Czike László

A kritika kritikája:

Fityiszt a hebefrén hablatyolónak!

Molnár Gál Péter – vagy ahogy’ a Napkelte, esetleg az ATV valamelyik sztár-riportere, mi több volt népidemokratikus véleményformálója mondotta/mondaná: „emdzsípí” -, a mostanában nem csupán veretes színikritikáiról elhíresült firsz (a franc tudja, mit is jelent ez a misztikus cím: „hebefrén firsz”!) tûhegyes tollával most éppen Sándor György humoralistát vette célba, s az alant elemzendõ hebe-hurgya hablatyot vetette papírra, miután végignézte az elõadás bemutatóját. Ám-bátor „fel is lépett” a mûsorban, mint egy bizalmas jelentés alkalmi felolvasója; - kérgesre szikkadt kritikusi lelkét a darab különösképp nem érintette meg…

Ezúttal következzék „a hóhér akasztása”: hebefrén fityisz a magamutogatónak!

„Több õrült naplója, avagy 15 évünk elszelelt” címmel játssza az Asbóth utcai Shur-ban Sándor György a Sándor György írta, sõt összeállította új mûsorát, Sándor György rendezésében, Sándor György díszletében és Sándor György jelmezterveiben. Az elején bejön a szomorú humorista sámlival kezében. Leül az elsõ sorban, a nézõk közé. Aggodalmasan pillant a szomszédjára. Várja az elõadás kezdetét. Sokáig várja. Rájön: éppen õ az elõadó itt. Aztán középre kászálódik. Állva ugyanolyan, mintha ülne. Elõadva, mintha nézõ volna. Amit mond: õrültség, de benne van a rendszerváltás.”

A méltatás eme szakaszából megtudtuk: mindent Sándor György csinált, aminek „oka lehetett” színházi (fiskális) takarékosság, már-már „beteges” tökéletességre törekvõ egoista hajlam, krónikus létszámhiány vagy fluktuáció, megalomániás mindent-akarás, vagy mindez így együtt, ami a legvalószínûbb. Vagy csupán egy nosztalgiázó utánérzés: az egykori Popriscsin, a Darvas Iván, Gogol „Egy õrült naplójá”-ban sem ’mindent’ csinált egymaga, pedig akkor és ott – a hetvenes években – tényleg csak egy õrültrõl volt szó, most és itt már több õrült a téma.

De hát: egy vagy több, nem mindegy? Azóta megszaporodtak – a pénz elfogyott. Tán azért fogyott el a pénz, mert most már több õrültet kell kiszolgálni, eltartani, mint korábban (a hetvenes években)? Netán ez az új önálló est eszmei mondani-valója? A több õrült fogja – a saját naplójából – elénk tárni, hová is tette a lopott holmit? Tolvaj s kárvallott nem sokban különböznek? Megfigyelõ és megfigyelt – közös gyékényen árulnak? Az álláspont nem haladja meg az üléspontot? Nem több az elõadó egy ráérõs nézõnél? Az elõadás nem is (lesz) több néhány (több) besurranó tolvaj, vagy „egy komplett õrült” sajátos naplója felolvasásánál? Ez a mûsor vajon forradalmi lázítás, vagy csak egy újabb svédcsavar a köpönyegen? Eddig ti néztetek engem, mostantól én nézlek benneteket – stabilan hülyének?

A rendszerváltás csak új mûsor, melyben megsokasodtak az õrültek? Ki az õrült, a rendszerváltók vagy csupán a humoralista? Itt már mindenki megõrült, és saját naplót ír önvédelembõl egy igaz történelem-könyv helyett, ami többé már nincs? Végkimenetelében a rendszerváltás óta – ki merjem ejteni? - a miniszterelnök is már csak „egyszerû õrült” lenne: közülünk? Aki a rendszer(váltás) túsza-foglya?

