Czike László

Szegény gazdagok

Egyszer összevitatkoztam egy levelezõtársammal.

Azt állította, és ehhez az álláspontjához hevesen ragaszkodott, hogy vannak ‘jó’ gazdag emberek, akik biztos, hogy üdvözülnek, mert mindenkivel csak csupa jót tesznek. Hozzáteszem, én magam is ismerek ‘hasonló gazdag embert’, aki szép, humánus célokat, rászoruló szegényeket, alapítványokat sok pénzzel támogat...

Ámde felmerülnek ‘keresztkérdések’... Például: honnan, mibõl is származik ez a bizonyos, tárgyi gazdagság? (Nem találkoztam még olyan gazdag emberrel, aki ne követelte volna meg szigorúan, tõlem is, elvitathatatlan nagyszerûségének azonnali és maradéktalan elismerését, hisz ‘teljesen természetes’, hogy az életét õ oldotta meg, ‘rendezte be’ az egyedül üdvözítõ, abszolút sikeres módon, mely sikereit nyilvánvalóan csakis kimagasló tudásának, stratégiai érzékének, egyéb más kiváló adottságainak köszönheti. Van olyan gazdag barátom is, aki ‘páratlan szerencsérõl is’ említést tesz meggazdagodása kapcsán, de természetes, hogy ez a szerencse is csak különleges erényeinek egyike. Mindegyikük egyformán hittel vallja, hogy ‘megérdemelte’, rengeteget dolgozott érte ‘profi módon’; s mások is megpróbálhatták volna, de bennük nem volt elég tehetség és kitartás, stb.) Mert mégis: milliárdok egyetlen ember - maximum 15 év tõkés viszonyok közötti - munkájából egészen biztosan nem származhattak. Akkor meg hát mibõl?!

Mondják: kereskedelembõl, részvényárfolyam-nyereségbõl, termelési profitból, tõzsde-spekulációból, üzleti vállalkozásból, ügyes tranzakciókból, osztalékból, jutalékból, valutaváltásból, csencselésbõl - ‘mit tudom én’: ugye hányféle-fajta lehet a munka, a valós teljesítmény nélküli meggazdagodás lehetõsége, útja?!

De a leggyakrabban csak ennyit mondanak: tõke-jövedelembõl...

Friedrich Engels mondta: „A kereskedelem intézményesített csalás.”

Mert a profit (a tõkejövedelem) minden esetben abból származik, hogy valamit többért adnak el, mint amennyi a valódi értéke. És ez még csak a legegyszerûbb, legklasszikusabb, viszonylag hétköznapi eset, illetve a kapitalizmus törvényes mûködési módja. Mert a tõkés jövedelemszerzés minõsítettebb esetei színtiszta hazárdjátékok. A tõzsde például milliárdosok „itt a piros, hol a piros?” játéka...

Hallgatom délelõtt a közszolgálati televíziót. Valami mindentudó a számvitelrõl tart tudományos igényû elõadást, fiatal, leendõ vállalkozóknak. Felteszi a költõi kérdést: kit is tekinthetünk vállalkozónak; és mindjárt fel is sorolja hozzá azokat a ‘kötelezõ kritériumokat’, amelyek együttes megléte, teljesítése definiálja csak ‘a vállalkozót’. Van közöttük egy ‘kakukktojás’, illetve furcsa, kizárólagos meg-fogalmazás: „Vállalkozó, aki nyereségvágyból, profit-és vagyonszerzés céljából folytat üzleti tevékenységet.” És mi a helyzet azzal a szerencsétlennel (kényszer-vállalkozóval), aki egyáltalán nem akar üzletelni, nem akar profitra és vagyonra szert tenni, hanem egész egyszerûen csak meg szeretne élni (!) a saját két keze (esze) munkájából, mint a maga ura?! Aki csakis azért, csakis arra vállalkozik, hogy munkájának a gyümölcsébõl egyszerûen és szerényen, ámde tisztességesen családjával együtt, megéljen? Lám, - az ilyen vállalkozó(k) létezését a tudós már per definitionem, tehát eleve kizárja. Furcsa világban élünk; mintha önkéntesen, vagy kényszer hatására, de két kasztra oszlana a világ népessége: profittermelõ kamatrabszolgákra és profitelsajátító tõkésekre - szegényekre és gazdagokra...

