A templomosok története

Akkoriban az egész közel-keleti térség forrongott...

1099-ben az elsõ keresztes háború lovagjai Gottfried de Bouillon vezetésével elfoglalták Jeruzsálem szent városát a muzulmánoktól és azonos néven keresztény királyságot teremtettek. A kilenc lovag kérelemmel fordult Le Bourg-i II. Balduin jeruzsálemi királyhoz, - azért, hogy egy katonai rendet alapíthassanak, valamint, hogy megszállhassanak a királyi palota keleti szárnyában. A palota szomszédos a Salamon király temploma helyén épült, nem sokkal korábban elfoglalt Al-Aksza mecsettel. Balduin király beleegyezett, sõt, kisebb illetményt is fizetett nekik.

A lovagokat Hugh de Payens és Andre de Montbard (a késõbbi ciszterci Szent Bernát, clairvauxi Bernát nagybátyja) vezette. Montbard is Champagne grófjának hûbérese volt. Az eredeti lovagok közül legalább kettõ, Rosal és Gondemare, ciszterci szerzetes volt már a jeruzsálemi utat megelõzõen. Valójában a társaság összes tagját szorosabb családi és politikai szálak kötötték a ciszterci szerzetes-rendhez és a flamand királyi családhoz. Késõbb Champagne gróf is csatlakozott a templomosokhoz, és ily módon saját hûbéresének alattvalójává vált. E furcsaság egyik magyarázata - egyben alapvetõ vonása is a rendnek -, hogy a templomosok hûségesküjüket nem a királynak, vagy nagymesterüknek tették, hanem vallási jótevõjüknek, Bernát clairvauxi apátnak, aki még magas rangra emelkedése után is támogatta a csoportot.

Fennállásának elsõ kilenc évében a rend nem toborzott új tagokat. Furcsa dolog ez egy olyan kis csoport esetében, amelyik a Jeruzsálembe vezetõ utak védelmét vállalta fel. Rajtuk kívül a zarándokok védelmére már elõzõleg vállalkozott egy másik rend is, mégpedig a Jeruzsálemi Szent János Ispotályos Lovagrend, akik ‘ispotályosok’ néven kerültek be a köztudatba. Az utak õrzését a templomosok az ispotályosokra hagyták. Szívesebben maradtak a szálláshelyükön és kincsek után kutattak az elsõ állandó héber templom romjai alatt.

Salamon elsõ templomát édesapja, a bibliai Dávid király tervezte, majd Salamon király építtette fel, mintegy 3000 évvel ezelõtt a Mórija-hegyen, Jeruzsálemben. A Salamon temploma a babiloni hódításkor, nagyjából Kr.e. 586-ban elpusztult. Zorobábel király építtette újjá, miután a zsidók visszatértek a fogságból. Az új tervek Ezékiel próféta látomása alapján készültek (aki az Ótestamentumban már a repülõ szerkezetekhez fûzõdõ élményeirõl is írt).

