján. Emellett rendszeresen nyilatkozik tisztán közgazdasági kérdésekben, - ‘holtbiztos tippeket adva’ bizonyos problémáink átfogó megoldására. Államfõnk az elmúlt években gyakran utazott távoli földrészek országaiba (emlékezetem szerint pl. Kanadába, az USÁ-ba, Malajziába, Dél-Koreába, stb.) is, ahol a kereskedelmi és az üzleti kapcsolatok fejlesztésérõl, kölcsönös befektetési lehetõségekrõl, esetleg konkrét projektekrõl is bízvást es(het)ett szó, - sõt, talán megállapodások, szerzõdések és üzletkötések is szület(het)tek. Mindezt valószínûsíti az is, hogy az 1990-es évek elsõ felében tett külföldi útjain közismert magyar üzletemberként rendszeresen Göncz Árpád kíséretéhez tartozott Dr. László András, a Co-Nexus elnök-vezér-igazgatója is, aki feltehetõen pénzügyi tanácsokkal látta el a köztársasági elnököt. Konkrét üzleti sikerekrõl nincs tudomásunk.


Horn Gyula miniszterelnök közgazdasági-pénzügyi szakértelmét semmiképpen nem vonhatjuk kétségbe, hiszen a szakképzettségére nézve vérbeli üzemgazdász! Mint ismeretes, pénzügyi fõiskolát végzett a szovjetúnióbeli Rosztovban, doktori disszertációját pedig az 1970-es évek jugoszláv gazdaságáról írta, - ha hinni lehet a mindezekrõl szóló, gyakori, igen részletes sajtóhíradásoknak. A közgazdasági szakképzettség meglétének dicsõségébõl mit sem von le az a tény, hogy - a sajtó szerint - sem a diplomamunkához, sem a disszertációhoz nem lehet a szokványos intézményes úton hozzájutni. Pusztán érdekesség, hogy a Co-Nexus Rt. néhány igazgatója szintén még a kommunista gazdaságfelfogású Szovjetúnióban szerezte meg közgazdasági vagy egyéb felsõfokú végzettségét, - õk ma szintén sikeres kapitalista szakemberek. Nem lenne éppen eredeti szellemeskedés azonosulnom azzal a gyakori-ellenzéki véleménnyel, miszerint miniszterelnökünk Rosztovban anno nemzetközi kommunista ügynökképzõt végzett. Az effajta minõsítgetésekkel ugyanis nagyon csínján kell bánni! Ugyebár ilyesmit nyíltan egészen addig nem állíthatott senki, ameddig Magyarországon is a létezõ kommunizmus uralkodott. Na mármost: akkoriban egy ilyen kijelentés egyenértékû lett volna azzal, mintha valaki ma azt állítaná, hogy nemzetközi kapitalista (globalista) ügynökképzõre járt mindenki, aki mondjuk az USA-beli Yale-egyetemen szerzett diplomát. Ugye, micsoda képtelenség?! Vagy: sokan és gyakran viccelõdnek azon, hogy a magyar kommunista párt és állami vezetõink annak idején minden jelentõs kérdés el-döntése céljából Moszkvába mentek tanácsért, vagy konkrét utasításért, - vagy éppen azon, hogy 1989-ben az MSZMP-bõl MSZP-vé alakult állampárt vezetõ négyesfogatának (Németh, Nyers, Grósz, Pozsgay) "elsõ hivatalos útja" állítólag rögtön Mark Palmer, USA-nagykövethez vezetett. Vigyázat! Vajon hová jártak 1988-1989-ben rendszerváltó nagyjaink - Pozsgay, Göncz, Antall - aktuális jó tanácsokért? Amerikába.


És vajon hová is jár állandó eligazításért országgyûlésünk nemzetközi integrációs bizottságának vezetõje, az ifjú dr. Orbán Viktor? Brüsszelbe. Miközben napi három-négyszeri gyakorisággal ismételgeti - talán önmagának?! -, hogy már-pedig Brüsszel nem Moszkva. Vagy: hová is ment igazgató-bankárnak a volt miniszterelnökünk, Németh Miklós, és volt MNB-elnökünk, Bod Péter Ákos? Az EBRD-hez, a Kelet-Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankhoz. És: hová távozott levitézlett pénzügyminiszterünk, Bokros Lajos tanácsadónak? A Világbankhoz...


No és kis egyszerûsítéssel: ki parancsol a teljesen eladósodott Magyarországnak, legalábbis, ami a pénzügyeket illeti? Mr. Wolfensohn, a Világbank igazgatója. És végül: ki szabja meg a követendõ politikai irányvonalat Giczy Györgynek, a KDNP elnökének? Wim van Welzen úr, - naná, hogy "Brüsszelbõl"!


Ne vádoljunk, s ne "büntessünk" tehát senkit sem meggondolatlanul: sem Horn Gyulát, sem Antall Józsefet, sem Orbán Viktort, - vagy másokat!



Érdemes néhány szót szólnom arról, hogy véleményem szerint mi lehetett az oka 1989-ben a már említett MSZP-négyesfogat gyors felbomlásának? Nyilván az, hogy egy bolsevik-típusú párt csak ideig-óráig mûködhet többpólusú, kvázi-demokratikus vezetés alatt, hisz a kommunista pártok alapvetõ mûködési elve az ún. "demokratikus centralizmus", vagyis az egyszemélyi diktatúra. (Éppen a látszólagos demokratizmus körömszakadtáig való erõltetése okozza napjainkban - ragyogó példa! - az SZDSZ gyorsuló felbomlását.) Pozsgay Imre sorsát rövidúton megpecsételte, hogy: nyilvánosan és "hivatalosan" népfelkelésnek minõsítette az 1956-os forradalmat és szabadságharcot. Akasztott ember házában a kötelet, - bolsevik pártban a népet emlegetni megbocsáthatatlan bûn. Németh Miklós - a gyorsfelfogású, tanulékony vidéki fiatalember - a rendszerváltás elõkészítése, a miniszterelnöki stafétabot és ‘a rémülettel felfedezett’ 20,5 Mrd USD adósság átadása után Angliába sietett bankár-szerencsét próbálni. Grósz Károly sajnos elhunyt, mielõtt pótolhatatlan értékû emlékiratait a számunkra megírhatta volna. Egyébként is távoznia kellett, hiszen végig hû maradt (volna) õsbolsevik elveihez. Nyers Rezsõt nyilván azért tették "parkoló pályára", mert az elmúlt évtizedekben talán õ volt az egyetlen, aki egyrészt vérbeli közgazdász, másrészt nem reform-kommunista, hanem valódi szociáldemokrata volt és maradt, szemben az MSZP újsütetû eszmeiségével...


Mindezek a történések, valamint a folytatás mutatja Horn Gyula politikai vezetõi karizmáját és - szimpatikus, vagy nem szimpatikus, de - zsenialitását. Ugyanis az MSZP-ben visszaállította a demokratikus centralizmust - vagyis a diktatórikus vezetést -, minden hatalmat a saját kezében összpontosított, és a romokból fel-épített egy olyan új bolsevik pártot, amelyiknek immár látványosan semmi köze nincsen az eredeti elvekhez. Marx és Lenin, de különösen Sztálin és Rákosi forogna a sírjában, ha a mai MSZP-seket megfigyelhetné például szemforgató parlamenti munkájuk közben! Horn Gyula életmûve páratlan - s persze negatív elõjelû! - szellemi produktum, egy döbbenetesen ügyes bûvészmutatvány. Újabb 4 évre (1994-1998.) szinte az egész néppel, de legalábbis az MSZP tagságával sikerült elhitetnie, hogy õk folytatólag is baloldali értékeket képviselnek. Ezt a teljesítményt a pártelnök mindenekelõtt azzal a képességével, kvalitásával érte el, miszerint - tetszik, nem tetszik - a mai magyar pártelnöki választékban eleddig nemcsak hogy az egyetlen "közgazdász", hanem egyszer s mind az egyetlen olyan vezetõ politikus is, aki komoly vezetõi gyakorlattal és hatalmas tapasztalattal rendelkezik. A többi néma csend...


Horn Gyulával összefüggésben kell említést tennünk még két olyan MSZP-s közgazdász-politikusról, akik személye akár potenciális miniszterelnök-jelöltként is szóba jöhet. Nagy Sándort Horn Gyula egyszer már jelölte az ún. gazdasági-stratégiai, koordinációs miniszterelnök-helyettesi posztra, - ámde hirtelen támadt egyéni ötletének a megvalósítását az SZDSZ szokás szerint meghiúsította. Ekkor Nagy Sándor látszólag a partvonalon túlra került, de rövidesen kapott egy kutató-intézetet fájdalomdíjul, aminek ma is õ az igazgatója. Nagy Sándor személye az MSZP-ben legalábbis a szimbolikus összekötõ kapocs a Horn Gyula-féle hinta-politika szolgálatában, - a Békesi-féle ún. liberális szárny, illetve a tömegarányok szempontjából perdöntõ jelentõségû MSZOSZ-képviselõk (más néven "baloldali tömörülés"?) között. Ne higgyük, hogy Nagy Sándor echte népi figura, - de azt sem, hogy nagytehetségû közgazda. Szinte kizárólag szakszervezeti-mozgalmi vezetõi gyakorlattal rendelkezik, így fontosabb vállalatvezetõi beosztást sohasem töltött be. Kétségtelen potentát, ám reális esélyei valószínûleg nincsenek, - Horn sosem engedheti a valódi hatalom közelébe. Sajnálkozni ezért - nincsen okunk...


Németh Miklós miniszterelnöksége végeztével a ködös Albionba "számûzetett", ahol már mint angol-magyar bankár - igazán jól érzi magát. Esze ágában sincsen haza jönni holmi ‘újbóli miniszterelnöki megbízatás’ reményében. Ennek ellenére Németh Miklós személyét egyesek az MSZP-n belül is Horn Gyula egyik esélyes alternatívájaként emlegetik, - a nép emlékezetében pedig még mindig úgy él, mint a nép egyszerû fia, a szocialista reformkorszak kiemelkedõen pozitív politikusa, illetve a közelmúlt "legkevésbé rossz" miniszterelnöke. Horn örül, hogy Németh nem kíván vele ringbe szállni. A televízióban többször kinyilatkoztatta, hogy nem kívánja Németh Miklóst "hazahívni", - ugyanis az MSZP minden eddigi politikai "sikerét" kizárólag a sajátjának tekinti, amelyben Némethnek nem volt és nem is lehet része. Ez ügyben a minap ócska kis színjátéknak lehettünk szem-és fültanúi a Friderikusz-showban. Friderikusz showman - éppen most! - kenetteljesen elõ-adta, hogy levélben kérte Németh Miklóst, venne részt vendégként a mûsorában, mire Németh angol nyelvû levélben közölte vele elutasító válaszát. Friderikusz - Horn Gyula jelenlétében! - nem restelkedett a villámgyors minõsítéssel: szerinte Németh az "angolos" elutasításával valahol az egész magyar népet vágta pofon! Csak a hülyék nem vették észre - az egész cirkusz arra irányult, hogy a magyar nép értse meg: Németh Miklós nem lehet Horn Gyula riválisa!


Horn tehát nem adja át a hatalmat, 1998-ban újra miniszterelnök akar lenni...



Most - mielõtt az ellenzékre térnénk rá - ejtsünk néhány szót a jelenlegi kisebbik kormányzó párt jelöltjeinek az esélyeirõl. A magyar gazdaság mai katasztrofális állapotának tükrében akár pozitívumként nyugtázhatnánk, hogy Petõ Iván levél-táros doktor (néha pedig történész) lemondott az SZDSZ pártelnöki pozíciójáról, amelyet legottan Kuncze Gábor közgazdásznak adott át. Ám ha arra gondolunk, hogy Kuncze Gábor sem dicsekedhet komolyabb gazdasági vezetõi gyakorlattal, sõt, eddig semmilyen globális gazdaságpolitikai megnyilatkozást (pl.: publikációt) soha nem tett, és vélhetõleg nem is rendelkezik semmilyen átfogó koncepcióval, továbbá fantáziátlan személyisége tökéletesen nélkülöz mindenfajta kreativitást, - akkor egy pillanatig sem vehetjük komolyan esetleges miniszterelnök-jelöltségét. Legfeljebb akkor, ha a lemondott levéltáros súg neki, folyamatosan bíztatja, - Bauer Tamás közgazdász pedig irányt mutat a számára...


Az is lehet, hogy a Kunczéval felékesített SZDSZ pont a koncepciótlanságot, az alkotó gondolkodás szükségtelenségét akarja "beadni" a magyar népnek, - hisz szerintük minden úgy a legjobb, ahogy éppen van.


Most pedig az ellenzék pártelnökeirõl, vezetõ politikusairól, közgazdasági szak-képzettségükrõl, gyakorlatukról és tudásukról. Kezdjük a parlamentiekkel. Szabó Iván (MDNP) közgazdász-pártelnök, - ipari miniszternek sikeres volt, pénzügy-miniszternek kevésbé. A nevéhez fûzõdik a magyarországi rendszerváltásnak a privatizációhoz hasonló nagyságrendû és jelentõségû "pénzügyi szégyenfoltja", a sokszáz-milliárdos általános bankkonszolidáció, melynek sarkított lényege, hogy a volt szocialista klientúra korrupcióval szerzett, soha vissza nem fizetett ‘döglött hiteleit’ a rendszerváltó állam (a külföldi hitelekhez hasonlóan - illegitim módon) átvállalta, és a költségvetés terhére megtérítette az érintett bankoknak, a valódi adósok helyett. Egyes bankokat késõbb, több ütemben "sikerült" olyannyira fel-tõkésíteni, hogy a privatizációs vételár épphogy csak fedezte az állami juttatások összegét (lásd: a Budapest Bank értékesítését, 22 milliárd forintért). Szabó Iván tehát nem igazán nemzeti érzelmû, még kevésbé jó közgazdász. Pusztai Erzsébet (MDNP) orvos-pártalelnök, aki parlamenti felszólalásaiban is sokat foglalkozik közgazdasági-pénzügyi, ezenbelül elsõsorban szociális-egészségügyi, társadalom-biztosítási és oktatási kérdésekkel. Közgazdászként jobban érthetné a valós ok-okozati összefüggéseket, - orvosként inkább a heves szakmaszeretet szól belõle.


Lezsák Sándor (MDF) falusi tanító, költõ-pártelnök, - akinek a közgazdasági kérdésekrõl, lehetséges megoldásukról halvány fogalma sincs. Szelíd, frusztrált, a balsorstól megtépázott tekintetû ember, aki jelenleg lázasan az összkelet-európai, "nemzetközi MDF" megteremtésén fáradozik, hisz belföldön már régen hûség-esküt tett Orbánnak... Demeter Ervin frakcióvezetõ (MDF) a Demokratában megjelent rövid nacionáléja szerint pénzügyi fõiskolát végzett közgazdász. Úgy tudom, hogy a fõiskolai végzettség csupán üzemgazdászi szakképzettséget nyújt, - ami legalább egy fokozattal alacsonyabb a közgazdász képzettségnél. A két szint dilettáns összekeverése nagyjából ugyanaz, mintha a fogorvost kineveznénk száj-sebésznek, mondván: egyformák, hiszen mindketten emberek szájában turkálnak. Az üzemgazdásznak üzemi szinten ("fogak", - fogaskerekek), - a közgazdásznak globálisan (komplex emberi szervezet, - konstrukció), rendszerszemléletben kell szakértõként eligazodnia...


Giczy György (KDNP) teológus-újságíró pártelnök globális közgazdasági szak-képzettsége és tárgyi tudása éppen Lezsák Sándoréval egyenlõ, - ami egyébként pontosan megegyezik a parlamentben rendkívül nagy számban "helyet foglaló" jogászok, írók, történészek, filozófusok, mûvészek, orvosok, stb. személyenkénti és összevont tárgyi szaktudásával. Bizonyos nyilatkozatok szerint a KDNP-nek - szemben minden ellenkezõ látszattal és híreszteléssel - lenne megvalósítható, globális és konzisztens nemzetgazdasági koncepciója... Ezt azonban eddig senki sem látta, vagy olvasta. Latorcai János sikeres ipari miniszter volt, ám makro-ökonómiai összefüggések átfogó elemzésével õ sem foglalkozik. Amióta fõvárosi fõpolgármestersége ‘nem jött össze’ (1994.), azóta fokozódó energiával a Giczy-ellenes pártütést irányítja. Sziszifuszi aknamunkájában még Isépy Tamás jogász-frakcióvezetõ és Surján László kórboncnok-expártelnök adjutánsok segítik õt.



Az FKgP és a Fidesz "kitárgyalása" elõtt szót kell még ejtenünk a MIÉP-rõl, és Gidai Erzsébetrõl, aki sajátos, a különbözõ párt-ideológiákon átívelõ hatású, így bizonyos ellenzéki pártokat összekapcsoló személyiség. Csurka István író-párt-elnök - aki kivételes fantáziával, intuitív és empatikus készséggel rendelkezik - kiváló érzékû, ösztönõs közgazda. Ez nem igazán meglepõ, ha megértjük, hogy Csurka mélyreható elemzéssel és kreatív képzelõerõvel szüntelenül ‘az abszolút’ igazságot keresi. Ezzel az õszinte hittel és átéléssel messzire lehet jutni, - tárgyi szakképzettség nélkül is. Csurkának a privatizációról, az államháztartásról és más átfogó témákról írott kvázi-közgazdasági elemzései oly színvonalasak, hogy szép-irodalmi értékük mellett kifejezetten szakirodalomnak is tekinthetõk.


Gidai Erzsébet gyakorlatilag a teljes, FKgP-nélküli (!) radikális nemzeti ellenzék "általánosan elfogadott gazdasági fõideológusa" (az MDF radikális szárnya, a MIÉP, a valódi ‘56-osok egyaránt favorizálják). Az adósságszolgálat azonnali és teljes leállítása mellett tör lándzsát, ami gyakorlatilag kivitelezhetetlennek tûnik.


Dr. Torgyán József (FKgP) ügyvéd-pártelnök gazdaságpolitikai lényeglátása - a szakképzettségéhez viszonyítva - megdöbbentõen éles. ‘Csodálatunk’ iránta csak fokozódik, amennyiben átlátjuk: használható tanácsadója gyakorlatilag nincs...


A gyakori tárgyi tévedései mindig csak részletkérdéseket érintenek, - a fontos összefüggéseket nagyon is tisztán látja! Pedig Pokol Béla és Szabadi Béla, mint legfõbb szakértõi, - nem kényeztetik el Torgyánt oknyomozó, döntés-elõkészítõ kritikai elemzésekkel! Az FKgP-nek egyébként nincs komplex gazdaságpolitikai koncepciója, - éppen úgy, ahogy az MDF-nek vagy a KDNP-nek sincs...



Szándékosan hagytam a végére Orbán Viktort és a Fideszt - ebben a sorrendben. Dr. Orbán Viktor (Fidesz) ügyvéd-pártelnök, az 1998. évi parlamenti képviselõ-választások abszolút favoritja; - semmiféle közgazdasági szakképzettséggel nem rendelkezik, vállalati felsõvezetõ soha nem volt, ehhez mérten különösebb vezetõi gyakorlata sincsen; sõt, mit tesz Isten: állásban sem volt még soha, mivel a jog-tudományi egyetem elvégzése után azonnal politikai pályára lépett!


Orbán Viktornak nincsen gyakorlott gazdasági tanácsadója, - a Fidesz gazdasági kabinetjének vezetõje egy fiatal közgazda: a karcagi Varga Mihály, a Fidesz egyik alelnöke. Orbán gazdasági kérdésekkel közvetlenül nem foglalkozik, - az õ "kedvenc szakterülete" a külpolitika, sõt, az európai úniós integráció. Ez a mai Magyarország legfontosabb külgazdasági dilemmája, - amit sem Orbán Viktor, sem Varga Mihály nem képesek önállóan megoldani. A legnagyobb baj azonban az, hogy a Fidesz összes globális gazdaságpolitikai megnyilvánulása halovány SZDSZ-utánérzés!


Rettenetes problémáink származhatnak még abból, ha Giczy Györgynek Wim van Welzen, Lezsák Sándornak pedig Orbán Viktor parancsol, - miközben a ‘látens’ Polgári Szövetség gazdaságpolitikáját Varga Mihály irányítja, aki esetleg tudat alatt Bauer Tamás liberális nyomdokain halad, - akinek viszont Mr. Wolfensohn ad ‘táv-utasításokat’, on-line, a Világbanktól...



Hiteles elõéletû, globálisan másként gondolkodó, szakértõ közgazdászokra lenne szüksége Magyarországnak, - olyanokra, akik sem az egyik, sem a másik oldali szélsõség irányában nem vetik el a sulykot. Közösségileg fel kell ismernünk, és el is kell kergetnünk az összes hamis prófétát: a botcsinálta közgazdászokat!


Meg kell keresnünk, meg kell találnunk a megfelelõen kreatív, a nemzethez hû, szakértõ személyiségeket. Könnyen lehet, hogy nem a parlamenti pártok soraiban kell keresnünk õket - ott nem sok alkotó elmét találunk! -, hanem a pártokon és a parlamenten is kívül. Úgy legyen!

Víznek zavaros - bornak ihatatlan


(az 1997. évi állami költségvetésrõl)



Az 1997. évi költségvetés azonnal elárulja, hogy a költségvetési reform most sem egyéb porhintésnél. A reform az lenne, ha a költségvetés határozott célt, szilárd koncepciót képviselne: a nemzetgazdaság növekedését a társadalmi haladásunk érdekében. Ezen a költségvetésen javítani nem lehet; - az egész rendszert kellene lebontani, az új rendszer vezérfonalának pedig annak kellene lennie, hogy minden egyes bevételi és kiadási tételt a növekedési koncepciónak igyekszik alárendelni.


Miért önmagának ellentmondó, pazarló és mindenestül szétesõ, ‘inkonzisztens’ ez a költségvetés?


Ami a külpolitikát illeti - az Európai Únióhoz való csatlakozás feltételeit még leg-alább tíz évig nem lesz képes az ország teljesíteni (ezért titkosak az EU-kérdõív feltételei és az ezekre adott kormány-válaszok). A kényszerû alapszerzõdésekkel pedig a kormány mintegy hárommillió magyart szigetelt el az anyaországtól.


A hadseregnek hovatovább vaktöltényre sem futja a nevetséges és folyamatosan értéktelenedõ költségvetési tételekbõl. Miközben minden szomszédunkkal „le-alapszerzõdünk”, a NATO-val „békepartnerek” vagyunk; - azért a szovjet (ma orosz) tartozás kiegyenlítését az állami költségvetés MIG-ekben fogadja el, ámde súlyos milliárdokat irányoz elõ F 16-osokra. A legfõbb cél: az öncélú csencselés.


A belügy tételeibõl hiányzik a belbiztonság. Mindennap újabb rablások, maffiák gerillaháborúja, robbantások közepette a legfontosabb költségtényezõvé a kamat, az üzletszerzõi, közvetítõi jutalék, sõt, a sikerdíj lépett elõ. A rendõrség költség-vetésével takarékoskodnak (maffiáktól kap borravalókat). A Zemplényiket haza-menekítik az Interpol elõl, és a mûködésképtelen önkormányzatok (mitõl azok?) állítólagos õrzõ-védõ rohamosztagoktól rettegnek.


Az igazságszolgáltatás költségvetésére az jellemzõ, hogy a bíróságok ügyintézése tovább lassúbbodik. Az igazságszolgáltatás nem hatalmi ág, egyébként se’ a köz-erkölcsöt, hanem csak a formális jogot képviseli. A három évig húzódó perekben az gyõz, aki jobban megfizeti az ügyvédjét. Attól, hogy az igazságszolgáltatáshoz forduljanak, a kiszolgáltatottakat visszatartják az irreálisan magas perköltségek és ügyvédi díjak. A számviteli törvény alapján viszont bárki azonnal letartóztatható.


Annál inkább hatalmi ág a média, de a költségvetés nem áldoz a közszolgálatra. A Televízió mûködõképessége a reklámbevételtõl függ. A reklámözönt hazug és manipulált politikai mûsorok szakítják meg. A szakértõik „ruhatár-büfé” szín-vonalon nyilatkoznak, míg kappanhangú esztéták elemzik a liberális szellentések vegyi összetételét. Az írott sajtó 90 %-ban külföldi tulajdonban van és félrevezet.


A költségvetés gondoskodik róla, hogy a mértéktelen külsõ-belsõ eladósodásunk folytatódjék. Az állami jövedelem-elvonás és a pénzszûkítés tovább sorvasztja a vállalkozásokat. A költségvetés biztosítja, hogy a lakosság tovább szegényedjék. A készpénzforgalom szigorítása, szûkítése azt szolgálja, hogy a bankok forgalma ne csökkenjen. Az ÁPV Rt. marad, holott már nincs mit eladni, és így ezt a pénz-nyelõ automatát és országos korrupció-központot fel lehetne számolni. A mindent megfojtó restrikció köznapi megnyilvánulási formája, hogy a papír-váltópénzeket összekeverhetõ fémérmékkel helyettesítik (csak a tízezer-forintos lesz papír, ám-bár az ezrest sem tudják felváltani sehol).


Iparpolitikai költségvetésünk nincs, hiszen a magyar állami ipar megszûnt, hitelek hiányában pedig ipari termelõ kisvállalkozásokat már senki se’ alapít (a meglévõk a csõd szélén állnak). Használható gépi berendezések csak importból szerezhetõk be.


A mezõgazdaságban a költségvetés ismét a szövetkezetek és a nagygazdaságok támogatását erõlteti, azzal az ürüggyel, hogy az EU-ban a kisgazdaságok úgyis versenyképtelenek lennének. Ez csak kifogás a nemzeti érdekünkkel szándékosan ellentétes mezõgazdasági politika ügyetlen leplezésére. Az Európai Únióban ma mindenütt támogatják a kisgazdaságokat, mert nemzeti érdek; - Magyarországon ezen kívül a mezõgazdaság polgárosodásának is az elõfeltétele lenne...


A költségvetés továbbra is az exportot erõlteti romló cserearányok mellett. A bel-kereskedelem mindinkább az importra korlátozódik, a belkereskedelmi forgalom csökken. Az idegenforgalom fejlesztését sem találjuk a költségvetésben. Magyar-ország drága és kellemetlenül bizonytalan, borús-barátságtalan országgá vált, - a külföldön megjelenõ turistatájékoztatók elsõ helyen szerepeltetik a magyar-országi autólopások gyakoriságát.


Bár az M3-as építése Gyöngyös és Füzesabony között megindul, a közlekedés és a szolgáltatások valóságos fejlesztésére nem jut ebben a költségvetésben. Mind fenyegetõbben közelednek Európa legmagasabb autópálya-díjai, s eközben meg-oldatlan marad a fõvárosnak és környékének ellehetetlenülõ közlekedése is. A forgalmi dugók az elkövetkezõ években az eddigieknél is nagyobb veszteségeket fognak okozni. A parkolási díjak nem felelnek meg a jövedelmi viszonyoknak. Az önkormányzatok zavaros pénzügyi helyzetbe süllyednek az irreális közmû-fejlesztések miatt, melyek többszörös csatorna-árokásással s az ivóvíz-vezetékek gyakori átvágásával járnak.


A költségvetés semmit sem változtat azon, hogy a társadalombiztosítási járulék nyíltan adóvá változott, ennek azonban nincsen ellenszolgáltatása. A társadalom-biztosítási önkormányzatok mûködésképtelenek és finanszírozhatatlanok (vagyis fölöslegessé váltak).


A költségvetés tanúsítja, hogy az állam a kórházi ellátás minimálisra csökkentését tûzte ki célul: az egészséget kizárólag a gazdagok és a gátlástalan pénzharácsolók kiváltságává teszi. Ez azt is jelenti, hogy mivel a társadalom már képtelen az egészségügy költségeit közteherviselés formájában felvállalni, - a betegeket és a gyengéket kiveti magából. Szociális hálóval a költségvetés már nem is számol.


A költségvetés megvonja a támogatást az oktatástól és a kultúrától is. Ezzel az állam megtagadja legelemibb funkcióját. Az iskola mindinkább a gyermekeknek csak a fizikai megõrzésérõl gondoskodik, a pedagóguspályát az állam lényegileg fölöslegesnek nyilvánította. „Nemzeti Alaptanterv”-nek nevezik azt a programot, amelynek a célja egy egész nemzedék senkifiává, tompultagyúvá és tudatlanná változtatása. „B-listára” került a kultúra: mai magyar írások kiadására az egyetlen - makacs és hõsies - Püski-kiadó kivételével egy kiadó sem vállalkozik. A szép-irodalom ‘elavult’; érzelem, hit, erkölcs és lélek - tömegfogyasztási kategóriává, konfekcióvá devalválódott. A Jézus Krisztus Szupersztár szindróma elvezetett a „Hit Gyûlekezeté”-ig, - amely már költségvetési tétel.


A környezetvédelmi költségvetés nevetséges. Holott Magyarországot környezet-védelmi katasztrófa fenyegeti, kíméletlenül irtott erdõivel, a Duna elterelésével, elnitrátosodott ivóvizeivel. A senki és semmi nem gátolta környezetszennyezések következtében az ország lassanként Európa szemétdombjává válik. Az olyan ipari tevékenységet, amelyet tõlünk nyugatra régen törvény tilt, ide telepítik és vasúti szerelvények hozzák titokban a veszélyes hulladékot.



-.-.-.-.-.-.-.-.-



Ez a költségvetés mindössze arról tanúskodik, hogy az az állam, mely harácsoló adórendszerével kirabolja állampolgárait, a létét indokoló funkcióit nem tölti be. Ez a költségvetés sem koncepciójában, sem szerkezetében, sem konkrét tételeit tekintve nem a mi költségvetésünk...


Ez a költségvetés az egyhelyben topogás, az idõben visszafelé haladás, a régmúlt; vagy még inkább a céltalanság, a semmibe bitangolás költségvetése.


Vörösmarty szavaival: víznek zavaros, - bornak ihatatlan.

A harácsoló állam


avagy


a többszörös adózás rendszere



Vannak dolgok, amelyek elemzését felesleges bonyolítani, bõ lére ereszteni, mert az összetevõk tételes, egyszerû bemutatása önmagáért beszél.


Ilyen jól bevált módszer, szemléletes szisztéma: a kalkuláció.


Ha az ember valamit nagyon akar, és el szeretne érni valamilyen meghatározott célt, - rögvest nagyvonalú kalkulációt, számvetést készít.


Elõre látnia kell, hogy a cél elérése mibe kerül, mit hoz a konyhára; a tervezett anyagi, szellemi erõfeszítés megtérül-e, érdemes-e kockáztatnia?


Alapvetõ egzisztenciális döntés, amikor egy egyébként önálló és független ember önszántából, avagy valamilyen kényszer hatására vállalkozni készül, hiszen fejest ugrik az ismeretlenbe: maradék „vagyonkáját”, utolsó szellemi tartalékait viszi szó szerint a vásárra, - életereje végsõ szikráit szórja szerte.


Kényszervállalkozónak nevezzük azt a szerencsétlent, aki nem csupán a spontán privatizáció áldásából, illetve a társadalmi tulajdon (nemzeti mûködõ tõke) tárgyi eszközeinek és pénzforrásainak, sõt, hatalmi pozícióinak szétlopásából maradt ki (tehát nincstelen), hanem a mindenfajta állami/félállami állások betöltésekor is el-felejtkeztek róla, - a multinacionális társaságok számára pedig mint potenciális munkaerõ eleve értéktelen, mert elmúlt 25 éves.


Tudása, kvalitásai feleslegesek; talentumára nincs szüksége már senkinek.



Az ilyen botcsinálta vállalkozó igazából kizárólag arra vállalkozik, hogy mégsem akarja ölbe tett kézzel végignézni (és végigélni!) a saját éhenhalását: inkább meg-próbálja magát a saját hajánál fogva kihúzni a nyomor örvénylõ mocsarából.


Tekintettel arra, hogy a vállalkozó teljesítményébõl alapvetõen ketten, két fél: az állam és a vállalkozó részesednek, - nyilván nem mindegy, milyen arányban?


A gondoskodó (magyar) állam biztosítja, garantálja azokat a kereteket, jogi és pénzügyi peremfeltételeket, amelyek mintegy melegágyát s televényét képezik a vállalkozó önálló erõfeszítéseinek. Elvégre az államnak is érdeke, hogy az alulról jövõ kreatív kezdeményezések, az egyéni vállalkozások is sikeresek legyenek és prosperáljanak, hiszen a polgárai jólétébõl tollasodik a nemzet állama, és annak minden költségvetési/politikai tisztségviselõje...


Boldogabb országokban a siserehad van a polgáraiért, - de mi, mélymagyarok ne legyünk telhetetlenek! Annak is örüljünk, hogy még szelel a hátsó felünk...!



Elég a szóból, beszéljenek most a számok! Megéri-e ezért vállalkoznunk?!


Minden vállalkozó 125.000 forintnyi összegû számlázott árbevételébõl nagyjából az alábbi kötelezettségek - kalkulálandó tételek - következnek; aki ügyesebben csinálja, az hazudik, vagy csal (csúnya dolog):


1. Vállalkozói teljesítmény (árbevétel) + ÁFA = 125.000.- Ft
2. Általános forgalmi adó (ÁFA) befizetése = 25.000.- Ft
---------------------------------------------------------------------------------------------------


3. Vállalkozói teljesítmény (árbevétel) ÁFA nélkül = 100.000.- Ft
---------------------------------------------------------------------------------------------------
4. Elszámolt költségek számlák alapján (átlag 40 %) = 40.000.- Ft
Ennek adótartalma átlag 20 % = cca. 8.000.- Ft
---------------------------------------------------------------------------------------------------
5. Vállalkozói bruttó jövedelem (átlag 60 %) = 60.000.- Ft
6. Társadalombiztosítási befizetési kötelezettség (44 %) = 26.400.- Ft
7. Személyi jövedelemadó kötelezettség (átlag 35 %) = 21.000.- Ft
---------------------------------------------------------------------------------------------------
8. Vállalkozói nettó személyi jövedelem = 12.600.- Ft
9. Ebbõl személyi fogyasztás, kiskereskedelmi áron = 12.600.- Ft
10.Tõkeakkumuláció, befektetés, beruházás (maradvány) = 0.- Ft
Fogyasztás adó-tartalma 20 %, cca. 2.520.- Ft
Fogyasztás SZJA-és TB-tartalma cca. 2.000.- Ft
---------------------------------------------------------------------------------------------------
11.Állami bevétel (a vastag számok) összege = 84.920.- Ft
12.Vállalkozói nettó személyi jövedelem = 12.600.- Ft
Más vállalkozások nettó jövedelme cca. 27.480.- Ft
---------------------------------------------------------------------------------------------------



Az egyéni vállalkozó tehát minden 125.000.- forintnyi árbevételébõl az állam ki-adásainak a finanszírozására fordít potom 84.920.- forintot, ami a teljes pénzügyi teljesítményének kereken 68 %-át, vagyis kétharmadát teszi ki, miközben a saját létfenntartási költségeinek kifizetésére mindössze 12.600.- forintja jut, ami saját vállalkozói teljesítményének éppenhogy csak a 10 %-a!


A sötét középkorban mindez persze egészen másképpen volt. Akkoriban a saját teljesítményének értéke után a kilencedet a hûbérúrnak, a papi tizedet pedig az egyháznak kellett a „vállalkozónak” beszolgáltatnia. Ma a teljesítményének a két-harmada az államé, s a tizede a vállalkozóé. Az egyház(ak)é pedig maximum a személyi jövedelemadó(nk) 1 %-a...



Hitel, fedezet, tõke és vagyon nélkül, - tessék, tessék csak vállalkozni!

Helyszíni közvetítés a Parlamentbõl az 1997. évi állami költségvetés


tervezetének általános vitájáról


Eldördült a félelmetes Bauer Tamás startpisztolya



Október 30-ikán hangzottak el az általános vitában a kijelölt pártszónokok leg-fontosabb beszédei. Bauer Tamás (SZDSZ) a - kizárólag szakmai - vitát hirtelen élesen politikaira fordította: az ellenzék, elsõsorban a Fidesz ellen intézett újabb, leplezetlen politikai támadást. De menjünk csak sorjában.


Torgyán József (FKgP) a szokásos formáját hozta. Tárgyi tévedésekkel is tûzdelt, akadozó közgazdasági eszmefuttatások, látszólag összefüggéstelen, mindenirányú vagdalkozások tarkították a mondanivalóját. Torgyán balszerencséje, hogy nincs igazi gazdasági szakértõje. Hatalmas egyéni szellemi teljesítményét jelentõsen le-rontják elkövetett hibái. Varga Mihály (Fidesz) átfogó elemzésében bemutatta a költségvetési törvény-javaslat mögött megbúvó koalíciós gazdaságpolitika távlati tarthatatlanságát, és javasolta a Kormánynak, hogy tanulmányozza a Fidesz által Magyarország kívánatos fejlõdéséért felvázolt jövõképet, s az errõl szóló írásos összeállítást. Kádár Béla (MDF) megszokott szellemességével, káprázatos tárgyi tudásával rendkívül találóan jellemezte a magyar nemzetgazdaság és a költség-vetés mai helyzetét, sajátos viszonyukat. Három kitétele telitalálat. Egy: "Ez az állami költségvetés a jövedelem-újraelosztás költségvetése, amelyben az állam egy sajátos pénzügyi keverõpult szerepét tölti be." Kettõ: "A költségvetésben évrõl-évre növekvõ arányt képviselnek a kamatköltségek, amelyek 1997-ben már elérik a büdzsé egy-kilenced részét. Vagyis a gazdaságunk: kamat-gazdaság." Három: "Magyarország népköztársaságból lassan bank-köztársasággá alakult át." (Kádár Béla szavai utóbb valóságos próféciáknak bizonyultak. - Cz. L.)



Bauer Tamás felszólalásából érezhetõen kilógott a lóláb, - támadásba lendült.


Mondandójában önnön fokozódó politikai félelmeit és dühét vetítette ki, - miután rádöbbent, hogy Kádár Béla tudásával és szellemességével nem mérkõzhet meg.


A szokása szerint egy kalap alá vette az ellenzéki pártokat, azok szónokait, sõt, tökéletes azonosságot vélt felfedezni gazdaságfilozófiájukban. Azt állította, hogy az ellenzék - fõleg a Fidesz! - koordinált gazdaságpolitikai ellenszenve burkoltan a kapitalizmus ellen irányul.


Kádár Béla három brilliáns kitételére Bauer Tamás csak három gyanúsítással válaszolt. Mondataik mélyebb tartalmát a költségvetési vita, a költségvetési elõ-terjesztés - mint szakmai (szöveg-)környezet - tükrében vizsgálom.



A magyar állam = sajátos pénzügyi keverõpult (ad. Kádár Béla/1.)


Magyarországon 1990-ben állítólag lezajlott a rendszerváltás. Marx óta tudjuk, hogy minden társadalmi rendszer alapja a gazdaság. Ha tényleg rendszerváltás történt - az államszocializmust felváltotta a (de milyen?!) kapitalizmus -, akkor mindenekelõtt a gazdaságpolitikának illetve benne a költségvetési szisztémának kellett volna alapvetõen átalakulnia. Ezen a téren viszont nem változott semmi. A mi délibábos tévedésünk volt csak, hogy azt hihettük: a kommunista diktatúrából egyszerûen-vidáman átlépünk a kapitalizmus szabadságába, miáltal gyökeresen megváltozik minden, - hasznos és megbecsült tagjaivá leszünk a világ polgári nemzeteinek, gazdasági közösségének. Pedig folytatólag és jogfolytonosan azok maradtunk, amik voltunk: elmaradott, eladósodott fejletlen ország. A Világbank és a Nemzetközi Valutaalap számára a választóvíz nem a kommunizmus kontra kapitalizmus dilemmája, hanem az eladósodásunk mértéke, - a rendszerünk nekik közömbös. Szégyen és gyalázat, - mert sajnos Burundival azonos elbánásban részesítenek minket. Úgy is mondhatnánk: a Világbank számára a pénznek és a rendszernek egyformán nincsen szaga...


A reformkommunista gazdaságpolitika, a költségvetési szisztéma mindössze csak annyit változott, hogy az egyensúly kényszerû helyreállítását az állami vagyonunk értékesítésével próbálták megoldani, - így új tényezõként belépett a privatizációs valuta-bevétel, ami a pénzügyeinket irányító nemzetközi zseniket a monetáris restrikció (a forintpénz-kivonás) további fokozására sarkallta. Ettõl viszont az egyébként is retrográd gazdaságpolitika még fojtogatóbbá vált. A forint állandó- folyamatos csúszó leértékelése, valamint az állam által tudatosan is gerjesztett és felhasznált infláció következtében (devalváció) lassan, de biztosan mindenünk elvész és elértéktelenedik.


n Az állam külsõ és belsõ adóssága egyre nõ, a kamatok, az adósságszolgálat el-képesztõ mértékben megdrágít mindent. A tõkehiány egyre fokozódik.


n A költségvetés is folyamatosan devalválódik, még a ‘változatlan’ költségvetési tételek reálértéke is állandóan csökken. Az állam is szegényedik.


n Az állam már egyáltalán nem segíti a gazdaságot - sõt, kifejezetten hátráltatja. Már a klasszikus és kötelezõ funkcióit is képtelen hatékonyan ellátni, ugyan-akkor jövedelem-újraelosztó tevékenységéhez görcsösen ragaszkodik. Adóink forintjait feneketlen kútba hajigáljuk.


n Gazdasági növekedés nincsen (ez a stagfláció), - minden vagyon és jövedelem napról-napra kevesebbet ér. A GDP valódi nagysága, valamint az infláció valós mértéke statisztikailag kimutathatatlan. Megszûntek a beruházások, így az élet minõségének a szinten tartása is akadozik. Értékteremtõ munka és felhalmozás helyett általánossá vált a vagyon felélése.


n Hitelek hiányában a még jól mûködõ kis-és középvállalkozások egyetlen élet-lehetõsége a valós jövedelem eltitkolása; már az állami tulajdonú vállalkozások kizárólagos mûködési elve is a korrupció és az adócsalás.


n Az életkörülmények rosszabbodnak, a bérek és nyugdíjak reálértéke lassan 20 éve minden évben romlik. A társadalombiztosítás összeomlott, a szociális háló nyomokban sem létezik.


n A vagyonvesztés, a vagyonfelélés, valamint a jövedelem-elvonások és a pénz-szûkítés hatására a gazdaságunk a kollapszus állapotában van. Ami a pénz-folyam irányát illeti: a Kormány és a hivatalos statisztikák furcsa módon azt regisztrálják, hogy a külföldi befektetõk pénze valóságos folyamként ömlik be az országba. Ezzel szemben: az a pénz nem a miénk, tetejébe annak összegét az MNB - ráadásul devalvált forintban! - rögtön ki is vonja a gazdaságból, tehát a külföldi befektetésektõl valójában mi egy fillérrel sem gazdagodunk. Ugyanakkor a rendkívül magas belsõ infláció, s a cserearányok romlása miatt relatív értékvesztésünk, árfolyam-veszteségünk olyan mértékû, mintha a pénz kifelé ömlene az országból. A pénzfolyam persze - kamatok, hitel-törlesztés, tõke-jövedelem formájában, valamint illegális csatornákon keresztül - fizikai valóságában is kifelé irányul. Ami pénz még netán megmaradna, az elfolyik befelé, az állami költségvetés "újraelosztó" tevékenysége által...


A hivatalos vállalkozási-és magánjövedelmek döntõ hányadát az állam - adók (és többszörös adóztatások!) formájában - elvonja, hogy azután a centralizált óriási összegeket ismeretlen, értéktelen vagy legalábbis nyomon követhetetlen, részben alibi-funkciók gyakorlására költse.


A felesleges intézmények és/vagy tevékenységek finanszírozása révén minden-kinek jut a költségvetésbõl, aki tagja az elitnek, illetve közel áll vagy fekszik a nómenklatúrához. A vállalkozók, a termelõk és a nép nem kapnak vissza szinte semmit befizetéseikbõl. Ennek a természetellenes folyamatnak csak kétfajta vég-kimenetele lehetséges: a nemzetgazdaság vagy mindenestül összeroskad, vagy apránként az egész gazdaság feketévé válik.


A keverõpult rosszul mûködik, - fordított irányban keveri az aranyat...



Nemzetgazdaságunk = kamatgazdaság (ad. Kádár Béla/2.)


Egyértelmûen kimutatható: a farok csóválja a kutyát, vagyis a költségvetés a gazdaságot. Ma éppen úgy az állami költségvetésünk a nemzetgazdaság rossz értelemben vett központja - minden gazdasági folyamat kezdete és vége -, amint 10-15 évvel ezelõtt. Folytatódik a reformkommunista-költségvetéscentrikus kézi-vezérlés, amit "megspékeltek" egyébként inkompatibilis, vad-liberális elemekkel. Az SZDSZ a nevét adta mindehhez. Látszólag mindent a költségvetés-egyensúlyi érdekek határoznak meg. Valójában azonban megkérdõjelezhetetlen, megkövült nómenklatúra lobby-érdekek fûzõdnek minden egyes költségvetési tételhez...


A kommunista-reformkommunista vezetés eleinte csak arra törekedett, hogy a költségvetési bevételeket egyrészt társadalmi érdekû funkciók finanszírozására fordítsa, másrészt speciális csatornákon - pénzügyi hidakon - keresztül vissza-forgassa a gazdaságba. Késõbb fellazult, visszájára fordult az egész...


A liberális gazdaságfelfogás szerint az állam ne avatkozzék bele a gazdasági folyamatokba. Így - ad abszurdum - a gazdaság irányításához gazdaságpolitikára sem lenne semmi szükség. A gazdaság - a szabad verseny által - kvázi önmagát szabályozná.


A mai költségvetési gyakorlat azonban se nem liberális, se nem szocialista.


Nagymértékben öncélú, önérdekû, kamat-orientált; mintha a legfõbb gondja csak az lenne, hogy kamatokat szedjen, és kamatokat fizessen. A klasszikus állami funkciók akadozva, vagy sehogyan sem mûködnek, az állam a polgárairól nem gondoskodik, a költségvetési bevételeket nem forgatják vissza a gazdaságba, az állam a vállalkozások hitelezése helyett minden lehetséges eszközével csak a pénz kivonására koncentrál, - mintegy állandósítva ezzel a dekonjunktúrát.


Semmi nem bizonyítja az ún. stabilizációs irányzat sikerét. Egyelõre annyit tudhatunk, hogy sikerült úgy 2 Mrd USD-ra mérsékelni a folyó fizetési mérleg hiányát, amiért azonban rettenetes árat fizettünk-fizetünk. Nem tudható, hogy megérte-e. Az sem látható elõre: mennyi lesz a hiány a következõ években?!


Hasonlóak a kétségek az infláció tervezett leszorításával kapcsolatban. Hogyan képesek érdemben korlátozni valamit, aminek a mértékét, keletkezésének okait, lényegi összetevõit nem is ismerik pontosan? Honnan veszik vajon, hogy az idei infláció mértéke csupán 23-24 % lesz, szemben a tavalyi 30 %-os mértékkel? Várhatóan az idei mérték is 30 %, sõt, az 1997. évi ismét ugyanennyi lesz, fõként a közel 50 %-os energiaár-emelés tovagyûrûzése miatt. Az összes többi árra a Kormány befolyással nem rendelkezik, - az árak nõnek, amennyire akarnak.


Az infláció alapvetõ oka a csúszó forint-leértékelés, a cserearány-romlás, a növekvõ adósságszolgálat, - egyszóval: az állandósuló kamat-rabszolgaság.


Agyrém az az elképzelés is, amelyik úgy akarja biztosítani a magyar termékek versenyképességét a nemzetközi (az európai úniós) piacon, hogy mesterségesen nyomott szinten tartja termelõi áraink bér-tartalmát. Ez egyrészt közgazdasági nonszensz, másrészt alapvetõ érdekeinkkel ellentétes. Ha a magyar vállalkozó, a magyar munkás a nyugat-európaival azonos termékminõséget produkál, - akkor bért is ugyanannyit kell kapnia. Éppen ennek érvényesítése lenne a magyar állam egyik legfontosabb közgazdasági feladata.


A magyar állami költségvetés kamatterhei 1997-ben - nem utolsósorban a Magyar Nemzeti Bank 2000 milliárd forintos, ún. „0”-ás adósságának az államra történt áthárítása (kamatozóvá tétele) következtében - tovább nõnek, és elérik a kiadások 11 %-át.


Az adósságszolgálati kiadások összességében is ugrásszerûen megemelkednek, meghaladják a 800 Mrd forintot, - ami 5 Mrd USD-nak felel meg. Ez viszont legkevésbé sem egyensúlyi helyzetünk javulására utal, - pedig az elmúlt két évben az összes kínlódásunknak, egzisztenciális mélyrepülésünknek éppen az egyensúly helyreállítása volt az egyetlen, magasztos célja. Lehet, hogy a kívánt célt nem értük el, az erõfeszítéseink hiábavalóak voltak, - ennek ellenére a mélyrepülés, a kamat-rabszolgaság tovább folytatódik?!



A népköztársaságból = a bankköztársaságba (ad. Kádár Béla/3.)


A Kormány továbbra is kitart a restrikció szigorú folytatása mellett, azon a jog-címen, miszerint a beáramló rengeteg külföldi valuta által okozott likviditás-növekedést promt forint-kivonással szükséges ellensúlyozni. Egyrészt 1997-ben várhatóan sajnos nem ömlik majd be olyan rengeteg valuta, - másrészt, ami eddig beáramlott, az sem okozhatta a fogyasztásra fordított forint-források ugrásszerû bõvülését. Legalábbis, - nem a mienkét. A valuta ugyanis az államhoz, illetve a bankokhoz folyik be, - a forintot viszont tõlünk vonják el. Ez az egész merõ fikció, - viszont tökéletes alibi a mi valóságos megkopasztásunkra!


Valószínûtlen, hogy 1997-ben, illetve a továbbiakban bármikor is még jelentõs privatizációs bevételekkel lehetne számolni. Ennek a bulinak örökre vége. Az a maradék 700-800 Mrd forintnyi névleges értékû csõd-portfolió, illetve kisebbségi részesedés, ami még eladó, - a legjobb esetben is csak negyed-harmad áron lesz értékesíthetõ. Egyes bankok esetében pedig úgyis az állam fog még fizetni, hogy a bankot egyáltalán megvegye valaki (pl.: Magyar Hitelbank Rt.). Volt már ilyen! Az összes-adósságon belül relatíve növekedni fog a vállalkozói szféra hiteleinek az aránya; - az államadósságon belül pedig a belsõ forint-adósságnak a deviza-tartozáshoz viszonyított mértéke. Várhatóan csökkenni fog a lakosság deviza-megtakarítása is. Nemzeti Bankunk "végre megszabadulhatott" a több évtizedes adósságaitól; azokat mind az amúgy is mértéktelenül eladósodott állami költség-vetésünk nyakába varrja (most éppen: 2000 milliárd forintot!), hogy az majd - a többivel együtt - ezt is rajtunk vasalja be. Külön örömünkre szolgál, hogy ezután munkáltatóink, munkahelyeink, megbízóink is eladósodhatnak a külföldnek, - és nekünk eztán se’ jut majd semennyi valuta. Abban is egyetértünk Kádár Bélával: minden szempontból tökéletesen mindegy, hogy az államadósságot részben vagy egészében a Magyar Nemzeti Bank, vagy a Magyar Állam kezeli. Attól az még ugyanannyi. Egy szempontból viszont mégsem mindegy: ha netán valakik úgy döntöttek volna, hogy a közeljövõben majd privatizálni óhajtják a magyar jegy-kibocsátó bankot. Az ötlet ugyanis legfeljebb elsõ hallásra bizarr, vagy groteszk, - az USA jegybankja is magánkonzorciumok tulajdonában van. Ám a miénk, mindenféle államadósság-kacattal terhelve, nyilván senkinek sem kellene, - ezért elõbb meg kell tisztítani (al-elnökeitõl is)...


A költségvetési reformfolyamatok egyik fõ célja olyan bankrendszer kialakítása, mely egyúttal megfelel az Európai Únió-s tagságunk követelményeinek is, illetve amely sikerrel versenyezhet majd az integrált európai bankhálózatban. Egyelõre beérnénk azzal is, ha a magyar bankok megfelelnének, vagy netán igyekeznének megfelelni a belföldi igényeknek. A bankok legfontosabb funkciója ui. a termelõ vállalkozások hitelekkel történõ finanszírozása lenne, amit már hosszú évek óta sajnálatosan szüneteltetnek. A költségvetés kiadásainak ma már 11 %-a kamat-költség, - a bankok elõszeretettel csak a túlköltekezõ államot finanszírozzák. Ketten jól elvannak egymással - miközben a vállalkozások vegetálnak, a nemzet-gazdaság zsugorodik, a lakosság létminimumon tengõdik. (Államkötvényekkel és más módokon, - mindenki a túlköltekezõ államot finanszírozza.)


A beígért tõkeemeléses bankprivatizáció csak naiv - vagy álnaiv - álmodozásnak minõsíthetõ. Már volt ilyen, - ámde az is nemsokára "visszacsinálódott" (Leumi-Hitelbank). Ma Magyarországon minden pénz a bankokhoz folyik be, ahonnan döntõ többségében a költségvetésbe, a multinacionális cégekhez, a nómen-klatúra-lobbykhoz, - vagy egyenesen (vissza) külföldre folyik el. Nem véletlen, hogy bankárjaink túlgazdagodtak, - hivatalos és magán-palotáikat márványból építik, illetve még három méteres betonfallal is bekerítik. Minden a bankokon-bankárokon át, általuk és érettük történik, - hiszen õk a nemzetközi kamatrab-szolgatartók helyi megbízottai, a kamatok behajtói.



Az ellenzék valójában kapitalizmus-ellenes demagóg (ad. Bauer Tamás/1.)


Bauer Tamás szerint az "egységes" ellenzék célpontjai: a multinacionális cégek, a bankok és a magyar nagytõke, - egyszóval a kapitalizmus. Az ellenzék azon aggodalma, hogy a mûködõ tõke, a termelõ nemzeti vagyon 50 %-a a lakosság alig 10 %-át kitevõ elit (a nagytõkések) kezében összpontosul, - Bauer szerint olcsó demagógia, "hiszen ez a keresztény és demokratikus kapitalista Nyugat-Európa minden fejlett országában így van". Kutyaharapást szõrivel, - ezt bizony jól megkaptuk! Tehát az elitizmus keresztény és demokratikus sajátosság!


Tiszta sor: Bauer az elmúlt években megvalósult vagyon-és jövedelemelosztást, továbbá az állami költségvetésben megtestesülõ gazdaságpolitika "vívmányait" kvázi örökre konzerválandó - liberális - "értékeknek" tekinti, s mint ilyenekhez görcsösen ragaszkodik. Védi, ami ma az övé.



A FIDESZ nem liberális párt (ad. Bauer Tamás/2.)


Az is kiderül, hogy Bauer a kialakult status quo-t kitõl-mitõl is félti olyannyira. Már mondott olyant is, hogy szerinte a Fidesz lassan az FKgP "leányvállalatává" válik. A gondolat afféle rögeszméje lehet, mert ezt most még tovább tódította. Ma egyenesen azt nyilatkoztatta ki, hogy: "A Fidesz már nem liberális párt." Arra gondolhatott, hogy a Fidesz is a populisztikus demagógiák rabjává vált, - így feltartóztathatatlanul sodródik a politikai spektrum jobbszéle irányába. Bauer célzatosan provokálja a Fidesz-t, és elsõsorban Orbán Viktort. Azt reméli, hogy a Fidesz legliberálisabb személyiségei számára a legnagyobb sértés az, ha valaki kétségbe vonja a liberális eszmeiségüket, vagyis gondolatban Torgyán József szekeréhez köti õket. Bauer szerint nem liberális az, aki nemzeti, és nem elitista...


Szerintünk viszont Bauer Tamás, és az SZDSZ az, aki és ami nem liberális!


Éppen úgy, - ahogy az MSZP nem szocialista. A rendszerváltást közvetlenül megelõzõen az eredeti bolsevik tömegpárt (MSZMP) kettévált: a kemény magra, az elitre, a szürkeállományú agytrösztre, a belvárosi fiúkra (SZDSZ), - illetve a haszonlesõkre, a jellegtelen tömegre, a vidéki fiúkra (MSZP).


A szociál-liberális koalíció egyik tagja sem liberális, vagy szocialista, - viszont mindkettõ (városi és vidéki egyaránt) poszt-bolsevik identitású.



Kisgazdapárt - Fidesz M.P.P. koalíció (ad. Bauer Tamás/3.)


Bauer szerint: "a Fidesz gazdaságpolitikai törekvései a Kisgazdapárt-Fidesz koalíciót készítik elõ." Bauer félelme - pusztán aritmetikailag - ha nem is meg-alapozott, de legalábbis érthetõ. A legújabb közvélemény-kutatások alapján a Fidesz már a potenciális választók mintegy 20 %-ára számíthat, ami pusztán elméleti síkon összeadva a Kisgazdapárt abszolút stabilnak látszó 15 %-ával, - együtt 35 %-ot tesz ki. Ez bõven elegendõ a kormány-koalíció leváltására. Bauer az új leosztás elvi lehetõségétõl is retteg, - ezért aztán támad. Érthetõ, hogy az apránként teljesen magányossá váló SZDSZ támadásának célpontja a legnagyobb ellenfél - a tékozló fiú, "a mi kutyánk kölyke" -, a Fidesz és Orbán Viktor.


Az SZDSZ a már többször (majdnem minden esetben!) bevált taktikát próbálja alkalmazni: belülrõl akarja felbomlasztani a Fidesz-t, úgy, hogy valakit felbérel a pártütésre, Orbán Viktor ellen. Módszere: személyi rivalizálás szítása. (Az MDF után most ugyanez fenyegeti a KDNP-t is!)


Bauer Tamás lényegében blöfföl. Arra számít, hogyha Orbán Viktor (és a Fidesz) eredeti liberális eszmeiségét nyilvánosan kétségbe vonja, valamint Orbán Viktort a Torgyán Józseffel való titkos cimborálással vádolja meg, - felébreszt a Fidesz-ben olyan erõket, akik "megállítják" és leváltják Orbán Viktort. Az SZDSZ szemében ugyanis Orbán Viktor a liberális ügy árulója, aki megfeledkezett arról, hogy honnan jött. Csak találgathatunk: ki is lesz a pártütõ?


Bauer Tamás startpisztolya eldördült. Jelt adott Orbán Viktor menesztésére.


Bauer ugyan nem túl félelmetes, de a veszély mégis óriási. Most derül majd ki, hogy a Fidesz és Orbán Viktor felnõtté vált-e az elmúlt évek során...







Hatékony-e a magyar állam?



Vajon mikor mondhatjuk el a magyar állam mûködésérõl, hogy hatékony?!


Nyilván akkor, ha az állam a polgárai maximális megelégedésére mûködik.


Nyilván akkor, ha az állampolgárok döntõ többsége úgy érzi: az adóival az állam nem dönti nyomorba vállalkozását, családját, valamint õt-magát sem; sõt, a köz-hasznú funkciók, tevékenységek átvállalásával gondoskodik a széles tömegek lét-és közbiztonságáról.


Nyilván akkor, ha az állam a polgárainak jó barátja - nem belõlük, hanem értük él -, ha szolid adó-és költségvetési politikát folytat, tehát olcsón és gördülékenyen teljesíti közcélú kötelezettségeit. A jó gazda gondosságával gazdálkodik pénzügyi és egyéb eszközeivel, valamint forrásaival, amelyekbõl kifogástalanul oldja meg a reá háruló közigazgatási feladatokat.


Nyilván akkor, ha az állam nem nyûg és nem ellenséges teher az állampolgárok nyakán; - és általában véve is támogatja gyarapodásukat, továbbá hagyja õket békében, nyugalomban élni.


A mi államunk és költségvetése azonban telhetetlen, - mintha mindig messzebbre nyújtózkodna, mint ameddig a takarója (a büdzséje) ér. Állampolgárait fõhivatalai és bankjai révén folyamatosan kizsigereli, - miközben áhítattal hódol mindennek, ami külföldi. De legalább a mûködése váltana ki közmegelégedést!



Aktuális példákkal illusztrálva most röviden bemutatom a legfontosabb állami funkciók alapvetõ mûködési zavarait. A költségvetési kiadások az égig nõnek, - miközben az államunk tevékenységének a minõsége egyre több kívánnivalót hagy maga után. A komplex egész - a mûködés és annak költségvetése - pedig ellent-mondásokkal terhes, pazarló; mint rendszer pedig: abszolút inkonzisztens. Nincs benne koncepció.


· Külpolitika. A polgárháború felé sodródó - már Jelcin utáni - Oroszországtól való vakrémületünkben hanyatt-homlok menekülünk a NATO karjaiba. Orosz-ország persze ezt nem nézi jó szemmel. Annak idején Nagy Imre - talán nem véletlenül - semleges Magyarországot akart volna. Mohó, ám átgondolatlan, irracionális integrációs vágyunkban csak rohanunk Európa, - pontosabban az Európai Únió felé. Az EU által közölt feltételek (és az azokra adott kormány-válaszok) titkosak, - vélhetõleg azért, mert a csatlakozás gazdasági, pénzügyi, jogi és politikai feltételeit még legalább 10 évig úgy sem lehetünk képesek teljesíteni. A ránk kényszerített körkörös alapszerzõdések pedig a számunkra eddig az égvilágon semmilyen eredményt nem hoztak, elõnnyel nem jártak.


· Honvédelem. Hadseregünk nem hivatásos, - technikai felszereltsége, morálja siralmas. A nevetségesen alacsony és folyamatosan devalválódó költségvetési összegekbõl lassan már vaktöltényre sem futja, így valószínûsíthetõ, hogy a gyakorlatban még a legkisebb fegyveres konfliktus is vészes bonyodalmakhoz vezetne. Szerencsére tisztáz(hat)atlan, hogy adott esetben ki ellen is kellene védekeznünk, ha egyszer minden szomszédunkkal lealapszerzõdtünk, s béke-partnerek vagyunk, sõt 2002-re talán már NATO-tagok is lehetünk. Potenciális ellenségként kizárólag ‘az osztrák hegyivadászok’, vagy a marslakók - õk is csak fentrõl! - jöhetnének szóba. Mindazonáltal lelkesen folyik a volt szovjet tartozás tankokra, illetve MIG-ekre ‘átváltása’ (más MIG-ek eladása), - és komoly viták folynak arról, hogy Gripen-eket, vagy F-16-osokat vásároljunk-e súlyos milliárdokért. Legfõbb céllá vált az öncélú csencselés.


· Titkosszolgálatok - kémelhárítás. Hátborzongató, rejtélyes tevékenységek és szervezetek! Ámde hol van már James Bond, - a KGB és a CIA "legendás-történelmi" párharca! Belföldön kitört az euro-demokrácia, - külföldön pedig ragályként terjed a világbéke, pontosabban a coca-cola világuralma. Politikai rendõrségre nincs szükség, - a titkos ügynököket pedig ma már bankároknak, befektetõknek, tanácsadóknak, brókereknek nevezik. Tovább megyek: eltûntek az ellopható titkaink! Mûszaki újdonságaink, találmányaink, újabb kutatási eredményeink már régóta nincsenek. Üzleti államtitkok legfeljebb még az ÁPV Rt.-ben lehetnének, de hát ott meg komplett gyáripari komplexumok kaphatók néhány dollárért, - vagy bankok: ingyen.


Egyes fontos privatizációs dokumentációk egyszerûen eltûntek. Az örömittas, pancsoló-pacskoló tocsikolás személyiségi háttér-titkai viszont a kutyának sem kellenek. Maximum csupán a világ-terrorizmus lehetne a titkos-szolgálatok potenciális célpontja, ám úgy tûnik: a bûnözõk, a maffiózók, az anarchisták, az ügynökök, a szélhámosok szabadon mászkálhatnak ki-be az országhatáron.


· Belbiztonság - belügyek. Maffiák utcai lövöldözése, szinte minden napra egy-két gyilkosság, mindennapos rablások és sûrûsödõ robbantások. Lassanként mindent beborít a korrupció, - lásd: Olaj-gate, Tocsik-ügy, stb. Rohamosan conexusosodik az ország. Mára a legfontosabb költségtényezõvé lépett elõ: a mindenfajta kamat, az üzletszerzõi jutalék, - sõt, kölcsönös kudarcélmények esetén: a sikerdíj. Milliárdokat lopni szabad, - a villamoson jegy nélkül utazni viszont nem. A Zemplényi-szerû alakokat hamis útlevéllel hazacsempészik az Interpol elõl, nehogy csak meggondolatlanul fecseghessenek odakint bizonyos magyarországi viszonyokról. Országunk szimpla tranzitországból a kábítószer-forgalom célországává vált, - emellett a különbözõ nemzetközi maffiák kedvelt pénzmosó vagy pihenõhelye. A rendõrség tehetetlen, - bottal üti a robbantgatók és a bûnözök nyomát.


Az önkormányzatok mûködésképtelenek. Diliflepnis, vicsorgó ábrázatú és jog-folytonos rendõrségi besúgók, ál-õrzõvédõ bandák tartanak rettegésben egész településeket. Senkit sem lep meg, ha hajnalban arra ébred, hogy sisteregve lángol a szomszéd háza. Az anyák kisdedeiket az APEH, a TB végrehajtóival, - ritkábban az ukrán maffiával rémisztgetik.


· Jogállam - igazságszolgáltatás. Hét évvel a köztársaság kikiáltása után még mindig nincs új alkotmányunk. Az összeférhetetlenséget (pl.: állami tisztviselõ fiktív megbízást ad családtagjának, elvtársának) intézményes rangra emelték, a lobbyzás és a korrupció büszkeségre is okot adó liberális személyiség-joggá, szokványos üzleti fogássá vált. A kurtizán nem erkölcstelen, a ferdehajlamú nem beteg, a tolvaj nem bûnözõ, - egyszerûen csak más. A gomba-módra szaporodó törvények szövevénye egyre nehezebben átlátható, megismerhetõ és - ellentmondásai folytán - egyre kevésbé alkalmazható. Az igazságszolgáltatás csak a formális jogot képviseli. A legegyszerûbb tyúkper is 2-3 évig tart, - és az gyõz, aki jobban megfizeti az ügyvédjét. Az illetékek, a perköltségek, az ügyvédek díjának csillagászati összege vagy felemészti a netán megnyert kár-térítést, vagy eleve elijeszt mindenkit a pereskedéstõl. Az ügyeskedõk és a gátlástalanok minden jogot lábbal tipornak, ellenük nincs semmilyen passzus. A számviteli törvény alapján azonban bárki azonnal letartóztatható.


· Sajtószabadság - tájékoztatás. A televízió hazug, aljas és manipulált politikai mûsoroktól, - az írott sajtó szándékos félrevezetésektõl hemzseg. A miniszter-elnöki sajtótájékoztatón nem derül ki semmi. Halált megvetõ bátorság kell a kérdezéshez, és pókerarc a válasz nyugodt végighallgatásához. Az újságokban, a televízióban valósággal tobzódik a szellemi értéktelenség, az obszcenitás, a kontraszelekció. Baljósan mosolygó kappanhangú esztéták elemzik a liberális szellentések vegyi összetételét. Ellenzéki televízió-mûsorok nincsenek, - újság is csak néhány. A közvélemény-kutatások - mindegyik! -, a népszerûségi listák szánalmasan manipuláltak, nevetségesek. Az összes ‘párt-törzsfõnök’ a mellét döngeti: "Én vagyok a legnépszerûbb!". De az a madár dalol a legszebben, amelyiket a legjobban megfizetik. Majdnem szabadok vagyunk...


· Pénzügyek, bankügyek, privatizáció. Az ország és az állam mértéktelen külsõ és belsõ eladósodása tovább folytatódik, - a pénz minden lehetséges csatornán elfolyik. Az infláció és a kamatok nem csökkennek, hitelekhez nem lehet jutni, - az állami jövedelemelvonás és a pénzszûkítés elsorvasztja a vállalkozásokat. Az új adók, a többszörös adóztatás folytán a lakosság egyre csak szegényedik. Minden jövedelem a bankoké. Ráadásul még a készpénzforgalom szigorítását és szûkítését is tervezik, hogy a bankok forgalma mégse csökkenjen. A leg- sötétebb ügyek: a bankok és az energiaszektor magánosítása, meg a titkos állami garanciák. A privatizációnak vége. Az ÁPV Rt.-re a továbbiakban már semmi szükség nincsen, így mint pénznyelõ automatát, - nyugodtan fel lehetne számolni. A mindent megfojtó általános restrikció jellegzetes megnyilvánulása, hogy lassanként minden papír-váltópénzt össze-vissza keverhetõ formájú, színû és nagyságú fém-érmékkel váltanak ki, amelyeket mindenki utál, mert külön batyu szükséges a cipelésükhöz. Különösen a ‘kétszínû’ fémszázas rendkívül népszerû. A papír-tízezerforintos bevezetését tervezik, - holott kisebb összegû vásárláskor már nemcsak az ötezrest, de az ezrest sem tudják felváltani sehol.


· Iparpolitika. Már évek óta nincs, hiszen a magyar állami ipar megszûnt. Az államnak egyéb befolyásoló/orientáló eszközök nem állnak a rendelkezésére, - ugyanis már sem kompetenciája, sem megfelelõ forrásai nincsenek. Hitelek hiányában ipari termelõ kisvállalkozásokat már senki nem alapít, sõt, a még létezõk is vegetálnak, pusztulnak, a csõd szélén tántorognak. Használható gépi berendezések és valamirevaló fogyasztási cikkek már csupán drága importból szerezhetõk be.


· Mezõgazdaság. A rendszerváltás után a magyar farmergazdaságok - szervezés és források hiányában - nem alakulhattak ki, a termelõszövetkezetek vagyonát és tevékenységét a vezetõség - hasonlóan a nagy állami vállalatokhoz - kft.-kbe mentette ki. A bolsevik csiki-csuki módszerét újra elõvéve, most ismét a szövetkezetek, a nagygazdaságok támogatását és fejlesztését erõltetik, - azzal a felkiáltással, hogy az Európai Únióban a farmerek és a kisgazdák verseny-képtelenek lennének. A voluntarista elvtársak ugyanis már kizárólag bábolnai méretekben és koncentrációban képesek gondolkodni. Pedig a kisgazdaságok, a kisvállalkozások erõsítése a mezõgazdaság polgárosodását eredményezhetné. Jelenleg sajnos a mezõgazdaság finanszírozása megoldatlan probléma.


· Kereskedelem - idegenforgalom. A külkereskedelem minden idegszálával az export erõnkön felüli növelésére koncentrál, - romló cserearányok mellett. A csökkenõ forgalom következtében a belkereskedelmi egységek zöme többnyire veszteséges, kár kísérletezniük a méregdrága import-termékek értékesítésével. Olcsó magyar termékeket már sehol nem árulnak, - ami "olcsó", az is mind külföldi bóvli. Belkereskedelmünkre - a cikkek minõségére és áraira - jellemzõ Engels meghatározása: "A kereskedelem intézményesített csalás". Az idegen-forgalom volumene és bevétele messze elmarad a potenciális lehetõségeinktõl. Magyarország drága, kellemetlen, borús-barátságtalan országgá vált, - már a Balaton is csak sivár, élettelen, pusztuló pocsolya.