The show must go on. „A badarságai bölcsességnek bizonyulnak. Téves eszméi mögül fölfénylik az aranyigazság. A gyermeteg összeférhetetlenségei igazság-talanságok elleni lázadássá állandósulnak. Romlott szövegek hangzanak el a színpadról. Vendégszövegek. Elszabadult mondatok. Mondat-omladékok. Szó-romok. Foszlányok. Álközmondások. Újsághírek. Hirdetések.” A kritika immár jól (rá)érezhetõen rímelni igyekszik az egykori Popriscsin dadaista szövegére, és ravaszul úgy tesz, mintha Sándor György egy õrültet alakítana. Ez nagy tévedés!

Sándor György az elsõ szótól az utolsóig – jól tudja, mit beszél. Sõt, szelídebben már nem is lehetne szólni arról a többrétegû (minden rétegû) õrültségrõl, amihez semmi közünk, mégis kéretlenül körbevesz minket. Sándor György a legkevésbé sem a tévedés eszméi között tobzódó, „õrült” Popriscsin! Az aranyigazság nem a téveszméi mögül fénylik fel, hanem éppen, hogy az „õrültség” álruhája alá bújt bölcsességébõl. Az õrült(ek)et ezúttal sem a színpadon kell keresni. Az õrültek a nézõtéren ülnek, no meg a politika világában, az emberek fejére nõve - a valóság „felett”. Az õrültek, akik káini féltékenységbõl, önzõ hatalomvágyból erõszakot tesznek a világ természetes isteni, társadalmi törvényein, kijátsszák azokat „saját boldogulásukra”. Popriscsin – a távoli hetvenes években – badarságokat beszélt ugyan, de „az õrültségében” volt „rendszer”. Sándor György azonban a mások, a több õrült naplóját meséli el, a saját olvasatában. A több õrült rendszerváltását adja elõ, a próféta felelõs bölcsességével. Összeférhetetlenségei „csak annyiban” gyermetegek, amennyiben a gyermek még nem követett el halálos bûnöket, és nem is szándékozik elkövetni azokat. Nem is az igazságtalanságok ellen – amik mindig voltak – lázad, hanem a több õrült gátlástalan, külsõ agresszori fellépése ellen, ami több, mint õrültség: rendszerváltás. Romlott szövegek nem hangzanak el a színpadról, csak a romlottság ostorozásai, ami nem ugyanaz. A romlottságok ezúttal (is) a nézõtérrõl hangzanak el. Az ellen, arról, aki soha romlott nem volt.

Aki nem újsághíreket és/vagy hirdetéseket olvas fel, abban reménykedve, hogy a foszlányok majd önmaguktól értelmes gondolatokká transzformálódnak a nézõ/ hallgató fejében. Sándor György – szemben a kritikával – pontosan tudja, hogy a rendezetlenségbõl, a káoszból, a semmibõl nem lesz semmi (mint ahogy hiába is rázogatnánk egy zsákban egy nagy halom rádióalkatrészt, spontán soha nem áll össze vevõkészülékké!): csak Isten teremtõ és gondviselõ energiája mozgatja a világot. Az „elõadó” jó hírt hoz nekünk, mert az örökkévalóságot reklámozza.

Idegesítõ, hogy még mindig nem tudom, mit jelent az, hogy: „hebefrén firsz”! A baljós hangzású cím valami ravasz, dupla-fenekû elõítéletet sejtet. Nézzük meg az Idegen Szavak Szótárában! „Hebephrenia” (görög) = serdüléses elmezavar. Ahá! Hát innen fúj a szél! (A „Firsz”: a szolga neve Csehov „Cseresznyéskert”-jébõl.) Jó volt megnézni! Tehát Sándor György egyetlen „mentsége”, hogy nem a megfelelõképpen szocializálódott, vagy „másként” kifejezve: problematikusan serdült, vagyis máig magában hordozza „serdüléses elmezavarát”, amit netalán skizofréniában azonosíthatunk? A „Több õrült naplója” írója, szerkesztõje, elõ-adója, rendezõje, stb. „önnön õrültségét” vetíti ki a világra: mindenki mást tekint bolondnak, épp’ mert „betegségének lényege”, hogy a világot látja abnormisnak, saját maga helyett. Sõt, még tettestársakat is keres, toboroz ön-és közveszélyes bolondériájához, mert képtelen megérteni identitás-zavarainak valódi forrását. A „hebefrén firsz”, a serdületlen, vagyis bal helyett jobbmenetesre, félreserdült író és elõadómûvész színházába csalja és beavatja kizökkent lelkivilágába, mi több: csehovi szolgaként, firszként aggodalmaskodva ijesztgeti a gyanútlan és ártatlan, naiv közönségét – olyasvalamikkel, oly’ képtelen világ-látásmóddal, paranoiás fantazmagóriákkal, amelyek csak rémlátomások saját lelki törésvonalai mentén.