S valóban: a hivatalos ENSZ-statisztikák szerint ma a Föld népességének 20 %-a sajátítja el és ki az elõállított javak, termékek, szolgáltatások (s a vagyon) 86 %-át, - míg a négyötödnyi, meghatározó többséget kitevõ 80 %-nak csak a javak 14 %-a jut. Jó-e, humánus-e, gazdaságos-e, elõremutató-e, igazságos-e mindez így? Jézus mondta: „Akinek ugyanis van, annak még adnak, hogy bõvelkedjék; - de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van.” A gazdagság vonzza a pénzt.

Most nézzünk, olvassunk egy másik idézetet az újszövetségi evangéliumból!

A szegény asszony két fillérje. Leült a templompersellyel szemben, és figyelte, hogyan dob a nép pénzt a perselybe. Sok gazdag ember sokat dobott be. Jött egy szegény özvegyasszony is és két fillért dobott be, ami épp egy krajcárt ér. Akkor Jézus odahívta tanítványait, és így szólt: „Bizony mondom nektek: ez a szegény özvegy többet dobott a perselybe, mint a többiek. Azok ugyanis mindnyájan a fölöslegükbõl adtak, - õ azonban azt a keveset is odaadta, amire szüksége volt: az egész megélhetését.”

Mert ez a lényeg: még a legjobb gazdag sem adakozik úgy és olyan mértékben, hogy emiatt a ‘fényûzési kellékei’, vagy ‘kedvenc idõtöltései, játékai’ legkisebb hányadáról le kellene mondania. A gazdag ember lényege, hogy nem ismeri az önkorlátozást. Luxus-igényei kielégítését mindennapos szükségletnek tekinti és cseppet sem érdekli, hogy a Földön mellette milliárdok éheznek, munka nélkül, önhibájukon kívül. A gazdag megnyugtatja a lelkiismeretét: a szegény azért az, mert lusta, trehány, buta, megbízhatatlan, szakképzetlen, magatehetetlen, nincs önbecsülése, igénytelen és persze - szerencsétlen is. Mert a szerencse is csak a magabiztosakhoz, az erõsekhez szegõdik, akik minden percben siker-orientáltak, mindig tudják, mit kell tenni, és hidegvérrel cselekszenek is. A csepûrágóknak nincs helyük - a gazdag szerint - ezen a Földön, az élhetetlenek haljanak éhen...

A gazdagokkal - úgy általában - tehát az a baj, hogy látványosan és ténylegesen gazdagok, mely (a többiektõl megkülönböztetõ) gazdagságukat gyakorlatilag a fösvény, smucig, a filléreket is fogukhoz verõ életmódjuknak, a profithajhász és élvezethajhász szenvedélyüknek köszönhetik. Éppen azon tulajdonságaiknak, amelyek gátlástalan érvényesítése, önkontroll nélküli kiélése homlokegyenest szemben áll, ellenkezik Isten, Krisztus parancsolataival. A gazdag embereknek - csak egy részüknek! - persze ‘vannak rossz érzéseik is’ a saját gazdagságukkal kapcsolatosan, amit nevezhetünk frusztrációnak vagy lelkiismeretfurdalásnak is, a lényeg az: nem biztosak benne, hogy megérdemlik a gazdagságot, hisz valahol a lelkük mélyén ‘tudják’, nem dolgoztak meg érte...

