Czike László

Krisztus meghamisítói

Az Antikrisztus - miután már ‘több változatban’ megjelent a történelemben - ma is a legválogatottabb mesterkedésekkel igyekszik megakadályozni Jézus Krisztus üdvözítõ tervének, a megváltásnak a megvalósulását. Pedig a megváltás az egész emberiség Istenben való egyesítésének, Istenhez való kollektív visszatalálásának nagy esélye. A Gonosz Ember minden eszközzel arra törekszik, hogy a lelkünket eltántorítsa, örökre elvegye Krisztustól; aminek a legrafináltabb, legkézenfekvõbb módja, ha színészként ‘új Krisztust alakítva’, kilöki belõlünk az igazit. Krisztus ellehetetlenítésére elõszeretettel alkalmazza a következõ megoldásokat:

· Jézus Krisztus személye ‘kitaláció’, valójában soha nem létezett.

· Jézus Krisztus a zsidók földi királya volt; nem pedig Isten Fia, a Megváltó.

· Jézus Krisztus ‘messiás’ volt ugyan, de a szentírásbeli szavai hamisítások.

· Hamis próféták és hasonmások jelentkezése (szabadkõmûvesség).

· Jézus Krisztus személyének meghamisítása, az Antikrisztus fellépése.

Krisztus nem létezett

Az istentagadásnak ez a legegyszerûbb, a legblõdebb és a legpimaszabb ‘eszmei’ megnyilvánulási formája. Nem véletlen, hogy intézményesen a kommunista állam ‘vezette be’ és alkalmazta - általánosan a mindenszintû közoktatásban. A szovjet ideológia számára Jézus Krisztus életmûve nem jelentett ‘filozófiai problémát’, - a tankönyvek még arra sem tartották érdemesnek, hogy megemlítsék. ‘Szerintük’ nem is létezett, - nem volt valóságos történelmi személy. Az 1960-as években az orosz I. A. Kriveljov egy teljes könyvet szentelt Krisztus ‘nemlétezésének’ kvázi-történetírói bizonyítására, ami már csak azért sem lebecsülendõ írói teljesítmény, hiszen Jézus Krisztus életútjáról nemcsak az Újszövetség emlékezik meg, hanem korabeli római történetírók is, mint Tacitus, továbbá a ‘rómaiasított’ nevû, zsidó származású történetíró: Josephus Flavius.

Jézus, a zsidók királya

Vagyis szimplán csak földi király, - nem Isten Fia, nem is Megváltó. Ne higgyük, hogy ez a teória ritka, vagy hogy közvetlenül, direkt állítás formájában van jelen a mindennapos közéletben, a közgondolkodásban, - ‘a tudomány’ vagy a mûvészet világában. Krisztus ‘leszállítása a földre’ összetetten és rafináltan történik. Maga ‘a világi szemlélet’ lényegesen gyakoribb, általánosabb, mint gondolnánk; - sõt, modern korunkban leplezett reformációs folyamat megy végbe, búvópatakként, amelynek a célja és küldetése: Krisztust megfosztani égi trónjától, vagyis ‘két legyet’ ütni egy csapásra: (1) lerombolni az istenhitet, a kereszténység alapjait, az Anyaszentegyházat, - és (2) ‘egy füst alatt’ jelképként a világi hatalom, a világállam hatalmi céljaira használni fel Krisztus tömegvonzású személyiségét, életútját és áldozatát, a mindezekhez fûzõdõ összes tudati és szakrális energiát.

A roppant alamuszi, szívós és hatékony törekvés belülrõl bomlasztja a keresztény hitet ezernyi vékonyka szálra, melyek a vallásunk minden mozzanatáról merõben mást, sõt, egymással ellentéteset is hirdetnek, hogy soha többé ne találkozzanak. Különösen veszélyesek azok az áramlatok, amelyek a felületes szemlélõ számára még kereszténynek tûnnek ugyan, de már ‘koránt sem annyira’. Vigyázzunk, mert a furcsa, szokatlanul ‘újszerû’ szóhasználatok, megfogalmazások - mint például: kereszt helyett kínzócölöp, stb. - általában legalábbis vaskos eretnekséget, ha nem éppen effektív istentagadást takarnak...

