Czike László

Szelíd identitás

A Demokrata 1996. május 2-iki számában olyan hatoldalas interjút találunk, amelynek alanya és tartalma mára meghatározóvá vált Magyarország és lakói számára, - ám ezt akkor még csak kevesek sejthették.

„Magyarország nem telephely, hanem haza. Minden népnek van valamifajta közös nevezõje, - a homo sapiens, mint nevezõ, pedig kevés, amikor van egy több mint ezeréves, közös magyar történelmünk.” Igen! Magyarok vagyunk, de nem kirekesztõleg, s nem mások ellenében.

A nacionalizmus az egyik, a kozmopolitizmus a másik nemkívánatos véglet.

Ez túlhangsúlyozza, az pedig felszámolja a nemzeti hovatartozás érzését.

Más dimenziókban, szférákban azonban még az is kevésnek bizonyul, ha értelmes emberek és hazaszeretõ magyarok is vagyunk egyszerre.

Mostanában rengeteg idegen szót, kifejezést kell megtanulnunk, amelynek többsége technikai jelentésû anglicizmus, anglomán sznobizmus, esetleg anglolatin megfogalmazás, amelyre nincs megfelelõ magyar szóhasználat.

Sok olyan van, amely „-ty”, vagy éppenséggel „-ity”, - sõt, „-tity” végzõdésû. Ilyenek például: royalty, society, property, city, globality.

Sokkalta szebbek: entity, identity, édentity - sõt, mi több: SZELÍDITY!

Sándor György nemrég megjelent 386 oldalas könyve - „A 20. század idill-kollázsa” (Kairosz) - a hátoldalán a gyönyörû ÉDEN-TITÁS címet viseli, ami arra utal, hogy írója megtalálta a létezõ legnagyobb közös nevezõnket.

Krisztust, aki az elveszített Paradicsom visszaszerzésének ígérete.

Az Éden-titás a közös, nosztalgikus érzése annak a legfontosabb, embere-ket összetartó azonosságnak (identitásnak), ami a paradicsomi õsállapot elveszítésébõl, illetve a halandó ember üdvözülési vágyainak keveredésé-bõl keletkezik: a bûnös/baljós múlt és a reményteli jövõ érzet-ötvözete.

Sándor György könyve mindannyiunkat „össze” akar szelídíteni egymással.

Az ember ellentmondásos lény, mert minden egyes személyben újra meg újra vakító ívet húz a Menny és a Pokol egymással vívott engesztelhetetlen földi harca, míg el nem dõl, hogy Krisztusé, vagy Luciferé leszünk-e vajon?!

Sokféle azonosságunk, azonosulásunk sokféle ellentétet rejt magában.

A gyarló ember - akárcsak az agresszív birodalmak! - belsõ háborúit kivetíti magából, s azokat mintegy a külvilággal vív(at)ja meg, önmaga helyett.

Sándor György nem harcol senkivel, nem érvel és nem ellen-érvel, csupán-csak békéltet, megszelídít, és szeretni tanít mindannyiunkat. Idegen tõle a „békeharc” mindenkori és mindenfajta formája - szelídsége eleve kizárja a háborút. Minden szépet észrevesz és rögzít, de fütyül mindenre, ami hamis és gonosz. Szemében a történelem a mosoly és a megbocsátás története.

Pedig a 20. század emberi gonoszságai minden megelõzõn túltesznek!

Sokféle bûnös eszme bûzös mocsarán kellett átgázolnunk (bolsevizmus, kommunizmus, fasizmus, rasszizmus - legyen ennyi elég!), mígnem mára elérkeztünk Tód és Metód jaffaízû krumplipüré (lásd még: citromízû banán) világába, amelyben a parlamentáris demokratikus centralizmus uralkodik. Sándor Györgynek nincs szüksége fogódzóra, kapaszkodókra ahhoz, hogy kvázi szellemi kaszkadõrként sikerrel tornásszék a különbözõ összetételû mocsarak felett - lógva a szeren! -, különleges ösztönei révén közvetlenül abban a Paradicsomban gyökerezik, melynek emlékezete homályba vész.

