Czike László

A hamis rendszerváltás

Magyarország mai ‘demokrácia-állapotának’, politikai és gazdasági helyzetének alapvetõ meghatározója, hogy az emberek, a nép döntõ többségének teljességgel képtelen elképzelései, hamis ismeretei vannak az õt környezõ világról, legfõképp arról, hogy mi is történt az elmúlt 15 év alatt az országgal, a gazdasággal és vele. Okkal és joggal feltételezhetjük, hogy amennyiben ez a ‘jellemzés’ lényegében helytálló, úgy mindez nem lehet véletlen, - valamilyen társadalmi-politikai ‘erõk’ mintegy legfontosabb ‘projektjüknek’ tekintik a magyarok és a magyarság teljes, céltudatos félrevezetését; mint amikor valakinek ‘bekötik a szemét’, mielõtt megerõszakolják, vagy kirabolják. Bekötött szemmel még háromszor meg is pörgetik a tengelye körül, hogy elszédüljön és azt is elfelejtse: eredetileg merre volt észak.

Kísért a múlt

A speciális magyar lélek talán legspecifikusabb jellemvonása a kudarcélmény, a frusztráció, a pesszimizmus, az önbizalom hiánya, a bizalmatlanság s az általános bizonytalanságérzet. Ezek ellenére e nép sajátos jellemzõje egyfajta megrögzött naivitás is, amely lehetõvé teszi, hogy újra meg újra be lehessen csapni. Ez a nép önmaga cinkos ártatlansága, hiszékenysége révén maximálisan kiszolgáltatott, ám mintha csökönyösen ragaszkodna a tragédiához, amit a sors legalsóbb bugyraiból minduntalan magához vonz. Honnan eredhet ez az ‘áldozati bárány’ szerepkör?

A történelmi múlt legmélyérõl...

A török megszállástól számítva (1526 után) a - korábban is törékeny - független Magyarország lényegében megszûnt létezni. A három részre szakadt ország soha többé nem forrott össze egységes egésszé; legalábbis önálló, önszervezõ, minden más hatalomtól független egységként nem. A török kiûzésével párhuzamosan vált fokozatosan osztrák gyarmattá, pontosabban a Nyugat-Római Császárság, illetve az Osztrák-Magyar Monarchia részévé, a Habsburg-dinasztia uralma alatt. 1848 kudarca megerõsítette a magyarokban a negatív hitet: az ország többé nem lesz független. 1867., a Kiegyezés elindított ugyan egyfajta polgárosodást, azonban a haynaui akasztófák árnyékában minden maradék önbizalmát elveszített nép nem a maga (fõ)nemessége, vagy egyéb ‘kapitalizálódó’ rétegei felemelkedése révén polgárosodott; - külhonból ideérkezett bevándorlók valósították meg a magyarok helyett. A XIX. század végének, és a XX. század elejének tipikus magyarországi figurája a gentry, a mindenét elveszített köznemes, - amely réteg a polgárosodás motorja is lehetett volna, de nem lett. A ‘polgárosodásunk’ tehát nem önerõbõl zajlott le. Ilyen körülmények között lett Magyarország az 1920-as évek végére a hárommillió koldus országa...

Meghalt Mátyás király...

A zsidó származású Sándor András református író, publicista, nekem 1997. III. 12-én írt levelében így vélekedett a magyar problémáról: „A szétesésre hajlamos magyarok önmaguk közül sohasem tudtak királyt választani. Az Árpád-ház még az állami lét elõttrõl eredt. Kihalt, - aztán már Nápolyba mentek királyért. Aztán Luxemburgba ... Akkor választottak egy erdélyi populistát, azt is meg-bánták, rögtön mentek Lengyelországba királyért, aztán Bécsbe (mert Zápolya nevetséges volt). Avval be is vásároltunk, a Habsburgokra ráment az ország. (Európa lézengõ ritterérõl, Otto von Habsburgról mindig a Deák Ferenc be-köpése jut az eszembe: „Akinek a szél lefútta a kalapját, az nem tud olyan méltóságosan futni utána, hogy nevetségessé ne váljék.”) Az az Isten különös kegyelme, hogy 1989-ben Soros (napjainkban Mádl Ferenc köztársasági elnök éppen kitüntette õt: a magyar rendszerváltásért nyújtott pozitív tevékenységéért) annyira nagyvonalú nem volt, hogy hazatelepült volna (nem adva föl newyorki lakását sem), államfõvé választatván magát (egy prezidenciális rendszerben, persze): ide a rozsdás bökõt, hogy a magyarok lelkesen megválasztották volna, akár ózonpajzsra is emelvén. Fõ, hogy nem hazulról való és nem kell megpukkadni az irigységtõl: mért õ, mért nem én. Az a baj, hogy ezt már a Moszad is tudja. Úgy játszik velünk a Moszad, mint most itt az elõszobában Picur, jó öreg Mirci komám fia, a rózsaszínû gumigolyóval. Beleszámítja a Világbankot is, - annál is inkább, mert ott is van 'kácá'-ja."

