Czike László

Ki és mi jöhet (még) Gyurcsány után?

A Gyurcsány Ferenc által kiépített rendszer nem demokrácia.

Magyarországon ma nem igazságszolgáltatás fo­­lyik, hanem csak jogszolgáltatás, ami történelmi­leg be­­szûkült demokrácia-értel­me­zés; az állampolgár nem va­ló­di polgári szabadságjogokkal, csak kvá­zi egy „liberalizált pro­le­tár” ké­tes ér­tékû jogaival ren­del­kezik.

Mi­vel a rendszerváltás alapjait a PAK­TUM rakta le, nem csodál­kozhatunk, hogy egyfelõl érvény­ben ma­radt a diktatú­ra éveiben szü­letett megannyi jogszabály (pl. az AL­­KOT­MÁNY szövegének je­len­tós hányada is), másfelõl az azóta hozott új jogszabályok sem a korlátlan nép­felség elve jegyében születtek, ha­nem a rendszervál­tó elit-gondolkodásmód szerint, amely­nek to­vább­ra is a tiltás és a korlátozás a lényege, csak sokkal bonyolul­tabban, áttételesebben, mint a rendszerváltás elõtt.

Mire gondolok itt például? Arra, hogy a nép egyszerû fiai két okból még ma sem juthattak-juthatnak tisztes megél­hetést biztosító, azt lehetõvé tévõ polgári tulajdonhoz. Mert egyik oldal­ról az állami tu­laj­don­ból semmizték ki, amikor a rendszerváltók a társadalmi tu­lajdont - a nemzeti termelõ tõkét – lényegileg mind szét­osz­tották a multinacionális privatizátorok között, a felvett ál­la­­mi kölcsönök kvá­zi jelzálog-követelése fejében; természetesen a komp­rádor bur­zso­áziát „megilletõ” busás jutalék „elkülönítése” u­tán (vö. „spon­tán” privatizáció). Olyan – privatizációs és más – tör­vényeket hoz­tak, amelyek hosszabb távon is csupán a rendszer­vál­tó elit tagjait hoz­ták tulajdonosi helyzetbe, az egyszerû embereket még potenci­á­lisan sem. Sem népi részvény konstrukció, sem va­lódi munka­vál­­la­lói tulajdonlás megvalósítására nem került sor. (Ki és hol hal­lott már olyan rendszerváltásról, demokratikus kapitalizmusról, a­melyben a dolgozók társadalmi tulajdonát egyszerûen ellopják, vagy elkótyavetyélik; ám a titokban felvett államkölcsönök összes kamatterhét utóbb rájuk terhelik? Ki és hol hallott már olyan „e­re­deti tõkefelhalmozásról”, amelyben a közüzemi szolgáltatók – pl. csatorna, földgáz, telefon, stb. hálózatok elsõ kiépítése – mûködõ tõkéjét az új fogyasztók adják össze, akikkel azután a fogyasztói árakban megfizettetik az eszközarányos profitot, amelynek induló tõkeösszegét õk, maguk fizették be? Mi, csakis itt, Magyarorszá­gon.) Eközben a kivételezett reform-kommunista körök tagjai – tit­kos megállapodások és elvtelen, azóta elégetett (vö. ÁVÜ) „szerzõ­dések” alap­ján, vagy anélkül - százmilliárdokat hordtak szét, akár az Állami Vagyonügynökség asszisztálásával, akár a csõdbe ment állami kereskedelmi bankok csõdportfolióinak „konszolidációja”, vagy a mindmáig büntetlenül vég­hezvitt effektív bûncselekmények révén. Más oldalról olyan jogszabályokat „alkottak és alkot­nak” még ma is, amelyek kifejezet­ten korlátozzák a polgárokat vállal­ko­zási szabadságuk megvalósí­­tásában. A vállalkozásalapítás és mû­ködtetés olyan terhekkel jár, amelyeket az átlagember (az átlagos vállalkozás) képtelen teljesíte­ni. Az állam minden lehetséges esz­kö­zével – sõt, az állampolgárok befizetett adóiból is! - a nagybe­fek­tetõ multi­nacionális cégeket tá­mo­­gatja, így a „piaci versenyben” be­hozhatatlan elõnyökhöz juttatja õket; - miközben a belföldi tu­laj­donú kis-és középvállalkozások üzletvitelét o­lyan adó-és szám­vi­teli jogszabályokkal „engedélyezi” (inkább bünteti) csak, amelyek eleve lehetetlenné teszik a rentábilis mûködést. A posztkom­mu­nis­ta állam ma is olyan mértékû adókkal és járulékokkal sújt­­ja a kisvállalko­zásokat, amelyeket azok képtelenek kitermelni; a bank­hitelek is olyan drágák, hogy képtelenség kamatostul visszafizet­ni azokat. Az USA meggazdagodását annak idején épp’ az tette le­he­tõvé, hogy az államalapítók szinte korlátlanul – minden más kö­ve­telménynél erõ­teljesebben - érvényesítették a vállalkozás szabad­sá­gát. Magyarországon rendszerváltáskor a rendszerváltó jogalko­tó­kat mintha az vezette volna, hogy minden új vállalkozást – lehe­tõleg már alakulásakor – megfojtsanak; szabad teret biztosítva ez­zel a karvalytõke és a korrupció privatizációs, kereskedelmi (pro­fit) és spekulációs (pénzügyi) szabadrablásának. Ennyit a polgári megélhetés szabályozási oldaláról. Ami már pedig a „jogszolgálta­tás” szubjektív oldalát illeti; egyszer megkérdeztem gyakorló ügy­véd ismerõsömet: milyen a mai bírói tanácsok személyi összeté­tele? Mutatóban van már „néhány jobboldali” is – válaszolta. Ha ez igaz; ez a tény is a PAKTUMRA – az intézményesre és a titkosra – hajaz. Vagyis arra, hogy a szimpla jogszolgáltatássá aljasult egy­kori igazságszolgáltatás ma is ugyanazok kezében van, akikében a rendszerváltás elõtt volt. Legfeljebb elbizonytalanodtak kicsit. A szemléletesebb megvilágítás érdekében elmondok még egy hason­latot, annak illusztrálására, hogy e tekintetben sem egyedi jelen­ség­gel, hanem általános tendenciával állunk szemben. Mert mit is jelent, hogy az igazságszolgáltatás puszta jogszolgáltatássá alja­sult? Ugyanazt, amit az állami egészségügy privatizálása, profitá­bilissé tétele jelent. Azt, hogy az egészségügy egyszerû „biztosítói szolgáltatássá” silányul. Azt, hogy a bírói, ügyvédi, orvosi eskük, a sokezer éves erkölcsi normák, lelkiismereti szabályok nem számí­ta­nak többé. Az egyetlen szabály: pénz beszél, kutya ugat.