Ebbe a tárgykörbe tartoznak mindazok a rendkívüli tudatossággal szerkesztett és terjesztett évezredes legendák is, amelyek modern formában újra és újra felszínre kerülnek, mint például: a gnózis misztériuma, Arimateai József szerepe, a Szent Grál legendája, Leonardo da Vinci ‘beavatottsága’ és az ‘Utolsó vacsora’ címû festményének ‘titkai’, hogy állítólag két Jézus (egyik égi, másik földi király) élt volna, a kumráni tekercsek kapcsolódó ‘rejtélyei’, legenda a Dávid-vérû Jézus és Mária-Magdaléna ‘közös’ gyermekérõl, a Meroving-dinasztiáról, a férfirõl, aki London mellett nevelkedik, s majd a Világállam trónjára ül, stb., stb. Ezek a törekvések egyrészt az Ószövetség s az Újszövetség ószövetségi célzatú (Jézus csak egy, a római uralom ellen lázadó ‘zsidó forradalmár’ volt) egybemosására, másrészt az égnek a földdel való evilági összekapcsolására irányulnak. Egyfelõl azt sugallják, hogy a Messiásként a Földön járt Krisztus nem Megváltóként jön el másodszor, ítélni eleveneket és holtakat, hanem evilági királyként, a kiválasztott nép élén megszervezni a Világállamot, - másfelõl pedig azt, hogy a Paradicsom, az Édenkert, a Mennyország itt a Földön, emberi erõbõl, Isten nélkül is meg-valósítható, tehát együnk csak nyugodtan a Tudás Fájáról...

Krisztus evangéliuma hamisítvány

Közismert, hogy a Bibliát évszázadokon át ‘írták, szerkesztették’; - idõnként (úgy 200-300 évenként, a zsinatokon) kanonizálták (beillesztették a ‘jogrendjükbe’). Ilyenkor ‘rendesen össze is vesztek’ az akkori fõméltóságok, hogy belemehet-e a ‘javasolt’ szövegrész a Bibliába, vagy sem. Ki tudhatja, hogy az 1500-1700 évvel ezelõtti fõpapjaink milyen megfontolások alapján és miért döntöttek úgy, hogy mi kerüljön bele, s mi nem az Újszövetségbe. Ez azonban semmiképp nem elégséges indok arra, hogy Jézus Krisztus bármelyik példabeszédét, evangéliumi szavait - akár csak részlegesen is! - önkényesen kvázi hamisítványnak minõsítsük. Ezért jó az Újszövetségben, hogy négy evangélista (és ez informatikailag nagyon fontos!) van, akik ugyan eltérõen írták le a Szenvedéstörténetet, de összevetve az írásokat esetenként szó szerint is meggyõzõ információt adnak Krisztus utolsó napjairól, az elhangzott párbeszédekrõl. Ez azért meggyõzõ informatikai szempontból, mert négyen, egymástól függetlenül írták le, elvileg ugyanazokat a történéseket, és a szövegek ‘mégis’ lényegében tökéletesen egyeznek. Ám Jézus Krisztus szavainak hitelességére más, közvetett bizonyítékaink is vannak! Ha olvasóm figyelmesen olvassa a kiemelt evangéliumi idézeteket; hamar belátja, hogy Krisztus szavaiban semmilyen korabeli hatalmi ‘cenzúra’ keze nyoma nem érzõdik! Lehetséges, hogy a végül is kanonizált szövegeken túl ‘elõfordultak keményebbek is’, amelyeket - ilyen, vagy olyan okból - kihagytak. Ámde ami ‘bent maradt’, arról sem állítható, hogy bármilyen intézményes vagy titkos földi hatalom apológiája lenne! Éppen ellenkezõleg: Jézus példabeszédeinek, evangéliumi szövegeinek túlnyomó része szegénypárti, hatalom-és gazdagságellenes; de ugyanakkor mértéktartó is: soha nem uszít erõszakra, forradalomra, felkelésre a fennálló hatalom ellen. Magyarán: sem a regnáló hatalomnak, sem az ellenzékének, sem bármiféle háttérhatalomnak soha nem ‘parírozott’; sõt, mondanivalójának a lényege rendre irritáló bármilyen földi erõ szemszögébõl nézve.

