Sándor András* és Czike László

(Író barátom meghalt 1997-ben.

Most a róla szóló könyvemben megjelent „szamizdat” írását aktualizáltam,

s kiegészítettem saját, dõltbetûs megjegyzéseimmel.)

Istentelen karácsonyok évadján

Nincs bensõségesebb ünnepe az európai emberiségnek a Karácsonynál.

Jobban mondva: nem volt bensõségesebb ünnepe - a XX. század közepéig.

Mert attól fogva megváltozott. Hangos lett, hivalkodó és vásári!

Nem Jézus születésének a napja immár, hanem a fogyasztásé.

Decemberben Európa egyetlen nagy vásárrá válik, ahol a másoknak való öröm-szer­zés helyett az egoista Ego “presztízs”, azaz hiúság-és öntetszelgés-kielégí­té­se a mindent elborító cél. Ajándékot már nem a jászolban fekvõ csecsemõnek visz­nek, s egymásnak is csak alibiként: sokkal inkább “kitesznek magukért”, s a karácsonyfa alatt elõszámláltatik, mit “kinek a Jézuskája” hozott.

Európa már a keresztény gyökereit sem vállalja.

Karácsony: a kereskedelmi forgalom kitüntetett napja és a haszoné.

Európa karácsonyaiból immár csak Isten hiányzik, a Világegyetemmel összekö­tõ áramkör, és a megtestesülés. Sine Incarnatione: Karácsony - karácsony nél­kül. A magyar családoknak romlott európai élelmet hoz az osztrák kamion.

Isten jár a lélek ólmos felhõkkel borított tájain és így szól: “Ember, hol vagy?”

S az ember popricsajt és ágyúdörgést alkalmaz füldugóként, és elbújik a Tudo­mány impozáns ismeret-bokrai alatt. Mert tudásalapú társadalmat építünk.

Az a világ, amelyet az ember rendezett be az ember számára, - egyre kevésbé emberi, túl azon, hogy egyfajta Ellen-Paradicsom, melybõl Istent véli kizárhatni; tökéletesen szekularizált, liberális és ateista, ámbár ez a kifejezés nem pontos.

Közelebb van az igazsághoz, hogy antiteista.

S a már a szociális hálót is szétszaggató állam már önmagát sem vállalja.

Ezért nem lesz békesség a fenyõfák alatt itt sem, e seblázas hazában, ezért nem lehet békességrõl szóló szép gondolatokkal teletömjénezni a házat, melynek szo­bá­iban engesztelhetetlenül dúlnak a Heródes-osztagok.

“Békesség a Földön a jóakaratú embereknek” - hangzott el a misztikus-mítikus éjtszakán a hírnökök (angelos = hírnök) szájából az üzenet, ámde alig telt el két esztendõ, s az önféltõ hatalom szenvedélye - egyetlen kisfiú, Jézus, vesztét li­heg­ve - háborúságot és gyermekgyilkos vérfürdõt zúdított a jóakaratú embe­rekre.

Azóta sincs másképpen. “Dicsõség mennyben az Istennek” - hangzott az üzenet elsõ része. “Le vele!” - zúgja rá az edomita Heródes utódainak kórusa. “Nincs!” - csattan fel a kiáltás, és akik kiáltják, azok tiszteletet parancsoló palástot horda­nak: a Tudomány önfelszentelte klérusának hangja ez, bíztatólag sorakozik fel a gyermeklelkeket pusztító Heródes-karhatalom mögött.

Nem alkotmányellenes a telefonköltség megadóztatása, mondják ki a Bölcsek.

Keresztyén vagy, szent Karácsony éjjel.

Mindent meg kell bocsátanod mindenkinek, aki ellened vét. A beléd döfött kar­dért is engesztelõdnöd kell, a fejedre öntött szennyért és gyalázatért is.

El kell engedned mindenki tartozását.

„És ha a nyugdíjakat is csökkenteni tudjuk, akkor nyert ügyünk van.”

De megbocsáthatod-e az agressziót Isten ellen?

Adatott-e jog, adatott-e hatalom néked, hogy a létforrás ellen intézett támadást elnézzed? Nem a te dolgod, hogy megtorold. Ám meg sem bocsáthatod.

Istennél a kegyelem, és Isten dolga a következmény is, amely visszaszáll az ön-imádattól mámoros támadó fejére.

Mi ismertük a marxizmus-leninizmus dicsõségét; lám, eloszlott, mint a hajna­li pára. De most visszatért, és Isten irgalmazzon mindenkinek, aki még hisz.