Nem várható törvényes hata­lom­­átadás 2010-ben sem.

A módszerek ismertek, illúzióink ne legyenek.

A néhai pártállam reinkar­nációja most „polgárháborút” vív a saját országa, népe Ez a polgárháború azonban már nem egyszerûen „csak” gazdasági, mert a nagyobb nemzeti ünnepek alkalmával a ha­talom tervszerûen pro­vokálja a társadalmat – hogy kõkemé­nyen „visszaüthessen”. Sõt, visszaüt mindenre, ami él és mozog; azokra is, akik nem dõlnek be a folyamatos provokációnak. De ez csak a felszín, bár az is be­szédes. A (gazdasági) háború a mélyben a legintenzívebb; az állam egész törvényalkotó és jogalkalmazó te­vékenysége állandó „izgatás”, mert nem az élet rendjét szolgálja.

A politikai hatalom képviselõi nem vállalnak fel semmit.

Semmi olyat, ami a napi túlélést „veszélyeztetné”, így volt ez a 20 évvel ezelõtti „rendszerváltás” elõtt is. Csak akkor nem volt „forra­dalmi helyzet”. Immár van, de ez a forradalom már elkésett, ezért sem a kormánypárti képviselõk puccsát, sem a nép forradalmát nem valószínûsítem. Ugyanaz fog történni, ami ilyenkor „szokott”.

Nem lesz nagykoalíció, de nem lesz forradalom sem.

Ezúttal is elmarad a remélt megtisztulás; a posztkommunista elit ezt a ma­ga te­remtette csõdöt is túl­­éli. Nem adják át „önként” a ha­­­talmat most sem senkinek, de nem is veszi el tõlük senki.

Most is, megint csak átvernek bennünket – nem kicsit, nagyon.

Mikor orvosilag is indokolttá válik; a tomboló vezért beáldozás he­lyett beutalják a Gazprom fekete-tengeri gyógyklinikájára, a párt a saját áprilisi bolondjának tekinti. Másnap 9-ike után 10-ike lesz, a mókuskerék pörög tovább. A szekér helyett a táj fog haladni.

Szilibõl sem lesz miniszterelnök; legalábbis ezen a létsíkon nem.

Jön Kiss Péter, s majd újra fellángol a Xénia-láz, felmegy 39%-ra.

Mert már nem érik be azzal, hogy „mi” éhen haljunk.

A remény végsõ halálát is akarják.

Ez a legnagyobb veszély.

Czike László