Jézus idejében nagymértékben átalakították Zorobábel templomát, amely azután Nagy Heródes templomaként szolgált. Alig 4 évvel elkészülte után, Kr.u. 70-ben a templom újból elpusztult, a rómaiak elleni felkelés idején. (A zsidó templomok maradványai a Sziklatemplom-mecseten belül találhatók, ami Mekka és Medina után az iszlám legszentebb sírhelye.) A templomosok kétségkívül alapos kutató-munkát végeztek. Még 1894-ben a Charles Wilson hadnagy vezette angol királyi mérnökök egy csoportja templomosokra utaló nyomokra bukkant a Mórija-hegy gyomrában található üregek térképezése közben. Találtak boltozatos folyosókat záróköves boltívekkel, ami jellegzetes templomos építési megoldás. Több tárgyi leletet is találtak: egy sarkantyút, egy kard és egy lándzsa darabjait, és egy kis templomos keresztet. Ezek Skóciában mindmáig láthatók. Beszámolók szerint a templomosok ásatásaik közben olyan titkos ismereteket tartalmazó tekercsekhez jutottak, melyek vélhetõleg Jézus életével, az esszénusokhoz és gnosztikusokhoz fûzõdõ kapcsolataival foglalkoznak. Állítólag a legendás mózesi kõtáblák és más szent ereklyék is hozzájuk kerültek - talán még a frigyláda és Longinus lándzsája is. Ezeket használhatták arra is, hogy a római egyházzal szemben mint egy másik hiteles vallási szervezetet állítsák be önmagukat. E beszámolókat megerõsíti egy rézbe vésett dokumentum, amit az 1947-ben, a Holt-tenger északnyugati partján, Kumránnál talált holttengeri papirusztekercsek között fedeztek fel. Ez a ‘réz-tekercs’, amit az 1950-es évek közepén fordítottak le a Manchesteri Egyetemen, nem csupán temérdek aranyról és kincset érõ iratokról tesz említést, hanem azt is leírja, hogy hová rejtették ezeket: a Salamon temploma alatti templomos ásatások helyére. A templomosok az aranyon kívül rengeteg régi héber és szír nyelvû kéz-iratos könyvet is találtak, melyek közül több az evangéliumok elõtti idõkbõl való, így elsõ kézbõl származó beszámolókat nyújtanak, - mindenféle egyházhatósági szerkesztgetés nélkül. Elterjedt nézet volt, hogy a lovagok olyan tudás birtokában voltak, ami elhomályosította az ortodox kereszténységét, mivelhogy e tudás révén biztosak lehettek abban, hogy az egyház mind a szeplõtelen fogantatást, mind a feltámadást félremagyarázta. Újonnan szerzett vagyonuk, és ha elveszettnek hitt dokumentumok birtokában voltak - magyarázatot adhat arra, hogy a megszeppent egyházi vezetõk hirtelen elfogadták a templomosokat. Egyes szabadkõmûves írók szerint a templomosok nyilvánvalóan birtokában voltak a lehetõ legtisztább, a szinoptikus evangéliumoknál fontosabb ‘keresztény’ dokumentumoknak. A vezetõik e tudás birtokában komolyan meg is félemlíthették a római fõpapokat, és ennek köszönhetõen jelentõsen megnõhetett a tagok száma és hatalmuk. A rend hirtelen meggazdagodott. A templomos vezetõk ekkor utazgatni kezdtek, tagokat toboroztak, - és mind az egyház, mind az európai királyi családok egyre inkább elfogadták õket. 1128. január 31-ikén Payens nagymester és Montbard a Párizstól mintegy 110 kilométerre délkeletre fekvõ Troyes-ba utazott, hogy külön e célból összehívott zsinat elõtt kérje a templomos rend hivatalos egyházi elismerését. A troyesi zsinat katolikus érsekekbõl, püspökökbõl és apátokból állt, s köztük volt Szent Bernát, Montbard unokaöccse, aki addigra már a jelentõs ciszterci rend feje lett.

Balduin király jóváhagyásával a troyesi zsinat már hivatalos katonai és vallásos renddé nyilvánította a templomosokat. Ezek után II. Honorius pápa jóváhagyta a templomosok ‘Szabályzatát’, amely immár hivatalosan is szentesítette a rendnek járó juttatásokat. A ‘Szabályzatot’ Szent Bernát készítette el, a ciszterci rend felépítésének mintájára. A szervezeti rend a szabadkõmûvesség elõfutára volt.

Minden helyi szervezet neve ‘templom’ volt (a fedõnevek szabadkõmûves szó-tárában: ‘templomot építeni’ - ma is annyit tesz, mint: ‘új helyi szervezetet, új páholyt felállítani), uralkodó fõparancsnoka a rend nagymesterének tartozott beszámolni, és neki is fogadott engedelmességet. Négyféle rang létezett: lovag, õrmester, káplán, szolga. A merev, piramis-szerkezetû parancsuralmi rendben a templomosok többsége olyan egyszerû keresztény katona volt, mint amilyennek látszott, azonban a legbelsõ kör másként festett. Payensnek és Montbardnak még semmije sem volt, mikor nyugatnak indultak, de pápai döntéssel, pénzzel, értékes tárgyakkal és földvagyonnal tértek haza. Nem kevesebb, mint 300 nemesember követte Payenst, mint jelentõs rend nagymesterét. A troyesi zsinat után egy éven belül földtulajdonhoz jutottak Franciaországban, Angliában, Skóciában, Spanyolországban, majd Portugáliában is. Egy évtizeden belül birtokaik voltak Itáliában, Ausztriában, Németországban, Magyarországon, - sõt, Konstantinápolyban is. 1131-ben Aragónia királya birtokainak egyharmadát rájuk hagyta. A XII. század közepére a ‘Templom’ a leggazdagabb és legbefolyásosabb intézménnyé nõtte ki magát - az egész keresztény birodalmon belül, a pápaság kivételével.