Mindez – kibontás és kicsomagolás után - egyenesen következik „a kritikából”, amely igazából egy ügyesen kódolt figyelmeztetõ jelentés, mely egyaránt szól a hebehurgya firsznek és a személyzetisnek: vigyázzatok, íme azonosítottam a kór okát, valós mibenlétét, várható lefolyását, összes következményeit: terjed a kór, lokalizáltam „õrültségei” õsforrását, mely egy ragály veszélyével is fenyeget. S azt sem nehéz „lokalizálni”, mi lehet minden hebefréniák kritikusan kiszaszerolt õsforrása. Megleljük Emdzsípí korábbi kritikájában, amelyet Sándor György egy másik, rendszerváltás elõtti mûsoráról, a „Lyukasórá”-ról nemrégen írt. Idézem:

„Idõvel katolizált. Ez legszemélyesebb ügye. Elhagyta közönségét. Új közegben új publikumot keresett. Elhagyta a régi barátait. Minek következtében a régi barátai (is) elhagyták. Más deszkákat keresett magának. Másfajta nyomó-papírokat. Ebbõl az idõbõl emlékszem talán a Magyar Nemzetben megjelent mondatára: „A keresztény-zsidó párbeszéd nem azt jelenti, hogy vitatkozom önmagammal.” Mesteri gondolatcsavarás, kifejezi közös meghasadtságunkat.”

Csak pár visszafogott megjegyzést tennék. The show must go on? Amennyiben a katolizálás S. Gy. "legszemélyesebb ügye”, akkor a kérdésfelvetés mit keres a nyilvános színikritikában? Azért az összes dossziék mind még nem nyilvánosak! A (hamis) rendszerváltás azért nem feltétlenül jelenti azt, hogy azelõtt titokban kádereztünk, mostantól majd nyilvánosan! Hanem azt, hogy mostantól többet egyáltalán nem káderezünk. Másrészt M. G. P. akkor is gyökeresen félreértette a mûvész nyilatkozatát, éppúgy, mint most az elõadását. (1) S. Gy. azt adta a világ tudtára, hogy a párbeszéd szüksége és készsége a számára új evangelizáció. (2) Az evangelizáció igénye nem gondolatcsavarás, hanem küldetés. (3) Tisztelettel jelzem, hogy Sándor György egyszer se’ hasadt meg – sem akkor, sem most. (4) Ami a mi „közös meghasadtságunkat” illeti – nos, ez is tévedés. Nem hasadtunk meg, egy ízben sem. Minket ugyanis tudatosan, szándékosan kettéhasítottak, - és tovább hasítanak még ma is, mint a hasított tûzifát, hogy beférjen a cserépkályha ajtaján. Hogy ki(k)? A halhatatlan politbüro. Aztán – amint „a mellékelt ábra is” jól mutatja - õk tényleg meghasadtak, és most ezer forgácsként repülnek szerte-széjjel, mint József Attilánál a tõke szilánkja. Bródy János zeneköltõ szavaival élve: „Egy olyan bolondokházában éltünk, ahol az ápolók voltak a bolondok.” Most akkor valójában történt rendszerváltás, vagy csak a „személyzeti” feliratot cserélté(te)k ki „humán erõforrás gazdálkodás” táblára – vallásszabadsággal?!