· Közlekedés, szolgáltatások. A fõvárosban, fõleg a hidakon a zsúfoltság minden napszakban olyan mértékû, hogy autóval folyamatosan közlekedni lehetetlen. Az utak minõsége kritikán aluli, kátyú kátyút követ, ami balesetveszélyes és naponta elképesztõ összegû károkat okoz, éppen úgy, mint a forgalmi dugók miatti idõveszteségek. Mindezzel az állam nem törõdik. Az átlagember pénz-tárcájához mért legális parkolási lehetõségek nincsenek. Az önkormányzatok egyik legfõbb gondja és költsége a parkoló autók "megbilincselése", valamint össze-vissza szállítgatása. A községek, a falvak és a vidéki kistelepülések ön-kormányzatai mindenfajta zavaros-szürke finanszírozási konstrukciók alapján észbontó ütemû közmû-fejlesztésekbe fogtak. Megbízható térképek hiányában "a román munkások" - lehetõleg már a fagy beállta után! - négyszer-ötször is kiássák és újra betemetik ugyanazt a csatorna-árkot, illetõleg markológépükkel át-meg átvágják az ivóvíz-vezetéket... A dimbes-dombos sártenger, a vissza-fizethetetlen adósság mindent elborít. Magyarországon az infrastruktúra rend-kívül alacsony fejlettségû, mindenfajta szolgáltatás kétségbeejtõ színvonalú. A semmiért viszont rengeteget kell fizetni.


· Társadalombiztosítás. A szolgáltatásai manapság már lényegében deklaráltan a bizonytalan semmire terjednek ki. Ennek ellenére - most már nyíltan adóként - mindenkinek (magánszemélyeknek és vállalkozásoknak egyaránt) horribilis összegeket kell folyamatosan befizetnie a garantált ‘beteg’-bizonytalanságért. Befizetéseiért ugyanis már se’ egészsége helyreállítását, se’ megszolgált érték-álló nyugellátását senki nem remélheti. Mind a két társadalombiztosítási ön-kormányzat mûködésképtelen, finanszírozhatatlan, tehát teljesen felesleges. Ugyanakkor büszkén és sziklaszilárdan állnak a lábukon...


· Egészségügy, szociális háló. Az állam a kórházainak leépítésén munkálkodik. Mivel a társadalom már képtelen az egészségügy költségeit formális közteher-viselés formájában felvállalni, - a betegeket és a gyengéket kiveti magából. Mindenki kénytelen saját magáról gondoskodni, ahogy tud, ámde a lakosság döntõ többsége erre nem képes. Az egészség a gazdagok és a szerencsések ritka kiváltságává vált. A szociális gondoskodás gyakorlatilag úgyszintén meg-szûnt. Aki több gyermeket nevel, vagy anyagilag hirtelen megszorul, - a leg-jobban teszi, ha sûrûn imádkozik. Szociális háló még lyukas sincsen, - odakint a vad kapitalista jeges szél süvít, és kórusban vonyítanak az ÁVÜ privatizációs farkasai. A népesség öregszik, betegszik, - egyre sûrûbben arat a halál.


· Munkaügyek, munkahelyteremtés. Az ezen tárgykörben "ténykedõ" összes intézmény "úgy, ahogy van" felesleges, hisz államilag semmilyen munkahely-teremtés nem folyik. Munkahely-felszámolás annál inkább. A munkanélküliek puszta - ráadásul hibás rendszerû - adminisztratív nyilvántartásának semmi értelme nincsen.


· Oktatás és kultúra. Az 1970-es évek látszólag magas színvonalú - bár egy-oldalú s korlátolt - szubkultúrája, a világviszonylatban kiemelkedõen hatékony magyar oktatás régen semmivé lett. Az iskola a gyermekeket már nem neveli, semmi jóra nem tanítja, - jó, ha fizikai megõrzésükrõl gondoskodik. Az állami - pláne egyes alternatív - iskolákban, felsõoktatási intézményekben elképesztõ zagyvaságok, tárgyi tévedések és hazugságok halmazát tanítják, szándékosan egyre zavarosabbá téve a fiatalok gondolkodását. A Nemzeti Alaptanterv egy humbug, - a korábbi reform-kommunista oktatási reformok egyenes folytatása, mintegy azok szabaddemokrata végkifejlete. Mai igaz magyar írások kiadására szinte egyetlen kiadó sem vállalkozik. A Mille-centenárium megünneplése is szürkeségbe fulladt, liberális közhellyé fajult. A televízió mûsora nézhetetlen: egymást érik az ostoba, hazug és gusztustalan reklámok. Szépirodalmat már nem olvas senki. Az érzelem, a hit, az erkölcs és a lélek is tömegfogyasztási kategóriává, konfekcióvá aljasult. A Jézus Krisztus Szupersztár szindróma el-vezetett bennünket egész’ a Hit Gyülekezetéig, ami költségvetési kiadási tétel.


· Környezetvédelem. A kommunizmus éveinek megalomániás, esztelen nehéz-iparosítási törekvései és gyakorlata, valamint a szovjet hadsereg sok évtizedes áldatlan tevékenysége tönkretette Magyarország földjének, talajának jelentõs hányadát. A rekultivációs kiadások súlyos százmilliárdokra rúgnának, - amit azonban nem finanszíroz meg senki. A gyakori - és konkrét példák százaival is szemléltethetõ -, viszont senki által meg nem akadályozott ipari környezet-szennyezések következtében országunk lassan Európa szemétdombjává válik. Nyugatról minden ipart ide telepítenek, amit ott betiltottak. A Duna - a határ-folyónk - szlovákiai szakasza hosszú évek óta el van terelve. A gabcsikovói vízi-erõmû mûködtetésének közvetlen következménye, hogy a folyó vízállása egész évben, a természetes csapadékviszonyoktól teljesen függetlenül, össze-vissza váltakozik, - aszerint, hogy a szlovákok éppen mennyi vizet "küldenek". A bõs-nagymarosi erõmû-építkezés minden eredeti hátrányát "élvezzük", de az elõnyei nélkül, - hiszen a mi erõmûvünk nem épült meg. A Dunakanyar - mint táj - végérvényesen tönkre van téve. Folyóinkban, tavainkban, a Balatonban, - nincsenek már halak. Erdeinkben már nincsenek õzek, szarvasok, vaddisznók. Az erdõk új magántulajdonosai lassan a fákat is mind egy szálig kivágják. Az erdõben gombászni - szabálysértés...



Az állam funkciói akadoznak, - hiába költ el az állami költségvetés minden évben a bevételeket is meghaladó irtózatos összegeket: nem változik, nem javul semmi.






Az olló két szára


A "csúsztatott" forintleértékelés és vonzatai



Adott országok valutaparitás-arányai, a változások tendenciája - hosszabb távon - az adott nemzetgazdaságok teljesítõképességének, munka-termelékenységének, összességében: gazdasági növekedésének egymáshoz viszonyított arányait, azok változási irányát (trendjét) fejezi(k) ki.


A nemzeti valuták vásárlóerejének (paritásának) egymáshoz viszonyított arány-változásai mögött a nemzetgazdaságok erejének arány-változásai húzódnak meg.


Az 1960-as és az 1970-es években - hosszú éveken át változatlanul - 23, illetve 28 magyar forintba "került" (államilag persze erõsen dotált "árfolyamon") 1 amerikai dollár (USD). Amikor a nemzetgazdaság fokozatos liberalizálásával, külkereskedelmünk volumenének és jelentõségének ugrásszerû fokozódásával - a cserearány-romlással és eladósodásunkkal párhuzamosan (az 1970-es és az 1980-as években) - "ránk szabadult" a világpiac (vö.: olajár-robbanás!); akkor a magyar valuta, a forint is igazodni kényszerült a valós értékarányokhoz, és lassanként a reális "külkereskedelmi árfolyamon" mérve értékét, vált maga is szabad adásvétel tárgyává.


A rendszerváltozás - 1989-1990., ami diszkrét módon lezárta és kvázi legitimálta is a 20 év alatt fokozatosan végbement folyamatot - éveire (1990-92.) a sokszori leértékelések következményeként a forint paritása olymértékben leromlott, hogy ekkor 1 USD (egységnyi GDP-érték) elõállítása már 60-80 forintba is bele- került, ami a valóságos valutaérték-viszonyokat, a valós árfolyamot fejezte ki.


És itt most egy pillanatra meg is kell állnunk, - ugyanis 1993-97. egy kitüntetett ötéves idõszak, a fejlõdés (vagy legalábbis a trend) inflexiós idõszaka.


Odáig ugyanis minden teljes mértékben érthetõ, hogy a forintunk állami árfolyam-dotációjának megszüntetése, illetõleg a ‘70-es és a ‘80-as években bekövetkezett világpiaci (külkereskedelmi) cserearány-romlásunk, majd (1982-tõl) a rohamos-kényszerû eladósodásunk közvetlen következményeként a nemzetgazdaságunk abszolút kiszolgáltatottá vált. A világpiacon történt megmérettetésünk közvetlen eredményeként kiderült: a magyar valuta drámai devalvációja oda vezetett, hogy: 1 USD = 60-80 forint. Ám azt se felejtsük el, hogy 1989-ig a GDP folyamatosan növekedett (tehát még volt mérhetõ gazdasági növekedésünk!), - viszont 1993-ra a nemzetgazdaság összteljesítménye az eredeti értékvolumen mintegy 60-70 %-ára esett vissza. Ezek után jött csak az igazi hullámvölgy, a dekonjunktúra két legmélyebb éve: 1994 és 1995, - majd csupán újabb két év stagfláció (= stagnálás + infláció) után 1998... Az az év, amely - az MSZP-SZDSZ választási kormány-propaganda szerint - jelentõs, 5 százalékos GDP-növekedéssel kecsegtet. Mind-eközben 1995. óta folyik a forint tudatos/tervszerû csúszó leértékelése, aminek következményeként 1995-ben 1 USD 126, 1996-ban pedig már 153 forint volt, s aminek elõre jól látható és kiszámítható "eredménye", hogy ma, 1998-ban: 1 USD már 220 forinttal egyenértékû!


Mert ugyan mit is jelent mindez?! Csupán azt, hogy a stagfláció 5 évében (1993-1998.) a magyar valuta USD-hez viszonyított paritása (ha úgy tetszik: világpiaci vásárlóereje) újból több mint 100 százalékkal (100 forint - 220 forint) romlott. És állítólag éppen ebben az idõszakban (sõt, az idõszak második felében!) állítottuk helyre nemzetgazdaságunk nemzetközi fizetõképességét, továbbá alapoztuk meg jövõbeli ugrásszerû és stabil gazdasági növekedésünk lehetõségét! Ez lenne az a biztonságos alap, amelyre a reménybeli rohamos gazdagodásunkat ráépíthetjük? Bizonyos, hogy nem tévedünk?! No, ez már nem érthetõ, s még kevésbé hihetõ!



A forint döbbenetes, 10 év (1989-1998.) alatt több mint háromszoros (1 USD = 60-ról 220 forint) mértékû leértékelõdésén/leértékelésén túl ugyan mi változott? Az állami vagyonunk erõltetett ütemû, dilettantizmussal és korrupcióval terhelt privatizációja során (1990 és 1998 között) eltûnt/elkelt legalább 60 Mrd USD (egyes mértékadó becslések szerint közel 100 Mrd USD!) valós forgalmi értékû nemzeti mûködõ tõkénk, ám az értékesítésbõl származó bevételünk alig érte el az eredeti vagyonérték 15-20 %-át. A privatizációból és a külföldiek befektetéseibõl származó (10-12 milliárd USD nagyságrendû) valutatartalék döntõ hányada egy-szerû nyilvántartási összeg, nem a magyar állam tulajdona, hanem csak a külföldi befektetések "garanciális tartalékalapja".


A privatizáció befejezõdött, az állami vagyon zömmel (60-70 százalékban) olyan multinacionális cégek tulajdonába került, amelyek a mûködõ tõkéjük által termelt éves profit 80-90 %-át (összesen 2 milliárd USD/év nagyságrendben) kiviszik országunkból. Hasznuk egyébként nagyjából 15 százalékos (!) profitrátának felel meg, ami nemzetközi összehasonlításban kiemelkedõ mérték.


Mindemellett a magyar GDP döntõ hányadát (80 százalékát) ezek a multi cégek termelik meg, - az ország gazdasági növekedése pedig jelenleg 100 %-ban rajtuk múlik.


Minden - a választási eredmények ismeretében sikertelenül folytatott - kormány- propaganda ellenére nem igaz, hogy a privatizációs bevételek, a restrikciós pénz-politika, a Bokros-csomag és egyéb megszorító intézkedések hatására rendbejött volna Magyarország fizetési mérlege! Mindössze annyi történt, mintha egy beteg magas lázát - csak tüneti kezelésként - lázcsillapítókkal lenyomták volna. Ám a lappangó betegség sajnos tovább pusztítja a nemzetgazdaság amúgy is ellenálló-képtelen szervezetét, amit az inflációs "hõemelkedés" is jól mutat.


Nem igaz az sem, hogy az ország külsõ adósság-állománya jelentõsen csökkent volna. Országunk a hitel-kamatokat a bruttó adósság után fizeti, ami pedig 1994 óta is minden évben folyamatosan tovább növekszik. Ennek áttekintéséhez - meg-értéséhez és belátásához - elégséges figyelmesen áttanulmányozni (jómagam 3-4 éve ezt teszem!) az elmúlt 4 év MNB-jelentéseit, valamint az ÁSZ jelentését az államadósság ellenõrzésérõl. Ezekbõl világosan, sõt, közérthetõen kiderül, hogy a bruttó külsõ adósság forintban kifejezett összege évrõl-évre tovább növekszik, mintha mi sem történt volna! Mindösszesen annyi "történt", hogy a Nemzeti Bank a külsõ adósság-állomány egy részét belsõ (állam)adósságra konvertálta, miáltal 2 ezer milliárd forint adóssága kamatterheit közvetlenül átterhelte az állami költség-vetésre. Ez is hozzájárult, hogy az állami költségvetés 1998. évi kamatterhei már közel 1 ezer milliárd forintra rúgnak.


Többször is, újra meg újra megváltoztatták (kvázi összehasonlíthatatlanná tették!) az adósság-nyilvántartás belsõ szerkezetét, összetételét is.


Mindemellett az állam decentralizálta "az eladósodás lehetõségeit" is, miáltal a nemzetgazdaság valóságos külsõ adósság-állományának összevont kimutatása a jövõben "fizikailag" válhat lehetetlenné. (Ma már ugyanis az állam és a bankjai mellett a legkülönfélébb gazdálkodó szervezetek is felvehetnek külföldi hiteleket, ami kimutatott államadósságként ugyan nem jelenik meg, viszont a kamatok végsõ soron a nemzetgazdaság egészét terhelik.)


Mivelhogy a szocialisták a közvetlen politikai elõdeik (MSZMP) által az 1970. és 1990. közötti idõszakban keletkeztetett államadóssággal érdemben amúgy sem tudtak mit kezdeni, hát - hogy mégse' éktelenkedjék a szemünk elõtt! - gyorsan szétkenték az adósság-kupacot, akárcsak egyszeri proletár a lakótelepi lakásának szõnyegpadlójára pottyant májpástétom-gombócot. A lényeg: a hamis látszat megõrzése...



Az 1993 és 1997 közti években Magyarországon reménytelenül pangott az élet, - nem volt kimutatható gazdasági növekedés, s a GDP lényegében megrekedt az 1989-es szint 60-70 %-ának megfelelõ értéken, miközben a belsõ fogyasztás (a bérek, a jövedelmek, a nyugdíjak, a táppénz és az állami költségvetés: vagyis az elkölthetõ pénz, "a cash-flow") reálértéke minden évben minimum 5-10 %-kal tovább csökkent. Mindez elsõsorban az állam által tudatosan ‘felpiszkált’ infláció (átlagosan legalább évi 20 százalék volt!) súlyos következménye, amelynek leg-fõbb gerjesztõjeként, motorjaként 1995-tõl a forint ‘Surányi-féle’ ún. csúszó le-értékelését használták fel. A forint-leértékelés és a belsõ infláció kumulált össz-mértéke megegyezik, ami az ok-okozati összefüggés bizonyítéka. A belsõ infláció a kifelé tervszerûen deklarált "csúszó forint-leértékelés", vagyis a mesterségesen elõidézett - a nemzetgazdaságra az állam által ráerõszakolt - devalváció miatt két-számjegyû még napjainkban is...


Nem az inflációt kell tehát "megszûntetni", hanem az állam mohó túlköltekezési vágyát és gyakorlatát, így mindenekelõtt a forint csúszó leértékelését, ami összes gazdasági bajaink legfõbb oka, hivatalos és intézményes elõidézõje. A csúszó le-értékeléssel ugyanis az állam éppen hogy a saját fokozódó túlköltekezését kívánta szentesíteni, legitimálni s bebetonozni, hogy állampolgárai áldozatos munkájának a hasznát mindenfajta fondorlatos adók és járulékok formájában zavartalanul fölözhesse le. Az infláció szándékos gerjesztésével az állam különös korrupciós ügyletet kötött: az állampolgárok, a magyar vállalkozók munkájának értéke automatikusan/folyamatosan értéktelenedik el, - míg az észrevétlenül eltûnõ értékkülönbözet 20 %-ban a költségvetés, 80 %-ban a multik zsebébe vándorol.


Igaz, az állandó valutaleértékelés exportösztönzõ hatású, ami ideiglenesen cél-szerû intézkedés lehet egyébként magasan fejlett, tartós egyensúlyban mûködõ gazdaság átmeneti fizetésimérleg-hiányának a gyors felszámolására. De nem egy krónikusan beteg, katasztrofálisan visszaesett, fejletlen iparú, depressziós mezõ-gazdaságú gazdaságban, amelyet már amúgy is többszörösen kiszipolyozott a hitelkamatok nyögve törlesztése és a több évtizedes külkereskedelmi cserearány-romlás! A folyamatos csúszó forint-leértékelés a magyar gazdaságot tévesen arra ösztönözte/kényszerítette (!), hogy minden iparcikkét és minden mezõgazdasági termékét, minden élelmiszerét vigye exportra, akár fél áron (forint/USD = 100-, majd 220 árfolyamon!) is, mert így relatíve látszólag jobban jár... Ámde mivel enni/fogyasztani valamit mégiscsak szükséges: létfontosságú élelmiszereket és fogyasztási cikkeket kell importálnunk!


Így magyar jonatán helyett holland zöldalmát, finom teavaj helyett „eeropúmós” -‘copyright’ by Horn Gyula - (szörnyû ízû) margarint, stb. ehetünk - 10-12-szeres áron.


Nos, ki lehet az, aki ezen a félõrült, ráadásul hasznosnak (sõt, szükségszerûnek!) kikiáltott tranzakció-sorozaton jól jár?! Az EU-tagországok gazdaságai, termelõi és külkereskedõi, a multinacionális cégek, a külföldi és a magyar bankárok. A magyar paraszt és minden magyar fogyasztó, állampolgár évek óta folyamatosan egyre rosszabbul jár, - társadalmi fogyasztásunk színvonala és összetétele egyre meredekebben elmarad a legfejlettebb országoké mögött. Éppenhogy ez a kamat-rabszolgaság legbensõbb lényege. Mindenünket eladjuk potom áron, csak hogy törleszthessük az esedékes (végtelenbe nyúló) adósság-szolgálatot, és hogy az ország OECD-kirakata messzirõl nézve harmonikus látványt nyújtson, miközben méregdrága, zömmel bóvli import-cikkek fogyasztására kényszerülünk, hogy azért mégse' haljunk éhen! Tíz év leforgása alatt a forintunk dollárviszonylatban kevesebb, mint a felére (100/220) értéktelenedett. Ez azt jelenti, hogy a tíz évvel ezelõtti fogyasztási színvonalunkért ma kb. kétszer annyit kell(ene) dolgoznunk. De ez már nem megy, ez a munkaintenzitás már meghaladná a dolgozó ember és a nemzetgazdaság teljesítõképességének legfelsõ határát...


A folyamatos csúszó leértékelés annak a tudatos/cinikus deklarálásával egyenlõ, hogy a magyar nemzetgazdaság teljesítményének, a magyar ember munkájának az értéke automatikusan havi/évi x-százalékkal - mert nem is a mérték kérdéses, hanem az elv az, ami tûrhetetlen! - folyamatosan csökken a fejlett országokban élõ-dolgozó emberek munkájának az értékéhez képest. A valuta-paritás arány-változása ugyanis pontosan ezt jelenti, ezt fejezi ki. Az USA gazdasága az elmúlt 5 év alatt tehát nagyjából 120 százalékkal növelte teljesítõképességét a magyar nemzetgazdasággal szemben. Más magasan fejlett országok valutáját (DM, jen, font, frank, stb.), azok forinthoz mért paritás-változását alapul véve kb. ugyanerre az eredményre jutunk, ami az állításaim igazolására perdöntõ bizonyíték.


Mármost ezek után felmerül a kérdés: hogyan és mikorra fogjuk behozni, utol-érni az Európai Únió fejlett országait, - feltéve, hogy végre tényleg elkezdtünk növekedni?!


A választási vitákban az MSZP és a Fidesz között a legkiélezettebb kérdés volt, hogy: évi 5 százalékkal, vagy 7 százalékkal kell növekednie gazdaságunknak ahhoz, hogy elkezdjünk felzárkózni?


Én ma sem tudom ezt a vitát magamban eldönteni, még csak megjósolni sem tudom a szükséges index-értéket, - sõt, még annak meghatározását sem vállalnám szívesen, hogy: ugyan mihez képest?... Egyet viszont egész bizonyosan tudok. Növekedni akkor kezdünk majd el, amikor a forint/dollár árfolyam-index eddigi sorsszerûen tendenciózus emelkedése megáll, de legalább is huzamosabb idõn át stagnálni kezd. Felzárkózni pedig akkor tudunk majd, ha ugyanez az index, vagy éppen mondjuk a forint/DM paritás-arány elkezd fokozatosan/folyamatosan meg- változni a forint javára!


Ameddig ugyanis nem fordul meg az eddig regisztrált trend, addig nemcsak hogy a felzárkózásról dõreség fecsegni, hanem ellenkezõleg: továbbra is változatlan ütemben húznak el tõlünk a fejlett országok, - az olló két szára tehát még tovább nyílik.



A felzárkózásunk elindításának legfontosabb alapfeltétele, hogy - hivatalosan és azonnal - megszûntessük a forint csúszó leértékelését. Azonnal meg is szûnne az infláció, mert nem lenne, ami gerjessze.


A kellemes, békés nyugalomban csendesen elkezdhetnénk, gyarapodni, - mind-annyiunk, Magyarország javára.







Az Orbán-kormány programjának kritikája



Szívesen vettem a felkérést, hiszen mindig vonzottak a nehéz feladatok.


A Fidesz-kormány programjának - amely a korábban meghirdetett 40 pontos választási intézkedési tervre épül - bírálata azonban nem elsõsorban szakmai szempontból "problematikus", hanem érzelmi okokból.


Minden normális ember alapvetõen optimista, reménykedõ beállítottságú, így jó magam is ilyen vagyok. Mint minden becsületes magyar, én is szeretném erõsen hinni, hogy vége a megpróbáltatásoknak, és most elindulunk felfelé.


Ha tehát kizárólag a szívemre hallgatok ("Listen to your heart!"), akkor már azt a bizonyos 40 pontot is elfogadom tökéletesnek, - a kormányprogram olvastán pedig egyszerûen dolgom végeztével, önfeledten dõlök hátra, hisz a benne meg-fogalmazott tennivalók következetes megvalósítása majd mindent megold.


Ha az ember semmit nem tud hozzátenni, hát ne is vegyen el belõle semmit!


Amennyiben azonban - mint ahogy erre eddig megélt 48 évem (és sajnos, nem engedhetek a 48-ból, mert Sándor András sem engedhetett belõle!) súlyosan megtanított! - mégis inkább az eszemre hallgatok, akkor azt kell mondanom: a program jó, végre van programunk, azonban mindezen ígéretek, törekvések természetesen csak annyit érnek majd, amennyi meg is valósul belõlük.


A Horn-kormány programjából nemigen volt mit elfogadnunk, mert az MSZP-nek 1994-ben, a hatalom újbóli átvételekor semmilyen programja nem volt. (Nem is csináltak semmit, majd egy ‘álló’ évig...) Ami ehhez képest a semmibõl 1998-ra mégis megvalósult, az nagyjából a magyar nemzet és a magyar nemzetgazdaság szándékos tönkretételével egyenlõ. (A gazdasággal korábban sok jót Antall sem tett, ám az nem volt szándékos.)


Az Orbán-kormány programja kicsit idealisztikus, kicsit utópisztikus, kicsit naiv, ámde összességében átgondolt, becsületes és jó szándékú program.


Idealisztikus abban, hogy azt hiszi: a jobb, a gazdagabb és boldogabb jövõ meg-valósításához nem kell más, csak szorgalmas és tisztességes munka.


Utópisztikus abban, amennyiben a polgárt állítja a programja középpontjába.


Naiv abban, amikor a jövõ felépítését a múlt leküzdése nélkül képzeli el.



Miért is mondom, hangsúlyozom mindezeket én, - a középkorú, középosztálybeli, "centrumos gondolkodású", sokgyermekes értelmiségi családapa?!


Mert az élettapasztalataim alapján jól tudom, hogy az ember bármilyen komoly eredményt - még stabil békeidõben is! - csak és kizárólag kemény küzdelem, meg nem alkuvó, szüntelen harc árán érhet el: a konfliktusok ‘nagy ívû’ elkerülése végsõ soron mindig veszteséget, vereséget eredményez. Hát még háborúban!


Nem elég tehát jól és becsületesen dolgozni, hiszen a családunkat és vagyonunkat meg is kell védenünk a tolvajokkal, a rablókkal, a csalókkal és a gyilkosokkal szemben, akik ellenségeink. Ha akarjuk, ha nem - vannak ilyen emberek...


A "POLGÁR" program-középponttá tétele azért utópisztikus, mert a klasszikus értelemben vett polgárság Magyarországon még mint vékony réteg sem létezik, - kialakuló csíráit az elmúlt másfélszáz évben több ízben is módszeresen kiirtotta a külsõ ellenség, vagy a belsõ diktatúra, - azután a legutóbbi évek kommunizmusa és privatizációja pedig egyszerûen felszámolta a polgári középosztály valamikori kialakulásának összes alapfeltételét is, amikor a magyarból azonnal világpolgárt akart erõszakkal kreálni, a nemzeti-polgári fejlõdési lépcsõfok meggondolatlan kiiktatásával! A "szovjetek helyett" így minden hatalom a liberális bankároké, a kozmopolita tõkéseké, a multinacionális cégeké lett.


A Fidesz-kormánynak programja következetes és maradéktalan végrehajtásához elõször is meg kell teremtenie a polgárosodás valódi anyagi létfeltételeit, majd ezután "létre kell hoznia" magát a polgári középosztályt, a polgárságot, annak létrejötte után pedig a szuverén polgári nemzetállamot. Mondanom sem kell, hogy mindeme fejlõdés megvalósítása minimum 3-4 kormánycikluson ívelhet át, - 4 év alatt már jó, ha a polgárosodás anyagi feltételei szûkösen megteremthetõk. Mindamellett a Fidesz-kormánynak - nagyon kemény harcban! - le kell gyõznie önmagában, és önmaga környezetében is a kommunista/vadkapitalista múltat.


A múlt itt él és tovább pusztít közöttünk, mint az Aranyborjú imádatának leg-újabb kori manifesztációja, a liberális-kozmopolita hazugság-szövevény, ami önmagát liberális polgári demokráciának álcázva többpárti rabló-diktatúrát valósít meg egy szûk elit érdekében, és a nép ellenében.


Tévhit, hogy az egyszerû szerencsétlen, kizsákmányolt átlag-magyarokból álló szegény nép fiai kozmopolita világpolgárokká tehetõk, anélkül, hogy valaha is egy független magyar nemzet büszke polgárai le(he)ttek volna. Tévhit, hogy a múlt legyõzése - vagyis harc! - nélkül felépíthetõ a jövõ polgári társadalma. Tév-hit, hogy a gátlástalanul összelopott milliárdos vagyonokban és a legkülönbözõbb jól fizetõ állami vagy vállalkozási állásokban kvázi-polgári tulajdonosként, vagy menedzserként de jure és de facto bent ülõ sok tízezernyi kripto-kommunista, de ‘szalonképes úriembernek’ álcázott rejtõzködõ szoci majd néhány tucat fideszes kesztyûskezû, szakértõ simogatására dorombolni, sõt, ‘tejelni is’ fog, és minden igyekezetét, energiáját és vagyonát mozgósítja a kormányprogram finanszírozása, illetve megvalósítása céljából. Márpedig náluk a pénz, a vagyon és a hatalom, - akkor is, ha néhány hete elvesztették a választásokat.


Harcolni kell hát. Nemcsak a társadalombiztosítást kell elvenni/visszavenni tõlük, hanem: a bankokat, a Nemzeti Bankot, a minisztériumokat, a sajtót, a Magyar Televíziót, valamint a föld-nagybirtokokat is. (Magánpalotáik, úszó-medencéik maradjanak az övék.) Ellenkezõ esetben a politikai hatalmat is vissza fogják szerezni, mert nagyon megszokták, hogy mindent birtokolhatnak.



Egyetértek a Fidesz-szel abban, hogy a polgár, mint eszménykép gyakorlati meg-valósításán, a polgár létfeltételeinek és jólétének megteremtésén munkálkodik. Ennél többet itt a Földön nem is remélhetnénk, hiszen az üdvözülés nem evilági kategória, - csupán csak a boldogulás. Ámde mi is jelentheti a polgári lét valódi fundamentumát? Az önálló, önellátó vállalkozó tevékenység, vagyis az öröklõdõ családi vállalkozás, a nemzedékeken átívelõ teljes anyagi függetlenség. Mibõl is állhat a szuverén polgári nemzetállam? Az elõbb meghatározott egzisztenciájú, független magyar polgárokból. A baj az, hogy a jelenlegi társadalmunkat sajnos éppen hogy csak az állampolgárok totális anyagi függõsége, eladósodottsága és fizetésképtelensége, a hazai elitjével és a külföldi befektetõkkel, hitelezõkkel fel-vásárlókkal szembeni bérrabszolga-kiszolgáltatottsága jellemzi, éppen úgy, amint reménytelenül eladósodott, ezer lánccal gúzsba kötött, a Világbank és a multik által végletesen kizsákmányolt, és így sem anyagilag, sem politikailag nem lehet független a magyar nemzetállam sem. Hosszú még az út az EU-Kánaánig!



Arról sem szabad megfeledkeznünk eme kormányprogram olvasása közben, hogy legalább 4-5 millió magyar állampolgár napi életvitelének részletes átvilágítása valóságos katasztrófa-állapotot tükröz: a családok anyagi alapjait, tartalékait, egzisztenciális biztonságát a reformkommunizmus és a rendszerváltás, - belsõ morális összetartását pedig a fellazító liberalizmus verte szét. A családot eltartó középkorúak munkahelyük (már: akinek van!) elvesztésétõl rettegnek, az öregek és a gyermekek is állandó nélkülözésben élnek. Az élethez alapvetõ fontosságú közüzemek díjai lassanként már ténylegesen kifizethetetlenek és állandóan tovább nõnek, az egészség és a társadalombiztosítás a gyakorlatban egyaránt nemlétezõ fogalmak. A táplálkozás minõsége egyre silányabb, a tartós háztartási eszközök apránként végképp tönkremennek, kultúrára már egy fillér sem telik. A múlt meg-emészthetetlen, - elfogadható jövõkép pedig nincs.


Magyarország lakosságának legalább a fele számára a csatlakozásunk az Európai Únióhoz és a NATO-hoz távoli ködbe vész, de egyébként sem jelent semmit.


Ezzel szemben sok millióan egyáltalán nem biztosak abban, hogy - akár egy szál gatyában is! - megérik az ezredfordulót.


Mert közben nemzetünk egyre fogy. Ha az elmúlt 50 év alatt nem válik valóságos nõgyógyászati ‘iparággá’ a mûvi abortusz, - éppen 16 millióan lehetnénk.


Nagy Imre - 1956. szerencsétlen sorsú magyar miniszterelnökének - újratemetési szertartásán (1989-ben) a szakállas-ifjú Orbán Viktor vérpezsdítõ szónoklatában hitet tett 1956. népszuverenitás-eszméjének megõrzése mellett, és követelte a szovjet csapatok azonnali távozását Magyarország területérõl.


A népfüggetlenség (1956-os) eszméje, a semlegesség vágya azonban nem csupán annyit jelent(ett), hogy "Ruszkik, menjetek haza!", hanem azt is: "Amcsik, multik vinni ne jöjjetek ide, legfeljebb hozni, segíteni." Nem beszélve arról, hogy 1956-ban még egyáltalán nem voltunk oly reménytelenül eladósodva, mint ma, - a nép- függetlenség eszménye tehát reálisabb alapokra épülhetett volna. Az elmúlt 15 év alatt azonban a külföldi hitelezõink minden nemzeti mûködõ tõkénket és vagyon-tárgyunkat eljelzálogosították, majd a ‘gengszterváltás’ után összes profittermelõ vagyonunkat "felélte" a rabló privatizáció.


Jó, tudom: azóta nagyon megváltozott a világ - globalizáció, meg minden! Csak- hogy: amennyiben már a magyar szavak sem ugyanazt jelentik, akkor nincs mirõl beszélni...



Félreértés ne essék: mi nem vagyunk szélsõségesek, idegengyûlölõk vagy más demagógok, - a helyünket nagyon is a középen határozzuk meg. Nem kergetünk álproblémákat, nem csinálunk bolhából elefántot. Nagyon is türelmesek, szívósak és kitartók vagyunk. Egyáltalán nem kívánhatjuk, hogy a Fidesz-kormány vissza- menõleg privatizációs statáriumot rendeljen el! Nem kívánhatjuk azt sem, hogy afféle ‘tételes elszámoltatás’ keretében minden Lupis, Kunos, Zemplényi, László, Kovács, Szekeres, Hujber, Palotás vagy Máté vagyonát kobozzák el. Bár némi iróniával meg kell, hogy jegyezzük: Kádár apánk óta tudjuk, hogy elosztani csak azt lehet, amit megtermeltünk, - amink van. Mármost a nevezettek profitja csak úgy szolgálhatná jól a még nem létezõ magyar nemzeti-polgári középosztály gyarapodását, a Fidesz kormány-programjának megvalósítását, ha a vagyonukat most, azonnal elvennék tõlük. Semmibõl ugyanis nem lesz semmi. Az energia-szektor visszaállamosításáról most nem is szólva, ami pedig kifejezetten égetõen szükséges lépés lenne...


Mi, az Új Idõk keresztény, és '56-os magyar nemzeti szellemiségét õrzõ írók és szerkesztõk - a független és érdekmentes igazság szószólói - egyelõre csupán azt szeretnénk látni, hogy Magyarországon ténylegesen és kézzelfoghatóan elindul a polgárosodási folyamat, hogy határozott kormányzati intézkedések születnek az állampolgárok anyagi talpra állásának, függetlenségük sürgõs megteremtésének érdekében. Konkrét lépéseket szeretnénk már látni az állampolgárok és a nemzet-állam kamatrabszolgaságának a felszámolására, hogy ne csupán jogharmonizált koldusokként léphessük át az Európai Únió képzeletbeli kapuját, - hanem a lét-biztonságunk, a jövedelmünk, életszínvonalunk, valamint egyéb körülményeink, kultúránk és emberi méltóságunk, megbecsültségünk mértéke is megüthesse, el-érhesse a hõn áhított nyugat-európai színvonalat. Vagy legalább a portugált, vagy a görögöt...



Nagyon sokat gondolkoztam a kormány programján, amit persze mindenekelõtt közgazdasági szemszögbõl vizsgáltam, elemeztem, - lévén ez a szakmám.


A programot, annak fõbb téziseit végül is három fõ szempont szerint értékeltem: (1) Mi nincsen benne? (2) Mi az, ami kevés és gyenge? (3) Mi az, ami téves vagy direkt rossz célkitûzés? Ami jó, azt nem kritizáltam, hisz' nincs miért. Ez egy jó program. Csakhogy a megfelelõ alapok hiányában - amelyeket fel kellene tárni, meg kellene teremteni, netán vissza kellene szerezni! - kicsit olyan, mint afféle ígéretgyûjtemény, ami csak lóg a levegõben. Tudom mindazonáltal, hogy a Horn-kormány hagyatékának az áttekintése, az átvilágítása, a valós források tételes fel-térképezése csak most, az átadás-átvétel jogi megtörténte után kezdõdhetett meg. Lesznek is meglepetések: üres kasszák, eddig ismeretlen kormány-garanciák, el-kötelezettségek, felhördülés, hátra-mutogatás, pót-költségvetések, országgyûlési veszekedések, miegymás...


Az alapkérdés azonban nem változik: növekedni kellene, de mibõl, hogyan?!


Az Orbán-kormány programjában tulajdonképpen minden megvalósítandó fontos dolog benne van (sõt, esetenként még túlzott részletességgel is), téves vagy rossz célkitûzései pedig gyakorlatilag nincsenek.


Kevés és gyenge azonban az elérni kívánt célok konkrét, tételes megalapozása. A koncepció-alkotás szükséges "elõzménye" a minél pontosabb helyzet-elemzés, én ehhez szeretnék a gondolataimmal hozzájárulni. Kellene ugyanis egy stabil bázis a múltról, a kommunista gazdasági örökségrõl alkotott reális és komplex érték-ítélet, amire a stratégiai terv legfontosabb prioritásai felépíthetõk.



A napokban mutatta a tévé-híradó, amint Chikán Attila gazdasági miniszter meg-nyugtatta a nyugati államok nagyköveteit: Magyarország gazdaságpolitikája az irányát és a lényegi elemeit tekintve nem változik. A nagykövetek mind meg-könnyebbülten sóhajtottak fel, majd még kifejtették, hogy az elmúlt évek magyar gazdaságpolitikáját rendkívül eredményesnek tartják...


Ez a híradó-részlet engem mélységes aggodalommal töltött el.



A folyamatos gazdálkodás, a költségvetés, az üzleti terv alapja - egy család, egy részvénytársaság vagy egy nemzetállam esetében egyformán - az örökölt, vagyis a meglévõ vagyoni (mûködõ tõke-) helyzet, másrészt a folyó fizetések, a cash-flow (bevételek és kiadások) valamilyen egyensúlya.


Magyarország - mint független nemzetállam - vagyoni helyzete egyfelõl felemás (tisztázatlan), illetve átmeneti, másfelõl kétségbeejtõen labilis, illetve sanyarú.


Végre fel kell leltároznunk, hogy egyáltalán mink van, pontosabban mink maradt. Ragyogó alkalom lehet ez arra is, hogy egyszer ‘s mindenkorra rögzítsük, mik azok a vagyontárgyak, portfoliók, amelyeket továbbra is, vagy újra tartósan a nemzetállam tulajdonában kívánunk tartani, mûködtetni és megõrizni. Tudom, hogy a felsorolásom néhány tételét a mai leltár másképpen minõsíti, ám az én javaslatom átgondolt, következetes, és a polgári nemzetállam stratégiai érdekeit szolgálja. Ennek megfelelõen: a termõföld (a nagybirtok), az energia-szektor, az ivóvíz-ellátás (vízmûvek), az állami lakásépítés (újból szükséges), a kórházi alapellátás (kórházak), a Magyar Televízió, a Magyar Rádió, a bányászat (a bányák), a termálvíz-kincs (források), a NATO-kompatibilis hadiipar, a MÁV, a Magyar Posta, a MATÁV, az Antenna Hungária, a MALÉV, az LRI, a MAHART, a BKV, a távolsági VOLÁN, a Magyar Távirati Iroda, a Magyar Nemzeti Bank (jegykibocsátás és pénzverde), a Magyar Termõföld Bank (vagy Alap, Sándor András publikált ötlete alapján), az Agrárbank (a mezõgazdaság finanszírozására), Vállalkozás Fejlesztési Bank (kisvállalkozások hitelezésére), Kereskedelmi és Hitelbank (államilag is támogatott hitel-kihelyezések céljára), az OTP és a Postabank (a lakosság pénzeszközeinek kezelésére, legfõképpen a lakásépítések hitelezésére) tekintetében a magyar államnak kizárólagos, vagy minimum minõsített-többségi tulajdonosnak kell lennie/maradnia. Ezen port-foliók mûködtetése, vagyonuk és hasznuk tulajdonjoga túlnyomó részében csak a magyar államot illetheti meg.


Ami a nemzetállam cash-flowját illeti: halmozott bruttó külsõ és belsõ adósság-állományunk összege cca. 45-50 milliárd USD-re rúg, ami a mai teljesítmények szintjén majdhogynem 1 évi teljes GDP-nek felel meg. A külkereskedelmi mérleg hiánya, illetve az egyre növekvõ éhségû (és kamat-kötelezettségû!) költségvetési túlköltekezés következtében az ország fizetési mérlegének deficitje - hol kisebb, hol nagyobb mértékben, de - állandóan fennáll. E tekintetben tehát mindig újabb, megújuló/bõvülõ külföldi hitelfelvételekre vagy befektetési célú tõkebehozatalra szorulunk, az egyensúly tehát rendkívül labilis, illetve folyamatosan romlik.


Az alábbiakban röviden megkísérlem felvázolni - a portfoliókezelés kapcsán már említett javaslataimon túlmenõen - azon fõbb prioritásokat, amelyek realizálása útján a magyar polgári nemzetállam fokozatosan megteremtheti függetlenségét a gazdaság mûködési egyensúlyának és az Európai Únióhoz történõ felzárkózáshoz szükséges (évi 7 százalékos) növekedés folyamatos finanszírozásának biztosítása terén is. Mindez mellesleg a valódi politikai függetlenség feltétele is.


(1) Stabil (új), értékálló forint megteremtése, a csúszó leértékelés végleges be-szüntetése. Amíg a magyar valuta folyamatosan devalválódik, addig a tényleges felzárkózás matematikailag sem indulhat meg. (2) A nemzetállami tulajdonnak deklarált portfoliók visszaállamosítása (visszavásárlása). (3) Az állami költség-vetés átfogó és tételes revíziója, - vadonatúj szerkezetû és koncepciójú költség-vetés összeállítása, 1999-re is. (4) A lakosság, a lakásépítés, a mezõgazdaság, valamint a magyar kis-és közép-vállalkozások hitelezésére, finanszírozására komplex-új bankok, új bankrendszer felállítása. (5) A külsõ és belsõ állam-adósság teljes körû felülvizsgálata, a "kezelésének" elvétele a Magyar Nemzeti Banktól, - arra külön állami szervezet létrehozása.


A felülvizsgálat eredményétõl függõen újratárgyalás, átütemezés, törlés, és/vagy moratórium, illetve egyéb, más könnyítések kérelmezése a külföldi hitelezõktõl. A magyar és külföldi bankok számára az állami költségvetés finanszírozásának szigorítása, illetve teljes körû megtiltása. (6) A termõföld-piac megteremtésére, a termõföld-tulajdon mobilizálására egy külön, ún. "Termõföld Bank/Alap" életre hívása, meghatározóan állami részvétellel. (7) Az új, összevont családi jövedelem-adózás rendszerének bevezetése, - már 1999. január 1-jei hatállyal. (8) Az alanyi jogon járó, teljes és ingyenes társadalom-biztosítás bevezetése, illetve visszaállítása. A teljes értékû állami nyugdíjrendszer visszaállítása. (9) Vadonatúj, általánosan kötelezõ olyan bérrendszer bevezetése, amely az át-meneti idõszakban biztosítja a magyar személyi jövedelmek (mindenekelõtt a bérek és a fizetések) fokozatos felzárkóztatását az Európai Únió országainak átlagához.


Minden más kompatibilitás megteremtésével szemben alapvetõ elsõbbséget kell élveznie ugyanis a magyar polgári lakosság jövedelmi szintje szükséges mértékû felemelésének, mert a multinacionális cégek által foglalkoztatott magyarországi dolgozóknak - azonos minõségû munkáért - az anyaországival azonos bért kell kapniuk. Illúzió lenne ugyanis azt gondolnunk, hogy a termékek, a szolgáltatások, a munkaerõ és a tõke szabad áramlása majd "szabadon" kiegyenlíti a személyi jövedelemkülönbségeket is. Az únióba-lépésünk után ezek konzerválódni fognak.


Egy-nyolcadnyi átlagos jövedelemmel belépni örültség, mert aki koldusként lép be, azt koldusként is fogadják, és az a késõbbiekben is megmarad koldusnak...


Állami garanciát kellene nyújtanunk magyar polgárainknak jövedelmük kötelezõ kiegyenlít(õd)ésére.







Ott kinn, arra van az igazság!



Sosem fogom elfelejteni! Úgy 1978. táján barátommal részt vettem Gyõrben egy nemzetközi közlekedéstudományi konferencián. Az egyik híres-nevezetes, idõs NDK-s tudós elõadásában átlagosan 3-4 percenként fordult elõ a "mátrix"-szak-kifejezés, amit a magyar postai szaktolmács következetesen, mindig: "matricá"-nak fordított. Eleinte csak sandán-lopva tekintgettünk oldalvást egymásra, - majd gátlástalan-gurgulázó, fuldokló nevetésben törtünk ki. Kiszera méra, bávatag, - mi több: tohuva bohu. Mindenki értetlenül, megrovólag nézett ránk, pedig a "király" volt meztelen, nem mi. Az elõadás-sorozat befejezése után a társalgóban "svéd asztal" várta a tudományos erõfeszítésektõl kiéhezett hallgatóságot. A svéd asztal akkoriban egyfajta egyszerû, magyaros vendéglátást jelentett: sült csirkecombot friss salátalevélen. A közlekedési tudományok valamennyi hû szolgája, a tudósok apraja-nagyja, mint a véres koncra a ragadozó vadak, úgy vetették rá magukat a csirkecombokra, miközben szabályszerûen majdhogynem fellökték és eltaposták egymást. Barátommal meg sem kíséreltük, hogy megközelítsük a pankrációba és az eszeveszett kétkezi zabálásba feledkezett tömeg közepén a rohamosan fogyó csirkecomb-halmot. Abbahagyhatatlan, hisztérikus kacagás vett erõt rajtunk. Mert


kétszer annyi "tudós" volt a teremben, mint salátás csirke-porció. Eszkimó - fóka.



Túl korán érkeztem a Gellért Szállóba. Így azután volt alkalmam néhány tisztelet-kört tenni a nemsokára kezdõdõ konferencia termében, és annak a környékén. Az oszlopok mögött két pincér jött felém nagy sietve. Az egyik álmélkodva-dühödten mutatott az emelvény mögött kifeszített selymen díszelgõ óriás-betûs "reklám-szlogen"-re: "A polgári Magyarországért!" - "Ezt a baromságot!" - kiáltotta. A pincér szó szerint ezt mondta a társának, aki élénken helyeselt! Gyanítom, hogy egyikük sem volt sem kommunista, sem szélsõjobboldali; - csak az egyszerû nép átlagos fiainak megnyilvánulása volt ez. Nem tudták, hogy a reklám történelmi!


"A történelmi ‘igazság’ gyakran változhat (kommunizmus-reformkommunizmus-liberalizmus-kapitalizmus) - a beavatottak köre viszont mindig ugyanaz." Így aposztrofálta bevezetõ beszédében Orbán Viktor az összenõtt szocialista-liberális monetáris-restrikciós gondolkodás gazdaságpolitikai lényegét. Hálás közönsége (pl.: Pusztai Erzsébet és Barsiné Pataki Etelka) harsányan kacagott...



A Fidesz alkalmi borszakértõje, Varga Mihály gazdasági kabinetfõnök nem akart elmaradni szellemességben fõnöke mögött. Nem kívánt elmélyedni az egyensúly kontra növekedés, illetve, hogy csökken-e az államadósság, vagy csupán szét-osztották? piszlicsáré kérdéskörökben; - ezek szakértõ elemzését meghagyta az utána szólóknak. Ellenben új vizekre evezett: "Némi fejtörést okozott számomra, hogyan is lehetne a kormány gazdaságpolitikáját röviden jellemezni. Néhány nappal ezelõtt egy borászati szaklap került a kezembe, ahol egy borversenyrõl szóló beszámolót olvastam. Az utolsó helyezett bor jellemzése így hangzott: Fülledt illatú bor, amitõl hosszabb szellõztetés után is csak nehezen szabadul. Hízelgõ típus. Óriási meglepetéseket nem tartogat. Mély, vörös színû, amely elnyomja a többi árnyalatot. Az illatnál viszont durvább az íz: egy kissé öreg hordóra is gyanakodhatnánk, kóstolva az italt. Nincs igazán egyben a bor, így aztán kissé egysíkú. Az elsõ szippantásra megnyerõ - még a méz is felsejlik -, ám utána hamar eluralkodik az alkohol. A Fidesz erre a másnaposságra kínál gyógyszert, amitõl a polgárok feje már két év óta fáj. Ez a kormány hasonló a középkori orvoshoz, aki mindenre ugyanazt javasolja: eret vágni!"


Varga Mihály a vitanapon egy másik, még meglepõbb, spontán megnyilatkozást is tett. Már nagyban zajlott a késõbbi, rögtönzött gazdaságpolitikai "kerekasztal-konferencia", amikor - a hangjában utánozhatatlanul atavisztikus reszketéssel - váratlanul felkiáltott: "Jujj, - egyébként itt van a teremben Bauer Tamás is!"


(Ma - némi idõbeli ‘liftezések’ után - 2004. január 30-ikát írunk. Elaludtunk?!)



Aztán svéd-asztal. Hozott anyagból zsíros-szalámis, kolbászos és tojásos-sajtos szendvicsek friss saláta-levélen. Kétpofára táplálkozik, és vedeli a colát minden tudós gazdaságpolitikus, politikus és politológus. Lesz itt pirkadat, nem is sokára. Amióta kijöttem a konferencia-terembõl, lényegesen jobban érzem magam. Ide-kint a társalgóban, a karzaton valahogy sokkal jobb a levegõ. Itt kinn valahogyan minden egészen más. Szendvicsek között reménytelibb az élet. Azután hirtelen felocsúdom filozófikus kábulatomból, majd fellélegezve azonnal meglátom a félig nyitott, utcára nyíló ajtót is.


Ott kinn, arra van az igazság.

Tanácsköztársaságból banánköztársaság



Tiborc panaszbeadványa


az Alkotmánybírósághoz



Tisztelettel elõre jelzem, hogy az alant következõ halmazati panaszaim gyökerei mélységes mélyre nyúlnak, részint a magyar nemzet huszadik századi balsorsú történelmébe, részint az egyetemes emberi történelem azon konszolidált, boldog korszakába, amikor még a szeretet-jog, az isteni erkölcs, illetõleg a mózesi kõ-táblák törvényei szabályozták a társadalom életét, és nem a bal-liberális hagymáz. Valamikor nagyon régen elveszíthettem a fonalat, és sehogyan sem vagyok képes újra felvenni, pedig legkevésbé se’ vagyok már koppány. Kiverte belõlem az élet. Problémáim leglényege a legitimitás körül forog, különös összefüggésben az õsi elvvel, amit - mint a mindenható Isten akaratát követõ második legfontosabb jog-forrást - a népfelség elvének szoktunk nevezni. (Lásd még: Szentkorona-tan!)


Nem vagyok született lázadó; - önnön magatehetetlenségem, vagy értetlenségem minden ódiumát sem kívánom eme legmagasabb államjogi fórum nyakába varrni! Mégsem értem azonban, hogy pontosan hol, illetve mikor lett az összes kutyából nagyhirtelen szalonna, holott gyakorlatilag semmi más nem változott azon kívül, hogy a mozdítható értékeink nagyjából szõrén-szálán mind eltûntek. A számomra bizony makacsul úgy tûnik, mintha 1990. tájékán észrevétlenül áttértünk volna egy társadalmi Möbius-szalag jogi fonákjára, - jóllehet mi magunk sem irányt, sem oldalt, sem lépést, sem rendszert nem váltottunk. Lehetséges lenne, hogy a Föld fordult meg alattunk, miközben Csipkerózsaként átaludtuk az egészet?!


Kérem, nézzék el esendõségem, de földhözragadt, gyarló emberként szükségem volna valamiféle támpontra, jogi fogódzóra, ami kézenfogva átvezet engem és sorstársaimat az elterelt magyar Rubicon túlsó partjára, mielõtt végleg polgári jobblétre szenderülné(n)k! Okvetlenül válaszolnunk kell gyermekeink faggatózó kérdéseire, miszerint: (1) Dolgozzunk, vagy tõzsdézzünk? (2) Lakásra gyûjtsünk, vagy részvényekre? (3) Értékeket, családot alkossunk-e, vagy legyünk inkább mások egy portyázó falkában? (4) Fizessünk-e adót, tébét, nyugdíjjárulékot, vagy éljünk fel mindent, most/azonnal? (5) Mit is tekintsünk "létminimum"-nak? (6) Ki lehet "polgár"? (7) Szimplán hülyének néz minket az állam, és így nézzük mi is annak; - vagy ez az egész csak egy rossz álom?!


Tisztában vagyok vele, hogy jelenleg "A mezei poloskák védetté nyilvánításáról", valamint "Az imádkozó sáska vallásszabadságának biztosításáról" szóló rend-kívül fontos és idõszerû, eurokompatibilis törvények elõzetes jogharmonizációját, illetõleg normakontrollját végzik - ám mégis, tisztelettel kérem, hogy amennyiben drága munkaidejük megengedi, válaszolják meg az alant következõ legitimációs/ jogfolytonossági kérdéseimet! Személyes okból is érdekelt vagyok válaszaikban, ugyanis az elmúlt napokban éppen egy országos jelentõségû ügyben, fontos (very important) személyiség megbízásából meghallgatásért folyamodtam kancellária-miniszterünkhöz. Részletesen, kb. nyolcszor félórában körvonalazott kérésemet mindig azzal utasították el furcsa hangnemben, hogy Magyarország mégsem egy banánköztársaság, ahol valaki, nemzeti fontosságú ügyben, csak úgy felhívhatja a Miniszterelnöki Hivatalt!


Lenyûgözõ Magyarország államformájának XX. századi fejlõdése! Monarchiából tanácsköztársaság, a német fél-gyarmatból népköztársaság, a szovjet gyarmatból köztársaság - nemzetállamból pedig multinacionális banánköztársaság.



Konkrét jogi, illetõleg legitimációs dilemmáim, kérdéseim a következõk:


Németh Miklós, a legutolsó elõtti kommunista miniszterelnök leköszönése elõtt felfedezte, hogy 20,5 milliárd USD adósság terheli a reformok súlya alatt össze-roskadt proletárdiktatúra államkasszájának büdzséjét. Az államadósságot, illetve annak szolgálatát Antall József rendszerváltó miniszterelnök minden hercehurca nélkül átvette. Meg sem kérdezte, mibõl is származott az. Ez az adósság azóta nagyjából megkétszerezõdött (a forint 8-10 év alatt két-és félszer gyengébb lett a dollárnál!), - nemzeti mûködõtõkénk (cca. 60 Mrd USD) viszont teljes egészében eltûnt az ún. privatizáció során. A polgári jólét alapja azonban nem a liberális szóbeszéd, hanem a stabil pénzügyi, jövedelmi és vagyoni helyzet. Na, éppen ez tûnt el! A hiteleket ugye nem mi vettük fel és költöttük el, hanem a kommunista diktatúra, mely távolról sem volt egy szabad demokratikus rendszer. A szocialista állam dollár-adósságát viszont az ún. rendszerváltás és az elsõ szabad parlamenti választások (1990.) után mégiscsak maradéktalanul ránk terhelték. A privatizáció során eladott nemzeti vagyon bevételébõl egy rézpeták erejéig sem részesültünk, az állam állítólag azt utolsó dollárig, mind a külsõ adósság törlesztésére költötte. Még matematikailag sem stimmel az egész! Miképpen vehettük át egy illegitim rendszer összes adósságterheit? Hová tûnt el az állami vagyon, illetve annak a privatizációs bevétele? Ki, mikor, és kit fog mindezért felelõsségre vonni, és/ vagy elszámoltatni?


Külön jogi probléma számomra, hogy az ominózus 60 Mrd USD becsült értékû nemzeti mûködõtõke 1989-ig "társadalmi tulajdon" patetikus névre hallgatott, stílszerûen kifejezve azt a közismert tényt, miszerint azért kaptunk évtizedeken át mindannyian rendkívül alacsony béreket, hogy társadalmi (össznépi) tulajdonunk volumenét gyorsított ütemben gyarapíthassuk, mihamarébb utólérendõ az élenjáró kapitalista országokat. Utól ugyan sosem érhettük õket, viszont sajnos a rendszer-váltás során komprádor/kollaboráns burzsoáziánkkal szívélyes együttmûködésben gyakorlatilag mindenünket ellopták. A multi tanácsadó cégek adták a tanácsot az államnak: ki, mit, mennyiért vihessen el. A probléma lényege a következõ:


(1) A T.T. 1989-ig minden magyar dolgozó kollektív tulajdona volt. (2) Mikor, milyen jogszabály alapján lett a T.T. állami tulajdonná, mikor államosították? (3) Miként válhatott a népköztársaság társadalmi tulajdona a köztársaság állami tulajdonává? (4) Ha a társadalmi tulajdonunk államosításáról legitim törvény nem rendelkezett, akkor milyen jogon értékesíthette azt az ‘új’ magyar állam? (5) Ha jogtalanul, akkor nem is a külföldiek lopták el a kollektív tulajdonunkat, hanem a magyar állam, mely csak úgy, hirtelen átvedlett szocialistából kapitalistává. De kiévé? Legitim lehet-e, ha a rendszerváltó jogállam egyetlen tollvonás nélkül megfosztja a népét minden tulajdonától? Sõt, ha még elszámolni sem tartozik a privatizáció bevételével?! A vagyonunkat elvették, a hiteleiket ránk terhelték. Jogszerû-e mindez? Miért nincs egyikrõl sem hiteles, mérlegszerû elszámolás?


A privatizáció miért a költségvetés-, az államadósság miért a Nemzeti Bank ügye; a kettõ miért nem kapcsolódik közvetlenül mérlegszerûen egymással? Miért nem foglalkozik soha ezekkel a kérdésekkel a magyar parlament?


Az elõzõek szerint a társadalmi tulajdonunk = az állami tulajdonnal, hiszen nem történt külön államosítás. A formális logika szabályai szerint (amire mellesleg az egész jogrendszerünk épül!) ez esetben a társadalom = az állammal, sõt, a nép-köztársaság = a köztársasággal! Elõbbi állítás jogi nonszensz, hiszen az állam a társadalom erõszak-szervezete, nem maga a társadalom. Csakhogy pontosan ez történt! Az állam erõszakot tett a társadalmon, elvéve annak tulajdonát. Utóbbi állítás viszont döbbenetes következtetésre vezet: látszat-rendszerváltás történt, Szûrõs Mátyás kikiáltása merõ humbug, - a népet váltotta le, nem a rendszert. Amennyiben ugyanis az egyenlõség, a teljes jogfolytonosság fennáll a régi és az új állam(forma) között, akkor vagy az elõzõ nem volt népköztársaság, vagy az utóbbi (a mai) nem polgári köztársaság. Valamit deklarálni kellene! Egymásét csak akkor vehetik át jogfolytonosan, ha lényegében azonosak. És láss csodát: az alkotmányunk ma is a régi, ugyanaz! Legitim lehet-e, ha a diktatúra észrevétlen megy át a demokráciába? Vállalhat-e effajta "jogfolytonosságot" a polgári demokratikus jogállam? Átveheti-e a demokrácia a diktatúra alkotmányát?


Az ismereteim szerint a polgári társadalom alapja a szabad és független polgárok jog-és esélyegyenlõsége. De vajon lehet-e valaha is szabad és független polgár a társadalom azon tagja, kinek az állam elvette mindenét, a "társadalmi tulajdonát"? A magyar polgári állam éppen a polgári fejlõdés anyagi lehetõségétõl és esélyétõl fosztotta meg a saját állampolgárait. De nem csak ez történt. Az állam a diktatúra által elherdált államkölcsönök összes terheit is "a polgárok" vállaira terhelte, mi-által még a nincstelen földönfutóknál is alacsonyabb szintre, a brazíliai õserdõk gumicsapolóinak rabszolga-szintjére süllyesztette le polgárait! A magyar "polgár" óriási hendikeppel indul(t), - minél inkább vállalkozik, annál mélyebbre süllyed a kamatrabszolgaság mocsarába: tartozásai egyre csak nõnek.


Milyen valódi jogai vannak a nincstelen magyar rabszolga-polgárnak, akinek a tulajdonát elvették, vagyona nincs, állása bizonytalan, jövedelme éhbér, ám a közteherviselési kötelezettségei egyre elviselhetetlenebbek? Milyen fedezetre vállalkozzék a magyar polgár, ha egyszer semmije sincs? Ki ad hitelt a magyar vállalkozónak fedezet hiányában? Hogyan is áll esélyegyenlõség dolgában a hitelképtelen polgár? Mibõl gyûjtsön vállalkozási tõkét a nincstelen, éhbérbõl élõ ember? Mik az esélyei a magyar állampolgárnak európaúniós polgárként?


Régi vesszõparipám a földtulajdon kérdése. A múlt század vége felé, de fõként a huszadik században több szépreményû, ám végkimenetelében egyaránt sikertelen kísérlet is történt a magyar polgári középosztály megteremtésére. A politikusok/ történészek utólagosan többnyire külsõ okokra hivatkozva magyarázták meg a kudarcot. A lényegi, a belsõ történelmi/társadalmi ok azonban mindmáig rejtve maradt. Az tudniillik, hogy a magyar paraszt, a magyar mezõgazdasági kistermelõ sohasem válhatott vállalkozó polgárrá, mert ehhez nem kapta meg a földet. A magyar parasztság munkájának a gyümölcsét, értéktöbbletét, profitját mindig is csak a rajta élõsködõk élvezték, vették tõle el. A paraszt megmaradt nincstelen bérmunkásnak a "szocializmus"-ban is, hiszen földjével bekényszerítették a TSZ-be. Márpedig a föld azé (kellene legyen!), aki megmûveli. Most eljött az igazi végveszély, hiszen legkésõbb az európaúniós csatlakozás véglegesen kihúzza a magyar paraszt lába alól a talajt. Amennyiben multinacionális vállalkozók fogják felvásárolni, birtokolni és megmûveltetni a magyar termõföldet, úgy semmi esély nincsen a magyar parasztok kisvállalkozóvá fejlõdésére, polgárosodására. Akkor a paraszt, a nemzet túlélési génjeinek legvégsõ hordozója örökre betagozódik az új világrend jellegtelen kamatrabszolga millióinak szürke tömeg masszájába.


Lehetséges-e a parasztságunk polgárosodása földtulajdon nélkül? Hihetõ-e a kormány polgárosítási törekvése, ha a termõföld tulajdonjogát éppen úgy meg-vonja mûvelõitõl, mint ahogyan a rendszerváltó kormány elvette a társadalmi tulajdont az egész társadalomtól? Mi lesz a nincstelen parasztok sorsa?


Magyarország 1988-tól, akárcsak egy igyekvõ, stréber tanuló, nagysietve sajnos kritika nélkül átvette a nyugateurópai kapitalista adórendszert (ÁFA, SZJA, stb.), valamint kidolgozta és be is vezette az egyetemes/nemzetközi társasági tulajdon megvalósítását célzó átalakulási és társasági törvényeket, anélkül, hogy mindezt hozzákapcsolta volna a magyar társadalom polgárosodásának követelményeihez. A polgárosodás szükségességének és megvalósításának szempontjai egyszerûen csak kimaradtak a rendszerváltás "prekoncepció"-jából. Az alkotók nyilván úgy gondolták, hogy a magyar nemzet tulajdon nélkül, tetemes adóssággal a hátán is képes lesz majd sikeres egyéni vállalkozóként önerõbõl polgárosodni, illetve svéd adórendszerrel és albán bérekkel, mint éhbérmunkás-polgárság (!?) vonul majd vígan be az Európai Únió közös karámjába.


Legitim volt-e az ország tõkéjének "társaságosítása", átalakítása, valós belsõ részvényvásárló-erõ megteremtése nélkül? Miért nem került sor "társadalmi részvények" kibocsátására, miért nem válhattak a munkavállalók társadalmi (kollektív) tulajdonuk révén a mûködõtõke, az átalakult társasági tulajdon elsõ részvényeseivé? Miért nem került sor szelektív kárpótlás helyett "földosztás"-ra? Kinek az érdekeit képviselték valójában a rendszerváltó kormányok?


A rendszerváltás villámgyorsan széjjel verte "a szocializmus" közigazgatását, ám nem hozott létre helyette mûködõképes újat. Primitív, összevont formában életre hívták a megyei "fõispáni" (jegyzõi) szisztémát, ámde semmilyen (pénz-)eszközt, illetve valódi hatáskört nem biztosítottak, nem delegáltak a szervezethez, így az végig holt térben mozgott. A közigazgatási rendszer földrajzi, területi tagozódása 1995. óta már a látszatot sem õrzi, gyakorlatilag nincs. Magyarország térképén különálló közigazgatású (helyhatóságú) városok "mûködnek", megoldhatatlan feladatkörrel, valós/mobilizálható vagyon és fõleg a szükséges likvid tõke nélkül, immár kezelhetetlen nagyságú hitelállománnyal, a végletekig eladósodva.


A városok közötti földterületen pedig közigazgatási szempontból a senki földje helyezkedik el. A mai helyzet azonban nem csupán pénzügyileg katasztrofális (a városok minden vagyonát jelzálog terheli), hanem jogi/közigazgatási értelemben még inkább. A középkori Magyarország feudális közigazgatási rendszere, amely a földdel kapcsolatos bármilyen jogi kérdés rendezését is helyben megoldotta - szakmailag nagyságrendekkel kifinomultabb, mûködõképesebb és modernebb (!) volt a mainál. Áttekintve a korabeli közigazgatási-és földtörvényeket, szembetûnõ az alkotók egységre törekvése, gondolkodásának jogi tisztasága; továbbá, hogy a jogi szabályozás mennyire megfelelt a reálfolyamatoknak vagyis a hétköznapi élet valós követelményeinek. A társasági törvény vagy a földtörvény mai formájában - különös összefüggésben az indokolatlanul siettetett európaúniós csatlakozással! - egyrészt önellentmondások valóságos tárháza, másrészt nem felel meg nemzet-gazdaságunk stratégiai, illetve polgárosodásunk valós érdekeinek. Az egyetemes/ nemzetközi társaságosítási törekvések/megoldások teljesen idegenek a magyar viszonyoktól, a realitásoktól. Legitim-e a mai területi közigazgatásunk hiánya/ mûködésképtelensége? Mi lesz az eladósodott városi önkormányzatok sorsa - a felszámolás? Miért nem állítjuk helyre a magyar földtulajdon õsi törvényeit? Miért szükséges a termõföldünk egyetemes/nemzetközi társasági tulajdonná alakítása? Mik a polgárosodás Kormány által elképzelt jogi/pénzügyi alapjai?


A magyarországi (politikai és gazdasági) rendszerváltás legmélyebb sajátossága az abszolút kiterveltség, a rendkívül fegyelmezett, szervezett végrehajtás volt. Az elõkészítõk már akkor jó elõre kifundáltak, „levajaztak” minden, majd évekkel késõbb bekövetkezõ "spontán" történést, amikor az egyszerû magyar emberek még stabilan megdönthetetlennek hitték a szocialista tábort, élén a nagy Szovjet-únióval; - sõt, a glasznoszty és a peresztrojka hírére új lendületet kapott az MSZMP tagtoborzása is. A színfalak mögött már javában folyt a majd megszûnõ állampárt illegalitásba vonulásának, ‘történelmi és rendszerváltó’ pártokba szét-rajzásának megszervezése. Lázas sietséggel zajlott le az átmenet jogi/törvényi alapjainak megteremtése, a politikai nómenklatúra és az állami titkosszolgálatok személyi állományának, kapcsolatrendszerének átmentése, majd az ún. "spontán privatizáció", az állami mûködõtõke intézményes széthordása. Különös gondot fordítottak a tisztakezûség látszatának komplex megõrzésére, nehogy évek múltán valaki "realizálja" Antall József híres mondását: "Tetszettek volna forradalmat csinálni!". A valódi forradalom visszamenõleg semmisnek nyilváníthatta volna a rendszerváltásnak nevezett nemzetközi ingyencirkuszt. Az MSZMP "hivatalos" és titkos állománya konkrét megbízatással részben letûnt, felmelegített történelmi pártokba, részben vadonatúj szervezõdések köpönyege alá bújva, oda beépülve, elkezdte az újtípusú kommunista (bolsevik) pártok szervezését. Hamarosan létre is jött a plurálisan ‘decentralizált’ bolseviki rendszer, a parlamenti hatpártokrácia. Minden össze is zavarodott, 10 év alatt mindegyik párt teljesen másnak bizonyult, mint aminek eredetileg hirdette magát. Átalakultak, megszûntek és összeolvadtak. Az egyetlen kiszámítható és logikus fejlõdés eredményeként a szocialisták végre meglelték önazonosságukat - valamennyien újkapitalistává váltak. Legitimek-e a rendszerváltás pártjai? Legitim-e, ha egy párt hamis ígéretekkel vezeti félre a választóit, majd gyõzelmét követõen elõzetes programjával abszolút ellentétes kormányzásba kezd? Meddig terjed a politikai hazudozások jogi tûrés-határa? Legitim/nemzeti pártpolitika és törvényhozás szolgálhat-e külföldi érdekeket? Legitim lehet-e, ha a rendszerváltó pártok blokkolják a társadalmi/politikai mobilitást? Nem bolsevizmus-e a törvénykezési voluntarizmus?


Nem jelentene olyan életbevágó problémát a valódi demokrácia teljes hiánya, ha mûködne a társadalombiztosítás, és lenne szociális biztonság. A nincstelenség, a nyomor, a betegség, az elesettség, a kilátástalanság sokkal nehezebben szokható meg, mint a politikai jogfosztottság. Milyen polgári demokrácia az, amelyben az állampolgárok nem képesek kifizetni a villanyszámlát? A polgári fejlõdés alapja a biztos munka, a stabil megélhetés, a növekvõ jövedelem és a vagyoni gyarapodás. Nem európaúniós kamatrabszolga/bérmunkás világpolgárok, hanem jólétben élõ, öntudatos, lélekben/erkölcsben is gazdagodó hazaszeretõ állampolgárok akarunk lenni. Döbbenetesen aljas egy szemfényvesztés, amit a folytatólagos kormányok a társadalombiztosítás ‘jogcímén’ évtizedek óta elkövetnek a magyar nemzet ellen. A társadalombiztosítás az egyenértékek kölcsönös cseréjén alapuló szerzõdéses jogviszony, és nem pedig valamiféle újtípusú adótétel, amivé a legújabb kormány igyekszik azt tenni. Nem szívesen példálódzom a mások életével, így a magam példájával élek. A társadalombiztosítás a rendszerváltás óta eltelt 10 évben csak a magam személyes jövedelemtermelésébõl cca. 40 millió forint tiszta bevételre tett szert, amit teljes egészében el is herdált, miközben jómagam utoljára 1985-ben voltam körzeti orvosnál. (Nem szólva az egy egész életen át fizetett nyugdíj-járulékról, amelybõl valószínûleg egy árva fillért sem fogok nyugdíjként vissza-kapni! Ténylegesen befizetett összegeim puszta bankkamataiból ragyogóan meg kellene élnem - mostantól, egészen halálomig.) Jogszerû lehet-e a társadalom-biztosítás (mint szerzõdés) szimpla adótétellé silányítása? Vajh’ esélyegyenlõ-e az állam elõtt a magánszemély és az állami nagyvállalat? Legitim-e évtizedes befizetéseink intézményes ellopása? Lehet-e jogalapja (!) a ‘tébét’ nem fizetõk felelõsségre vonásának? Legitim-e nyelvi értelemben a ‘társadalombiztosítás’ elnevezés hivatalos használata?