Mindemellett: (1) Jézus szavainak történeti és örök bölcsessége felülmúlhatatlan. (2) Okfejtése gyakran rejtett értelmû, profetikus és bölcsessége sokszor hosszabb távon - elõre nem látható események lezajlása - után válik világossá. (3) Lényegre törekvése, szelídsége, judíciuma, kifejezésmódja olyannyira egyedi, hogyha nem (ilyen) lenne, ki kellene találni. (4) Idõt állóbb, aktuálisabb erkölcsi útmutatás az emberiség történelmében nem ismeretes. (5) Egyszerû földi ember ilyet írni, vagy pláne a mindennapok történéseiben ‘rögtönözni’ nem lehet képes. (6) Gondolatai tisztasága csak ‘szent’ jelzõvel jellemezhetõ; ami nyilván még a cenzori hajlamú kanonizálókat is visszarettentette bármilyen célzatos szövegmódosítástól...

De Krisztus szavainak abszolút hitelességét legfõképpen az mutatja meg, mikor is bárki földi halandó hevesen protestálni próbál ellenük. Azonnal megtapintható az evilági, földhözragadt kényelmi szempont, az anyagias életvitel érdeke, az a mentalitás, melynek révén valaki a két ellentétes (földi és égi) karriert egyaránt sikerrel próbálja, erõszakolja befutni. Nem lehet egyszerre szolgálni Krisztusnak és a Mammonnak: könnyebb a tevének átmennie a tû fokán, mint a gazdagnak bejutnia a Mennyországba...

A probléma tehát a legkevésbé sem Jézus szavaiban van.

A Köpönyegforgató leggonoszabb színészi alakítása, egyszersmind a végsõ idõk közeledtének a legbiztosabb jele, amikor az Antikrisztus felölti Krisztus ruháját...

A végidõk teremtményei a hasonmások

„Lehet-e ésszerû magyarázata, hogy a világ leghatalmasabb emberei megkötik a legrosszabb üzletet? A legrosszabbat, hiszen a pillanatért cserébe odaadják az Örökkévalóságot.” írja Kocsis István ‘Magyarország szent koronája’ könyvében. „Régen odaadták az örökkévalóságot a percért, amikor ‘hasonmásokká’ váltak. ‘Hasonmás’, aki az életet választotta az ÉLET helyett... Akiknek a lelke tetsz-halott állapotba jutott. Õ az, aki bement a tágas kapun, rálépett a széles útra, mely a „romlásba” visz. Ezen az úton a bukott ember jár. A bukott ember, aki képes volt elvágni az összeköttetést az Idõtlen Énjével. Kialudt benne az össze-köttetést fenntartó titokzatos fény, a lélek. Azt mondtuk: „Nem könnyû kioltani a lelket, de az ember megteheti. De mindig csak Istenre emelt fegyverrel teheti meg. Azaz a felfoghatatlanul nagy bûnökkel.” Aki például szándékosan és aljas indokból öl, vagy megölet valakit, az is voltaképp Istenre emelt fegyverrel oltja ki a saját lelkét. Aki pedig államférfiként árulja el hazáját, az idegen hatalom szolgálatába áll, szintén Istenre emel fegyvert, mert elszegényíti népét, önmagát pedig megfosztja attól, ami benne, a személyiségében a legértékesebb. Ezért kell például annak levetnie a papi ruháját, aki ateista lett, vagy távoznia a bírói pulpitusról, aki politikai parancsra hajlandó volt ártatlan embert elítélni. Mint-hogy Isten egyedül csak az embert teremtette a saját képmására, és oltotta belé az alkotó értelem szikráját, ezért minden emberben van valami isteni lényeg. Aki Istenre fegyvert emel, az emberként már nem is él tovább, hanem csak valami másként, másvalakiként. Ha tehát egy ember így vagy úgy, de eldobja magától isteni lényegét, valami mássá válhat, valami minõségileg alacsonyabb rendûvé, mint ami korábban volt. Kocsis István ezt az alacsonyabb rendûvé, mássá vált embert nevezte el „hasonmásnak” - a valódi ember, az isteni lényegét megtartó ember „kiürült hasonmásának”. Kocsis István értelmezésében „hasonmás az, akinek a lelke tetszhalott állapotban van.”