„Kifordított klasszikus idézetek, szabatos idézetek Ady, Vörösmarty, Pilinszky, Shakespeare, Csehov - és Luzsnyánszky Róbertnek a Sándor Györgyrõl írott jelentésébõl (utóbbi jelen sorok írójának felolvasásában). Mindazon egymásra hányt katyvasz, ami az asszociációs rendszerünkben fortyogva kavarog. André Bretont, a szürrealizmus pápáját elbájolta volna Sándor György új estjének szó-kollázsa, egymáshoz ragasztott, lazán odaillesztett, össze nem illésében új képzettársításokra uszító lomtára, 15 év hordaléka, az elmúlt század verbális uszadéka. Illogikája új logikát szervez.”

Sándor György elõadóestjének a szövegkönyve – nem egymásra hányt katyvaszt tartalmazó lomtár. Aki így érzi, összetéveszti az esztétikát a foxi-maxi egyetem esztétika szakával. A mûvész rendkívül finom megoldásokkal operál: szeretettel, szelíd, szinte a lelkünket simogató szavakkal, metaforákkal avat be naiv-álnaiv (embere válogatja) mindannyiunkat az egyre halmozódó történelmi hazugságok immár kibogozhatatlannak látszó szövevényébe. Érdekes – atavizmus? -, hogy a kritika írója az idézet utolsó gondolatában mintegy „lépést téveszt”, mikor kvázi egy kalap alá veszi az elmúlt tizenöt év hordalékát az elmúlt század verbális uszadékával, vagyis gyakorlatilag nem lát különbséget ezen idõszakok verbális megjelenítései között. Valójában sincs különbség. A 15 év – szerves folytatás.

A kritika így folytatódik: „A hablatyolása néhol már túlnyúlik az elviselhetõn, de premier van és megengedhetõ, hogy a még nézõk türelmét próbára tevõen (is) maratoni hosszúságú (kétszer másfél órás) értelembõszítõ szótekerései amorf terjedelmességgel hömpölyögjenek az este hullámain. Pillangóhálóval, a levegõbõl elhalászott, kiszabadult szótöredékek lebegnek a színpadon. Egyik-másik hökkentése megnevettet, helyenkénti szószátyársága elkedvetlenít. Kötõ-anyagként mûködik S. Gy. komor tekintete. Sámánosan ítéletre kényszerítõ ál-halandzsája, kétségbeesett világvége-víziót jelez, korukat érzékenyen érzékelõ mûvészek ezt (!) menetrendszerû aggodalmassággal jelentik. A hulladékokból, jelszóforgácsokból értelmes új, megbotránkoztató gondolatokat szikráztat föl. Egy állampolgár (?!) szemtelenkedik a formál-logikával. Az újonnan kiemelt bolondériákból vadonatúj értelmeket villant nézõiben.”

Hát igen, a jó-öreg világvége-vízió! Bizony, a kritikus – aki nyilván jobban érti a világ mûködését, mint az elõadó, ezért lett esztéta és személyzetis – itt és most Sándor György hebefréniájának általa újonnan diagnosztizált szimptómáit tárja elénk, tehát: a kapuzárási pánikot, ami önnön világvégéjeként manifesztálódik elérhetetlen „édentitást” szomjúhozó gyermeklelkében (így serdületlenségének identitás-elmezavarodottsága szinte észrevétlenül vezeti át az infantilizmusból a szenilitásba, sõt, a formál-logikával elkövetett állampolgári engedetlenséget, ami a rendszerváltás rendszerére nézve súlyos veszélyeket rejt magában, netán egy „tetszettek volna” kései megvalósulásának esetére. Ami ha nem is jelentené egyben a világvégét, de a (hamis) rendszerváltásét – minden bizonnyal.