A hivatalos és a hétköznapi beszédben használt szavaink mintha csak az eredeti fogalmainktól egészen eltérõ, merõben más jelentést hordoznának. Jelbeszéd az életünk, mást mondunk, mint amit gondolunk. Bábeli nyelvzavar, fogalomzavar minden mennyiségben. Tovább él bennünk - mint posztkommunizmus - az a kor-szak, amikor mindennek ‘fedõneve’ volt. Sõt, a hazugságok is tovább szövõdnek. Mostanában már semmin nem csodálkozom. Szinte teljes egészében végigéltem a szovjet hadsereg ideiglenes magyarországi állomásozásának alig 45 éves idõ-szakát - ám távozásuk óta is folyamatosan tapasztalom, hogy a legsötétebb odúk és politikai szándékok legmélyén mindmáig ugyanazok az erõk lapulnak. Talán azért, mert a bolsevikok 1917. óta folyamatosan lábbal tiporhatják a népfelség szent elvét, amit még ma sem vagyunk képesek újra érvényesíteni.


Különösebb illúzióim a nyugati féltekét illetõen sincsenek. Az én kis legitimációs kérdésecskéim mégiscsak szolíd sóhajtások ahhoz a gurgulázó hörgéshez képest, ami az óceán túloldaláról hallatszik. A Világ Ura (értsd: 1999-ben) egy pettingelõ szaxofonista, akinek a bûnbánó tekintete a nyitott sliccén át merevedik az Arab-öbölre. Szerencsére jött a Ramadán.

Minden szinten megélhetési bûnözés



Megmondtam volna jó elõre, mi várható, - persze, ha megkérdeztek volna.


De nem tették. Senki sem tette.


Újra rengésszerûen zuhan a BUX-index a Richter-skálán, most ezúttal az oroszok tõzsdéje miatt, - éppen úgy, ahogy Nostradamus is megjövendölte volt.


Egyesek BUX-ája emiatt - pontosabban a Fidesz választási gyõzelme, és radikális postabank-politikája miatt - kicsit kevésbé lesz tömött. Szomorú.


Globalizálódás és globális felmelegedés.


Ahogy a Sláger-rádióban a hirtelen nyártól teljesen bezsongott Eszter és Piros kürtölik világgá: "Meleg van, az országban 33°C az átlagos hõmérséklet, Buda-pesten (ahol mindig, minden NAGYOBB! - a szerzõ) most 36°C-ot mérnek, de a kánikula még várat magára...!" Meg egyelõre még a visszarendezõdés is. Mi lesz még itt?!



A magához tért Népszabadság ím’ teljes frontot nyitott. Most majd mindannyian - mint egy folytatásos képregénybõl - megtudhatjuk a teljes igazságot...


Orbán Viktor, Kövér László és Simicska Lajos 1000-1000 (vagy a testvéreik is -3600?) kemény magyar forint betétjük erejéig kültagjai voltak egy (vagy hét?) le-tûnt és eltûnt betéti és egyéb társaságnak, amelyhez noch dazu köze lehetett Stumpf Istvánnak és Gansperger Gyulának is!


Az egész (kormány-)társaság MOST WANTED, 1000 forint fejenkénti vérdíj erejéig!


Most - WANTED - azután majd sorjában kiderül minden gazság.


Hiszen az SZDSZ-rõl már régen tudjuk, hogy nem szabad és nem is demokrata, - sokkal inkább mindenki mást mindenhonnan kirekesztõ. Az MSZP-rõl is be-bizonyosodott, hogy nem szocialista, hanem elsõsorban szintén kirekesztõ.


A májusi választások után úgy érzik, hogy az ellenfél most õket rekesztette ki - szerintük indokolatlanul - a kormányzás folytatólagos örömeibõl.


Most - WANTED! - a Népszabadság bemutatja nekünk, hogy a Fidesz elõször is nem fiatal, másodszor pedig...


Most - WANTED! - a Hujber-vállalkozások és az Olajgate családfája, a Tocsik-pénzelágazások (Budai-Boldvai, taxisofõr, Utilitás Rt., György Péter, stb.) és a Postabank többszörös konszolidációja után végre bebiflázhatjuk a gyanús Fidesz-társaságok törzstõke adatait is, - "100 forintnak 50 a fele" tûrési pontossággal... Mindössze 1 ezer/1 milliárd a két "befektetési térkép" léptékeinek a különbsége!


Most azután Popper Péter folytatásokban közli majd "a mini-duce" Orbán Viktor és a többiek részletes poszt-szocialista pszicho-analízisét, Farkasházy Tivadar pedig folytatásos jegyzetet olvas fel a Napkeltében: "A jettegett Ojbán Viktoj gyejekkoja" címmel. Megírják majd hétrõl-hétre, hogy ezek a fiúk már tizenéves korukban is elõszeretettel simicskázták el pl. egyszerû szüleik és játszótársaik keservesen megtakarított pénzecskéjét és/vagy portfolióját. Hogy azután alig fel-nõtt korukban már az ÁPV Rt.-ben és az APEH-ben folytathassák tovább ugyan-ezt. Közismert politológusok csámcsogva elemzik majd visszamenõleg a Fidesz megalakulásának rejtélyes és baljós személyi konstellációját, a pápai triumvirátus (Orbán, Áder, Kövér) elsõ bûneit...


De persze más ügyek is napvilágra-, illetve toll-és foghegyre kerülnek majd!


Hiszen mindenki potenciális szélsõjobboldali veszély, aki valaha nyilatkozott a Demokratának (mondjuk: 1996. május 2-ikán) -, minek alapján ugyanez a hetilap (1996. augusztus 8-ikán) megjövendölte a nyilatkozó közeli miniszterelnökségét. A barátaik, munkatársaik, ismerõseik, íróik és olvasóik - egytõl-egyig elvetemült cinkosok. De még azt is felplankolják majd, hogy felelõs fõvárosi BKV-vezetõ hogyan nyilatkozhat olyan lapnak (1998. augusztus 13.), mint a Magyar Fórum?! Minden magyar minimum köztörvényes, aki nem posztkommunista, szoci, vagy liberális.



A józan eszünk azt diktálja, hogy ezt az egész, 1990. óta plurálisan elszabadult gyûlölet-baromságot most kéne végleg abbahagyni, amíg még ép/élõ emberek találhatók a magyarság BESZÛKÜLT AGYÚ ÉLETTERÉBEN, a szûk Kárpát-medence 93 ezer négyzetkilométerén. Látni kell, hogy a rendszerváltás óta oly-mértékben és szinte kizárólagos vitalitással CSAK A POLITIKAI PARLAGFÛ szaporodott el országunkban, amitõl már mindenki súlyosan allergiás...


Rendszerváltás. Nemzetbõl - hivatalosan és intézményesen, nemzetközi jogilag is - immár átalakultunk díszes társasággá. Ólvéz-betéti társaságokká. Amelyek nem termelnek, csak fogyasztanak, összevissza átalakulnak és összeolvadnak, mindent eltüntetnek maguk körül, ami mozdítható, majd eltûnnek maguk is, mint a kámfor.


Eladósodtunk, kamatrabszolgaságba hajtottak bennünket a tankok után a bankok. Amelyeket már legalább tizenhétszer konszolidáltunk, miután a tõlünk össze-lopott tõkéjüket is újra meg újra "kikölcsönözték", az utolsó fillérig, elverni a haveroknak. A társadalmi tulajdont elkótyavetyélte az Állami Vagyonügynökség, és temérdek parazita tanácsadója, - az állami költségvetést (minden elágazásával együtt) elprivatizálták a bankok (lásd pl.: államkötvények kamata), a bankokat ki-fosztották a lefektetõ befektetõk, az állami mûködõ tõkét felélte a mohó kontra-szelektált szoci-nómenklatúra menedzsment. Liberális mókuskerék.


Ezek után, miután már mindent eltüntettek - egyenesen minket fogtak a kipusztult marhák helyébe az üres szekér elé, hogy mennénk felszántani nekik az ugart. Ám kiderült, hogy kezdetleges technikánkkal oly alacsony termelékenységre vagyunk csak képesek, ami a szinten tartó egyszerû létfenntartásunkat sem teszi lehetõvé. Kuncze és társai ekkor államilag/intézményesen feltalálták a spanyolviaszt: az ún. "megélhetési bûnözés"-t, ami a lényegét tekintve eltûri a szegény emberek pitiáner szabadrablását, adócsalását a fillérek, a garasok és a pennyk szintjén, mi által - hisz ugyanez volt a Kádár-rezsim mûködtetésének filozófiai epicentruma! - egy rövid ideig még zavartalanul tovább élhetünk.


A vállalkozások megszégyenítésére feltalálták a kényszer-vállalkozó fogalmát, - aminek a legbensõ lényege a nagy ívû gondolat, miszerint minden magyar szíve-joga apránként/fokozatosan, önállóan, kvázi-szabadúszóként éhen dögleni.



Fantasztikus/grandiózus, globális/monumentális, tragikomikus/kényszerû magyar- össznemzeti paradigmaváltás ez! Minden magyar mindkét fülén - miként gyerek-fülön a meggy-párok! - rádiótelefonok lógnak, mikor szabálysértõ vállalkozóként rozsdás Ladákon repesztenek naponta vágyaik netovábbja, a megélhetést, vagy annak csak a reményét biztosító nagyváros felé. Lyukas zsebeikben és kopott táskáikban svindli szerzõdések és hamis számlák lapulnak, - amelyek szomorú lényege többnyire mindössze annyi, hogy valószínûleg hibátlan és maradéktalan teljesítés esetén sem tartozik senki senkinek semmivel. Amennyiben suttyomban mégis gazdát cserél némi készpénz, amögött viszont többnyire nincs semmilyen teljesítmény, - de bizonylat bizonyosan nincsen róla. Csal és hazudik mindenki. Dunát lehet rekeszteni a különféle, néhány ezer forintokból alakult nemlétezõ (fantom-)társaságokkal: a bétékkel, a káeftékkel, az ertékkel, - a vállalkozókkal, az ügyvezetõkkel és tisztségviselõkkel. Pénze csak az államnak és a konszolidált bankjainak van...


A fiktív vállalkozások pedig arra valók, hogy a zsozsót az államtól, a bankoktól és egymástól simán lenyúlják, minden ellenszolgáltatás nélkül. Mindenkinek jut belõle jutalék, hogy nehogy elszólja magát. Ezért vannak tele többek között az állami költségvetésbõl táplálkozó "cégek" fiktív foglalkoztatottakkal is. Van aki jutalékot kap, van aki megbízási díjat, van aki "munkabért". Vagy tiszteletdíjat...


Hitelek, hitelfedezetek, jogok, jelzálogok, ingatlanok, székházak, bevételek, port-foliók, piacok, - cégek, pénzek, vagyontárgyak és személyek tûnnek fel és el, sûrû egymásutánban.


Végezetül a rablókból pandúrok lesznek, - a pandúrokból pedig rablók.


Tulajdonképpen ez minden rendszer-, illetve kormányváltás lényege, és nemcsak minálunk!, hanem minden földrészen, szerte a nagyvilágon...


A szegény magyar ember nagy szerencséje, hogy jóval hamarabb éhenhal, mielõtt megvalósulni láthatná nagy gondolkodók merész álmait: elõbb csak Európa, majd az egész Glóbusz népességének egyetlen Világállammá egységesülését, - Huxley, Wells, Orwell, Lenin, Lennon (:"And the World will be as one."), - vagy ha úgy tetszik, Francis Fukuyama szép új világát.







Ezerszer ezerszeres túlerõ



Ezerszer ezer éppen egymillió. Egymilliószor ezer egyenlõ egymilliárddal...


A Fidesz-felsõvezetõk "társaságainak" kvázi-cégbírósági vagyonadatairól szóló Népszabadság-híradások 1000 és 3600 forintos készpénz-befektetésekrõl, illetve vagyoni betétekrõl szólnak. Az ifjú demokraták tehát mindösszesen ennyit tudtak befektetni...



Máté László (volt?) MSZP-alelnök - állítólag már nem is létezõ (és a malmok?!) - vállalat-birodalmának egyik gyöngyszeme, a KORDAX, még ma is, változatlanul 20 milliárd forint körüli adóhátralékkal tartozik az államnak. Ám errõl megszûnt minden híradás. De arról sem ír a Népszabadság/Népszava duó, hogy mi, vagy ki (ti. Máté László személye) az üzleti összefüggés a WÉS Rt., az Ûrgammák tévé-sorozat, valamint az MSZP között. Ez is épp olyan lerágott csont lenne, mint a Tocsik-Vektor-ügy, vagy a még ki sem pattant fõvárosi korrupciós botrány?!



Princz Gábor bankárzseni irányító keze alatt - különbözõ közismerten rejtélyes ingatlan vagy portfolió-tranzakciók lebonyolítása mellett (pl. Gerbeaud-palota/ Palotás?) - cca. 100 milliárd forint készpénz tûnt el (legalábbis ennyi a beismert halmozott veszteség), nyilván a kisbetétesek és az adófizetõk pénzébõl... Mert amennyiben Princz pl. nagy fehér tõzsde-cápákat károsított volna meg milliárdos nagyságrendben, akkor (1) már nem élne, - (2) régen börtönben ülne. Miért nem indul(t) azonnali vizsgálat a nyilvánosság teljes bevonásával annak kiderítésére, hogy kik számára, milyen feltételekkel "kölcsönzött ki" ennyi pénzt, ami - hogy, hogy nem - egytõl-egyig bedöglött hitellé vált?! Miért is nem közli a független, demokratikus magyar sajtó a Postabank legnagyobb adósainak a tételes listáját? Nem publikus? Netán a csirkefogás üzleti és/vagy államtitok?! Meddig még?!



Egy évvel ezelõtt a Magyar Televízió Rt. produkciótervezési igazgatója (hivatali számítógépe memóriájában) még rendelkezett ‘egy szupertitkos’ listával, amely azok neveit (és összegeit) tartalmazta, kiknek - mint legerõsebb televíziós média-lobby-vezéreknek - a zsebébe vándorolt az MTV Rt. éves produkciós költség-vetési összegeinek a döntõ hányada. Eszerint a cca. 15-20 milliárd forint 80 %-a minden évben nagyjából ugyanannak a 150 embernek (sztárproducereknek + a holdudvaraiknak) a zsákmányát képezte. Tehát minimum százmillió forint per fõ! Ügyes... De vajon létezik-e még valahol ez a lista? (Mert a produkciótervezési igazgatói beosztást Horváth Lóránt, MSZP által ‘kinevezett’ ügyvezetõ alelnök már régen megszüntette.)



A híradások szerint súlyos milliárdokat megutaztatható és százmilliókat eltüntetõ Kunos és Kovács bankárok, illetve Zemplényi még mindig szabadlábon vannak.


Polgárok! Tiszteljétek a Törvényt!


Horn, Szekeres, Boldvai és még sokan mások százmilliós-fürdõmedencés hegyi villáikban nosztalgiáznak. Állampolgárok, fiatalok! Építkezzetek szorgalmasan és ne felejtsétek el befizetni az ÁFÁ-t! De nehogy visszaigényeljétek!



Dr. László András Co-Nexus-vezér, a hírhedt 4 milliárdos ÁVÜ-ajándékvagyon 8 milliárdos (meg is lehetett duplázni) "másodkéz-felszámolója", az egyszer még fel is épülõ Déli Autópálya önkormányzati "jótevõje" (amirõl mindenki hallgat, mint tehénlepény a fûben!) állítólag titokban meghalt. A halála és a temetése épp-olyan rejtélyes volt, mint az élete. Mert abból is legalább kettõ volt, - sohasem tudhattad, mikor/melyik az igazi. Híradások most sincsenek/voltak róla. Barátai, tisztelõi részérõl - akik valamennyien "belõle" éltek, illetve gazdagodtak meg! - sem jelent meg egyetlen emberi búcsúszó, vagy nekrológ. Ha meghalt, nyugodjék békében. Az egy Isten nyugosztalja.



A felsorolt összegekbõl és összefüggésekbõl láthatóan - hát még láthatatlanul! - a cím szerinti nagyságrend-váltószámok, pénzhatalmi koefficiensek kerekednek ki. Akié ugyanis a pénz, a vagyon, - azé minden hatalom.


Másképp nem is nagyon lenne érthetõ, hogyan is lehetséges a Kurír, a Hócipõ, a Napkelte, az Ûrgammák vagy a Postabank virulása, pénzszórása, mindig újbóli feltámasztása. Miközben a hirdetés nélküli - ám mindig mélyenszántó mondani-valójú - Új Idõk nem képes megfinanszírozni a hetilappá alakulást sem. Pedig tartalmilag hovatovább ‘fontosabb’ és tárgyilagosabb kormánylappá lettünk, mint pl. a Napi Magyarország. Mert mi a jót is, a rosszat is megírjuk, ráadásul mindig csak a színtiszta igazságot. Nem a Kormány dicséretére, hanem a jobb jövõért, s az utókornak...



Gyönyörûek, sokatmondóak ezek az ezerszer ezerszeres váltószámok. Mutatják a magyar mûködõ tõke, a politikai hatalom vagyoni erõkoncentrációját. Ezrek kezében vannak a súlyos tízmilliárdok. Tízezrek kezében vannak a milliárdok és a százmilliók... De nem én dobálózom a milliárdokkal, hanem õk, - az elit, a felsõ tízezer! Azelõtt nem így volt. A társadalmi tulajdon - MINDEN, AMI VOLT! - egyszerre volt mindenkié, és voltaképpen senkié sem. Aztán jött a rendszerváltás: néhány-tízezer (a felsõ!) zenés jogi és könyvvizsgálói kísérettel kikiáltotta magát az egész mindenség tulajdonosává - Szûrös Mátyás pedig a köztársaságot. Meg is lett az eredmény: a felsõ százezer meggazdagodott, kilencmillió-kilencszázezer elszegényedett.


A politika ennek csupán egyszerû tükörképe: tízezrek uralkodnak milliók felett.



Ez a helyzet azonban 1998. májusa óta alapvetõen megváltozott. Olyan fiataloké, olyan új generációé lett a tényleges politikai hatalom, akiknek csak 1000, illetve 3600 befektetni való forintjuk, portfoliójuk van, pontosabban volt.


Az önmagát vagyonilag és hatalmilag - hiszen a kettõ egy és ugyanaz - átmentett és tíz év alatt be is betonozott posztkommunista elit most attól retteg, hogy az ifjú titánok majd a hatalom után/mellé a vagyonuktól is megfosztják õket.


Simicska Lajos az MSZP-s nómenklatúra-burzsoázia mumusa. Rettegnek attól, hogy visszamenõleg kiderülhet milliárdosaik összes vagyonszerzõ és adóeltitkoló trükkje, hiszen a polgári jólétet csak költségvetési bevételi többletbõl lehet meg-valósítani. Megfejni pedig a gömbölyû tõgyû tehenet célszerû, nem a soványat, - ezt õk is tudják. Azért vették hát Simicska Lajost a közszolgálatiban "Kereszt-tûz" alá, hogy a félelmüket ki is mondassák vele.


Simicska Lajos tiszteletére és becsületére (bátorságára) legyen mondva, hogy ki is mondta. Innen kezdve lett/lesz a személye az ellenzék - elsõsorban az MSZP - sajtó-, országgyûlési-, nyilatkozat-és egyéb hecckampányának állandó célpontja.



A vagyoni és a politikai hatalom most olyan, mint két, a tengervízben egymáshoz képest megfordítva álló, sõt, szemben úszó jéghegy. Az egyiknek normálisan a hegye, - a másiknak abnormálisan a talpa látszik ki a vízbõl.


Ám ez csak a látszat. Valójában egy és ugyanazon jéghegyrõl van szó, amelyik rendellenes módon - átmenetileg? - most a talpával fordult felfelé. Ez nem tarthat sokáig. A jéghegy széles talpán álló szegény milliók most kibukkantak a víz alól, a sós víz már nem marja a torkukat, kezdenek beszélni, - és messzire ellátnak.


A víz alá került elit a jéghegy csúcsába kapaszkodik, nem kap levegõt, - ám senki ne higgye, hogy most tanulnak kopoltyúval lélegezni. Azon fognak õk igyekezni, hogy a "felborult" jéghegyet mindenáron visszabillentsék eredeti helyzetébe.


Tehát háború lesz. Remélhetõleg csak média-, valamint parlamenti.


Nem az a kérdés, hogy a Fidesz elveszi-e az MSZP-tõl a nómenklatúra törvény-ellenesen szerzett sokmilliárdos vagyonát, hanem az, hogy vajon visszaadja-e a károsultaknak, az egész magyar népnek.


Háború után, vagy háború helyett azonban létezik egy harmadik - remélhetõleg pusztán elméleti - megoldás is. Jaj nekünk, ha ezek megint csak megegyeznek.


Mert hogyha a Fidesz és az MSZP kiegyeznek a vagyonban, az ugyanaz, mintha a közös kormányzás megvalósításáért nagykoalícióra léptek volna egymással.


Egyesek - kétségbeesett kínjukban - éppen ezen dolgoznak...






Magyar államiságunk dilemmája ezer éve és ma



Szent István királyunk államalapítása óta nagyjából ezer év telt el, a legnagyobb mai dilemmánk mégis hasonló: a független magyar államiság megteremtése.


Az alapprobléma kicsit tovább bonyolódott, - tekintettel arra, hogy egyes kulcs-szavak ma már nem egészen ugyanazt jelentik, mint akkor.


Olvasom a Kormány független polgári napilapjában, hogy a Világbank jóvá-hagyta a független magyar polgári kormány döntését, miszerint legott eltörli a tandíjfizetési kötelezettséget, ami mellesleg a büdzsé cca. 0,2 ezreléknyi bevételi tétele. Nagyon jó hír ez!, mert: (1) A vezetõ kormánypárt betartotta a választási ígéretét, és hatalomra kerülvén lám, rögvest intézkedett is. (2) A magyar kormány intézkedése azonos irányba mutat a Világbank helyi elképzeléseivel, hisz a tárgyi intézkedés általa azonnal jóváhagyást is nyert. Van azonban ennek a jó hírnek árnyoldala is, hiszen: (3) Ezek szerint kétesélyes lehetett a választási ígéret, mert a realizálása végül is - ne szépítgessük! - a Világbank most megadott, utólagos engedélyétõl függött. (4) Szomorú, mi több elgondolkodtató, hogy állami költség-vetésünk egyötöd-ezrednyi, marginális módosításához is a Világbank fejbólintása szükséges. Mert ez azt jelenti, hogy már ennyi szabad mozgásterünk sincs!



A tandíjak megszüntetése a Kormány becsületes jószándékát tükrözi, mert esély-egyenlõséget teremt a tanulni vágyó fiatalok között: így a szellemi felemelkedést részben függetleníti a szülõk vagyoni helyzetétõl, serkenti a társadalmi mobilitást, elõsegíti a polgárosodást. A Kormány tehát (a magyar állampolgárok között, bel-földi viszonylatban) nemcsupán jogegyenlõséget akar - ami egyébként többnyire puszta elv, írott malaszt marad -, hanem valódi esélyegyenlõségre, gyakorlati ki-egyenlítõdésre törekszik, ami még fejlett szociális érzékenységre, erõteljes népi-nemzeti elkötelezettségre, valamint felelõs igazságosság-érzetre is vall.


De vajon mennyire létjogosultak és mennyire érvényesíthetõk kormányunk nemes szándékai az Európai Únióhoz belátható idõn belüli csatlakozásunk tükrében?! Hogyan fogadja majd az Európai Únió jólétben pancsikoló, hõn adakozni vágyó népessége és államközössége a magyarok offenzív egyenlõségi törekvéseit? Hogy állunk a jogharmonizáció és esélyegyenlõség párhuzama/ellentéte tekintetében? Vajon teremt(het)-e esélyegyenlõséget az állami és az állampolgári-, a nemzeti és az egyéni boldogulásra az egyszerû, szolíd jogharmonizációs egyeztetés?! Tartok tõle, hogy a tõke, a pénz, a munkaerõ, a termékek(?) "szabad áramlásának" deklarálása, a feltételek jogharmonizációja, az azonos jogi feltételrendszer fel-vállalása és bevezetése nem más, illetve nem több, mint az adott (jelenlegi) fejlettségi szintek/arányok megmerevítõ rögzítése. Konvenció "az erõsebb kutya alapít családot" közös vezérelv kölcsönös/körkörös elfogadására. Aki koldusként lép be, az koldus is marad. Mert ugyan mit is jelent európai-úniós vonatkozásban az úniós állampolgárok valódi esélyegyenlõsége?


(1) Mindenki ott élne, tanulna és dolgozna, ahol akar. Fiktív példa: mondjuk, 600.000 magyar munkavállaló menne dolgozni (családostul!) Németországba - 600.000 német pedig cserébe Magyarországra jönne. (Rajta!)


(2) Egyenlõ minõségû munkáért mindenütt egyenlõ bért. Fiktív példa: a magyar (vendég?-)munkavállalók a honiakkal azonos bérre (!) tarthatnának igényt Német-országban - noch dazu, euróban kifizetve -, ami a jelenlegi bruttó magyar bérek kb. 8-10-szeresét tenné ki. (Nosza!)


(3) Azonos termékért azonos árat. Fiktív példa: az ömlesztve beáramló import-bóvlik fogyasztói ára azonnal 50-70 százalékkal mérséklõd(het)ne - export-áraink pedig mintegy 100-120 százalékkal javul(hat)nának. Azonnal megszûn(het)ne az évtizedek óta tartó, nemzetgazdaságunknak iszonyatos károkat okozó cserearány-romlás. (Juhhé!)


(4) Azonos értékû tõkére számítva azonos kamatot vagy átlagprofitot, - meg-határozott újrabefektetési (visszaforgatási) kötelezettséggel. A magyarországi multinacionális cégek profitrátája, befektetõi jövedelme, kamatszintje jelentõsen romlana, hisz az jelenleg csak az alacsony bérszínvonalunk miatt jóval magasabb az európai-úniós átlagnál. (Emellett a multik a nálunk realizált extraprofitjukat szinte maradéktalanul repatriálják.) Fiktív példa: A "nagy létszámban beáramló kvalifikált német munkaerõnek" ugyanannyi bért kellene fizetni a magyar Opel-gyárban, mint az Németországban megszokott. Különben a külföldi munkaerõ, a nagyobb szaktudás nem jön ide. (Nosza, gyertek hát: németek, angolok, franciák, hollandok, olaszok - hadd romoljon az átlagprofit-rátánk!)


(5) Azonos valutaparitást (a nemzeti valutánk értékállóságát, stabilitását) és azonos (csekély) mértékû inflációt. Fiktív példa: A forint többé nem romlana az élenjáró valutákhoz képest, - megszûnne a csúszó leértékelés, miáltal megállna az infláció is...



Az elõzõ 5 feltétel maradéktalan teljesülése esetén megteremtõd(het)ne a magyar állampolgárok, a magyar nemzetállam teljes esélyegyenlõsége az Európai Únión belül. Nem kellene mást tennünk, mint megtanulnunk hibátlanul beszélni németül, angolul, franciául vagy norvégul - családunk és önmagunk létfeltételeit rögtön "a régi európaiakkal azonos" eséllyel és színvonalon teremthetnénk meg...


Mert amennyiben nem lesz valódi esélyegyenlõség, úgy minden marad a régiben, - az Únióba való belépéssel csak a kizsákmányolásunk "spontán lebegtetéssel" ki-alakított kondícióit vésnék kõbe (angolul) a jogharmonizációs megegyezések.


Független magyar államiságunk dilemmája ezer évvel ezelõtt így szólt: teljes jogú európai nemzetté válhatunk, amennyiben a magyar nép felveszi a római katolikus keresztény vallást, felhagy az idétlen és kockázatos rabló kalandozásokkal, le-települ, földmûveléssel és állattenyésztéssel keresi meg a mindennapi kenyerét, megteremti a feudális-hûbéri gazdálkodás kereteit, feltételeit és a fejlett európai nemzetállamok mintájára szervezi meg a saját belsõ jogrendjét, államát. Magáévá teszi, elfogadja az európai államok egymáshoz és Rómához kapcsolódásának zárt hatalmi rendjét, elsajátítja viselkedésmódjukat, sõt, átveszi kultúrájuk egy részét.


Ez volt ugyanis az akkori jogharmonizáció lényege.


A jelen dilemma sokkal összetettebb, átláthatatlanabb. Európa politikai-hatalmi struktúrája, perspektívikus önszervezõdése lényegesen bonyolultabb - a vallási és kultúrális "térképe" heterogénebb, mint valaha. Magunk pedig "megfogyva bár, de törve nem" próbáljuk magunkat a saját hajunknál fogva kiemelni az 50 éves kommunista anyagi, szellemi és erkölcsi õsmocsár visszahúzó iszapjából.


Orbán Viktor mai feladata, küldetése tehát semmivel sem könnyebb, mint Szent Istváné, egykori államalapító királyunké volt.


A keresztény (?) Európa részei vagyunk ugyan, azonban Európa és a magyarság kereszténysége is egyaránt jócskán megkopott - elõbbié a liberalizmus, utóbbié a kommunizmus és a liberalizmus következtében...


Európa hatalmi központja már nem Róma, hanem Brüsszel. Hogy e változás mit is jelent valójában nekünk, Moszkvához szocializálódott magyaroknak, - azt inkább a szívünkkel érezzük csupán, mintsem az eszünkkel értenénk...


Ma az Európai Únióba igyekszünk, - fõként a várt pénzügyi támogatásokért, no-meg mezõgazdasági termékeink piacának bõvítése reményében.


Eleddig szemérmes koldusként, üres tarisznyával poroszkáltunk a brüsszeli úton, a fejünk felett posztkádárista vezetõink handabandáztak.


Mostantól állítólag keményen fogunk alkudni és dolgozni. A kormány alkudni, a nép pedig dolgozni - mert ez így van rendjén.


Most kellene alaposan felmérnünk, hogy konkréten mit akarunk kapni, és (el)adni érte cserébe. Jóelõre kellene most pontos, megbízható egyenleget vonnunk. Hogy majd a valamikori népszavazás ne egyszerû népi találgatás (európa-lottó) legyen.


Meg kellene alkotnunk végre a saját nemzeti stratégiánkat, és nyilvánosan meg is kellene vitatnunk - az Országgyûlésben - a belépés komplex koncepcióját.


Mindannyiunk joga és kötelessége tudni: honnan jövünk, és merre tartunk.






Pénzek, titkok, megfigyelõk



Ebben a fejezetben bemutatom: mit is jelent a gyakorlatban, hogy az MTV Rt. külön-külön és „egyszerre” is kiszolgáltatott a média-lobbyk harcának, valamint a belpolitikai csatározásoknak. Bízvást felírható a következõ „hatalmi” egyenlet:


INFORMÁCIÓ (média) + PÉNZ (vállalkozás) = POLITIKAI HATALOM.


Ez az összefüggés nap, mint nap át-meg átszövi a Magyar Televízió életének, mûködésének minden percét, minden tevékenységét. Mondhatjuk úgy is, hogy a közszolgálati televízió egyrészt a média-lobbyk; másrészt a politikai szereplõk legkedvesebb „játékszere” - közöttük dúl a gazdasági és a politikai médiaháború. Hangsúlyozom: nem arról van szó, hogy a politika „bele-beleszól” a tájékoztatás, a mûsorkészítés, a mûsorszerkezet, a produkciók nem is rá tartozó kérdéseibe, - hanem sokkal inkább arról, hogy a Televízió egésze a napi politika kapcsolódó vonzata, függvénye. Mellesleg: a különbözõ pártkomisszárok a Televízió körül, vagy még inkább, bent, a Televízióban érzik magukat a legjobban; vagy ha erre nincsen lehetõségük, hát akkor „csendestársként” meghúzódnak valamelyik sztár-produkció vagy producer (esetleg produceri iroda) „árnyékában”, és ott, onnan osztogatják kéretlen „jótanácsaikat”, - busás osztalék vagy jutalék fejében...


Más vonatkozásban viszont a Televízió egyrészt a pénzcsinálás, másrészt pedig a politika-csinálás eszköze, mûhelye, közvetítõ cége, - afféle vámszabad-területe. Hogy ez mennyire így van, arra talán a legjobb példa az Ûrgammák-filmsorozat szerteágazó története! Peták István tévéelnök többször is megpróbálta leállítani a sorozat sugárzását, illetve kezdeményezte a végtelenre nyúlt produkció mielõbbi, gyors befejezését, - ám minden ilyen esetben kapott egy „jóakaratú” telefont: ne tegye, amennyiben továbbra is tévéelnök kíván maradni... Többet nem is tette.


Most lássuk a történetet!



Megvalósult, immár tízéves múltra is visszatekintõ liberális polgári demokráciánk jogállamában mélyreható összefüggéseket kutatni, a tények láncolatát feltárni, célzatos oknyomozást folytatni kizárólag kommunista történészek és félállami titkosszolgálatok, illetve nemlétezõ titkos társaságok joga és lehetõsége.


A bizonyítékok, a tényanyag, a szükséges dokumentumok összegyûjtését fedõ-cégek végzik. Tevékenységük mechanikus rabszolgamunka, - az analízis és a szintézis, a dedukció és a redukció, az absztrakció és a konzekvenciák levonása, a (pre)koncepció megalkotása és a (pre)judikáció a mindig háttérben maradó politikus megrendelõk/megbízók joga és feladata. Érjük be ennyivel!


A fedõcégek bizony roppant érdekes képzõdmények. A tényleges kommunizmus idõszakában (1945-19??) pontosan lehetett tudni - noha szigorúan titkos volt! -, hogy pl. a Lámpagyárban robbanóanyagokat, a Gázkészülékek Gyárában gép-pisztolyokat, a Szerelvénygyárban lövegeket és lövedékeket gyártanak, - a MOGÜRT mobil rakétakilövõ-állomásokat, tank-alkatrészeket export-importál. Külön érdekesség, hogy a közszolgálati Magyar Televízió tényleg a közt, már-mint a kommunista társadalmat szolgálta híradásaival és mûsoraival. Napjainkra mindez gyökeresen megváltozott, - semmirõl nem lehet pontosan tudni, hogy valójában micsoda, pedig "hivatalosan" szinte semmi nem titkos...



Visszatérve a fõcsapásra, bárki a szememre vethetné, - miért is nem tekintem potenciális oknyomozó/tényfeltáró szervezõdéseknek az írott és az elektronikus médiumokat: a hírlapokat, a publicistákat, vagy a kereskedelmi televíziókat?!
Ugyan, kérem! Hiszen majdnem valamennyien közvetlenül a politikai hatalom kreatúrái, letéteményesei, illetve megbízottai, miáltal effektív megélhetésük, fennmaradásuk a tét. Akié a pénz, a vagyon, az információ (a sajtó, a megbízás, a hitel és a hirdetés), - azé a hatalom. Akinél a pénz, - az fizeti a zenészeket, és rendeli meg, hogy éppen melyik nótát játsszák. Senki nem piszkít a fészekbe!


Az elemi érdek ma is az általános (el)hallgatás, - extrém hír csak olyan jelenhet meg, amelyet a központból ellenõriztek, jóváhagytak, igazoltak és „levajaztak”.


Olyan híradás napvilágra kerülése tehát, amely szemben áll a Központ érdekeivel, vagy pláne kifejezetten a Központ ellen szól, - eleve teljes képtelenség.


A polgári demokráciában a kormányzás legfontosabb motívációja a lakosság lelki nyugalmának, fizikai és szellemi békéjének maximális biztosítása, ezért azok a hírek még kevésbé publikusak, amelyek a Központ érdekeivel leginkább "egybe-esnek", ugyanis leleplezõdhetne a hatalom mûködésének algoritmusa, mert széles tömegek tekinthetnének bele az uralkodó elit hálószoba-titkaiba. Az ellenszegülõ igazságokat tehát elhallgatják, a lényegbevágóakat pedig titkosítják...


Ennek megfelelõen csak a bulvár-információk képezik a lakosság fogyasztását.



Az elõzõekre tekintettel, rendkívül nehéz helyzetben vagyok, hiszen bármiféle halovány összefüggés publicisztikai felvázolása polgári személyiségi jogokat sérthet, amennyiben viszont a legcsekélyebb összefüggés felismerésére sem ragadtatom magam, úgy a legerõsebb tények is "írói munkásságom" áldozataivá válhatnak. Effektív vádak maximum a TV2-ben hangozhatnak/hangozhattak el, ezért csak tényekrõl, tényezõkrõl írok, - párhuzamot, összefüggést vonjon más. A tények szárazsága ellenére mégis szép kis történet az, ami végül kikerekedik. A helyzet drámaisága is megkívánja, hogy a rögzítésükhöz kvázi forgatókönyvszerû dramaturgiai módszereket hívjak segítségül. Így elkerülhetõ a szószátyárság...



Színhely: az MTV Rt. Irodalmi és Drámai Mûsorok Szerkesztõsége, valamint az Elnök hivatali dolgozószobája. (Ahol sem kötés, sem felbontás nem történt.)


Történik: az 1996. és 1998. közötti történelmi idõszakban, részben napjainkig.


Résztvevõ cégek: MTV Rt., Félix Film Kft., Félix Invest Kft., Pólus Center Rt., WÉS Rt., Mûvelõdésügyi és Közoktatási Minisztérium, Munkaügyi Minisztérium, BIT, Xénia-Láz Egyesület.


Szereplõ személyek: Schmuck Andor, a Xénia-Láz Egyesület vezetõje, Kiss Péter a BIT vezetõje majd munkaügyi miniszter, Czégé Zsuzsa ügyvezetõ és producer, Máté László pártpénztárnok majd milliárdos vállalkozó, Ûrgammák.



Mint ismeretes (Magyar Hírlap, - 1999. május 10., hétfõ): az ún. Megfigyelési Botrány legújabb fejleménye, miszerint állítólag a Xénia-Láz Mozgalom vezetõi adtak volna "titkos megbízást" 1997-ben, Pokorni Zoltán FIDESZ-frakcióvezetõ megfigyelésére, kompromittáló célzattal. A TV2-ben Pálfy István mûsorvezetõ vendége, Schmuck Andor (1999. május 8-án pénteken) folyószámla-kivonattal is bizonyította, hogy a Xénia-Láz Egyesület sohasem kapott támogatást a WÉS Rt.-tõl, Máté László volt MSZP-pénztárnok, ma nagyvállalkozó cégétõl.


"Egyetlen olyan céget sem támogatott a Munkaügyi Minisztérium, amely kapcsolatban állt a Xénia-Láz Egyesülettel." - jelentette ki Kiss Péter, volt munkaügyi miniszter a Magyar Hírlap hivatkozott cikkében. A most MSZP-s képviselõ (illetve újból munkaügyi miniszter - Cz. L.) hozzátette még: "Nincs olyan vállalkozás, amely azért kapott a munkaügyi tárcától pénzt, hogy azzal a Xénia-Láz Egyesületet támogassa. A WÉS Tejipari és Kereskedelmi Rt. vissza-fizette a 35 millió forintot, mivel nem tudta teljesíteni a szerzõdés feltételeit."


Minden világos tehát, - felröppent ugyan a lufi, ámde rögtön ki is pukkasztották. Mindenki boldog - ezt is megúsztuk! -, a nézõ is elégedett: mégiscsak derék emberek ezek, különösen pedig a mûsorvezetõ õrködik jól a közélet tisztaságán. Tévedni emberi dolog, igazán kár, hogy nem volt lelkiereje bocsánatot kérni...


Azonban: Schmuck Andor a valóságot állította ugyan, de nem a teljes igazságot. Persze miért is beszélt volna olyasmirõl, amit senki nem kérdezett meg tõle?! Kétségtelen tény, hogy a bemutatott bankszámla-kivonat igazolhatta, miszerint a WÉS Rt. nem támogatta - különösen nem közvetve, a Munkaügyi Minisztériumtól származó pénzzel! - a Xénia-Láz Egyesületet. Vannak azonban más tények!


A Xénia-Láz Mozgalmat (és az azt vezetõ Egyesületet) eredendõen az MSZP mint oktatási fedõcélú politikai mozgalmat hívta életre, - annak érdekében, hogy az egykori kisdobos-és úttörõ mozgalom mintájára már apró gyermekkorban kezdõdjék meg a szocialista nevelés, amely késõbb BIT-esekké érleli a baloldali eszmékre fogékony fiatalokat.


A Xénia-Láz Mozgalom 1997-ben már hetvenhatezer beszervezett gyermeket számlált. A mozgalom központi figurája, kötõdési pontja, cselekvési programja az Ûrgammák tévésorozat, amelynek producere Czégé Zsuzsa, aki egyben a Félix-Film Kft., valamint a Félix-Invest Kft. ügyvezetõi tisztét is betölti.


A közszolgálati Magyar Televízió Rt. - mindig újbóli szerzõdés-hosszabbítások következményeként - 1997. végéig 160 darab, egyenként 25 perces folytatásos részt sugárzott, amelyekért összességében sokszáz-millió forintot fizetett ki, részenként tehát többmillió forintot. Ez elképesztõen magas összeg, - a sorozat ezzel fajlagosan az MTV Rt. egyik legdrágább adása volt.


A minõsíthetetlenül alacsony színvonalú filmsorozat egyik alapötlete, lényegi elgondolása, pénzügyi bázisa - mint termék! - az az állítólagos "energia-ital", amelyet a WÉS Rt., a filmsorozat meghatározó szponzora a tejüzemi mellék-termék tejsavóból állított elõ, és amely a filmfõhõsök IQ-jának növelését volt hivatott szolgálni, tanulmányi eredményeik javítása érdekében.


Nem ismeretesek részletes laboratóriumi vizsgálati eredmények, illetve hatás-elemzések arra nézvést, hogy a Máté-ital valóban energia-ital volt-e, mintahogy az egész filmsorozat ezt fennen hirdette, - de arról sem, hogy vajon növelte-e a szereplõk IQ-ját is, vagy csupán a Félix-Film Kft. és vezetõinek bevételeit?!


Tény azonban, hogy az MTV Rt. horribilis összegeket fizetett ki a sorozatért a Félix-Film Kft.-nek, - de a WÉS Rt. is csillagászati szponzorációs díjat fizetett az MTV Rt.-nek! Annak az eldöntése, hogy az állítólagos energia-ital Ûrgammák-filmsorozat általi reklámozása eredményezte-e vajon a kereskedelmi forgalom, a haszon kívánatos mértékû növekedését (tehát a hozamtöbblet fedezte-e a reklám költségeit?), - maradjon csak a WÉS Rt. üzleti titka.



Az Ûrgammák-filmsorozat az MTV Rt.-n belül mindvégig különleges kezelést kapott és élvezett. A rózsaszínû homály terjengése már azzal elkezdõdött, hogy a kapcsolódó szerzõdés, a mûsor gondozása elejétõl fogva nem a Szórakoztató-, vagy a Gyermek és Ifjúsági Szerkesztõség feladata volt, hanem érthetetlenül az Irodalmi és Drámai Mûsorok Szerkesztõsége hatáskörébe tartozott.


A szerkesztõség vezetõje egyébként 1997. közepétõl (egy ízben írásban is) kérte az MTV Rt. elnökét a sorozat leállítására, és/vagy elvételére a szerkesztõségtõl. Az Ûrgammák-sorozat azonban az utolsó „szerzõdésmódosítás” végteljesítéséig mégis adásba ment, - az MTV Rt. maradéktalanul ki is fizette annak ellenértékét, miközben más szállítókkal szemben többmilliárdos tartozást halmozott fel.


Az elnök nem mondhatta fel a szerzõdést, mert - mint gyakran mondotta volt! - azonnal felállították/felmentették volna a beosztásából. Vajon kik?! Az említett dokumentumok, szerzõdések, nyilvántartások, tények, adatok és összegek rendre megtalálhatók az MTV Rt. irattáraiban, illetve számvitelében.



A Félix-Invest Kft. 1997. tavaszán vadonatúj vállalkozási szerzõdés kötését kezdeményezte az MTV Rt. elnökénél, amely Ûrgammák-vetélkedõ mûsor-sorozat beindítására irányult. A projekt (üzleti) csomagtervében (mint remélt bevétel) szerepelt a Nemzeti Alaptanterv (NAT) célkitûzéseinek propagálása ellenében a Mûvelõdésügyi és Közoktatási Minisztérium pénz-támogatásának elnyerése is. A vállalkozó új stúdió felépítését kérte az MTV Rt. óbudai telepén, amellyel együtt a vetélkedõ teljes költségvetése százmilliós összegre emelkedett. A szerzõdés-tervezet az új mûsort az MTV Rt. Közmûvelõdési Szerkesztõsége gondozásába utalta volna. A "Csodák Palotája" felépítésére a Pólus Center Rt. vállalkozott. Realizálására sohasem került sor, mert a szerzõdés aláírását az MTV Rt. elnöke elutasította. Netán emiatt menesztették?!


Schmuck Andor tényeket állít(hat)ott, amikor a TV2 hírmûsorában tagadta a WÉS Rt. közvetlen anyagi támogatását, - ezzel tehát semmi gond...


Ám az igazság az, hogy a szponzorálás a közszolgálati televízión át zajlott.



Az még csak hagyján, hogy az ûrgammák-jellegû mûsorok szponzorálását a Média Törvény kezdettõl fogva kategórikusan tiltja, - amit egy kormánypárt tenni akar, azt úgyis mindig megteszi. Aki a törvényt hozza, nyugodtan meg is sértheti.


Az sem sokat számít, hogy a Kordaxot (lásd még: Olaj-gate!) az államnak cca. 20 milliárd forint adótartozással örökre eladósító egykori pártpénztárnok tej-üzeme kit, mit, miért és mennyivel szponzorál a tejsavó-energiaital képzeletbeli vagy valós nyereségébõl. Vagy akármilyen pénzbõl, ami törvényesen az övé.



A valódi kérdés: vajon miért is fizetett a közszolgálati MTV Rt. engedelmes fejõstehénként a reálisnál 8-10-szer magasabb árat a Xénia-Láz Mozgalom kétségtelenül szocialista eszmeiségét a gyakorlatban pénzügyileg megalapozó Ûrgammák-filmsorozatért?!






NÉMETH MIKLÓS SZUPERSZTÁR


Mottó:
„Ha már elpusztul a világ, - legyen a sírjára virág!” (József Attila)



Szembejön a múlt


Nem én vagyok az, aki a dolgokat össze-vissza bogozza, összekeveri a szezont a fazonnal, kvázi-ihatatlan médiakoktélt mixel - nem és NEM! A világ, és benne a mi nyavalyás kis életünk kavarodott bizony végzetesen össze. Múlt, jelen és jövõ már összefolynak - a párhuzamos idõsíkok végül mind egybetorkollanak.


Orbán Viktor szupersztár - 1996. augusztusában, a Demokratában. Aki még ma is túl fiatal ahhoz, hogy hirtelen bukott miniszterelnök legyen.


Németh Miklós szupersztár - aki már volt miniszterelnök, de talán újra lesz.



A tagadás tagadása


Önmagadat úgy tagadhatod meg a legegyszerûbben, ha szépen átváltozol a saját legesküdtebb ellenségeddé. Ennél elegánsabb megodás, ha állandóan magadban hordozod legádázabb ellenfeleid homlokegyenest ellenkezõ eszmeiségét is, hogy bármikor, egyetlen vezényszóra, bárkibõl bárkivé alakulhass át. Lehetsz például hithû kommunista - a bolsevik pártban, ahol kijárhatod a pártcsinóvnyik hájszkúl összes rókatanfolyamát. Amikor pedig az egész végre összedûlni látszik, reform-kommunistává válhatsz. Megúszhatod Gorbacsov glasznosztyát, peresztrojkáját is, hogyha minden tétovázás nélkül szépen átadod a parlamenti hatalmat a jóelõre szisztematikusan megalapított rendszerváltó utódpártok látszat-ellenzéki kerek-asztalának. Hadd táncoltassák már a demokratikus asztalt saját gyönyõrûségükre!


Ne feledkezz meg a komplett ügynöklista akkurátus átadásáról sem!


Felejtsd el, hogy egykor a szocializmust építetted (pontosabban építette nektek a nép!), - nem templom volt az, csupán vályogviskó a pusztában. Hagyd itt(hon) a fránya, egyetlen igazi utódpártot is, és távozz legott a ködös Albionba, ahol keleteurópai személyzetis (EBRD)bankalelnökké válhatsz.


Így két legyet üthetsz egy csapásra. Egyrészt nyilvánvalóvá teheted a nagyvilág számára, hogy csupán tévedésbõl tanultál marxista közgazdásznak, hiszen már gyermekkori álmod is a szabad kapitalista bankszakma elsajátítása volt. Másrészt „lemoshatod magadról a gyalázatot”: szakíthatsz a bolsevik eszmeiséggel, ezért mintegy tüntetõleg az állampárt utódpártjába sem lépsz be, mutatva, hogy nem hiszel az ávósok és a karhatalmisták szolíd szociáldemokratává történõ gyors átvedlésében. Az angliai tanulmányútra úgy válhatsz alkalmassá, ha rituálisan és ténylegesen egyaránt megszabadulsz múltad minden átkától, a posztsztálinista hagyományok összes rádióaktív (csernobili) kisugárzásától.


Add át a teljes személyiségedet a szakrális angolszász tömegvonzásnak; - fogadd el kijelölt/kiválasztott küldetésedet! Anglia még ma is az egyetlen hatalom, amely megengedheti magának, hogy országában minden összekeveredjék. Királyság a köztársasággal, abszolút monarchia a demokratikus parlamenttel, jobboldal a bal-oldallal, liberális a konzervatívval, állam a vallással, föld az égbolttal, sziget a kontinenssel, az anyaország a világhatalommal, a Központ a végekkel, a nemzet a multikkal, angolszászok a gyarmati bennszülöttekkel, király a kõmûvesekkel, s a látszat a valósággal. Londonban a világ kellõs közepébe lépsz!


Reformkommunistából nemes polgári rózsalovaggá kell átalakulnod.



A név baljós elõjel


Mint ismeretes, a Világbank igazgatójának neve James Wolfensohn, ami magyar nyelven Farkasfiút jelent. Magyarul: ember embernek farkasa (farkasfia), a Világbank világpénzének (dollárjának) farkastörvényei szerint.


Egy tegnapi sajtóhír szerint Magyarországon járt a francia kormány európaügyi minisztere, akit csak Pierre Moscovicinek, magyarul Moszkovita Pálnak hívnak!
Elhozta a francia testvérek üzenetét a magyar testvéreknek. Éljen a haszonéria!
Nesze neked, Nagy Francia Forradalom! Georges Marchais szelleme kísért. Az Amerikai Egyesült Államokban a társadalomtudósok már régen megoldották a metodista öszvérek üzemszerû/nagyszériás klónozását, miáltal nemzedékek óta felesleges már önálló szaporodásra amúgyis képtelen hibridegyedeket természetes úton nemzeni. A kereszténydemokrata liberálbolsevik, az istenhívõ kommunista és a reformkommunista szabadkõmûves törvényes utódnemzõ vadházassága csak az õstenyésztõ Európában engedélyezett; Kelet-Európában, amely kísérleti gén-mûhely. London készen kapja a vérfrissített frankensteineket, végsõ kiképzésre.
Németh Miklós átadta a laboratórium kulcsait Mark Palmer, USA-nagykövetnek.
Antall József elvégezte a maszonéria rekultivációját, s hidat vert nyugatra. Horn Gyula egyfelõl a német újraegyesítés, másfelõl a bolsevik pallérozás nagymestere volt. Mindkettõért kitüntették. Orbán Viktor angol mintára bevezette a koronás polgári demokráciát, ami csak igazán jelentéktelen külsõségekben különbözik az alkotmányos monarchiától. A hallgatás igazi neve a rózsa keresztes közössége...


A „Gyõzõ” királysága idõszakára tehetõ Magyarországon a politikai jobboldal, majd a baloldal totális szétesése és maradandó/végsõ összekeveredése. A ravasz öreg román oly’ magasra emelkedik, ahonnan többé már le sem váltható. Az ifjú király lehetõségei a rövid kiszélesedés után hamar bekorlátozódnak; ezért külsõ, nagyszabású hódító terveket szõ. A Nyugat-Római császári korona nagyjából el-érhetetlen; reális rövidtávú hódítás lehet azonban (?) - a Vajdaság helyett Erdély.
A világot most talán újra fel lehet osztani - új, angolszász érdekek szerint. Ám Kossuth Lajos grandiózus álma, a Dunamenti Köztársaság, hetedhét ország kon-föderációja - alkotmányos királyság formájában most sem jöhet létre! A polgári királyságot a Szent Korona Tana sem legitimálja; sõt - nem hagyja jóvá a Szent Korona Társaság sem. Valaki most is közbejön: Németh Miklós! A tékozló fiú hazatér, de már õ is az õsi rítus szerint felkent lovag. A rózsakereszt lovagja jön, hogy leválthassa a polgárok királyát. Megalakul a Magyar Szocialista Párt angol tagozata - Németh, Kovács és Horn vérszerzõdést kötnek, hogy lerakhassák egy szociáldemokrata templom alapkövét. A szekfût rózsára cserélik, késõbb egész rózsafûzérré fûzik. Amerika csak mélán néz a messzi távolból - sem a kard, sem a korona, sem a templomosok rituáléját nem értheti meg. Legkevésbé, hogy miként válhat/válik egy reformkommunista polgári szociáldemokratává, rózsa-kereszttel a nyakában.



Hit és bizomány


Ronald Reagan western-nagymester az 1980-as években meghirdette a csillag-háborús fegyverkezési versenyt, amivel hamar térdre kényszerítette a Szovjetúnió gazdaságát, vele mindenestül a Varsói Szerzõdést. Egypólusúvá vált hát a világ!
A Keleti Tömb országai piaci és üzleti értelemben hatalmas, feltöretlen szûzföldet jelentettek a Nyugat „szabad” nemzetgazdaságai, multinacionális cégei számára, melynek kiaknázása szervezett nemzetközi összefogást igényelt. A dió feltörését szolgálta politikai oldalról az ún. „rendszerváltás”; - a volt KGST-országokban rendre nyugatbarát/kollaboráns kormányok alakultak, amelyek levezényelték a békés átalakulást a szocializmusból a kapitalizmusba. Gazdasági és jogi oldalról a tulajdonszerzés és a profit-kivitel (a szabad befektetés, illetve a rablás) feltétel-rendszerének megteremtését jelentette az egyetemes társasági (részvény)tulajdon bevezetése - Magyarországon az ún. „társasági és átalakulási törvények” ország-gyûlési megszavazása által. A korábbi társadalmi tulajdon és minden hozadéka nyomban szabad prédává vált. Tekintettel arra, hogy a magyar gazdaság tervszerû eladósítása már 1982-tõl fokozatosan megtörtént - a fizetésképtelenül összeomló államháztartás száraz szivacsként szívta magába a beözönlõ kétes hátsó szándékú tõke-milliárdokat. A privatizáció jogcímén néhány év leforgása alatt átlag 20 %-os áron elkelt a szinte teljes nemzeti mûködõtõke, ám az államadósság „szét-szórva” ugyan, de tovább növekedett. A magyar lakosság jelentõsebb összegû megtakarításokkal nem rendelkez(het)ett, hiszen a szocialista tulajdon profitja év-tizedeken át csak a társadalmi tulajdont gyarapította - a bérek az új adórendszer bevezetésekor (1988.) sem haladták meg az európai úniós átlag 8-10 %-át. Így a nincstelenek éhbér-színvonala konzerválódott. Mindez persze nem valósulhatott meg a magyar politikai-, pénzügyi-és média-elit aktív közremûködése nélkül. A nemzet kettéhasadt. Németh Miklós még 1989-ben „felfedezte” a 20,5 milliárd USD külsõ államadósságot; megszervezte a hatalom jogfolytonosságát, majd „átadta” a hatalmat. Antall József gyorsan „elintézte”, hogy senkinek ne tessék forradalmat csinálni, mire a lóvátett nép önként és ingyen mindenét odaadta a hódítóknak. Horn Gyula - „dícséretére” legyen mondva - már végleg elfordult Moszkvától, és vigyázó szemét New York helyett Berlinre és Brüsszelre vetette.
Orbán Viktor igen hamar megértette - sokat ismételgette is! -, hogy Brüsszel nem Moszkva, és mindenki más is London testvére, csatlósa vagy vazallusa.



Senki ne firtassa, hogy vajh’ élenjáró vezetõink melyike miben hisz; - a tragikus végeredményt látva tökéletesen mindegy, hogy a sarló és a kalapács, avagy a korona és a rózsakereszt intézményes égisze alatt halunk-e össznemzetileg éhen. Az „eeropúmó” kölcsönösen keserves csalódás lesz! Nem kétséges viszont, hogy vezetõink csupán a nemzet vagyonát és az ország területét tekintették saját, személyes hitbizományuknak, a népet bizony nem! Önhitt/hiú tévedés, önámítás a történtek után „a küldetést” is önnön hitbizománynak hinni. Nyugati szemmel senkinek nincs bérelt helye a magyar miniszterelnökségben. A jelkép nyugaton a szemfényvesztés kelléke, hamis/drága cicoma csak a hatalom kõkemény csúcsán. A Szent Korona Tana bármiféle felélesztésére, manifesztálására irányuló minden igyekezet csak kortévesztõ pótcselekvés.


Hittel teli vezetõk és nép nélkül Magyarország üres hitbizományi áruház.


Csillogó szemû balekokból pedig minden gyarmaton nagy a túlkínálat.



Az Úr békéje (legyen veletek)


Politikus barátom bizalmas meghívást kapott egy spontán templomépítõ társasági összejövetelre, amelyet igencsak határozott céllal hívtak össze. Az asztalnál az õ jobboldalán Németh Miklós foglalt volna helyet, ami ugyebár kiváló rendezésre vall. Az asztaltársaság megbízásából, együtt arra kellett volna õt rábeszélni, hogy végül mégse a szocialisták miniszterelnökjelöltjeként induljon majd a 2002. évi parlamenti választásokon! Hanem hol?!


A honi királycsinálók tehát ma már tudják (merik és teszik), hogy a következõ miniszterelnökünk - minden ‘kétciklusossága’ ellenére! - nem Orbán Viktor lesz. Tiszta sor - ismét Németh Miklós következik, immár megtisztultan...



S kérdezed, hogy miért? De hisz ez nagyon egyszerû!


· Németh Miklós közgazdász - Orbán Viktor nem az.


· Németh Miklós tapasztalt róka - Orbán Viktor nem az.


· Németh Miklós szociáldemokrata - Orbán Viktor nem az.


· Németh Miklós multi bankár - Orbán Viktor nem az.


· Németh Miklós reformkommunista - Orbán Viktor nem az.


· És most már Németh Miklós is angol!



Négy évvel ezelõtt Orbán Viktor választási gyõzelmét jósoltam. Most egészen bizonyos vagyok Németh Miklós sikerében. Orbán Viktor - tudatos hibázásai mellett - csak egyetlen dologban tévedett: Mindig másik személy az aktuális kiválasztott, mert a feladat változik, s az új feladat megoldása új, más kvalitású miniszterelnökre vár.


Valahol a globális projektben a tudatosan, már jó elõre kiválasztott célszemélyek egész láncolata létezik, így a folytatásban sosem történhet semmi meglepõ.

A keresztény szocializmus és a pápai enciklikák



A politikai rendszerváltás (1990.) pozitív/egységes, az egész nemzetet összefogó eszmeiségének hiánya, s az ennek jegyében eltelt másfél évtized minden különös aktuálpolitikai eseménye magában hordja az ellentmondásos történelmû Magyar-ország baljós megosztottságát, sorstragédiáját. Különös, ámde a legkevésbé sem lehet véletlen - és ehhez a népnek éppúgy semmi köze nem volt, akár a komplett rendszerváltáshoz! -, hogy a teljes közéletet mindmáig áthatja az irracionális és történelmileg abszolút alaptalan ellenségeskedés: a jobboldal és a baloldal élet-halál harca. Ez a megosztottság minden ismeretelméleti ténynek is ellentmond, mert a magyarság soha nem oszlott jobboldalra és baloldalra - nem szólva arról, hogy ezek csak virtuális, a média által mesterségesen összetákolt „valóságok”; valójában ostoba fikciók, amelyek csak megbontják a nemzet egységét. Cseppet sem nehéz bebizonyítani, hogy politikai szörnyszülöttekrõl, kentaurokról van szó! Antall József miniszterelnök és MDF-je bármi áron igyekezett összeházasítani a kozmopolitizmust a nacionalizmussal, a kereszténységet a liberalizmussal - ámde ehelyett az MSZMP-tagok egyrészével átvette az „átkos” eszmeiséget is.


A kormányzás a hagyományait tekintve egészen Horthy Miklósig nyúlt vissza; - a gyakorlatában azonban inkább a titkos SZDSZ-paktum dominált. Mint látjuk, a dologban épp az a különös, hogy a ‘jobboldali elhatárolódást’ titokzatos együtt-mûködéssel kombinálják, miközben mindkét akció (akció és reakció) egyaránt felesleges pótcselekvés, - amúgy csupán egymás kompenzációi. Az úgynevezett baloldal eszmei gyökerei és gyakorlati tettei közötti szakadék még mélyebb. Most nem Horn Gyula életrajzának fordulataira, vélt vagy valós folytonossági hiányaira gondolok, hanem inkább arra, hogy az MSZP „szakított kommunista múltjával”, szocialistává kiáltotta ki magát - és/de azon nyomban hozzálátott a kapitalizmus felépítéséhez; sõt, vezetõ funkcionáriusai percek alatt milliárdos nagytõkésekké avanzsáltak, nõtték ki magukat. Aztán tíz év alatt kiderült, hogy „a szakítás” nem sikerült tökéletesen, ugyanis a közös gyökerek egészen a Munkáspártig nyúlnak, csupán a guruló dollárokból lett stabil mûködõtõke. A szociáldemokráciát viszont nem csupán ténylegesen, szervezetileg (MSZDP), de elveiben is sikerült teljesen likvidálni, így láthatott napvilágot 1995-ben a Bokros-csomag. A liberális együtt-mûködést a Horn-kabinet ugyan teljesen nyíltan, kormányszinten felvállalta, ám négyéves gyakorlatára mégis inkább a jobboldali konzervativizmus volt jellemzõ. Benne sem szocialista, sem liberális elvek nem érvényesültek.


Orbán Viktor és a Fidesz mindenekelõtt „erõszakot tett” a KDNP-n, fõként abból a célból, hogy ateista establishmentjét álszent kereszténydemokratákkal frissítse fel, így keltve fel egy keresztény kurzus - látszatát. Tehát látszat és ellenlátszat dialektikus egysége uralta a ciklust, amelynek az egyik legpikánsabb dilemmája a kozmopolitizmus és a nacionalizmus liberális összebékítése egymással. Világos, hogy a ránk kényszerített globalizációt csak egyfajta világkeresztény hagymázzal leöntve lehet sikeresen eladni a népnek, amit célszerûnek látszik koronás király-kultusszal is ötvözni, hogy mellesleg Charles Windsor fõherceg (lásd: a fotón!) elismerését is kivívhassuk magunknak. Az éppen uralkodó - jobboldali vagy bal-oldali - kormányzat mintha a magyar nemzet (egyébként nem létezõ, fiktív!) egy-kori kollektív bûnösségét igyekezne deklarálni és kompenzálni; elõbb rátámad a festett ellenségre, majd szinte azonnal ki is békül vele, hogy maga mellé emelje a kormányzásban és a vagyonkezelésben egyaránt. Holott valójában a bûnöket és az ellenbûnöket is csak a politikusok, a kormányok követik el; az istenadta nép semmit nem ért az egészbõl. Ma Magyarországon hitelesen sem jobboldal, sem baloldal nem létezik. Csak regnáló politikusok vannak; múltbéli és mai - fiktív és valós - bûneikkel. Gondoljuk csak meg! Hát nem elképesztõ, hogy amennyiben Magyarországon 2000 után valaki sikeresen akar politizálni, akkor - ha tetszik neki, ha nem - kötelezõ azonosulnia Kádár János, Horthy Miklós vagy Soros György (utódai, epigonjai, hívei) valamelyikének a szellemiségével? Vajon miért kell mindenképpen odatartozni az egyenként és ellentétükben is mesterségesen kreált és fenntartott jobb-vagy baloldal egyikéhez, a bármilyen politikum miért kizárólag csak e kettõ õsi ellenségeskedésének bûvkörében értelmezhetõ?! Vajon miféle atavisztikus bûn és bûnhõdés motivációja húzódik meg e mögött? Valami paranoid-skizofrén (háttér)hatalomé?


Próbálnánk meg egyszer dönteni, és békében élni mi magunk, a magyar nemzet; gyámok és ápolók, ellenségeskedések és paktumok, sérelmek és kompenzációk nélkül, õszintén és becsületesen!


Írásomban kísérletet teszek a valódi értékek összebékítésére.


Legyenek segítségemre II. János Pál, a római pápa 1988-ban írott Sollicitudo Rei Socialis kezdetû, valamint az 1991-ben írott „Centesimus Annus” kezdetû enciklikáinak idézetei, kiemelt nyomdai szedésben.


A római pápa apostoli küldetése (Jézustól kapott megbízatása), hogy „legeltesse a bárányokat és a juhokat” (Jn. 21, 15-17), és hogy „oldjon és kössön e földön (Mt.16,19) a mennyek országáért”. A pápa tehát semmilyen földi hatalmat nem képvisel ugyan, mégis politizálhat: üdvösségünk érdekében.


„Az idõ, amint jól tudjuk, mindig azonos ütemben folyik. De mostanában úgy érezzük, hogy egyre jobban felgyorsul az események torlódása és össze-fonódása miatt. Ennek következménye, hogy a világ arculata húsz év alatt, bár néhány alapvetõ vonását megõrizte, jelentõs változáson ment át és új kilátások tárultak elébe.” (S.R.S., 5. old.)


Végzetesen szomorú, hogy az emberek túlnyomó többségénék világszemlélete egysíkú; - csupán a csöppnyi részletek megértésére születtünk. Az emberiségnek nincsen átfogó térlátása, sem a történelmi idõ mélységében, sem a jelenben. A táguló, görbülõ térben tántorgunk a gyorsuló idõben, torz képek felvillanásaiban kergetünk illúziókat, s kérészéletünk tovaillan.


A prófétákat nem ismerjük fel, vagy a hatalom üldözi és hallgattatja el õket.


Elõrelátás nincs; minden mindig csak utólag igazolódik, vagy sohasem.


Az igazság atomizált, akárcsak a komplett emberiség, s a történelem.


A legutóbbi vitám alkalmával azt találtam mondani vitapartneremnek, hogy nem kellene a marxizmus eszméibõl mindent gondolkodás nélkül eldobni. Attól, hogy a bolsevizmus, mint a marxizmust a maga diktatórikus céljaira kisajátító gonosz rendszer megérdemelten a történelem szemétdombjára került, - Marx Károly még nem vált visszamenõleg idiótává, elemzéseinek eredménye nem vált értéktelenné. Mi több, - aktuálisabb, mint valaha. Partnerem kifejtette, hogy már Marx is a pénzügyi világhatalom ügynöke volt, s mint ilyen vált a kommunizmus-kísérlet fõ eszmei megalapozójává.


A globális világhatalom ma már mindenre kiterjed: hormonja a pénz, oxigénje az információ. A pénz uralma biztosítja a hatalom teljes személytelenségét. Marx nem lehetett a világhatalom ügynöke, hiszen munkálkodása idején a világhatalom még maximum csak terv lehetett, ténylegesen nem létezett. Erkölcsileg a leg-tisztább, és máig megfellebbezhetetlen gazdasági eszme Karl Marx munkaérték-elmélete. Marx nem láthatta elõre, hogy a globalizmus - ami nem más, mint az egységesült politikai világhatalom legvégsõ koncentrációja és centralizációja - térhódítását, gyors megvalósítását éppen a hamis világpénz, a munkaérték-rendet alapjaiban tagadó, felrúgó tõzsdespekuláns, uzsorás/harácsoló finanszírozás teszi majd lehetõvé, amely a monetáris restrikciójával megfoszt bennünket a mától, és méregdrágán megeteteti velünk a jövõt. Marx munkaérték-elmélete így korunk legaktuálisabb, élõ próféciája. „Egykor a termelés meghatározó tényezõje a föld volt, és késõbb a tõke lett - ideértve a gépek és a termelõeszközök összességét -, ma már egyre inkább maga az ember a döntõ tényezõ, vagyis megismerõ képessége, amely a tudományos felismerésekben jut kifejezésre, továbbá a közösséget alkotó szervezõképessége, és az a képessége, hogy föl tudja ismerni és ki tudja elégíteni mások szükségleteit.” (C. A., 50. old.) Micsoda változás! Mára a lopott, fikciós tõke vált a legfõbb „értéktermelõvé”, a munkát fojtogató, elburjánzott mérges folyondár. Ám Friedrich Engels mondta: „A szabadság a fel-ismert szükségszerûség.” - „De a szabadság csak az igazság befogadása által érvényesülhet teljesen: egy igazság nélküli világban a szabadság elveszíti a tartalmát, és az ember vad szenvedélyeinek, nyílt vagy rejtett tényezõknek a hatása alá kerül.” (C. A., 71. old.)


A becsületes ember nem hazudik magának, sem másnak. Isten úgy rendelte, hogy a földi életünk során kötelességünk megismerni minden jelenséget, összefüggést és törvényszerûséget; - egészen addig a mélységig, ameddig azt érzékelésünk és eszünk lehetõvé teszi. Ám Isten hûséges bárányaiként, el kell fogadnunk, hogy ez a Föld még nem az igazi, nem a végleges világ, csupán megrendezett, virtuális küzdõtér, cifra színpadi díszlet a megmérettetésünkhöz. Marx Károly nagyon jól meglátta, hogy a kapitalizmus egy embertelen, ám szükségszerû társadalmi rend-szer, amelynek szabadversenyes õsváltozatából igen gyorsan kinõ(tt) a monopol-kapitalizmus, az imperializmus, és mindezeknek a leggonoszabb felsõfoka, az államkapitalizmus, amely (elõrelátón?) szocializmusnak, sõt, kommunizmusnak nevezte el magát, hogy a megrendezett bukását követõen már, mint globalizáció teljesedjék ki. Marx tudós lángelme volt, hisz megjósolta, hogy a kommunizmus elsõként a legfejlettebb tõkésországokban gyõzhet; - majd ezt követõen futó-tûzként, feltartóztathatatlanul árasztja el az egész földgolyót. Csakhogy az (akkor már szervezõdõ) angolszász világhatalom elõbb még célszerûnek látta az új idea kipróbálását a nagy Oroszország kísérleti mûhelyében, ahol Lenin a gyakorlatban valósította meg „a leggyengébb láncszem” elméletét, a proletár-kommunizmust.
A háttérben késõbb azonban nem a proletárok, hanem a világ tõkései egyesültek. Minden tudomány, tudás sikeres gyakorlati próbája, amennyiben az általa feltárt trendvonalak megfelelõ meghosszabbítása mentén próféciák valósulnak meg. A jövendölés tehát valóra vált; - persze azzal az apró eltéréssel, hogy most sem a Paradicsom szállt le a Földre a globalizáció képében, most sem Jézus Krisztus Mennyországa jött el hozzánk, hanem a Sátán földi helytartójáé, az Antikrisztusé. „Ahol az egyéni érdeket erõszakkal elnyomják, ott a bürokratikus ellenõrzés elnyomó rendszere alakul ki, amely a szabad kezdeményezés és a kreativitás forrásait kiapasztja. Amikor az emberek úgy vélik, hogy a rosszat lehetetlenné tevõ tökéletes társadalmi szervezõdés titkát birtokolják, azt is gondolják, hogy ennek megvalósítására minden eszközt, még az erõszakot vagy a hazugságot is felhasználhatják. A politika ekkor ‘evilági vallássá’ válik, amely tévesen azzal áltatja magát, hogy a Paradicsomot ezen a Földön valósíthatja meg. Csakhogy semmilyen saját jogrenddel és törvényekkel rendelkezõ politikai közösség sem azonosítható Isten országával.” (C. A., 39. old.)



