Átalakulás és rendszerváltás a Magyar Erdõben

Hol volt, hol nem volt, túl az elterelt, áradó Kollektív Szennyvízcsatornán, túl az Oxalát-Vesekõhegyeken, Közép-Kelet Danúbiában, jobbára a félig kész Dunazaurusztól minden irányban délfelé, ahol a szivárványszínû kaméleon hülyéskedik: volt egy nagy, sötét, kerek erdõ, és az Erdõben a vadállatok valószínûtlen sokfélesége élt.

Sajátos közösség volt az Erdõ; a más, környezõ erdõkbõl erre vetõdõ idegen nem is értette: mibõl élnek, és egyáltalán, hogyan élhetnek ilyen agyonszabályozott összevisszaságban?!

Az Erdõ állatainak életét furcsa, szinte tudathasadásos kettõsség jellemezte. Látszólagos szelídségben éltek, Istenként tisztelve egy ábrándos eszmét, mely szerint minden értéket, amiért élni és küzdeni érdemes, a célszerû tevékenység, az állati munka hoz létre. Ugyanakkor az Erdõben gyakorlatilag nagyon kevés célszerû tevékenység folyt. Nem mintha az állatok nem igyekeztek volna! Csak valahogy nem váltak be soha az eredeti elképzelések... Egy ízben például az Erdõ királya, a Kopasz Oroszlán parancsot adott az õ alattvalóinak: fordítsák meg az Erdõ közepén keresztülfolyó patak folyását, folyjék a patak ezentúl lentrõl felfelé.

Ezt ugyan többéves megfeszített munkával sem sikerült megvalósítani, annyit viszont elértek, hogy az Erdõ kellõs közepén egy hatalmas, zavaros vizû tó keletkezett. Mementóként Környezetvédelmi Zagytónak nevezték el. Az elöntött területen elkorhadtak és kidõltek a fák, minek következtében a majmok kénytelenek voltak a fákról lemászni a földre. Az Erdõben azonban az intelligencia összmennyisége ettõl sem növekedett meg.

A közállatok rendkívül sokat és szorgalmasan dolgoztak, talán ezért jutottak el még a szomszédos erdõkbe is csak oly ritkán! Szelíd, jó szándékú törvényeket alkottak, a gyermekeiket csupa harmatos eszme jegyében nevelték, közösségi szellemre tanították. Csak mint furcsaságot említem meg, hogy a törvényalkotást érdekes, fordított megközelítés jellemezte: nem arra alkottak törvényt, hogy mit nem szabad, hanem arra, hogy mit szabad cselekedni. Ennek következtében - mivel azért elég sok dolgot szabad volt megtenni - a törvények egyre-másra születtek; se szeri, se száma nem volt az írott szabályoknak: a papírgyártás félelmetes méreteket öltött. Idõnként elõfordultak ugyan kósza híresztelések arról, hogy a törvényalkotás a szomszédos erdõkben éppen ellentétes logika szerint folyik, de hát ezt igazából senki sem vette komolyan... Más kérdés, hogy az ily módon alkotott végtelen számú törvényt sem nyilvántartani, sem ismerni, ennek folytán betartani sem tudta senki, - még szerencse, hogy az Erdõ vezetése sem vette mindezt olyan szigorúan. Születtek is ellentétes ítéletek gyakran! Törvény írta elõ például a vaddisznók számára, hogy minden összegyûjtött 100 makkszembõl 40 darabot be kell szolgáltatni az Erdõ vezetésének. Köztudomású azonban, hogy az éhes disznó makkal álmodik, s a vadakra ez még sokkal inkább jellemzõ! A törvényt a különbözõ jellemû disznók különbözõképpen értelmezték, és ennek megfelelõen eltérõen viselkedtek. Volt disznó, aki egész egyszerûen nem vette tudomásul a Törvényt! Ezeket a disznókat vállalkozóknak nevezték el, és kirekesztették a kollektívából. Mások a kötelezõ beszolgáltatási hányad felett érzett dühükben egyáltalán nem voltak hajlandók makkot gyûjteni; ha megéheztek, egyszerûen ellopták más disznók makkját. Vagy megbüntették õket, vagy nem. A disznók élelmesebb képviselõi eltagadták a gyûjtött makkmennyiség döntõ hányadát, például 100 makkszembõl csak 20-at vallottak be: így 40 szem helyett csak 8-at kellett leadniuk a vezetésnek. Ezek a disznók meggazdagodtak! Megint más disznóknak fogalmuk sem volt arról, hogyan kell makkot gyûjteni, belõlük lettek például az Oroszlán talpnyalói is. A vaddisznók túlnyomó többsége azonban becsületesen betartotta a Törvényt. Ezek lassan elszegényedtek. Õk lettek a vaddisznó-társadalom befolyás és hatalom nélküli, egyszerû köznépe.