Magam szintén magyar hazafi volnék, ezért hát ezzel a fenti sommás ítélettel nem nagyon tudok ellenkezni; annál is kevésbé, mert egyetértek vele, hiszen átéltem a rendszerváltás óta eltelt másfél évtized magyar széthúzását, és nemzetáruló elitje egymást is sûrûn eláruló, köpönyegforgató ‘kormányzását’, amellyel nagyjából az egész nemzeti mûködõ tõkét elkótyavetyélte; olyan nevetségesen alacsony árért, amit még közvetítõi jutaléknak is túlzás tekinteni... A magyar nép nemzetalkotó és önvédelmi képességével bizony súlyos bajok vannak; nem akarok mindenáron ‘polgárpukkasztó’ lenni, de: vannak nemzetalkotó, történelmi népek, például az angol, a francia, a német, az orosz - a magyar nem ilyen. A nemzetalkotás már a modern korban elsõsorban megfelelõ példamutató vezetõk kérdése; a magyar a legújabb korban ilyeneket nem, vagy nem eleget volt képes kinevelni. Idézzük ez ügyben ismét csak a Sándor András levelében foglaltakat: „Megint azt mondom: királyt választani maga közül a Gens Hungarica sohasem tudott.” Ez van...

Mélymagyar frusztráció

A magyar népnek emellett kvázi ‘veleszületett képessége’, hogy a világháborúk vérzivatarában mindig ‘sikerült’ a késõbb vesztes oldalra állnia. Ez a nemzetünk önbizalmát, valamint további jövõbeli lehetõségeinket folyamatosan, jelentõsen lerontotta. A nemzetalkotás: polgárosodás és megfelelõ vezetõk kérdése. Egyik sem állt a rendelkezésünkre. Az elsõ világháborút vörös terror, fehér terror és a Trianoni Békeszerzõdés; - Magyarország megcsonkítása követte. Majd jött újra a revánsra készülõdés, ismét Németország oldalán - az elvett területeink vissza-szerzése reményében. De reváns helyett újból vesztes világháború következett; - majd Magyarország újabb megbüntetése. Zsidótörvények; - német megszállás, náci terror, és a szégyenteljes magyar zsidó holocaust. Amit persze a szovjet felszabadítók ideiglenesen 46 évig tartó megszállása, ávós kommunista terror, diktatúra, majd az 1956-os forradalom és szabadságharc, aztán annak leverése után újra csak a megtorlás, a vörös terror követett... Majd jött Kádárék gulyás-kommunizmusa, a puha diktatúra, a legvidámabb barakk viszonylagos jóléte a fel-színen - és az ország titkos eladósítása, nyugati kézre játszásának elõkészítése: a mélyben. Eladósodás: 1973. és 1989. között. 1982.: beléptetésünk a Nemzetközi Valutaalapba és a Világbankba. A rendszerváltó kormány 1990-ben abszolút kész helyzetet örökölt: 20,5 Mrd USD államadósságot, üres államkincstárt, válságos állapotban lévõ elavult szerkezetû gazdaságot, összeomló hagyományos piacot - és ‘nem létezõ polgárságot’. Kapitalizmust kezdett építeni - polgárság nélkül...

A máltai paktum

A kelet-európai, és benne a magyarországi ‘rendszerváltás’ egyáltalán nem belsõ társadalmi szükségszerûségként következett be - mint pl. a forradalom -, hanem kizárólag külsõ hatásra, ti. a ‘80-as évek közepén Reagan és Gorbacsov Máltán megegyeztek a világ újrafelosztásáról. Sándor András így ír errõl: „megegyeztek, hogy Magyarország hogyan megy át Gorbacsovéból Bushék tulajdonába”. Az USA ugyanis megnyerte a csillagháborús fegyverkezési versenyt; - a Szovjetunió gazdasága, a KGST, és vele az egész kommunista tömb diktatórikus tákolmánya kártyavárként omlott össze. Jelentõs spontán tömegmegmozdulások nem voltak, ugyanakkor a kapitalista világ egyszerûen ‘felmondta’ a kelet-európai rezsimek folyó finanszírozását, így magától értetõdik: a kommunizmusról a kapitalizmusra való áttérést belülrõl, még a régi rendszer mûködése közben kellett megszervezni.