Sándor György valamilyen különleges oknál fogva nem lett olyan kentaurrá, amilyen korunk elfogadott (legitim) embertípusa, aki elõre mosolyog, hátul pedig nyihog. Furcsamód sem nem paranoid, sem nem skizofrén, - mégis láthatóan egyensúlyban van, jól érzi magát! Nem támad, és nem védekezik. Nem jobb, és nem bal, - és legfõképpen nem bal-jobb! Nem hagyja, hagyta, hogy a 20. század boldogtalanná tegye, bárgyún vigyorgó világpolgárrá torzítsa, aki üres szenvtelenséggel leplezi önzõ nemtörõdömségét. Úgy tudott élõ Ábel maradni a Káinok között, hogy szelídségével õket is megnevetteti.

Pedig az Édentitás a szörnyû 20. század története, magyar és külföldi írók mûvei szemelvényeibõl egységes szófolyammá fûzve, egybefüggõ logikai láncként, stílustörés nélküli (!), egyirányú eszmei mondanivalóval!

De vajon mi ez a könyv? Szöveggyûjtemény? Személyes kívánságmûsor? Célzatos egybeszerkesztés? Jószándékú manipuláció? Pozitív indíttatású megvezetés? Makacs optimizmus, szellemi délibáb, illúziók színes csokra? Ez is, az is, egyik sem, - sõt, valami egészen más!

Sándor György könyve teljesen egyedülálló vállalkozás, mert alkotói célját szemtelenül direkt módon éri el, - épp ellenkezõleg, mint pl. Stephen King!

Nem az elrettentéssel operál, hanem bebizonyítja, hogy az üdvözült, para-dicsomi világ veszélytelen, édeni környezet az ember(iség) számára, - idilli körülmények között élhetünk benne, ha nem hívjuk ki magunk ellen a sorsot. A könyv tulajdonképpen „használati utasítás” emberi életünk végigélésére, színes térkép, amely közérthetõ turista-jelzéseivel utat mutat számunkra az elveszített Paradicsom, az Éden felé. Lelki, érzelmi húrjainkon játszik, ami-kor egy szabásminta vonalai mentén is képes hazavezetni bennünket! Mert halhatatlan lelkünk istendarabka-azonossága a legerõsebb identitás, mely csalhatatlan iránytûje egymás és Isten iránti vonzalmunknak, szeretetünknek! A földi utak „rendszere” bizony csak jel(leg)telen szabásminta.

Sándor György és a könyv gondolatban végigvisz minket az elmúló-félben rohanó 20. századon, s az utazás legnagyobb sikere, hogy a dzsungelben sem az írót, sem az olvasót nem eszik meg az oroszlánok. Hiába õrjöng a sûrû sötét bozótban üvöltve ezernyi ragadozó, - fogaik/karmaik egyikünk-nek sem árthatnak már. Megtaláltuk végre a Rómából kivezetõ közös utat.

Az édeni idõutazás sikerének magyarázata a bûnbocsánat megelõlegezé-sében rejlik. Ne gyûlölj senkit, semmiért, soha, - hidd, hogy idejében megtér.

Ne törj uralomra senki felett, ne követeld magadnak az ítélkezés és a megbocsátás isteni jogát, bízz vakon Isten bölcsességében és igazságosságában. Fogadd el, hogy a legszörnyûbb bûnök is megbánhatók, megbocsáthatók. Ez ésszel felfoghatatlan bár, ám hittel és szeretettel talán átérezhetõ.

A faház kicsiny manzárd-szobájában, a heverõn és a padlón csodálatos könyvek fekszenek szanaszét. Ezer oldal egy papírdobozban, kezdetleges írógéppel írva. A szellem vezeklése a 20. század - mások - bûneiért.

Az elveszett Édent keresik - Sándor György, és írótársai. Éden-titás!

És megtalálják - egymásban. Az egybecsengõ tiszta gondolat-fûzérben.

Talán a századfordulóval egyidejûleg átlépjük önnön gyarló korlátainkat is.

Egy fecskét megölhetsz, akkor is eljön a nyár, - tartja a maláj közmondás.

Kérlek benneteket, olvassátok el a könyvet ti is!

Vác, 1999. november 21.

Czike László