Voltak az Erdõben teljesen érthetetlen törvények is. Az még hagyján, hogy a tóban és a patakban tilos volt halászni. A halevõ állatok többsége viszonylag hamar rájött, hogy éjjel nyugodtan halászhat, nem füleli le senki. Bár, akit netán rajtakaptak, azzal sem történt semmi. Még az is viszonylag elviselhetõ volt, hogy törvény tiltotta a rõzse összegyûjtését, miáltal télen az Erdõ vadállatainak nagy része állandóan influenzától szenvedett. Pedig a törvénynek semmi értelme nem volt, a lehullott gallyak ott korhadtak szét a földön, nem vitte el õket senki. De mit is lehetett kezdeni az olyan öncélú törvényekkel, mint az, hogy: „Fûre lépni tilos!”? Ez a törvény rengeteg gyakorlati problémát okozott, mivel lényegében mozgásképtelenné bénította az Erdõ - nem fán lakó - szárazföldi lakosságát. Szárnyakat, s kopoltyúkat kellett volna növeszteni; ennek azonban gátat szabott a patak forráshiánya.

Az Erdõ állatai állandó lázas tevékenységben éltek, hiszen a lopás, a csalás, a korrupció, az eltitkolás, a talpnyalás, az értelmetlen törvények szüntelen kijátszása, a temérdek törvény megalkotása, a mérhetetlen papírgyártás, a patak természetes folyásirányával folytatott kilátástalan és kimerítõ küzdelem a szorgos munka látszatát keltette. Az avatatlan szemlélõ nem is értette: az ilyen szorgalmas, dolgos nép miért is nem képes ötrõl a hatra jutni?!

Az Erdõ társadalmi vezetése maximálisan elégedett volt a gazdasági élet menetével. A lázas munka ellenére idõrõl idõre hol húsból, hol halból, hol fûbõl-szénából, hol gyümölcsbõl és magvakból, hol pedig konzervnyitóból mutatkozott hiány; annak ellenére, hogy az Erdõ kedvezõ adottságokkal rendelkezett akár kétszer akkora állatnépesség eltartására is. Ilyenkor fel-felmerültek olyan homályos, teljes részletességgel ki nem dolgozott javaslatok is, mint például, hogy a talpnyalók, törvényalkotók, értelmezõk, funkcionáriusok, filozófusok, írók, stb. álljanak be legalább addig gyûjtögetni, halászni, vadászni, amíg az átmeneti hiányt felszámolják. Ez azonban minden esetben járhatatlan útnak bizonyult. A megoldást kivétel nélkül mindig az jelentette, hogy a Kopasz Oroszlán elment kölcsönkérni valamelyik szomszédos erdõ vezetõségéhez. (Érdekes, hogy a szomszédos erdõk társadalmait az Erdõ vezetése rendre ellenségként állította be saját erdejének lakossága elõtt. Azok viszont mégis mindig adtak kölcsönt!) A kölcsönt, a hitelbe szerzett javakat azután szétosztották a lakosság között, mint a közösen végzett eredményes munka ellenértékét, - a hitelfelvételt viszont gondosan eltitkolták.

Telt-múlt az idõ. Az Erdõ élete szinte idilli volt, nem háborgatta sem háború, sem belsõ elégedetlenség. Történt egyszer mégis, hogy az Erdõ vezetése szembekerült önmagával. A szomszédos erdõk vezetõi egyidejûleg kérték a korábban általuk nyújtott élelmiszerkölcsönök visszafizetésének azonnali megkezdését. Nem volt mibõl, hiszen az Erdõ lakossága mindig minden élelmiszertartalékát - a kölcsönöket is - azonnal felélte!

A vészhelyzet sürgõs változásokat kényszerített ki. A Kopasz Oroszlánt a vezetés élén felváltotta a Pöttyös Párduc. Rögtön elhatárolta magát az Oroszlántól minden vonatkozásban, és sietett leszögezni, hogy õ valójában reformpárduc, a pöttyös bõre is csupán atavisztikus örökség. A Párduc köré gyûlt farkasok mindegyike rögtön kijelentette, hogy õ voltaképpen ordasbõrbe bújt bárány. A jaguárt, a gepárdot és a kafferbivalyt - korábban élvonalbeli vezetõket - tüstént a második vonalba helyezték. Volt, aki a harmadik vonalba került, de az is változatlan javadalmazással.

