Czike László

Távol a medanszétól

Elõre bocsátom, nem gondo­­lom, hogy a „medence” francia szó, a­mit ráadásul fonetikusan – lásd még például: „bijonszé - „kell” ír­ni. Csu­pán a rózsaszín pár­duc – Peter Sellers – „nyelvén” nevezem nevén a víztárolót, melyet most megint váladékokkal szennyeznek. Csak hogy nyelvileg jelezzem, mennyire herótom van az egésztõl.

Ez a medanszé azt a közszolgálati „vizes edényt” jelképezi, amely­be honfitársaink egy része nem tisztálkodni, vagy éppen testi-lelki felüdülés céljából – pl. úszni – megy vagy pláne jár, hanem azért, hogy a száján és egyéb testnyílásain spontán kikívánkozó váladé­kait „a közösbe” ürítse. Nos, tehát méregtelenítési céllal, ürítkezni járulnak a tiszta vízzel teli medanszéhoz, hogy salakanyagaikat is megosszák velünk, a közzel, hiszen számunkra, a köz számára e neves személyiségek­nek még a kiválasztott salakanyagai is kitün­tetett jelentõséggel bírnak. Mindenesetre õk így gondolják…

Most újból teleizélték a közmedanszénket – verbálisan párhó­­­­­na­­­pos periodi­citással ürítenek -, hogy megelõzve a gyûlölettörvény ha­­tályba lépését, kihasználják a ma még nyitott lehetõséget. Arra ugyan nem gondolnak, hogy épp a köpkölõdésük okán készülnek azok a törvénytervezetek, melyek a „gyûlöletbeszédet” betiltanák…

Rajtuk keresztül, miattuk az egész társadalmat büntetik.

Noshát, nevezzük nevükön e gyermekeket!

Kik is azok, akiknek a belsõ öntisztulása kívánnivalókat hagy ma­ga után, amiért a közös medanszénkba kénytelenek belebocsátani mindazt, aminek elhordására már a sumérok csatornát építettek? Aminek a kultúrált kezelésére például a papírzsebkendõ szolgál?

Ezek az emberek, honfitársaink, olyan szemiták és antiszemiták, a­kik egyrészt piszkosul gyûlölik egymást, másrészt a szilárd meg­gyõzõdésük, hogy az egymás elleni ádáz fenekedésük közügy, ami az egész társadalom halaszthatatlanul „megoldandó” problémája. Mindkét oldalon találunk igen neves szószaporítókat, kiknek szin­te már kifinomult mestersége az egymás orra alá ürítés; mondhat­juk, jórészben abból élnek, hogy a gyûlölet parazsát élõn tartsák.

Nem egyszerûen „hivatalból” gyûlölködnek tehát, hanem ez az õsi, atavisztikus, mi több szakrális ürítkezés egyrészt közösségi életük mindennapos megnyilvánulása, másrészt megélhetésük forrása is egyben. Nyilván lehetnek-vannak olyan ürítõ-begyûjtõ központok, ahon­nan kvázi megrendelik a közszolgálati méregtelenítést, ami­­nek több oka is lehet. Azt gondolják például, hogy ezzel a rituális, egymással szembeni, közös ürítéssel nemcsak a fellépõ aktor, de az egész társadalom megkönnyebbül, hogy azután újult erõvel lát­hasson neki a GDP szakadatlan növeléséhez. Vagy azt, hogy még mindig jobb egy magányos (vagy páros), hivatalosan megengedett, tervszerû szembeszellentés – habár: ki szelet vet, vihart arathat! -, mint a spontán hurrikán. Fizetett „ürítõmûvészeket” alkalmaznak verbális szelepekként a „fáradt gõz” kiengedésére, nehogy a ka­­zán felrobbanjon a túlnyomástól, amelyet éppen õk idéznek elõ.

Ám a legrosszabb eshetõség, hogyha tényleg vannak gyûlölet­köz­pontok, amelyeket direkt a passzát szél gerjesztésére hívtak é­let­re. S valakik fenntartják, pénzelik õket, pusztán azért, hogy az e­gyébként teljesen alaptalan gyûlöletet szítsák, s idõnként – tettle­ges há­borúság formájában – ki is robbantsák. Ebbõl a szemszög­bõl a medanszé idõleges telefikázása csak olyasmi, mint mi­kor rá-rá­do­bunk egy-egy hasábot a tûzre, preventív céllal, csak hogy ki ne aludjék. Mert egyszer az igazi, nagy tûzre is szükség lehet...

A rendszerváltás óta figyelem a magyar sajtót.

Láthatólag már hosszú évek óta egész kiadványok, komplett peri­o­di­­kák készülnek, íród­nak ezzel a sorok közül kilógó lólábbal. Mi­ért adják egyébként értelmes, felnõtt emberek szinte az egész éle­tü­ket arra, hogy ápolják a közös medanszé állandó szennyezését? Hogy fenntartsák az össztársadalmi gyûlölködés látszatát, ami pe­dig nincs, és önmagától sohasem is volt? Miért szegõdnek egyéb­ként intelligens, jó szervezõ és alkotó készségû emberek a rontás szolgálatába? Miféle kudarcélmény, frusztráció készteti õket erre?

A medanszéban – mely hasznos közcélokat is szolgálhatna – min­dig újra felkavartan, ott kavarog a rengeteg verbális szenny, csak hogy elfedje a lényeget: valahol, valakik ebbõl igen jól profitálnak. Mi, a nép, a jóakaratú emberek hatalmas, népes tábora, kívül ál­lunk mindezen. Dolgozunk, gürizünk, senyvedünk, élünk - közel-távol a medanszétól -, és nem értjük, mire jó ez az egész? Minket a­karnak beszennyezni, vagy önálló show-mûsort mutatnak be, ki­nek­ a szórakoztatására? Néha reánk fröccsen ugyan a medanszé szutykos vize, de egyébként semmi közünk nincs ehhez az önkie­légítõ perverzitáshoz. Hogy ki köpött elõször vissza? Mi jelentõsége van, lehet ennek? Meredten csodálkozunk rá a távoli medanszé­ban ügyködõ „mûvészekre”, s nem értjük, kinek szól az elõadás.

Keményen dolgoznunk kell, nem érünk rá efféle úri hun­cutságra, meg aztán érdektelen is. Mi a szépirodalmat jobban szeretjük…

A medanszéjukat belõlünk tartják fenn, nem érettünk.

Nem felesleges luxus ez?