Ezt az elõszervezést egyrészt a hazai titkosszolgálatok - elsõsorban a katonai hír-szerzés -, másrészt a titkosszolgálatok, valamint a régi és a feltörekvõ új hatalmi elit tagjaiból már a 80-as évektõl verbuválódó szabadkõmûves páholyok végezték el, természetesen a megfelelõ külföldi háttérhatalmi szervezetek szigorú utasítása, útmutatása alapján. A magyar rendszerváltás tehát alapvetõen ‘koprodukcióban’ készült nemzetközi, sõt inkább nemzetek feletti ‘öszvér’ alkotás, - forgatókönyve a híres-nevezetes Rózsadombi Paktum volt, ami a beavatott külföldi és hazai erõk politikai megegyezésének titkos jegyzõkönyve. A huszon-egynéhány pont szinte kivétel nélkül tételesen megvalósult... Akik a ‘szerzõdés’ résztvevõi voltak: mind, kivétel nélkül késõbbi magas beosztású államférfiak, elnökök, pártelnökök lettek.

A rendszerváltás tehát egy ‘kétkulacsos’ megegyezés volt abból a célból, hogy ‘a leköszönõ régi’ elit mégis a hatalomban maradhasson; ugyanakkor látszólag újak is feljebb juthassanak, amivel a demokrácia látszatát kelthették. Mivel a titkosság követelményei szigorodtak; - továbbra is érvényben maradt az elõzõ diktatórikus rendszer alapvetõ szervezõ, káderkiválasztó elve s gyakorlata: a kontraszelekció. Csakhogy ezek után már nem (csak) egyedül a politbüro titkosrendõrsége végzi a szerencsés kiválasztottak átvilágítását, elõ-szelektálását, - hanem a háttérhatalom civil-társadalomba beépült, szellemi céheknek, gondolkodó mûhelyeknek álcázott páholyai. A demokratikus intézményrendszer a nyugati mintákat majmolja, - azok 200 évvel ezelõtt még maradéktalanul ‘megvolt’ valós tartalma nélkül...

Nyugtalanító kérdés: miért csak és éppen a katonai hírszerzés õrizte meg titkait, nimbuszát, személyi állományát, jogfolytonosságát? Miért vette át az új rend a régi összes államtitkát (újabbakkal kibõvítve), - államadósságával együtt? Miért?!

Miért, mitõl új a rendszer, mely a réginek épp a lényegét õrzi meg, változatlanul? Ha az elõzõ rendszer vezetõi nemzetárulók voltak, politikai tévedéseiket csak az adósság-felhalmozásuk múlta felül, akkor miért nem vontak közülük felelõsségre egyetlen-egyet sem? Mert ugye egy rendszert a vezetõi fémjeleznek, vagy nem? Egy államot pedig az államtitkai, nem? Melyeket leginkább a hírszerzõk õriznek, a katonai hírszerzõk, vagy nem? Talán nem azok a legféltettebb államtitkok ma, amelyek épp a rendszer meg nem változására, jogfolytonosságára vonatkoznak? Akik a politikai titkokat (a nemzettel szemben) máig õrzik, sõt generálják - miért lettek mind magas állami tisztségviselõk, és a kellõ büntetés helyett miért kaptak mind kitüntetéseket, lovagkereszteket, francia, angol és egyéb érdemrendeket is?

Miért is nem lehet Magyarországon magas rangú politikus, államférfi az, aki nem tagja valamely, II. Erzsébet angol királynõ által legitimált lovagrendnek, vagy páholynak? Miért nem juthat ma már Magyarországon semmilyen (sem állami, sem komolyabb társasági) vezetõ beosztáshoz az, aki nem rendelkezik hivatalos (állami) angol nyelvvizsgával?

„Vajon ez itt még Magyarország?!” - kérdezi Várhelyi András, szamizdatában...

A rózsadombi paktum (1989. március 15.)