Francis Fukuyama szerint a liberális parlamenti demokrácia globális dominanciája a világtörténelem legvégét jelenti, mivel ez a mai már minden létezõ társadalmi rendszerek legtökéletesebbike - elérkeztünk tehát a fejlõdés végére!


„Krisztus keresztáldozata egyszer s mindenkorra meghozta Isten Országának a gyõzelmét. A keresztény élet mégis megköveteli a rossz kísértései és erõi elleni harcot. Az Úr majd csak a történelem végén fog eljönni dicsõségben az utolsó ítéletre (vö. Mt. 25, 31), és hogy új eget és új földet teremtsen (vö. 2 Pt. 3, 13; ApCsel. 21, 1). De amíg a világ fennáll, tart a jó és a rossz küzdelme az ember szívében. Mindaz, amit a Szentírás Isten Országának beteljesedésérõl tanít, nincs következmények nélkül az evilági társadalmak életére, amelyek - mint nevük is mutatja - idõhöz kötött valóságok, következésképpen tökéletlenek és ideiglenesek. Az Isten Országa, amely a világban van, de nem a világból való, megvilágítja az emberi társadalom rendjét, mivelhogy a kegyelem erõi áthatják és éltetik. Így már sokkal jobban megérthetõ az emberhez méltó társadalom követelménye, a tévedések kiigazíthatók, és növekszik a bátorságunk a jóért vívott küzdelemben. A keresztények, és különösen a világi hívõk minden jó-akaratú emberrel együtt arra kaptak meghívást, hogy az emberi valóságot az evangélium szellemével itassák át.” (C. A., 39. old.)


Globalizált börtönünk korlátai, rácsai között viszonylag szabadok lehetünk.


Ám aki elég okos, annak számára mégsem ez a kétes értékû szabadság a legfõbb kincs; - ez a „szabadság” legyen a liberális tévelygõk vigaszdíja...


Jézus Krisztus ezt mondta: „Én vagyok a feltámadás és az Élet!”


Az igazság tehát odaát van, s nem ideát, az Antikrisztus világállamában.



Minden igaz keresztény számára sürgõsen felismerendõ szükségszerûség, hogy a liberális polgári világdemokrácia rádiótelefonnal, mûholddal, bevásárlóköz-pontokkal, internettel, autópályákkal, hamburgerrel, colával együtt és ellenére sem Jézus Krisztus országa, csak evilági délibáb, - s jól hangzó reklámja is csak megannyi mézesmaszlag, a politikusok hamis ígéretei.



Globális/kis demokráciánk ismertetõjegyei - dejá vu - nagyon ismerõsek!


· Többségi diktatúra, amelyben a magát többségnek kinevezõ kisebbség, egy militáns szûkkörû elit uralkodik, a rendszert demokráciának álcázva.


· Demokratikus centralizmus, egyfajta megdönthetetlen hatalmi piramis õrzi és szolgálja ki az uralkodó személyét, aki valójában egy ostoba diktátor.


· Össztársadalmi kontraszelekció a rendszer legfontosabb mûködési elve, ami a szolgalelkû debilek fényes gyõzelme az intelligencia felett.


· Médiavezérelt tömegpszichózis biztosítja a békés birkanyáj problémamentes terelgetését, amelynek pislákoló életkedvét progresszív adósávokkal kurtítják.


· Korrupt államgépezet, a szervezett bûnözéssel kollaboráló hivatalnok sereg gondoskodik az igazságszolgáltatás tökéletes ellehetetlenítésérõl.


· Monopóliumok + restrikció a pénzügyi rendszer mûködésének alapképlete, minek következtében minden alkotó kezdeményezés eleve reménytelen.


· Istentagadó bálványimádás a kötelezõ egyenvallás, amelyben a templomot, a karriert, a pénzt, a reklámot, a koronát és a szent békejobbot imádják.


· Paranoid-skizofrén kommunikáció, amolyan bábeli nyelvzavar, mert minden mást jelent, semmi nem igaz vagy szent, de hazug és érdektelen.



Nem elég kereszténynek látszani, - kereszténynek is kell lenni!


„Mi, akik Isten ajándékát megkaptuk, hogy kamatoztassuk, a mi dolgunk a vetés és a gyûjtés. Ha nem tesszük - azt is elveszik tõlünk, amink van. Ezeknek a szigorú szavaknak a jobb megértése arra ösztönözhet minket, hogy nagyobb elszántsággal vállaljuk a mindenkit sürgetõ kötelezettséget, hogy a többiek fejlõdésén munkálkodjunk. Az egész ember és minden ember fejlõdésén. (...) Ebbe az isteni tervbe, amelynek kezdete öröktõl fogva Krisztus, az Atya „kép-mása”, és amely benne éri el csúcspontját, „ki elsõszülött a holtak közül”, ebbe kapcsolódik be a mi történelmünk, amelyet a mi személyes és közösségi fáradozásunk fémjelez, és amely az emberiség jobb sorsát akarja szolgálni (...), miközben állandóan fenyeget minket és akadályozza tevékenységünket az a bûn, melyet Krisztus legyõzött és kiengesztelt (Kol 1, 20).” (S.R.S., 38-39. old.) „Ha a modern ‘imperializmus’ bizonyos formáit e morális kritériumoknak a fényében vizsgálnánk, meglátnánk, hogy bizonyos döntések mögött, amelyek látszólag csak gazdasági vagy politikai jellegûek, valójában a bálványimádás valódi formái rejlenek: a pénzé, az osztályoké, az ideológiáké, a technológiáé.” (S.R.S., 49. oldal) „Az egész ember és minden egyes ember fejlõdésében mindenkinek együtt kell mûködnie, ez mindenkinek kötelessége mindenkivel szemben, és ugyanakkor ennek a világ mind a négy táján (...) egységesnek kell lennie. Ha ellenben ezt csak az egyik részen, vagy csak az egyik ‘világban’ valósítjuk meg, akkor az a többiek rovására történik, és ott, ahol a fejlõdés elindult a többiek mellõzésével, az egész tönkremegy vagy rosszabbra fordul. A népeknek és a nemzeteknek joguk van a saját és a teljes fejlõdésükhöz, amely természetesen, mint mondtuk, gazdasági és szociális jellegû, de szükséges, hogy a saját egyéni kultúrára épüljön és a természetfelettiekre is nyitott legyen. A fejlõdés szükségessége nem szolgálhat ürügyül, hogy másokra saját élet-stílusukat vagy vallásos hitüket rákényszerítsék.” (S.R.S., 41. old.)


„A totalitárius és az önkényuralmi rendszerekben a végsõkig fokozták az erõ elsõbbségének elvét az értelemmel szemben. Az emberre ugyanis egy olyan valóságképet erõltettek, amelyet nem az értelmi belátásával és a szabad el-határozásából tett magáévá. El kell vetni ezt az elvet, és teljes mértékben el kell ismerni az emberi értelem jogait is, amelyet kizárólag csak a természetes és a kinyilatkoztatott igazság köt(het). Ezeknek a jogoknak az elismerésén alapul minden valóban szabad politikai rend. (...) Mert a totalitarizmus és az önkény-uralom régi formái még nem teljesen semmisültek meg (!), és fennáll újjá-éledésük veszélye: ez megújult erõfeszítésre serkent az országok közötti együtt-mûködés és a kölcsönös kapcsolatok megteremtése érdekében. Mert a fejlett országokban néha erõteljes propaganda folyik a tisztán haszonelvû értékek mellett, az ösztönök fékezetlen kiélésére és az élet élvezetére, ami megnehezíti az emberi lét értékei helyes sorrendjének a felismerését és elismerését (...).” (C. A., 44. old.)


Akinek erõs a hite, nem dõl be holmi földi hívságoknak, talmi csillogásnak, s nem lehet tartósan megtéveszteni sem. Az igazi keresztény természetesen bátran fel-ismeri és azonosítja Krisztus ellenségeit, sõt, kategórizálja is õket.


1. Liberális/libertinista kozmopoliták, globalista világpolgárok.


2. Nemzeti és nemzetközi elitisták, titkos társaságok, páholyok.


3. Kriptokommunisták, bolsevikok, politikai terroristák, leninfiúk.


A sorrend egyben „nagyság szerinti” prioritást is kifejez, s amint láthatjuk: a fel-sorolás még áttételesen sem tartalmazza a szociáldemokratákat - a rokonlelkeket. „Mert valóban, honnan származik mindaz a rossz, amelyet a Rerum novarum (XIII. Leó enciklikája - 1891.!) le akar küzdeni, ha nem abból a szabadságból, amely a gazdasági és társadalmi tevékenység területén eltávolodik az emberrõl vallott igazságtól? (...) Az ‘új dolgok’, amelyeket a pápa vizsgált, mindennek voltak nevezhetõk, csak jónak nem. (...) Valóban fejlõdött az ipar, és módszerei teljesen megújultak. Megváltoztak a kapcsolatok a munkáltató és a munkás között, a gazdagság kevesek kezében összpontosult, a nagy többség nyomorba jutott. (...) Mindez, hogy ne is beszéljünk az erkölcsök megromlásáról - a konfliktus kirobbanását eredményezte. (Vö: ‘Kommunista Kiáltvány’!) (...) A tõke és a munka közötti konfliktus volt ez, vagy ahogyan az enciklika mondja: a munkáskérdés. A pápa nem habozott véleményt mondani az akkori kiélezett helyzetben (...), és ebbõl adódik a gondolat, amelyet az enciklika napjainkra vonatkoztatva sugall. Szemben találva magát egy konfliktussal, amely az embereket, mint ‘farkasokat’ szembe állította egymással - egyrészrõl azokat, akik a puszta létükért küzdöttek, másrészrõl pedig azokat, akik dúskáltak a javakban -; a pápa nem habozott latbavetni tekintélyét ‘apostoli küldetése’ tudatában. (...) A pápa szándéka kétségtelenül a béke helyreállítása volt, és az enciklika korabeli olvasójának nem kerülhette el a figyelmét (a miénket sem!), hogy a felhívásában milyen nyíltan ítélte el az osztályharcot. De nagyon is tudatában volt annak a ténynek, hogy a béke az igazságosság alapjára épül.” (C. A., 9-10. old.)


„A Rerum novarum bírálja mindkét társadalmi és gazdasági rendszert - a szocializmust és a liberalizmust. Az elsõ részt a szocializmusnak szenteli, s ebben megerõsíti a magántulajdonhoz való jogot. A liberalizmussal szembeni kritikák abban a szövegrészben jelennek meg, amely az állam kötelességeit tárgyalja. Az állam nem korlátozódhat arra, hogy ‘csak az állampolgárok egy részére legyen gondja’, nevezetesen a gazdagokra és a jólétben élõkre, és nem teheti, hogy ‘elhanyagolja a másik részt’, amely kétségtelenül a társadalom nagy többségét teszi ki. (...) Az államnak az egyének jogainak a védelmében különös gondoskodást kell tanúsítania a gyengék és szegények iránt.” (C. A., 16. old.)


„Az ember a rajta kívül álló dolgokat nem úgy birtokolja mint sajátját, hanem mint közöset, mivel Jézus Krisztus törvénye és ítélete fölötte áll az emberek törvényeinek és ítéleteinek. (...) A II. Vatikáni Zsinat tanítása szerint: Az ember, amikor ezeket a javakat használja, sohasem tekintheti azokat a dolgokat, amelyeket törvényesen birtokol, kizárólag a sajátjának, hanem köteles úgy tekinteni, mint amelyek közösek; közösek abban az értelemben, hogy nemcsak neki magának, hanem másoknak is hasznára lehessenek.” (C. A., 46-47. old.) „A felek egyenlõségén alapuló kereskedelem logikáját és a hozzá kapcsolódó jogszerûség formáit megelõzi az a valami, ami az embernek azért jár, mert ember, azaz páratlan méltósága miatt. (...) A Rerum novarum által kifejtett alapelvek (...) az elérendõ célt is jelentik; ezek arra irányulnak, hogy meg-gátolják, hogy magát az embert és munkáját pusztán áruként kezeljék: meg-felelõ bért kapjon a családja fenntartására, szociális biztosítékot öregkora és munkanélkülisége esetére, a munkafeltételeket megfelelõen szabályozzák. (...) Teljes joggal beszélhetünk a gazdasági rendszer ellen vívott harcról; - olyan módszert értve alatta, amely abszolút elsõbbséget biztosít a tõkének, a termelõ-eszközök és a föld birtoklásának az emberi munka szabad személyes jellegével szemben. Amikor e rendszer ellen küzdünk, nem tekinthetjük a szocialista rendszert alternatív modellnek, amely valójában államkapitalizmust jelent, hanem a szabad munka, a vállalkozás és az együttmûködés társadalma jelent alternatívát.” (C. A., 53.o.) „Az elnyomottak melletti kiállás õszinte vágya, és hogy ne kerüljenek a történelem sodrán kívül, újabb korunkban sok katolikus hívõt arra ösztönzött, hogy a marxizmus és a kereszténység közötti lehetetlen kompromisszum különbözõ módozatait keresse (vö.: például a latin-amerikai kommunista papok tevékenységével!).” (C. A., 41. old.) „(...) XXIII. János pápa a békérõl szóló enciklikáját ‘minden jóakaratú emberhez’ is intézte. Mind-azonáltal XIII. Leó pápa szomorúan állapította meg, hogy korának ideológiái, különösen a liberalizmus és a marxizmus, sajnos, elutasították ezt az együtt-mûködést.” (C. A., 88. old.)


„Az egyház nagyra értékeli a demokratikus rendszert, mint olyan rendszert, amely biztosítja polgárai számára a politikai döntésekben való részvételt, és garantálja a kormányzottaknak, hogy maguk válasszák meg és ellenõrizzék a vezetõiket, vagy békés formában leváltsák õket, ha szükségesnek látszik. Ezért az egyház nem helyeselheti az olyan zártkörû vezetõcsoportok (elitek) létre-jöttét, melyek az államhatalmat (vagy a globális világhatalmat) saját hasznukra vagy ideológiai céljaik megvalósítására bitorolják.” (C. A., 70. old.) „Semmi-féle társadalmi csoport, de még egyetlen politikai párt sem jogosult a vezetés monopóliumát magához ragadni. (...) Ilyen helyzetekben a nép és az egyén tárggyá fokozódik le.” (S.R.S., 17. old.)


Európa klasszikus tradíciói: a kereszténység és a szociáldemokrácia.


Jézus Krisztus mondta: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.” A szociáldemokrata gondolkodás ettõl minimum annyiban tér el, hogy már itt a Földön ‘a szegényekévé szeretné tenni’ a mennyek országát. Ez naívitás! A szociáldemokraták jámborsága mit sem ér az istenhit ereje nélkül.


„Ennek az iránymutatásnak a helytállósága száz év távlatából (!) is alkalmat nyújt nekem arra, hogy hozzájárulhassak a ‘keresztény szociális tanítás’ ki-alakításához. Az ‘új evangelizáció’, amelyre modern világunknak sürgõsen szüksége van, s amelyet számos alkalommal hangsúlyoztam, lényeges elemei közé kell számítani az egyház szociális tanításának a meghirdetését. Ez a tanítás, akárcsak XIII. Leó idejében, alkalmas arra, hogy megmutassa a helyes utat, amelyen haladva választ adhatunk a jelen nagy kihívásaira, mi-közben az ideológiák lejáratják magukat. Mint annak idején Leó pápa tette, muszáj megismételnem, hogy az evangélium nélkül nem oldható meg a ‘szociális kérdés’ és hogy másrészrõl az ‘új dolgok’ megtalálhatják benne igazság-tartalmukat és a helyes erkölcsi alapot.” (C. A., 11. old.)


„Az ember a társadalom centrumában helyezkedik el, s ez lehetõvé teszi, hogy önmagát egyre inkább úgy fogja fel, mint ‘társas lényt’. Valódi önazonosságát mégis egyedül a hit tárja fel számára, ezért éppen a hit az egyház szociális tanításának kiindulópontja.” (C. A., 82. o.) „Nem kétséges, hogy a szolidaritás keresztény erény. (...) Kimutatható kapcsolata a szeretettel; ez utóbbi Krisztus tanítványainak ismertetõ jele (vö.: Jn 13).” (S.R.S., 53. old.)


A földi hatalom a libertinista gazdagoké, akik nem törõdnek az üdvösségükkel. Az átlag világpolgár csak össze-vissza röpköd - Hongkongtól Chicagóig, vagy Vlagyivosztoktól Trinidadig -, és e nagy-nagy testi-lelki szárnyalásában szilárd meggyõzõdéssel vallja, hogy övé a világszabadság, s a mindentudás hatalma. A reklámok alapján fogyaszt, a média útmutatása szerint gondolkozik, és a tükörbõl tanulja meg a politikailag korrekt mosolyt. Klónozott pszichorobot, hasonmás... A világelithez tartozó kivételes világpolgár csak kicsit más - övé a világhatalom. Miért gondoljon Istenre, a túlvilágra, az üdvösségre - ha egyszer mindenki neki engedelmeskedik ezen a Földön?! Az álszent hatalomnak nincsen szüksége egy külsõ, rendszeridegen Istenre. Temploma a Világbank s a nagypáholya a nemzet-közi részvénytõzsde. A pogány bálványimádat tárgya pedig a pénz, vagy a titkos információk misztériuma. Az államhatalom hálószobatitkait a nemzeti titkos-szolgálatok, - a világhatalom lényegének a rejtélyét a titkos/elit társaságok õrzik. Céljuk a világbéke. A világhatalom világbékéje - a világbank pénzével, s a világ-kormány ereje által. Az államhatalmak titkai feloldódnak egy szakrális királyi világszövetség hatalmában.


Mindezeknek szervezett rendje van! A helytartó felkent, magasrangú templomos lovag - a skót rítus szerint -, az állam titkárai volt titkos ügynökök, vagyis „nemzeti”/nemzetközi rituális társaságok tagjai, vagy csak egyszerû, profán párt-komisszárok. Mint fogaskerekek illeszkednek egymás ismeretlen rendszereibe.


A kereszténység legnagyobb ellenségei: (1) A kozmopolita szabadosság (2) A titkos/rituális etatizmus (3) A rejtõzködõ bolsevik elitizmus. A liberálisok joggal vethetik fel, miért nem emlékezünk meg a fasizmusról is, mint minden önkény-uralmi rendszerek legrettenetesebbjérõl?! Azért nem, mert a nemzeti fasizmusok veszélye annyiban elmúlt, hogy egy totális nacionalista diktatúra többé már nem fenyegetheti világháborúval az egész Föld népességének békéjét. Ám ennek a nagy világbékének súlyos ára volt!


„A jelenlegi világban, amely ellentétes tömbökre oszlik, az ilyen törekvések a háború veszélyére, a saját biztonság szertelen gondjára szervezõdnek, gyakran a gyengébb népek kárára, szabadságuk, önállóságuk, területi integritásuk rovására, mert ‘mások befolyási övezetébe’, vagy ‘biztonsági zónába’ esnek.” (S.R.S., 52. old.) A világpolitika egyik legmélyebb aktuális rejtélye, hogy amióta a Föld katonailag egypólusúvá vált, azóta nemhogy csökkent volna, de inkább még erõsödött is az Atlanti Szövetség mindenirányú aktivitása, szervezõdése, be-avatkozása. A globalizáció szinte a kertek alatt lopakodva törte meg a nemzet-államok ellenállását, és a XX. század végére megvalósult az egységes világrend. II. János Pál, a római pápa mindezekre a veszélyekre tulajdonképpen már évekkel ezelõtt tételesen is felhívta a kereszténység, a világ keresztényeinek a figyelmét. Olvass figyelmesen a pápai enciklikák sorai között is! A legnagyobb veszély, hogy a legravaszabb, új módon terjed a pogányság! Az ún. ökumenizmus - eredetileg egyébként jámbor törekvésének - leple alatt pl. a metodizmus, az új szekták, a szabadkõmûvesség (mint egyfolytában az Anglikán Egyház!), eltérõ elvekkel és gyakorlattal ugyan, de mind egyaránt az ég és a föld egybekötését, vagyis a Mennyország „földre hozatalát” forszírozzák, miáltal valamennyien az Aranyborjúnak hódolnak - Jézus Krisztus helyett.



A liberálisok/libertinisták a független személyiségben, önmagukban hisznek.


A titkos társaságok tagjai a világhatalomban, az exkluzív világelitben.


A kommunisták a világforradalomban, amely végleg elvesztette értelmét.



Mindannyian elõre kiválasztottnak hiszik önmagukat, pedig - mint jól tudjuk! - a kiválasztás joga egyedül Istené. („Ne imádj bálványokat énhelyettem!”)



Mi, keresztények abban a Jézus Krisztusban hiszünk, aki megváltotta a világot. A megváltás megteremtette az üdvözülés lehetõségét, a bûnbánat és a bûnbocsánat szentsége révén, ám a bûnt magát, nem törölhette el. A földi világban a pogányok: a libertinisták, a formális és a titkos hatalom ügynökei és a kriptokommunisták uralkodnak, kreált istenük az Aranyborjú. Ám a szabadság a felismert szükség-szerûség! Remélt túlvilági üdvösségünk érdekében el kell fogadnunk, hogy ez a földi világ sajnos az ellenségeinké. Ne harcoljunk hát a globalizált világhatalom ellen, mert ezzel csupán evilági szenvedéseinket súlyosbítanánk! Ugyanakkor az sem lenne jó megoldás, ha gyáván, mi keresztények is, önként beállnánk a talp- nyalók sorába...


Magyarország, a magyar nemzet 1990-ben újabb - ki tudja, hányadik? - sors-csapását szenvedte el, ami rendszerváltás elnevezéssel kerül be a történelem-könyvekbe. Közhely, de igaz, hogy a kommunizmusban az a legrosszabb, ami utána következik. Éppen ide kívánkozik kedvenc liberális tévériporterünk, Betlen János MaiNapi „sajtókívánsága”: „Menjünk vissza 1990-be, és kezdjünk mindent elõrõl!” Dehát persze ez - sajnos - lehetetlen. Hazánk a negyvenötéves szovjet-uralom következtében óriási fáziskéséssel került abba a megtisztelõ helyzetbe, hogy felvétel reményével kopogtathasson a fejlett liberális polgári demokráciák apránként egyesülõ közösségének, az Európa Úniónak a képzeletbeli kapuján. A rendszerváltás óta a Magyar Köztársaság is újra a parlamentáris demokrácia gyakorlatát követi, tekintve, hogy a kommunista diktatúra rendszerét leváltották.
A történelem (utólag) az adott társadalom szerves fejlõdésének tekintheti, ha egy országban forradalmi úton gyõz a haladóbb berendezkedés az elavult rezsimmel szemben; például, amikor a feudalizmust polgári forradalom útján felváltja a kapitalizmus. Magyarország esetében nem elhanyagolható, rendkívüli történelmi sajátosság, hogy a 45 éves szovjet diktatúra egy elõrehaladott polgári fejlõdést (kapitalizmust) tört derékba, s közel fél évszázadra kiirtotta az emberekbõl még a kapitalizmus csíráit is. Máig nem egészen tisztázott a fasizmus, a kommunizmus (idõrendben így következtek egymás után!) és a parlamenti demokrácia, illetõleg a kapitalizmus egymáshoz való viszonya - különösen „a fejlettség” megítélése tekintetében; ám ennek megfejtését a szociológusokra, a gazdaságtörténészekre bízzuk... A rendszerváltás az eltûnt múltunk folytatásába vitt vissza minket!
Csakhát az ilyen, gombnyomásra véghezvitt digitális mûforradalom nem éppen a szerves társadalmi fejlõdés tipikus esete! A kapitalizmus visszatérésének a mai gazdaságban éppen úgy nem voltak meg a lényegi feltételei, miként a politikai/ tudati feltételek is rendre hiányoztak az emberek gondolkodásából, a társadalom mindennapos mûködési gyakorlatából. A tõke, a piac, a részvény, a kötvény, a hitel, a váltó, a kamat, a tõzsde és a spekuláció tényezõit és mozgásterét éppúgy a semmibõl, mûvileg kellett elõteremteni, miként a politikai pártokat az MSZMP és a háttér-ügynöksereg átmentett, szétszórt maradványaiból. A sebbel-lobbal végrehajtott átalakulás, a rendszerváltás = mûforradalom!, - amely mindenekelõtt a mûködõtõke szabad privatizációját szolgálta: s a nemzetieskedõ zsolozsmázás leple alatt Magyarország mindenestül a multiké lett. Amennyiben mindehhez még azt is hozzávesszük, hogy az egész nyilvánvalóan külföldi sugallatra, közvetlen kézivezérléssel, és a külsõ hatalmak által a feladatra kiválasztott célszemélyek felhasználásával (nemzeti szuverenitásunk megsértésével!) zajlott le; akkor egy-értelmûen megállapíthatjuk: a rendszerváltásunk legitimitása is erõsen kétséges.
„(...) A fejlõdéshez fûzött remények ma nagyon távol esnek a beteljesedésüktõl és végrehajtásuktól. Nem tagadható, hogy a világ jelenlegi helyzete a népek fejlõdése szempontjából inkább negatív benyomást nyújt.” (S.R.S., 13-14. old.) „Egyre többen ébredtek annak a veszélynek a tudatára, hogy õk voltaképpen a neokolonializmus áldozatai, és iparkodtak azt elkerülni. (...) Ezek az országok (ahelyett, hogy önálló nemzetekké válnának!) a fejlõdési kényszerpályán egy mechanizmus kerekei lesznek, egy hatalmas nagy gépezet alkatrészei (!). Ez gyakran a szociális kommunikációs eszközök útján történik.” (S.R.S., 25. old.) „Mindkét blokk a maga módján imperializmusra törekszik, ahogyan ezt általában nevezik, vagy neokolonializmusra. Ez könnyed kísértés, amelybe nemritkán esik az ember, ahogyan a legújabb történelem ezt tanítja. Ez az abnormis helyzet következménye egy háborútól aggódó szorongásnak. Ez a saját biztonságot minden mértéken felül kívánja növelni. Ez akadályozza az embereket, hogy az egész emberiséget a közjóra való tekintettel irányítsák, így a békére vágyók látják elsõsorban ennek a kárát. Õket akadályozzák, hogy a minden embernek szánt javakhoz jussanak. (...) A Populorum Progressio enciklikának az a megállapítása, amely szerint a rendelkezésre álló eszközöket és beruházásokat, amelyeket a fegyverkezésre irányoztak elõ, a nélkülözõ népesség nyomorának enyhítésére kellene felhasználni, még sürgetõbbé teszi a két blokk szembenállásának felszámolását.” (S.R.S., 25-26. old.)


A sors iróniája, hogy Magyarország belép(tet)ése a NATO-ba jóval a Varsói Szerzõdés feloszlatása után történt; s újabb rejtély, hogy a fegyverkezési hajsza (számunkra is kötelezõ, exponenciálisan növekvõ költségekkel) még folytatódik, miután már megszûntek az egymással szembenálló katonai blokkok. A világbéke katonai csendõrének partnerei lettünk - de hol maradt el a közjó? Ki döntött így?! „Helyén való - túlzás nélkül - rámutatni arra, hogy a nemzetek közötti vezetõ szerepet csak az a lehetõség és készség igazolhatja, mely átfogóan és nagy-vonalúan járul hozzá a közjó elõsegítéséhez.” (S.R.S., 26. old) De nem kevésbé tragikus a helyzet világgazdasági vetülete sem: „A világ valuta és pénzügyi rend-szerét ma az átváltási árfolyamok és a kamatlábak nagy ingadozása jellemzi (megjegyzem: ezt kihasználva szerezte például az ügyes tõzsdespekuláns, Soros György a sokszáz-milliárdos vagyonát, melynek bizonyos hányadát - vö.: a ‘Nyílt Társadalom’ jelszavával - a volt szocialista országok fellazítására s az értelmiség liberális ‘átnevelésére’ fordította, hogy így készítse elõ a libertinista/kozmopolita hatalomátvételt), és ebbõl következik, hogy az eladósodás és a fizetési mérleg, mellyel a szegény országok kínlódnak, mindig az õ rovásukra alakul.” (S.R.S., 59. old.) Magyarországot illetõen ez ma is - egyre inkább - meghatározó valóság. „Le kell rombolni azokat az akadályokat és monopóliumokat, amelyek számos nemzet elõl elzárják a fejlõdés útját. (...) Az az alapelv, hogy az adósságokat vissza kell fizetni - természetesen igaz. De nem szabad adósság-visszafizetést kérni és követelni, amikor az valójában olyan természetû politikai választást is jelent, amely az egész népet éhezésbe vagy reménytelenségbe taszítja. Nem szabad a szerzõdésbe foglalt adósságok visszafizetését követelni, ha ez csupán elviselhetetlen áldozatok árán valósulna meg.” (C. A., 54-55. old.)


Ám a problémák nem kizárólag elvi vagy filozófiai síkon merülnek fel. Újdonsült liberális demokráciánk 14 év alatt lényegében mûködésképtelennek bizonyult; - ezért szeretne még az okos Betlen János is visszatérni a kezdetekhez. Az állam és a nemzet érdekei között mély szakadék tátong. A kormányok a nép feje felett elpolitizálnak, a pártok neve alatt nincsen semmilyen eltérõ stratégiai tartalom, a rendszerváltó politikusok dossziékkal zsarolják egymást. Az elit összetartó ereje megannyi titkos paktum. A média dezinformációs központ. A világ festett illúzió. „Más (rendszert váltott, posztszocialista) nemzeteknek szükségük van néhány igazságtalan struktúrájuk reformjára; - elsõsorban a politikai szerkezetben, azért, hogy a korrupt, diktatórikus és hatalomra törõ formát a demokratikus rend válthassa fel.” (S.R.S., 61. old.) Az egykori mûködõ tõkénk egyötöde a volt kommunista funkcionáriusoké, négyötöde pedig a multinacionális cégeké lett. A gazdaságunk látszólag növekszik; ugyanis a munkaerõ áráért a tõke nálunk az európaúniós átlag egytizedét fizeti - és az így nyert extraprofitból ‘növekszik’ a négyötöd-részben ‘multikból álló’ nemzetgazdaság. „Ugyanakkor az állam fel-adata megszabni azt a jogi keretet, amelyen belül kialakulnak a gazdasági kapcsolatok, és köteles ílymódon szavatolni a szabad gazdaság elsõdleges fel-tételeit, egy olyan gazdaságét, amely feltételezi a felek bizonyos egyenlõségét, oly módon, hogy egyikük se lehessen annyira hatalmas, hogy gyakorlatilag szolgaságra kárhoztassa a másikat. (...) A társadalom és az állam biztosítani tartozik továbbá a bérek olyan színvonalát, amely lehetõvé teszi a munkásnak és családjának a megélhetését, valamint bizonyos mértékû takarékoskodást.” (C. A., 25. old.) Keserû szájízzel regisztrálhatjuk, hogy a világunk mily’ kevéssé felel meg a pápai enciklika tárgyi elvárásainak. Csak csodára számíthatunk! Non-kreatív politikusaink ‘éleselméjûségükben’ gyorsan rájöttek arra is, hogy sokkalta kényelmesebb a valóságos fejlesztés helyett a statisztikai adatokat kozmetikázni. A kormány parancsára egycsapásra megszûnt az infláció. Körülöttünk fergeteges ütemben nõnek az árak - pl. benzin, olaj, gáz, villany, telefon, ingatlan, lakás, gyógyszerek, elektronika, autó, közlekedés, kenyér, stb. -, infláció még sincs!
Minden újabb országgyûlési képviselõ-választás növekvõ nosztalgiával indul, és keserves csalódással zárul; nincs is már „szûzen maradt” pártunk - egy sem. A magyar liberális polgári demokrácia lassanként felmondja a szolgálatot. Ez az az eset, amikor a szemétdombon nem virágzik ki a rózsabokor. Szégyellné magát!


„Legalább azoknak, akik Isten szavának hisznek, kézenfekvõ a következtetés: az emberiség fejlõdésének jelenkori állapotát úgy kell tekintenünk, mint a történelem olyan idõszakát, amely a világmindenség teremtésével kezdõdött, és a Teremtõ akaratának mellõzésével mindig veszélyben forgott, - elsõsorban a bálványimádás kísértése miatt, ám az eredeti alapvetõ törvénynek mégis meg-felelt. (...) Jézus Krisztus mondta: ‘... ott is aratok, ahol nem vetettem, s ott is gyûjtök, ahol nem szórtam...’” (S.R.S., 38. old.) A szerves történelmi fejlõdés, a legitim forradalom bizony nagyon is hiányzik! Meg a bátor, tisztességes hazafiak, akik nem a külföldi jutalékra pályáznak. „Jelentõs erõfeszítéseket kell tenni a kommunizmust most levetkõzött államok erkölcsi és gazdasági talpra állítása érdekében. Régóta eltorzultak a legalapvetõbb gazdasági kapcsolatok, és ki-haltak a gazdasági, üzleti élethez tartozó erények, mint az igazmondás, a meg-bízhatóság és a szorgalom. Türelmesebb anyagi és erkölcsi újjáépítésre van szükség, miközben a hosszú nélkülözésben kimerült népek kormányaiktól élet-színvonaluk érezhetõ, gyors emelkedését, valamint jogos igényeiknek meg-felelõ kielégítését várják. (...) Egyes európai országokban bizonyos értelemben valódi ‘háború utáni’ idõszak kezdõdik (...) Ésszerû lehetõséget kell biztosítani számukra, ami nem történhet meg más országok segítsége nélkül. Egyébként a viszontagságokkal és ínséggel tûzdelt jelenlegi helyzet egy történelmi folyamat következménye, melynek az egykori kommunista országok népei sokkal inkább áldozatai, semmint a felelõsei voltak. Hatalmas erõforrásokat lehet szabaddá tenni a Kelet és Nyugat ellentéte miatt létrejött óriási katonai apparátus le-szerelésével.” (C. A., 41-43. old.) Ehelyett a fegyverkezés újra csak felgyorsult!


„Nem tekinthetünk el attól, hogy fel ne hívjuk a figyelmet a felebaráti szeretet kötelezettségére, ami azt jelenti, hogy adnunk kell abból, ami ‘fölösleges’ és olykor még abból is, ami ‘szükséges’; - hogy biztosítani lehessen azt, ami a szegények megélhetéséhez nélkülözhetetlen.” (C. A., 57. old.) A rendszerváltás nálunk megméretett, és könnyûnek találtatott. A kommunizmus 45 éve az istenhit csíráját is kiölte sok emberbõl, vagy pedig a lélek legrejtettebb zugaiba számûzte Krisztust. Antall József és MDF-je deklaráltan keresztény Magyarországot akart, ám az elsõ 4 év végeredménye „túllõtt a célon”: a paktumos Antall önmagunknál és felebarátainknál is jobban meg akarta szerettetni velünk az ellenségeinket, ami nem sikerülhetett. Amikor egy késõ esti televíziós mûsorban a sortûzvezénylõket leültették sörözni áldozataik életben maradt hozzátartozóival; abszurd pszicho-drámává fajult és kudarcba is fulladt az egész perverz, álkeresztény kísérlet. Horn Gyula 4 évre újból csak visszahozta az egyszer már elmúlt istentelenséget. Orbán Viktor, kabinetje és establishmentje még megalakulása elõtt újra elkövette az eredeti bûnt, nevezetesen ‘a politikai testvérgyilkosságot’. Jócskán a választások elõtt szétverte, megemésztette, majd magába olvasztotta a kereszténydemokrácia jelentõs hányadát; azért, hogy Ábelé helyett, a saját, erõsebbnek/tetszõbbnek hitt „áldozatát” mutathassa be a keresztény Istennek, akirõl csak liberális, metodista/ keresztyén képzetekkel rendelkezhetett. Azután - már uralmi helyzetben! - angol királyi mintára pánikszerûen át is tértek a szent korona modernnek hitt bálvány-imádására...
Az õskeresztények kommunális életmódja és Krisztus tanításai a szegénységrõl szoros gondolati rokonságot mutatnak a szociáldemokrácia eszméivel. Isten elõtt minden ember egyenlõ, miért ne élhetne minden ember szociális biztonságban itt a Földön is?! A kereszténység és a szociáldemokrácia a modern Európának is a legfontosabb klasszikus értékei, féltve õrzött hagyományai. Ez az a két igazság, ami alapvetõen megkülönbözteti Európát az Újvilágtól. Ez az a két igazság, ami Európában tradíció; - odaát, a tengerentúlon pedig maximum infantilis rockopera.
Az álkeresztény politikai erõkkel nem léphetünk szövetségre. Az ilyen „barátok” rosszabbak az „ellenségnél”, mert hamisságuk kiszámíthatatlan. Nem jobb oldal az, amelyik nagyon is evilági hatalmat álcáz - a keresztény köntösben. Tekintve, hogy Jézus Krisztus országa nem e világról való; - a KDNP soha nem tûzheti ki célul önmaga elé a parlamenti választások megnyerését. Az igazi keresztény párt sohasem akarhatja magáénak a kormánytöbbséget. Ámde koalícióban - esetleg választási szövetségben - a szociáldemokratákkal cselekvõ kisebb tagja lehet egy olyan kormánynak, amelyik keresztény hitét megvallva, méltó anyagi és szellemi létet biztosíthat a nemzet tagjainak. Valódi hittel, a pápai enciklikák szellemében tevékenykedve és kormányozva.


Elismerem, hogy a pápai enciklikák kvázi-filozófikus elemzésébõl direkt módon még nem következik - túlságosan merész s nagyívû egy ilyen ugrás! -, hogy a kereszténydemokrácia választási vagy valamikor kormányzási szövetséget kössön a kommunisták jogutódjaival, a talán még ma sem igazi szocialistákkal. Õszintén szólva, még a szociáldemokratákkal is kockázatos lehet ez a kaland! Jobboldal és baloldal, elmélet és gyakorlat, eszme és politika is túlontúl távoliak egymástól. Mégis, mi a teendõ? Várjuk tétlenül balvégzetünk beteljesedését?!


Németh Miklós szövetséges lehetne, már amennyiben ténylegesen keresztény és szociáldemokrata. Mert sokkal rosszabb is megtörténhet velünk, amikor Orbán és Torgyán majd csendben elköszönnek egymástól. Ki az alternatíva?


Kovács László, aki újból csak a nyakunkra hozza az SZDSZ-t? Nagy Sándor, aki nagykoalíciót akar a levitézlett jobboldallal? Vagy gyõzzön megint Horn Gyula, az utolsó bolsevik?!







Ebben az országban él:


A húsosfazék népe



Lead 1.: „Lehet, hogy a lakosság nagy része - legalább 38 százalék, de lehet, hogy még több - valójában irtózik mindentõl, ami új. Nem változást akarnak, hanem nyugalmat. Nem boldogulást, hanem megélhetést. Rövid munkaidõt, hosszú hétvégét. Soha nem kaphatják már meg, mégis reménykednek. ÕK A HÚSOSFAZÉK NÉPE.” Írta Bencsik András glosszájában, 2000. július 27-ikén.


Lead 2.: „Itthon vagyunk. A mában. A Magyar Szocialista Párt (MSZP) toronymagasan vezeti a népszerûségi listát. Ha most lennének a választások, nyerne; egymaga közel 60 százalékot érne el. Ha most lennének a választások, a polgári-nemzeti pártok hatalmasat buknának. Ez a realitás. (...) Az Orbán-kormány csak akkor maradhatna a helyén, ha a cselekedetei jó hírét el tudja mindenkihez juttatni. E szempontból mellékes, hogy a cselekedetei jók-e, vagy rosszak, s hogy egyáltalán megtörténtek-e. Csak a látszat számít: a média.”
Írta Bencsik András a következõ heti glosszájában, 2000. augusztus 3-ikán.



A második idézett újságcikk „tényként” állítja a magyar életszínvonal korszakos változásairól (még 2000-ben) az alábbiakat:


(1) A Horn-kormány a hetvenes évek szintjére vetette vissza azt.


(2) Most (már) a nyolcvanas évek elejének szintjén vagyunk.


(3) Az igazán kedvezõ hatások csak most kezdik elérni a társadalmat.



A leghatározottabban ellene vagyok, hogy az amerikai történelmet kritika nélkül leutánozni vágyó hajlamunkban a kommunizmust, a kommunistákat, a reform-kommunistákat és a kriptokommunistákat, az összes posztkommunistákat, sõt, esetleges túlbuzgalmunkban a szociáldemokrácia minden újrabimbózó válfaját is egyfajta generális boszorkány-üldözésnek vessük alá - a teljes körû likvidálás úgysem sikerülhet soha. Kétségtelenül rendkívül csábító a gondolat, hogy minden rosszat a szocialisták nyakába varrjunk, ám a valóság sokszorosan bonyolultabb.
A valós tények ugyanis a következõk:



ad 1. Az 1990. évi rendszerváltás az GDP-t és az életszínvonalat egyaránt a hatvanas évek végének szintjére vetette vissza, ami nagyjában-egészében mintegy 40 százalékos visszaesés. A Horn-kormány mûködésének valóban súlyos negatív következménye, hogy az életszínvonal mit sem fejlõdött - 1998-ban még mindig a harminc évvel korábbi szinten állt, ráadásul „a Bokros” felszámolta a maradék szociális vívmányokat is.


ad 2. Ám (2000-ben) sajnos egyáltalán nem áll(t)unk a nyolcvanas évek elejének szintjén! Az idézet gazdaságpolitikai és kvázi-matematikai képtelenséget is hord magában, hiszen - az említett tények ismeretében - implicite nem kevesebbet állít, minthogy az Orbán-kormány 2000-ig, rövid 2 éves regnálása alatt áthidalta a 30 éves szakadékot, s szociális idõutazása eredményeképpen visszatérhetett hozzánk a gulyáskommunizmus!


A hetvenes évek közepétõl a nyolcvanas évek elejéig terjedõ, mintegy 5 éves periódusban (1975-1980) minden idõk egyik legmagasabb magyar életszínvonalát produkálta és mondhatta magáénak az ország dolgozó népe - akkoriban éltünk a legjobban, mint ezt nemrég Thürmer Gyula (Munkáspárt) is kinyilatkoztatta volt.



ad 3. Hát...! Ez az, amitõl mindannyian komolyan félünk! Mert amennyiben az elmúlt évtized tendenciái tovább folytatódnak, - úgy kettõezer-kettõre a magyar életszínvonal folytatólag csak alulról döngeti a hatvannyolcasat...



Ebben az országban!


Ebben az országnak látszó tárgyban!


Ahol a húsosfazék depressziós népe él...



Mert a felvezetõ két idézetbõl (lásd: lead 1. és 2.) is minden kétséget kizáróan kiderül, hogy fura, nagyon fura nép él ebben az országban! Ez a bugyuta nép a lelke legmélyén még mindig atavisztikus (szkíta vagy párthus) örökségét kutatja, nyereg alatt puhítja a húst, bõ gatyában táncol, és a maga fõzte fütyülõs barackot issza, mert nem hajlandó beletörõdni, hogy már az is jövedéki termék...



(1) „A lakosság nagy része valójában irtózik mindentõl, ami új.”


(2) „Nem változást akarnak, hanem nyugalmat.”


(3) „Nem boldogulást, hanem megélhetést.”


(4) „Rövid munkaidõt, hosszú hétvégét.”


(5) „Soha nem kaphatják már meg, mégis reménykednek.”


(6) „Az MSZP toronymagasan vezeti a népszerûségi listát.”


(7) „A választásokon nyerne; - közel 60 százalékot érne el.”


(8) „A polgári-nemzeti pártok hatalmasat buknának.”


(9) „Csak a látszat számít: a média.” (Vagyis: a Demokrata?)



A Magyar Demokrata hetilap, a legelején Bencsik András heti glosszáival - hogy, hogy nem - szintén a magyar média szerves része. Mi több, meghatározó eleme, hiszen hozzá hasonló „szókimondó színes hetilap” nincsen még egy. Cirka 60-80 ezer, jórészt értelmiségi polgár, állampolgár olvassa hétrõl-hétre. Ráadásul, mint tudjuk: a mérõmûszer mûködése is befolyásolja a mérések eredményét; - ebbõl következik, hogy a Demokrata által közölt reprezentatív közvélemény-kutatási adatok részben éppen hogy a méréseket eszközlõ lap befolyása következtében olyanok, amilyenek. Azt is érdemes megemlíteni, hogy aki a Demokrata által feltett kérdésekre egyáltalán válaszol (szóba áll a riporterrel!), az már egyszer választott, - hiszen a regisztrált bal-liberális többség nagyrészt válaszadás nélkül megy tovább az utcán...! Amibõl persze még az is következik, hogy amennyiben a Demokrata a felmérései alapján 38-60 %-ra taksálja az MSZP-szimpatizánsok arányát, akkor az valójában legalább 70-80 %, vagyis kettõezer-kettõben jó nagy csinn-bumm várható; könnyen lehet, hogy közel 386 bal-liberális képviselõje lesz a magyar parlamentnek. Mert ha feltûnt az eddigiekbõl, ha nem - ez a történet, Bencsik András története arról szól, hogy a magyar, a húsosfazék népe haszon-lesésbõl MSZP-rajongó!



A felvezetésbõl kiemelt, fentebb pontokba is szedett kilenc állítás nagyjából az alábbi görbe-tükröt tartja a magyar nemzet, a magyarság, a gens hungarica elé:


A magyar ember maradi gondolkodású, bigottan konzervatív, nem érzi a változások (New Age) szelét, bõ gatyában szalad Európa felé. Semmi újat nem akar elfogadni, ostobaságában nem látja be, hogy a Fidesz egy zseniális új nemzedék pártja, mely az antall-i hagyományok méltó és hûséges örököseként, folytatójaként vezeti a népet a Kánaán felé. A magyar nép súlyos idegbeteg, mert már kizárólag a nyugalomra vágyik. Minden apró változás kibillenti érzékeny egyensúlyából - a legjobb tehát, ha kihagyjuk mindenbõl, különben netán még kárt is tesz magában. Ez a nép mindig képes aprópénzre váltani a jövõjét. Egy kis megélhetésért elkótyavetyéli a boldogulását, - az MSZP által beígért 3 forintos benzinért, 3,60-as kenyérért, 3,80-as kolbászért és 3,90-es kõbányai sörért lemond a hosszú távú boldogságról, amit a Fidesz igyekszik és tudna is (!) nyújtani a számára. Ilyen a húsosfazék népe! Rövidlátó, csak nem akarja észrevenni, hogy országmegváltó-nemzetépítõ tervek realizálása lett itt a tét. Pedig milyen gyorsan újjáépült Magyarország 1945-ben és 1957-ben!
Azokban az idõkben az idegen, szovjet megszálló csapatok tankjaival és gép-pisztolyaival a hátunkban, lerombolt országot kellett felvirágoztatnunk, szinte a semmibõl. Hamis eszmék zagyva parancsait írták jelmondatul címerünktõl megfosztott lobogónkra; mégis egy emberként építettük a szocializmust, a jövõ hazug társadalmát! Ma pedig?! Független és szabad Magyarországon élünk, amely csak a miénk, amelynek jövõjét kizárólag magunknak, gyermekeinknek és unokáinknak építjük - és mégsem akarjuk meghosszabbítani a munkaidõt a hétvége terhére? Miféle szocialista mákony, õsi magyar átok ül a nemzeten??
Miért is nem látjuk tisztán a polgári jövõ gyümölcsöktõl roskadozó fáját?
Mert a gonosz bal-liberális média manipulálja a magyart: szépnek láttatja a csúf MSZP-t, és befeketíti a jövõnk zálogát, a polgári kormányt. Mélységesen ostoba, megvezethetõ és gyarló-esendõ (rosszra hajló) az a nép, amely hagyja, hogy harmadszor is becsalják ugyanabba a primitív csapdába - de kétszeresen is az, hogyha önként és dalolva veti magát áldozatul a posztkommunizmus hiénáinak, hogy szakadt bõre még megmaradt foszlányait is lenyúzhassák fáradt testérõl. Megérdemli a sorsát ez a magyar, mert sajnos stabilan „A HÚSOSFAZÉK NÉPE”, s mint ilyen csak a teli bendõjével törõdik, meg a hosszú hétvégével, ahelyett, hogy kultúrálódna, szorgalmasan dolgozna, nyitott lenne minden pozitív változásra, akár az angol, a holland s a norvég!



De hol van, hol is lenne itt az olcsó hús, meg a híg lével teli fazék?! Mert sem húst, sem lét, sem fazekat nem látunk - csak nagyon drága, vagyis egy cseppet sem „ingyen” cirkuszt! Mert mi a látszat, és mi a valóság?


A látszat: a növekedés, az egyensúly, a sima szövegek, az úniós blõdli.


A valóság: a felszín alatt tomboló indulat, a vak gyûlölet és az árokásás.


A kontraszelekció, a pótcselekvés, a mellébeszélés, az alkotás színlelése. Hogy a magyar reálbér épphogy a villanyszámlát fedezi - kit érdekel...?! Ez az apróság csak a húsosfazék népét foglalkoztatja, kultúrálódás helyett. Nem értik, nem méltányolják, hogy a durva orosz hangsúlyt és nyelvezetet már régen felváltotta a dallamos, finom, angol akcentus - õk továbbra is kizárólag a hasukra gondolnak, s visszavárják az „orosz” húsosfazekat.


A faluban, ahol élünk - a húsosfazék népe él. Szemernyit sem gondolnak az eeropúmóra, sokan sohasem hallottak róla, megint mások azt hiszik, hogy az a szovjet légitársaság fonetikus neve lehet. Ámde ezen a ponton bizony az egyszeri magyar parasztgyerek csak leteszi kezébõl a Demokratát, s legott megkérdezi: „Apu, mi az az ‘eeropúmó’?!” Apu csípõbõl válaszol: „Kisfiam, az ‘eeropúmó’ az Európai Úniót jelenti, Horn Gyula akcentusában!” Na itt most a reklám helye van, hát lehet jót röhögni, amúgy vidám angol riporterek módjára, akárcsak a júrószporton: „Háhá, háhá, just look at this: what a wonderful race!” Szóval nem tudják, hogy milyen az Európai Únió, ahová sietve megyünk. Mint ahogy korábban a Brezsnyev-doktrínáról sem hallottak soha; - éppúgy, amint késõbb nem hallottak a máltai megegyezésrõl, vagy a rózsadombi paktumról sem. Ezek az egyszerû emberek bizony nem ismerik még a Máltai Szeretetszolgálatot sem; nemhogy az illumunátusok rendjét vagy a bilderbergi csoportot. (Bár az utóbbiról már olvashatnak s megtudhatnak egy keveset a 2004. január 9-iki Lovas-cikkbõl, a pénteki Magyar Nemzetben.) Ma még fecseg a felszín és hallgat a mély. Halk beszédû; szalonnához, vöröshagymához és vörösborhoz szokott, cserzett bõrû és szomorú tekintetû kócos kis emberek ülnek kört, egyre kisebbedõ családi húsos-fazekaik körül; éjjelente egy nagy-nagy közös húsos-bödönrõl álmodnak, melybõl bárki szükségletei, étvágya szerint ehetne. De már csak répára s gyökerekre futja belé; ámbár azokat is a messzi Hollandiából hozzuk be, méretesen számolatlanul. Az egykori húsosfazék népe mára kényszervállalkozó, s kényszerbõl vegetáriánus lett. Hogy mielõtt kipusztul, megtisztuljon a mérgektõl, amiket megétettek vele.








Magyar Köztársaság Rt.



Marx Károly 160 éve még nem láthatta elõre, hogy a tõke koncentrációjának és centralizációjának végsõ kimenetele a XX. század alkonyára nagyjából az egész világon visszavonhatatlanul megteremti az egyetemes és személytelen részvény-tulajdon kizárólagosságát a politikai hatalomban éppúgy, akár a gazdaságban.


Azt látjuk, hogy miközben a multinacionális részvénytársaságok - egy nemzetek feletti, vertikális struktúraként - behálózzák a teljes glóbuszt, és nem törõdve az országhatárokkal, módszeresen megszereznek minden anyagi (tárgyi) és szellemi tulajdont, monopolizálják a termelést és a világpiacot; - aközben folyamatos tér-vesztéssel ugyan, de mégis, még mindig valóságosan létezik a nemzetállamok „el-avult”, horizontális földrajzi rendszere, a hagyományos világrend összeomlóban lévõ, anakronisztikus váza.


Az eróziós folyamatok hátterében az észrevétlenül színre lépõ Világállam áll.


Magától értetõdõ, hogy az átmeneti idõszakban az új és a régi szerkezet egyfajta békés egymásmellett-élésre kényszerül: az új rendszer felépítése a régi lebontása közepette - zavartalan üzletmenet közben - folyamatosan zajlik.


Az új világrendünk lényege szintén az egyetemes, személytelen részvénytulajdon marad/lesz, de immáron „a szavazati jog”, a politikai hatalom szintjén, - ám vég-kifejletében a hagyományos értelemben vett nemzetállamok országhatárai nélkül. A Világállam egy egységes részvénytársaság lesz (nem konföderáció, hanem ún. ‘kétszintû konszern’); a tulajdonosai pedig az egykori, de már közös államrendbe integrált nemzetállamok, még a megelõzõ idõszakban elért és elismert szellemi, kultúrális, politikai, gazdasági, katonai, pénzügyi és egyéb össz-teljesítményük arányában. A globalizáció a végsõ, az utolsó leosztás, - ‘világháború’, amelyben eldõl és rögzül a Világállam hatalmi struktúrája. A kíméletlen harc az élet minden színterén elemi erõvel tombol, mert a tét mindennek a végleges birtoklása, - „az a bizonyos” utolsó területi felosztás, mely mint status quo késõbb századokra fenn-maradhat. A mindent eldöntõ háborús konfliktus abból ered, hogy a világ ma még végletesen megosztott, - a küszöbön álló, elkerülhetetlen egységesülés ellenére.


A pénz és a szellemi hatalom ugyanis (még) nem azonos kezekben van.


A háború azért is folyik, hogy ne csak a tõzsde-spekulánsok által tonnaszám fel-halmozott, valós fedezettel nem rendelkezõ fiktív/derivatív pénztõkék arányában történjék a Világállam politikai/hatalmi részvénypakettjének „egyezményes”, fel-osztása, hanem másként: a szakrális, univerzális tudás, a szellemi erõ, a nemzetek valós szellemi teljesítményeinek az arányában.


Amennyiben ugyanis a Világállamot is a brókerek és a katonák irányítják majd, úgy a világbéke és a kiegyensúlyozott fejlõdés helyett a természeti és a társadalmi katasztrófák feltartóztathatatlan zuhataga, lavinája omlik ránk.


Az egységes világ-ostobaság uralma az ökoszisztéma összeomlásához; - szükség-szerûen totális atomháborúhoz és az emberiség kollektív halálához vezethet.


A harc még nem dõlt el, a felszín alatt gigászi erõk csatáznak...


A felszínen csak az látható, hogy semmi nem az, aminek látszik.


A rendszerváltás utáni Magyar Köztársaság valójában már egy részvénytársaság! Miközben cserében társadalmi tulajdonáért - és majdan a földjéért! - nagylelkûen odadobták neki látszólagos szabadságát és hõn óhajtott ‘nemzeti’ függetlenségét; addig észrevétlen részvénytársasággá alakították át, s a nép nincstelenként ébredt.



Alapította: a Magyar Országgyûlés, 1989-ben.


Alapszabálya: a Rózsadombi Paktum (1989. március 15.)


Kikiáltotta: Szûrös Mátyás (MSZP) elsõ köztársasági elnök, 1989. október 23-án.


Jogi helyzete: egyszemélyes részvénytársaság


Tulajdonosa: az Egyesült Angolszász Világállam, Royal Society, London.


Vagyonkezelõje: a Magyar Országgyûlés (képviseletében: az ÁPV Rt.).


Az Rt. elnöke: Charles Windsor fõherceg, Anglia, Wales.


Az Igazgatóság tagjai: Charles Windsor, Mádl Ferenc, Alan Greenspan, James Wolfensohn, David Rockefeller, Henry Kissinger, Zbigniew Brzezinski.


A Felügyelõ Bizottság elnöke: George Soros.


Az F.B. tagjai: George Soros, Tom Lantos, Pierre Moskovici, Surányi György, Boross Péter.


Könyvvizsgálók: Deloitte & Touche, Arthur Andersen, KPMG.


Az Rt. ügyvédje: Baker and Mackenzie, képviselõje: Martonyi János.


Ügyvezetõ Igazgatója: Orbán Viktor, akit 4 év után puccsal leváltottak.


Ügyvezetõ kormánya: fedõnevet változtatott ügynökök hálózata (Co-Nexus).


Jegyzett tõkéje: 1 (azaz egy) amerikai dollár (USD), világbanki hitelbõl.


Bejegyezve: a Caiman Islands cégbírósága által, 1991-ben.



A Magyar Köztársaság Rt. nyitó és záró vagyonmérlege



milliárd dollárban, folyó árfolyamon



Megnevezés 1990. I. 1. 2000. XII. 31.


Befektetett eszközök



(állami tulajdonú mûködõ tõke)


n Álló tõke 60 6


n Forgó tõke - 20


Eszközök összesen 60 26


Jegyzett tõke (jelképes!) (1 USD) (1 USD)


Tõketartalék 40 - 74


Saját tõke összesen 40 - 74


Kötelezettségek


(külsõ és belsõ államadósság együtt) 20 100


Források összesen 60 26


---------------------------------------------------------------------------------------------------


Mert 1990-ben, közvetlenül a rendszerváltást követõen (ám még a kampányszerû privatizáció elõtt!) a nemzetállam még szinte hiánytalanul rendelkezett a mûködõ tõkéjével, ami a privatizáció után (mára) az eredeti vagyonnak mindössze a 10 %-ára (60-ról 6 Mrd USD-re) apadt, mint kvázi eladhatatlan (csõd)portfolió.


Mert 1990-ben az országnak már egyáltalán nem volt deviza-tartaléka, ám mára cca. 20 Mrd USD tartalékunk halmozódott fel a multinacionális tõkebefektetések garanciális fedezeteként, ami sajnos idegen aktíva.


Eszközeink értéke tehát 10 év alatt kevesebb mint a felére olvadt.


Az Rt. jegyzett tõkéje (1 USD) már csak azért is „jelképes” értékû, mert ugyan ki „jegyezne” többet egy olyan részvénytársaságért, melynek a goodwill-je, az üzleti értéke alig több, mint nulla. Másrészt - mint a további számokból is jól látható - jegyzett tõkénk amúgy sincsen, hiszen a tõketartalékunk (40 Mrd USD) a rabló privatizáció következtében eltûnt, miáltal a saját tõkénk értéke (- 74 Mrd USD) súlyos negatívumba fordult át. Mindezeknek az az oka, hogy az eredeti célt - mi-szerint a kommunizmustól örökölt 20 Mrd USD külsõ államadósságot a nemzeti mûködõ tõke teljes körû eladása révén kell visszafizetnünk - nem sikerült meg-valósítani. Olyannyira nem, hogy az államadósságunk immár a 100 Mrd USD-hez közelít, - noha minden használható profittermelõ vagyontárgyunkat értékesítettük.


Mert ma már nincs semmink, csak adósságunk, s még a puszta föld...


A Magyar Köztársaság Rt. fenti nagyvonalú könyvviteli mérlege egy olyan tõke-szegény, a végletekig eladósodott, tönkrement társaság képét mutatja, amelyet a hitelezõi már a felszámolás sorsára ítéltek.


Valahol már készülõdnek a végrehajtók; hamarost kilakoltatnak bennünket szûk kis otthonainkból, elárverezik a földjeinket - gyermekeinket gyámság alá veszik, s beíratják õket a másság valamelyik multikultúrális kollégiumába.


A szabadon választott ügyvezetõ igazgatót pedig választási vereségbe, önkéntes számûzetésbe, amnéziás polgári körözésbe kergette a Szupranacionális Hatalom Hálózatának (korábban: Szabad Kezdeményezések Hálózata) kormánya.








EMLÉKEZTETÕÜL:



Magyarország, rózsaszín álom, a polgárkirály földi mennyországa



Még egy évvel korábban figyelmesen meghallgattam Orbán Viktor miniszterelnök koszakos országértékelõ beszédjét a Magyar Televízióban, - 2001. február 1-jén. A kötelezõ tisztelettel.



Azután meghallgattam újra, két nappal késõbb, - de semmi nem változott.


Vártam, hogy valamilyen komplex benyomást majd csak gyakorol rám, - ámde semmi ilyen nem történt. Megfoghatatlan volt, amit hallottam!


Konkrét, valós problémáinkról most sem esett szó, összegezõ értékelés most sem született, következtetések nem hangzottak el, a jövõbeli feladatok kijelölése sem történt meg, - fogalmam sem volt, mihez is kezdjek a virágillatú szóhalmazzal...


Sokat törtem a fejem, miképpen értelmezhetõ ez a zárt, gömbölyû, minden végén kerek és sima beszéd, mígnem aztán csak rájöttem a megoldásra.


A megértés kulcsa éppen a zártság feloldása! Alkotója ugyanis legfõképpen arra vigyázott, hogy ne maradjanak a beszédben elvarratlan szálak, amelyek mentén az egész szövõdmény legombolyítható; így a mondatok taktikai remekmûvek.



Nincs más hátra, - a komplett beszédet totális szövegelemzésnek kell alávetnem, minden egyes mondatát legkisebb alkotóelemeire kell bontanom...


Az analízis így már azonnali eredményre vezetett: árulkodó címszavak törtek fel a mélybõl, és mindjárt össze is álltak egy olyan egységes rendszerré, amelynek a politikai science fiction nevet adtam, - ismét a legnagyobb tisztelettel.



Beszédeit a miniszterelnök állítólag saját maga írja. Ez hiteles lehet!


Beszédje lényege meggyõzési kísérlet, - álmát, látomását akarja elhitetni velünk.


Hisz-e az álmaiban, vagy sem - ki tudhatja?! A szándéka azonban hiteles.


A beszéd lényegi tartalma, alappillérei és végkicsengése mégsem hihetõ.


A tételei ugyanis a valós életkörülményeinkhez szinte sehol nem kapcsolódnak.


Valószínûleg a messzi Amerikában is így van: a „Legfelsõbb Bíróság” által meg-választott ügyeletes hivatalos álmodozó soha nem látott szép új világ kecsegtetõ reményével, jövõlátásával, vízióival kápráztatja el a választóit; - gyõz, s az egész ciklus alatt a megvalósult álmok dicshimnuszát zengi, mintegy önmaga és csapata mellét döngetve, - miközben pedig a dolgok valójában alig-alig változnak...


Senki nem kéri rajta számon a be nem tartott ígéreteit, senki nem akarja a leplet lerántani a hamis látszatokról, - mindenki csendesen teszi a dolgát.


Csak hát az USÁ-ban a minimálbérbõl (vagy a segélybõl) meg lehet élni...


Magyarországon még az átlagbérbõl sem!



Pesti polgári vígalom


A civil együttmûködés törzsi székhelye néhány év óta a Pesti Vígadó.


Két pattogó bejelentés, két patinás név - Mádl Ferenc és Orbán Viktor -, fogadás jobbról, és máris, kétszer is ünneplõ tapsvihar: százak ujjonganak, mint család.


Már a legelején is meghallhattuk a fantasztikus, új Evangéliumot, amely szerint a kereszténység 2000, s a magyar állam is már 1000 éves, ami mégis millenium...


Az is kiderült, hogy a nemzedék és az emberöltõ egymás szinonimái.



Múlt és jövõ mezsgyéjén


Miniszterelnökünk az 1980-as évek végének Magyarországát viharvert hajóhoz hasonlította, amelyet elzálogosítottak, a hajókassza is eltûnt (hová tûntek a felvett milliárdos kölcsönök?), a kormánya gazdátlanul forog, alkatrészei javíthatatlanok, a fedélzeten senki nincs, - a parancsnoki híd is üres... A legénység (a lakosság) értetlenül bámul, hiszen 30-40 éven át is mindenki becsülettel tette a dolgát, s a vezetõk is mindent rendben lévõnek mondtak... Mi történhetett mégis?!


A miniszterelnök erre egy ‘suta’ szót használt, mely már második nyelvi tovább-fejlesztése az eredetinek, mutatván, hogy évrõl-évre növekszik a tudatosság.


Éveken át rendszerváltásnak nevezték azt a forradalom nélküli átalakulást (vö.: például Antall József: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!”), ami látszólagos spontaneitásával 1989-ben meglepetésként hatott a magyar társadalomra.


Ronald Reagan csillagháborús fegyverkezése tervszerûen térdre kényszerítette a Szovjetúniót, miáltal gazdaságilag a kommunista tábor egésze összeomlott. Ezért rendszert váltottunk, - s kényszer hatására áttértünk a kapitalizmusra.


Az 1990-es évek közepétõl aztán a politikai szóhasználat apránként módosult, - a túl egyértelmû, 180 fokos fordulatot jelentõ ‘váltás’ szótag ‘változássá’ alakult: a rendszerváltásból rendszerváltozás lett, mutatva a rezsim (jog)folytonosságát.


Orbán Viktor már rendszerváltoztatásról beszélt, ami vagy elszólás, - vagy nyílt kiállás: bátor politikai vállalkozók tudatosan megváltoztatták a jövõt...


Így 1990-ben „véget ért a múlt, és elkezdõdött a jövõ”, - a polgári fejlõdés.



A bátor vállalkozás, a munka lovagjai


A hajó kasszája ugyan nem lett meg, - helyette nyitottak egy új, közöset, mondta a miniszterelnök. Ám nem vált világossá, hogy az a bizonyos kassza a rendszer-változtatáskor (!) vagy már az elõzõ kormánynál tûnt el, dehát mégse legyünk telhetetlenek és okoskodók: annyi minden tûnt el mostanában, teljesen mindegy, hogy éppen melyik kasszáról beszélünk... Nem érthetõ az sem, hogy mibõl lett új kassza, és hogy az mitõl közös, amikor nem mindenkié.


A hajó alkatrészeit mellesleg menetközben rendre kicserélték, nem szivárog már be a víz, eresztékei kitartanak, a fedélzeten lévõk értelmét látják a munkájuknak, és már a kapitányi hídon is áll valaki. A hajót kiváltották a hitelezõk cseppet sem szelíd ölelésébõl, tehát a bátor, titkos vállalkozás sikerrel járt. A szép új rend alapja a vállalkozó szellem, a bátorság és a munka.


Igazuk volt hát a bátraknak, akik vállalták az európai színvonalú munkavégzést, töredék bérért cserében. Együtt (kivel?) legyõzhetjük a tenger erejét...



Globalizáció, - amerikai nagybácsi nélkül


Noha a beszéd egyetlen mondattal sem emlékezett meg az európai integrációról - lehetett ez direkt bosszantás? -, mégsem lehet kétséges, hogy továbbra is töretlen lendülettel igyekszünk az Európai Únióba, hisz Orbán Viktor éppen a napokban kérte fel Horn Gyulát, lobbyzna (!) érdekünkben!


Más kérdés, hogy miniszterelnökünk szerint az Európai Únión kívül is van élet, - s ez a felismerés fontos lehet a mostani kijelentések tükrében is.


Alapos indokkal feltételezhetjük, hogy Magyarország újjáépített hajója a népek tengerén (ennek erejét kellene most együtt legyõznünk!) biztosan evickél a közös európai akol felé, ámde sajnos másokhoz képest jelentõs hátránnyal. Mint meg-tudtuk: sem gazdag rokonunk nincs, mint a németeknek; sem amerikai nagy-bácsival nem rendelkezünk, - de mégcsak brüsszeli jóakaróink sincsenek.


(Horn Gyula ezirányú önzetlen segítsége bizony nagyon fontos lenne.)


„Csak a magunk erejében bízhatunk, s nem abban, hogy az élet könnyû.”



Árvíz és belvíz károk


Ez a bekezdés nem lírai betét kíván lenni, vagy egyéb intermezzó.


Elhangzott a miniszterelnöki beszédben, hogy mindjárt a ciklus elején elöntötte az országot a tiszai árvíz, majd utána az árvíz belvize és egyéb vizek (nem szólva az ökológiailag és anyagilag egyformán rendezetlen román ‘ciánküldeményrõl’), ami nagyon sok épületet, lakóházat, falut és tanyát is rombadöntött. Megtudtuk, hogy: „A baj lovon érkezik, de gyalog távozik.” - vagyis hogy az ország hajóját nem is szimbólikusan, hanem ténylegesen is újra csak elöntötte a tenger víz, más szóval kifejezve: újból víz alá kerültünk...


Viszont büszkén könyvelhettük el, hogy mára már minden árvíz-és belvízkár érte épületet újjáépítettünk, ami tényleg kicsit hihetetlenül nagy teljesítmény.



A kettõezredik év sikerei


Nem tudom, hogy ez a kínos és tudálékoskodó ‘kettõezerkedés’ pontosan mikor is kezdõdött, de ez a ragály mára jobb körökben kötelezõ nyelvi szervilizmussá fejlõdött. A számomra 2000 az kétezer, és mint évszámot, véletlenül sem fogom soha hétezernek elhallani. Az effajta modorosság mindig eleve gyanús...


Éppúgy, miként az is, hogy az ország miniszterelnöke a nagy nyilvánosság elõtt miért csupán a tendenciózus mondanivalójába jól beilleszkedõ, erõsen szelektált gazdasági adatokat említi, miért csak makrogazdasági mutatókat elemez, amikor azok - saját beismerése szerint - sem mondanak semmit az egyszerû embereknek, ami a saját életükhez kapcsolható lenne.


Az is furcsa, hogy Orbán Viktor minden nagyszabású tézisének a bizonyítására, demonstrálására a kifejezetten ‘kedvezõ’ makrogazdasági mutatókat használja, hiszen köztudottan nem közgazdász. Ennyire Matolcsyra bizza magát?!


Az ügyvéd kritikátlan beszámolójából megtudhattuk, hogy minden jónak a forrása az a hatalmas gazdasági növekedés, aminek az eredményeként kivergõdtünk az adósságcsapdából, - „bár ez a teher még nagy”. Hallhattuk, hogy az adósságunk mértéke „60 %-ról 20 %-ra csökkent”, - csupáncsak csak az nem derült ki, hogy mihez képest... Ilyenformán a szakállas Hofi-vicc analógiájára hasznosabb lenne, ha a kapitány máskor jóelõre megkérdezné a kazánfûtõjét, hogy: ‘mi 60?’, nem tartva az esetleges visszakérdezéstõl, hogy: ‘miért, mi mennyi?’. Alkalmazva erre az esetre a beszéd egyik bölcs mondását, miszerint: „Nem vagyunk már olyan fiatalok, hogy mindent tudjunk...” Nem bizony!


A legeslegnagyobb vívmányként említette a miniszterelnökünk, hogy a jelentõs növekedést - gazdasági fejlõdésünk során elsõ ízben - úgy sikerült elérnünk, hogy a külgazdasági egyensúlyunk sem borult fel. Sok még a tennivalónk - épp ez az, aminek a tételes megismerését hiába vártuk! -, de a fordulat nyilvánvaló.


„Csak a nehezén vagyunk túl, s nem a nagyján.” - figyelmeztetett becses mind-annyiunkat, mintegy rébusz formájában...



Szép új világrend


A miniszterelnök szerint a rendszerváltoztatás óta eltelt 10-12 év már elégséges idõtartam ahhoz, hogy a tudós emberek elemzéseik alapján levonják a megfelelõ következtetéseket: mi is történik velünk?


Mi is az a másik rendszer, ahová a rendszerváltoztatás után, a bátrak álmainak megvalósítása révén el fogunk jutni? (Álomfejtés következik hát.)


Mint az elõzményekbõl kiderült: német, amerikai és belga barátunk nincs.


Egy tekintélyes brit lap (melyik?) viszont azt írja (idézi Orbán miniszterelnök), hogy: „Magyarország a kelet-európai rendszerváltás legfényesebb csillaga.”