Ámde még 200 év sem telt el a ‘sikertörténetbõl’, - eljött a Rend tragikus vége...

Röviden: 1307. október 13-ikán, pénteken a francia országbírók kemény csapást mértek a 15000 templomos lovagra, akik egy ‘szent’ rend hitharcosaiként tértek nyugovóra csütörtökön, és eretnekséggel megvádolt földönfutókként ébredtek pénteken.

William Imbert (más néven William de Paris), Franciaország fõinkvizítora, Szép Fülöp (király) személyes gyóntatója volt. Azt tartották róla, hogy ‘igen járatos az inkvizíció mûvészetében és praktikáiban’. Õt bízta meg a király azzal, hogy minél rövidebb idõ alatt ‘megfelelõ’ vallomást csikarjon ki Jacques de Molay-ból, a templomos lovagrend nagymesterébõl.

Egy John of Foligny nevû templomos gyorsan beismerte inkvizítorai rábeszélõ-képessége hatására, hogy a párizsi rendház kápolnájában titkos templomos szer-tartásokat tartottak. A belsõ templomban egy faszekrény állt, melyben négy tárgy volt elzárva: egy koponya, két combcsont és egy fehér halotti lepel, csakúgy, mint a mai szabadkõmûves templomokban. Éppúgy, mint a jeruzsálemi egyház tagjai, majd a szabadkõmûvesek, - a templomosok is egy vászonleplet használtak, hogy a soraikba lépõ novíciust beavassák. A lepelbe tekert férfi alászállt a rituális, jel-képes halál állapotába, és mint a közösség teljes jogú tagja támadt fel ismét. A templomosok ellen felhozott tíz vádpont közül az inkvizítorok azt találták a leg-súlyosabbnak, hogy: „minden novíciusnak le kellett köpnie Krisztus keresztjét, majd rá kellett lépnie arra.” Amikor rájöttek, hogy az egykor keresztényi rend nagymestere beavatása alkalmából leköpte Krisztus keresztjét, haragjuk felizzott.

Imbert úgy gondolta, hogy a legkeményebben kell megtorolni az árulást, amelyet Krisztus és az egyház ellen követtek el. A pápai rendelet felhatalmazta õt, hogy tortúra alá vessen minden eretneket, aki a keze közé kerül, és ez alól a szentatya irata csak néhány kivételt tartalmazott. Ám a templomosok éppen e kivételezettek közé tartoztak. Jacques de Molay és követõi csakis a pápának tartoztak szám-adással; Imbert tudta, hogy a pápa közvetlenül erre irányuló parancsa nélkül kín-vallatást nem alkalmazhat, legfeljebb kérdéseket tehet fel a nagymesternek. Ám Fülöp felvilágosította a fõinkvizítort, hogy neki mint francia királynak jogában áll engedélyezni templomos vezetõk tortúráját azon pápai irányelv alapján, mely fel-szólít minden keresztény uralkodót, hogy adjon meg minden lehetséges segítséget az inkvizíció szent hivatalának. Imbert örülhetett, mert felhatalmazást kapott a királytól, hogy bármely neki tetszõ módszerrel vallassa Jacques de Molayt.