Az emberek többsége az uzsoracivilizáció kényszere (ti. ‘a pénz’) következtében hasonmássá vált: elveszítette emberi lényegét, minõségét. Kocsis szerint ezektõl a (személyiségüket, szabadságukat és akaratukat is elveszített) „hasonmásoktól” retteg minden jövõjét féltõ ember. Ezek a hasonmások hazudnak politikusként, szerelmi partnerként, könnyen kaphatók az árulásra, és üzletemberként szintén gátlástalanok, - de más szakmákban sem azzal a felelõsséggel és kötelesség-tudattal látják el a feladatukat, mint az emberi lényegüket megõrzõ emberek. Közéjük tartoznak, akik jó üzletnek tekintik a háborút, ha lehet rajta sok pénzt keresni, tekintet nélkül arra, hogy hány embertársuknak okoznak végtelen sok szenvedést. Az uzsoracivilizáció kamatkapitalista rendjében tiszta pénzgazdaság mûködik: egyetlen célja, hogy pénzbõl még több pénzt állíthassanak elõ a pénz-vagyon tulajdonosai. Minden más emberi érték devalválódott, és az erkölcsnek nincs többé ázsiója. Egyre több a profithajszában hasonmássá váló ember.

A legdöbbenetesebb, amikor a hasonmás fel is fogja, hogy hasonmás lett. Ez abban a pillanatban következik be, amikor már képes elhitetni magával, hogy Istennel szembefordulva is lehet élni. Természetesen lehet így is élni, de nem az emberi lényegét megtartó teljes (értékû) embernek, hanem egy emberi lényegétõl megfosztott hasonmásnak. Ezért van, hogy ebben a mindent pénzzel mérõ ‘egy-dimenziós’ világban rengeteg az olyan ember, aki úgy követ el bûnt, hogy nincs igazán bûntudata: képtelen valódi bûnbánatra. A „hasonmás” terminusa igen jól eligazít korunk sok ellentmondásában. Ha valaki fölfogta, hogy „hasonmás” lett és ezt a létét el tudja viselni, úgy a számára semmi sem azonos már azzal, ami valójában. A bûn többé nem bûn; minden üzlet rossz, amelyen így vagy úgy nem nyerészkedik, akár a másik kárára is, és a legrosszabb üzlet Kocsis István szerint „az örökkévalóságról való lemondás a percért”, amikor a percnyi földi létért lemond az Idõtlen Énrõl, amikor az életet választja az ÉLET helyett.