Az új világ - amelyet a vállalkozói szellem, a munka és a bátorság épít majd fel - a család köré szervezõdik, hiszen mindenki egyetérthet abban, hogy a szabadság és a boldogság szubjektív érzése kizárólag csak a szeretet, az összetartozás = a család közös élménye alapján élhetõ meg, illetve érhetõ el, alakulhat ki.


Az új világrend legerõsebb pillére a munka, - vagyis: „Dolgozzatok csak szépen, a siker majd nem marad el!” Ez a lózung sem ismeretlen elõttünk. Mint Orbán Viktor is megerõsítette, - az emberek túlnyomó többsége az elmúlt 30-40 évben is tette a dolgát. Nevezetesen a társadalmi tulajdon gyarapításán munkálkodott, amirõl aztán 1990-ben váratlanul kiderült, hogy az államé, s a bátrak privatizáció címén az egészet - sõt, még annál többet is! - önkényesen arra fordították, hogy ‘a hánykolódó hajónkat’ kiváltsák a külföldi zálogból. A valós eredményt látva, lehet, hogy gazdaságosabb lett volna egészen újat építeni...


Az új rend(szer) deklarált alappillérei: a munka, a tanulás és a rend.


Tekintve, hogy jómagam már az ún. ‘átkos rendszerben’ is felnõtt, dolgozó és családos ember voltam (eleinte 0 szobával, 0 kerékkel és 6 gyermekkel), - talán némi joggal emlékezhetem vissza az akkori, valóságos állapotokra...


Az a rendszer egyetlen hazugságra épült, így tulajdonképpen végtelenül egyszerû és kiismerhetõ volt, szemben ezzel a maival, melynek az eszmei alapja végtelenül bonyolult, áttekinthetetlen szövevény: a kiváltságosok okkult-szakrális hatalma.


Akkoriban elég volt annyit tudni, hogy mindennek az alfája és omegája a nagy-szerû Szovjetúnió, - ez elég is lehetett egy gömbölyû élet-karrierhez.


Ma minden hazugság relatív, - senkirõl és semmirõl nem tudhatod tartós és teljes biztonsággal: kicsoda és micsoda, s mivé válik majd valójában, ha lehull az álarc.


A munka elõtérbe állítása (a társadalom, a vállalkozás és az üzlet mûködésének német és távolkeleti, fõként japán modelljének preferálása, szemben a spekulatív amerikaival) sem új, originális kísérlet. Elég emlékeztetnem arra, hogy a munka-értékelméletet úgy 150 évvel ezelõtt még az a Marx Károly dolgozta ki, akinek az integrált eszmerendszerét a kommunista diktatúra - önkényesen és hamisan - saját filozófiai, ideológiai alapjául választotta ki.


A tanulás forszírozása sem újkeletû követelmény. Egykoron a nagy V. I. Lenin mondta: „Tanulni, tanulni, tanulni!”. Bizony mondom: tõle is lehetett, lett volna mit.


A rend alapvetõen a biztonságérzetet, a közbiztonságot jelenti, amellyel - hiszen már csíráiban sem létezik! - ma még puszta jelszóként sem célszerû ‘dicsekedni’, nem szólva, hogy ez a szó a tolerancia erõszakos ellentéteként is értelmezhetõ. Erõszakos rend volt ugyanis a fasiszta diktatúrában éppúgy, mint a kommunista rezsimben, node az effajta ‘rendekbõl’ valóban elegünk lett mindörökre! Lehet persze, hogy az ún. ‘robbantásos merényletek’ száma örvendetesen csökkent, - ám a társadalom közbiztonsága nem feltétlenül javult attól, hogy némelyek (lásd: ‘megélhetési politikusok’) teszem azt pokolgép helyett dokumentumokkal tömik ki az aktatáskájukat. Azt pedig aztán végképp kötve hiszem, hogy ezt a munkára és tanulásra ‘épülõ rendet’ tényleg a családi összetartozás érzése tartja egyben. A magyar családok többsége anyagi és erkölcsi értelemben még soha nem volt olyan szétesett állapotban, mint ma. Az ún. ‘létezõ szocializmus’ társadalma a késõ-kádári korszakban sokkal inkább apellált a családi összetartozásra, mint ez a mai... Kifejezetten anakronisztikus tehát rendrõl szónokolni egy olyan viharvert, elszegényedett országban, amelynek a lakossága túlnyomórészt napi megélhetési gondokkal küszködik, és amelynek társadalmi létét átitatta a politikai korrupció, a vállalkozásnak csúfolt ügyeskedés, és fõ ‘szervezõ’ elve az önzõ divergencia.



A szegénység csökkenõ mélysége


A miniszterelnök az országértékelõ beszédjében egyenesen azt állítja, hogy 1999. óta megállt a magyar családok vagyoni-jövedelmi polarizációja, vagyis az a tíz év óta tartó nemkívánatos folyamat, amelynek során a gazdagok még gazdagabbak, a szegények még szegényebbek lettek. Vagyishát szerinte a kormánya alatt nem nõttek a polgárok közötti jövedelmi-vagyoni különbségek... Ez pedig egyszerûen nem felel meg a valóságnak - tévedés, vagy demagógia. Mert: (1) Egy-két év alatt jelentõs változások még a legradikálisabb intézkedésekkel sem érhetõk el, már-pedig ilyenek nem is voltak. (2) Ha voltak ilyen irányú jelentõs változások, azok 1-2 év alatt nem mérhetõk. (3) Egyáltalán: egyetlen réteg reáljövedelme sem nõtt ‘ilyen érezhetõ’ mértékben, így a növekmény-különbség mértéke elhanyagolható, még akkor is, ha az iránya egyébként pozitív, vagyis a különbséget csökkentõ. (4) A Kormány intézkedései kizárólag a költségvetési szféra dolgozóinak jövedelmi viszonyait képesek befolyásolni (generálisan átrendezni azt sem!), az üzleti szféra ilyetén helyzetérõl még csak megbízható adatai sincsenek. Amit szeretnél, és amit elérsz, - az nem ugyanaz... A magyarországi jövedelmi polarizáció mértéke világ-méretekben is példátlan, egyedülálló, - a legkisebb és a legnagyobb jövedelmek 200-300-szoros különbséget mutatnak! Nehezen hihetõ, hogy csökkent volna a szegénység mélysége, mikor éppen a Fidesz-ciklusban alakulhattak ki a 10 millió forintos havi bankár-illetmények, vagy éppen a veszteségre veszteséget halmozó magyar közszolgálati televízió ifjú elnökének 3 milliós fizetése. Nem valószínû, hogy a kisnyugdíjasok, a nagycsaládosok és a minimálbérbõl élõk jövedelem-dinamikája meghaladta volna a menedzser-rétegét. Orbán Viktor szerint ma már ‘csupán’ minden ötödik gyermek születik szegénységbe. Kérdés persze, hogy mit tekintsünk szegénységnek? A méltán népszerû Jakupcsek-tévévetélkedõben az elsõ helyes válaszra közüzemi számlákat (villany, gázfûtés, biztosítás) szoktak kifizetni, amelyek összege 15 és 30 ezer forint között szóródik, ami egy átlagos háztartás reális adata, csak hát egy adott hónapban több ilyen számlát is ki kell egyenlíteni! No mármost vessük csak össze ezekkel az összegekkel a minimálbér december 31-ikéig még 25.500.- forintos havi összegét, a kisnyugdíjak 20-25 ezer forint közötti havi összegét, vagy akármilyen segélyek és pótlékok összegeit, és azt, hogy az aktív keresõk havi bruttó bére sem több, mint 80-100 ezer forint!
Látni fogjuk, hogy nálunk az árak és a bérek, a jövedelmek és a kötelezettségek nincsenek azonos dimenzióban, a havi bér nagyjából maradéktalanul elfolyik...
Hamis állítás az, hogy Magyaroszágon a rendszerváltás (1989-1990.) óta minden réteg egyaránt szegényebbé vált volna, - a jövedelmek polarizációja tehát ‘ezen belül’ zajlott le. Nem! A jövedelmek átlagos szintje mintegy 30-40 %-ot zuhant, s így reálértékben visszaesett kb. az 1969-es szintre; nagyjából éppen úgy, akár az egész GDP. Vagyis a jövedelmek polarizációja 1990-tõl úgy ment végbe, hogy miközben néhány ezren mesés gazdagságra, milliárdos vagyonokra, 200-300-szoros jövedelemre tettek szert, addig százezrek maradtak állás és jövedelem nélkül, vagy jövedelmük messze a létminimum alá süllyedt, - olyan mélységekbe, ahonnan már nincs felemelkedés. Mi a szegénység?! A növekvõ hajléktalanság, a hiányos ruházat, az állandó éhezés, a fûtetlen lakás, a vagyontalanság, a totális eladósodás, az élettávlatok teljes hiánya, a fogyasztás igénytelensége, - vagy egy szerény, de biztonságos életvitel?! Mert azért ne felejtsük el, hogy az 1970-es években Magyarországon összkomfortos állami lakást kaphatott bárki/mindenki, és ingyen, - akinek már 3 gyermeke megszületett. Az akkori átlagbérbõl + családi pótlékból ezt a három gyermeket minden gond és szûkösség nélkül fel lehetett nevelni, és még csak a hûségesküt sem kellett letenni az ún. ‘átkos’ rendszernek!
Mikor érjük el újra az 1970-es évek paradicsomi szegénységét?! A 3 gyermekes családok jövedelme tavaly - Orbán szerint így olvashattuk a Népszabadságban is! - 40 %-kal nõtt... Mihez képest?! Nos, így fénylik ma Kelet-Európa legfényesebb csillaga, ahol fõnyeremény nyugatról befektetni, hiszen adókat nem kell fizetni, a profit szabadon kivihetõ, szakszervezeti ellenállás nincsen, a pénzmosásnak meg nincs korlátja, a munkaerõ magasan kvalifikált, viszont a bérek csak az európai átlag hatodát-nyolcadát teszik ki, így minden tõkekihelyezés gyorsan visszatérül.



A nagyjának a neheze


Orbán miniszterelnök szerint - hála a Kormány elmúlt 2 évi erõfeszítéseinek, s a bátraknak, akik hajlandók voltak töredékbérért is európai színvonalon teljesíteni - „túl vagyunk a nehezén, de nem a nagyján”. Teljesen tanácstalan vagyok; nem tudom, mi az ‘a neheze’, amin túl vagyunk...?


Ha arra gondolok, hogy minden korábbi illúziónk szertefoszlott - ami már a dolog természetébõl fakadóan soha többé nem ismétlõdhet meg -, úgy talán lehetséges, hogy legalábbis pszichikailag: ez volt ‘a neheze’... Ugyanakkor el sem tudom képzelni, hogy mi lehet ‘a nagyja’, ami még ezután jön?! Valami olyasmi lehet, - hogy noha már túl vagyunk a közelgõ oltári nagy pofon okozta elsõ döbbeneten, de végképp a padlóra kerülni csak most fogunk?! Lehetséges, hogy Orbán Viktor tud valamit, amit kimondani nem lehet, mert nincs rá szó, és nincsen képzelet?! Majd késõbb fogják csak kihirdetni?


Megint felrobban a csernobili atomerõmû, mégis fel kell építenünk a nagymarosi vízierõmûvet, megtámadjuk Szerbiát, visszakérjük Erdélyt, a Fidesz mégis össze-áll a MIÉP-pel, nagykoalícióra lép az MSZP-vel, - vagy netántán újabb rendszer-váltásra készülünk? Vagy mégsem vesznek fel minket az Únióba?!


Mert hát ‘a nagyjának a neheze’ puszta említésétõl is lúdbõrzik a hátunk...



Mindenkinek juthassék (sic!) munkahely


A miniszterelnök - mintha csak akasztott ember házában említené meg a kötelet! (már ti. a munkanélküliség a kapitalizmus, a kapitalisták kényszerû ‘találmánya’) - David Rockefellert idézte: „A világ minden embernek tartozik azzal, hogy a saját munkájával kereshesse meg a kenyerét.”


(De mivel tartozik a ‘világnak’ D. R., - és nekünk, magyaroknak Orbán Viktor?!)


Részletesen beszámolt arról is, hogy milyen indítékok vezették a kormányzatot a minimálbér 40 ezer forint/hó összegre történt felemelésében, - azon túlmenõen, hogy a tisztességes munkáért tisztességes bér jár. Az a lényeg, hogy a minimálbér összegét jóval a munkanélküli segély összege fölé emelték, - fõként azért, hogy egyáltalán érdemes legyen segély helyett munkába állni. - magyarázta... Érthetõ.


Ettõl persze érdemesebb nem lett, csak mindkettõ/akármelyik fáradságosabb; - a tisztességrõl pedig szó ne essék! (1) Segélyt nem adnak, csak ha igazolod, hogy a minimálbérért sem tudtál munkába állni. (2) Ha munkába is állsz, a minimálbérbõl nem marad sokkal több a segélynél, - amiért dolgozni, bejárni sem kellett volna. (3) A minimálbérbõl vagy a segélybõl megélni ma is változatlanul lehetetlen...


A minimálbér felemelése viszont elképesztõ mértékû bérfeszültségeket indukált az amúgyis összeomlott költségvetésû egészségügyben, s még az idén tönkreteszi a még mûködõ kisvállalkozások minimum egyharmadát is.


A továbbiakban felsejlett a miniszterelnök fantasztikus munkaügyi víziója, mely szerint Magyarországon már ma is több-tízezer betöltetlen állás van, mert: „A gazdasági növekedés magas üteme felszívja a munkaerõtartalékot, és a jövõkép az, hogy így nem lesz elég munkáskéz! A vállalatok jelentõs része már most is külföldrõl fedezi pótlólagos munkaerõ-szükségletét.”


Tény és való, hogy a multinacionális társaságok magas arányban foglalkoztatnak elsõsorban román és lengyel illetõségû vendégmunkásokat - legálisan és feketén egyaránt -, de ennek nem a helyi, magyar munkaerõ hiánya az igazi oka, hanem, hogy így a gyalázatosan alacsony magyar bér összegének a felét-kétharmadát is megtakarítják, s ezáltal újabb extraprofithoz jutnak.



A megtorpant egészségügy


Sajnálatos tényként hangzott el, hogy a kezdeti lendület megtört, - a társadalom-biztosítási önkormányzatok felszámolása óta bizony megtorpant az egészségügy reformja. Sokan nem értjük, mirõl van szó, hiszen az egészségügyben 2 év óta az égvilágon semmi pozitív nem történt, viszont már a legeslegutolsó pénztartalékok is régen kimerültek. Jómagam speciel már régen elveszítettem Ariadné fonalát, - utoljára arra emlékszem, hogy itt is eltûnt a kassza, kiürült a széf, Simsa Péter pl. elmenekült, stb... Eszembe jut néha még, hogy idõnként fel-feltûnik Cser Ágnes, pert nyer, majd mégse helyezik vissza, mindenesetre a szakszervezet élén életre-valóbb, mint a felsõ irányítás...


Ám a nyugdíjasoknak is elérhetõ gyógyszerárak sajnos soha többé nem lesznek.



Üzenet a romáknak


Orbán Viktor leszögezte: a cigány (roma) családoknak is mindenekelõtt munka-lehetõségre van szükségük, s a gyerekeknek ösztöndíjra a továbbtanuláshoz.


Már jelenleg is sok ezer roma gyerek részesül állami ösztöndíjban.


Tekintettel arra, hogy az új államrend stabil alapja a munka és a tanulás; nyilván ugyanaz a perspektíva nyílik meg a társadalom munkamegosztásába beilleszkedni igyekvõ romák számára, mint bárki másnak: a dolgozó felnõtteknek a munka-nélküli segély helyett kezdetként a minimálbér, a tehetséges gyerekeknek állami ösztöndíj, hogy megkülönböztetés nélkül tanulhassanak és érvényesülhessenek. Ne külföldön keressék ezek után a boldogulás útját, és hogyha komolyan tanulni vágynak, - Strassbourg helyett inkább Oxford felé igyekezzenek...


Torgyán családi gazdaságai


A miniszterelnök végül is hitet tett a nagybirtok termõföldek felaprózása mellett, minek értelmében a helyben lakó (kis)gazdákat kell földhöz juttatni. Követendõ példaként állította a magyar mezõgazdaság tulajdonosi és szerkezeti fejlõdése elé az Európai Únióban eredményesen mûködõ dán és francia modellt, amelynek jól bevált szabályait a hazai körülményekhez kell igazítani. Csak azt nem mondta meg, hogy a még alig-alig létezõ családi gazdaságok hogyan alkossanak olyan méretû üzemnagyságot, amellyel versenyképesek lehetnek az Európai Únióban is, illetve hogyan jussanak hozzá a szükséges beruházási hitelekhez, ami a technikai fejlesztés nélkülözhetetlen feltétele.


Nem esett szó arról, hová lettek az elmúlt 2 évben a mezõgazdaságba invesztált százmilliárdok; - milyen hatékonysággal várható a visszatérülésük.


Azt sem tudjuk, hogy a magyar mezõgazdaság grandiózus átalakítását, reformját ki folytatja majd tovább, - Torgyán miniszter távozása után...


Nélküle kútba esni látszik a grandiózus chilei cseresznyeüzlet nyélbeütése is.



A tudás és a jellem építõmesterei


Mivel az új rend a munka és a tanulás társadalma, kiemelkedõ jelentõséggel bír, hogy gyermekeink nevelése, orientációja a tudás és a jellem megszerzése, meg-szilárdítása érdekében/irányában történjék.


Hogy ez mennyire nehéz lesz, - kiderül a következõkbõl.



A szigor türelmi zónája


Orbán Viktor a beszédjében foglalt fejtegetései révén beavatott bennünket a köz-renddel kapcsolatos filozófiai munkásságába, tépelõdéseibe. Felvetette a kérdést, hogy a szigor vagy a megértés (a tolerancia) legyen-e a rend (a közrend) alapja és garanciája? Megelégedetten állapította meg, s így következtethettünk filozófiai alapállására is: „Biztosan fontos szerepet játszott a közrend, a közbiztonság most tapasztalt megszilárdulásában, hogy a törvénytisztelés, mint viselkedési minta vonzóbbá vált, ám mégiscsak a törvénykezés (az igazságszolgáltatás) szigorítása az eredményesebb rendõri felderítés lehetett a siker záloga, minek következtében csökkent a bûncselekmények száma.”


Magára vessen, aki nem látja át a fentiek nyilvánvaló igazságát!


A lényeg, hogy a titoksértõk, a személyiségi jogsértõk - pl. a Pallag Lászlók - mielõbb elnyerhessék a méltó büntetésüket; egyébként amit lehet titkosítsunk, el-kenjünk, végtelenre nyújtsunk: nehogy bármi valaha is kiderülhessen...



Egységes nemzeti lélek


Egyértelmûvé vált, hogy Orbán Viktor miniszterelnök tényleg néhai Antall József szellemiségének méltó örököse, kicsivel megkésett reinkarnációja.


Elmondta: rádöbbent arra (mikor?), hogy a határon túli magyarság nem teher, hanem külsõ erõforrás a számunkra, amelybõl bátran meríthetünk.


Újra hitet tett a nemzeti újraegyesítés mellett is, kérve az ún. ‘státusz-törvény’ parlamenti megszavazását. (Csak aztán válaszként nehogy újabb adag friss cián érkezzen a Tiszán Romániából!) Feltûnés nélkül közölte, hogy Széchenyi István gróf, a legnagyobb magyar álmában minden magyar benne volt...!


Orbán Viktor ezzel lélekben szintén 15 millió magyar miniszterelnökévé vált.



Széchenyi-terv, a zakatoló motor


Megtudhattuk, hogy a titokzatos Széchenyi-terv, a gazdasági növekedés zakatoló motorja többszáz-milliárd forint költségvetési pénz befektetését irányozza elõ infrastruktúrális beruházásokra (autópályák, informatika), közös stumpfi álmaink megvalósítására, mely álmok a legnagyobb magyar, Széchenyi István gróf álmai is voltak...


A Széchenyi-terv lesz a legfontosabb összefogó, nemzetépítõ erõ.


Az összegrõl eszembe jutott, hogy a körkörös bankkonszolidáció összességében ennek a jó négy-ötszörösébe került, - mégsem vált a nemzetet összefogó erõvé, a VIP-lista sem... Igaz, hogy nem szerepelt gróf Széchenyi István álmaiban sem!



A XX. századot Budapesten csinálták


Ezt olvasta a miniszterelnök a Nature folyóiratban Magyarországról, - mintegy ‘a hely szelleme’ hízelgõ jellemzéseként. A számítógép, a nukleáris energia, a hologram és a C-vitamin ‘magyar’ feltalálóira gondolt...


Csakhogy mindezeket egyáltalán nem ‘Budapesten’ fedezték fel!


Akkor már sokkal inkább ez a Széchenyi-terv legyen a nemzet építõ összefogója, mintsem a magyar szempontból katasztrofálisan tragikus XX. század, melyet hála Istennek, talán mégsem egészen mi csináltunk!



A beszéd tartalmi összegzése


· Gyermekien naív, ártatlan álmodozás - vagy annak ügyes látszata.


· Tudatosan elkerüli a vita-pontokat, a problémákat, a konfrontációt.


· Teljes mértékben csalódott a külföldben.


· Gazdasági tanácsadói öt éve félrevezetik.


· Nem ismeri, vagy elfelejtette a polgárok napi megélhetési gondjait.


· Látszólag komolyan hiszi, amit mond - vagyis tökéletes médium.


· Kiváló politikus, ragyogó taktikai érzékkel, - de cseppet sem stratéga.


· Nincs koncepciója, a jövõképe kétes és homályos - távoli ködbe vész.


· A politikai környezet jelentõségét bagatellizálja, ami súlyos taktikai hiba.


· Antall Józsefet követné, aki viszont nem hagyott elég pontos iránymutatást...

A közszolgálati televízió a pokol legalsóbb bugyra



Elõre bocsátom, hogy amirõl írok, ásatag leletnek, fosszíliának tekinthetõ; ámde mint tudjuk: az igazság (tudniillik: ‘az eb’) mindig igen mélyen van elhantolva...


Egy oly’ idõszakban, 1997-ben voltam Peták István, egészen mostanáig az elsõ, és egyetlen konszenzusos, vagyis legitim tévéelnök (hogy a mai az-e, kiderülhet a leírandó történetbõl!) elnöki fõtanácsadója, mikor az 1996. évi I., népszerû nevén Média Törvény rendelkezései alapján a Magyar Televízió, az addigi költségvetési szerv frissiben átalakult (1996. október 1-jével) üzleti részvénytársasággá, ámbár a társasági mûködés vagyoni és gazdálkodási (pénzügyi) feltételeinek biztosítását a törvény elõkészítõi nagyvonalúan intézték el, vagyis elhanyagolták. A Televízió minden rossz hagyományt híven megõrzött és átmentett az átkos múltból; ehhez szolgaian ‘hozzá keverte’ a már kibontakozó üsd-vágd (értsd: döntsd az állami vagyont, ne siránkozz!) vadkapitalizmus minden spontán vadhajtását, mitõl aztán - nem nagy csoda! - pénzért megvehetõ áruvá vált az összes produkció, a köztévé szervezete, költségvetései, mûsorrendje, üzleti terve, kulturális és mûvészeti ars poeticája, múltja és jövõje, de még a személyiségi jogok, s a vezetõk személye is. A politika mindenhová, a Televízió minden szegletébe, titkos zugába is betette a lábát; s ahová befészkelték magukat az újsütetû plurális pártokrácia kóborlovagjai (valójában komisszárjai), ott a közszolgálatot gyorsan aprópénzre váltották, majd a legmohóbbak nagy sietve a magánzsebeikbe, és a szponzoráló pártkasszáikba gyömöszölték a teljes produkciós és szervezeti büdzsét. Peták elnöksége rövidke kis kísérlet volt csak, hogyan lehetne mégis megõrizni a köztévé ‘szüzességét’, s elkerülni a kapott vagyon - késõbb közfeltûnést okozó - privatizációs eltüntetését. Egy év után a nagypolitika elsöpörte az egészet, - az utópia ím’ a hamvába hullt...


Ám néhány hónapig temetetlenül hevertek szerteszét a demokrácia hevületében ‘kivégzettek’, illetve ‘a televíziós rendszerváltás’ kaotikus eseményeinek aszott csontvázai - koponyák, lábszárcsontok -, minek alapján pillanatképet, valóságos fotó-montázst lehetett készíteni az átmeneti állapotokról, melynek során az MTV, mint közszolgálati televízió lassanként megszûnt létezni, mert átadta a helyét az éppen regnáló pártok hangadó szócsöveinek; a pénzt pedig minden jogszabályt és a józan észt is felrúgva kilopták belõle a legélelmesebb tolvajok, akik úgy tudtak kötõdni titkos pártgyökereikhez, hogy eközben a mûvészet, az alkotás és a szak-szerûség némi látszatát is sikerült megõrizniük. A köztévé életmûvészeké lett...


Peták elnök persze nem volt egy grál-lovag; - jómagam pedig utólag mindennek nevezhetõ vagyok, csak óvatosnak, elõvigyázatosnak, ‘profinak’ s bölcsnek nem. Mint afféle lánglelkû, igazság bajnoka faltörõ kost; vele együtt lemészároltak, és sokáig azt sem értettem, kik tették ezt, s õt (õket) - vajon miért vették vissza?! A dolgok aprólékos mérlegelése és megértése után, 1999-ben könyvet írtam a köz-televízióról „A pokol legmélyebb bugyra” - a cím az idõközben elhunyt írótól, a barátomtól, Sándor Andrástól († 1997.) származik - címmel. A kéziratot elõször 25 példányban ‘házilag’ állítottam össze; amelynek egy kivételével a valamennyi példányát ‘valahol’ összegyûjtötték, s tucatnyi elvetélt kísérlet után megértettem, hogy soha egyetlen kiadó sem fogja eredeti tartalmában kiadni. Magyarországon a pluralizmus, de különösképpen a kétoldaliság (értsd: jobb és bal) bevezetése óta csak olyan könyvet lehet kiadni, amely vagy az egyik, vagy a másik politikai sereglet ‘érdekeit’ sérti; - olyat, amely mindkettõét, vagy ‘mindenkiét’: sohasem. Ennek megfelelõen nemcsak a közszolgálatiság (a közszolgálat!), de az igazság is örökre elveszett, - jobb vagy baloldali ál-, illetve fél-igazságoktól harsog a világ. Már érettebb fejjel; - 2002-ben gondoltam egyet: átírtam az eredeti kéziratot, és-pedig úgy, hogy ne lógjon ki a lóláb, tehát az olyan bennfentesek se ismerjenek rá a Televízió ellen akkor elkövetett ‘eredeti bûneikre’, illetve önmagukra, akik még ma is a demokratikus cenzúra felkent lovagjai. Az átírás annyira jól sikerült, hogy tényleg csak néhányan vették észre, hogy még mindig meztelen a király... Közbevetõleg megjegyzem, hogy mások igen jól megélnek abból, amit skrupulus nélkül nap mint nap elkövetnek; - én baromi rosszul abból, hogy megírom, ami ebbõl ‘publikus’ vagyis megírható. Ezáltal az igazság egyfajta karikatúrája áll elõ, ami azért még mindig sokkal ‘igazabb’, mint az errõl szóló híradások tartalma. Kéziratom és az igazság viszonya az átdolgozástól persze szintén ‘átalakult’; ezt egy közmondáson alapuló hasonlattal igyekszem megvilágítani. Az ‘igazi’ emígy szól: „A kutya ugat, a karaván halad.” Az átirat valahogy így: „A kutyáink egész éjjel ugattak, valószínûleg elhaladt mellettünk egy karaván.” Az átírt változatot ráadásul hídverésnek szántam az eredeti bûnt közösen elkövetett bal-és jobboldal között, s ez a kísérletem majdhogynem sikerre is vezetett. Arról beszélek, hogy noha a könyvem eredetileg a baloldal õsbûneinek a leleplezésére irányult; - majd hogy nem mégis ‘a baloldal’ egy kiadója adta ki, azzal a súlyosbító feltétellel, ha kiegészítésként leleplezem a jobboldal folytatólagos bûneit is... Meggyõzõdésem, hogy az alapbûnt a szocialisták (vagy majdnem azok) számlájára írhatjuk, a jobb-oldal 1998-ban ‘csak kihasználta’ a kínálkozó lehetõséget a rövidtávú érdekeinek pragmatikus érvényesítése céljából. Ez nem menti fel háromnevûéket mindenfajta felelõsségük alól; csupán csak rögzítem, mint politológiai tényt, hogy a bûn-rossz Média Törvénybõl elsõként (1998.) a szocialisták ûztek gúnyt, amikor a tátongó joghézagokat effektív jogtalanságokra váltva, elûzték Petákot és menedzsmentjét azzal az egyébként alantas céllal, hogy a részvénytársaság köztévét megint csak az aktuálpolitika, vagyis az 1998. évi országgyûlési választások ‘kiszolgálójává’, a szoci-gyõzelem ‘közszolgálati elõkészítõjévé’ degradálják. A langyosokat az Isten kiköpi; - a kultúrált köztévét tehát ismét a keményvonalas politika gyûrte le, maga alá... Ott tartottunk, hogy 2002. végén egy meg nem nevezendõ kiadó már lektori jelentést is készíttetett a kéziratom ‘enyhített változatáról’, - ezzel akarva rávenni engem a jobboldalra is ‘vizeslepedõt húzó’ kiegészítésre és átdolgozásra.


Mint mondottam; a kézirattal a hídverés volt a célom, hogy végre derítsünk fényt az évek óta halmozódó folytatólagos hazugság-szövevényre; mert ez a ‘kétpólusú hazudozás’ minden nappal csak tovább súlyosbítja a Televízió anyagi és erkölcsi helyzetét, másrészt a hazugság hiába plurális: csak légvárak építhetõk fel rá... A fõ célom ezzel az írással is a hídverés; tudniillik vegyük észre, hogy a jobb-és a baloldal egyetlen lehetséges közös nevezõje az igazság, amelynek elkendõzése divergenssé, széttartóvá, kaotikussá és hiteltelenné aljasítja a demokráciát, miáltal lehetetlenné teszi legszentebb, eredeti céljaink megvalósítását. Az igazi köztévé csontváza ott hever a mostani romok alatt; s ki kell ásnunk, exhumálnunk kell, ha ki akarjuk deríteni a valós tényálladékot, például a milliárdok eltüntetése körül...


Gellért Kis Gábor, mert õ volt az átdolgozott kéziratom abszolút tisztességes és jószándékú - talán szintén hídverõ?! - lektora (miután a könyv címét ‘A pokol legalsó bugyra’ címre változtatta), a következõket írja szerkesztõi észrevételei megfogalmazásaként, 2002. november 22-ikén: „Az elmúlt 12 évben jó néhány olyan eset, botrány foglalkoztatta a magyar közvéleményt, amely önmagában is felvonultatta a rendszerváltás jellemzõ nyavalyáit. Olyan azonban, amelyen, mint az állatorvosi lovon, minden létezõ betegséget be lehet mutatni, a Magyar Televízión kívül talán nincs. Politikai, gazdasági, szakmai (kommunikációs) és jogi tévedések, tévesztések, képtelenségek, agressziók, sunyiságok és eközben az eredeti(?) tõkefelhalmozás kapzsiságai fonódnak össze ebben a történetben. A nyilvánvaló, de többnyire látens korrupció színtere volt ez az intézmény. A felsoroltak következtében a témaválasztás - olvasói szempontból - felette hálás és sikert ígérõ. Másfelõl kétségkívül vannak, lehetnek veszélyei - elsõsorban a szerzõre nézve -, ha kellõen mély és kimerítõen dokumentált kötetben hozná nyilvánosságra az emlegetett ló anamnézisét. (Nem létét veszélyeztetõ, inkább egzisztenciális fenyegetésre gondolok.) (Megjegyzésem: ez megvolt és megvan, most is.) Viszont: csak akkor van értelme a tárgyhoz nyúlni, ha a szerzõ és a kiadó közösen kockáztat, ami azonban valóságos kockázatot feltételez, azaz tények, tárgyak és fogalmak olyan apparátusát, mely a folyamatot úgy mutatja be, hogy szembesíti a szóba jöhetõ intézmények, személyek lehetõ legteljesebb körét a maguk szerepével és megragadható tevékenységükkel - az olvasó nagy örömére és okulására. (Megjegyzésem: éppen ez az, amiért is kiadhatatlannak bizonyult a könyvem. A hatalom nem hajlandó tükörbe nézni, és a mélytudatba ivódott reakciója, hogy azonnal brutálisan üt, ha a tükröt mégis elé tartják. Azóta - egy másik úton - az is bebizonyosodott, hogy a történetben s a kéziratomban is fõszereplõ személyek kivétel nélkül még azzal sem képesek szembenézni, hogy elolvassák: mit is tettek, mi is történt valójában.) (...) A szerzõ által is gyakran és joggal kárhoztatott médiatörvény elhibázottsága maga is a ‘90-es évek elejétõl lezajlott történések szerves következménye. Az a tény, hogy az MSZP-SZDSZ koalíció a 72 %-os többségének birtokában nem nyomott keresztül erõnek erejével egy médiatörvényt, holott meglett volna erre a szükséges kétharmados többsége, hanem másfél éves hatpárti tárgyalások végén egy ún. konszenzusos törvényt fogadott el - amibõl a kisgazdák csak a szavazás napján ugrottak ki, egyébként végig adták magukat hozzá -, jelzi a közös bûnt. Azt, hogy ti. a kölcsönös politikai bizalmatlanság jegyében, mindenfajta szakmai - kommuni-kációs és médiapiaci - megfontolást félretéve, elõre látható jogi és szervezeti-intézményes következményeket sutba dobva, az alapvetõ gazdasági rációt meg-csúfolva, a plurális médiapiaci folyamatok természetének vizsgálata nélkül született meg ez a torzó, csupán azért, mert minden politikai erõnek csak az volt a célja, hogy a másik, a többi kontrollálható legyen. Ez lenne az alap, amelybõl kiterjedt az MTV-t szétbomlasztó kór. S hozzá azok az elõzmények, amelyek Hankissal kezdõdtek („megrendelõ televízió”), Nahlikkal folytatódtak (komisszárok), s beépülvén az intézmény tradícióiba, a (vég)romlást hozták rá. Bizony, a politikai megbízás, a megfelelni akarás alapján elvégzett kirúgások szomorú története Nahlikkal kezdõdött az Antall-Boross érában, folytatódott Horn alatt, s nem torpant meg az Orbán-kormány idején sem, sõt. És látjuk, amit látunk napjainkban. (...) A kötet kezdetén a szerzõ hibátlan okfejtéssel bizonyítja, hogy 1996-ban a médiatörvény által elõidézett kényszerek következ-tében az MTV halálra ítéltetett. Ezt fejelte meg a Horn-kormány, amikor nem szanálta az intézményt, és e mulasztást tetézte a Cégbíróság, mikor a társasági törvény szabályaival ellentétesen bejegyezte az MTV Rt.-t. Ez az alaphelyzet egyszersmind kényszerpályát jelölt ki, amelyhez képest a politikai indíttatású beavatkozások, a politikailag fedezett lopások - bár iszonyúan sok pénz szállt így el - múló betegség tüneteinek tekinthetõk.”


Gellért Kis Gábor megfejti könyvem lényegét: fejtõl bûzlik a hal; a rendszerváltás általában sem hozott demokratikus közszolgálatot, - az önmagával is paktumokat (rendszerváltók-reformkommunisták!) kötõ állam erkölcsileg meghasonlott, ezért intézményesen is a magánlopások fedezésére szegõdött, amit ‘privatizáció’ fedõ- névvel láttak el. Még az erõsen átírt (ki-öncenzúrázott) kéziratomból is kiderül ez a lényeg, - de a Magyar Televízió esetében a politika csúfot ûzött a demokratikus jogokból is, s hogy miként, azt majd a következõkben mondom el. A szálak igen messzire vezetnek; a könyvem pont emiatt nem jelenhetett, s jelenhet meg...


A kéziratom további sorsa egyrészt banális, másrészt rendkívül életszerû. Minden igazságérzetem ellenére nem tudtam rávenni magam, hogy az Orbán-kormány ez ügyben elkövetett tévedéseiben (újabb paktumok) vájkáljak vagy kéjelegjek, - így a könyvet nem egészítettem ki az 1998-2002. ciklus történéseivel: meghagytam olyannak, amint megírtam. A kecsegtetõ szerzõdésbõl nem lett semmi. Eközben jelentkezett egy - szintén nem megnevezendõ - jobboldali kiadó, hogy megvenné a kéziratomat. El is adtam nekik. A mai napig (közel egy éve) nem kezdtek vele semmi hasznosat. A történetet okulásul egy II. világháborús anekdotával zárom:


A szovjetek 1945-ben a németek által megszállt Budapestet ostromolták. Apai nagyapámék Budán, a Bíró utcában laktak. Óránként változott a hadi helyzet, - hol a németek, hol az oroszok uralták a környéket. Egyszer csak berontott egy német tiszt, s valami ennivalót kért. Nagyapám nõvére egy tányér mákos tésztát tett eléje. A német nagyjából a felénél tarthatott, amikor az õr felkiáltott: Jönnek az oroszok! A németek elmenekültek; - berontott egy orosz tiszt, s enni kért. Az asztalon még ki sem hûlt a fél tányér mákos tészta. Meglátta, s jóízûen megette...


Bizony, a váltakozó hatalom mindig megeszi, befalja az ellenfél maradékát.


A mákos tésztán, a pénzen, a hatalmon - nem érzõdik az ellenség szaga...

Válasz Elek Istvánnak



Miért is fizetett engem Peták István?!



Peták István harci felderítõnek, katonai elõõrsnek, információs bázisnak, ötlet-gazdának, politikai/politológiai vátesznek -, egyszóval kísérleti nyúlnak, tetejébe még faltörõ kosnak is használt/alkalmazott engem. Megfizetett érte...



Nem volt szükségem különösebb képzelõerõre ahhoz, hogy kitaláljam: politikai okokból távolítottak el a munkahelyemrõl. Amikor ráadásul még tévéelnöknek is jelentkeztem; „nagyvad” lettem, - amint ezt Peták barátai nagy bölcsességgel megfogalmazták és értésemre is adták. Mégis, azóta is izgat a probléma: vajon konkréten melyik írásomért, politikai publicisztikámért tettek ki, - hiszen elég nagy a választék, és ezen dõlt el, hogy ki adhatta az utasítást a felmondásra?!


· Horváth Lóránt: a Peták István elnöknek, az Óbudai Gyártóbázis vagyonki-mentési koncepciója ellen írott 33/1997. számú fõtanácsadói jelentésem miatt.


· Horn Gyula: az Új Magyarország lapban megjelent „Az utolsó bolsevik” címû cikkem (1997. nov. 21.) miatt.


· Révész T. Mihály: a „Támadás a független Hornszolgálati Televízió ellen" címmel a Magyar Demokratában megjelent (1998. jan. 15.) pamfletem miatt.


· Horváth Lóránt: "Tisztázni kell a közszolgálatiság fogalmát!" tévé-elnökjelölti interjúm miatt, amely a Napi Magyarországban (1998. feb. 14.) jelent meg.


· Ladvánszky György: a"Rögtönítélõ közszolgálati vésztörvényszék" címmel az Új Idõkben (1998. feb. 15.) és a Hunniában napvilágot látott gúnyiratom miatt.


· Ismeretlen tettes: pl. a tévéelnöki pályázatom benyújtása (1998. február 19.) után már a ragadozók "MANCS"-a is elkezdett rám vadászni...



Hatökör lennék, ha nem vettem volna már észre a nyilvánvaló tendenciát: amióta Peták István elnöki fõtanácsadójává szegõdtem, de fõleg attól kezdve, hogy a harcban mellé álltam, és mégis leváltották: mindenben rendre alulmaradok!


Láthatatlan, mindenhová elérõ kezek húzzák ki alólam mindenütt a talajt, csak azért, mert amikor nekem is szívesen elmagyarázták volna, hogy merõ levajazás az egész élet: pezsgõzés helyett csendben elköszöntem, és becsuktam az ajtót?!



Publicisztikus válasz a közszolgálati oknyomozónak



A rendszerváltozással (1990.) elég sok minden tényleg megváltozott. Addig csak egyetlen állampárt sajtó-renoméjára kellett vigyázni, - azóta azonban már hat-hét parlamenti párt és a sajtó vigyáz árgus szemekkel a sajátjára és egymáséra. Ilyenformán a sokpárti PR-tevékenység mostanra rendkívül bonyolulttá vált: az elektronikus és az írott sajtót (különösen a parlamenti választásokat közvetlenül megelõzõ idõszakban!) tökéletesen betölti a pártokrácia pártjainak verbális ön-és körimádata; jaj, csak nehogy megváltozzék az egyszer már kialkudott és jól be-járatott hatalmi leosztás!


Oknyomozó tényfeltárásra az újságokban még kevésbé jut hely mint azelõtt, mert minden orgánum számára egyformán a legfontosabb feladat a szellemi és a politikai gruppenszex aktuális eseményeinek valósághû írásos megjelenítése. Gyorsulva zakatol a politikai szexpressz lokomotívja, közeledik az elit számító-géppel (USA-System) kézivezérelt kollektív orgazmusa: a választás. Az egyszerû nép csak tátott szájjal figyeli: ki, kivel, - hányszor...


Mindazonáltal ebben a nagy közös hentergésben is perdöntõ jelentõségû annak a megfejtése, hogy valójában: ki, kinek a kicsodája?! Nehogy az alkalmi partnerrõl coitus közben derüljön ki, hogy a leendõ koalíciós társunk felesége...


Ezekben az oknyomozatilag szegényes idõkben tehát kivételes jelentõséggel bír az az üdítõ kivétel, amikor is Elek István közíró a Magyar Nemzet március 14-iki ünnepi számában egy kizárólag közszolgálati/szakmai rejtély nyomába ered.



Napra pontosan egy hónappal ezelõtt (február 14.) jelent meg a Napi Magyar-országban az interjúm, amelyben kvázi belülrõl lepleztem le a Magyar Televízió Rt. álságos belsõ pénzügyi viszonyait, problémáit, tehát végül is elsõként tettem közproblémává a közproblémát. Hat nappal késõbb (február 20.) kíméletlen gyorsasággal eltávolítottak az MTV Rt.-bõl. Ennek az okirat-másolatokkal is alá-támasztott hiteles története még a Napi Magyarország február 21-iki számában is szerepelt, s mint facsimile olvasható a televíziós könyvemben. A következõ hét szombatján (február 28.) az MTV Rt. csõdközeli helyzetérõl nyilatkoztam...



Örvendetes, hogy az eddigi szimpla verbalizmust most végre felváltja a Magyar Nemzet oknyomozó törekvése, hiszen így már azt is közzétehetem ország-világ elõtt, hogy szerény ismereteim szerint: miért is fizetett engem - mint egykori fõtanácsadóját - Peták István leváltott TV-elnök?!


Elek István ugyanis - okkal-joggal - pont ezt a kérdést teszi fel: ha valóban elõre láttam az MTV Rt. bekövetkezõ csõdjét, és ezt tényleg jelentettem is Petáknak, ám õ ezt mégsem hitte el, - akkor vajon miért is fizetett engem?!


Igyekszem a kérdésre a legjobb tudásom szerint, kimerítõ választ adni.



Peták István 1996-ban komolyan elhitte, hogy õt a ‘szakmailag kitûnõ’ pályázata alapján választotta meg a nagykuratórium a Magyar Televízió Rt. teljhatalmú elnökének, - Koltay Gábor fõrendezõvel szemben. Csak nagyon megkésve fogott gyanút, - akkor, amikor az Elnökség általi üldöztetése már elkezdett komolyra fordulni. Ekkor, 1997. június 1-jétõl alkalmazott elnöki fõtanácsadójaként vezetõ közgazdász beosztásban.


Jelentéseimben a kifejezett kérése, sõt, felhatalmazása alapján mindig, minden vonatkozásban a színtiszta szakmai igazságot, az igazat írtam le. Vezetõi körben, értekezleten is, néha szinte már mentegetõzve nyilatkoztatta ki, hogy engem a valóság kendõzetlen feltárásáért fizet, még akkor is, ha ez a valóságfeltárás (és jelentés) esetleg egyeseknek, vagy történetesen éppen neki, Petáknak "spontán nem tetszik".


Írásaim révén Peták István kb. augusztus végére megértette, hogy a gazdasági fõigazgató, valamint a Felügyelõ Bizottság - mint szocialista végrehajtók - által "megvezetve", a számára tudatosan felépített csapdában, egy pénzügyi és morális csõdtömeg tetején ül.


Megértette, de el nem hitte, - egészen 1998. január 6-iki leváltásáig.


Végig abban bízott, hogy akik elnökké tették, majd megakadályozzák egyszerû csõdgondnokká történõ "lefokozását". Ám ugyanakkor szeptembertõl-októbertõl végre elkezdett önálló elnökként intézkedni, amivel persze a folyton a közelben, a bokrok közt ólálkodó hiénák és sakálok körmére is lépett. Ahogy szemléletesen meg is fogalmazta: "Egymás után elzártam a csapokat." Utolsó erõfeszítéseivel majdnem sikerült - legalábbis pénzügyi értelemben - megmentenie az MTV Rt.-t, de ez a számára már csak a végjáték volt. A továbbiakban történteket kiválóan szemlélteti a National Geographic természetfilm-kazettája: mi is történik a saját csapata által is elhagyott, súlyosan sebzett, ám még kûzdõ, öreg feketesörényes hímoroszlánnal, akit körbezártak a vérszomjas hiénák... Kap egy autókulcsot, három hónap múlva pedig egy kamu félmillió forintos fõmunkatársi állást (Belénessy Csaba szerkesztõségében), ahová eleinte be sem kell járnia...


Széttépése és felfalása után azonnal visszaveszik regionális gepárdnak.



Az egész történet, és nem csak ez, - elvtelen paktumok képtelen sorozata.


Tekintettel arra, hogy engem az eddigi életemben (49 évig) kizárólag az igazság megírásáért - vagy még azért sem! - fizettek, így nyugodt lelkiismerettel írhatok. Mindig csakis azt, amit igaznak látok, gondolok.


Jómagam abszolút "sajtószabad" vagyok, - kérdés, hogy mindenki más is az-e?


Várom Elek István úr újabb független kérdéseit, amennyiben vannak még.


Készen állok a válaszadásra, számomra ugyanis kényes kérdés nem létezik.


Menjünk végig a rejtelmekkel teli úton - alkalmasint mindenki a magáén...

A Média-GOELRO terve


(válasz Kurucz Pálnak, a Magyar Nemzetben 1998. május 23-ikán megjelent


"Média állampolgári jogon" címû írására)



Mindenekelõtt rögzíteni szeretném: 1998. május 24-ikén, vasárnap az ország-gyûlési képviselõválasztások második fordulóját fölényes biztonsággal nyerte meg a Fidesz-MDF választási szövetség, minek következtében az MSZP-nek, legalábbis a következõ 4 évre - pestiesen szólva - annyi...


A Magyar Köztársaság új kormányát Orbán Viktor miniszterelnök alakítja meg.


Õszintén szólva "voltam olyan dörzsölt", hogy megvártam a vasárnapi szavazás végeredményét, és csak utána fogtam hozzá cikkem megírásának.


A leghatékonyabban ugyanis akkor lehet a múltat cáfolni, ha már a múlté...


Az MSZP már nem volt képes véglegesen bebetonozni médiahatalmát. Pedig!!


A Demokrata 1998. január 15-iki számában "A médiabirodalom visszavág" címû elemzõ publicisztikámban részletesen bemutattam, miként is mûködött és mûködik az MSZP médiahatalma, hogyan folyik lázasan a média elefántcsont-torony építése, amely - mint bevehetetlen tömegbefolyásoló központ - az MSZP zsugorodó bolsevik magjának életteréül szolgál. Utolsó kommunista mentsvár a mindent elárasztó kapitalista óceán kellõs közepén.


Istennek legyen hála: így Révész T. Mihály MSZP-médiahatalmat koncentráló törekvéseinek remélhetõleg - pestiesen szólva - szintén annyi... Mert ha nem, úgy semmi értelme nem volt a kormányváltásnak.


Amivel (aminek a romjaival) a cím szerinti témakörben szembe kell néznünk, az nem más, mint a körvonalazott elefántcsonttorony titkos hadtápvonala. A Horn-éra közszolgálati televíziós dilemmájának a lényege: Hogyan lehetne a poszt-szocialista/balliberális lobby-produkciók fiktív kiadásait, valamint az MTV Rt. felesleges, ám rohamosan növekvõ rezsiköltségeit áthárítani az elõfizetõkre, úgy, hogy az állami költségvetés terhei emiatt ne növekedjenek?!


A cikkíró Kurucz Pál - az MSZP-hez közelálló vállalkozó - ugyanis valójában arra tett gondolatkísérletet, hogy észrevétlenül megteremtse a médiaelefánt-csonttorony zavartalan mûködtetésének, a médiaillegalitásba vonuló utolsó bolsevikok életfogytig tartó jólétének pénzügyi fedezetét, forrását, olymódon, hogy az illegális (média-)hatalmi központ finanszírozásának összes költségét burkoltan, ám mégis ténylegesen a lakosságra, a villamosenergia-fogyasztókra hárítja. Zseniális ötlet, méltó az õsforráshoz, - Vlagyimir Iljics Leninhez!


Mint egyetemi tanulmányainkból erre valamennyien emlékszünk, Lenin egyik hatalmas mondása, jelszava volt: "Kommunizmus = szovjethatalom + az egész ország villamosítása." Emlékezetem szerint eme nagy terv a "GOELRO" volt.


A terv persze - hasonlóan a többi grandiózus ideához - maradéktalanul sohasem valósult meg, ám nem is ez a lényeg. A lényeg: a diktátor lélegzetelállítóan nagy léptékû, merész ötlete (blöffje), az elképesztõ voluntarista gondolat, vagyis a természetes fejlõdési folyamatok állandó és megújuló diszkrét megerõszakolását célzó egyszemélyes hatalmi vágy. Kurucz Pál koncepciója ugyanezt szolgálja...


Mit is akar voltaképpen? Mivel végül szomorúan "rádöbbent arra", hogy a köz-médiumok, de legfõképpen a Magyar Televízió elapadhatatlan étvágyú bolsevik pénzpocsékolásának legális finanszírozása gyakorlatilag lehetetlenné vált, kitalált egy olyan "megoldást", amely az állampolgári jog behízelgõ mézesmadzagjával a villamosenergia-fogyasztás költségeinek szerves részévé integrálja a televíziós mûsorsugárzás összes ráfordítását. Teljességgel nyilvánvaló, hogy ez az Istentõl elrugaszkodott, kapkodóan kétségbeesett - és abszolút elkésett! - elképzelés kizárólag azt a cseppet sem szent célt szolgálhatja, hogy maradjon csak minden a régiben: az elvtársak továbbra is hülyére manipulálják majd a tévében (és a Televízió irányításában, a mûsorok gyártásában, reklámjaiban, sport-és egyéb közvetítéseiben, távolabbi környezetében) egymást és a nézõket, - miközben a vidám hancúrozás valamennyi költségét a lakosság, a villamosenergia végsõ fogyasztói fizetnék (illetve nem fizetnék, mert már ma sem képesek a villany-áram árát kifizetni!) meg...


Nem számít a törvény, nem számít a piac és a verseny, félre minden szociális érzékenységgel, - egy dolog fontos csupán: az elvtársak önös érdeke.


Ezek a ragyogó, voluntarista gondolatok jellemezték mintegy ötven éven át is az elvtársak minden ténykedését. Õk hancúroztak, a nemzet pedig elszegényedett.


Mert végülis ez (volt!) a bolsevizmus lényege: keveseknek hancúr, a tömegeknek pedig nyomor.


Igazán nem kívánom Kurucz Pál egész oldalas mûvét sem ízekre szedni, minden részletében megcáfolni, - ez egyébként is teljesen felesleges. Nagyon kigúnyolni sem akarom, hiszen: könnyû a ’politikai’ gyõztesnek... Mindenesetre döbbenetes magabiztosságról tesz tanúbizonyságot az, hogy a tárgyi koncepcióját éppen egy nappal a választások elõtt tette közzé. Ezek szerint auz író számára nem lehetett kétséges az MSZP "elsöprõ gyõzelme", hiszen a közlése minden más esetben értelmetlen. Abszolút kizárható ugyanis, hogy abból a polgári kormány a jövõben bármit is hasznosíthasson. Alkotmányellenes, jogellenes, vállalkozásellenes, sõt, versenyellenes, piacellenes, kapitalizmusellenes és józanészellenes javaslatokkal az új kormány elvbõl nem foglalkozhat...


Kurucz Pál javaslatának lényege - Lenin után szabadon - a következõképpen fogalmazható meg: "Posztkommunizmus = MSZP-hatalom + az egész ország (és a hajléktalanok) 'állampolgári jogon' történõ tévébesugárzása talkshowk-kal, a villamosenergia-fogyasztás össztársadalmi költségei terhére."


Amennyiben Kurucz Pál javaslatát következetesen végigvinnénk minden fronton, úgy az alábbi posztulátumokhoz juthatunk: az ásványvíz árát építsük be a coca-cola, a kenyér (mint alapjuttatás) árát a paprikáskrumpli vagy a bableves árába, a németbrikett árát pedig a kéményseprés díjába, vagy egyenesen a kémény-adóba. Elvtársak! A polgári társadalom többé nem tûr el semmilyen felforgatást, árak öncélú eltérítését (összevonását és beépítését), semmilyen manipulációt-ködösítést, de legfõképpen azt nem tûri, hogy a piac törvényein önmagát kívül-helyezõ hatalmi elit a mértéktelen "pártállami" dõzsölés és pazarlás költségeit a közösséggel, az egész néppel fizettesse meg.

Köztelevízió, a politikai trévi-kút



Dr. Bakó Lajos, MDF-es kurátor, akkor még a Magyar Televízió Közalapítvány Kuratóriumának az elnöke - aki elmondása szerint azelõtt Bokros Lajos bankár fõmunkatársa a Budapest Bankban - 1999. július 9-én, Dr. Skultéty Sándor († 2002.), az MTV Rt. vezetõ jogtanácsosa közvetítésével menedzsment-tanácsadó-ként megbízott az MTV Rt. csõd-közeli helyzetének nagyvonalú értékelésével.


Az egyik kurátortól, Põsze Lajostól (Szerencsejáték Rt.) kaptam meg a mérlegek, az elnöki beszámolók, az üzleti jelentések és a könyvvizsgálói jelentések összes fénymásolatait. A teljes dokumentáció kb. 300-400 oldalnyi. A 26 oldalas össze-foglaló szakértõi jelentést július 19-én átadtam megrendelõmnek, aki a teljesítést elfogadta, átvette, s azonnal továbbította is a Kuratórium elnökének... Ám amikor benyújtottam a munkám ellenértékérõl szóló számlát; Bakó Lajos úr közölte: nem adtak nekem át semmit, nem rendeltek semmit, nem bíztak meg semmivel, nem vettek át semmit, - így hát nem is tartoznak nekem semmivel!



A legfõbb bûn, az eredeti bûn politikai természetû, amikor 1998-ban, közvetlenül a parlamenti választásokat megelõzõen az MSZP-SZDSZ-kormány meghágva a médiatörvényt, egy olcsó trükk révén újra a hatalmába kerítette a közszolgálati televíziót, mely fû alatt az Orbán-kormány 4 éve alatt is neki dolgozott; beépített komisszárjai egy ‘betli-tervet’ valósítottak meg. A háromnevû elnök, s a fiatal mérnök elnök csak ‘mint majom a köszörûkövön’ regnáltak, - a vagyonkivonás folytatódott, és mára ‘megvalósult’ a kormányfüggõ közszolgálati televízió végsõ stádiuma, amelyben ugyanazok pazarolnak tovább, és senki sem tudhatja, hogy a növekvõ kifizetetlen számlát ki, mikor, miért és mennyiben állja. A jogi trükk a valódi legitimációt nélkülözõ ügyvezetõ alelnök kinevezése volt, - amelynek az ellentételezésére a Fidesz ‘csonka kuratóriumi elnökséggel’ válaszolt; erre pedig az MDF árulása volt a heti válasz, mivel kirekesztették a Fideszt az elnökségbõl, hogy Ragáts Imrét - aki 1996. október 1-je óta egyhuzamban (mint gazdasági fõigazgató, alelnök, ügyvezetõ elnök) a Magyar Televízió gazdálkodásának a fõfelelõse - a Társaság legitim (konszenzussal megválasztott) elnökévé tegyék...



„Értékelõ jelentés Dr. Bakó Lajos úrnak, a Kuratórium elnökének



Az 1996. évi Média Törvényt megalkotók nem a jó gazda gondosságával jártak el, amikor az MTV Rt. alapító kondícióit meghatározták. Nem történt meg a volt költségvetési intézmény kötelezõ reorganizációja, adósságainak konszolidációja. Pénzeszközök helyett adósságokkal indult.


Az MTV Rt. elsõ legitim elnöke nem volt képes az MTV Rt.-t prosperáló üzleti társasággá alakítani, ugyanakkor vitathatatlan érdeme, hogy bár a Média Törvény elõírásait megszegõ túlreklámozás révén, de sikeresen megóvta az MTV Rt.-t a jelentõsebb vagyonvesztéstõl. Pályázata megvalósítására 4 évet kapott, ám 1 év elteltével felmentették... Peták István leváltása (1998. január 6.) gazdálkodási okokra való hivatkozással történt, - olyan idõpontban, amikor az éves eredmény még nem is volt ismert.


Az MTV Rt. gazdálkodásának 1997. évi mérleg szerinti eredménye kereken 1,0 milliárd forint veszteség, ami azt jelenti, hogy az Rt. az átalakulását követõ elsõ teljes évben - ami egyben a Média Törvény alkalmazásának "kísérleti éve" volt! - a jegyzett tõkéjének mindössze 1/16-odát veszítette el. Az MTV Rt. sikeresen megvívta reklámpiaci harcát az egyidejûleg megalakult multinacionális tulajdonú kereskedelmi televíziókkal, az RTL-lel és a Tv2-vel. Horváth Lóránt ügyvezetõ alelnökségének elsõ éve (1998.) az MTV Rt. leépülését hozta. A reklámbevétel kevesebb, mint harmadára apadt. A ráfordítások nem csökkentek, annak ellenére sem, hogy a méregdrága szuperprodukciók (Friderikusz, Kepes, Vágó, Frei, Ûrgammák, stb.) átpártoltak a konkurenciához, vagy megszûntek. Az MTV Rt. 1998. évi mérleg szerinti eredménye 8,1 milliárd forint veszteség. A megmaradt vagyont még 10 milliárd forintnál több tartozás is terheli, - az MTV Rt. tehát 1998-ban valójában a teljes vagyonát felélte.


A szállítói tartozások a duplájára nõttek; az MTV Rt. "egyoldalú" kereskedelmi/ szolgáltatási kapcsolatokat valósít meg: a vevõi fizetnek, - a tartozásai viszont halmozódnak. Egyéb rövidlejáratú kötelezettségek címen elsõsorban az MTV Rt. adó-és társadalombiztosítási tartozásai szerepelnek, amelyek összege egy év alatt 166 %-kal nõtt. Eme tartozások ellentételezéseként az APEH együttesen 4,2 Mrd forint összegû jelzáloggal terhelte meg a Szabadság tér 5-6., illetve 17. alatti ingatlanokat. A személyi kifizetések összege még mindig 90 %-a az elõzõ évinek, vagyis a létszámfelesleg változatlanul tetemes. Az MTV Rt. önként és dalolva lemondott reklámpiacáról, az árbevétele az elõzõ évinek mindössze 42 %-ára olvadt, az összes ráfordítások majdnem fele (!) fedezetlenül maradt, horribilis veszteséget idézve elõ. Az MTV Rt. kereskedelmi és költségvetési kapcsolatait a ‘vásárolj, dolgoztass, mûködj; de senkinek ne fizess és ne adózz!’ ‘alapelv’ határozta meg, - a Részvénytársaság gazdálkodását ‘a létszámhoz ne nyúlj, költekezz, ne törõdj a költségekkel, a bevételekkel sem!’, ‘pragmatikus’ megfontolás jellemezte. (...) 1997-ben Petáknak még sikerült túlreklámozással kitermelnie a produkciók csillagászati költségeit; 1998-ban Horváth ezt már meg sem kísérelte. Az MTV Rt. produkciós költségei (13,2 Mrd forint) meghaladták a reklámbevételek (6,6 Mrd forint) s az elõfizetõi-díjhányad (4,7 Mrd forint) összegét is. Mennyibe is kerülnek az MTV Rt. produkciói, jövedelmezõek-e, ha igen, kiknek és mennyire, - ki és mibõl finanszírozza ezeket a költségeket?! Az MTV Rt. közszolgálati médium, Janus-arcú részvénytársaság, amelynek az ‘egyik fele’: mûsorszolgáltató (közhasznú) társaság, a ‘másik’ pedig: üzleti (reklám) társaság. A közszolgálati mûsorok fedezetét az elõfizetõi-díjhányad (akkoriban még létezett! - beszúrás: Cz. L.) biztosítja; a szórakoztató produkciók költségeit a reklámbevételnek kell fedeznie. Mivel nem fedezi (1997-ben még fedezte!), - az egyetlen ‘megoldás’ a számviteli ködösítés marad. A közszolgálati televízió így a külsõ sztár-producerek üzleti titkait fedezi. A korrigált gazdálkodási veszteség, vagyis a halmozott eredményági vagyon-vesztés: 10,6 Mrd forint. Az MTV Rt. jegyzett tõkéje alapításkor 16,1 Mrd forint volt. Ezt a halmozott eredményági vagyonvesztés összegével csökkentve azt kapjuk, hogy a jegyzett tõke aktuális értéke (16,1 - 10,6) ma 5,5 Mrd forint.


A pénzügyi helyzetet az ügyvezetõ alelnök eképpen indokolja: "Az év során folyamatosan halmozódó szállítói és köztartozásunk kezelése 1998. júniusától törvényi akadályokba ütközött, mert a Kuratórium Elnöksége feloszlott. Az Országgyûlés a törvényben deklarált határidõ ellenére csak 1999. februárjában delegált elnökségi tagokat, melynek következtében azokkal a költségeinkkel, amelyekrõl a Kuratórium Elnöksége jogosult dönteni - így idegen forrás bevonása, hitelfelvétel, ingatlan-értékesítés - nem tudtunk élni." Horváth Lóránt így minden bajok forrásául az Országgyûlést jelöli meg, mintha csak a Parlament tehetne az MTV Rt. reklám-piacának elvesztésérõl, a mûsorok nézhetetlenné válásáról, a saját produkciók raktárra termelésérõl, a produkciós és igazgatási túlköltekezésekrõl, a hiteltelen és irracionális összevissza szervezésekrõl.


Az ügyvezetõ alelnök a küldetését végrehajtotta. Lebontotta a posztszocialista/ paternalista közszolgálati televíziót; a média-szupersztárokat a szponzorokkal és a reklámpiaccal együtt átjátszotta a konkurenciának, a közszolgálat maradékát pedig íme felajánlja a ‘kihalóban lévõ’ nyugdíjasoknak: "látható, hogy a Magyar Televízió nézõközönsége idõsebbekbõl kerül ki, például a 18-49 évesek csak kb. egyharmad részt képviselnek az összes tévénézésbõl, - ugyanez a szám az RTL Klub esetében például közel 50 %." Hagyatéka egy nézhetetlen, kétarcú, feminin, mindenfajta állásfoglalást, erkölcsiséget nélkülözõ fatalista/nihilista, ízléstelen és ízlésromboló multi-kultúrális bóvli-áradat, ami egy égig érõ pénzügyi csõdtömeg táptalaján tenyészik.


Többszáz cég lassan 2 éve jogot formálhatna felszámolási indítvány benyújtására legfõbb/egyetlen megrendelõje, az MTV Rt. ellen, mert az krónikusan nem fizet, de mégis folyamatosan újra rendel, tehát törvénytelenül mûködik, hiszen a fizetõ-képesség látszatát kelti, ami visszaélés a szállítók és a beszállító produceri irodák üzleti jóhiszemûségével. De mégsem teszik, mert azt remélik, hogy a hullámvölgy egyszer csak véget ér, az állam majd csak kifizet mindent, és folytatódik tovább minden, akárcsak azelõtt. Addig is legfeljebb "kevesebb lesz a balatoni jelenet a "Kisváros"-ban, s ha még tovább is nõ az ínség, hát egy darabig mûnádasban forgatunk!" - mondta nekem a producer, Sík Endre 1997-ben...


Idézet az 1998. évi mérleghez kapcsolódó könyvvizsgálói jelentésbõl:


"A Társaság pénzügyi helyzetét jellemzõ mutatószámok a beszámoló forduló-napjára elfogadhatatlan mértékûre romlottak. A Társaság esedékes fizetési kötelezettségeinek az üzleti évben jellemzõen nem tett eleget, a Társaság rövid-lejáratú kötelezettségeinek összege a fordulónapon 211,7 napi bevételnek felelt meg." (...)


"Az MTV Rt. 1998. évi gazdálkodásának eredménye nagy összegû (8.117 Mft) veszteség. A veszteséget csak kis részben ellensúlyozták eszközöket csökkentõ intézkedések (?!), ezért a Társaságnak - már az alapítás óta (?!) fennálló - likviditási hiánya kezelhetetlen mértékûre növekedett. A veszteség következtében a saját vagyon 50 %-a elveszett. A veszteség kigazdálkodására az MTV Rt. mûködésének piaci és jogszabályi feltételei között reális esély nincs. A jelentõs vagyonvesztés következménye érintheti a Társaság hitelezõinek érdekeit is, ezért a gazdálkodási egyensúly megteremtésének szükségessége mellett a Társaság jegyzett tõkéjét saját vagyonával összhangba kell hozni." (...)


"A gazdasági információk alapján már a gazdasági év során érzékeltük a vagyonvesztés folyamatát. Az adatok alapján készített elõrejelzéseink jelentõs várható vagyonvesztés veszélyét (?!) mutatták. Prognózisainkat ismertettük a Társaság vezetésével, egyben kértük azokat az intézkedéseket, amelyek hatására a vagyonvesztés folyamata várhatóan megáll. Az intézkedésekre vonatkozó pozitív információk hiányában a gazdasági társaságokról szóló 1997. évi CXLIV. törvény 44.§ (3) bekezdésében rögzített kötelezettségnek megfelelõen a Cégbíróságot értesítettük." Az MTV Rt. körül ma már minden irracionális. A "Mérleg", a "Kiegészítõ Melléklet" és az "Üzleti Jelentés" tartalma alapján a menedzsment sem a nagy nyilvánosság, sem a tulajdonosi testület, sem a Cég-bíróság, sem a hitelezõk elõtt nem lesz képes elszámolni a rábízott eszközökkel, a vagyonnal, a feladatkörrel, a közszolgálattal, a bevétellel és a ráfordításokkal, a lehetõségekkel és döntésekkel, a leltárakkal és létszámmal; valójában semmivel.


Pedig közpénzekrõl, az elõfizetõk pénzérõl van szó!


Az MTV Közalapítvány Kuratóriumának elnöksége - a már visszapótolhatatlan vagyonvesztés alapján - 1999. július 8-ikán 8 Mrd forintra szállította le az MTV Rt. jegyzett tõkéjét. Ez az érték - furcsa módon - éppen megegyezik az MTV Rt. 1998. évi könyvviteli mérlegében szereplõ aktuális ingatlan-értékkel. Az elnökség adósság-konszolidációs terve - ami még korántsem reorganizáció! - éppen hogy a mobilizálható vagyontárgyak (egyes ingatlanok) eladására épül...! Az MTV Rt. csak két mobilizálható-értékesíthetõ vagyontárggyal, ingatlannal (Szabadság tér 5-6. és 17.) rendelkezik, amelyeket viszont 4,2 Mrd forint APEH-jelzálog terhel. A tervezett vagyonértékesítési tranzakció egyszerûsített lényege szerint az MTV Rt. az elnökség jóváhagyásával, valamint az APEH engedélyével eladja a 2 szabadság-téri épületet, majd bizonyos átalakítási munkálatok elvégeztetése után mindenestül a bojtár-utcai gyártóbázisra költözik. Az elképzelt vagyonértékesítés árbevételeibõl azonban nem oldható meg a tervezett adósságkonszolidáció, még akkor sem, amennyiben az ÁPV Rt. valamivel nagyobb összeget is hajlandó lenne (késõbb, már 1999-ben éppen ez történt! Beszúrás: Cz. L.) fizetni a tárgyi ingatlanokért, mert a kifizetendõ tartozások meghaladják a várható bevételeket. A számítás végeredménye mintegy 15 Mrd forint készpénzhiányt mutat. Az MTV Rt. állami költségvetésbõl történõ szanálása elkerülhetetlen...


De ki a felelõs az MTV Rt. átalakuláskori vagyonának a feléléséért?!”


A fenti, kivonatosan közölt, négy éve írt szakértõi jelentésem tartalmát ismerték a Magyar Televízió Kuratóriuma (s az elnökség) tagjai, az MTV Rt. felsõ vezetõi; sõt, a politikai pártok prominensei, illetve a legismertebb média-szakértõk, vala-mint közismert publicisták, közéleti személyiségek tucatjai is. Mégsem történt a leírtak alapján, vagy attól függetlenül semmi, ami az MTV Rt. függetlenségének helyreállítását, vagy csõdhelyzetének felszámolását, szanálását célozta volna. Az idõ lényegében megállt 1998. január 6-ikán, Peták István leváltásakor, ami a Média Törvény nyílt felrúgását, s az említett, máig ható, ‘õsbûnök’ elkövetésének folytatólagos korszakát nyitotta meg. Az egyik õsbûn volt az ügyvezetõ alelnök ‘kinevezése’, - holott a törvény világosan elõírta (elõírja), hogy teljes hatáskörû elnökként csak a pályázat útján, az elnökség által jelölt és a ‘nagykuratórium’ által megválasztott, legitim elnök mûködhet; az ideiglenes ügyvezetõ jogköre a napi ügyek intézésére korlátozódik. Ehhez képest pl. az MSZP által ‘kinevezett’ Horváth Lóránt több mint másfél évig állt a Televízió élén; de összességében is megállapítható, hogy 1998. és 2003. között a pártkomisszárokként kinevezett ügyvezetõ alelnökök összeadva hosszabb idõtartamot ‘uralkodtak’, mint azok az elnökök, akiket a törvény szerint megválasztottak! A másik õsbûn az alapítói vagyon maradéktalan elherdálása, és a törvénytelen mûködés, ami abban állt, hogy az MTV Rt. minden üzleti partnerének és a hatóságoknak is eladósodott, ám ennek ellenére mindvégig egy prosperáló üzleti társaság látszatát keltette. Mindkét õsbûn célja az MTV Rt., a közszolgálati televízió kormány-függésének állandósítása; részben a vagyontalanság révén, részben komisszárok elnöklésével, hiszen ha a Televízió mindig csak annyi pénzt kap az éppen aktuális kormánypárt állami költségvetésétõl, amennyi a pillanatnyi csõdöt ‘áthidalja’, akkor a mûsort is ennek megfelelõen állítják össze... Mert ez a legfontosabb! A Magyar Televízió minden percben köteles az éppen regnáló hatalom dicsõségét zengeni, s lehetõség szerint olyan mûsorokat gyártani, amelyek produkciós bevétele (s nyeresége) ‘a pártokhoz közelálló’ produceri irodákat (a komisszárok titkos cégeit) gazdagítja, vagy egyenesen/áttételesen a pártkasszákba folyik be.