A rendszerváltás ‘pillanatában’ Magyarország nem volt független állam, s mivel a politikai választások idõpontjában még teljes létszámmal hazánkban állomásozott a Vörös Hadsereg; a rendszerváltás politikai legitimációja külpolitikailag is meg-kérdõjelezhetõ. Nem véletlen, hogy a Rózsadombi Paktum résztvevõje (aláírója) volt - Palmer, USA-nagykövet mellett - a világ talán két leghatékonyabb titkos-szolgálatának (KGB, Moszad) képviselõje is. (Ami jól mutatja: nem ‘babra’ ment a játék.) A titkos nagyhatalmi asszisztencia nyilvánvalóvá teszi: a magyar rezsim-váltás egyfelõl szupranacionális projekt volt - a jelentõsége messze meghaladta a magyar nemzeti kereteket, érdekeket -, másfelõl a végrehajtás szigorú ellenõrzése minden pillanatban minden momentumra, a legkisebb részletekre is kiterjedt. Mi, magyarok azt hittük, hogy politikai és gazdasági börtönünkbõl most ‘végre igazi felszabadulás’, a polgári jólét s az egyéni vállalkozás szabadsága következik, ám igazából csöbörbõl vödörbe pottyantunk, - de errõl majd késõbb... Sándor András így írt levelében a várakozásról: „A két szélsõség a közgazdasági szférában egy gúzsba-kötött, börtönbe zárt nép belsõ impulzusait fejezi ki. Amikor a márianosztrai meg váci fegyházban ültünk, minden zárkában két párt volt: az egyik szerint ki kell törnünk s ezzel fellármáznunk a világot, a másik szerint mennél hamarosabb amnesztiára kell játszanunk. Volt még egy vágyálom is: 'jönnek a jenkik a csokoládéval'."

Rendszerváltó globalizáció

Mi, magyarok egyszerre éltük meg ‘a rendszerváltást’, meg a szép új világrend, a globalizáció ‘átterjedését’, melynek valóságos tulajdonságairól, viselkedésérõl, okairól és céljairól kb. 1995-ig jóformán semmit nem sejtettünk. A néptömegek - mivel nem tudják a kettõt szétválasztani - ma is azt hiszik, hogy a rendszerváltás és a globalizáció egy és ugyanaz a hatás, s az elszegényedésükért, létbiztonságuk elveszítéséért azokat a tényezõket okolják, akik a megelõzõ szocialista rendszert ‘megdöntötték’. Vagyis: a kapitalizmust, a multinacionális cégeket, illetve a velük együttmûködõ magyar államot, s a magyar pénzügyi és politikai elitet. Emiatt a magyar nép legalább fele visszasírja a kádárizmus gulyáskommunizmusát, ‘a legvidámabb barakk’ sajátos hangulatát, - mert azt hiszik, hogy az egykori ‘jólét’ ‘kvázi gombnyomásra’ bármikor visszaállítható, kevés jóakarattal... Pedig az idõ kerekét már nem lehet visszaforgatni! Akárha létezett a Rózsadombi Paktum - a rendszerváltás magyar bölcseinek jegyzõkönyve! -, akár nem: a dolgok szigorúan a megegyezés kötött menetrendje szerint történtek... Mindenesetre: vagy ‘spontán tudattalanul’, szinte sorsszerûen (fátum, karma, kataklizma, stb.) megyünk tönkre már 22 év óta (vö.: 1982-ben léptettek be minket a Nemzetközi Valutaalapba!), - vagy nemzetközi konspiráció és kollaboráció ‘áldozatai’ vagyunk. Vagyis: furcsa ‘árukapcsolás’ történt itt: az elitünk mintegy felszabadulásként ‘adta el nekünk’ a rendszerváltást (és vele a multiknak Magyarországot!); ám a csomagba a tudtunk nélkül, már jó elõre nemcsak a nómenklatúra-burzsoáziával való teljes kiegyezést (vele implicite a ‘Bokros-csomagot’ is) kalkulálták bele, de az egész globalizációt is, - beleértve néhány évvel késõbbi belépésünket is az Európai Únióba...

Látható, hogy amíg ‘a spontán fejlõdés’ látszatát kelti a verbális és tényleges mágiával, a médiával, a mammon pénzével is ‘összeházasodott’ rendszerváltó elitünk; - addig egy átgondolt koncepció, valóságos komplex terv végrehajtása folyik „lendületben az ország” akció-fedõnév alatt:

Magyarország felszámolása.

Vác, 2004. december 15.

Czike László