Az ilyen hasonmás-embernek a földi léte percnyi kis hosszába kell belesûrítenie minden hatalmat, minden élvezetet; - ezért siet, ezért mohó, ezért gátlástalan, ezért gázol át mindenen és mindenkin. Kocsis a Biblia alapos ismerõjeként még azt is hangsúlyozza, hogy ‘a hasonmás-kérdést’ a maga teljes bonyolultságában az Evangélium mutatja be, de korunk embere a jelek szerint már nem képes fel-fogni az Újszövetségnek e fontos részeit. Abból, amit az Evangélium sugalmaz, a legdöbbenetesebb, hogy a ‘hasonmás-lét’ - az anyaggal való teljes azonosulás, a lélek, s az Isten megtagadása - az emberi lényegétõl megfosztott ember számára természetessé és elfogadhatóvá válhat, így az uzsoracivilizáció pénzhajszájában egész népeket, sõt, az emberiséget is veszélyezteti az ebben a ‘hasonmásságban’ való elmerülés.”

„Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni. Inkább attól féljetek, aki a lelket, meg a testet is a pokolba taszíthatja!” (Mt.10, 28-29.)

Óvakodjatok a hamis prófétáktól!

„Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek! Vizsgáljátok meg a lelkeket, vajon Istentõl valók-e, mert sok hamis próféta lépett föl a világban. Az Istentõl való lélek errõl ismerhetõ föl: Minden lélek, amelyik vallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el, Istentõl van. Minden olyan lélek viszont, amelyik nem vallja Jézust, nem Istentõl való. Ez az Antikrisztus szelleme, akirõl hallottátok, hogy eljön, sõt, már a világban is van. Ti Istentõl vagytok, és gyõzedelmeskedtetek azon. Hiszen, ha bennetek van, - hatalmasabb, mint az, aki a világban van. Azok e világból valók, azért is beszélnek e világról, és a világ hallgat rájuk. Mi Istentõl vagyunk. Aki ismeri Istent, hallgat ránk. Aki viszont nem az Istentõl való, - nem hallgat ránk. Így különböztetjük meg az igazság szellemét a hamisság szellemétõl.” (1 Jn. 4, 1-6.)

Óvakodjatok az Antikrisztustól!

„Gyermekeim, itt az utolsó óra! Amint azt hallottátok, eljön az Antikrisztus. Már eddig is sok Antikrisztus támadt. Közülünk kerültek ki, de nem tartoztak közénk. Ha közénk tartoztak volna, köztünk is maradtak volna. Rajtuk kellett nyilvánvalóvá lennie, hogy nem mindnyájan tartoznak közénk. Ti azonban a Szent kenetét kaptátok, és mindent tudtok. Ki a hazug, ha nem az, aki tagadja, hogy Jézus a Messiás? Ez az Antikrisztus: tagadja az Atyát és a Fiút. Mindaz ugyanis, aki tagadja a Fiút, nem ismeri el az Atyát sem. Aki megvallja a Fiút, elismeri az Atyát is. Maradjon meg bennetek, amit kezdettõl fogva hallottatok. Ha megmarad bennetek, amit kezdettõl fogva hallottatok, ti is megmaradtok a Fiúban és az Atyában. Az ígéret pedig, amelyet ehhez fûzött, - az örök élet. Ezeket akartam írni nektek azok miatt, akik félrevezetnek.” (1 Jn. 2, 18-27.)

Az Antikrisztus Krisztus hasonmása

Klónozni fognak egy nõt, vagyis egy anya megszüli a hasonmását.

És ez a tetszhalott-lelkû hasonmás majd megszüli Demiurgoszt, az Antikrisztust.

Az Antikrisztust, aki a restaurált Nyugat-Római Császárság, a Világállam királya lesz; aki egyesíti a pápai trónt az evilági királysággal s bevezeti az ökumenikus világvallást, amely csak színleg fogadja el Krisztus Isten Fia megváltó küldetését. Az Antikrisztust, aki majdnem mindenkit az orránál fogva vezet, elfoglalja Izraelt és az újjáépített Jeruzsálemi Salamon templomában Istenné kiáltja ki magát...

Aki ‘miatt’ lezajlik az Armageddon, még Krisztus második eljövetele elõtt.

Vác, 2004. október 13.

Czike László