Dr. Skultéty Sándor utólag elmondta nekem (ekkoriban már az Orbán-kormány Környezetvédelmi Minisztériumának közigazgatási államtitkára volt), hogy Bakó azért nem fizetett szakértõi tanulmányomért, mert az állam generális okolása helyett megneveztem a 18 milliárdos vagyon eltüntetéséért, feléléséért a valódi felelõsöket. A parlamenti pártok rövidtávú érdekeit ugyanis nem szolgálta (azóta sem) az igazság; így nem is vállalták fel a képviseletét. Amíg a Magyar Televízió tulajdonképpen a pártkomisszárok pénz-kiközvetítõ, politikai tranzit cége, addig akárhány milliárdot vígan el lehet tüntetni, hiszen a buliban mindenki benne van és ezért senkinek nem érdeke, hogy az MTV Rt. független médiumként legyen képes mûködni. Arról nem is szólva, ha éppen a politikai strichelés a fõ cél!


Elgondolkodtató, hogy talán mégsem csupán néhány renitens, önátmentõ MDF-es kurátor egyszerû magánakciója volt, ami a Fidesznek a Kuratóriumból való teljes kirekesztésével, s Ragáts Imre konszenzusos elnökké ‘koronázásával’ most történt! Nem magán-egzisztenciák, hanem ‘média-lobbyk’ jövõje volt itt a tét! Az elnök közmegegyezéssel az lett, akinek a személye a múlt, a jelen és a jövõ közös jelzáloga... Személyes garancia arra, hogy minden marad a régiben.


Ami összetartozik, az most összenõ.


S a fúzióval létrejöhet a Magyar Szociális Demokrata Fórum (MSZDF), és immár teljes 4 évre a rövid pórázra fûzve csaholó pártszolgálati televízió.







Pengeélen táncoló



Ezt az írásomat semmi másnak, mint gondolatébresztõnek szánom. Nem lesznek benne sem falrengetõ igazságok, sem lélegzetelállító leleplezések, sem ‘éleseszû’ okfejtések; - sem egyéb szellemi brillírozás, amit amúgy elvárhatna az olvasó...!


Elõször majdnem azt a címet adtam neki, hogy „Tabuknak évadján”, de ez nem lett volna túl jó ‘reklám’, hiszen a demokrácia többek között állítólag épp arról szól, hogy - legalábbis az újságírásban - nincsenek tabuk. Sajtószabadság van!


Ami azt jelenti, hogy a hír szent, a vélemény pedig szabad. Uborkaszezon lévén újabb vérfagyasztó hírekkel nem szolgálhatok; - véleményem viszont van...


Kezdjük a nyárral! Öt-hat éve közhely, hogy ‘valaki’ ellopta tõlünk a tavaszt és az õszt. Ezt tehát már megszoktuk. Ami azonban megszokhatatlan, az a tél és a nyár: a fagy, a zimankó, a jégverés, az afrikai ‘hõhullámok’ szélsõségessége; - az özönvizek és a sivatagi szárazság egyre kibírhatatlanabb kontrasztja. Mivel a természetben élünk - szinte ‘meteoropaták’! -; az idõjárás minden önkényének ki vagyunk szolgáltatva. Szemben ‘az urbánus’ nyafogókkal, - akik tüdõgyulladást kapnak már egy futó júniusi záportól is. A saját bõrünkön tapasztaljuk a kisgazda egzisztenciák minden megélhetési kínját; - lehetséges ugyan, hogy Magyarország valamikor kimagasló éghajlati adottságokkal rendelkezett a zöldség és gyümölcs termelés céljára, ám ez ma már messze nem így van. Tíz-tizenöt évvel ezelõtt itt hagyhattuk a kertünket akár két hétre is; - mikor megjöttünk, meglocsoltunk, és nemsokára újra feszesen, vidáman álltak a paprika és a paradicsom palántái. Ez ma már elképzelhetetlen! Egyetlen napi locsolás ‘gondatlan kihagyása’ végzetes következményekkel járhat, - a napsugárzás természetellenesen izzó, pokoli-vad tüzétõl kirepedezik, kiég a puszta föld is; s a gazok kivételével elpusztul minden növényzet. Egyetlen paradicsom-palánta ‘életben tartása’ is egész embert kíván; s amikor már nyújtanád a kezed, hogy ‘leszüreteld’ a zöldbõl halványpirossá váló saját termésû paradicsomot - mily’ szörnyûség! -, keddrõl szerdára a hibátlannak látszó ‘bogyók’ egyik fele kivétel nélkül megfeketedik, valami ismeretlen kórtól. A gyümölcsfákról már ne is beszéljünk...! Ha kivirágoznak, szinte bizonyos, hogy elõbb a hirtelen támadt erõs áprilisi fagy, utóbb pedig a tyúktojásnyi jégesõ veri el a frissen kifeslett szirom-orgiát; - ami megmaradt, az megtermékenyületlenül leszárad a fáról, mert a kemény fagyokat áprilisban minden átmenet nélkül váltja fel a 30 º C-os hõség és a több hetes aszály, ami végképp elvágja a levélrügyek kipattanásához szükséges vízfelvétel minden utánpótlását... A fák ezután három hétig állnak kopaszon, - már virág és még levél nélkül. Ami ezután következik - májustól augusztusig -, az az ázsiai monszun és az afrikai sivatagi szélsõségek kíméletlen keveréke; hosszú hetekig forró szél fúj, zörgõsre kiszárítva mindent, majd hirtelen özönvízszerû felhõszakadások következnek: a lezúdult víztömeg át-rohan a betonszerûen kopogósra tömörödött földek felett, letarolva minden, még a lábán álló száras növényt. A levegõ páratartalma nulla vagy száz százalék, - át-menet vagy köztes értékek nincsenek. Eddig ismeretlen kártevõ rovarok, hernyók kelnek ki ezrével, s rágják le napok alatt a még megmaradt zöld leveleket. (Majd augusztusban megjelennek az afrikai sáskák is.) Az egészségtelen, hetekig tartó párában kártevõ és mérges gombák szaporodnak el a fák törzsén, a fûben, - több fát a nyár derekán tesz tönkre, s öl meg a monília. A levegõ színültig telt gonosz spórákkal, illetve a parlagfû és a feketeüröm pollenjével. Allergiás lett a világ! A kertek alján õsszel már veszett rókák is kószálnak; megmarva embert és állatot. Késõ estétõl hajnalig a láncra vert, étlen-szomjan õrzésre kényszerített pitbullok vonítása hallatszik; - amit csak idõnkint szakít meg a közeli folyónál vadkacsázó vadorzók lövöldözése, vagy éppen a multimilliomos szomszéd kóbor petárdáinak éles pukkanása. A sûrû sötétben a szomszéd macskái aranyhalainkra vadásznak...


Valamikor ez egy békés ország volt; kiváló mezõgazdasági adottságokkal. Ma a kisgazdák és a szocialisták egymást hülyítik az önkormányzatban; mezõgazdaság már nincsen. Van csatorna-társaság, - telefonhálózat, egészen a lakatlan lóistálló melletti szénaboglyáig, ahol két kóbor kutya lakik. Világbanki beruházások, meg a Phare-program; - jövõfelélõ eladósodás és segély a bantu magyaroknak. Lopás, korrupció mindenütt, ‘emelt’ szinten. Ha többet lopunk, még jobban eladósodunk, mert az ellopott, önprivatizált, feleslegesen épített hálózatok költsége is - hitel...


De visszatérve a mezõgazdálkodásra; - növénytermesztéssel és állattenyésztéssel szemlátomást nem akar itt már foglalkozni senki. A hagyományos, munkaigényes termelés elsorvadt - nem tart rá ‘igényt’ a magasságos piac! -; kvázi-nagyüzemi gépesítésre, felszerelésre senkinek nincsen tõkéje, hitelt pedig erre nem adnak a nagyságos bankok. Mint mondottam: a mezõgazdálkodás hagyományos kedvezõ adottságai, komparatív elõnyei rég megszûntek, mind a múlté. Éghajlatunk már csak ‘egy idõjárási házaspár’ nevével jellemezhetõ: El Niño és La Niña... Ezt a megállapításomat kiegészítem még egy saját empirikus megfigyeléssel is. Az év-szakok összemosódása (tavasz és õsz eltûnése), s az általános ‘elsivatagosodás’ mellett ugyanis az idõjárás rövidtávon is egyre hektikusabb jelleget ölt. Arra is képes, hogy minden átmenet nélkül egyik nap szibériai telet, másik nap trópusi nyarat produkáljon - esetenként 15-25 fokos hõmérséklet-ingadozással 24 órán belül! A másik, hogy évek óta mintha lopakodva, minden diszkrét ‘esemény’ (pl. orgona-virágzás, aranyesõ, ibolya, stb.) egyre elõbbre ‘hozakodna’, - ami csakis annak lehet a következménye, hogy a globális felmelegedés folytán az éghajlati övek a sarkok felé felfelé tolódnak vagyis Magyarország éghajlata ‘tropizálódik’, aminek látszólag ellentmond, hogy ugyanakkor a telek viszont szibériaivá válnak. Csak egyetlen biológiai példa az égövek leírt ‘felkúszására’: az eredeti, évtizedes tudományos tények szerint az Atalanta-lepke (Vanessa atalanta) hazánkban nem õshonos; - a mediterrán vidékeken kikelõ nemzedéke, ‘légi úton’ átkelve az Alpok hegyláncain jut el Magyarországra, ahol is augusztusi keléssel egy második, ‘jövevény’-generációt hoz létre. Két-három éve, fokozódó mértékben megfigyelhetõ, hogy az Atalanta (amely hazánk egyik legszebb pillangója) ‘õs-honossá’ vált, vagyis már az elsõ generációja is nálunk repül ki, júliusban...


Ami a kisgazdák, a családi gazdálkodók ‘földtulajdon-megváltását’ illeti; mindez szerintem hazug, álszent, tervszerû hamis propaganda szerves része - nem fogja, s nem is akarja itt senki méregdrága hitelbõl megvenni a földjét, hiszen az eddigi kormányok aljas vagy téves mezõgazdasági politikája úgy tönkretette az ágazat gazdasági feltételrendszerét, hogy terveket szõni már semmi értelme. Gondoljunk csak a sertés-válságra, a tej-válságra, stb.! Az európai integráció a piacaink új-gyarmatosítását jelenti, amihez magától értetõdõen ki kell húzni a földet minden magyar paraszt lába alól. Nincs, és nem is lesz itt mezõgazdasági kistermelés, - a földeken még néhány évig burjánzik a parlagfû, majd megjönnek a befektetõk, és újabb plázák s lakóparkok épülnek mindenütt. A kisgazdákból kamatrabszolgák és munkanélküliek lesznek; - ez már ‘elõre levajazott’ tény. Ehetjük a génkezelt amerikai növényeket, a kiselejtezett s harmadosztályú, ízetlen (vagy prionokkal ízesített!) úniós húsféléket; s ihatunk rá tejnek nevezett ‘holland kumiszt’, ha lesz pénzünk megvenni. A magyar ízeket (minõséget és árakat) pedig el kell felejteni.


A másik ‘kedvenc’ témaköröm - ami miatt ugyancsak ‘pengeélen’ táncolunk! - a legkülönfélébb közszolgáltatások rohamosan romló minõsége, s a csillagos égbe szökõ ára. Eléggé el nem ítélhetõ rossz szokás, hogy reggelenként a ‘Napkeltét’ - ha nem is nézzük, de bekapcsolva hagyjuk; s így akaratlanul részesülünk abban a gyönyörben, mikor a negédesen bájolgó, kis csillagszemû nõi hölgy a következõt búgja: „És ne feledje: itthon - otthon van!”. Nagy László koszorús költõnk írta a direkt ideillõ szép sorokat, ha nem is kifejezetten ugyanebben az összefüggésben: „Rémálom temploma, s én alul ízzok; szavamat nem halkítom, de sikoltom halhatatlanul: Úristen, én nem vagyok itthon?!” Bizony, nem vagyunk itthon! Kóbor vérfarkasok, karvalytõkések, békés privatizátornak álcázott predátorok - a kollaboráns magyar komprádor burzsoázia aktív részvételével - elsinkófálták már a legfontosabb közszolgáltatásainkat is, aminek beláthatatlan vége lesz! Ketyeg a beépített, idõzített bombák tucatja, - mert a magyar jövedelmek növekedése nem tart lépést az államilag elcsalt közszolgáltatások inflációs áremelkedésével, amiért a magyar végül kénytelen lesz újra tábortûzön fõzni, s gyertyalánggal világítani; hacsak nem akarja, hogy végül az adósok hágai börtönébe kerüljön mondjuk egy telefonszámla miatt. De mégha ‘csak’ errõl lenne szó! Azonban sokkal nagyobb baj, hogy az Európai Únióba vezetõ út egyre romló minõséggel van kikövezve, - persze növekvõ árak mellett! Szép példájául, hogy nem a mi életünk minõségének javítása a végsõ cél, hanem valami egészen más... A minap a helyi önkormányzat egyik munkatársa - telefonbeszélgetésünk alkalmával - találóan fogalmazta meg: „Nem az Únióba megyünk, hanem a gödör fenekére!” Speciális ismeretelméleti alapul kijelentéséhez az szolgált, hogy az ELMÛ egy-két éve takarékossági okból megszüntette helyi hibaelhárító és karbantartó kirendeltségét, mibõl kifolyólag az egyre gyakoribb üzemzavarok elhárítását Budapestrõl, 40 kilométerrõl végzik. Ez az intézkedés nyilván a boldog multinacionális tulajdonosok fejében, Berlinben vagy Párizsban fogant; szemléletesen mutatva a mamutcég irányíthatatlanságát. A költségek ugyanis megnõttek, az áramszolgáltatás minõsége pedig romlott... Ha arra gondolok, hogy a honi jövedelmekhez képest már amúgy is nagyságrendileg eltúlzott áramdíjakat a következõ félév során három ízben, mintegy 30 %-kal is felemelik majd - ökölbe szorul a kezem. Más. Méltán ‘kedvenceim’ a bankok, - s köztük is elsõsorban az Országos Takarékpénztár és Bank Rt.; népszerû nevén az OTP, ‘a lakosság’ bankja. Bármilyen primitív tranzakció lebonyolítása több napi hideg élelem magunkkal vitelét feltételezi, de minimum rámegy egy délelõtt; épp úgy, mint amikor kényszerûségbõl pénzt akarunk feladni csekken a postán. Mind a két intézmény ügyvitelszervezése ‘saját dugájába dõlt’, mert a számítógépesítés hihetetlen mértékû várakozási idõket, túlbonyolított munkavégzést, állandó káoszt és a mûködési költségek horribilis növekedését ‘eredményezte’, - mely utóbbit az OTP újabb és újabb burkolt áremelési trükkökkel igyekszik kompenzálni. Már a legapróbb mûveletekre (pl. pénz-kivét) is külön díjat számítanak fel; - s nem elég, hogy vállalkozói folyószámlára betéti kamatot alig, vagy egyáltalán nem fizetnek; még döbbenetes összegû bankköltséget is felszámítanak, a különdíjakon felül. Az ügyfél-váróban mást sem hallani, mint panasz-áradatot... Nem marad más hátra, mint a ‘bankomat’ igénybevétele - még magasabb költség fejében. Megint más. Idõnként nem viszik el a megtelt szemét-konténert, csak telefoni ‘könyörgésre’. Ami a környezetvédelmet illeti, arról ne is beszéljünk. Szeméthegyek, parlagfû-erdõk, telenként ‘szakosodott’ erdei fa-tolvajok; és hát a cementmû emissziója... S a környezetvédõ civil szervezetek?! A többi néma csend, s kõbezárt fájdalom. Minden egyre nehezebben mûködik. Hogy mégis mûködjék; beavatkozásra van szükség - többnyire telefonon. Több ezer forint felesleges kiadás - havonta! De a telefontársaságoknak már az sem elég, hogy külön kapcsolási díjat számláznak, s ez azt jelenti: akkor is fizetsz, ha nem beszéltél senkivel. A telefonközpontok meg önfeledten zenélnek; mindig a te költségedre. Kisvárosunkban egy zseni feltalálta, hogy a hálózati telefonok 4-5 kicsöngés után egy egyébként nem létezõ, központi ‘üzenetrögzítõre’ kapcsolnak, ami szintén az improduktív költségeket növeli. Ám az ‘ide’ rámondott üzeneteket a címzett természetszerûleg soha nem kapja meg...


Az egyetlen dolog, ami máig kifogástalanul mûködik: a vízszolgáltatás, mert még nem privatizálták. El sem merem képzelni, ha mondjuk az amerikai Bechtel cég a Tigris és az Eufrátesz után majd ‘magáévá teszi’ a Dunát és a Tiszát is, mert akkor már saját vizünk sem lesz többé, s esetleg kötelezõvé teszik a cola-ivást...



Az európai integráció, a globalizáció elsõ vészterhes lépcsõje nyilvánvalóan nem értünk történik; hisz az életlehetõségeink nem javulnak, hanem romlanak. Egykor, az átkosban, legalább létezett egy vigasztaló ‘jogintézmény’: az építõ kritika. Ma már ilyen sincs. Még megérjük, hogy segélykérelmeinket, panasz-beadványainkat egyenesen Hágába, vagy rosszabb esetben például Chicagóba címezhetjük; nem fogunk választ kapni rájuk - úgy sem. Mondom, hogy pengeélen táncolunk...







A pénzmosó bankpénztárosnõk jogállama



Bori, Rozi, Mari, Sára; hagyjátok a dagadt ruhát másra, - ne az ötvenháromezer forintra most felemelt minimálbérbõl tengõdõ, egyéni vállalkozó férjetek ingét s gatyáját mossátok; - gyertek inkább a Nevesincs Bankba, hol milliárdokat lehet kimosni, hogy aztán büszke szírek vigyék degeszre tömött bõröndökben például a Magyar Televízióba, vagy adják taxisofõröknek (mint egykor Tocsik Márta tette), esetleg a bécsi CW-Bankba, netán egyenesen a pártkasszába, vagy a fantasztikus negyedáron eladott Postabankba, hogy újból Bécsbe, vagy máshová vihessék ki... Valamikor a boldog ‘60-as és ‘70-es években megszületett, nálunk is népszerûvé vált a science-fiction, a tudományos fantasztikus irodalom, - amely a tudományos tényekbõl indult ki, de azokra hatalmas intergalaktikus csillagvárakat, légvárakat épített fel olyan pihentagyúak szórakoztatására, akik nem érték be a szocializmus örökérvényû vívmányaival; s fantázia-szülte ûrhajóival vidámabb világokba vitte-repítette õket, a képzelet szárnyain. Aztán a harmadik évezred a rendszerváltás után meghozta számunkra a history-fictiont; - a képzetes történelmet, amelyhez képest Rákosi-Révayék-Aczélék ‘hamisított történelme’ kismiska volt. Kiderült, hogy nemcsak néhány évtizedes rövidke szakaszokat célszerû és lehetséges teljes mértékben átírni vagy átprogramozni; hanem nagyjából az egész múltat, s belõle kiindulva a végtelen jövõt. Egyszer már sikeresen elhitették ezzel a szerencsétlen néppel, hogy majomként gondtalanul élt az évszázados fák sûrû lombkoronájában és csak a nemes cél(tudat) vezérelte le onnan, hogy felépíthesse az osztálynélküli társadalmat. Most meg majd elhitetik velünk, hogy egyenesen az égbõl jöttünk és mi magunk vagyunk az istenek, és Lucifer a mi égi királyunk ebben a gyönyörû New Age-ben. De tulajdonképpen a legkorszakalkotóbb tudományos eredmény a money-fiction; - vagyis a pénz fikciója, a fiktív pénz, a látra szóló látszat, a bank fiktív hitellevele, Lucifer eucharisztiája, miáltal pénzzé változtatja a semmit...



A Nagy Fényhozó intereurópa és interkontinentális templomai - a bankok. Olyas-féle folyamatok zajlanak ezekben, amelyeket csak okkult mûhelyekben kitanult ismeretekkel tekinthetünk át. A bankokban olyan metamorfózisok (tranzakciónak is hívják) zajlanak, amelyeket jobbára nyolc, vagy még több általánost végzett modern sámánok (brókernek is hívják) irányítanak; - s amelyek legtitokzatosabb misztériuma, amikor a központi utasításra (törvénynek is hívják) adóbevételként összetarhált költségvetési milliárdokat Lucifer szent nevében ‘megforgatják’, ami cseppet sem törvényes ugyan, viszont csillagászati jövedelmet hoz. A befektetés, ha legális - alig hoz profitot, bármibe fektessünk is. A Bécsbe kimentett fõbróker ‘büdzséjére’ azonban egy egész jogállam apparátusa ‘vigyáz’; - mármint semmi nyom ne maradjon, ne készüljenek bizonylatok és nyilvántartások: az extraprofit zsebbõl-zsebbe vándoroljon, szigorúan adómentesen. A nagy mágus: Lucifer, a bankok lelki atyja, a pénzt szülõ pénzt szortírozó hamiskártyás; aki eltünteti az adóbevételeket és magánpénzt kreál belõlük. Aki mind összegyûjti az éjjel-nappal gürcölõk krisztus-filléreit, hogy milliárdokká növesztve grandiózus sikkasztásra használja azokat fel. Lucifer, a nagy bróker, aki utolsó csepp vérünket is kiszívja, hogy aztán lég-utántöltõs Gripeneket vásároljon adóforintjainkból. A pénzmosás lényege, hogy hogyan lesz a munkánk eredményébõl koncentrált hatalom, amely aztán az erõszakot újból pénzre váltja, hogy tovább fokozza a kamat népelnyomó hatalmát mindannyiunk fölött. Az okkult mechanizmus, a búvópatakként kiáradó kollektív rettegés, amely esdekelve könyörög egyre koncentráltabb hatalomért, - hogy Lucifer milliárdjai háborítatlanul szaporodhassanak. Tizennégy pénztárost, tizennégy pénztárosnõt tartóztattak le pénzmosás gyanújával, aminek az egyetlen logikus magyarázata az lehet, hogy férfiak ritkán szoktak mosni, - vagy az, hogy a két kulcsszereplõ egyikét Bécsben nem találják, a másik meg nem ér rá vallani, mert éppen birodalmi német bogarakkal vívja ádáz élet-halál harcát. Egyébként a bankokra van egy fiziológiai hasonlatom is, mégpedig az ókori orgián résztvevõ római patrícius. Telezabálja magát - akár egy bank az adófizetõk, a költségvetés pénzével -; majd amikor már több nem fér a hasába (vagy pénz a széfjeibe), zutty ledug egy lúdtollat (Kulcsárnak megakadt a torkán), és legott kihányja az egészet a viplistások ásítozó zsebeibe; s a folyamat ciklikusan megismétlõdik...



Közismert tény, illetve legalább másfél évtizedes gyakorlati tapasztalat, hogy ma Magyarországon egyetlen-egy bank sem mehet tönkre, mert az állam ezerszerte jobban vigyáz rájuk, mint például bármely egyház a templomaira. A bank a pénz, a Sátán imaháza, s a bankár az özvegy anyátlan fia, akin az államnak szakrális kötelessége nyomban segíteni, ha egyszer bajba kerül. Márpedig a bankok újból és újból csak bajt csinálnak, a bankárok pedig rendszeresen bajba kerülnek. Ha elfogadjuk az idejét múlta definíciót, miszerint a bank hitelintézet, hamarosan rá kell jönnünk, hogy ez egy fedõnév, ugyanis a rengeteg bank ma mindenféle pénz-ügyi tranzakcióval ‘foglalkozik’, csak a produktív termelés vagy a megszorultak hitelezésével egyáltalán nem, - vagy ha mégis, akkor hát az elvárhatóhoz képest csak minimális mértékben. Valójában mi lehet a bankok ‘igazi’ funkciója? Sok-féle! Elsõsorban a nemzetközi tranzakciók és az állami költségvetés pénzelosztó ‘központjai’, - vagyis olyan grandiózus mûveletek lebonyolítói, amelyekben az összes forgalomban lévõ pénz ‘bankszámla-pénz’, vagyis hitelpénz, amelynek a fedezete egyrészt a Világbank által nyújtott hitel, másrészt a belföldi gazdaság nemzetközileg elismert teljesítménye, vagyis a GDP. A pénzfolyam kétirányú - a beáramló hiteleket, készpénzes invesztíciókat a Bank leszámítolja, konvertálja és országos kereskedelmi hálózatán keresztül folyósítja, illetve elosztja; a gazdaság (a vállalkozások és a magánszemélyek) eredeti jövedelmeinek központosításával pedig az állam teszi ‘ugyanezt’, persze szintén a bankhálózaton keresztül. Oda s vissza tehát minden pénz a bankokon folyik keresztül; - nincs is harácsolóbb és holtbiztosabb jövedelem az elsõkézbõl és elsõdlegesen felszámított kamatnál! A bank harácsot szed a befektetõk, a hitelezõk, a betétesek, a vállalkozók, az állam, a munkavállalók és a társadalombiztosítás, illetve az állampolgárok valamennyi pénzmozgásaiból; - s a harács döntõ hányadában az állam lakosságot megsarcoló adóbevételeibõl származik. A bank sokkal nagyobb úr az államnál is; - tekintettel arra, hogy míg az adóprés egy bizonyos, képzetes ponton túl mégsem feszíthetõ, addig a banki harács felsõ határa elvileg a csillagos ég. A pénzfolyam évente nagyjából 1-2 milliárd dollárra rúg befelé, - ugyanakkor 8-10 milliárd dollárra ki-felé. Ez az a szupranacionális (globális világállami) pénzszivattyú, amelynek jól szervezett mûködését a kamatrabszolgaság nemzetközi hierarchiája biztosítja. Az olyan országokba, mint például az USA, vagy Nagy-Britannia - befelé áramlanak a Birodalom perifériáján keserves, jó minõségû munkával megtermelt értékek, ám kifelé maximum munkával vagy értékkel fedezetlen ócska papírpénz (pl. USD) áramlik; ezek az országok tehát folyamatosan gazdagszanak. Magyarországról (s a többi szerencsétlen, eladósított országból) viszont minden érték zúdul kifelé - míg befelé nagyjából csak kacat, bóvli és fedezetlen papírpénz áramlik, melyért keservesen meg kell fizetnünk: évrõl-évre növekvõ mennyiségû, jó munkával, az állandó pénzszûkítõ (restrikciós) monetáris bankpolitikát nyögve, uzsorakamatot fizetve a belföldi és a külföldi bankoknak egyaránt. Magyarország tehát 30-40 éve folyamatosan szegényedik; - természeti hasonlattal élve egy olyan tehénhez hasonlítható, amelybõl egyre több tejet fejnek ki, noha egyre kevesebb táplálékot adnak neki. Az egész bank-hancúr alapvetõen azt a célt szolgálja, hogy csatorna-hálózatával, infrastruktúrájával, kapcsolt intézményeivel és évezredes trükkjeivel tejjel-mézzel folyó kánaánt teremtsen mások munkájából az ingyenélõ szelvény-vagdosók számára. És most jutottunk el a lényeghez! Az egy dolog, hogy a csak sokasodó, épülõ-szépülõ cifra paloták undorító, visszataszító, megalomániás és ízléstelen külsõ és belsõ fényûzése, pökhendisége már önmagában rettegést kelt a szolgáltatásaikat igénybe venni kénytelen szerencsétlenekben, akik bekerülve a bank szentélynek álcázott bûnbarlangjába; zavart pillantásokkal keresik a széfet, amely, mint sátánista ‘oltáriszentség’ elõtt mielõbb fejet s térdet hajthatnak. Ám jobb, ha sohasem tudják meg; - mi is folyik a cifra díszletek, aranyozott vacakok álcája, forgószínpadja mögött, mélyen odabent! Mert a bank legmélyén történik meg a kisemberek milliói sanyarú jövedelmének tömbösítése, egybeolvasztása, és a nagy ‘átváltoztatás’ - illetve többszörös elterelõ manõverek, fedõ tranzakciók, nagyléptékû metamorfózisok és konverziók - után az osztalékok és jutalékok, a profitok és kenõpénzek szétosztása a haverok között. A haverok mindenütt ott ülnek; - durva fenekezõ készségeikkel egésznap ott horgásznak a pénzfolyamok pazarul kiépített partjain, s várják a fõbrókert, hogy végre megérkezzék metálkék limuzinján, és a sûrûsödõ esti homályban horgukra akassza a nylon-staniclit, ami a napi bevételbõl nekik járó részesedést tartalmazza. Idõnként (4-5 évenként) az is elõfordul, hogy a fõbróker - tekintettel alacsony matematikai képzettségére - el-számolja magát; ilyenkor eleinte felemelik az ügyfeleket terhelõ különféle díjakat, majd amikor már ez sem használ: eljátsszák ‘a bankcsõd’ címû szomorújátékot, hogy miközben a kétségbeesett betétesek hosszú tömött sorokban, öklüket rázva a fõbejáratot döngetik; - a hátsó ajtón degeszre tömött bõröndökben szállíthassák el a bank utolsó készpénztartalékait is, szírnek maszkírozott pártkomisszárok. A fõbrókert ezek után haladéktalanul Bécsbe menekítik; - ez a megoldás jól bevált a fõposta-bankár esetében is, nem szólva arról, hogy a CW-Bank titokzatos milliói is ebben a megbízható európai fõvárosban tûntek el, annak idején. Legjobb, ha a frekventált személyiségek - kivonva a forgalomból - 1-2 évig Bécsben maradnak; de legalábbis addig, ameddig a szolgálatok elsikálhatják az összes külsõ és belsõ nyomot, majd kisvártatva megérkezhet a ‘menetrend-szerinti’ bankkonszolidáció - egyre újabb jelentõs terheket róva ezzel a magyar államra, amely kénytelen népe adófizetési kötelezettségeit még magasabbra srófolni. Ne kérdezze tõlem senki, hogy ennek az egész bank-káosznak mi köze van, lehet a terrorizmus-ellenes intézkedésekhez, - bár lehetséges, hogy az ál-szírek mégis valódiak voltak; még én sem tudhatok, érthetek meg mindent! Számomra egyértelmû - mint ahogy ezt a hatóságok hathatós nyomozati cselekményei is bizonyítják! -, hogy a pénzmosás rettenetes bûnét csak nõk, asszonyok követhették el; olyanok, akik különbek a Deákné vásznánál! Mosni ugyanis a nõk tudnak csak igazán; pénzt mosni pedig csak a bankpénztárosnõk! Gyanúimat jól igazolja, hogy a minap le is tartóztattak mintegy 14 bankpénztárosnõt, mely intézkedés nyilván hatalmas érvágás a pénz-mosók (mosónõk) titkos nemzetközi hálózatán. Ez férfimunka volt!



Miközben az igazságszolgáltatás nem pihen a babérain, aközben hatékony pénz-ügyi intézkedések is születnek. A minap például mindenki levelet kapott a meg-felelõ Bank Rt.-jétõl, amelyben adat-egyeztetésre szólítanak fel minden ügyfelet. „Az adatok felülvizsgálata során megállapítottuk, hogy bankunknál a korábbi elõírásoknak megfelelõen nyilvántartott személyazonosító adatai sajnálatos módon nem egyeznek teljes körûen az új jogszabályban meghatározottakkal.” Így szól az indoklás, amely egy adatlap kitöltésére, és személyes megjelenésre szólít fel minden bankszámla-tulajdonost, egy új törvényre hivatkozással. Ami az idézett indoklást illeti, annak éppen a fordítottja igaz; - ‘sajnálatosan’ olyan új törvényt hoztak, amely egyébként személyes titkokat tartalmazó adatokkal is megpróbálja ‘kiegészíteni’ a bank által eddig nyilvántartott adatokat...


Hangsúlyozom: csak olyan, személyes titkokat képezõ adatokkal egészítik ki az eddig nyilvántartott személyi adatok körét, amelyek eddig - nyilván épp azért - nem szerepelhettek nyilvántartásban, mert személyes titkok! Minden más adat eddig is maradéktalanul rendelkezésre állt. A cím: „ADATLAP a pénzmosás meg-elõzésérõl és megakadályozásáról szóló 2003. évi XV. törvény rendelkezéseinek végrehajtására”. Az új adatok (amelyek ‘bevallása’ önkéntes!) a következõk: út-levél száma, adóazonosító jel, munkahely megnevezése, munkahely címe, telefonszámok. Mivel ezen adatok megadása ‘önkéntes’; eléggé nyilvánvalóan - senki nem fogja azokat közölni, vagy csak elenyészõen kevesen. Mit várnak ettõl az adatszolgáltatástól, különösen akkor, ha távolról sem lesz teljes körû? Aztán: mennyiben segíti elõ a banki (!) ügyfél-azonosítást a személyi adóazonosító jel közlése? Más: akinek nincs munkahelye, az nem is nyithat, nem is tarthat fenn ezentúl bankszámlát? Megannyi megválaszol(hat)atlan kérdés. De a legfontosabb kérdés ez: miért gondolják a törvényalkotók, hogy személyi titkot képezõ adatok ‘önkéntes’ átadása egy polgárjogi (üzleti) társaság számára majd segít megelõzni a pénzmosást? Miért ruháznak fel ‘hatósági jogosítványokkal’ bármely bankot?!



Nem gondoltak arra a tiszteletre méltó törvényalkotók, hogy az önkéntes állam-polgároknak eszébe jut majd: egy fokozatosan világuralomra törõ, a civilizációk háborúját (Huntington) ‘terrorellenes koalícióval’ álcázó világhatalom lassan világháborúba kényszeríti a világ összes országát, fut a pénze után, paranoid rettegésbe taszítja a még független nemzetállamok lakosságát, arra kényszeríti a kormányokat, hogy vonják meg polgáraiktól az alapvetõ szabadságjogokat is. Nagy tudású szakrális barátom, halálosan komoly arckifejezéssel, ítélõképessége látszólag teljes birtokában, felelõsségtudattal és határozottan állítja, hogy a világ-hatalom lázas központosítása (csak) azért folyik, hogy a világbéke és az emberi civilizáció vívmányai, eddig felépített értékei megõrizhetõk legyenek...


Nehogy elhiggyétek neki!

Atomsugárzás és aromás szénhidrogének


az allergia, a rák és a vírus-mutációk okozói



A torkom s gégém elleni frontális támadás még a Kádár-rendszerben kezdõdött...


Azzal, hogy 1986. április 26-ikán felrobbant a csernobili atomerõmû (Ukrajna) 4-es reaktor-blokkja. A reaktor hibás fûtõ-elemei (grafit-porba ágyazott plutónium-rudak) túlmelegedtek, emellett meghibásodott az érzékelõ jelzõrendszer, továbbá nem mûködött megfelelõen az atomreakciót vész esetén leállító automatika, - így a hûtõvíz szintén túlmelegedett, majd az egész blokk mûködése vezérelhetetlenné vált. Az atomreakció elszabadult, s Csernobil felett hamarosan radioaktív felhõk, gomolygó füstoszlopok jelentek meg. Magyarország lakosai sem a robbanásról, sem annak várható következményeirõl nem tudtak, s nem sejtettek semmit...


Az a tavasz szebb volt talán minden korábbinál! Háromnapos ünnep ígérkezett, - s ha jól emlékszem április 29-30. és május 1. éppen szombat-vasárnap és hétfõre esett. A Szabad Európa Rádió persze bemondta az atomerõmû-baleset tényét, sõt figyelmeztette is a magyar lakosságot: az ünnepen ne menjünk a természetbe, a gyerekeket se engedjük le a játszótérre (különösen ne a homokozóba!), - és ne együnk friss zöldséget, fõként például salátás hamburgert! Felhívták arra is a figyelmünket, hogy a feltételezett radioaktív sugárzás ellen jód-tablettákkal lehet védekezni, kvázi megelõzõ céllal (a jód megköti magában a sugárzást, és kiürül a szervezetbõl). A szocialista kormány minden állami munkahelyen - 1986-ban ez a munkahelyek közel 100 %-át jelentette! - arról tájékoztatta a dolgozókat: semmi nem történt, aljas nyugati-imperialista híresztelés az egész, vagyis veszélytelenül ünnepelhetjük május 1-jét a gyönyörû tavaszban, a szabad ég alatt. Jómagam sem hittem ‘az imperialista propagandának’: irány tehát a festõi Dunakanyar!


Tudnivaló, hogy 1-2 napig tényleg nem leselkedett komolyabb veszély senkire a netán kirándulók közül, hiszen Csernobil és Kijev (tõlünk légvonalban cca. 700 kilométer) térségében kedvezõ széljárás ígérkezett; magyarán a radioaktív felhõk nem közeledtek Magyarország felé (természetesen ez is csak utólag derült ki). De sajnos pár nap múlva megfordult a szélirány, minek következtében április 29-30. körül az elsõ radioaktív felhõk Salgótarján felett beléptek a magyar légtérbe. Ami azt is jelenti, hogy 6 gyermekemmel, népes családommal nagyjából éppen akkor és ott tartózkodtunk a szabad ég alatt, amikor - ha csapadék nem is esett (szép, verõfényes nap volt mind a három!), de - a reggeli harmat már akár szennyezett is lehetett a Csernobilból származó sugárzó pernyétõl! Hangsúlyozom: az igazi veszélyrõl nem tudtunk semmit - mint utóbb kiderült, az akkori tömegtájékoztatás a szovjetekkel cinkosan hallgatott, vagy hazudott, mint a vízfolyás! -, a Szabad Európa Rádiónak pedig nem hittünk. Tárgyi ismereteink egyáltalán nem lévén, - nem vettük komolyan az egész ügyet. Akkoriban békásmegyeri lakásunkban tucat kanári-madarat is tenyésztettem (épp elkezdõdött a költési szezon!), s egyszerûen nem bírtam megállni, hogy egész nylon-szatyornyit ne vigyek haza fészekaljnak a gyönyörû üde-zöld, harmatos-friss pázsitból, amelyet a tahi Duna-parton téptem...


Az emberek, feleségem és a gyermekeink ‘épp bõrrel’ megúszták az utólag még felelõtlennek is nevezhetõ kirándulást, ám a kanárik sajnos nem. Azon a tavaszon nem sikerült a szaporítás - kiváló tenyész-madaraim meddõnek bizonyultak. Sok tojás üres maradt; a többiben pedig befulladtak a kikelni erõtlen fiókák. Nem volt fogalmam sem róla, hogy valójában mi is történhetett...


Aztán hetekkel késõbb váratlanul begyulladt a torkom. Makacs torokgyulladásom semmitõl nem akart elmúlni; sem az egymás utáni három féle antibiotikum-kúra, sem a gyakori ecsetelések nem segítettek. Az orvosok szerint ‘allergiás-eredetû’ gyulladás (fertõzésrõl szó sem volt) egyre lejjebb húzódott, s gége-gyulladássá fajult, ami rendkívül aggasztó ‘spontán tüneteket’ is produkált. Ha valaki például a közelemben rágyújtott egy cigarettára; azonnal krónikus köhögési roham fogott el, - mikor pedig a fiammal a Hungaroringen élveztük a Forma 1-es autóversenyt, Senna, Piquet, Prost és Mansell gigászi küzdelmét, fokozatosan gége-ödémám is lett a kipufogó-gáztól! Orvoshoz nem kényszerültem, de sem beszélni, sem nyelni nem tudtam a verseny végéig, csak nagy kínlódások árán. Furcsa betegségem úgy másfél évig is eltartott; csak akkor enyhült, illetve ‘múlt el’, amikor többször több hetes nyálkahártya-erõsítõ inhaláló-kúrára utaltak be a Gellért fürdõbe. Mindezek után soha többé nem voltam képes cigarettára gyújtani; köszönöm Csernobilnak! Megjegyzem még, hogy az én problémámmal egyidejûleg - megfigyelhettem! - az orvosi rendelõk, illetve a kórházak gégészetei dugig voltak hasonló panaszokkal jelentkezõ betegekkel. Rejtélyes és krónikus torok-és gégegyulladásokkal. Ma is érzékeny a torkom és a gégém, de ez a torok-csakrám, vagy egy másik történet...



A napok mindenképpen egyik legizgalmasabb híre, ami a paksi atomerõmûben történt. Semmi különös, mondják a hírmagyarázatok (lásd pl.: április 20-ikán, a Tv2 ‘Aktív’ címû mûsorában!), csak annyi: nagyjából majdnem ugyanaz történt meg, mint egykor Csernobilban, azzal a szerencsés különbséggel, hogy le tudták állítani a maghasadási folyamatot, és kicserélték a hibás fûtõ-elemeket. A hûtõvíz már itt is túlmelegedett, ami úgy látszik egy modernizált csernobili-típusú erõmû esetében is elõfordulhat. Egy felismerhetetlenné eltorzított hangú belsõ dolgozó elmondta, milyen furcsa körülmények uralkodnak bent a 2002. decemberi baleset óta, amelyrõl és következményeirõl éppúgy semmit nem tudunk, mint 1986-ban. Vigasztaló hír, hogy napok óta már csökken a radioaktív gázok szivárgása... Még nem tudják, mi okozhatta a fûtõ-rudak sérülését; de épp most mondja a Duna TV a híreiben, hogy speciális fólia-sátorban lokalizálják a sugárszennyezett gázt...


Nagy izgalommal készültem 1992-1993-ban - mint privatizációs tanácsadó - az új projektemre: a Vegyépszer Rt. reorganizációjára és privatizációjára. Nyomban el is olvastam a Réz Kata újságírónõ által írott alapmûvet; a vékony könyvecskét, mely Tengiz borzalmairól szólt. A leírás szerint a Vegyépszer kiküldött dolgozói több százan betegedtek meg, fõként a legkülönbözõbb rákos daganatokban, amit a tengizi gázmezõ (forró homok-sivatag) aromás szénhidrogének gõzeivel telített levegõje okozott. Ez a levegõ akkoriban a szocialista Magyarországon sem volt ismeretlen, hiszen az ÁFOR több telepén - Százhalombatta, Csepel, stb. - a 80-as évek végéig ilyen levegõben dolgoztak, laktak, éltek gyakran napi 24 órán át az emberek százai vagy ezrei. A mai helyzetet nem ismerem, de az akkori, 15 évvel ezelõtti szag igencsak ‘aromás’ volt! Százhalombattán a Dunai Kõolajfinomító Vállalat (DKV) gyártó és elosztó telepén, mely nemcsak munkahely, de lakótelep is volt; olyan ‘mély gázszag’ uralkodott, mely az ember ruházatába, szervezetébe egyaránt valósággal beette magát. Noha szinte alig lehetett nagy küzdelem árán is némi oxigénhez jutni; azt állították, hogy az egészségre egyáltalán nem káros...


Az ÁFOR csepeli telepén döbbenetes élményben volt részem, mikor ‘fõkönyvelõi betanulásom’ kezdetén megismerkedtem a büszkeségre okot nem adó területtel is. A helybéliek megmutatták az úgynevezett ‘zagy-tavat’, amelyhez hasonlóval késõbb a December 4. Drótmûvek (Miskolc) privatizációjakor is találkoztam. Ez a csepeli zagytó minden képzeletet felülmúlt! Elmagyarázták, hogy a tó ‘tartalma’ a kõolaj ún. frakcionált desztillációjának melléktermékeibõl (pl. pakura), valamint a különbözõ ásványolaj-ipari termékek (gázolaj, olajok, eltérõ fajsúlyú benzinek, stb.) hosszabb tárolásának felhasználhatatlan ‘kállójából’ keletkezik; jellemzõen: a neve ‘sav-gyanta’! A sav kénsav, - a gyanta pedig az olajszármazékokat jelenti. A zagy-tó maga akkora volt, mint egy közepes méretû kavicsbánya horgásztó; - néhány-tízméternyire a lakótelep házaitól. A közelében már alig lehetett levegõt venni, ezért a házak ablakait nyáron is csukva tartották. A rendkívül intenzív sav-hatás perceken belül ‘kaparósra’ marta a közeledõ ember nyálkahártyáit. De nem csupán a kipárolgó gõzök jelentettek veszélyt; - a tóban a zagy ‘dinamikus életet’ élt; puffogva fortyogott, köpködött, akár a túlhevült sárgaborsó-fõzelék a gázon... A savgyanta (mint folyadék-elegy) elképesztõ maró hatású, ráadásul a zagy még mérgezõ, oldott nehézfém-sókat (higany, ólom, ón, réz, stb.) is tartalmaz jelentõs mennyiségben. Elmesélték, hogy egyszer kísérletként vassodrony-kötélen a tóba lógatták egy kutya tetemét; - egy-két óra elteltével (mikor kiemelték) már csak a puszta csontváza maradt, mintha piranhákkal teli vízbe mártották volna... Persze megkérdeztem, mibe kerülne ‘a zagy-tó’ rekultivációja? Egy-kétszáz millióba, - így szólt válasz 1988-ban. Ma ez az összeg messze ‘ütné’ az egymilliárdot. Ezek a zagytavak - országszerte még igen sok van belõlük! - egytõl-egyig az erõltetett, kellõen át nem gondolt szocialista nagyiparosítás késõi következményei, hazánk természeti környezetét károsító maradványai. Szennyezik a levegõt, szennyezik a talajt, az ivóvíz-készletet (folyókat, tavakat, kutakat), valamint a mezõgazdasági kultúrákat. Felszámolásuk elemi érdek; így nem mehetünk az Európai Únióba! Kerüljön ám bármennyibe a zagytavak környezeti rekultivációja; az egészségünk mindennél drágább, - különösen a betegség-megelõzés tényeivel összefüggésben.


Az atomsugárzás, az aromás szénhidrogének belégzése, a levegõ-szennyezés, az egészségre káros anyagok szabálytalan tárolása, felszaporodása, égetése nemcsak az allergiás megbetegedések, a rákos daganatok jelentõs hányadáért felelõs, - de sokkal áttételesebb problémákért is, amelyekre nem is gondolunk. Szaporodnak a világhírek egyre rejtélyesebb, eddig ismeretlen vírusfajták elterjedésérõl. Ezek a vírusok nagyrészt influenza-szerû betegségeket, légúti panaszokat okoznak, és a legenyhébb esetekben a tünetek el is múlnak, mire azonosíthatnák a kórokozót. A vírus-törzsek változékonysága mintha egyre fokozódna. Ez lehet egyrészt ‘a hadi-termelés’ - vegyi és biológiai fegyverek - selejtje, véletlen vagy tudatos baklövés; de lehet a címben is jelzett növekvõ környezetszennyezés következménye is. A vírusok az ismert legparányibb élõlények - többségük egyszerû DNS, vagy RNS, amely ‘beférkõzve’ tönkreteszi a gazdasejtet -; átmenetet képeznek az élõ és az élettelen anyag között. Mivel egyszerûek; minden környezetszennyezésre spontán mutációval válaszolnak. A legutóbbi példa is nagy óvatosságra int! Az ‘atipikus’ tüdõgyulladás kórokozója egy egyszerû korona-vírus, mely eddig csak influenza-szerû megbetegedéseket, tüneteket produkált. Ez a mostani, új változata azonban futótûzként fertõz Hong-Kong-tól Kanadáig; és kegyetlenül gyilkol. Pár nappal ezelõtt jött a hír, hogy negyedmillió baromfit irtottak ki Belgiumban, influenza-szerû baromfivész lokalizálása érdekében. Aztán meghalt a holland orvos - tüdõ-gyulladásban! -, aki a baromfiakat kezelte...


A Föld mint ökoszisztéma, egységesen reagáló globális organizmus. Büntetlenül nem lehet kizsarolni, beszennyezni, megsebezni, mert érzékeny egyensúlya sérül, felborul. Talán az AIDS is azt jelenti: ne szaporodjon a faj, amely nem méltó rá...


GAIA idejében felismeri a közelgõ végveszélyt, s megvédi magát.

Cementgyártás savgyantával



A festõi Duna-kanyarban fekvõ Vác város nehézipar-szagát sem változtatta meg a rendszerváltás egyik pillanatról a másikra. Az 1990-es évek elején (1990-1992.) még annyiféle nehéz szag keveredett a levegõben, hogy senkisem lett volna képes megállapítani: most épp a cementmû, vagy a Forte-gyár ‘szagát’ érzi. A DCM oly nagy mennyiségben bocsátott ki mikroszkópikus cementport, hogy az valósággal beleégett a kerítések festésébe, a háztetõket borító palába, de leginkább az autók szélvédõ üvegjébe. A nyári forró napsugárzás, valamint az esõ együttes hatására a cementpor szinte ‘vegyi reakcióba’ lépett az üveggel, átláthatatlanná téve azt... Ha valaki lustaságból elmulasztotta, hogy legalább háromnaponként ledörzsölje ecetes-vizes ronggyal a fedõréteget, - pár hét múlva cserélhetett szélvédõt. Noha az észrevétlenül szállingózó cementpor finom rétegben belepte a növényeket és a fák virágait is; érdekes, hogy sem a gyümölcs-termésben, sem emberéletben ‘nem esett’ kár... Sõt, akkoriban mintha csak ‘acélosabb’ meggy és alma termett volna, mint manapság! Egyik este a vad Duna kavicsos partján heverésztünk, amikor a túlpartról úszva érkezett egy amolyan ‘Schwarzenegger-termetû’, és tetõtõl-talpig tetovált testû középkorú ‘atléta’, aki kedvünk ellen szóba elegyedett velünk. Ne féljünk tõle, mondta, mert csak a lányát, s annak az udvarlóját várja, a túlpartról. Elmesélte, hogy anno a váci börtönbõl szabadult, de már évek óta csoportvezetõ a cementmûben. Kérdésünkre elmondta, hogy ahol közvetlenül a cementporral érintkezve dolgoznak (például: a zsákolóban), ott igen gyakori a korai nyugdíjba-vonulás, a tüdõtágulás és a szilikózis miatti leszázalékolás következtében...


Aztán a Dunai Cementmûbõl a privatizáció során Duna-Dráva Cementipari Kft. lett; - annak a máig vitatott ‘csomagterv-szerû’ magánosításnak a keretében, mely által Magyarország valamennyi cementmûje egyetlen svájci-német cementipari konzorciumnak a tulajdonába került; azéba, amely egyébként Európa nagyjából legfontosabb cementipari társaságait (közel valamennyit) birtokolja. (Tudniillik, a kampányszerû állami privatizáció egyik deklarált fõ célja volt a monopolhelyzet elkerülése. A többi ‘vezérelvhez’ hasonlóan, ezt sem sikerült érvényesíteni.) Ez a privatizáció hamarosan jelentõs javulást eredményezett Vác levegõ-tisztaságában. Német szûrõberendezést helyeztek a krakkoló kemence kéményére; így a cement finomporának kibocsátása az éjszakai órákra korlátozódott, amikor is szóbeszéd szerint ‘levették a fojtást’, hogy megnöveljék az éjjeli teljesítményt. Valamennyi cementpor még mindig szállingózott - ez tény -, de már csak törtrésze az egykori kataklizmának. Emlékeztetõül ugyan még fennmaradt a holdfényes nyáréjszakák ‘kvázi UFO’ látványa, a felfelé szálló hófehér és bíborvörös köd a cementmûbõl és körülötte, ám ez már csak a kicsinyhitû, álmatlan polgárokat idegesíthette. Sok cementmû-közeli gyümölcsös gazda egzisztenciája rendült meg, amikor a levegõ tisztulni kezdett. Tudva lévõ, hogy a korábbi években egyfajta furcsa szimbiózis alakult ki: az élelmes gyümölcstermelõk, a Cementmû s az önkormányzat között. A DCM szennyezte a levegõt, a környezetet - ezért büntetést fizetett Vác város helyi önkormányzatának. A gyümölcsöt termelõk kártérítési igénnyel éltek; nyári éjszakákon infravörös kamerákkal felvételeket készítettek a por-kibocsátásról, s az önkormányzat ezek, mint bizonyítékok alapján kártérítést fizetett. Mindenki jól járt (?). Furcsa, fordított összefüggés - ki-ki értékelje magában! -, miszerint (mint már említettem): a levegõ tisztasága megjavult, a gyümölcstermés meg elromlott. Tipikus ragyogó példájaként annak, hogy hiába állnak helyre a lokális viszonyok, ha közben a globális éghajlati, idõjárási feltételek viszont gyökeresen (sivatagias nyár, szibériai tél, tavasz és õsz eltûnése, vízözön és aszály - El Niño) változnak, és korántsem elõnyükre. Cementpor nincs; de a gyümölcsfák rügyei elfagynak, - a virágjukat pedig elveri az áprilisi jégzivatar...



Azután tavaly ismét csak beütött a ménkû, a derült égbõl villámcsapás. Kiderült, hogy a privatizált DDCM nagyszabású önköltség-csökkentõ programba fogott, - egy már állítólag nyugateurópa-szerte bevált technológiai újítás bevezetésével. A lényeg közhelyszerûen röviden összefoglalható: idehozzák a veszélyes hulladékot elégetni, hogy még több profitot vigyenek ki. Vagyis: épphogy sikerült eloszlatni a szocialista bûzt; hát most megkapjuk a kapitalistát, mely már az egészségünket is veszélyezteti, viszont nem fényképezhetõ. Hála a ‘pozitív adottságnak’, hogy a szocialista nagyiparosítás szinte egy város kellõs közepébe, szélirányba építette a cementmûvet, ami nyugateurópa-szerte nyilván ismeretlen környezeti megoldás... A krakkoló eddigi gázolaj-fûtése ugyanis túl drágának bizonyult, - veszteségessé vált a Cementmû. Az új technológiában az új fûtõanyag: a magyarországi (majd késõbb külföldi) zagytavakból származó savgyanta, mely jórészt pakurából áll. A savgyanta veszélyes hulladék, amelynek az elégetéséért nem kell fizetni, - sõt, azt dotálja az állam, illetve fizetnek azok, akiket ‘megszabadítanak’ tõle. Ezzel az új technológiával akár 100 milliárd forint nagyságrendû költség takarítható meg! Tavaly a Cementmû megbízásából hatástanulmány készült, amely az ún. ‘kísérleti üzem’ egészségre káros anyag-kibocsátását elemezte és értékelte. Nagyvonalúan arról szól, hogy az egészséget veszélyeztetõ anyagok (pl. a nehézfém-sók) nem kerülnek a város levegõjébe, de a kemencében ‘belesülnek’ a termékbe, vagyis a cement-porba. A tanulmány említ ugyan kis mennyiségben a levegõbe kerülõ dioxint, kén-és nitrogén-oxidokat, amelyek nem érik el ‘a káros’ határértéket... A hivatalos (cementmû és önkormányzat) tájékoztatás szerint savgyantát jelenleg nem égetnek, kísérleti üzem nem folyik; de készül egy újabb hatástanulmány. A város lakossága (volt a tárgyban már polgármesteri közmeghallgatás is!) a Zöldek segítségével bizakodik, hogy az ügyet - legyen-e a cementmûben savgyanta, vagy veszélyes hulladék-égetés, vagy ne legyen? - végül népszavazással dönthetik el...


A sorsom úgy alakult, hogy már több éve szinte a Cementmû tövében lakom. Az új légúti panaszaim - ezúttal allergiás orrmelléküreg-és szemkötõhártya irritáció, sõt, akut gyulladás! - a múlt év májusában kezdõdtek. Egyre sûrûbben éreztünk furcsa szagot a levegõben, amely semmilyen más szaggal nem keverhetõ össze. A bûz a gázszag és egyfajta savas hatás keveréke, amely hol lökésszerûen, intenzív nagy koncentrációban jelentkezik, - hol pedig lappangva, enyhe háttér-szagként. A bûz ‘letüdõzése’ lehetetlen, mert már az ablak kinyitásakor úgy mellbe vágott, hogy önkéntelenül visszacsuktuk. 2003. február 12-ikérõl 13-ikára virradólag volt a legerõsebb, - egész éjjel nem lehetett ablakot nyitni. Szomszédaink kérdésére a Cementmûben azt válaszolták, hogy akkor épp üzemszünet - nagykarbantartás - volt, „... s talán a cigányok égették a begyûjtött kábelekrõl a mûanyag-burkot”, annak a szagát érezhettük. Az önkormányzat környezetvédelmi felügyelõje mért, és állítólag megállapította, hogy a bûzt a közelünkben egy rosszul beállított gáz-kazán okozta. (Érthetetlen, miért lehetett ugyanilyen töménységben érezni a több kilométerre fekvõ Deákvár környezetében is.) Az egész ügy elaludni látszott, de a húsvét elõtti nagycsütörtökön és nagyszombaton (április 17. és 19.), majd pedig húsvét hétfõn (április 21.) ismét jelentkezett a bûz, bár nem a korábbi penetráns töménységben. Úgy jött és úgy múlt el most is, mint korábban - nyomtalanul! Az nyilvánvaló, hogy rosszul beállított kazánról már szó sem lehet, hiszen a nappali 20 fokos hõmérsékletben már senki nem fût. A szag mással összetéveszthetetlen. Tõlünk mindössze pár száz méterre ‘csúcsra járt’ a cementmû krakkolója, - úgy, hogy a hatalmas teljesítménytõl remegett a föld és vibrált a levegõ. Másnap pedig a náthám újra fellángolt...



Add Uram, hogy ennél nagyobb bajok ne legyenek!


Adj, Istenem, tiszta levegõt a magyaroknak!






Nukleáris hazárdjáték



Az egyszerû átlagember nem sokat tud az atomok világáról; mivel a hétköznapi élete során látszólag semmilyen kapcsolatba, pláne ‘összeütközésbe’ nem kerül velük. Mondhatnám úgy is, hogy az emberek túlnyomó többsége számára létezik egyfelõl a természetes anyagi világ, amelyben élünk; másfelõl pedig az atomfizika misztikus felségterülete, amit zömmel valami tiltott világnak, természetfölöttinek képzelünk. Valahogy úgy vagyunk ezzel, hogy az atomfizikusokat afféle modern varázslóknak gondoljuk, akik számunkra érthetetlen és érdektelen, ‘mesterséges’ tulajdonságokat csalnak ki az anyagból, ami nem megengedett, ‘szükséges’ rossz. Bizony sok igazság is van az effajta vélekedésben!


De menjünk kicsit a részletekbe! Az átlagember számára ‘az atomi gondolkodás’ nagyjából a következõ szabad asszociációkat jelenti: (1) Atombombák, amelyek vakító fényvillanás és perzselõ hõtermelés közepette azonnal ölnek, vagy esetleg évek elmúltával rákos megbetegedéseket okoznak, melyek kifejlõdési idõtartama és súlyossága a kapott sugárdózis nagyságától függ. Hirosima és Nagaszaki. (2) Atomtudósok, akik között igen sok magyar származású, világraszóló koponya is dolgozott; mint például: Teller Ede, Szilárd Leó, stb. (3) Pierre és Marie Curie; akik 1898-ban az uránszurokérc pörkölése során felfedezték a polóniumot, amely a természetben csak rendkívül kis mennyiségben elõforduló hasadó - fém. Sokan nekik tulajdonítják a maghasadás felfedezését, azonban az Hahn és Strassmann nevéhez fûzõdik, akik az uránt neutronokkal ‘bombázták’. (4) Atom-tengeralatt-járók; fõként szovjet típusúak, amelyek ismeretlen okokból kifolyólag idõnként elsüllyednek Norvégia partjainál (mint legutóbb pl.: a Kurszk), s vagy kiemelik õket, vagy sem. (5) Atomreaktorok; mint például a csillebérci (KFKI), melyben kis teljesítménnyel különbözõ tudományos kísérletek folynak. (6) Atomerõmûvek (mint a hírhedt csernobili, vagy a hírhedõ-félben lévõ paksi), amelyeket villamos-energia nagymennyiségû, gazdaságos elõállítására használnak. Közismert, hogy a paksi atomerõmû egymaga Magyarország villamosenergia-szükségletének 40 %-át termeli. (7) Atommag-hasadás; az a beavatatlanok számára megismerhetetlen folyamat, amelynek során bizonyos, a periódusos rendszerben magas rendszámú, ‘labilis’ elemek atommagjai - azokat szabad neutronokkal bombázva - hasadnak; ha hirtelen, akkor atom-robbanásról, ha szabályozott sebességgel, lassan, akkor atomerõmûvi hõtermelõ láncreakcióról beszélünk.



Ma délelõtt (2003. május 22.) néztem az ATV-ben a Napi 120’ mûsorát, - Stefka István beszélgetett kér úrral, egyikük író, másikuk építészmérnök; mindkettõjük aktív környezetvédõ: a Paksi Atomerõmûben kialakult bizonytalan helyzetrõl. A mûsorvezetõ feltette ‘a költõi kérdést’, hogyha ennyire veszélyesek a környezetre az atomerõmûvek, miért kellenek mégis?, - ha egyszer nem igaz az a hangoztatott érv sem, miszerint lényegesen olcsóbban termelik az áramot, mint a hagyományos erõmûvek. Beszéltek atom-lobbyról, meg minden másról, de a valódi okot senki nem említette, még a ‘betelefonálók’ sem. Nevezetesen arról van szó, hogy senki nem beszél azokról a nyilvánvaló tényekrõl, amelyek a Paksi Atomerõmû építését történetileg megelõzték, tudniillik ‘az érdekeltség valós viszonyairól’, amelyek a mûködtetést is meghatározták, legalábbis 1991-ig. Sokan még ma is elhiszik azt a szocializmusban fejünkbe vert kapitális hazugságot, hogy Magyarország nyers-anyagokban, ásványkincsekben rendkívül szegény ország. Ez nem igaz; épp elég ha három ‘cáfoló tételt’ említünk: termálvíz, bauxit, uránium. Az elõbbi még ma is zömmel kiaknázatlan, - a két utóbbi közel fél évszázadon át mindenek elõtt a nagy Szovjetúniót gazdagította; kényszer-, illetve elõnytelen szerzõdés alapján...


A Mecseki Uránbányák ugyanis a Föld egyik leggazdagabb uránium-lelõhelyét mûvelte, évtizedeken keresztül. A Paksi Atomerõmû - persze kölcsönös elõnynek beállítva! - a valóságban a számunkra többszörös elõnytelenséget valósított meg, a KGST-n belüli munkamegosztás és specializálódás komparatív hasznai helyett. A szovjetek mélyen a világpiaci ár alatt vitték ki tõlünk az uránércet, amelybõl azután részben közvetlenül atombombát gyártottak; illetve fûtõelemeket részben a saját (ukrajnai, belorussziai, urali, stb.) atomerõmûveik, s részben a paksi erõmû számára is. Az elhasznált fûtõelemeket azután Paksról visszaszállították Szovjet-únióba, ahol - többnyire atombomba-gyártásra használták fel ezeket is. Ismeretes, hogy a világon nagyjából minden relatív, - különösen ami a közgazdaságot illeti. Ne felejtsük el, hogy miközben a kapitalista világban, a tõkés világpiacon már az elmúlt 50 évben is a profit maximálása állt a gazdasági döntések centrumában, - addig a kommunista rendszerekben a legfõbb közgazdasági rendezõelv a támadó és a védelmi fegyverzetek, objektumok és technológiák elõállítása, alkalmazása volt; függetlenül azok gazdaságosságától! A közvélemény tán még ma is azt hiszi, hogy az atomerõmû kizárólag villanyáramot termel (ez a fõtevékenysége), - más ‘jelentõsége’ nincs. A valóság, az igazság ezzel szemben, hogy a melléktermék, az elhasznált fûtõelem nagymennyiségû plutóniumot tartalmaz, ami az atom-bombagyártás legfontosabb alapanyaga. Csupán nézõpont kérdése: mi (volt) a Paksi Atomerõmû fõterméke?! Szovjet szempontból a plutónium, Magyarország szempontjából pedig a villamos energia... A legvalószínûbb indok a paksi erõmû egykori felépítésére az a látszat-keltés lehetett, hogy ‘valami haszna’ lehessen az urán-bányászatnak a magyar gazdaság számára is..., no meg maga, a plutónium.


Hogyan lesz az urániumból plutónium?! Ennek a jobb megértéséhez sematikusan tekintsük át a maghasadás, illetve erõmûvi felhasználásának ‘technológiáját’!


Az urán különbözõ rendszámú (233, 234, 235, 236 és 238, valamint 239 és 241 - ez utóbbi kettõt már plutóniumnak nevezzük!) izotópjai ‘labilisak’, atommagjaik könnyen elbomlanak, ha azokat lassú neutronokkal ‘bombázzuk’. A gerjesztett atommagok egyrészt kettéhasadnak, másrészt újabb neutronokat fognak be. Ezt a folyamatot láncreakciónak nevezzük, ami azt jelenti, hogy egyre több atommag hasad meg; közben radioaktív sugárzás (béta és gamma) és hõ keletkezik. „Ha valamennyi részletet figyelembe vesszük, akkor pl. az U-235 mag hasadásakor kb. 205 MeV energia szabadul fel, magonként.” (lásd: Természettudományi Kis-enciklopédia; Gondolat 1983., 653-654. oldal.) A láncreakció beindulhat spontán, robbanásszerûen (ez a bomba), - vagy lassítva, tervszerûen (ez az atomerõmû). Beszélnünk kell még az ún. ‘kritikus tömeg’-rõl! Az urán ‘instabilitásának’ éppen az a lényege, hogy spontán, ‘külsõ behatás nélkül is’ bomlik, szabad neutronok ütköznek a labilis atommagokba, amitõl azok meghasadnak, - s ezért létezik egy kritikus tömeg(határ), amelyet túllépve beindul a láncreakció, s (pl. atombomba ledobásakor) atomrobbanás következik be. Ez a kritikus tömeg körülbelül 40 kg. Mint már említettem; az atomerõmûben a maghasadás sebessége szabályozott, - éppen akkora, amely az egyenletes hõ-, és így villamos energia termelést lehetõvé teszi, és amely mellett sosem következik be spontán ‘felgyorsulás’, s robbanás. A maghasadási folyamat az ún. fûtõelemekben zajlik, amelyek egyrészt nem érik el a kritikus tömeget, - másrészt a hasadási reakciót különbözõ moderátorokkal (pl. nehézvíz, grafit, berillium, bór, kadmium, stb.) lassítják, amelyek nagymértékben elnyelik a szabad neutronokat, ami a maghasadást fékezi.



Tudva lévõ, hogy az atomerõmûvekben a reaktortérbõl tisztítás céljából kiemelt, elhasználódott fûtõelemeket (korong-alakú, tûzálló kazettákból álló ‘fûtõ-rudak’, melyekben grafitba ágyazott uránium-töltetben, szabályozható sebességgel zajlik a hõtermelõ maghasadás) egy vízzel telt, speciális hûtõtartályba helyezik át, ahol a reakció végképp ‘leáll’, s a kazetták hõmérséklete így jelentõsen lecsökken. A Paksi Atomerõmûben ez év áprilisában nagyjából az történt, hogy a II-es reaktor-blokk elégtelen hûtése következtében a kiemelésre váró, elhasznált kazetták túl-melegedtek, olyannyira, hogy a kazetták védõ burkolata megolvadt. Ez okozta, hogy ‘a baleset’ elsõdleges következményeként a hûtõtartályban radioaktív gázok fejlõdtek, amelyeket a csõ-rendszer kivezetett a külvilágba. (Errõl, mint csekély légköri szennyezésrõl emlékeztek meg a híradások.) A kazetták sérülését már a kiemelés során érzékelték, de - vélhetõleg nem tehettek mást! - végig, a daruval víz alatt mozgatva, átemelték a sérült kazettákat a 11 méter mély vizet tartalmazó tisztító tartályba; a 4 darab reaktorblokk egyetlen, közös kiégett fûtõelem-tisztító tartályába, oda, ahol az egyébként sérülés-mentes, korábban kiemelt fûtõelemek is ‘tartózkodtak’, illetve tartózkodnak, amíg el nem veszítik a radioaktivitásukat. A sérült (túlhevült és sugárzó) kazetták ‘belepotyogtak’ a több tonnányi használt fûtõelem közé, - abban a reményben, hogy a maghasadás egyszer csak (?) leáll...


Nem ismeretes, mivel próbálkoznak, vagy próbálkoztak mindeddig az atomerõmû technikusai; mindenesetre híradások szerint néhány napja valamilyen helyiséget 10 centiméter magasságban ‘radioaktív víz’ öntött el, és a beavatkozni próbáló munkatárs minimális sugárdózist kapott; akkorát, amekkora nagyságrendileg egy normál röntgen-vizsgálat terhelésének a kétszerese. Azt sem tudjuk, hogy vajon lezárták-e a tisztító tartály fedelét; illetve, hogy kijuthat-e abból bármilyen sugár-szennyezés, - továbbá ha nem, akkor mi történik a tartályban növekvõ sugárzás hatására?! A hírek szerint a legnagyobb problémát az jelenti, hogy - pl. egy búvár lemerülése révén? - záros határidõn belül tisztázni kellene, fel kellene mérni a hûtõtartály aljára ‘rendezetlenül lepotyogott’ sérült fûtõkazetták valós geometriai helyzetét; mert a környezeti ártalom, a sugárveszély nagysága (s így a megelõzõ intézkedések sürgõssége!) nagyjából attól függ, mennyi az esélye annak, hogy a tartály fenekén ‘spontán összeálljon’ a láncreakciót elindító kritikus tömeg. Róka fogta csuka, csuka fogta róka helyzet! A láncreakció bekövetkezésének esélye - így látatlanban! - állítólag néhány százalék; mindenesetre valós valószínûség...


Ha a tartályban bekövetkezik a láncreakció; nincs módszer, nincs technológia, mi megállítaná. Jószerivel arra sincs, hogy’ emeljék ki (?) az egész tartályt, sugárzó tartalmával együtt (ha ez egyáltalán lehetséges); s utána mit csináljanak vele?!


Hasonló eset a világ atomerõmûveiben eddig még nem történt...


Most felkérték a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséget, hogy tekintse meg a helyszínt, és igazolja: a hivatalos híradások a valóságos helyzetet tükrözték. Ez a látogatás a hitelességet helyreállíthatja, de a II-es reaktorblokk mûködését nem.


Addig meg forr, pezseg a nukleáris õsleves, és tovább nõ valószínûség.

A nemzetrontás stratégiája



A kapitalista világrendszer térdre kényszerítette a kommunizmust, de nem azért, hogy az írmagját is megsemmisítse, kiirtsa; hanem, hogy a felhasználható alkat-részeit, módszereit a saját ‘koncepciójába’, gazdasági és politikai rendszerébe építse be. A rendszerötvözõ ‘nagykarbantartás’ eredménye a világkommunizmus. A dologban az a félelmetes, hogy amíg ‘a kísérleti kommunizmus’ egy téveszme, a dialektikus és történelmi materializmus alapjain és köré szervezõdött; addig a megvalósult világkommunizmus egyetlen eszméje a koncentrált hatalom.


Mirõl ismerhetjük fel, hogy a globalizációs metamorfózis végkifejletében, végsõ stádiumában bizonyosan a kommunista világállamot eredményezi? Arról az inter-nacionalizmusról, ami nem ‘proletár’, hanem - multinacionális, mi több: szupra-nacionális - tõkés! Már a letûnt, kísérleti kommunizmus lényegi jellemzõje is a nemzetekfelettiség (értsd: ‘proletár internacionalizmus’) volt; ami zsákutcának bizonyult, mert elviekben ugyan a munka-értékrend nemzetközivé válását, a munkaértékek kiegyenlítõdõ cseréjét, komparatív kereskedelmét hirdette, - ámde valójában helyette a részvénytulajdon egyetemessé, nemzetek feletti uralkodóvá válását valósította meg. Ma még a nemzeti erõforrások formailag, jogi értelemben nagyrészt nemzeti tulajdonban vannak, szerte a világon; miközben a pénzfolyam már 90 %-ban a nemzetközi magántõke akaratának engedelmeskedik. A polgárok a nagyjából magatehetetlen (kamatokkal, adósság-szolgálattal és mondvacsinált háborús, illetve fegyverkezési kötelezettségekkel és szerzõdésekkel gúzsbakötött) nemzetállamok állampolgárai, miközben már régen a nemzetközi tõke rabszolgái. Ez a ‘köztes állapot’ soká már nem tartható fenn; a tõke kizárólag kozmopolita érdekei szétfeszítik az elavult nemzeti kereteket. A nemzetállam tehát: halál fia!