A Karácsony, íme, per saecula saeculorum Karácsony.

A dicsõséget most az egoizmus-antiteizmus követeli magának.

El fog oszlani, mint gumiabroncsok – alternatív tüzelõanyag - mérgezõ füstje.

A Karácsony pedig Karácsony lesz, amíg csak uralkodik urunk-bátyánk a Nap, és éjjelente, szép nõvérünk, a Hold.

Igenám, de a prófécia önmagában még nem valóság: energia csupán, mely ha át nem váltódik munkára, puszta látomás marad. Aki az elsõ Karácsonyon hajlék­talan-sorban jött a világra, univerzális és téridõn-túli ajándékot hozott, de an­nak elõhívásához a benne való hit szükségeltetik, a hit pedig cselekvést virág­zik. Vessük hát szemünket azokra, akikre a holnap felnõtt-nemzedékét bízták.

A gyermekekre, akiket ez a fogyasztás-orgiává torzított karácsony - félõ - mind mélyebben inkább csak az önzésbe taszít, mintsem a másoknak való örömszer­zés boldogságába merítene.

A pedagógus-társadalom középkorú zöme az antiteizmus szuggesztiója alatt áll. A keresztyén etikai alapokra helyezendõ közoktatással szembeni ellenállás so­kuk­nak nem elsõsorban politikai, hanem világlátási kérdés. Nem, õk még vélet­le­nül sem rosszakaratúak. A “világnézeti semlegesség” fából-vaskarika jelsza­vá­nak elfogadása mögött értéktudati bizonytalanságok húzódnak meg, egyszer­s­mind az attól való félelem, hogy amennyiben a “természettudomány” nem kizá­rólagos alapja a világról való ítéleteknek, s a tudomány nyitva hagyná a kaput egy Univerzum-teremtõ Szellem - értsd: Isten - elõtt, ez menten visszafor­dít­hatóvá is tenné az individuális-liberális (“egoista-antiteista”) káosz már elõreha­la­­dott folyamatát, és új rendszerré rendezõdés önrepressziókkal teli folyamatát indítaná meg. Meg tudjuk-e értetni velük: ha a pedagógiában továbbra is az az i­rányzat érvényesül, miszerint az emberi létezésnek csak természettudomá­nyos re­á­li­ái vannak, és erkölcsi reáliái - sõt: paradigmái - nincsenek, úgy ez az emberi társadalmak, az egész civilizáció pusztulásával fenyeget?

Mert amíg pl. Arató Gergõk vezénylik a pedagógiát, addig csak a vetés – értsd: Isten, vallás, hit és hitvallás – nélküli áltudományos komzumidióta-termelés és „aratás” lehet az állami oktatás nemtelenül multinacionális célja.

A keresztyénségbõl kifogyott keresztyén civilizáció karácsonyaira is már évtize­dek óta a bûnözés vetíti komor árnyékát. Hátha egyszer eszébe jut valakinek, hogy a bûnözés hullámainak csillapítása elsõsorban nem a rendõrség, hanem a pe­dagógia feladata. A bûnözésnek – az egykor civilizált társadalom gyorsuló ka­o­tikus osz­lási (értsd: szándékos feloszlatási) folya­matának - nem lehet gátat vet­ni az emberi létezésmód Istenbe-ágyazottsága nélkül.

„Mi az hogy, nagyonis!” – kérkedik a kád-és kaszakõkirály, és nemzedékek hi­szik el évtizedekre, hogy az üzleti siker legfõbb alapja az állam felszámolása.

Ám ez az istenhitbe ágyazottság nem térhet vissza a természettudományt mege­lõzõ korszak világképéhez. Ugyanis a materialista közép-és fõiskolákat végzett pe­dagógusokhoz már aligha lehet azzal a liturgikus fogalomkészlettel közeledni, mely Galilei elõtt volt természetes: a számukra az csak történelem, kegyeletes rítus, hagyomány. Ma már csak intellektus-támogatta hit képzelhetõ el, olyan transzcendentalizmusra is fogékony belsõ (tudati) tükör, melyben a személyiség a meggyõzõdésével nem ellentétesnek látja a tudomány-feltárta ismereteket, ha­nem épp ellenkezõleg: Istenrõl való meggyõzõdésébe szervesen beépíti mindazt, ami csak azt bizonyítja, hogy - a mutációk révén “véletlenszerûen” módosított - evolúció a teremtés technológiája; és azt, hogy a tudomány fokozatosan beha­tol az anyag és az energia kombinációinak részleteibe (az élet keletkezésének és mû­ködésének titkaiba), semmi másnak nem ítéli, csak mint az ember hovato­vább emberentúli felelõsségének, amit a teremtés mûhelyébe való beavatottsága ró reá. (Werner Heisenberg mondta: „A tudomány italának minden cseppje Is­ten-káromlás, de a pohár alján ott van az Isten.”)