Gondoljuk csak meg! Az egyik ember napi 16 órát gürcöl, látástól-vakulásig, de még a legelemibb fizetési kötelezettségeit (pl. közüzemi számlák, banktartozás, kamatok, hiteltörlesztés) sem képes kiegyenlíteni, nemhogy ‘ötrõl hatra’ jutna... A másik, a milliárdos gyáros, aki valamilyen elvtársi privatizációs banktrükkel egy egész vállalatot kaparintott meg a közös nemzeti tulajdonból, egyetlen saját fillérje kockáztatása (vagy pláne befektetése) nélkül: havi 7-8 millió forintot is keres, akár egy bankvezér, aki ugyancsak nem töri össze magát a munka frontján és szintén a világon semmit nem kockáztat. (Apropó: ki ne ‘szeretne’ véletlenül, önhibáján kívül Tocsik Márta, Máté László, Princz Gábor, Kulcsár Attila vagy Gyurcsány Ferenc lenni? Azzá válni a megfelelõ helyen és pillanatban?) Ezek a gazdagok tehát ‘rosszul érzik magukat a saját gazdag bõrükben’, - fõnek a saját levükben, vagy a zsírjukban, és igyekeznek képzelt vagy valós bûneiket naponta ‘jóvá tenni’. Ezt a pótcselekvési kényszert nevezzük ‘karitatív tevékenységnek’, vagy szponzorálásnak. Mindezeknek az a lényege, hogy ez a ‘jó érzésû’ gazdag, tehetõs ember ‘lelkiismereti kötelességének’ tekinti szegény mûvészek, tudósok, feltalálók, írók, zenészek és gondolkodók anyagi támogatását, akkor és olyan körülmények között, ami egyrészt a számára semmilyen politikai kockázattal nem jár, másrészt feltûnõ elõnyt, erkölcsi elismerést, társadalmi tekintélyt is szerez, jelent; - azáltal, hogy a ‘jó hírnév’, a személyes image szerves része, ha a gazdag emberrõl ‘elterjed’, hogy szeretettel segít a rászorulókon, támogatja a tudást és a mûvészetet, vagy éppen ‘az igazság elõvigyázatlan bajnokait’. Tehát a gazdag ember (1) nem önzetlenségbõl, (2) nem észrevétlenül, (3) feleslegébõl adakozik; vagyis látszólagos önzetlensége üzletemberi mivoltának jól felépített alkotóeleme. A karitatív adományokból így lesznek önzõ, kontraszelekciós célú pénzforrások. Amik nem enyhítik, de tovább mélyítik a vagyoni szakadékot...

Jézus mondta: „Ügyeljetek, hogy ne az emberek szemeláttára, s az õ kedvükért legyetek jók, különben nem lesz jutalmatok mennyei Atyátoknál ... Te úgy adj alamizsnát, ne tudja a bal kezed, mit cselekszik a jobb, hogy alamizsnád rejtve maradjon. Atyád, ki a rejtekben is lát, megfizet neked.”

Aztán meg ezt: „Ne gyûjtsetek kincset a Földön, ahol moly és rozsda emészt, ahol tolvajok betörnek és lopnak. Gyûjtsetek kincset a Mennyben, ahol sem moly, sem rozsda nem emészt, tolvajok nem törnek be és nem lopnak.”

„Gyûjtsetek mennyei kincset!

Ne félj, te kisded nyáj! Úgy tetszett Atyátoknak, hogy nektek adja az országot. Adjátok el, amitek van, és osszátok ki alamizsnaként. Készítsetek magatoknak ki nem merülõ erszényeket, kifogyhatatlan kincset a mennyben, ahol tolvaj nem fér hozzá és moly meg nem rágja. Ahol a kincsed, ott a szíved is.”

„Ti keressétek elsõsorban Isten országát s annak igazságát ... Ne aggódjatok a holnap miatt, a holnapi nap majd gondoskodik magáról. Elég mának a maga baja.”