„A gyerekkorában dadogó színész dikciója plasztikusan érthetõ. Nem sikkaszt el szóvégi hangzókat. A magnetofonról bejátszott irodalmi betétek megérett, szép orgánummal hangzanak fel. A színpadról kikonferáló nézõkkel évõdve csevegésnél érzõdik csak halványan a hebegõ múlt, de ez is állandó színpadi slemilségét erõsíti, és nem lehetünk teljesen biztosak szándéktalanságában.”

Expressis verbis: Sándor György egyfelõl már a születésétõl fogva sem volt egy kiköpött Démoszthenész; - a szájába dugott kavics nélkül is kinõtte a dadogását. Másfelõl (vö.: Idegen Szavak Szótára, 181. oldal, dikció = fellengzõs beszéd; és dikciózik = nagy hévvel, kevés tartalommal szónokol) fennhéjázásában legalább nem esik a hangzók elsikkasztásának megbocsáthatatlan bûnébe, ami 4 évtizedes begyakorlás után szinte már magától értetõdõ. Végül is a hangzók elsikkasztása a színházi világban minimum akkora bûn (érdekes: a vele oly rokon, s mennyivel véleményformálóbb elektronikus médiában a legkevésbé sem!), mint politikusok esetében a milliárdoké, csak az utóbbit nem büntetik, sõt, nem is kritizálják. Ám a hebegõ múlt felemlegetése, sõt, atavisztikus újból-elõtörése ismét csak döntõ bizonyíték a prejudikált diagnózis helyessége mellett, hiszen leplezhetetlenül párosul egyfajta rosszul kompenzált kisebbségi komplexussal is, ami - kevesek tudják ezt! - a nagyzási hóbort édestestvére, és mint ilyen, szintén a hebefrén szindróma szerves alkotóeleme. Itt a kritika szerzõje egy jiddis kifejezéssel élve (slemil = ügyefogyott, gyámoltalan ember) mintegy össze is foglalja a kórképet.

„Önbiztosításból beemel régi mûsoraiból. Firszként aggodalmaskodik Csehov-paródiájában. Rászögelik a magányt. Odakint elmúlik a cseresznyéskertet jel-képezõ ifjúság. Lassan bezárul az élet. Sándor György még elmondja önmaga nekrológját: az érzelmes öngúny és az életképesség biztonságos keveréke.

Az élet egyre rövidebb. Mûsora egyre hosszabb. És mert tovább éltetik a tapsok és figyelmeztetik az elmaradt nevetések: idõvel megrövidül a mûsor és hosszan életben marad a mûsoron.”

Magam az elõadást nem ilyennek láttam, sõt éppen megfordítva. Én pl. elmaradt nevetésre nem emlékszem: ahol „elmaradt” a nevetés, ott nem is volt kívánatos. Emellett szerintem az élet és Sándor György „tartama” egymáshoz mérve épp a fentivel ellentétes tendenciát írnak le. A rendszerváltás óta elszelelt újabb 15 év az elõzõ (a 20.) század „méltó folytatása” - a rendszerváltás meghosszabbított kínszenvedés, mutatja, mélységesen igaz: a kommunizmusban legrosszabb az, ami utána jön. Sándor György írásai, önálló estjei csörgedezõ, tiszta-hûs forrás; gyógyír az átélt és átélendõ társadalmi borzalmak enyhítésére: hitet s erõt adnak a folytatáshoz az embereknek, akik meghallgatják, elolvassák õt. Ám arányaiban mindez kevés: bár többen, többet láthatnánk és hallhatnánk szelíd bölcsességeit, kevesebb megpróbáltatással! A szenvedés megnyúlik, a gyógyír sajnos rövidül.

De szerencsére: míg a kritika elenyészik – a mûsor halhatatlan.

Nézzék meg Sándor György új önálló estjét, ha tehetik, minél többen!

Aki elmegy, kabaré helyett szeretetre: evangéliumra, igehirdetésre készüljön.

Sem csalódni, sem megbánni nem fogja.

Vác, 2005. február 27.

Czike László