Amíg ki nem ittuk a méregpoharat, vakon repülünk a semmibe.

Hidegek, üzletiek és pragmatikusak ezek az istentelen karácsonyok.

Ám bármennyire is mindenekelõtt etikai kérdésrõl és paradigmaszerû viselkedé­si normarendszerrõl van szó, a probléma ismeretszerzõ vetületétõl a modern em­ber nem tud eltekinteni. A “modern” társadalom a Tamások társadalma; - túlsá­gosan nagy tekintélye van a tapasztalatnak, mert túlságosan is sok veszett el az em­berek egymás iránti bizalmából. A teremtés a létezõ valóság eleve-volt kon­cepcióját, az evolúció (Isten nélkül) a kockadobásos kombinálódások sorozatát fejezi ki, melyek mindig a közvetlenül megelõzõ kombináció ’véletlenül’ létre­jött következményei. A mai ember, aki közvetlen környezetének jó néhány ter­mé­szeti folyamatát képes szimulálni, hajlamos az utóbbit elõnyben részesíteni, an­nál is inkább mert ez az emberi tudatot tünteti föl egyedüli tudatként, és alapot ád az ember abszolút autonómiájának feltételezéséhez.

Mi vagyunk, mi leszünk az istenek, s kiforgatjuk sarkából a világot – mondják a kommu­nisták makacs jogutódai, s az égi mennyezetrõl máris hullik a vakolat.

Csakhogy, az õsrobbanás-elmélet “berobbanása” óta (ami egyébként nem kevés­bé mítosz és nem kevésbé emberi tapasztalatokra épülõ kozmológia, mint a hat­napos teremtés), a keletkezést megelõzõ “isteni terv” feltételezése nincs túlsá­go­san messze attól, hogy a - bár véletlennek látszó - kombinálódások “törvényei” ele­ve ben­ne rejlettek az el­képzelt õsenergia-tengerben, õsplazmában, vagy épp ama pontszerû valamiben, amibõl az egész Univerzum lett. Ha például csak a po­zi­tív-negatív töltés “koncepció”-jára gondolunk – melynek mindent mege­lõz­ve léteznie kellett, eleve elrejtetten egy alaktalan és tagolatlan plazmában -, igen ne­héz elvonatkoztatnunk a tudatosság és a tervezés feltételezésétõl. (S ha a szer­ves életnek nevezett kombinációs rendszer tudati hierarchiájára gondolunk, egé­szen az emberig, vajon mi indokolja, hogy ezt a hierarchiát az emberi szinten ok­vetlenül befejezettnek tekintsük?)

Ezen a ponton azonban óhatatlanul belép az antropomorfizmus, mert az ember, ha személyiségrõl és tudatosságról alkot fogalmat, csak önmagából tud kiin­dul­ni. Amikor a “felvilágosodás” hadat üzent Istennek, az Isten-fogalmat maga is leszûkítette az antropomorf Istenre. Nem kétséges: Isten nem végtelen nagyságú és a végtelenre nyújtott idõben létezõ ember. Másfelõl viszont az ember kényte­len volt antropomorfizálni Istent, mert a személyes érintkezést csak így tudta lét­rehozni. Istennek ’szeme van’, mely mindent lát; Istennek ’keze van’, mely si­mo­gat és ver. Az ember a véges egyedi lét kilépését a Világegyetembõl, újra­egyesülését a Világegyetemmel csak a maga emberi nyelvére lefordítva képes önmaga számára feldolgozni és viselkedési rendszerébe beépíteni. A termé­szet­tudomány pedig ezt a “fordítást” elvetette, a filozófiai megközelítést viszont a ta­pasztalati megközelítéssel helyettesítette.