A Pöttyös Párduc a legfontosabb törvényben - Átalakulási Törvénynek nevezte - elõírta az Erdõ valamennyi lakójának és szervezetének azonnali átalakulását, egyszemélyes társaságokká.

Így történt, hogy a kígyók kénytelenek voltak kopoltyúkat növeszteni, hogy angolnákká válhassanak. A zsiráfnak rövidebbre vágták a nyakát, hogy zebrának tûnjék. Szegény darazsak elkezdtek nagy utálattal mézet termelni, a csukákat pedig kizárólagos zöldmoszat-étrendre kötelezték. Amikor már mindenki tökéletesen másnak látszott, mint aki volt, megkezdõdhetett az Erdõ termelési célú és intézményi szervezeteinek gyökeres átalakítása. Bevezették a Társasági Törvényt (alkotói sár között írták, így nyakig sárosak ma is!). Ennek az volt a lényege, hogy a korábbi, kizárólag horizontálisan szervezett, idejétmúlta szervezetek tagjait módszeresen összekeverték, és vertikális részvénytársaságokká szervezték át õket. Például: a málnagyûjtõ medvebrigádot, a tojásrabló kígyóegységet, a tejtermelõ zebuistállót, valamint egy méhkaptárt önként összevontak, az újonnan épített közös barlang homlokzatára pedig kiírták: Málna-Fagyi Rt. Tagjai lettek: néhány medvebocs, az erdeisikló-család, két pár vén zebu és egy kaptárra való méh (pardon: darázs!). Speciel ennek az Rt.-nek a vezetõje az a vérmedve lett, aki korábban a Kopasz Oroszlán személyi testõre volt. Azok a volt funkcionáriusok, akik semmiért, soha nem voltak hajlandók felelõsséget vállalni, most kaptak egy-egy korlátolt felelõsségû társaságot.

Történt - hogy, hogy nem -, hogy a Kopasz Oroszlán volt tájékoztatási tanácsadójának, a Lompos Hiénának (a suttogó erdõlakók egymás közt csak Cenzorként emlegették!!) nem jutott zsíros állás rögtön az elsõ leosztásnál. Mit tehetett? Kihallgatást kért a Pöttyös Párductól.

„Ó, Pöttyös Párduc, mi lesz most velem, most, hogy mindenkinek át kellett alakulnia?! Mihez kezdhetnék, hiszen amihez értettem, arra már semmi szükség nincs!?” - kérdezte a Lompos Hiéna. „Sose búslakodj, fiam!” - mondotta a Pöttyös Párduc a Lompos Hiénának. „Te leszel az én kiadói részvénytársaságom vezetõje! Minden olyan hírt, lapot, könyvet és titkot kiadsz és eladsz majd, amirõl eddig beszélni sem volt szabad!”

Így is lett.

Az Átalakulási és a Társasági Törvényeket 1989-ben, már születésükkor megismertem, és alkalmaztam is a Hungarocamionnál, ahol közgazdasági fõosztályvezetõként dolgoztam. Az állami vállalat felügyeleti szerve, a Közlekedési Minisztérium szelíden erõltette ugyan a mielõbbi átalakulást, a vezetésnek azonban halvány fogalma sem volt arról, hogy mivel jár majd a részvénytársasággá alakulás. Szerették volna minél tovább megõrizni a pozícióikat, ezért minden változást minden lehetséges módon késleltetni igyekeztek. Az egyik héten az átalakulásért, a következõ héten pedig az átalakulás ellen kellett érvanyagot szolgáltatnom, koncepciót alkotnom.

Mindeközben közvetlen munkatársaimmal lelkesen olvastuk a rendszerváltó folyóiratokat: a HITEL-t és a KAPU-t. Amikor az MSZMP végleg kivonult a munkahelyekrõl, feloszlatta magát és átalakult MSZP-vé, - senki nem lépett ‘vissza’ az MSZP-be, csak a vezérigazgató és két helyettese.

Ilyen politikai és szakmai körülmények között írtam meg a fenti pamfletet. Eljuttattam néhány laphoz, de egyik sem vállalta a kiadását. El is felejtettem.