Mivel Imbert megtudta, hogy a templomosok gyakorolták az ‘élve kihantolás’ szertartását, amely bemocskolta Jézus valódi feltámadásának tanát; - a felbõszült fõinkvizítor úgy döntött, hogy Molayvel megismerteti azt a szenvedést, amelyet a Megváltónak kellett kiállnia kínzatásai során. Molayt kikötötték a két csuklójánál fogva, s Imbert parancsára egy többágú korbáccsal kezdték ütlegelni, melynek a szálvégeire csontdarabkákat erõsítettek. Éles tárgyakból készült koronát húztak nagy erõvel Molay fejére, ami belevágott a nagymester fejbõrébe és a homlokába. Az inkvizítorok gyakran szögezték az áldozataikat póznákhoz, ajtófélfákhoz vagy más fatákolmányokhoz. Valószínûleg ezt tették Molayvel is. Egy ajtóra szögezték az áldozatukat, ami jelentõsen megnövelte a hatalmukat felette. Ha kinyitották az ajtót, meglengették, majd becsapták, - iszonyú sokkhullámokat idézhettek elõ az õrület határán vergõdõ áldozatnál. Aztán elérkezett a pillanat, mikor Imbert megmutathatta, hogy a lepel csúfondáros használata nem kerülte el a szent inkvizíció figyelmét. Leemelték a nagymester meggyötört testét a szögekrõl, arccal fölfelé a lepelre helyezték, és a vászon kimaradó részével letakarták gõzölgõ alakját. A lepel megkeményedett a rászáradt vértõl és (tejsavban gazdag) izzadságtól.

A még használhatónak ítélt vászondarabot késõbb inkább kimosták, mintsem ki-dobták volna. A tiszta leplet összehajtogatták és - nem is sejtve jelentõségét! -hazavitték. A mai templomosok és szabadkõmûvesek (lásd pl.: Knight és Lomas ‘A második Messiás’, vagy Zelnik József ‘TESTAMEN, Leonardo evangéliuma’ címû könyvében!) szilárd meggyõzõdése, hogy a híres torinói lepel valójában a második ‘Messiás’, Jacques de Molay templomos nagymester inkvizíció által megkínzott testének lenyomata, és nem pedig Jézus Krisztus feltámadott és meg-dicsõült testének kvázi ‘fénymásolata’ az átlényegülés pillanatában, - amint azt a katolikusok többsége ma is hiszi.

De most nézzük, hogy mit is vallott be a templomos nagymester megkínzóinak! A vallomásában elismeri, hogy õ maga megtagadta Krisztust, - de tagadja, hogy engedélyezte volna bûnök elkövetését a rend tagjainak. Ez a nyilatkozat elég furcsa egy pap szájából, pláne, ha egy hatalmas keresztény lovagrend vezetõje is egy személyben. Az ember azt várná egy erõs akaratú paptól, hogy a tortúra alatt könnyedén beismeri a homoszexualitás vádját, még ha nem is fedi a valóságot, - ám inkább belehalna a kínba, minthogy bevallja, megtagadta Krisztust. De rögtön érthetõ e vallomás, ha olyasvalakitõl származik, aki Jézust messiásként tisztelte ugyan, mégsem azonosította Istennel. A templomos nagymester egy mindenható Istenben hitt, aki megalkotta az eget és a földet, ám nem hitt a keresztre feszítés szentségében. A tortúra hatására a nagymester beismerte a vádak felét, amelyek késõbb a halálát okozták, ám úgy tûnik, hogy igazat mondott a kínzások alatt. A templomosok nem voltak homoszexuálisok, így ezt tagadta, - viszont elismerte, hogy nem hisz Jézusban és senki másban, akirõl azt állítanák, hogy Isten, mivel Isten csak ‘egy’ van. (Vagyis Molay a Szentháromság létét tagadta.) És igen, - ebbõl kifolyólag elutasítja a keresztet is, mint szakrális szimbólumot. A pápa vád-emelési határozatot hozott a lovagok ellen, amely tartalmazta, hogy a templomos rendbe történõ felvételükkor megkövetelik a novíciusoktól, hogy tagadják meg a szeplõtelen fogantatást és Krisztus isteni mivoltát. Tanítják, hogy Krisztus próféta volt, akit a saját vétkeiért feszítettek keresztre, és nem a világ bûneit váltotta meg halálával. Azzal is vádolta õket a határozat, hogy leköpték a keresztet, majd megtaposták azt, és ezt a foglalatosságukat kiváltképp nagypénteken ûzték. (A mai modern szabadkõmûvesek - legalábbis ‘világnézeti’ szempontból - az egykori templomosok szellemi örököseinek tekinthetõk. Érdekes egyezés, hogy a páholy-foglalkozásaikat, gyûléseiket és szertartásaikat általában pénteken tartják...)