Albert Einstein fölfedezése, az általános relativitás elmélete, amely matematikai úton bizonyított (Sándor András életében már megszülettek azok a kísérleti e­redmények, melyek tényszerûen, tapasztalatilag is igazolták Einstein elméle­tét!; az anyag és az energia ekvivalenciája: E = mc², a fény elhajlása, a tér görbülete, az idõparadoxon, stb., továbbá az elméletbõl közvetlenül következõ kozmológiai modell: az õsrobbanás elmélete is igazolást nyert a galaxisok színképe vörösel-tolódásának Hubble általi felfedezése és az ún. háttérsugárzás detektálása ré­vén) kétségtelenné tette, hogy a tudomány az érzékelhetõség és a logika sávjain már pusztán csak azért sem tudja megközelíteni Istent, mert a valóságnak végte­len számú olyan tényét sem tudja megközelíteni, amelynek meglétére pedig, egy rö­vid kezdeti útszakaszon, az útnak egy adott elméleti pontjáig, a matematika se­­gítségével rábukkanhat. Így hát, miközben más bizonyossággal nem tudja Is­ten létének mély beágyazottságát behelyettesíteni, szétrombolja a társadalom e­ti­kai rendszerének kötõanyagát, és ezzel végveszélybe dönti a civilizációt, sõt, en­nek ökológiai következményeiben, az emberi faj fennmaradását, saját magát.

Elektromos színes lámpácskák milliárdjai gyúlnak fenyõfák (s fenyõ-utánzatok) millióin az összkomfortos lakásokban, hisz’ erõmûvek-szerte szünetlen égnek a Kambrium és a Karbon korszak feketévé szenesedett erdõi, a Kréta fekete olajjá fo­lyósodott hüllõ milliárdjai. (Meg a gumiabroncsok, és más veszélyes szemét.)

De a csillogás mögött, Szent Karácsony ünnepén mindenkinek, aki felelõsséget érez, hogy milyen világképet (túl az automata-játékon) ád az új nemzedéknek, el kellene gondolkoznia azon, hogy a vallások különbözhetnek, s az ember akár a tudományt is vallássá “fundamentalizálhatja”, ám Isten létezését letagadni na­gyon kockázatos. A civilizációban az ember makacsul egyedüli és legfõbb úrnak akarja látni magát, s eközben szorong: a katasztrófa elõérzete nyomasztja. Elekt­ro­nikus álomvilágában a középkor templomának szerepét a televíziós Képernyõ játssza, s a kép­ernyõn az emberi minõségtõl csak egyre távolító tudatmélyi ösz­tö­nöknek hízelegnek, hogy a “nézettség” a lehetõ legnagyobb legyen.

A Képernyõ elõtt pedig esténként ott ülnek a gyermekek és a serdülõk.

Kérdés: megfordítható-e ez a folyamat?

Móra Ferencnek van egy szép elbeszélése az élményérõl, amikor addig hallgatta el­ragadtatva a hegedûben rejtõzõ tündér énekét, amíg személyesen meg akarta ismerni a tündért - és feltörte a hegedût. A hegedûben nem volt senki, de a hang-szer nem szólalt meg többé. S a hegedû után most összetörik az egész országot.

Immár az a tanárnemzedék tanít az iskolákban, amely maga is a képernyõ elõtt nõtt fel. Ennyi természettudományos ismeret közepette, a mûholdként keringõ távcsõ és az elektron-mikroszkóp társaságában, nem lehet visszahozni azt az ant­ropomorf Istent, akit Michelangelo oly emelkedett ihletettséggel, hófehér szakál­lal és ókori ruhaviseletben ábrázolt. Ám a transzcendens Istent, a valóságosat, a létezõt, aki egyszerre Univerzum-Szellem, és az Univerzumon túl létezõ Te­rem­tõ Szuper-személyiség, nem lehet tanítani, csak lélekbõl lélekbe átsugá­roz­ni, ha van lélek, mely sugárforrás is egyúttal.

De ma már szinte csak a titkos ügynökök és az atomerõmûvek sugároznak.

A középkorban, és az újkorba áthúzódólag, Isten etikai funkciója éppen antropo-morfizmusában vált kézzelfoghatóvá: jutalmazott és büntetett, örök üdvösséget adott és kárhozatra ítélt. Majd a tudomány jelentette be igényét arra a pozícióra, melyet addig a vallás foglalt el, s ambíciója eljutott egészen addig a pontig, ahol a tudomány mûvelõi közül azok, akik a (háttér)hatalom kísértésének nem tudtak ellenállni, papjaivá váltak a tudománynak, s mint ilyenek, hozzáfogtak istent játszani. („Megcsináljuk a modern Magyarországot, éljen a Köztársaság tér!”)