A gazdag ember ezt fel nem foghatja, mégis igaz: „Boldogok a szegények, mert övék a Mennyek országa.” Az õszintén hívõ, bölcs ember nem is a Földön gyûjti ‘kincseit’, hanem az örökkévalóságnak. Nem gyûjt például földi vagyont, hiszen jól tudja: a vagyon önálló életet él, a vagyon gondozása egész embert kíván, s aki evilági hívságoknak szenteli rövidke életét, annak nem jut ideje a lélekkel törõdni. Egyébként is: a tárgyak (az ingatlanok, házak, gépek, stb.) ön-feledt ‘gondozása’ épp hogy egyfajta ‘frusztrációs pótcselekvés’, amit a gazdag ember pont azért ûz, mert az emberi (isteni) lelkekhez nincs affinitása. A hívõ hirtelen megkönnyebbülést érez, hogyha a ‘vagyonát’ elveszíti, különösen, ha szétoszthatja jobban rászorulók közt. Nem aggódik, mibõl fog megélni holnap, mert egyrészt nem kerget élvezeteket és nem is rabja semmilyen fogyasztási mániának, másrészt sokkal többre tartja a lelki gazdagságot, melynek élményei bõségesen ‘kárpótolják’ az anyagi örömök hiányaiért.

Aki igazi istenhívõ, nem gyûjt be, nem spájzol magának ‘háborús tartalékokat’, mert tudja, hogy valamennyiünket Isten gondviselõ kegyelme élteti. „Senkinek nincs megígérve a holnap.” - így sem a szegény, sem a gazdag embernek nincs. A holnap majd gondoskodik magáról - magyarán: Isten a jókról -; a kevélyt meg esetleg más oldalról éri a baj, miközben a raktárai csordultig teltek. A hívõ nem keresi az élet pí-vizét, nem keresi az élet-elixírt, nem keresi az összeköttetést a reiki démoni hatalmaival, hogy meghosszabbítsa a vacak kis életét, mert tudja, csak a kicsinyhitûek bíznak a Sátán praktikáiban. Egyetlen perccel sem kíván tovább élni, mint amilyen élethosszat az Úr kimér a számára, mert hiszi, hogy az igazi élet a Mennyországban vár rá, s nem itt a Földön.

„A szûk kapun lépjetek be! Tágas a kapu és széles az út, mely a pusztulásba visz, - bizony sokan mennek be rajta. De milyen keskeny az út, mely az életre visz, - bizony kevesen találják meg azt.” (Sokan vannak a meghívottak, kevesen a választottak.) Egyesek csúnyán félremagyarázzák Krisztus misztikus szavait, és az esszénus (korabeli titkos társaság) beavatás gondolatát próbálják kiolvasni belõle, amelyen állítólag Jézus is átesett. Pedig egészen másról van szó. A széles autópálya, a madárszárnyú piros Ferrari, a gazdagság és az élvezetek nonstop hajszolása a pokolba, az örök kárhozatra; - a keskeny kicsi ösvény, a böjt, az önmegtartóztatás, a szegénység meg a mennyországba visz. Aki a földi életében kicsi, a Mennyben nagy lesz; - aki pedig evilági nagyságra tör, a Mennyben lesz kicsi. Jézus szavai megjövendölik, a túlvilágon minden megfordul majd: a pokol keskeny ösvényeit túlzsúfoltság fenyegeti, míg a mennyország széles makadám-útjain viszonylag csekély forgalomra számíthatunk...

Egy fiatalember önvizsgálatában is bûntelennek találta magát, és megkérdezte az Urat, mitévõ legyen. „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid van, és az árát oszd szét a szegények közt, így kincsed lesz a mennyben. Aztán jöjj, kövess engem!” - mondta Jézus. A férfi csalódottan távozott, hiszen meg szerette volna õrizni jelentõs földi vagyonát is (amit nem tekintett bûnnek!), - persze amellett, hogy üdvözülni is akart. Jézus errõl így szólt: „Senki két úrnak nem szolgálhat: vagy gyûlöli az egyiket és szereti a másikat; - vagy egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok (egyszerre) Istennek és a mammonnak.”