Kelemen pápa 1313. március 22-ikén eltörölte (feloszlatta) a templomos lovag-rendet; - pápai hatalmával élve, anélkül, hogy nyilatkozott volna ártatlanságuk vagy bûnösségük kérdésében. Azután 1314. március 18-ikán a pápai bizottság, Fülöp király jelenlétében nyilvános ítéletet hirdetett. A nagymestert, Jacques de Molayt három templomostársával együtt életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. Ámde ragaszkodott hozzá, hogy beszélhessen az egybegyûlt tömeghez, és rendje ártatlanságát hangsúlyozta, illetve azt, hogy csak a tortúra õrjítõ kínjai hatására vallotta ennek ellenkezõjét. Mint Jahve utolsó fõpapja, Molay azt állította, hogy a rendje ártatlan, s ez az õ szempontjából igaz is volt. Node nem felelt a fõ vádra..! Nem mondhatta, hogy „a rend nem tagadta meg Krisztust”. - „Az életemet csak olyan galádság árán õrizhetném meg, melyre képtelen vagyok. Inkább lemondok róla minden sajnálat nélkül.” - jelentette ki. A beszédében egyszer sem említette Jézus Krisztust. A tömeg elõtt, a Notre-Dame-nál tisztázta lovagjait. Bûntelenek voltak, az ‘igazság bajnokai’. Csakhogy ennek az ‘igazságnak’ nem volt a része Jézus, Isten Fia. Ekkor a pápai bizottsági tagok félbeszakították az eljárást, és jelentették Fülöpnek, hogy a helyzet odakint szörnyû fordulatot vett.

A király villámgyorsan reagált. Pápai hozzájárulás nélkül azonnali máglyahalálra ítélte a ‘túl õszinte’ templomosokat. Jacques de Molay és Geoffrey de Charney lassan égtek el a forró, füst nélküli tûzben. Amint az alsó végtagjain a hús már megfeketedett, s lassan átsült, Molay megátkozta V. Kelement és Szép Fülöpöt. Azt jósolta nekik, hogy egy éven belül mindketten Isten ítélõszéke elõtt felelnek majd. Geoffroi de Paris verses krónikájában megemlíti, hogy Molay észrevette a máglyán, hogy a két keze nincsen megkötve, s így az utolsó pillanatokat imával töltötte. Ezek voltak utolsó szavai a vádlóihoz: „A rossz hamar utoléri azokat, akik gonoszul ítéltek el bennünket. Isten megbosszulja a halálunkat!”. Feljegyezték, hogy amikor már lángolt Molay teste, Charney a következõt mondta: „Követnem kell a mesteremet útján. Mint mártírt öltétek meg õt. Ezt tettétek, bár nem érzitek jelentõségét. Isten akarata ez, és én is az õ parancsára halok meg.”. Ezek a szavak gyorsan híressé váltak egész Franciaországban...

Molay átka hamar beteljesedett. V. Kelemen pápa és Szép Fülöp király még egy éven belül követték õt a halálba.

Felhasznált és ajánlott irodalom:

Jim Marrs: A titkos uralom

David V. Barrett: Titkos társaságok

Baigent, Leigh és Lincoln: Szent Vér, Szent Grál

Zelnik József: TESTAMEN, Leonardo evangéliuma

Dr. Drábik János: Uzsoracivilizáció I. és II.

Kiss Ulrich SJ: Az „IGEN”-ben e tárgyban megjelent írásai.

László András: tárgyi internetes tanulmányai

Vác, 2005. május 8.

Czike László