Vegyük hát sorra a nemzetállamokat fokozatosan megsemmisítõ stratégia terv, a globalizáció egyes fejezeteit!


Biztonság = hatalom. A megszûnõ nemzetállamok helyébe a globális világállam, egy centralizált erõközpontú, de maximálisan koncentrált hatalom lép. Az állam, amely immár egységes és egyetlen lesz az egész Földgolyón; csak akkor érezheti magát teljes biztonságban, ha minden hatalmat egy szûk körben összpontosít. A totális hatalom alapja - a totális tulajdonlás; amelyet a személytelen, egyetemes részvénytulajdon minden portfolióra kiterjedõ, teljes körû alkalmazása testesít meg. Végsõ kiépítésben tehát a globális világállamot gazdasági és pénzügyi téren abszolút jogkörrel megvalósító multinacionális, transznacionális, sõt leginkább: szupranacionális társaságok kezébe kerül a letûnt nemzetállamok valamennyi pénzeszköze, banktõkéje, bankjegy-kibocsátási monopóliuma, mûködõ tõkéje, nemzeti vagyona, összes portfoliója, termõföldje és infrastruktúrája, teljes ipara, mezõgazdasága és kereskedelme, összes termelõi és fogyasztói piaca, kultúrája, szellemi potenciálja, sõt valamennyi munkavállaló és bedolgozó egzisztenciája is. Mivel a hatalom lényege a más emberek (és vagyonuk) feletti rendelkezés joga; nem csodálkozhatunk azon, hogy a nagybefektetések célja már évtizedek óta nem a profit maximuma, hanem a hatalom minden határon túli kiterjesztése. Ami pedig egyben mindenfajta határ, s benne a nemzetállamok határainak lebontását jelenti.



Energia = mozgás, akció, technika, ipar. A világgazdaság aktuális kulcskérdése az energiaforrások megújítása, birtoklása, lehetõség szerinti monopóliuma. Mivel az emberi civilizáció technikai fejlesztési igénye minden ésszerû határt felülmúl; olyannyira, hogy emiatt az alapkutatás lassanként teljes egészében alkalmazott kutatássá silányul, - csak azok az iparágak fejlõdnek, amelyek termékei azonnal ‘elfogyaszthatók’, vagy szanaszét lövöldözhetõk ‘az erre hamis indokkal kijelölt’ lokális, nemzetközi hadszíntéren. Háttérbázis nincs; minden tartalék rövidtávú, taktikai céloknak rendelõdik alá. A fosszilis energiaforrások lassan kimerülnek, ezért az USA zárolta stratégiai kõolaj-tartalékait, - exponenciálisan növekvõ olaj-származék szükségleteit a Közel-Kelet olajkincsének privatizálása útján kívánja hosszú távon biztosítani. Vagy effektív katonai lerohanással foglalja el Irak, Irán, Szaúd-Arábia, stb. olajmezõit, - vagy állandósítva a háborús fenyegetést; annyi fedezetlen százdollárost nyom, amiért ingyen megvásárolhatja azok nyersolaját... Márpedig, mint az alcímbõl is kiderül; ma mindenfajta potenciálnak, elsõsorban a háborús potenciálnak s legfõképpen magának a háborúnak a stratégiai alapja a nyersolaj, hiszen gázolaj hajtja a tankokat, a hadihajókat, kerozin a bombázókat és a vadászgépeket; de az energiaköltség (döntõ hányadában ez is - olaj!) teszi ki minden ipari termelés, benne persze elsõsorban a hadiipari felszerelések gyártása ráfordításainak a túlnyomó részét is. Aki ‘elõre menekül’, folyamatosan aktív mozgásban, terjeszkedésben (hódításban) van, annak a kõolaj elvi jelentõségû... Az már csupán hab a tortán - hiszen amúgy is az fejlõdik leggyorsabban, akié az energia -, hogy aki a világ perdöntõ olajkészleteinek a birtokába jut, az attól a pillanattól kezdve élet és halál ura; korlátlanul megzsarolhat bárkit, barátot és ellenséget, s vad globalizációs mohóságában át is rendezheti, sõt le is bonthatja a neki nem tetszõ nemzeti államhatárokat.



Fiskális túlköltekezés és monetáris restrikció. Az egyes nemzetállamok örökös sakkban tartásának, folyamatos zsarolásának a leghatékonyabb eszköze persze a kamatfüggésben-tartás, a kamatrabszolgaság, az adott ország eladósítása. Ezt a technikát például Magyarországon oly’ sikeresen alkalmazták, hogy az 1973-1989. közötti idõszakban felvett 1, azaz egy milliárd dollár tényleges világbanki hitelt 11 milliárd dollár ténylegesen ki is fizetett kamat terhelte; így történhetett meg az a matematikai-aritmetikai csoda, amely egyenlettel leírva ekként fejezhetõ ki: 1 - 12 = 20; vagyis egy helyett tizenkét milliárd USD-t fizettünk vissza, de az adósságunk mégis húszmilliárd dollárra nõtt. Az eladósodás ‘motorikus’ rendje a következõképpen mûködik. A növekvõ adósságállomány után a nemzetállam rendkívüli ütemben növekvõ adósságszolgálatot (törlesztést + kamatot) teljesít, - olyan mértékût, amely meghaladja az állami költségvetés, s benne az adóbehajtás, tehát az egész nemzetgazdaság termelõ és adófizetõ teljesítõképességét. Mivel a költségvetés állandóan, és növekvõ mértékben deficites; a gazdaság folyamatosan túlgerjesztett, túlfûtött (lázas, inflációs!) állapotban van, hiszen próbálja teljesíteni az egyébként teljesíthetetlen követelményeket. Az állam a növekvõ hiányt egyre növekvõ hitel-állománnyal, kötvény-kibocsátással, stb. igyekszik fedezni, vagyis mind jobban eladósodik belföldi és külföldi hitelezõinek, elsõsorban bankoknak. A növekvõ kamatteher egyre súlyosabbá válik; s megfojtja a vállalkozásokat, de a másodlagos inflációs áremelkedés egyaránt sújtja az államot, a termelõket és a fogyasztókat is. A nemzetállam a növekvõ eladósodás következtében kénytelen megválni minden tulajdonától, nemzeti mûködõ tõkéjétõl; és ezt az önpusztítást - nemes egyszerûséggel - állami privatizációnak nevezték el. A privatizáció révén szerzett valuta-bevételek messze nem elégségesek ‘az egyensúly’ fenntartásához, ráadásul a magánosítható vagyontárgyak hamar el is fogynak. Az állam igyekszik állandósítani, és magas szinten tartani a külföldi befektetõ tõke beáramlását, még a kampányszerû privatizáció megszûnése után is. Ezt csak úgy tudja elérni, hogy megalázóan magas adókedvezményeket és egyéb juttatásokat biztosít a kalandor tõke számára is, amely csak felerõsíti a negatív pénzfolyamatokat: a befektetések többszöröse folyik ki profit és költségek formájában az országból. Mondanom sem kell, hogy ez a negatív-öngerjesztõ szisztéma az állampolgárok szintjén csak a nyomort konzerválja; felemelkedés helyett mélyrepülésre kárhoztatja a nemzet-gazdaság minden szereplõjét. Mivel folyamatosan óriási összegû pénzeszközök áramlanak be (befektetések és hitelek formájában); az állam azon a jogcímen, ‘nehogy elszabaduljon az infláció!’, folyamatosan pénzt von ki a gazdaságból, - nem törõdve azzal, hogy a külföldi tõketulajdonosok ugyanezt teszik, többszörös mértékben, hiszen nem itt ‘fogyasztanak’, hanem zömmel odahaza. Mindez oka annak, hogy a nemzetállam honi gazdasági folyamatai alulfinanszírozottak, senki nem juthat relatíve kedvezõ hitelekhez, ezrével mennek tönkre a vállalkozások, mert egyik sem képes teljesíteni az irracionális hatékonysági követelményeket és a horribilis adófizetési kötelezettségeket, pláne kizárólag önerejére támaszkodva. Miközben az állam túlköltekezik, s nagyjából csak a saját önfenntartását ‘intézõ’ politikai és egyéb lobbykat támogatja, - a gazdaság pang a súlyos forráshiánytól.



Média-diktatúra = a társadalom félrevezetése. Larry Miller és James Redfield írják „A Mennyei Felismerések és a zóna” címû könyvben; „Az emberi élet két folyama” alcím alatt: „Az emberiség fejlõdésének egy bizonyos pontján (körül-belül a babiloni korban) az emberi élet folyama két ágra vált szét. Az egyik folyam, a ‘fõsodor’ pszichostatikus, a másik pszichokinetikus társadalomnak nevezhetõ. A pszichostatikus társadalom a nagy tömegeket foglalja magában; rájuk vonatkozik G.I. Gurdjieff jellemzése: ‘ébren alvók’. A pszichokinetikus társadalom ezzel szemben tudatos munkát végez a fejlõdésén, mert cselekvõ-képes egyedekbõl áll, akiknek szándékaik vannak. A gond csupán az, hogy a hatalom birtokosai a pszichostatikus társadalom vezetõi, és hiába igyekszik a pszichokinetikus közösség befolyásolni a fõsodor gondolkodását, cselekedeteit, vajmi csekély hatást tud kiváltani. Az ilyen könyveknek, mint ez is, feladata, hogy megpróbáljon megoldást találni erre a problémára. Ha a világ tudattalan része követné a tudatos rész iránymutatását, a hatalom rögtön szertefoszlana a semmibe, hiszen az örökkévalóság szemszögébõl tekintve oda is tartozik. (...)


Miért akarják a hatalomban lévõk, a média és reklámipar emberei alacsonyan tartani az emberi szellemet, miért az alacsony energiaszintû híreket részesítik elõnyben? A válasz: lényegében õk maguk is alacsony energiaszintû egyedek, akiknek az egyetlen ‘tápláléka’ a tömegek fölött gyakorolt hatalom. Amíg az emberek nem kapnak inspirációt, nem szereznek tudomást a tudatos fejlõdés további lehetõségérõl, addig leigázottságban, elnyomatásban lehet tartani õket, kiszolgáltatva a hatalmasoknak. A hatalmasok, a pszichostatikus társadalom vezetõi pedig tovább élõsködnek, mert elszívják az energiát az ellenõrzésük alatt tartott tömegektõl. A sorsukat azonban megpecsételi, hogy nem képesek fejleszteni a lelkük anyagát, egyetlen szerzett és kifejlesztett szubsztanciájuk, a hatalom pedig elporlad velük együtt.” Túl sokat ehhez hozzátenni nem lehet! Talán annyit: a paranoiás hatalom csak akkor érzi eléggé biztonságban magát, ha uniformizált, a szabad és önálló gondolkodóktól és gondolatoktól is megfosztott engedelmes birkanyájként kezelheti a társadalmat; aminek ‘megfelelõ eszközei’ a hamburger, a coca-cola, a buli, a marihuána, a szabad szex és a live-show...


Az igazi, testi-lelki valóság helyett, kábítószerként ‘festett mûvalóságot’ kínál az egész életünket behálózó, meghatározó és ellenõrzõ interaktív televízió.


A félrevezetés már az iskolában, az oktatásban megkezdõdik; a majdani felnõtt életben felesleges és használhatatlan lexikális ismeretek garmadával árasztják el a gyermeki agyakat, - az oktatási reformok legfõbb igyekezete, hogyan csináljanak 25, majd egyre több órát a napi 24 órából. Eközben a nagy, általános törvényeket és összefüggéseket éppúgy elhallgatják a tanulók elõtt, mint a hétköznapi életvitel legfontosabb tudnivalóit. Az iskolák minden erejükkel arra törekednek, hogy jól kondicionált, kontraszelektált és minden ellenkezéstõl mentes minta-alattvalókat állítsanak elõ az állami büdzsébõl finanszírozott futószalagon. A kreatív ösztönt módszeresen kiirtják a fiatalokból; s mindenkit hyper-aktívnak bélyegeznek, aki valamilyen szempontból elüt az átlagostól. Az iskolai nevelés lényege: a szolgai engedelmesség kikényszerítése és fixálása a személyiségben, még fiatal korban. A félrevezetés, a manipuláció alapvetõen hamis ideálok (példaképek), életideálok helyett illúziók és téveszmék rögzítésével történik. Ennek következménye, hogy csak rendkívül kevesen eszmélnek fel a kötelezõ kábulatból; azok is már csak a késõ (40-45 éves) felnõtt korban, amikor nincs lehetõség a dolgok újrakezdésére. A felnõtt emberek 95-98 %-ának ‘a munka’ - feltéve, hogy nem állástalan - csak jól, vagy kevésbé jól fizetõ robot valamelyik multinacionális falanszterben; de mindenképpen nélkülözi a konstruktív célszerû tevékenység összes alkotóelemét. A fennmaradó 2-5 % sem feltétlenül a sors kegyeltje! Akinek megadatik az alkotó munka öröme, az is hamar rádöbben: szellemi munkája gyümölcseit a hatalmi elit élvezi és éli fel maradéktalanul. Még rosszabb a sorsa azoknak - „Boldogok az egyszerû lelkek, vagyis a tudatlanok!” -, akik õsz fejjel kell rádöbbenjenek, ha például ‘gyorslakások’ helyett mobil rakétakilövõ állomásokat terveztetnek velük. A tömegtájékoztatás az átlagemberek számára maga a tömény rettegés. Minden nap lezuhan néhány repülõgép, hajléktalanok fagynak meg a nagyvárosi gettóban, vulkánok és földrengések törnek ki, vagy éppen méteres hó esik ott, ahol eleddig soha. Szökõár, árvíz és belvíz, nemfizetõ biztosítók, hurrikánok és lavinák; nõk, akik a kukába dobják alig megszült csecsemõjüket; kábítószer, AIDS, lövöldözõ tanulók, ûrbaleset és diszkó-tûz, terrorizmus és háború, El Niño és La Niña, - és mindezekhez képest földöntúli öröm, ha még aznap sem jött meg a villanyszámla. És mi a szórakozás?! A szörnyû hírek után megnyugvásként - megint a televízió... Vihorászó kappanhangú göndörkék szolid irányításával, fõ-mûsoridõben folyik a szexorgia, majd a gruppenszex a való villában, ahol tombol az emberi szabadság.

Alkotmányellenes privatizáció



A rendszervált(oz)ás - 1990. - elõtti utolsó (reform)kommunista miniszterelnök, Németh Miklós - röviddel az elsõ szabad országgyûlési választások elõtt - két kis színdarabot is eljátszott:


· „Felfedezte”, majd felfedte, hogy a magyar állam bruttó külföldi adóssága 20,5 milliárd $ (akkoriban 1 USD nagyjából 60 HUF-nak felelt meg).


· Bejelentette, hogy egy személye ellen készülõ merényletet lepleztek le, illetve hiúsítottak meg (ez utóbbi nem tartozik jelen írásom témakörébe).


Elemzésemben, amit mindenekelõtt igazságszeretetem, oknyomozó szenvedélyem és ösztönös jogérzékem íratott velem (csak másodsorban közgazdasági tudásom), bebizonyítom, hogy a magyar népet nagyon csúnyán, többszörösen is becsapta a saját állama, a privatizáció fedõnevû intézményes/monumentális sikkasztással.


Jelen írásom egyrészt nem újabb publicisztikai kesergõ a magánosítás megannyi felettébb gyanús körülményérõl, epizódjáról - de másrészt nem is közgazdasági elemzés a tárgykörben, ami már nagyrészt lerágott csont...


Amirõl írok, az egészen más! Ugyanakkor mégsem hagyhatom figyelmen kívül a tényt, hogy gondolatmenetem, következtetéseim csak úgy válhatnak egészen köz-érthetõvé, amennyiben: (1) Felfedem a grandiózus csalássorozat megvalósítását lehetõvé tévõ álságos csúsztatások egész összefüggõ hazugságszövevényét; - (2) A mondandómat némi összegszerûségekkel is illusztrálom.



Kétséges a hatalom legitimitása! Mintegy tíz évre visszatekintve, az események történetisége is nyilvánvalóan bizonyítja, hogy valójában sajnos kapitális politikai hasbaakasztás történt! Valamely ország (nemzetállam) elvileg kétféle úton-módon juthat el a történelme tetszõleges „A”-pontjából (állapotából) annak „B”-pontjába (állapotába): (1) Jogfolytonos szerves (legitim) fejlõdés útján; - (2) Forradalom, vagyis népfelkelés révén. Minden más eset bizony csak szemfényvesztés.


Na mármost Magyarország 1988 és 1990 között mintegy észrevétlenül átsiklott a szocializmusból a kapitalizmusba, anélkül, hogy errõl az alapvetõ változtatásról a népet bárki megkérdezte, „megnépszavaztatta” volna!


Ilyenformán ez a ‘rendszerváltozás’ (ez az átsiklás) se nem szerves fejlõdés, se nem forradalom eredménye. Sem evolúció, sem revolúció, hanem valami más...!


A magyar népnek a leghalványabb fogalma sem volt arról, ami majd 1990. után elkövetkezett, senki sem világosította fel a változás várható következményeirõl - összes elõnyeirõl és hátrányairól -, így nem is tudhatta, mi vár rá. Az 1990. évi úgynevezett elsõ szabad választás nem arról szólt, hogy mivé alakul majd át a népi demokrácia és a társadalmi tulajdon; - de nem is arról, hogy katonai tömböt váltunk, vagy hogy mivé tesz bennünket a globalizáció, a kamatrabszolgaság, és a vad rohanás a NATO és az Európa Únió karjaiba!


A választás csupán arról szólt, hogy a nép a szegfût lengetõ MSZP helyett az ún. rendszerváltó pártok melyikére szavaz: az MDF-re, az SZDSZ-re, a Fideszre, vagy netán valamelyik másikra. A nép nem tud(hat)ta, hogy mik is ezek a pártok, kik vezetik (meg) õket, mik a valódi (hátsó) szándékaik, - és vajon mennyire az MSZMP utódügynök-pártjai, és/vagy mennyire a Világállam szálláscsinálói?!


Utóbb kiderült, hogy a népet közösen csõbe húzták.


Bárkire is szavazott: mindháromszor a multik, a globalizátorok jöttek csak.


A rendszerváltó pártok félrevezették, elárulták a magyar népet, - ezért a hatalmuk nem legitim, nem jogfolytonos hatalom, az uralkodásuk pedig nem demokrácia!



Rendszerváltás vagy rendszerváltozás? Nem mindegy! Utóbbi egyre gyakrabban használatos, „békülékenyebb” kifejezés a lényeg sunyi elkenése, valódi jelentés-tartalom nélkül. Ám egyik sem igazán szerencsés!


A „váltás” szóhasználat afféle ösztönös, kötelezõ, automatikus cselekvésre utal, mint például: kormányváltás, õrségváltás, nadrágváltás, pénzváltás, jegyváltás, stb., ami jelen esetben - értsd: rendszerváltás - erõteljesen bagatellizáló felhangot, szándékot takar. A „változás” kifejezés - ha lehet! - még sokkal irritálóbb, hiszen olyan magától értetõdõen természetes, véletlenszerû, öntörvényû, kvázi-spontán, fatális történést sugall, hogy az ember önkéntelenül is például a változás korára, a klimaxra asszociál, mintha a szocialista társadalom nõnemû lény lett volna, aki/ amely egyszercsak hirtelen megérett a változásra! Kétségtelen, hogy a valóságos folyamatra - az egészet elszenvedõ nép szempontjából - a tudatlanság és a tudat-talanság egyaránt jellemzõ!


Magyarország hipp-hopp, rendszert váltott; államformája népköztársaságról köz-társaságra változott, - a nemzet jószerivel az egészet átaludta.


Váltás, vagy változás?! Egyik sem, - hanem globalizációs hódító trükk.


A rendszerváltást/rendszerváltoztatást a magyar nép soha nem szavazta meg.



A szocializmus nem volt államkapitalizmus! Mert itt van a kutya elásva! Mert ha csupáncsak az államkapitalizmus alakult volna át 1990-ben szabadversenyes kapitalizmussá, úgy - ebben az értelemben - indokolt lehetne rendszerváltozásról beszélni, hiszen mindkettõ kapitalizmus! Most nem idõzöm hosszabban annál a jelentõs problémánál, hogy a mai magyar kapitalizmus egyáltalán nem szabad-versenyes, hanem vérbeli monopolkapitalizmus, mégpedig olyan különleges fajta, amelyben minden egyes üzleti monopóliumon a harácsoló állam osztozik a multi-nacionális társaságokkal.


Ez egy másik problémakör, amely esetleg egy másik írás tárgya lehet majd.


Napjaink kapitalizmusa tehát sajátos állammonopol-kapitalizmus, amely lényege szerint a globalizátor multinacionális cégekkel kollaborál, a mi nemzetünk pedig egyszerre nyögi a kamatrabszolgaság, az adóprés és a drágaság - a hitelezõk, az állam és a nemzetközi nagytõke profitjának, eltartásának a terheit...


A felváltott vagy leváltott, „megváltoztatott” rendszer, a szocializmus viszont sem deklarált elveiben, sem tényleges gyakorlatában, - soha nem volt kapitalizmus: se állami, se szabadversenyes értelemben! A szocializmus az alapvetõ termelõ-eszközök, a nemzeti mûködõtõke és a föld társadalmi, össznépi tulajdonára épült. Tekintettel arra, hogy a nép (és minden egyes tagja) magától értetõdõen ténylegesen nem gyakorolhatta a generális tulajdonjogát minden egyes termelõ-eszköz vonatkozásában, - azok kezelésének jogát kizárólag praktikus okokból a szocialista államra bízta. Ez a kezelési jog azonban a legkevésbé sem azonos a tulajdonjoggal! A vagyon társadalmi tulajdona semmiképpen nem egyenlõ annak állami tulajdonlásával, mint ahogy a társadalom sem azonos az állammal! A „rendszerváltó állam” így nem sajátíthatja ki magának önkényesen sem a nemzeti mûködõtõke társadalmi tulajdonjogát, sem magát a társadalmi tulajdont, ami az egész magyar népé. A nép sohasem ruházta fel az államot a társadalmi tulajdonlás jogával.



A társadalmi tulajdon nem privatizálható. A megelõzõ évtizedek fejlett nyugati országainak a gyakorlatából madártávlatból is megismerhettük, hogy a szabad-versenyes-, illetve a monopolkapitalizmus egyaránt alkalmazza az állami szektor, mint tõketulajdonos kategóriáját, különös elõszeretettel például a nagy tõke-igényû, lassú megtérülésû befektetések (pl. útépítés, infrastruktúra, stb.), vagy a közszolgáltatások területén, - annak ellenére is, hogy az állam közismerten rossz vagyonkezelõ, és még rosszabb tõketulajdonos. Csakhát bizonyos nagyságrendet meghaladó beruházási összegeket már csupán az állam képes, vagy hajlandó be-fektetni. Az állam tehát invesztál, majd a mûködõ nagyvállalkozást privatizálja. Gyakran elõfordul a folyamat ellenkezõje is: amennyiben az állam elégedetlen a privatizált közszolgáltatás mûködésének a minõségével - esetenként vissza is államosíthatja a vállalkozást. Épp ez a lényeg!


A nyugati kapitalista gyakorlatban (amely rendszerben egyébként a termelõ-eszközök magántulajdona az általános!) privatizáció és államosítás egymást fel-tételezõ ellentétpár, állami tranzakció(k), amelyeknek az oda-vissza való tudatos alkalmazása annak az össztársadalmi célnak alárendelve történik, hogy tudniillik a nemzeti tõkevagyon kihasználtsága, hatékonysága legyen mindig maximális. A szocialista társadalmi tulajdon azonban nem magántulajdon, hanem annak - a 45 éven át hivatalosan is deklaráltan - éppenhogy az ellenkezõje! Kollektív tulajdon-forma, amelynek mindenki egyaránt részese, és nem a részvényese. A társadalmi tulajdon konkrét, természetes tárgyi tulajdon, mert a konkrét tárgyi eszközökre vonatkozik. A részvénytulajdon absztrakt, egyetemes, személytelen tulajdonlást fejez ki, amely az értékpapírokban testesül meg. A szocialista állam kezelõi joga konkrét objektumokra, tárgyakra (gyárakra, üzemekre, ingatlanokra, gépekre, stb.) irányult, - a kapitalista állami szektor „ideiglenes magántulajdona” viszont részvényekre. A szocialista állam az össztársadalmi tulajdonú objektumokat, a termelõeszközöket nem privatizálhatta, merthiszen azok felett csak kezelõi joggal rendelkezett. Az „újtipusú” (a rendszerét váltott) államnak is csupáncsak állami tulajdonú részvényeket állhatott (volna) jogában privatizálni, ám ehhez a korábbi társadalmi tulajdont egészében (állami) részvénytulajdonná kellett átalakítani, épp ezért alkották meg 1988-ban a hírhedt „Átalakulási Törvényt”. Ebben a „jog-alkotó” Sárközy Tamás zseniális agytrösztje - mindenfajta népszavazás nélkül! - egyetlen tollvonással megszüntette a társadalmi tulajdont, és azt egyetemes állami részvénytulajdonná alakította át, majd pedig határidõkkel is elõírta az átalakulás kötelezettségét minden egyes állami vállalat számára! A leváltott szocialista állam kezelõi joga így lett - egyetlen tollvonásra - az újdonsült kapitalista állam újsütetû tulajdonjogává, miközben a lóvátett népet ‘észrevétlenül’ kisemmizték... Nálunk egy kicsivel boldogabb országokban (pl. Csehországban) a társadalmi részvény intézményét vezették be, - igaz, ez sem hozott igazságos újraelosztást...



Az átalakulás csúsztatásokkal történt! Márpedig a polgári jogból is közismert a semmisség kategóriája, - miszerint minden olyan jogi tranzakció (pl. szerzõdés) semmisnek minõsül, amelyet rosszhiszemûen, a másik fél félrevezetésével, félre-tájékoztatásával kötöttek, vagy hajtottak végre. Az említett Átalakulási Törvény illegitim, mert a magyar országgyûlésnek nem állt jogában olyan törvényt alkotni, amelynek a diszkrét célja a nemzet becsapása, kiakolbólítása a saját társadalmi tulajdonából! Ráadásul ezt a törvényt (1989) még az elõzõ, kommunista ország-gyûlés szavazta meg, amelyik a tárgyi konverzió - társadalmi tulajdonból állami részvénytulajdon - vonatkozásában nemhogy jogfolytonossággal (legitimitással) nem rendelkezhetett, de a kifejezett összeférhetetlensége a nyilvánvaló. A magyar nép dolgozó állampolgárai önkéntesen soha nem mondtak (volna) le az évtizedek verejtékével felhalmozott társadalmi tulajdonukról; - nem mondtak le róla sem de jure, sem de facto. A néptõl ügyes jogászi trükkel egész egyszerûen elvették minden jogos társadalmi tulajdonát, anélkül, hogy a tranzakció lényegérõl valaha is tájékoztatták volna. A hátsó szándékú Átalakulási Törvény tehát de jure il-legitim, vagyis semmis. A semmis törvény alapján végrehajtott minden átalakulás (konverzió) is semmis; de semmis az összes magánosítási tranzakció is, melynek során ‘az állam által eltulajdonított’ részvénytulajdont privatizáltak, merthiszen valójában csak a magyar nép társadalmi tulajdona cserélt gazdát, anélkül, hogy az igazi tulajdonosokat megkérdezték, értesítették és a bevételbõl részeltették volna.



Önkényes konverziók, tranzakciók történtek... Mintha csak a Szovjetúnió és a KGST (és a Varsói Szerzõdés) összeomlása, szétesése következtében Magyar-országot valamilyen feltartóztathatatlan áradat ragadta volna el, ami ellen nincs védekezés. Az események valami elképesztõ tervszerûséggel felépítve követték egymást; - az ország népe tulajdonképpen már 1990-ben elveszítette a saját fel-szabadulásának a cselekvési vezérfonalát, - és azóta sem találja. Tekintsük át: mi, mivé is alakult át, mivé változott 1990-ben?!


· A népköztársaságból köztársaság lett.


· A szocialista állam kapitalista állammá alakult.


· Az állam kezelõi jogát tulajdonjogra változtatták.


· A társadalmi tulajdon állami részvénytulajdonná vált.


· Az állam gazdaggá, az állampolgárok nincstelenné lettek.


· A nemzeti mûködõtõke 80 %-át (cca. 60 Mrd USD) átlagosan maximum 20 %-os áron multinacionális részvénytulajdonná privatizálták.


· A forint konvertibilis lett, - ma 266 HUF = 1 USD.


· A nemzetgazdaság bruttó külsõ adóssága közel 50 milliárd USD.


· A bruttó nemzeti termék (GDP) és a reálbér az 1989. évi szinten áll.


· Magyarország lakossága egyre csökken, - már alig 10 millió fõ.


· A társadalombiztosításunk is szétesett, szociális és közbiztonság nincs, az árak és a bérek már köszönõviszonyban sincsenek egymással, - a meg-élhetés napról-napra nehezebb.


· Az államunk harácsoló, - 1 helyett 6 állampártot tartunk el.


· A társadalmi tulajdonra 1990. elõtt a Központi Népi Ellenõrzési Bizottság vigyázott, a mai megfelelõje az Állami Számvevõszék. Viszont az ÁSZ kompetenciája már csak az állami költségvetésre terjed ki.


· Külsõ ellenségeink barátaink, - barátaink ellenségeink lettek.


· Orosz helyett angolul tanulunk.



Teljesen mindegy, hogy 1990-ben rendszerváltás, vagy rendszerváltozás történt, - a magyar nép számára akármelyik valóságos kataklizma.


Ami itt 10 éve folyik, ahhoz még csak hasonlóra sem szavaztunk soha.


Ami érdekes: az Alkotmányunk ma is ugyanaz, mint az elõzõ rendszerben volt.



Vigyázhattunk volna jobban is, mindenünkre.


A mérlegünk súlyosan veszteséges.







Népfelkelés és rendszerváltás



Pozsgay Imre, a rendszerváltás egyik legkarizmatikusabb alakja, aki a Kádár János halála utáni belpolitikai „zûrzavarban” (természetesen mindez csak a politika csúcsán volt érzékelhetõ, a nép a tõle megszokott mélabús unalomban végezte áldozatos rendszerépítõ munkáját) külföldrõl nem átallotta a Pártjának hazaüzenni, hogy: „1956-ban márpedig népfelkelés történt!”; Pozsgay Imre, aki korábban a Hazafias Népfront elnöke volt, majd az 1980-as évek vége felé, az MDF megalakulásakor annak egyik alapító tagja is lett; Pozsgay Imre, aki a rendszerváltásban szerzett érdemei alapján méltán lehetett volna a Magyar Köztársaság elnöke is; Pozsgay Imre, aki ma politológiát és politikát oktat, mint egyetemi tanár, - a rendszerváltó Pozsgay Imre néhány hónappal ezelõtt egy közszolgálati televíziós interjújában azt találta mondani, hogy: „Nem volt helyes állami döntés az, miszerint a kommunizmus idõszakában felhalmozott súlyos külsõ államadósságot a társadalmi tulajdon privatizációjából akarták visszafizetni.”


Senki semmilyen kommentárt nem fûzött ehhez a kijelentéshez!


Márpedig ebben a józan és bölcs mondatban a valós gondolkodás szállt szembe a képmutató látszattal, a festett világgal, amelyben ma élünk...



Pozsgay Imrének a rendszerváltásra vonatkozó e kritikájában ugyanaz az õszinte igazmondás, a lényeg egymondatos kimondása nyilvánul meg, mint az 1956-ra vonatkozó kitételében. Gondoljuk csak végig! Ha 1956-ban tényleg népfelkelés volt, akkor a Párt igen súlyos „hibát” követett el a forradalom idegen katonai erõvel kollaboráló leverésével, hisz magával a néppel szállt szembe, vagyis a nép akaratát verte le, majd a népen követte el a bosszút, a megtorlást is. Ami történt: az a demokrácia csizmával tiprása; merthiszen a népfelkelés vérbefojtásából, a nép leverésébõl, a megtorlások (a bosszú) talaján sehogyan sem születhetett valós „népi demokrácia”, a késõbbiek (1957-1989.) folyamán sem. De a Rendszerváltó Pártállam is (újból) igen nagy hibát követett el, amikor (1988. körül) eldöntötte, hogy a nép részérõl jóhiszemûen a kezelésére bízott társadalmi tulajdont állítja „a hitelkiegyenlítés forrásaként szembe” az 1970-es évek végétõl egészen a rend-szerváltásig (1990.) felhalmozott külsõ államadóssággal, vagyis hát feláldozza a nép tulajdon vagyonát, hogy abból kifizethesse a Pártállam lejárt hiteleit!


A hiba különösen abban a tekintetben esik - a „visszaesõ jellege miatt” is - igen súlyos megítélés alá, mivel ismét csak tetten érhetõ, ezúttal egy másik külfölddel folytatott kollaboráció. A két idõpont - 1956. és 1990. - történései között komoly hasonlóságok fedezhetõk fel, ami analógiák felállítását is lehetõvé teszi. Ennek a részletesebb kifejtése elõtt elméleti kitérõt kell tennünk!


A marxizmus ugye azt állította, hogy a történelem osztályharcok története, mert a termelõerõk, a termelõeszközök (technika és technológia) fejlõdése az idõk során fokozatosan kikényszeríti a kvázi idejétmúlt termelési viszonyok ugrásszerû meg-változását, - ami mindig erõszakos úton, tudniillik forradalommal történik, mert a feltörekvõ „új osztály” (pl. a polgárság a kapitalizmusért) harcba sodorja a széles néptömegeket is a régi társadalmi rend megváltoztatására. Ennek a folyamatos és diszkrét szakaszokból (evolúció - revolúció) álló fejlõdési trendnek a filozófiai alapja a hegeli dialektika egyik alaptörvénye, miszerint a mennyiségi változások egy ponton már minõségi változásba csapnak át. A tétel szerint a forradalmak spontán törnek ki - egy fizikai példát véve alapul: ha zárt térben a benzin-levegõ (oxigén) keveréket (a gyúelegyet) meghatározott mértéken túl komprimáljuk; az felrobban, ami a robbanómotor mûködésének az alapelve -, vagyis a nép fegyvert ragad az aktuális hatalom megdöntésére, ámde csak akkor, amikor már nem tud a régi módon élni, az éppen uralkodó hatalom pedig már nem tud a régi módon kormányozni. Ezt a kritikus, a forradalmakat közvetlenül megelõzõ közállapotot a marxista terminológia ‘összefoglaló tudományossággal’ gazdasági, politikai és társadalmi válságnak nevezte, amelynek azután az egyetlen megoldása mindig - a forradalom... Hangsúlyozni szeretném, hogy jómagam anno 1977-ben, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen szereztem diplomát, ám hogy mégsem váltam „megrögzött” marxistává, annak egyrészt ez a mechanikus társadalom-fel-fogás volt az oka, másrészt viszont az a tarthatatlanul voluntarista és apologetikus áltudományosság, amely éppen Marx Károly tanaival igyekezett megalapozni a létezõ szocializmus tudománytalan és diktatórikus rendszerét. Más kérdés, hogy Marx ‘a kapitalizmus politikai gazdaságtanát’ a szerteágazó „gyakorlati” (német-országi és nagybritanniai) tapasztalatainak mélyreható elemzésével alkotta meg, és nem lehet elvitatni, hogy az a történelem-felfogás, amelyet Engels Frigyessel együtt történelmi materializmus néven (ennek alaptétele az említett forradalmi elmélet is) hívtak életre; egy tetszetõs eszmerendszer, amelynek a legsúlyosabb tévedése, mikor el akarja hitetni az emberekkel, hogy a forradalmak spontán, mintegy „önmaguktól”, kvázi tömegnyomásra jönnek létre. A marxizmus igen nagy „gyengéje”, hogy sohasem tudott igazán mit kezdeni az ún. nagy történelmi személyiségek történelemformáló tevékenységével; - ha elismeri a befolyásukat, akkor saját dugájába dõl, és visszájára fordulhatott volna az egész elmélet.


Ugyanis ‘a magától keletkezõ forradalom’ teóriája nem egyszerû tévedés, hanem olyan célzatos, tendenciózus hazugság, ami a spontán tömegakarat „törvény-szerû érvényesítésének” látszatát volt hivatott kelteni mindazokban a tragikus történelmi esetekben, amikor is elit-klikkek (pl. „bolsevikok”) döntöttek a nép feje felett a nép sorsáról; természetesen mindig a népfelségre, a demokráciára való hivatkozással, a nép tömegerejének, véráldozatának a felhasználásával...


Forradalmak önmaguktól soha nem keletkeznek, nem törnek ki. A forradalmakat - mint bármilyen más társadalmi jelenséget is - emberek, agresszív emberi érdek-csoportok szervezik meg, átgondoltan jól kitervelt célokért, az eszközök tudatos megválasztásával. A legcinikusabb - talán nem árt egy kicsit elõbbre is szaladni! - retorikára vall ‘számon kérni’ a népet: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!” (Antall József), - amikor ha valaki, a köztársaság elsõ rendszerváltó miniszter-elnöke pontosan tudta, hogy „a rendszerváltást”, a nép feje felett döntve annak a sorsáról, ellentétes érdekcsoportok kiegyezéseként hajtották végre, és csak azért vér nélkül, mert a nép fellázítása most épp senkinek nem állt érdekében, nem úgy, mint 1956-ban. Akkor az állampárt liberális szárnya belekergette a népieket és a népet az öngyilkos szabadságharcba, mert bizony az érdekében állott volna, hogy „kikaparják a számára a gesztenyét”, a Szovjetúniótól való elszakadást, - hisz a függetlenségünk akkori kivívása azonnal a liberális Nyugathoz való csatlakozást jelentette volna. A rendszerváltáskor viszont már nem volt értelme „spontán nép-felkelést szervezni”, - ez semmilyen érdekcsoportnak nem állt már az érdekében; ismeretes ugye, hogy a szovjet hadsereg nem sokkal a rendszerváltás után (1991.) szinte magától kivonult az országból... Ámde a népfelkelés ezúttal nemcsak ezért maradt el; külön „kontraindikációja” is volt! Tudniillik, hogy amennyiben a nép idejében feleszmél, vagy idejében felvilágosítják; - holtbiztosan „gondoskodott” volna az évtizedek alatt verítékkel felépített társadalmi tulajdona maradéktalan megõrzésérõl...


Folytatva az analógiát: 1956-ban a magyar nép önrendelkezési jogot, politikai függetlenséget akart, minek a kivívását a Nyugat akkor „még korainak” tartotta - mellesleg „épp kapóra jött” a szuezi válság, ahol szintén fennállt a veszélye, hogy az USA és a Szovjetúnió effektíve szembekerülhetnek egymással, ezért az USA eleinte is csak látszólag buzdította a magyar népfelkelést, majd amikor már az oroszokkal való katonai konfrontáció lett a tét; magára hagyta a forradalmunkat, és engedte, hogy az orosz hadigépezet, miután leverte azt, vissza is terelje „az át-menetileg elbitangolt” Magyarországot a közös kommunista karámba...


1990-ben a magyar nép polgárosodást, vagyoni és jövedelmi függetlenséget akart (volna); - amennyiben egyáltalán megkérdezik a magyar népet, mit is akart (volna) valójában a 45 éves kommunizmus és szovjet megszállás után és helyett. A rendszerváltás - 34 év késéssel, de - megteremtette a politikai függetlenséget, amelynek a reményét a nép 1956-ban már elveszítette; ám helyette (cserében?!) maradéktalanul elvette a nép társadalmi tulajdonát, a felhalmozott külsõ állam-adósság kvázi-jelzálog fedezeteként...


Mindenünket tehát nem kaphattuk vissza egyszerre; - de mit ér a szabadság bár-milyen vagyon (saját tulajdonú mûködõ tõke) nélkül?!


A létezõ szocializmus 1960. és 1986. között szerény megélhetést, de tökéletes anyagi biztonságot adott a legtöbb magyar családnak, amiért „cserében” le kellett mondanunk a politikai függetlenségünkrõl. A rendszerváltás 1990-ben ugyan ‘visszaadta’ az önálló, szabad gondolkodásunk lehetõségét, a politikai függetlenségünket, ámde ‘cserébe’ elvette egyetlen felhalmozott vagyonunkat, a társadalmi tulajdont, miáltal megszûnt minden létbiztonság. Tán erre célzott a megállapításával Pozsgay Imre, tán nem...


Mindenesetre így történt.


A történelmi analógiát a kollaboráció megismétlõdésében látom. Orbán Viktor, a Magyar Köztársaság korábbi miniszterelnöke - akkor még csak mint a Fidesz elnöke - mondta még 1997-ben az uralkodó MSZP-SZDSZ koalíciós kormányról: „A kormányt a kádári megtorlások szellemisége tartja csak egyben.” (Ezt egy korábbi mondása vezette be: „Ami összetartozik, most összenõ.”) Kétségtelen, hogy 1956-ban a Párt népi szárnya harcolt a liberális szárny ellen, és amikor el-jött az igazság pillanata, akkor a Nagy Imre miniszterelnököt befolyásoló, sõt, el is bizonytalanító liberálisok elárulták õt, és vele a forradalmat is. Az a tény, hogy Kádárral sem a népiek (a nép) jutottak hatalomra, megmutatja, hogy a megtorlást nagyjából ugyanazok vezényelték le, akik „behívták” a szovjet csapatokat, vagyis elárulták a magyar népet. Vagyis a kádári megtorlások szellemisége egybeforrott a kollaborációval, amelyik egy tál lencséért eladta a függetlenségünket...


A rendszerváltás történelmi mozzanatában (1990.), legfontosabb motívumaiban is rendre tetten érhetõ „a rendszerváltó elit” kollaborációja; csak kicsit bonyolultabb mechanizmusok formájában. A történelmi materializmus még gazdasági, politikai és társadalmi válsághoz kötötte a forradalmak kirobbanását - „a spontán-forradalmi” elmélet keretében. Tekintettel arra, hogy 1989-1990-ben a magyar népnek nem tetszett forradalmat csinálni, az elit inkább rendszerváltást csinált..., a nép nélkül, a nép feje felett; - sok tekintetben a nép akarata ellenére. (Hogyha ez a nép tudta volna, hogy a rendszerváltás a társadalmi tulajdon és a létbiztonság elveszítését hozza, továbbá tartós szegénységet az ország lakosságának legalább a fele számára, akkor bizonyos, hogy továbbra is inkább a politikai függetlenség hiányát választotta volna és nem az életszínvonala drasztikus, 30-40 %-os vissza-esését, vagyis a nyomort.) Magyarországon 1989-ben egyáltalában nem is volt forradalmi helyzet; az ún. „válság” is csak az uralkodó reformkommunista elitet jellemezte, - tudniillik, hogy nem tudtak már a megszokott módszerekkel tovább kormányozni. A nép még „viszonylag jól” élt; így aztán sem rendszerváltást, sem privatizációt nem követeltek széles néptömegek, mármint pl. tüntetések az utcán. Amennyiben népszavazás keretében megkérdezték volna a népet, akar-e általános privatizációt, hogy mind elveszítse a saját társadalmi tulajdonát, akarja-e a multi-nacionális cégek túlsúlyát és egyeduralmát a termékek reklámaiban, a mindenfajta szponzorációban, az árak felhajtásában, a televíziós mûsorokban és általában a médiában, - Magyarország gazdasági növekedésében, gazdaságpolitikájában, sõt, a politikában is (!); akarja-e a rendszerváltást, hogy szabad legyen, de ne legyen semmije, és akarja-e a szocializmus helyett a monopolisztikus vadkapitalizmust, akkor a többség egyértelmû nemmel válaszolt volna!


Ha végigtekintünk a rendszerváltás óta eltelt 13 év belpolitikai történetén, akkor megállapíthatjuk, hogy ez a történet is a népiek tökéletes vereségével, sõt, a politikai hatalomból való „végsõ” (netán már végleges) kiszorításáról szól. Jól megfigyelhetõ, hogy fokozatosan megszûnt a rendszerváltó MDF néppárt-jellege; mindamellett, hogy már Antall József miniszterelnök-pártelnök (1990.) is inkább nemzeti-liberális politikus volt, mintsem néppárti... De mára már sorban eltûntek a parlamentbõl az összes „néppártszerû” pártok: a Kereszténydemokrata Néppárt (a KDNP), a Magyar Demokrata Néppárt (az MDNP), a Független Kisgazdapárt (az FKgP), legutóbb a Magyar Igazság és Élet Pártja (a MIÉP) is. A törvényhozó és végrehajtó hatalmat a négy liberális párt (az MSZP, az SZDSZ, a Fidesz és az MDF) gyakorolja; - hívassák bár magukat szocialistának, szabadnak, polgárinak vagy demokratának; ez a lényegen mit sem változtat. Az elsõ ‘szabadon meg- választott, nemzeti liberális miniszterelnökünk, Antall József elhíresült mondása - „Keresztény Magyarországot akartam, mert csak ennek van jövõje!”- ma már épp úgy idejét múlta, mint a „népiesség”, hiszen a kereszténység és a liberalizmus a Parlamentben ‘nemigen férnek’ össze... A liberalizmus lényege a kozmopolita világpolgárság, minden eladható; ami gyökeresen szemben áll a keresztény „nép-nemzetiséggel”, a haza szeretetével. Noch dazu: végül még a keresztény eredetre utaló kitétel (egyszerû hivatkozás) is kimaradt a kibõvülõ Európai Únió közös alkotmányából; - annak ellenére, hogy az EU-parlamentben jelenleg többségben vannak a kereszténydemokrata néppártok... Tehát az események tükrében a jövõ sem Magyarország, sem az EU tekintetében nem tûnik „keresztényebbnek” a liberális jelennél.



Elõbb a nemzeti függetlenség (1956.), majd pedig a nemzeti mûködõ tõke (1990.: privatizáció), s végül a magyar termõföld (?). Hiába mondta Orbán Viktor - még mint miniszterelnökünk -, hogy „Brüsszel nem Moszkva!”; sajnos az, még ha „nyugati irányban” fekszik is Magyarországtól, mert a komprádor burzsoáziánk (az ún. liberális rendszerváltó elit) viselkedése az irányváltástól mit sem változott. Teljesen mindegy a számukra, hogy a KGST-bõl az Európai Únióba tartunk; ha van még értékesíthetõ portfolió...


Így lettünk: népköztársaságból - köztársaság; majd a köztársaságból Magyar Köztársaság Rt. A nép nélkül elvégzett ‘rendszerváltás’, illetve minden magyar vagyon lopakodó privatizációja után...






Az áteredõ bûn és a vád tanúja


államadósság és privatizáció



Az Antall-kormány 20,5 milliárd USA-dollár külsõ államadósságot örökölt a Németh-kormánytól. Legalábbis politológus történetíróink szerint azért vállalta fel a felhalmozott adósság „jogfolytonos szolgálatát”, hogy biztosítsa az ország hitelképességét. A gazdaság reorganizációjához, konszolidációjához ugyanis még további kölcsönökre volt szükség; amit a külföldi bankok „csak úgy” adtak, ha nem kérünk elengedést, moratóriumot vagy átütemezést az 1990. elõtti hitelekre. Dr. Schamschula György, Antall József miniszterelnök személyes tanácsadója, késõbb a kormány közlekedési minisztere; a Demokrata hetilap hasábjain (1997. V. 29., 22-23. oldal) „Egy modern legenda” címmel a következõket írja: „... Azzal minden külföldi delegáció, szakember, politikai személyiség egyetértett, hogy Magyarország vállalja tovább az adósságszolgálat terheit. (...) Antall Józsefet mindenképpen arra akarták rábeszélni, hogy Magyarország vállalja fel az elmúlt rendszer által felhalmozott külföldi adósságot és törlesztését. Ez ügyben igyekeztek a problémát elbagatellizálni, és ‘általános segítségüket’ ajánlották fel, amely azonban sem konkrét formában, vagy visszahivatkozási alapként nem volt megfogalmazva. Az urak féltették bankjaik és kormányaik ide kihelyezett pénzét, és az volt a fõ szempontjuk, hogy az új magyar kormány az adósságszolgálat folyamatosságát és érvényét magára nézve kötelezõnek tartsa.” De amint a további eseményekbõl az kikövetkeztethetõ; - kellett lennie legalább még egy kölcsön-feltételnek, hiszen másképpen nem magyarázható meg: miért kezdõdhetett meg a spontán privatizáció még 1990. elõtt, miért hagyták hallgatólag jóvá a rendszerváltó kormányok „a nómenklatúrás” tranzakciókat, s egyáltalán: miért volt szükség az „állami” vagyon kampányszerû eladására a megfelelõ jogszabályok megalkotása elõtt, illetve a legelemibb elõkészítõ (pl. teljes körû leltár, vagyonfelértékelés, stb.) intézkedések megtétele nélkül?


Tovább idézve: „A másik, amiben nem ilyen erõs, de határozott befolyásolás volt érezhetõ - a privatizáció felgyorsítására vonatkozott. Éreztették velünk, hogy amennyiben Magyarország nem tanúsít renitens (sic!) magatartást az adósság-szolgálat kérdésében, úgy a fejlett tõkés államok hajlandók (sic!) állami garanciával elõsegíteni a vállalataiknak és a bankjaiknak a magyar privatizációba való belépését, az ide irányuló tõkekihelyezést, ami egyben a magyar nemzetgazdaság élénkítését, átstruktúrálását jelentheti, s ez a csõd felé sodródó ország számára létfontosságúnak tûnt.” Az említett „történetírók” a nemzeti tõkénk kiválogatás nélküli, szinte azonnali, és gyakorlatilag maradéktalan kampányszerû privatizációját nem a „szabad-piaci” szereplõk (a nemzeti tõkés réteg) „megteremtésének szükségességével” magyarázták, hanem azzal, hogy rendkívüli sürgõsséggel bevételekre kellett szert tenni - egyrészt az állam-adósság visszafizetése, másrészt a szinte teljesen valutatartalék nélkül maradt ország fizetésimérleg-egyensúlyának, fizetõképességének helyreállítása céljából. Szerintük egyetlen pénzügyi forrásként, megoldásként a privatizáció kínálkozott...


Schamschula György errõl így emlékezett meg: „Antall József természetesnek találta: amennyiben Magyarország a nyugat-európai államok közé akar integrálódni, nem léphet fel azzal, hogy a piacgazdaság alaptörvényét, mely szerint a hiteleket vissza kell fizetni - felrúgja; és ebben a meggyõzõdésében gyakorlatilag valamennyi pénzügyi szakember támogatta is õt. Most, hét év távlatából is rá kell mutassak, hogy a korábbi magyar közgazdászok részérõl nem volt egyetlen számottevõ vélemény sem, amely az adósságszolgálat teljesítésével szemben hangzott volna el. Az alapgondolat az volt, hogy Magyarországnak mintegy 20 milliárd dollárra becsült külsõ adóssága mellett (akkor) nem volt jelentõs belsõ adóssága, és ezzel szemben a privatizálandó és privatizálható állami (!) vagyon mértékét jelentõs eltérésekkel (mivel hivatalos értékelés ugye nem volt!), de 40-60 milliárd dollárra becsülték. (...) Így tehát a leendõ kormányfõ elõtt az a képlet állt, hogy a privatizáció révén értékesítünk 40-60 milliárd dollárnyi állami vagyont, amibõl kifizetjük a meglévõ állami adósságot, és még jelentõs összegû pénz marad a gazdaság modernizálására, az államszerkezet átalakítására és nem utolsósorban szociális támogatásokra. Azt hiszem, hogy nem volt parlamenti párt Magyarországon, amely ettõl jelentõsen eltérõ gazdaságpolitikai koncepciót fogalmazott volna meg.”


A rendszerváltás után „az állam rendelkezésére” álló nemzeti tõke valós értékére csak nagyon hozzávetõleges becslések léteztek. Az eltérések mindenekelõtt abból fakadtak, hogy a privatizálható vagyon körét minden szakértõ másként határozta meg. Az idézet folytatása: „A privatizálandó és privatizálható állami vagyon nagyságát (értékét) jelentõs eltérésekkel, de 40-60 milliárd dollárra becsülték. Természetesen ebbe a privatizálandó vagyonba nem értették bele, az uralkodó közgazdasági felfogás szerint, azokat a privatizációs túlkapásokat, amelyeket a Horn-kormány nemzetünk sérelmére (sic!) késõbb elkövetett (energia-hálózat, infrastruktúrális hálózatok, állami gazdaságok, stb. magánosítása).”


A nemzeti mûködõ tõke (szándékosan nem állami vagyont írok, hiszen amirõl beszélünk, korábban a magyar nép társadalmi tulajdona volt!) kampányszerû privatizációja kétségbeejtõen negatív végeredménnyel zárult. Az a kormányzati (pre)koncepció, amely a nemzeti vagyonunk profittermelõ hányadának külföldi befektetõk részére való értékesítése árbevételébõl kívánta volna finanszírozni („és még marad is”!) a külsõ államadósságunk kiegyenlítését - csúfos kudarccal végzõdött. Ma már egyértelmûen megállapítható, hogy egyrészt valójában jóval nagyobb (min. 60-80 milliárd dollár) összértékû vagyon privatizációjára került sor, mint amennyinek a magánosítását korábban eltervezték; - másrészt viszont az államadósság nemhogy nem tûnt el, hanem - mintha mi sem történt volna! - meredeken tovább növekszik. Schamschula György minderrõl az alábbiakat írja: „Az MDF-ben néhányan felvetettük az adósság-és részvénycsere lehetõségét, melyben azt javasoltuk, hogy a külföldi államadósság egy részét ne pénzben, hanem a magyar vállalatokban lévõ állami tulajdoni hányaddal bonyolítsák le. Ennek alapján nem dollárban, márkában, stb. kellett volna visszafizetni az adósságot, hanem bizonyos kölcsönök ellentételezéseként odaadtuk volna, mondjuk a Csepel Mûvek részvényeinek bizonyos százalékát. Ez biztos, hogy nem okozott volna kitörõ örömöt fõbb nyugati hitelezõinknél, azonban meg-gyõzõdésem, hogy hasznosabb lett volna a privatizáció egy részét így meg-oldani, amellett, hogy az említett módszer hatékonyan csökkentette volna az adósságterheinket is. (...) Tehát így indult el Magyarország 1990. tavaszán azon az úton, amely hét év alatt gazdaságilag igen mérsékelt sikert hozott, hiszen a privatizálható nemzeti vagyont eladtuk, jóval nagyobb mértékben, mint ahogy azt célszerûnek és hasznosnak tartottuk volna. A bruttó külföldi adósság ma is (akkor, 1997. májusában) meghaladja az 1990-es évét, emellett hatalmas belföldi állami adósság is felhalmozódott, amelynek a terhei sokkal nyomasztóbbak, mint feltételeztük; a haszonélvezõi pedig elsõsorban külföldi befektetõk, illetve egy szûkebb magyar vállalkozói réteg lett. 1998-ban az új kormánynak ezzel a realitással kell szembenéznie, és ebbõl a helyzetbõl kell kiutat találnia. Nehéz lesz.”


Nehéz lett, - olyannyira, hogy nem is sikerült.


A bruttó külsõ államadósság növekedése 1990. óta mindössze két ízben torpant meg: elõször 1997-ben, amikor a Horn-kormány eladta az energia-szektort, - másodszor pedig az Orbán-kormány regnálása alatt, amikor is a fizetési mérleget olymértékben sikerült stabilizálni, hogy az adósság egy-két évig stagnált. A bruttó külsõ államadósságunk a kampányszerû privatizáció idõszakában (sõt, ellenére!) is folyamatosan tovább növekedett; - a belsõ államadósságunk pedig 1990. óta nulláról 10000 milliárd forint fölé nõtt. A magyar állam összes bruttó (külföldi és belföldi együtt) adóssága ma mintegy 65 milliárd USA-dollár, a nemzet-gazdaságé pedig kb. 75 milliárd USA-dollár, - mivel az eladósodás a szociál-liberális kormány hatalomra jutása óta újból, gyorsuló növekedésnek indult. A nagyjából 25-30 Mrd USD összegû befektetés ‘áll szemben’ az eredeti becslések szerint 60-80 Mrd USD összértékû nemzeti mûködõ tõkével, ami a privatizáció során mindenestül eltûnt..., pontosabban a multinacionális társaságok tulajdonává vált. Magyarország ma sokkal nehezebb helyzetben van, mint 12 évvel ezelõtt - legalábbis a következõk miatt: Eladható, privatizálható nemzeti mûködõ tõkénk már egyáltalában nincs, így az adósság csökkentésére csak egyetlen ‘forrásunk’ kínálkozik, a magyar munka termelékenysége. A helyzetet sajnos ehhez képest is jelentõsen bonyolítja, megnehezíti, hogy a munkánk eredménye és profitja (hála a privatizációnak!) ma már 80 %-ban a multinacionális társaságok tulajdona - akik azt kiviszik az országból, így a haszon nem fordítható adósság-csökkentésre.


Máig sem sikerült megtörni az állam fiskális és az MNB monetáris-restrikciós politikájának ellentmondását; amely erõk által keltett pénzügyi és gazdálkodási reálfolyamatok mintha csak „szembe mennének” egymással, lerontva a közös hatékonyságot. Belsõ torzsalkodásaink ‘eredményeként’ a magyar munka értéke folyamatosan devalválódik (külpiaci cserearányaink romlanak), - a spekulációs tõke a maradék hasznot is kiviszi Magyarországról ‘árfolyam-nyereségként’; így majd csupasz fenékkel léphetünk be néhány hónap múlva az Európai Únióba, a felzárkózás legkisebb esélye nélkül. Az állam „pénzügyi struccpolitikája” titkolja az adósságteher valóságos nagyságát, és igyekszik úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Elõre menekül, nagyobb kedvezményeket biztosít a külföldi befektetõknek a készpénztõke-beáramlás fokozása érdekében, mert a fizetési mérleg egyensúlyát csak ettõl reméli. Pedig nyilvánvaló, hogy egyrészt a tõkebeáramlás adott szintje nem fokozható (nem biztosítható) a végtelenségig, - másrészt a lakosság adóteherbíró képessége is véges: nem lehet a növekvõ állam-adósság növekvõ kamat-költségeit az állami költségvetés adóbevételeinek állandó növelésével a lakosságra akármeddig és akármilyen mértékben áthárítani - pedig mostanság pontosan ez történik. Húsz év óta mindvégig az a mérhetetlenül aljas, cinikus reformkommunista koncepció érvényesül és valósul meg lépésrõl-lépésre, amelynek lényege egyrészt az állam mértéktelen túlköltekezése, másrészt, hogy a költségvetés és a fizetési mérleg deficitjét (MNB-pénzkibocsátás helyett) csakis drága világbanki hitelek, illetve államkötvény-kibocsátás útján fedezik, amelyek minden (immár elviselhetetlen) kamatterhét a lakosságra hárítják - szüntelenül emelve az adókat, illetékeket, járulékokat, árakat, stb.; lerontva az életminõséget. Még néhány hónap, és a reformkommunisták pezsgõt bonthatnak: nagy sikerrel kibekkelték, 20 éven át (!), a magyar nép minden éberségét - mire bekövetkezne az ‘éhes gyomrok forradalma’, minden konzervált, megoldhatatlan problémánkkal együtt bent leszünk az Európai Únióban, ahol már belga, holland és francia víz-ágyúk (is) fognak vigyázni rá, nehogy a kamatrabszolgáik minimálbére egyetlen forinttal is növekedjék. Bent leszünk a slamasztikában; - ezúttal nyakig!


Kitárul elõttünk megannyi képtelen pályázati lehetõség - hiszen saját hazánkban sem kapunk már állást, hiába pályázunk! -, s vele-helyette a regionális nyomor...


Tetszettünk volna forradalmat csinálni! Nem tetszettünk; hát most már akkor sem csinálhatunk, ha netán megtetszene. Mi célból, s ki ellen? S kivel?!


Olyanok leszünk, mint a gyufaskatulyába zárt szarvasbogár: se világosság (fény), se levegõ, se élelem, se szabadság - sem vigasz, sem remény.






A Medgyessy-csomag történeti elõzményei



Orbán Viktor, a Fidesz elnöke 1996. május 2-ikán Varga Domokos György riporter kérdésére: „Kormánypozícióba kerülve a Fidesz mit kezdene az állam-adóssággal?” - a következõket válaszolta: „Számításaink szerint ma rend-szeresen fizetni az adósságot, több gazdasági haszonnal és kevesebb kárral jár, mint ezt megtagadni. Az olyasfajta átütemezések amelyek az elmúlt két évben is megtörténtek szépen, csendben - tehát a rövid lejáratú hitelek átalakítása hosszú lejáratúvá -, továbbra is követhetõek. Évi nyolcszázmillió-egymilliárd dollár külföldi tõke beáramlása szükséges ahhoz, hogy Magyarország jobban járjon, ha fizet, mintha nem fizet. Ha ez alá a szint alá esik vissza a beáramlás mértéke, akkor el kell gondolkodni az adósság nem a szokásos eszközökkel való kezelésének kérdésén. A most beáramló mintegy évi kétmilliárd dollár egyelõre azonban lehetõvé teszi Magyarország számára, hogy összeroppanás nélkül teljesítse az adósság-szolgálatot.” Korábban az Antall-kormány ugyanígy gondolkodott errõl, - a beáramló tõkétõl „várta el” az örökölt, és a fizetési mérleg hiányaiból mindig újra is keletkezõ adósságunk szolgálatának folyamatos, tartós finanszírozását...



A Demokratában megjelent Orbán-interjú kapcsán tanulmányt írtam „Orbán Viktor szupersztár” címmel, amely még 1996. augusztus 8-ikán látott napvilágot, szintén a Magyar Demokratában. Ebben az alábbiakat írtam a fentiekben idézett adósság-teória cáfolataként: „Ez tévedés! 1982. óta már a kamatokra vesszük fel az újabb hiteleket, tehát nem is az adósságot fizetjük vissza, hanem csak a kamatait. Kizárt dolog, hogy az adósság-kezelésnek ez a már másfél évtizede begyakorolt módja a számunkra kedvezõ lenne! Akkor ugyanis az adósság-állomány csökkent, a GDP pedig nõtt volna. Mindezeknek azonban már 15 éve éppen az ellenkezõje történik: a felvett hiteleknek nincs hozamuk, az adósság-állomány egyre nõ, - 8-10 éve már a GDP is folyamatosan csökken. Nem az a baj vajon, hogy a Fidesz szakértõi ugyanabból a restrikciós emlõbõl szívták magukba a pénzügyi ismereteket, mint az MSZP, vagy az SZDSZ szakértõi?”



Az 1996. év szeptemberétõl a Fidesz gazdasági szakértõje lettem, s Varga Mihály, a gazdasági kabinet vezetõje (volt: pénzügyminiszter) megbízásából felülvizsgáltam az állami költségvetés 1995. évi zár-számadásáról (a Horn-kormány elsõ teljes éve) szóló dokumentációt. Szeptember 16-iki szakértõi jelentésemben a gazdaságpolitikai kötetben foglaltakról a következõket írtam:


„Persze, hogy a fizetési mérleg "romlásának ellensúlyozása" (1992-1994.) beszûkítette a monetáris politika cselekvési terét. Az éppen regnáló kormány ugyanis a gazdaság élénkítésén "fáradozott", - a pénzügyi lobby, a Magyar Nemzeti Bank pedig azzal ellentétes, pénzszûkítõ taktikát folytatott. A hivatalos kormány a növekedést forszírozta, - az árnyék-kormány pedig a privatizáció gyorsítását, a fizetési mérleg stabilizációját. Az államadósság viszont tovább nõtt. Nem hihetõ állítás, hogy a külföldi tõke-és hitelpiacok, a nemzetközi intézmények (IMF, Világbank) magatartása egyre tartózkodóbbá vált, hiszen újabb hiteleket kaptunk, - és a bruttó külsõ államadósság 1994-ben elérte a 25 milliárd USD-t. (...) Alapvetõen reform-kommunista-voluntarista töltésû az elsõ oldal alján található mondat, amely azt sugallja, mintha az állam kereteket határoz(hat)na meg a gazdasági növekedés finanszírozására. Az összefüggés éppen fordított: a gazdasági növekedés teremt automatikusan alapokat az egyensúly helyreállításához és fenntartásához. A növekedés tehát elsõdleges, az egyensúly másodlagos. Az egyensúly a növekedés eredménye. A növekedés természetes folyamat, a fogyás viszont betegségre utal. (...)


A Kormány bûvös körbe került, kényszerpályára terelte saját magát, amelyrõl már nemigen van letérés. A "szakértõk" egy olyan elméleti "határozatlansági relációba" tévedtek, és járnak egyhelyben, miszerint Magyarország nemzet-gazdaságának kívánatos növekedési üteme és a még elviselhetõ egyensúly-talanság (fizetési mérleg-hiány) mértéke együtt, egyidejûleg nem határozható meg. Ha "felszabadítjuk" a növekedés ütemét, felborul az egyensúly, - ha meg tartjuk az egyensúlyt, akkor nincsen növekedés. Ennek az ördögi körnek az alapvetõ oka az 1990-ben örökölt, azóta is meredeken növekvõ külsõ adósság-állomány. Az adósságnövekménynek azonban sohasem a gazdasági növekedés volt az oka, hanem éppenhogy a túlzott állami jövedelemkoncentráció-és el-vonás, a monetáris restrikció. Nem igaz tehát az, hogy az adósság kamatos törlesztésének a továbbfolytatása mindaddig a kisebbik rossz, ameddig több konvertibilis tõke érkezik az országba, mint amennyi kivonásra kerül. Évek óta több tõke megy ki egyébként, mint amennyi bejön.” (Vö: az Orbán-teóriával.)



Varga Mihály képviselõ úr megbízásából tételesen felülvizsgáltam az 1997. évi állami költségvetést is. Október 30-iki szakértõi jelentésemben a következõket írtam: „Ami a pénzfolyam irányát illeti: a kormány, az állami költségvetés és a hivatalos statisztikák furcsa módon azt regisztrálják - azt állítják -, hogy a külföldi tõke valósággal feltartóztathatatlan folyamként ömlik be az országba. A valóság mindezzel szemben az, hogy az a pénz nem a miénk, tetejébe annak összegét az MNB - ráadásul devalvált forint formájában - úgyszólván azonnal ki is vonja a reálgazdaságból, - magyarán szólva a külföldi befektetésektõl valójában egy fillérrel sem leszünk gazdagabbak. (...) A pénzfolyam kamatok, hitel-törlesztés, tõke-jövedelem formájában a valóságban is kifelé irányul. (...) A szöveg továbbra is kitart a restrikció folytatása mellett, tudniillik, hogy a beáramló „rengeteg” külföldi deviza által okozott forintlikviditás-növekedést pénzkivonással kell ellensúlyozni. Tartok attól, hogy 1997-ben egyáltalán nem ömlik majd befelé az a rengeteg deviza; - másrészt ami eddig beáramlott, sem okozta a belföldi fogyasztásra fordítható forint-források ugrásszerû bõvülését. Legalábbis nem a mienkét! A deviza ugyanis az államhoz, illetve a bankokhoz folyik be; ám a forintot tõlünk vonják el. (...) A költségvetés adósságszolgálati kiadásai 1997-ben ugrásszerûen megemelkednek, és meghaladják majd a 800 Mrd forintot, ami a legkevésbé sem vall az egyensúlyi helyzetünk javulására, bár az elmúlt két évben összes kínlódásunknak az egyensúly helyreállítása volt a célja.”



Amikor a Fidesz 1998-ban megnyerte az országgyûlési választásokat és meg-alakult az Orbán-kormány; az eredetileg 40 pontban megfogalmazott feladatokat kormány-programmá bõvítették, amelynek kritikájaként 1998. augusztus 1-jén a következõket írtam, az Új Idõk címû kétheti lapban:


„Ami pedig a nemzetállam cash-flowját illeti: halmozott bruttó külsõ és belsõ adósság-állományunk összege cca. 45-50 milliárd USD-re rúg, ami a mostani teljesítmények szintjén úgy nagyjából 1 évi teljes GDP-nek felel meg. A kül-kereskedelmi mérleg passzívuma, az állami költségvetés egyre növekvõ kamat-kötelezettsége miatt az ország fizetési mérlegének a hiánya - hol kisebb, hol nagyobb mértékben, de - állandóan nõ. Tehát mindig újabb, megújuló/bõvülõ hitelfelvételekre vagy befektetési célú tõkebehozatalra szorulunk, az egyensúly tehát rendkívül labilis, folyamatosan romlik. A szükséges sürgõs intézkedések: (1) Értékálló forint (magyar valuta) megteremtése, a csúszó leértékelés vég-leges megszüntetése. Amíg a magyar valuta folyamatosan devalválódik, addig a tényleges felzárkózás az Európai Únióhoz matematikailag sem indulhat meg.


(5) A külsõ és belsõ államadósság teljes körû felülvizsgálata, "kezelésének" el-vétele a Magyar Nemzeti Banktól, - erre a célra külön állami szervezet létre-hozása. A felülvizsgálatok eredményeitõl függõen újratárgyalás, átütemezés, törlés, és/vagy moratórium, illetve egyéb könnyítések kérelmezése a külföldi hitelezõktõl. (...)” Mint a felsorolásból látható; mára sok minden megvalósult, - több olyan pozitív irányú intézkedés is (pl. a forint csúszó leértékelésének a meg-szüntetése, 2001-ben) történt, amit a kormányprogram nem tartalmazott, - állam-adósság-ügyben azonban máig nem történt semmi...



Az 1999. év szeptemberében ismét néhány hónapra a Fidesz (immár a kormány-párt) tanácsadója lettem. Domokos László, a Fidesz országgyûlési frakciójának gazdasági kabinetvezetõje megbízásából felülvizsgáltam az 1998. évi költség-vetés zárszámadásának sokkötetes törvénytervezetét. Szeptember 20-iki szakértõi jelentésemben az alábbiakat írtam: „A Horn-kormány idején ismét felerõsödött az eladósodás, majd "kompenzációként megkaptuk" a Bokros-csomagot. Az államadósságot úgy csökkentették bruttó 4 Mrd dollárral, hogy eladták a komplett energiaszektort. Még további, 1,5 Mrd dollárnyi "csökkentést" is produkáltak, amikor a ciklus végén Surányi György MNB-elnök javaslatára "belföldivé forintosították" - magyarán: átterhelték az államra - (2023 Mrd forint) a Nemzeti Bank ún. „0-s adósságát”, jelentõs kamattal is megterhelve ezáltal az állami költségvetést.


A költségvetés kiszolgáltatott az MNB-nek, a bankrendszernek, mely a külföldi hitelek és belföldi államkötvények révén a túlköltekezõ államot finanszírozza. Igen könnyen átláthatjuk a következõ összefüggéseket: (1) A külföldi multi-nacionális tõke azért fektet be Magyarországon, mert reálbérünk alig 1/5-e a nyugat-európainak; - a bérköltségek különbsége a számukra extraprofit. (2) A magyar gazdasági növekedés (3-4 %/év) 80 %-át a multinacionális nagytõke hazai vállalkozásai produkálják. (3) A fizetési mérlegünk hiányos, - a csere-arányok romlása következtében. A termelésünk importja mindig drágább az exportnál, amit a forint meg nem szûnõ leértékelése is biztosít, s kifejez. (4) Az államadósságot egészében dollárban célszerû kifejeznünk, ami összességében 48,7 Mrd USD. Amióta a nemzetgazdaságunk más szereplõi is korlátlanul és ellenõrizhetetlenül (emlékezzünk csak: a 2001. költségvetési év zárásakor potom 1 milliárd euróval tévedtek a fizetési mérleg hiányának a regisztrálásában; amely hiba „egy nagy multinacionális cég téves adatszolgáltatása folytán következett be”!) juthatnak külföldi hitelekhez, az eladósodásunk újra felgyorsult.”