És végül Jézus kimondja a legsúlyosabb szentenciát a gazdagságról: „Könnyebb a tevének átmenni a tû fokán, mint a gazdagnak Isten országába jutni.” Erre a tanítványok megkérdezték: ”Hát akkor ki üdvözülhet?!” - Jézus ezt válaszolta: „Embernek ez lehetetlen, de Istennek minden lehetséges.” Vagyis nem maga a gazdagság a kárhozat forrása, hanem csak az emberi természet, mely az anyagi javak bódulatában megfeledkezik Istenrõl és a Mennyek országáról is. A gazdag emberek azért és akkor kárhoznak el, mert (és amennyiben) nem képesek alá-rendelni földi szükségleteiket, hírnevüket az üdvözülés követelményeinek.

Azért kárhoznak el, mert feláldozzák a perc öröméért az örökkévalóságot.

Márpedig nem jó ember az, aki kevélységében Isten fölé helyezi önmagát...

Jézus tettlegesen is kimutatta ellenérzését a gazdagság korabeli megtestesítõivel, a kufárokkal (ma a tõzsdecápákkal tenné ugyanezt) szemben. Bement az Atya-isten templomába, s kiûzte mindazokat, akik a templomban adtak-vettek, a pénz-váltók asztalait és a galambárusok padjait pedig felforgatta. „Írva van - kiáltotta -, az én házam az imádság háza, ti pedig rablóbarlanggá tettétek!”

A római pápák szociális enciklikái - a Rerum Novarum (XIII. Leó; 1891.), a Centesimus Annus (1991.) és a Sollicitudo Rei Socialis (1998.) - így elítélik a kapitalizmust és a szocializmust is:

„Az ember a rajta kívül álló dolgokat nem úgy birtokolja mint sajátját, hanem mint közöset, mivel Jézus Krisztus törvénye és ítélete fölötte áll az emberek törvényeinek és ítéleteinek. (...) A II. Vatikáni Zsinat tanítása szerint: Az ember, amikor ezeket a földi javakat használja, sohasem tekintheti azokat a dolgokat, amelyeket törvényesen birtokol, kizárólag a sajátjának, hanem köteles úgy tekinteni, mint amelyek közösek; közösek abban az értelemben, hogy nemcsak neki magának, hanem másoknak is hasznára lehessenek.” (C. A., 46-47. old.)

„A felek egyenlõségén alapuló kereskedelem logikáját és a hozzá kapcsolódó jogszerûség formáit megelõzi valami, ami az embernek csak azért jár, mert ember, azaz páratlan méltósága miatt. (...) A Rerum novarum által kifejtett alapelvek (...) az elérendõ célt is jelentik; ezek arra irányulnak, hogy meg-gátolják, hogy magát az embert és munkáját pusztán áruként kezeljék: meg-felelõ bért kapjon a családja fenntartására, szociális biztosítékot öregkora és munkanélkülisége esetére s a munkafeltételeket megfelelõen szabályozzák. (...)

Teljes joggal beszélhetünk a gazdasági rendszer ellen vívott harcról; - olyan módszert értve alatta, amely abszolút elsõbbséget biztosít a tõkének, a termelõ-eszközök és a föld birtoklásának az emberi munka szabad személyes jellegével szemben. Mikor e rendszer ellen küzdünk, nem tekinthetjük a szocialista rend-szert alternatív modellnek, amely valójában államkapitalizmust jelent, hanem a szabad munka, a vállalkozás és az együttmûködés társadalma jelent valódi alternatívát.” (C. A., 53.o.)

Olyan társadalom képe ez a harmadik út, amelyet talán az Aranykor testesíthet meg, Jézus második eljövetele, az utolsó ítélet után. Amikor már nem lesznek a szó mai végletes értelmében vett szegények és gazdagok, s amikor már nem lesz sem kapitalizmus, sem kommunizmus, sem globalizáció, sem háború, csak béke és szorgalmas, értelmes, isteni erkölcsre alapozott építõ munka, mert akkor már a Földön is Jézus Krisztus lesz a király, aki egyenlõen osztja el a Föld javait...

Vác, 2005. január 18.

Czike László