Íme, az ember. “Boldogtalan Nimród, mely saját tõrébe és saját vermébe lép” (Erdélyi József). Mert éppen a Karácsony ünnepén, amely a keresztyénség meg- szü­letésének ünnepe is, illenék tudni, hogy a tudomány - éppen a tudomány! - az emberiség történetében kizárólag a keresztyénség szellemi égboltja alatt bontakozott ki. Ami más szóval azt jelenti, hogy termékeny szellemi szabad­sá­got az embernek csak a keresztyénség adott. Ki tagadhatja a sumir, a babiloni, a krét­ai, a görög, a kínai, az indiai kultúrák nagyságát és szellemi épület-együt­te­sét, Bábeleit és zikkuratjait? S mégis: egyik sem volt képes a tudomány kifej­lesz­tésére. Ez csak a keresztyén kultúrának sikerült. Akkor is csak a keresztyén kultúrának sikerült, ha az “eredeti bûn” (akkor éppen a hatalom görcsös féltése) Ga­lilei-perre késztette az Egyházat. Mi több, a tudomány akkor is a keresz­tyén­ség lényegébõl fakad, ha a jelenkorban egy “tudomány-klérus” végzetesen a ke­resztyénség ellen látszik fordulni. Mert a tudomány is emberi, és az embert, a ma­ga útján, mindig kisiklatja az “eredeti bûn”.

A tudásnál még veszélyesebb a gnózis, az emberi megismerésbe, a tudományba, az ember önerõbõl istenné válásába, önerõbõl mindenhatóvá és halhatatlanná válásába vetett vakhit, melynek kódolt üzenete már nem egyszerûen csak annyi, hogy: “az Isten felesleges, tehát nincs is”, hanem ennél jóval több: megtagadja a létezõ Is­tent, elutasítja Isten megszentelõ kegyelmét, tehát kevélységbõl fordul ellene. A legveszedelmesebb az ember lelkére a lu­ciferi „fényhozó” tudáshit és hatalmi mánia, legyen az gyökereit tekintve ezo­te­rikus, gnosztikus kathar, budd­hista vagy „tudásvallási”, globalizációs világállami eredetû.

Miben rejlik eme titka a keresztyénségnek?

Abban, hogy a keresztyénségnek sikerült feloldania az antropomorf Isten-képzet ellentmondását azzal, hogy Isten semmiképpen nem antropomorf. Ennek a meg-oldásnak a kulcsa a megtestesülés, hogy Isten történelmileg egy töredékmásod-percre, de valójában idõben elhelyezetlenül, emberi alakot öltött: emberré vált, s lehetõvé tette, hogy az emberi személyiség személyes emberi viszonyba kerül­jön vele. Jézus kitapintható emberi alakja teszi lehetõvé, hogy minden ember felszabadultan indulhasson felfedezõ útra az Isten-teremtette valóság univerzu­má­­ban ­és betekintsen az isteni teremtõ technológiába, anélkül, hogy ez Isten-is­meretének és Istenhez való viszonyának a lényegét zavarná. Jézus, azon kívül, hogy figyelmeztetett a Világegyetem idõben való végességére, soha még csak nem is utalt kozmológiai kérdésekre. A mitikus képzelõdéseket leintette: “Íme, az Isten országa a ti szívetekben van.” Jézus egész érdeklõdése az etika keretein belül maradt. Teljes hároméves tanító tevékenységének tárgya és célja: ember­nek emberhez való viszonya. S ennek a lényegét ebben az egyetlen szóban fejez­te ki: szeretet.

Ezért kínálja a keresztyénség az egyetlen lehetséges utat “természettudomány” és “vallás” - valójában: tudományosság és istenhit - ellentmondásának feloldá­sá­ra. Éppen ez az oka annak a modernkori keresztyén-üldözésnek, melyet az an­titeista pedagógia “tudományos klérikusai” erõltetnek a világnézeti keresztú­ton to­porgókra.

A Karácsonynak így intellektuális üzenete is van az érzelmek melegét jelképe­zõ hagyományos gyertyalángok fényében.

Megmaradni a tendenciózus és ag­resszív antiteizmusnak a fogságában: szabad a­karattal, szándékosan vállalt rövidlátás, mely közelíti az önkéntes vakságot.

Boldog, lelkiekben gazdag Karácsonyt, hittõl vezérelt tisztánlátást mindenkinek.

Vác, 2006. december 13.

Czike László