Hónapokkal késõbb az utcán találkoztam ismerõsömmel, Gáti Lászlóval, aki egyik barátom közeli társaságához tartozott. Megtudtam azt is, hogy dr. László András, a Co-Nexus Rt. elnök-vezérigazgatójának sajtóreferense. Gáti László kiterjedt média-kapcsolatokkal rendelkezett, tehát megkértem, hogy olvassa el írásomat, s ha arra érdemesnek tartja, adja át valamelyik lapnak megjelentetés céljából. Gáti visszajelzett, hogy: „Öregem, aki ilyet képes írni, az bármit megírhat.” Más egyebet viszont nem mondott.

Cikkem fõszereplõi a Kopasz Oroszlán, a Pöttyös Párduc és a Lompos Hiéna voltak; utóbbiak, akik kiárusítanak mindent, legfõképpen a titkokat, amelyekrõl addig beszélni sem volt szabad. Most utólag elárulhatom, hogy alakjukat az állatmesében Grósz Károlyról, Németh Miklósról és Virágh Andrásról mintáztam. Virágh András az átalakulás elõtt a Tájékoztatási Hivatal fõosztályvezetõje, egyszerûbben kifejezve cenzor volt. A Kormány 1988-ban - elõre érezve a rendszerváltást? - szélnek eresztette a Hivatal dolgozóit, ám a legfontosabb kádereit elõbb még ejtõernyõsként kilõtte az elõre látható kapitalista jövõbe. A Reform hetilap ötlete Grósz Károly miniszterelnöktõl származott, Demján Sándor Hitelbankja adta hozzá a szükséges hitelt, és Virágh András lett az Rt. vezérigazgatója. Jómagam - miután megalkottam a megbízás szerinti hitelkonstrukciót - a Reform Rt. gazdasági vezérigazgatóhelyettese lettem. Az újonnan alakult Reform Rt. elsõ tizenhét dolgozójának Virágh amolyan ‘termelési tanácskozást’ tartott. Kihirdette (még 1988-ban!), hogy tilos szakszervezetet és pártszervezetet alakítani, majd definiálta a cég ideológiai vezérfonalát: „Cenzorként még a tények eltitkolása volt a feladatom, most viszont minden titkot eladok!”

És valóban, a Reform hetilap ‘nekilátott’ hivatása beteljesítéséhez, csupa olyasmirõl szóltak a cikkek, amely témák említése azelõtt tabu volt. A lap fõszerkesztõje Tõke Péter lett, s õ írta az elsõ szám 11 darab cikkét is, különbözõ írói álneveken. Tõke ma a Leleplezõ könyvújságot szerkeszti.

1990. januárjában néhány napja már új munkahelyemen dolgoztam a Co-Nexus Rt.-ben, amikor egyszer csak hivatott Dr. László András Co-Nexus-vezér, népszerû nevén a Vörös Ördög. Tekintete valósággal ízzott a dühtõl, de elég jól türtõztette magát. Kivette szájából a pipáját, majd a foga közül sziszegte: "Baszd meg, miket írsz Te rólam?!" Csak mosolyogtam, - belül is, kívül is. Fogalmam sem volt, mirõl beszél. "???" - értetlenkedtem. Ravaszul somolyogva elõhúzott egy aznap megjelent Lúdas Matyit, és komótosan felnyitotta a vezércikknél: "Átalakulás az Erdõben" - köszöntött rám az ismert cím. Gáti László tréfája igazán jól sült el: egyéves, komoly írásomat szinte ‘poszthumusz’ jelentette meg, Árkus József vicclapjában (1.800.- forint honoráriumot kaptam érte). László Andrást nagy nehezen meggyõztem, hogy nem õ a Párduc, vagy a Hiéna...

Máig nem tudom, vajon elhitte-e?!

Valamelyik szereplõben önmagára ismert.

Az állatmesém késõbb új életre kelt, illetve kalandosan szövõdött tovább. Felbuzdulva ‘a sikeren’, megírtam a folytatását is, ami azóta sem jelent meg sehol. Viszont késõbb, már 1996-ban mindkét mesét odaadtam elolvasásra politikus barátomnak, akinek a nevében hemzseg az sch. Jó ismerõse volt a nagy horgász, a háromnevû, majdnem halott újságíró. Már 1997-ben meg is jelent humoros állatmese-gyûjteménye a rendszerváltó politikusokról.

Más állatokkal, más összefüggésekkel, de nagyon szellemesen...

Budapest, 1990. január

Czike László