A Fidesz-kormány regnálásának idõszakában (1998-2002.) a gazdaság (a GDP) a „szolid konjunktúra” jegyében, átlagosan évi 3-4 %-kkal növekedett. Az állam adóssága mégis jelentõsen emelkedett; - a belsõ adósság elérte a 9.000 milliárd forintot. Az állam bruttó külföldi adóssága 24,9 Mrd USD; a magyar nemzet-gazdaság bruttó külsõ adóssága pedig 32,7 Mrd USD, - a Magyar Nemzet 2002. január 19-iki közlése szerint. Amennyiben a - külsõ és belsõ - államadósságot összevontan, egyetlen számmal próbáljuk kifejezni, akkor azt kapjuk (1 USD = 277 Ft), hogy az állam összes adóssága 24,9 Mrd USD külsõ + 32,5 „USD” belsõ = 57,4 milliárd USA-dollár, - szemben az 1998. évi 48,7 milliárd dollárral. Ami négy év alatt 18 %-os növekedés, - és ez még nem is tartalmazza az egyéb gazdálkodó szervezetek eladósodását, ami + 7,8 milliárd dollár...


Nem lehet csodálkozni, ha a fizetési mérleg tartósan deficites, amikor az állam adóssága (külsõ, belsõ, stb.) állandóan nõ, hisz’ az adósság törlesztésére már nem is futja; jó, ha az éves kamatokat valahogy kifizeti! Az adósságszolgálat minden egyes (mind a 10 millió!) állampolgárra évi 150-200 ezer forint terhet ró, ami azt is jelenti, hogy egy négytagú családtól közel évi nettó (tehát adózott) 800 ezer forintot vesz el az állam törlesztési és kamatfizetési kötelezettsége, - vagyis hát „ennyivel kell többet dolgozniuk” annál, mintha „csak” a megélhetésüket kellene fedezniük. Ebbõl könnyen érthetõvé válik az is, miért maradhat mindig csak a pártok választási ígérete az adók csökkentése; - mert nem lehet csökkenteni...



A legutóbbi bekezdés sorait is már több mint három-négy évvel ezelõtt írtam, - a ‘Magyarország privatizációja’ címû könyvemben, amely végül is szeptemberben látott napvilágot. Az elmondottak különös aktualitását épp a Medgyessy-kormány 1 éves mûködése adja, amelynek negatív gazdasági ‘eredménye’ a következõkben foglalható össze: (1) Költségvetési túlköltekezés. (2) Újabb hitelfelvételek, az államadósság gyorsuló növekedése. (3) Megszorítások, - Medgyessy-csomag. (4) A maradék nemzeti mûködõ tõkénk (kórházak, bankok, stb.) privatizációja. (5) A közszolgáltatási díjak és más árak jelentõs emelése. (6) A minimálbér emelésének és a kisvállalkozók támogatásának, - a beígért adócsökkentésnek az elmaradása. Ehelyett - az adók növelése...







Boldog jövõnk: a kamatrabszolgaság



Sokan hiszik - sõt, azt hiszem, nagyjából mindenki, aki naiv-álnaiv hittel, hurrá-optimizmussal tekint a jövõbe -, hogy a globalizáció csak afféle „kortünet”, mely elsõsorban a gazdasági és a kultúrális élet szféráiban hódít, és nem is jelent mást, minthogy a glóbusz a technika fejlõdésének hatására mintegy összezsugorodik, a földrészek végre karnyújtásnyira kerülnek egymáshoz. Egységesül az emberiség tudása, és így a legmagasabb életminõség lassan elérhetõvé válik a világ minden polgára számára. Illúzió; sõt, utópia mindez!



Márpedig a verõfényes jövõ optimista képzetével szemben a kamatrabszolgaság ijesztõ valósága rémlik fel; - igaz, hogy csak az erre ítélt kisebb népek, mint a magyar esetében... Kétségtelenül tény, hogy a globalizációs hatások elsõsorban a gazdaság és a kultúra területén tûnnek fel. Sõt, aki nem sokat ért a gazdasághoz, annak a számára a legszembetûnõbb jelenség, hogy a különféle nemzeti kultúrák mintha elkezdenének végzetesen összekeveredni. Az egyszeri tévénézõ a világ bármelyik táján brazil szappanoperákat élvez, amelyek ugyan semmilyen brazil nemzeti specifikummal nem szolgálnak - soha nem derül ki: ki, mit csinál, mibõl él, mitõl brazil, stb. -, viszont a filmek szereplõinek személynevei legalább össze-téveszthetetlenül brazilok! Az igazán nagyon „olcsó” történetecskékbõl - amelyek egyformán a világ semelyik táján sem játszódhatnának le a valóságban! - vissza-menõleg bizony már nem lehet következtetni „a gyökerekre”: milyen lehetett ez a hatalmas ország az 1800-as évek elején, amikor még nem a pénz, és nem a tõke bõsége határozott meg minden emberi cselekvést és életet. Vajon milyenek voltak „a gyökerek”, a mára jórészt kiirtott esõ-õserdõk gyökerei, amelyek helyén ma a pezsgõ brazil üzlet zajlik? A szappanoperákban ez bezzeg nem szerepel...



Megismerhetjük a gyökerek valóságát a magyar Molnár Gábor: „Kalandok a brazíliai õserdõkben” címû, és még vagy másfél tucatnyi lélegzet-elállítóan izgalmas útleírásából, vadásznaplójából. Az író, Molnár Gábor, múzeumi gyûjtõ, preparátor, vadász egy személyben, - útjai során megismerte és összegyûjtötte az õslakosok és a bennszülöttek (indiánok és négerek) néprajzi adatait, legendáikat, a misztikus életükrõl szóló tábortûznél mesélt történeteiket, - és bizony „köz-gazdászi mélységekbe” is leereszkedett... Az 1920-as évekbeli Brazília - fõként az õserdõk homályában - kissé másképp festett, mint a mai. Molnár Gábort - a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából kiküldött múzeumi gyûjtõt a saját szegénységében és nélkülözésében is - mélységesen megrendítette a brazil gumi-csapolók (a caboclok) nehéz élete, amely ezért elbeszéléseinek vissza-visszatérõ témájává vált. Ezek a bennszülött erdei emberek apáról fiúra szálló, évszázados történeteket meséltek, - õ pedig vadásznaplójába feljegyezve, megírta azokat. Ugyan ki gondolta volna, hogy a kamatrabszolgaság „jogintézménye” a brazil õserdõkbõl ered?!


Molnár Gábor író - a hallottak alapján - leírja, hogy az 1820-as években gumi-csapolók (caboclok) gyûjtötték, kezdetleges módszerekkel és eszközökkel az õs-erdõben a kaucsuk-tejet, a gumifa nedvét, melyet aztán Európában gumigyártásra használtak fel. A gumicsapolók többsége felszabadult vagy szökött (?), eredetileg Afrikából származó néger rabszolga volt. (Nyilván a náluk „elõkelõbb emberek” nem vállalták a gumicsapolás nehéz mesterségét.) A munkamegosztás szerinti fel-állás a következõképpen festett: (1) A volt rabszolga dolgozott; - örült, hogy élt. (2) A gumicsapolókat (kik egyedül, magányosan végezték veszélyes munkájukat) az ún. „patron” (patrónus?) - a portugál munkavezetõ - látta el egyforma munka-felszereléssel, s számoltatta is el õket a munka eredményével, havonta. Ki mennyi gumitejet gyûjtött, annyi munkabért számfejtett neki a „patron” - papíron... (3) A „patron” felügyelõi fizetést kapott, amelyet a tengerentúlról folyósított a számára az anyaországban élõ portugál nemes, aki az egész üzlet hasznát learatta...


A gumicsapolókat tulajdonképpen „nem hajszolta” senki, - csak a megélhetés és egy számoszlop a „patron” napló-fõkönyvében, amely az adósság törlesztését regisztrálta. Amikor a ‘frissen beállt’ caboclo felvételre jelentkezett; - a „patron” ellátta õt a raktárából kivételezett munkafelszereléssel (gumicsapoló eszközökkel, karbidlámpával, függõággyal, bozótvágó késsel, machetével, szárított élelmi-szerrel, konzervekkel, stb.), és az új munkaerõ neve alatt megkezdett számoszlop tetejére milreis-ben kifejezve felírta azt az adósság-összeget, amelyet a caboclo-nak le kellett dolgoznia. A gumicsapoló aláírta a tartozását, majd egész hónapon át megfeszített erõvel dolgozott, csak csapolta a gumifákat. Hó végén pedig el-számolásra jelentkezett a „patron”-nál, aki átvette a kitermelt nyersgumi-bálákat - az átvételi árral beszorozva a mennyiséget, rögzítette az adós havi teljesítményét a naplóban. Majd a patron kiadta a gumicsapolónak a következõ havi élelmiszer-ellátmányát, amelyet - szemben „a bérrel” - adósságnövelõ tételként adott hozzá az elszámoláshoz. „Pénzt nem kapok?” - kérdezte a csapoló, persze csalódottan. „Amíg adós vagy, addig nem!” - felelte a patron. Ez így ment hónapról-hónapra, hosszú hónapokon át; amíg egyszercsak „a caboclo” szerette volna megnézni „a számoszlopot”, - hogyan is áll az adósság törlesztésével, mikor fog már végre tisztességes bért kapni? Bár ne tette volna! A „patron” felütötte napló-fõkönyvét az illetõ nevénél. „Nem dolgozol elég jól; túl kevés nyersgumit hozol, - ezért az adósságod megkétszerezõdött. Többet kell termelned!” - magyarázta a „patron” a végeredményt, a számoszlop alján...


Mindegyik caboclo minden hónapban - ugyanígy járt. A személytelen nemes a messzi Portugáliában, mindegyikük után, minden hónapban három arannyal gazdagodott...


A Molnár Gábor által megírt gumicsapoló-történet már közel 200 éves analógia. Csírájában magában hordja az egyetemes nemzetközi részvénytulajdon, és „az eladósítás” mai technikájának minden alapvetõ elemét, módszerét. Ki ne hallotta volna, az ugyanezen lényeget kifejezõ, évtizedes, szarkasztikus magyar mondást: „Ha erõnket megfeszítve, még az eddiginél is szorgalmasabban dolgozunk; csak egy kicsit fogunk rosszabbul élni, mint most!” Errõl szól ugyanis a fenyegetõ szó: kamatrabszolgaság! A kamat, az adósságszolgálat legbensõ lényege láthatólag független(íthetõ) az adós munkateljesítményétõl, - aki bármennyit dolgozik, soha nem éri utol önmagát, vagyis sohasem képes „ledolgozni” az adósságát. Mert akit eladósítottak, annak az adóssága nõttön nõ, - a kamatos kamat törvényei, az eredeti „hitelt” nyújtók kénye-kedve szerint... Mert épp ez a szisztéma a dolog lényege; - minden elõre kitervelten, pontosan ezért történik. A mai, globalizálódó világ fejlõdési trendjébõl, - vagyon, jövedelem és hatalom szerinti szerkezetébõl már felsejlik a közeljövõ egységes világrendje, amely a „globális demokratúra” világpolgárait és a nemzeteket három világállami kasztba sorolja: (1) Uralkodó és irányító politikai és pénzhatalmi elit. (2) Elsõdleges (alapító) és másodrendû, még elismert nemzetállamok. (3) Kamatrabszolgasorba taszított, eladósított látszat-nemzetállamok, provinciák.



Az elsõ csoport a nemzeti hovatartozástól független, szupranacionális elitbõl áll, - õk lesznek a világállam irányítói, utazó nagykövetei, komisszárjai, szakértõi, tanácsadói és helytartói. A második csoportba tartoznak kvázi-alapítói szinten: Nagy-Britannia, USA, Franciaország, Németország, Olaszország, Oroszország, Kína s Japán. A „másodrendû” nemzetállamok, például: a jelenlegi Európai Únió további tagországai. Kamatrabszolga-államok: az összes többi, köztük Magyar-ország is...



Drábik János írja a „Leleplezõ” nevû könyvújság 2002. IV/3. számának a 161. oldalán: „Egy demokratikus állam polgára valószínûleg elutasítaná azt a javaslatot, hogy az országát tudatosan versenyképtelenné tegyék. Még akkor is elutasítaná, ha ez legitim stratégia lehetne a világ erõforrásainak az újra-felosztására és fenntartására.” Pedig enélkül a globalizált világban soha nem lesz esélyegyenlõség és valódi globális demokrácia! Az ENSZ adatai szerint ma az emberiség fejlett ipari demokráciákban élõ alig 20 %-a fogyasztja el a rendelkezésre álló erõforrások 86 %-át, s a Föld népessége 80 %-ának csupán az erõforrások 14 %-a jut.” És ez az olló egyre csak tovább nyílik - a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények meg egyre szegényebbek lesznek. A szélsõséges jövedelmi és vagyoni polarizáció oka egyrészt a kamatos kamat embertelen mechanizmusában, a világ bankjainak bûnös, eladósító hitelezési módszereiben; - másrészt a fiktív, fedezet nélküli pénz (és derivatíváinak) minden mértéket meg-haladó ‘felszaporodásában’ keresendõ, illetve rejlik. Ma a világban az alapvetõen jogszerûtlen és illegitim tõzsdei és egyéb pénzügyi tranzakciók, a semmibõl pénzt teremtõ trükkök, illetõleg a pénz ún. derivatíváinak eluralkodása következtében mintegy kilencezerszer (igen, 9000-szer!) annyi pénztõke követeli magának az átlagos profit vagy kamat ‘realizálását’, mint amennyi lekötött készpénz normális, jogszerû körülmények között a teljes világkereskedelem (termelõi és fogyasztói) árucseréjének lebonyolításához szükséges... Ez kb. olyan, mintha 9000 eszkimó vadász kergetne egyetlen fókát! Ez a paranoid, parazita bróker-mechanizmus az, amely a világ vagyoni kettészakadásának okozója. A világ pénzügyi folyamatait nagyjából nyolc általános szellemi színvonalon vezénylik; szép példájául annak, hogy a Világbank és a Postabank között csak nagyságrendi különbségek vannak, az erkölcsiség csereszabatos...



Majd egyszer csak fejreáll az egész kamatszedõ kompánia, kihirdetik, hogy véget kellene vetni a ‘terrorista milliárdok’ liberalizált ide-oda utalásának és mégiscsak tûrhetetlen, hogy a legkülönfélébb, együvé nem tartozó személyek is békésen párba állva, bõröndszám hurcigálják szanaszét a frissen mosott pénzkötegeket. A pénzügyi válságot, a hamis pénzre épülõ hazug rendszerek összeomlását pedig világháborúk szokták követni; - még akkor is, ha apránként már az egész világ nagyjából egy közös akol. Az ún. integráció és globalizáció (mármint hogy hová huzigálják a nagy okosok a schengeni és egyéb államhatárokat) ugyanis mit sem változtat a pénz, a tõke, illetve a háború rabló és öngyilkos természetén. Vala-melyik hülye kilövi az elsõ rakétát, amire rögtön visszalõnek, s majd együtt be-jelentik a sokszáz-millió kamatrabszolgának, hogy Észak-Amerika ‘hadban áll’ pl. Kelet-Ázsiával, - hasonlóan, mint Orwell 1984-ében...







Orbán Viktor trónfosztása



1996. február 29-ikén megjelent a Demokratában „Miniszterelnöki mozaikkép” címû elemzésem. Igyekeztem meghatározni a személyt - a személyiségjegyeket, melyek birtokában 1998-tól ‘valaki’ Magyarország miniszterelnöke lehet.


„Az adósságcsapda-korszak (1981-tõl 2003.!) kormányai rendre mind ugyanazt csinálják: ‘kezelik’ az adósságállományt. A helyzet közben folyamatosan romlik: az életkörülmények már szinte mindenki számára elviselhetetlenek, mintha csak minden megújulási vágy és energiatartalék elveszett és elfogyott volna. Magyar-országról pedig ellentételezés nélkül, parttalanul árad kifelé az értéktelenné vált magyar munka, az export-termékek özöne, a tõke, a kamatok, a pénz, természeti ritkaságok, az arany, a kultúrális és szellemi értékek, az emberek, a szép lányok: egyszóval minden, ami él és mozog, ami mozdítható. Befelé pedig nem jön más, csak a rengeteg import bóvli, a hamis százdollárosok, a népbutító és a családot tönkretevõ liberális eszmék, az ostoba és primitív reklámok, a kultúrális és mû-anyag szemét, környezetszennyezõ technológiák, a karvaly tõke, a McDonald’s, a NATO és az IFOR, a rave és a techno, a kábítószerek és a kábítás, a multilevel system, a blõd mûhold-adások, az ukrán, az orosz, a ki tudja még milyen maffia. A valódi termelõtõke, a stratégiai befektetõk nem jönnek, mert Magyarországon jelenleg csak a rabló tõkének, az egy pillanat alatti haszonszerzésnek van esélye és ‘értelme’. Nemsokára nem marad itt semmi más, csak a puszta föld.”


Mára az anyaföldet is eladták - 7 év haladékkal...



„Ami 1988. és 1991. között Magyarországon lezajlott; - a lényegét tekintve egy csendes, vértelen manipulált forradalom volt (vö.: MSZMP MSZP-vé alakulása, spontán privatizáció, a köztársaság kikiáltása, MDF-SZDSZ-paktum, a taxisok blokádja, stb.), amelynek megvívásából ‘az elit’ szándékosan kifelejtette a nép-tömegeket, ‘nehogy bajt okozzanak’. Elég volt, ha szavaznak. Létre is jött a leg-modernebb álcázott diktatúra: a pénz és a média diktatúrája. A bankok, a sajtó, valamint az általuk pénzelt és sztárolt elit-politikusok tobzódnak a hatalomban, a vagyonban és a pénzben, miközben a nép mindenbõl kirekesztve nyomorog. A restrikció lényege, hogy a (kis)vállalkozók nem kapnak hitelt, így rövidesen már mindenki rabszolgává válik, aki nem a szûk körû elit tagja. Az átlagfogyasztás a fizikai létminimumra csökken, mint a rabszolgáké az ókori Rómában.”


Mindez ma fokozottan érvényes. Ha a létminimumon tengõdõk (a kisnyugdíjasok, a kistermelõk, a minimálbérbõl élõk és a kényszervállalkozók, a munkanélküliek és nagycsaládosok) létszámát összeadjuk: kiderül, hogy a fél ország egyik napról a másikra él, nyomorog vagy éhezik.


„Antall lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kívánt lenni, és ‘keresztény Magyarországot akart, mivel csak annak van jövõje’ - politikai örökségét pedig állítólag Orbán Viktorra hagyta. Antall meghalt (...) - a politikai örökség viszont elillant, mint a kámfor. (...) Mesterséges aggodalom-keltés, hangzatos blöffök, fontoskodó-riadt öntömjénezés, önfeledt paternalizálás helyett végre határozott koncepcióra - és azt megalkotó, megvalósító miniszterelnökre - lenne szükség, amely és aki segít az egész országnak mindenestül kikecmeregni az adósság-csapdából, amely és aki egyszer s mindenkorra véget vet az 1980 óta folytatódó mélyrepülésnek és megmutatja a hihetõ utat egy valódi és tartós konjunktúra korszak felé.” (...) „Pártállásától függetlenül, milyen is legyen Magyarország következõ, leendõ új miniszterelnökének a személyisége? (...) Karizmatikus személyiségnek kell lennie, aki gondolatmenetével, példamutatásával, pozitív kisugárzásával magával képes ragadni a legszélesebb néptömegeket. Nem lesz könnyû a becsapott nép bizalmát (újra) elnyerni, visszaszerezni. (...) Ha az új miniszterelnök nem ilyen lesz, ne adj’ Isten túl késõn érkezik, úgy még nehezebb idõknek nézünk elébe, vagyis: térdre, imához. Jó lenne végre egy olyan csendes, ‘jó irányban manipulált’, eredményes össznépi forradalom, amelyet az egész nemzet magáénak érezhetne - elõtte, alatta és utána, végkifejletében is. Jó lenne egy önálló (a népen kívül senkinek sem elkötelezett!), határozott, okos és erõs miniszterelnök, akinek tiszta, egyenes a tekintete. Gõgös vagy sanda tekintetûek, kérjük - ne jelentkezzenek!”



1996. május 2-ikán a Demokratában napvilágot látott Varga Domokos György interjúja Orbán Viktorral, a Fidesz elnökével. A beszélgetés tartalmi elemzését elvégezve; egy újabb tanulmányt készítettem, amely „Orbán Viktor szupersztár” címmel 1996. augusztus 8-ikán jelent meg a Demokratában. Ebbõl idézek most:


„A Magyarország gazdasági életét befolyásoló stratégiai döntések tekintélyes része a határon kívülre került. A kiszolgáltatottságunk nagyobb a kívánatosnál. Nem mindegy, van-e az országnak a haza iránt elkötelezett, az ország gondjait megértõ, átérzõ tõkeerõs vállalkozói rétege, amely mozog ugyan a világpiacon, de számára Magyarország nem csupán egy telephely, hanem a hazája. Nagyon lényeges, hogy a Magyarország sorsát meghatározó tulajdonosok között milyen számban vannak olyan gondolkodású tõkések, akik kötõdnek országunkhoz. Egy nemzeti elkötelezettségû tulajdonos nem érzi úgy jól magát a saját országában, hogy neki jól megy, de az országnak egyre rosszabbul. Magyarországon nem az a demokrácia van kialakulóban, amit Nyugat-Európából ismerünk. A homlokzat ugyan demokratikus intézményrendszert mutat, ámde a homlokzat mögötti élet merõben különbözik a nyugat-európai demokráciák mûködésétõl. Ma nagyon komoly kérdés, hogy egy maffia-gazdaság irányába mozdulunk-e el, vagy pedig egy nyugat-európai, a verseny áldásos hatásait is érvényesítõ piacgazdaság irányába. Egyre erõsödik a félelmem, hogy a maffia-gazdaság felé. Magyar-országon a polgári középréteg erõtlen, a mostani kormánypolitika pedig további gyengítését tûzte ki célul. A mai magyar politika nem a középréteg védelmét szolgálja a mindenkori nagytõke terjeszkedésével szemben, hanem a magyar politikát egyre erõteljesebben kebelezi be a nagytõke. Ha megnézzük, hogy Magyarország a saját piacának védelme érdekében, a saját nemzeti gazdasági érdekeinek védelmében milyen lépéseket tesz, és összevetjük a nyugati államok lépéseivel, akkor Magyarország nemhogy nem nacionalista, hanem önmagát egyenesen kiszolgáltató ország képét mutatja. Egyetlen, az európai integrációval foglalkozó tanácskozáson sem történik más, mint hogy a résztvevõk az úniós együttmûködés keretén belül különbözõ retorikákkal, de saját nemzeti érdekeiket képviselik. A világgazdaságba kétféle módon lehet integrálódni. Az egyik, hogy megpróbáljuk megõrizni magunkból azt, ami bennünket utánozhatatlanná tesz, tehát nemzeti karaktert ad nekünk. Miközben elfogadjuk a gazdasági parancsot, hogy integrálódni és együttmûködni kell, keressük annak az útját-módját, hogy közösségeinket, értékeinket, kultúránkat megõrizzük és gazdasági érdekeinket érvényesítsük. Aztán van egy másik megközelítés is, amely szerint ennek nincs jelentõsége - integrálódni kell, aztán lesz, ami lesz. Ha a rendszerváltásunknak nem a politikai intézményi, hanem az emberi dimenzióját nézzük, akkor a mérleg rendkívül elkeserítõ. Az igazi nagy baj tehát nem feltétlenül a makrogazdasági mutatókban ölt testet, hanem az emberi élet alacsony minõségében. Drámai módon romlanak a népegészségügyi és halálozási adataink, sõt, ezzel össze-függésben egyre súlyosbodik a népességfogyás régi problémája. Érdekes módon ennek megoldására a miniszterelnök úrnak még egy ötletre sem futotta. Ez a gazdaságpolitika egyre kiszolgáltatottabbá teszi a magyar nemzetgazdaságot a külvilágnak. Az olyan hagyományos közösségeket, mint a család - legyengíti, szétveri. Hajlok arra az állításra, hogy az SZDSZ és részben az MSZP bizonyos vezetõrétegének a fejében olyan társadalomkép él, amelyben a hagyományos közösségeknek nincs szerepük. Sõt, tehertételt jelentenek. Számukra egy modern társadalom a hagyományos közösségeitõl megfosztott társadalmat is jelenti, és ezt kívánatosnak, vagy legalább elfogadhatónak tartják. Egy ilyen társadalmat könnyebb manipulálni, könnyebb uralni. Az ember felteheti a kérdést, vajon az SZDSZ-ben és az MSZP-ben ugyanolyan fontosnak tartják-e a hagyományos közösségeket - felekezeteket, családot, nemzetet -, mint amilyen fontos szerepet mi tulajdonítunk ezeknek egy jövendõbeli Magyarország víziójában? Az a válasz következtethetõ ki, hogy nem. Az SZDSZ és az MSZP közötti gazdaságpolitikai vitákban nem társadalompolitikai kérdések játszanak szerepet, mint például a magyar családok jövõje. Olyan veszélyeztetett közösségben, mint a magyarság, a gazdaságpolitikában érvényesíteni kellene a demográfiai megfontolásokat. A két kormányzó párt között ezzel szemben nem társadalompolitikai vagy ezzel összefüggõ gazdaságpolitikai viták, hanem leginkább érdekcsoportok közötti pozícióharcok folynak. A mai kormány politikájának nincsen szellemi tartalma, következésképpen jövõképe sem. Nem egyszerûen hiányzik, de büszkék is arra, hogy nincs. A politika nem más, mint egy meghatározott közösség, ez esetben a magyarság érdekében és megbízásából végzett közszolgálat. Márpedig, hogy ez a nép honnan jön, hol tart és merre megy, fontos kérdések. Szerintem nem lenne szabad úgy kormányozni, hogy a kormányzók nem tudják megmondani, mi az a szellemi tartalom, aminek jegyében kormányoznak, és mi az a jövõ, amely felé irányítani szeretnék az ország hajóját.”


Orbán Viktor hét-és fél évvel ezelõtti szavai idõtállóak. A kormány leváltására egyedül a Fidesz Polgári Szövetség képes vagy esélyes. Orbán nem mindenben tökéletes, azonban az egyetlen lehetséges. 1998 és 2002 között Orbán Viktor és a Fidesz volt kormányon; de távolról sem valósult meg minden, amit Magyarország népe tõlük elvárt volna. Ugyanakkor elvitathatatlan, hogy a Medgyessy-kormány most szemmel láthatóan egy még mélyebb gödörbe kormányozza az országot, mint tette Orbánék elõtt Horn Gyula kormánya. Mind a gazdaságunk, mind a demokrácia zuhanórepülésben van. Könnyû lehet majd választásokat nyerni, de nehezebb lesz a gödör fenekérõl kimászni...



Volt egy harmadik írásom is, amelyet ‘persze’ nem adtak ki, csak felhasználtak. A tanulmányt 1996. augusztus 18-ikán írtam, „A Torgyánok fejedelme” címmel:


„Nem véletlen, hogy nem a Fidesz választási gyõzelmét ‘jósoltam’ meg, hanem Orbán Viktor egyezményes miniszterelnök-jelöltségét. Orbán ma már kialakult, szilárd-homogén személyiség, progresszív politikai erõ, - a Fidesz viszont hozzá képest fáziskésésben van, s ma még identitás-zavarokban is szenved. Elismerem, valóban furcsa politológiai jövendölés: egy egyezményes Orbán Viktor és a Kis-gazdapárt lehet együtt befutó - Torgyán József és a Fidesz viszont nem!” Együtt futottak be 1998-ban; - mindenki, és egymás nagy meglepetésére. Azután a ciklus végére ‘felbomlott’ a koalíció, megmutatva, hogy a Fidesz és a Torgyán vezette Kisgazdapárt egymással összeférhetetlen. Ma már nincs FKgP - a maradéka már a Fidesz része -, de újonnan alakult egy jobboldali politikai mozgalom, a Jobbik Magyarországért Párt, amelyik éppúgy akként szeretne a Fidesz választási, majd koalíciós partnere lenni, hogy elõbb még ‘megméretkezik’, vagyis ellentételezi magát vele szemben - addig feszítve a jelképes húrt, ameddig csak lehet...


A Szövetség közéleti kétheti lap 2003. október 31-iki számában Varga Gabriella összefoglalja a visegrádi dispután (október 19.) elhangzott beszédeket, amelyek lényege, hogy: „A jobboldali radikalizmus fékje a Fidesz.” Rozgics Mária, a Magyar Világ fõszerkesztõje felszólította a Fideszt, hogy adja át a helyét hiteles embereknek! Szó szerint a következõket mondták: „Orbán Viktor kezd olyanná válni, mint aki nem is tudja, hogy a hatalom visszaszerzésén túl vajon mit is akar még? Új csapat kell, feddhetetlen, támadhatatlan múltú, tiszta tekintetû.” Majd Gyurkovics Tibor: „Orbán Viktor nem jelentéktelen figurája a magyar politikai életnek. Ügyelni kell arra, hogy az õ vezetõ szerepe ne sérüljön a különbözõ csatározások folytán. A politikai mozgalmaknak arra kell irányulniuk, hogy Orbán Viktor olyan független politikai vezetõ szerepbe kerülhessen, kit a teljes jobboldal támogatni tud, anélkül, hogy ebben a langyos Fideszben felolvadna. Feltétlen szükségesnek gondolom a Kisgazdapárt olyan szellemi újjáélesztését, amely a jobboldal mellett áll. (...) Olyan Fideszre van szükségünk, amely le-számol a saját, bizonyos belsõ ellentéteivel és liberális súgóival, akik révén el-vesztette a választást. S szükség van a most szervezõdõ új erõre (ti. a Jobbikra), fiatalemberekre, az öregek hátsó udvarbeli nagy bölcs tanácsai mellett.” Vagyis hát: nincs új a Nap alatt! Tiszta tekintet, széleskörû jobboldali összefogás, háttér-bölcsek tanácsaival = gyõzelem! A megújuló (radikalizálódó) Fidesz - ami teljesen valószínûtlen! -, vagy radikális jobboldali egységfront; s az egyezményes miniszterelnök-jelölt Orbán lesz-lehet, amennyiben õ is úgy gondolja...


A Fidesz ‘megjavul’ - liberálisból átmegy radikálisba -, vagy a hátsóudvari bölcs öregek nagy tanácsai mellett megtörténik Orbán Viktor fidesztelenítése...


Vagy a trónfosztása.






Orbán Viktor aggodalmai



„A magyar nyelv és az egészséges kultúra lesz csak képes megtartani és újra-egyesíteni a nemzetet az országhatárok nélküli világban - hangsúlyozta Orbán Viktor a Fidesz kultúrális tagozatának szombati (2004. I. 17.) rendezvényén. A volt kormányfõ arról is beszélt, hogy ma már oly’ magánbirodalmak léteznek, amelyek mindenhová elérnek és beleszólnak az életünkbe.” Orbán Viktornak ez a beszéde a január 19-iki Magyar Nemzetben jelent meg „Orbán a bankár-kurzus veszélyeire figyelmeztet” címmel.



A következõkben kiemelem és részletesebben kommentálom a beszédnek azokat a részleteit, amelyek rendkívül újszerûek, és külön értékelõ elemzés hiányában el is sikkadnának. Orbán Viktor olyan veszélyekre figyelmezteti a társadalmat, sõt, az értelmiség legfogékonyabb képviselõit, amely veszélyekrõl eddig nem szólt a ‘fáma’ - említésük egyfajta ‘tabu’ volt! -, amelyrõl politikai vezetõink hallgattak.



„Nemcsak a pénzünk, hanem szavaink is hétrõl hétre egyre kevesebbet érnek. Sõt, manapság az sem ritka, ha kiderül, hogy nincs mögöttük semmi, vagy éppen hogy a valóság elkendõzésére, az emberek megtévesztésére, meg-zavarására használják õket.” Amióta újból a posztkommunista kormány regnál Magyarországon; kísérteties pontossággal ismét csak összeomlott minden pozitív várakozásunk, a gazdasági felemelkedésünkbe vetett reményünk. Jellemzõ, hogy a ‘szocialista’ kormány megint ‘szándékosan válságot idézett elõ’, hogy azután legyen mit ‘kezelnie’. A reform-kommunisták lételeme ugyanis a válság-kezelés, amit a gazdaság lefojtásával, fiskális pazarlással és monetáris restrikcióval, pénz-kivonással ‘valósítanak’ meg. Az árakat, az adókat csillagos égig emelik, a hitel-felvételt tovább nehezítik, az inflációt felpörgetik, a vállalkozásokat tönkreteszik. A mintegy szántszándékkal megbetegített gazdaság teljesítménye leromlik; - ami elsõsorban a külkereskedelmi mérleg, a fizetési mérleg valamint a forint-árfolyam hirtelen és drasztikus romlásában, az állam és a nemzetgazdaság fokozódó, gyors eladósodásában nyilvánul meg. Igen, a pénzünk is egyre kevesebbet ér, ami azt jelenti, hogy a cserearányaink romlanak, a magyar munka értéke devalválódik a világpiacon; - tehát nemhogy felzárkóznánk Európa legfejlettebb gazdaságaihoz, hanem gyorsuló mértékben lemaradunk azoktól. De a szavak is elveszítették egy-kori jelentésüket; - a kimondott és az írott szó is rohamosan értéktelenedik. Mert a szocialista frazeológia és retorika egyformán hazug - kizárólag az intézményes tehetségtelenség és tehetetlenség védelmét, apológiáját szolgálja. Az álszakértõk tolvajnyelve megint csak ‘nadrágszíj-meghúzásra’ szólítja fel - a költségvetésen keresztül - az ország lakosságát; gyakorlatilag megtagadva elemi kötelességét, miszerint az államnak minden eszközzel polgárai jólétén kell munkálkodnia. Még mindig a ‘jóléti rendszerváltás’ továbbfolytatásáról papolnak, holott ennek kódolt jelentése nyilvánvalóan a maradék vívmányok tökéletes felszámolása. Elégséges csak arra gondolnunk, hogy amennyiben a kórházak privatizációjával a lakosság egészségügyi ellátását is ‘profit-alapokra’ helyezik, azzal a megélhetés legutolsó szociális védõbástyáját is ledöntik. Bizony, Magyarországon a szónak már nincs jelentése, értéke, jelentõsége! De ez a jelenség még inkább igaz abban az össze-függésben, hogy az igazat ma sem szabad leírni, ma sem szabad propagálni; - az írott és az elektronikus sajtó szemenszedett hazugságokat terjeszt, ahelyett, hogy bemutatná az ország kétségbeejtõ valóságát. A valóság pedig az, hogy a helyzet egyre romlik. A megélhetési költségek észrevétlenül, a deklarált inflációnál jóval gyorsabban nõnek, az egyéni jövedelmek többsége nem éri el a létminimumot; az ország lakosságának legalább a fele egyik napról a másikra él, egyharmada pedig állandó nélkülözésben nyomorog, gyakorlatilag éhezik. Magyarország minimum a 3 millió koldus országa lett - újra. A munkanélküliség is vészes mértékben nõ; az állam nem a munkahely-teremtést és a vállalkozás-élénkítést, továbbá a szociális-egészségügyi gondoskodást tekinti fõ feladatának, hanem azt, hogy látszatra jól megfeleljen az Európai Únióba belépés és a Terrorizmusellenes Koalíció diktálta feltételeknek, ami a stréber magyar komprádor burzsoázia (az uralkodó pénzügyi-politikai elit) prominens érdeke.



„Attól tartunk, és attól õszintén tartunk, hogy a legyengített kultúra nem lesz elég erõs, hogy a vállára vegye és átmentse a nemzetet utódainknak. És ha a kultúra nem tudja már átmenteni a nemzetet, akkor a nemzetek helyét teljes mértékben a magánbirodalmak, a magánállamok veszik át. Azok a magán-birodalmak és magánállamok, kedves Barátaim, amelyek a nemzetállamok mögött és között a bankvilágot uralják, és mint a polip csápjai mindenhová elérnek. Némelyikük termel, olajat forgalmaz vagy bankja, televíziója van, újságja, politikai pártjai vannak, de vannak olyanok is, amelyek már ennyire sem megfoghatóak. És mégis úgy szólnak bele az életünkbe, úgy irányítanak, hogy eközben semmilyen felelõsséget sem vállalnak. Sem nép, sem táj, sem semmilyen élõlény iránt. És semmilyen közösséghez, csak a pénz, a haszon világához tartoznak.”



Orbán Viktor szavaiból világosan következik, hogy: (1) Az Európai Únióba való belépésünk után nemzeti identitásunk megõrzésének, kifejezésének már egyetlen eszköze marad(t) csak - a kultúra. (2) A kultúránk azonban - legyengített kultúra! (3) Ez a kultúra azonban (mivel nem elég erõs) nem lesz képes, hogy megõrizze a nemzet integritását - hogy átmentse nemzetünket egy határok nélküli világba. (4) Ekkor a magyar nemzet (mint összetartó erõ) helyét magánbirodalmak, magán-államok veszik át - vagyis a nemzet megszûnik, ‘idejétmúlt kategóriává’ silányul. (5) Így Magyarország politikai, pénzügyi s kultúrális értelemben szabad prédává, ‘senki földjévé’; - erõs nemzetállamok közötti ‘szabad zónává’ és vadászterületté válik. (6) Márpedig a vadászok (vö.: az olasz vadászok énekes-madár terítékével) csak ‘levadásznak’ - mindent, ami mozog, felelõsség-vállalás nélkül. (7) Egykori hazánk a nemzetközi tõke, a profithajhász vállalkozások kísérleti terepévé alakul.



Alapvetõ tévedésnek, sõt, félrevezetésnek tartom a Magyar Nemzetben megjelent címet - Orbán a bankárkurzus veszélyeire figyelmeztet -; annak ellenére is, hogy a fenti részben Orbán tényleg megemlíti a bankokat. „Azok a magánbirodalmak és magánállamok (...), amelyek a nemzetállamok mögött és között a bankvilágot uralják, és mint a polip csápjai, mindenhová elérnek. (...) De vannak olyanok is, amelyek már ennyire sem megfoghatóak.” A lap szerkesztõje vagy jóhiszemûen félreértette Orbán mondanivalóját, vagy - ‘el akarta terelni a figyelmet’ a valódi mondanivalóról! Ugyebár mostanában ‘jobboldali politikai szállóigévé’ vált, hogy a Medgyessy-kormánnyal egyfajta ‘bankárkurzus’ valósult volna meg hazánkban. Ez egyrészt igaz megállapítás, másrészt nem teljesen; - de leginkább: félrevezetõ. Kétségtelen, hogy az országot egyrészt maradéktalanul ‘a belföldi és a külföldi bankárok akarata, döntései, fiskális és monetáris profit-várakozásai’ irányítják; - másrészt a vezetõ politikusaink - Medgyessy Péter, László Csaba, Draskovics Tibor, stb. - személy szerint is ugyanannak a bankár-klikknek a tagjai, akik már 1982 óta terelgetik Magyarországot a reformkommunizmusból a megállíthatatlan eladósodás nemzeti végromlásába. Tény az is, hogy ez a társaság kormányzatként a bankárok mohó, fösvény és kapzsi természete szerint viselkedik; Marx Károly után szabadon pénzt szülõ pénznek tekintik vagyonát, mûködõtõkéjét, amelynek profitját egyrészt a nómenklatúra, másrészt a multinacionális tõke aratja le. Sõt, még az is igaz - közhely! -, hogy a Medgyessy-kormány duplán vette vissza a néptõl mindazt, amit kormányra lépésekor felelõtlenül szétosztott; vagyis ebben a tekintetben is a bankárok szûklátókörûségét idézi, akik kamatos kamattal terhelik pénzkihelyezéseiket, mert képesek levágni az összes aranytojást tojó tyúkot, mely képtelen azonnal s maradéktalanul eleget tenni a szupranacionális harács fûnyíró elvû kamat-törvényeinek, illetve profit-követelményeinek. Ez tehát mind igaz; de Orbán Viktor egyáltalán nem ezt az igaz közhelyet helyezte mondanivalójának a fókuszába! Hanem azt a figyelem-felhívást, ami a kiemelt (aláhúzott) kifejezések lényegi tartalma. Rendezzük sorba ezeket! Orbán Viktor olyan szervezetekrõl - magánbirodalmakról és magánállamokból - beszél, amelyek a nemzetállamok mögött és között (és felett!) uralják a bankárvilágot, és mint a polip csápjai, mindenhová elérnek s vannak köztük olyanok, melyek konkrét tevékenységgel már nem is megfoghatóak! Orbán nem nemzetközi ‘bankárkurzusról’ szól, hanem háttéruralmi magánbirodalmakról, összefonódásokról (Co-Nexus?!), amelyek a nemzetek felett - mint eszközt - uralják, és ismeretlen céljaikra fel is használják a bankárvilágot. Nézzük meg, miként is ír ezekrõl a szervezetekrõl mintegy tíz évvel ezelõtt Vass Csaba, az ismert szociológus!


„Tûrhetetlen ellenségek mindazok (mármint a globalizáció számára), kik a diktált helyett a maguk alkotta világban; diktált kényszerazonosságok helyett a maguk alkotta azonossággal akarnak élni. (...) A globalizációs világhatalom urai fel-ismerték: a hatalmuk megtartása azon múlik, hogy az életünk szövetét alkotó valóságon és a szociális azonosságtudatunkon felül képesek lesznek-e a magán-azonosságunkat is meghatározni. Ehhez azonban le kell rombolniuk minden természetes közösséget - családot, baráti társaságokat, szomszédsági kötelékeket (és a nemzetet, sõt, a nemzeti azonosságtudatot!) -, amelyek az azonosságalkotás szabadságának biztosítékai, majdpedig ezeket az általuk diktált csoportokkal kell helyettesíteniük. (...) Itt már olyan hatalom létrejöttét kísérhetjük nyomon, amely nem az egynemû javak újraelosztását ragadja magához, hanem mélyebb szintre hatol, és ott erõszakkal alakítja át a maga (önzõ) érdekei szerint a folyamatokat. A globalokrácia felismerte: hatalmát csak akkor tarthatja meg, ha kiragadja a magánemberek hatalmából azt, hogy önmaguk értelmezhessék a mindennapjaik eseményeit. (...) Az értelmezési erõszak tisztára szimbolikus erõszak. A világ-televíziók, a világfilmek, a megareklámok - az értelmezési erõszak nem legitim hatalmi intézményei - mind-mind arra szolgálnak, hogy megkérdõjelezhetetlenül, sõt, szabadságunk mindenekfeletti bizonyítékaként azt a diktált valóságot építsék fel és építsék újjá, amely a szupranacionális globalokrácia belsõ harcai minden-kori állásának, vagy éppen a pillanatnyi szeszélyeinek felel meg. Manapság a globalizáció elborzasztó sajátosságaként szembe kell néznünk egy, még a test elpusztításánál is borzalmasabb fejleménnyel. A test elpusztítása (pl. a háború!) megsemmisítette, nullpontra taszította az egyes emberek létét. A globalizáció viszont - puha világháborús érintkezési módja, multikultúrája révén - még ezen a látszólag felülmúlhatatlanul nagy ‘teljesítményen’ is túltesz, és megváltoztatja azt, amit eddig kultúrának neveztünk: egész nemzeti társadalmak, és bennük számtalan ember létét negatív emberi létbe fordítja. (...) Ravaszul kifejlesztették még a pusztító rombolásnál is ‘kifinomultabb’ módszereket: a testet megõrizték, sõt, fel is táplálták, ám az egyes személy emberi azonosságát elpusztították. „De szörnyû sors várt arra, akit a zsuanzsuanok megtartottak a maguk foglyának ..., sirit húztak az áldozat fejére ... levágtak egy jól megtermett tevét. Frissiben megnyúzták ..., a legsúlyosabb, legszívósabb részét, a nyakbõrt választották le róla. Darabokra vágták, és még gõzölgõ állapotban ráfeszítették a fogoly le-borotvált fejére. Ez volt a siri. Ki ezen a procedúrán keresztülment, az vagy nem élte túl a kínzást, s meghalt, vagy egész életére elvesztette az emlékezetét - mankurt lett belõle ... A mankurt (többé már) nem tudta, ki õ, milyen törzsbõl-nemzetségbõl való, nem tudta a nevét, nem emlékezett gyerekkorára, apjára, anyjára - egyszóval nem ismerte fel magában az emberi lényt.” A globalizáció ‘tökéletesítette’ a sirit: a puha erõszak és az erõszakszervezetek révén fájdalom-mentesen, veszteségek nélkül, nagy tömegeken viszi véghez a ‘mankurtosítást’. Mi több, olyan mankurtok lágy mechanizmusos tömeggyártására rendezkedett be, akiket nemcsak egyszer és egyetlen irányban romboltak le, hanem - fordított görög utópiaként - tetszés szerinti számban, elõre programozottan újra meg újra az emberi azonosság beszélõ szerszámaivá lehet tenni. A globalizációt jellemzõ dekonstrukciós (kontraszelekciós, ‘hasonmás-gyártó’) kultúrának éppen ez, - az emberi azonosság nélküli, negatív létû masszának az irányított újraépítése a magva. (...) A globalizáció szupranacionális szervezõdései (ezért) alá-és fölé-rendeltséget alakítottak ki a globalizációs szupranáció, illetve a modern polgári nemzet között: a szupranemzet íme anyanemzete fölé kerekedett.”


De ezek után olvassuk tovább Orbán Viktort:



„Kedves Barátaim! A két világ, egyfelõl a sorsára hagyott emberek, másfelõl az összetartó közösségek harcában, a kettõ közötti küzdelem csak ritkán zajlik a terepen és fegyverekkel. A vetélkedés a jövõért lelkekben, a szívekért folyik; ezért nekünk is lélekben kell elsõsorban megerõsödnünk. Ortega azt írja: „Az embernek minden pillanatban ki kell választania a maga létformáját, vagyis kényszerbõl szabad. A választás szabadsága pedig az, hogy az ember úgy érzi, bensõségesen felszólítják arra, hogy épp a legjobbat válassza.” Vagyis kedves Barátaim, ha mi magyarok nem választunk magunknak létformát, akkor majd más (a szupranáció!) választ nekünk. Ezért nekünk mindannyiunknak, akik a magyar kultúráért felelõsséget érzünk, és tudunk is érte tenni valamit, ugyan-az a feladatunk. Mutassuk meg, hogy a magyarokban is van akarat, erõ és szándék a választásra! Mutassuk meg, hogy van a magyar kultúrában annyi erõ, annyi ki nem apasztott, el nem herdált tartalék, amely képes visszaadni a szó értékét. Mutassuk (most) meg, hogy megtisztítható az a tó, amelynek vizét a rátelepített ipar folyamatosan szennyezi, és amelyben néha mi magunk is úgy kóválygunk, mint a hasvízkóros halak! Mutassuk meg, hogy egy egészséges kultúra képes lesz egy országhatárok nélküli világban is megtartani és újra-egyesíteni a magyarságot! És végül, kedves Barátaim, mutassuk meg, hogy csak az összefogásnak, az egymásért (s a nemzetért!) érzett felelõsségtudatnak, a közös munkának van jövõje. Csak annak a létformának van élhetõ jövõje, amelynek kereteit maga a nemzet szabja meg. (...) Lándzsát törünk az európai színtéren is a szabad nemzetekbõl álló kereszténydemokrata jövõ mellett.”







Mítosz, legenda és a szomorú valóság



Miért van, hogy minden demokratikus szabadságjog látszata ellenére ma sincs a magyarokban semmiféle újrakezdõ, nemzet-és országépítõ lelkesedés; pl. európai úniós csatlakozási eufória, stb.? Miért ‘folytatódik’, hogy a nagycsaládok, a kis-vállalkozók, a kiskeresetûek és a nyugdíjasok összeszorított foggal, emberfeletti erõfeszítésekkel igyekeznek jobb életet teremteni önmaguknak és szeretteiknek, - vagy legalábbis megpróbálják a felszínen maradva „átevickélni” a mát, egy jobb holnap reményében? Hogy ennek ellenére sem az egyének döntõ többsége, sem a társadalom összessége nem jut elõbbre jottányit sem? Miért van, hogy a regnáló elit semmilyen hosszú távú jövõképet, ország-eszményt nem képes, vagy nem is akar célként megfogalmazni és a nemzet elé állítani; amiért az erkölcsi színvonal még a gazdaságinál is mélyebb ponton áll, és megállíthatatlanul süllyed tovább?!



Úgy gondolom, hogy a tragikus közállapotaink igazi magyarázata - mint mindig, most is - a történelmi múltban, a közelmúltban keresendõ; tudniillik abban, hogy valami eredendõ hazugságtól, hazudozástól kellene végre megszabadulnunk!


Azt hittük, azt reméltük, hogy „a kettõs élet” - külön családi (magán) és külön közösségi (társadalmi) -, a kettõs mérce, a suttogó kommunikáció és a rejtõzködõ gondolkodásmód kizárólag a létezõ szocializmus önnön skizofréniája, így rögvest megszûnik, amint - így vagy úgy, de - áttérünk a polgári fejlõdés demokratikus útjára. Tíz-tizenkét év után rá kellett döbbennünk, hogy vagy egy valóságként sohasem létezett illúzió rabjai voltunk, - vagy pedig hiába váltottunk rendszert, a világ eközben tõlünk függetlenül is végleg elromlott... Nem tárgya a jelen össze-foglalómnak - noha mint olyannyira emlékezetes, Suchman Tamás, a kisvárosi fuvarosból lett privatizációs miniszter is így védekezett a Tocsik-ügy kapcsán a Parlamentben: „Nem a magyar privatizáció (a közélet), - hanem a világ ilyen korrupt!” - a világ sajnálatos idõközbeni „elromlásának” történeti elemzése; így most kizárólag a saját kis magyar világunk sanyarú helyzetét értékelem, a kellõ történelmi visszatekintéssel.



Szeretném felhívni a figyelmet egy mítosz (legenda) és a valóság szöges ellen-tétére; - ugyanis az a helyzet, hogy a mai posztszocialista közállapotaink tovább-élõ, folyamatosan újratermelõdõ hazugságrendszere és szövevénye közvetlenül a történelmi közelmúlt tudathasadásos megítélésébõl, kettõs mércéjû értékelésébõl fakad. Vegyük észre: miközben jobboldali és baloldali politikai elitünk késhegyig menõ harcot vív egymással, hogy lassan megfojtják egymást egy kanál (zavaros) vízben, - aközben „tökéletesen” egyetértenek az alábbi négy dologban:


n Mai demokráciánk elvi és erkölcsi síkon az 1956-os spontán forradalom, nép-felkelés és szabadságharc közvetlen és dicsõséges vívmánya.


n Mai demokráciánk konkrét jogi és anyagi alapja az 1990-ben tudatosan végre-hajtott rendszerváltás, a vérnélküli reformok „forradalma”.


n A magyar állam pénzügyi koncepciója, gyakorlata és külgazdasági politikája 1982. óta jogfolytonosan változatlan: befelé monetáris restrikció, kifelé hitel-felvétel jellemzi.


n Arccal a NATO, az Euroatlanti Integráció, a Terrorizmusellenes Koalíció és az Európai Únió felé, melyek majd „megoldják” minden gondunkat.



Nem nehéz eljutni a felismerésig, hogy itt tulajdonképpen a régi és az új elit elvi kiegyezésérõl van szó; - a követendõ elvekrõl kötöttek egymással egy elvtelen paktumot, aminek valódi lényege a tûz és a víz összebékítése. A kiegyezés elsõ 3 „elvi” pontja persze szerves összefüggésben áll egymással, és azokat kvázi hegeli triádaként, - cseppenként, mint drogot, vagy mérget adagolják be a szakrális és megfellebbezhetetlen igazságokra egyrészt kiéhezett, másrészt igencsak fogékony népnek. Az 1956-os forradalom emléke szent, - hóhéroknak és áldozatoknak egyaránt; így szól a tézis. Az igazság az, hogy 1956. forradalma és szabadság-harca egyrészt nem volt spontán (ösztönös) népfelkelés, másrészt a hóhérok és az áldozatok „eszmeiségében” nem volt semmi közös. Továbbá: a ma megvalósulni látszó „polgári életmód” semmilyen motivációja, célkitûzése a legkevésbé sem azonosítható, nem is vezethetõ le 1956. eszményeivel/eszményeibõl; éppen úgy nem, amint pl. 1948. eszméivel/eszméibõl sem. (Bárki végiggondolhatja ezt, pl. a máig sem megvalósult híres, március 15-iki 12 pont tartalma alapján, - önállóan.) Az 1956-os forradalom „közös, szent emléke” tehát egy skizofrén mítosz...



Az 1990-ben végrehajtott tudatos, vérnélküli rendszerváltás teremtette meg a mai demokráciánk konkrét alapjait; mondja a kiegyezés szerinti antitézis.


Ez azért a forradalom-elmélet antitézise, mert annak az egyébként tudománytalan „rögeszmének” próbál rábeszéléssel bizonyságot és érvényt szerezni, miszerint a nép tudatos cselekvéseként „váltottunk rendszert” (hiszen mindenki a rendszer-váltásra szavazott, mondják, pedig errõl nem is szavaztunk), - valamint, hogy vértelenül, reformok útján egyáltalán lehetséges csak úgy „rendszert váltani”. Az a valóság (és az igazság), hogy a rendszerváltást a régi és az új elit paktuma „etette meg” a néppel, egy elõre módszeresen kifundált forgatókönyv szerint. A paktum-elit tehát rendszert váltott a nép feje felett, majd elhitette a néppel, hogy ez az õ „vértelen forradalma” volt... Mindenki életben maradt, senkinek a haja szála sem görbült meg, - bezzeg 1956-ban...! S mintegy bizonyságul az antitézis hamisságára; lám - végül is nem nagyon változott meg semmi...



A rendszerváltás, mint tudatos, vértelen népi forradalom - hazug legenda.


Az 1982. óta változatlan és egységes állami pénzügyi politika stabil anyagi alapja „jogfolytonos demokráciánknak”, hiszen a monetáris restrikció „meg-óvja” gazdaságunkat a túlzott növekedéstõl, ami pl. is inflációt gerjesztene, - másrészt már tagjai vagyunk a Nemzetközi Valutaalapnak, a nemzetek nagy közösségének; mindig kapunk hitelt a Világbanktól, amennyi csak kell. Ha esetleg nem tudnánk kamatostul visszafizetni, akkor majd legfeljebb jelzálog-fedezetül szolgál a nép társadalmi tulajdona (a nemzeti mûködõ tõke), végsõ esetben a föld.



Íme tehát a szintézis, - 1956. és 1990. elvtelen és gátlástalan paktuma! A magyar nép öntudatosságának legmagasabb fokára emelkedett, és mivel - tanulva a múlt (egyébként szent!) szenvedéseibõl - a legkevésbé sem akart megvívni egy újabb véres (és kilátástalan?) forradalmat a reformkommunisták ellen; inkább kiegyezett mindenkivel, és rendszert váltott - közkívánatra... Ezzel (1956. után) egy újabb, még dicsõségesebb követendõ példát állított Kelet-Európa népei elé: hogy is kell demokratikusan leváltani egy diktatórikus rendszert?! Az igazság az, hogy amint a spontán forradalmak sem léteznek (a magától forrongó nép „elmélete” csupán pragmatista leninista mítosz), - úgy még kevésbé létezik a tudatos össznépi rend-szerváltás, pláne annak egy még tudatosabb, a vezetõ elit által megszervezett spontán (!) változata, magyar módon koreografálva. Sokkal valószerûbb változat a magyar régi és új elit paktumos összefonódása egymással, majd azután a közös kollaborációjuk a külföldi hitelezõkkel, titkos végcéllal, hogy az államkölcsönök jelzálog-igényének érvényesítése jogcímén együtt lenyúlhassák a népvagyont, - ki portfolióért, ki jutalékért árulva egy gyékényen a hazát. A döntõ bizonyíték maga az eladósodás egész folyamata. Említettem, hogy modern korunkban sem spontán forradalmak, sem össznépi rendszerváltások nem léteznek. De a legkevésbé sem valószínû bármely állam „spontán” eladósodása! Különösen az elképzelhetetlen, hogy a fejlett Nyugat csak öncélúan hitelezze összeomló félben vegetáló nemzet-gazdaságunkat, 1982-tõl egyre fokozódó mértékben!


Hivatkozom Dr. Drábik János a „Leleplezõ”-ben megjelent elemzésére, melyben korabeli MNB-dokumentumok felidézésével mutatja be: Magyarország 1982-ig mindössze 1 Mrd USD külsõ államadósságot ‘halmozott fel’, - majd az 1980-as évek végéig az adósság a kamatos kamat törvényszerûségei szerint, anélkül, hogy újabb ‘valós’ hiteleket vettünk volna fel (!) 20,5 Mrd USD-re nõtt... Az adósság jogfolytonos szolgálatát a rendszerváltáskor az Antall-kormány „szolgalelkûen” felvállalta. Drábik felteszi a kérdést: mi okozta, és milyen dokumentumok (vagy milyen tárgyi tartalom) támasztják alá az adósságunk ilymértékû felszaporodását? Elszámolás ugyanis errõl sincs. Különös aktualitást kap az egész kérdéskör most, amikor kiderült az új szocialista kormány miniszterelnökérõl, hogy az elõzõ rend-szerben fedett rendõrtisztként dolgozott a Pénzügyminisztériumban. Medgyessy Péter parlamenti beszédjében (és azóta is, több televíziós csatornán is) elmondta, hogy 1978 és 1982 közt titkos megbízatásként hazánk beléptetésén munkálkodott a Nemzetközi Valutaalapba, azért, hogy Magyarország ettõl kezdve könnyebben kaphasson világbanki és egyéb hiteleket az elavult gazdaság, a veszteséges állami vállalatok finanszírozására, mint azelõtt, illetve mint más országok, amelyek nem tagjai a Valutaalapnak. A feladata volt, hogy egyrészt elemzõ tanulmányok össze-állításával készítse elõ Magyarország belépését, másrészt ügyeljen arra, hogy a belépés titkai sehogyan ne juthassanak a külföldi titkosszolgálatok, pl. a KGB tudomására. Büszke - mondta a miniszterelnök -, hogy ilyen vállalható küldetést teljesített...



Ha hinni lehet Dr. Drábik hivatkozott elemzésének és dokumentumainak, úgy az a dolog pikantériája, hogy Magyarország eladósodása, sõt: eladósítása (!) éppen 1982-tõl, a Nemzetközi Valutaalapba történt felvétel idõpontjától kezdõdött el, hiszen az addigi 1 Mrd USD államadósságunk a következõ 7 év során több mint a 20-szorosára növekedett, és 1989-ben el is érte a 20,5 Mrd USD-t, - miközben az eredeti hitelek összegeit tizenegyszeresen is kamatostul visszafizettük, anélkül, hogy újabb „valódi” hitelt vettünk volna fel. A legdöbbenetesebb, hogy Magyar-ország ezen idõszakban már egyáltalán nem a gazdaság termelõkapacitásainak modernizálása céljából vett fel újabb és újabb külföldi hiteleket (mint tette azt az 1970-es években), hanem csupán a kamatok folyamatos fizethetõsége érdekében!


Legalábbis ez volt „a szöveg”, - visszamenõleges magyarázatként. Tény, hogy az adósság ilymértékû felszaporodása nem magyarázható egyszerûen a kamatos kamat matematikai törvényével, - még ha irreális nagyságú uzsorakamat terhelte a kölcsönöket, akkor sem! Hihetõbb az a mostanában szárnyra kapott leleplezés, amely szerint „a hiányzó láncszem”, illetve a hiányzó 10-15 milliárd dollár - mint guruló dollárok - Moszkvában, Havannában, Tripoliban, Bagdadban vagy más rejtélyes helyeken landolt; vagyis az IMF-be cselbõl beléptetett Magyarországot csak afféle tranzit-pénzmosodának használhatta fel a kommunista világforradalmi központ... Máig fizetjük, kamatos kamattal is növelten „a világforradalmi inter-nacionalizmus” vaskos dollárszámláit, - miáltal eladósodtunk. Netán a bécsi CW Bankon át? Annak mindez ‘a profiljába illett’; - el is tûnt vagy 120 milliárd forint!


Magyarán: Magyarország eladósítása titkosszolgálati feladat lett volna?!


Ezt mellesleg leginkább a nép elõl kellett eltitkolni, ami meg is történt...



Vidám pillanatfelvételünk 1990-ben az abszolút tudatosan rendszerváltó Magyar-országot mutatja, mikor a frissen megválasztott Antall-kormány a népfelség elvét nagyvonalúan mellõzve éppen átvállalja az illegitim államadósság jogfolytonos szolgálatát, amivel persze a külsõ hitelezõk elõtt saját pénzügyi önazonosságát is (!) deklarálja a megelõzõ, reformkommunista Németh-kormánnyal; azzal, amelyik alig 1 évvel korábban szintén csak „rácsodálkozott” az épp elõtalált államadósság összegére...! De ez még mind semmi. Annak ellenére, hogy az Antall-kormányra az adósságszolgálat felvállalásával kapcsolatban semmilyen külsõ nyomás (lásd: Schamschula György gazdasági tanácsadó, volt közlekedési miniszter errõl szóló írását az 1997. V. 29-iki Magyar Demokratában!) nem nehezedett, - Antall József kormánya rögtön olyan tartalmú koncepciót dolgozott ki, miszerint a 20,5 Mrd USD külsõ államadósságot a hirtelen állami vagyonná konvertált (degradált) társadalmi tulajdon, vagy más szóval: a nemzeti mûködõ tõke kampányszerû privatizációjával, annak a bevételébõl kell kiegyenlíteni. A koncepciót a lázas megvalósítás követte, - az alábbi gazdasági eredményekkel:


n A teljes nemzeti ipar és kereskedelem 80 %-a multinacionális tulajdon; 20 %-a pedig a nómenklatúra-burzsoázia tulajdona lett.


n A rendszerváltó kormány kvázi jóváhagyta a spontán privatizációt, - de sem az 1990. elõtti, sem az 1990. utáni privatizáció koncepciója soha nem került jóvá-hagyás céljából a magyar Országgyûlés elé. A bevétel alig 6-8 milliárd USD.


n A mintegy 60-100 Mrd USD becsült értékû nemzeti mûködõ tõke 90 %-ban „eltûnt” a privatizáció során; - az államadósság viszont tizenkét év leforgása alatt a négy-ötszörösére növekedett.


n Az 1988 és 1998 közti 10 év alatt lezajlott állami vagyonértékesítésrõl, annak a gazdasági eredményérõl mind a mai napig nem született semmilyen össze-foglaló elszámolás, vagy tájékoztatás, - sem az Országgyûlés, sem az ország nagy nyilvánossága számára.


n Az elmúlt 12 évben több parlamenti felszólalás kezdeményezte a privatizáció intézményes felülvizsgálatát, egyes ügyekben bizottságok alakultak... Lényeges elmarasztalás, büntetés, vagy pláne szerzõdés semmissé nyilvánítása - egyetlen jelentõs esetben sem történt. A kétes tranzakciók iratanyaga számos esetben - egyszerûen eltûnt...


n A rabló privatizációk egyenes folyománya, hogy az államadósság növekedése öngerjesztõ folyamattá vált, hiszen nincsen már több olyan értékesíthetõ port-foliónk, amelynek az egyszeri magánosítása révén a negatív tendencia meg-fordítható lenne. A kamatfizetési kötelezettségünk egyre csak nõ, - amitõl mind a költségvetés, mind az adófizetõk kamatrabszolgaságba süllyednek, ami azt is jelenti, hogy a megtermelt GDP egyre növekvõ hányadát kamatfizetésre kell fordítanunk.


n Teljes kiszolgáltatottságban lépünk be az Európai Únióba, - hiszen már szinte csak egyetlen profittermelõ nemzeti tulajdonunk maradt: a termõföld. Hét éves moratóriummal, azután az is a multiké lesz... Kizárt, hogy a magyar gazdák önerõbõl túllicitálhatják a külföldi spekulánsokat.



A történelmi események - legalábbis 1982. óta - magasfokú tudatosságot és terv-szerûséget mutatnak; nem lehet elmenni annak lehetõsége mellett, hogy az egész történéssorozat valójában egy olyan ok-okozati összefüggés-lánc, amelyet vala-milyen erõk ‘terepasztalon’ jó elõre lejátszottak, majd a szimulált folyamatokat a valóságban is végrehajtották.



Elviekben három eshetõség kínálkozik:


· Bizonyos, konkréten nehezen meghatározható külföldi politikai és/vagy pénz-ügyi hatalmak, háttérerõk ‘összeesküvése’, korporációja Magyarország port-foliójának, mûködõ tõkéjének, vagyonának, piacainak, termõföldjének, munka-erejének megszerzésére, illetve „kihasználására”, - ami teljesen valószínûtlen, ezért a felvetése is merõ ostobaság...!


· Spontán folyamatok, véletlenszerû történések megtévesztõ sorozata, ami utólag (látszólag) tudatos tervezésnek is tûnhet. Ez meg színtiszta képtelenség...


· Valamely, a hatalmat régóta kizárólagosan gyakorló, diktatórikus erõ (réteg) - pl. a reformkommunista pénzügyi elit - oly magas fokra jut el „a népgazdasági tervezésben”, másszóval a makrogazdasági folyamatok modellezésében, hogy képessé válik a szocialista nemzetgazdaság „tendenciózus végelszámolására”, amelynek során a nép társadalmi tulajdonát külföldi privatizátorokkal meg-egyezésben éli fel. Ez nem összeesküvés, „csak” összefonódás és kollaboráció, magyarán szólva: CO-NEXUS, amelynek a baljós jelentését évekkel korábban némileg más összefüggésben megismerhettük. (Lásd „kicsivel” részletesebben: a 2001. novemberében, a Válasz Könyvkiadónál megjelent „Nexusban a Co-Nexussal” könyvemben) Létezett egy exkluzív, szûkebb körû „establishment”, amelynek a tagjai az országos méretû trükköt - tudniillik: a népgazdaság önzõ célú „végelszámolását”, szezonvégi végkiárusítását - kiagyalták, s a titkát máig szigorúan õrzik... Vajon nem ez-e a rendszerváltás „legféltettebb”, legbensõbb titka, - az „ügynök-rendszerváltás” misztériuma?! Vajon nem arról van-e szó, hogy ami ‘balról hõstett’, az jobbról hazaárulás?!



Az egymásraépülõ tranzakciósorozat feltételezett fázisai a következõk lehettek: (1) Elõre láthatták a rendszerük végsõ bukását - 1980. (2) Elõre megtervezték, koncepciót alkottak; hogyan fordítsák a bukást is a maguk javára - 1980. (3) Kitervelték az állam eladósítását, beléptetését a Nemzetközi Valutaalapba - 1981. (4) Belépés, majd növekvõ világbanki hitelfelvételek, melyeknek látszólag semmi értelme; megvalósulásukról és anyagi tartalmukról, összegeikrõl nincs semmiféle tételes elszámolás - 1982-1989. (5) „Csalárd öncsõd”, vagyis a 20,5 Mrd USD külsõ adósság „felfedezése”, az „önkéntes” hatalomátadás bejelentése - 1989. (6) „Rendszerváltás” - 1990. (7) „Spontán privatizáció”, 20 %-nyi nemzeti vagyon ellopása - 1988-1990. (8) A társadalmi tulajdon kvázi „államosítása” - 1990. (9) Az állami vagyon átjátszása a multinacionális társaságoknak, persze busás jutalék fejében - 1990-1998. (10) A hatalom végleges visszavétele; egyidejûleg legenda-ciklus költése a dicsõséges múltról, amelyben a hõs pénzügyi szt-tisztek a KGB-vel dacolva megalapozták hazánk demokratizálódását és növekvõ anyagi jólétét...



Bûvös körben élünk - bûnös körben! -, amelyben a kiindulópont és a végcél egy-és ugyanazon történelmi átverés; a hamis rendszerváltás eredeti bûne, melyet sem megkerülni, sem helyrehozni többé nem lehet. Sajnos az ún. ‘jobboldali elit’-nek - önkritikát gyakorolva - végre tudomásul kéne vennie, hogy - jutalék ide, jutalék oda - csúnyán becsapták, mert ez az egész olcsójáték eleve arra ment ki, hogy a ‘szocialisták’ visszakapják hatalmukat, majd utána européer szociáldemokratákká „keresztelhessék át” magukat...


Az Európai Únióba már egy konszolidáltabb, szolídan eurokommunista Magyar-ország lép be, kommunista milliárdos tõkésekkel és eurokommunista (világ)állami establishmenttel; afrikai szegénységben élõ, eladósodott és kizsákmányolt kamat-rabszolga néppel, nemzeti vagyon nélkül s az integráció által kifosztott országgal, zsebszerzõdésekkel eljelzálogosított termõfölddel, növekvõ hiányú, ürülõ költség-vetéssel, üres kasszával, foszló társadalombiztosítással, - megkopasztva s anya-szült meztelenül...


Az egész ország ráment, amikor Antallék besétáltak a csapdába.







Tartalomjegyzék



Örök üdvösség, vagy az aranyborjú?! 2. oldal


Miniszterelnöki mozaikkép 8. oldal


Nyílt levél Orbán Viktorhoz 19. oldal


A Torgyánok fejedelme 34. oldal


Rendszerváltozás és eredeti tõkefelhalmozás 44. oldal


Nemzeti öntudat és gazdasági növekedés 55. oldal


A magyar polgárosodás gazdasági feltételrendszere 66. oldal


Magyarország vagyon-és üzletértéke 77. oldal


Rekviem a szocialista konjunktúráért 87. oldal


Hézagok, ellentmondások, torzítások 90. oldal


A kétarcú jolly-joker 104. oldal


A hiányzó láncszem 108. oldal


A parlament a falrament 113. oldal


Konnektikus trükkök Connecticut-ból 116. oldal


A sivatagi hadmûvelet 119. oldal


A Nemzeti Szövetség második kommunista öröksége 125. oldal


Botcsinálta közgazdászok 136. oldal


Víznek zavaros, bornak ihatatlan 146. oldal


A harácsoló állam 149. oldal


Helyszíni közvetítés a Parlamentbõl 151. oldal


Hatékony-e a magyar állam? 158. oldal


Az olló két szára 164. oldal


Az Orbán-kormány programjának kritikája 169. oldal


Ott kinn, arra van az igazság! 176. oldal


Tanácsköztársaságból banánköztársaság 178. oldal


Minden szinten megélhetési bûnözés 185. oldal


Ezerszer ezerszeres túlerõ 188. oldal


Magyar államiságunk dilemmája ezer éve és ma 191. oldal


Pénzek, titkok, megfigyelõk 194. oldal


Németh Miklós szupersztár 199. oldal


A keresztény szocializmus és a pápai enciklikák 203. oldal


A húsosfazék népe 217. oldal


Magyar Köztársaság Rt. 221. oldal


Magyarország rózsaszín álom, a polgárkirály földi mennyországa 224. oldal


A közszolgálati televízió a pokol legalsóbb bugyra 234. oldal


Miért is fizetett engem Peták István? 238. oldal


A Média-GOELRO terve 241. oldal


Köztelevízió, a politikai trévi-kút 244. oldal


Pengeélen táncoló 250. oldal


A pénzmosó bankpénztárosnõk jogállama 254. oldal


Atomsugárzás és aromás szénhidrogének 259. oldal


Cementgyártás savgyantával 263. oldal


Nukleáris hazárdjáték 266. oldal


A nemzetrontás stratégiája 270. oldal


Alkotmányellenes privatizáció 275. oldal


Népfelkelés és rendszerváltás 280. oldal


Az áteredõ bûn és a vád tanúja 285. oldal


A Medgyessy-csomag történeti elõzményei 289. oldal


Boldog jövõnk: a kamatrabszolgaság 294. oldal


Orbán Viktor trónfosztása 298. oldal


Orbán Viktor aggodalmai 303. oldal


Mítosz, legenda és a szomorú valóság 308. oldal


Tartalomjegyzék 315. oldal