Czike László

A gyári hibások rémuralma

Ami a tényszerûen megtörténteket illeti; talán kifejezõbb lenne „A rendbontók gyõzelemmel is felérõ döntetlenje”, vagy a „Rendõrök : rendbontók = 1 : 1” cím, - ám mégis a fenti mellett döntöttem, mert így áthallásra, illetve az indokolt általánosításra is lehetõségem nyílik. A gyengébb idegzetûek most készüljenek fel a legrosszabbra: döbbenetes, s nemcsak tömegközlekedési dráma következik...

Este 6 óra után nem sokkal hagytam el a Szerkesztõséget, és felszálltam a 61-es villamosra, a Moszkva tér felé. Ezután a 2-es és a 3-as metróval az Árpád-hídig utaztam, ahol jegyet váltottam a távolsági buszjáratra Vácig. Már ekkor fel kellett volna figyelnem egy baljós elõjelre, ugyanis rosszul döntöttem. A jegyeladó kis-asszony kedvesen ajánlotta, hogy válasszam a minden helyen megálló 19:25-ös lassú járat helyett a 20:05-kor induló gyorsjáratot, mely egyébként is ‘egészen hazáig’ vinne. Mégis inkább ‘a lassúra’ szálltam - egyáltalán nem a „Lassan járj, tovább érsz!” közmondás gyakorlati kivitelezése céljából, hanem -, a jelentõsebb idõveszteség elkerülése érdekében. Aztán minden egészen másként történt.

A buszra szállva kerestem magamnak egy nyugodt, félreesõ, egyszemélyes ülést, ahol olvasnivaló híján kedvemre körültekingethetek, vagy elmélkedhetem. Vala-mikor negyed kilenc körül már otthon is leszek, rögzítettem magamban, azután elmerültem a gondolataimban. Bizony - noha még alig lett vége a nyári politikai uborkaszezonnak - bõven van mit ‘megemésztenie’ a magamfajta nyughatatlan közgondolkodónak! Fáradt voltam; s össze-vissza csapongtam a legkülönbözõbb ‘rémképek’ között. Vajon mi lesz az iraki homokviharba ‘betokozódott’ szállító alakulatainkkal? Megfutamodnak a szaddamista gerillák aknái elöl, hazajönnek; vagy kitartanak, s megvédik hazánkat a távoli Közel-Keleten? Leckét kapnak-e a háborúból, vagy netán sikerül fenntartaniuk a békét, ami távolról sincs? - Vagy mi lesz az MSZP-vel? Kettészakad-e végre a Szocialista Párt - egy Kommunista és egy Szociáldemokrata Pártra -, ami legalább 15 éve indokolt lenne vagy ez is csak vihar lesz egy pohár vízben, ahogy megszoktuk? Szili Katalin, házelnök, az MSZP alelnöke ugyanis azt találta mondani a Gyurcsány-ingatlanügy kapcsán, hogy ilyen ügyek mindaddig lesznek, ameddig az MSZP meg nem szabadul ‘a nómenklatúra’ kádereitõl. A keresztény Szili tehát (saját hitelességét növelendõ) a valódi erkölcsiséget választotta, s helyezte elõtérbe az MSZP-tõl megszokott ‘jogszerû’, ám erkölcstelen és álszent látszatok helyett. Mert ugyebár, egykor Kósáné Kovács Magda mondotta volt: „Nem elég tisztességesnek látszani, de annak is kell lenni!”. (Milyen igaza volt.) Ha engem kérdeznek; szerintem Szili mostani próbálkozását is simán elsikálják majd, - s nemhogy nem lesz MSZP-s nõi elnök, hanem továbbra is az õsbolsevik Horn-vonal marad uralmon, hiszen ez az egyetlen ‘eszmei fundamentum’, ami ezt a kotyvalék-pártot egyben tartja. Kizárt dolog, hogy az MSZP megújuljon; - ehhez az kéne, hogy valóban kivesse magából az egész politikai és pénzügyi-gazdasági nómenklatúrát, ami egy sánta hasonlattal valami olyasmit jelentene, mintha a fürdõvízzel együtt kiöntenénk a gyermeket is. Az MSZP leglényege ugyanis: a nómenklatúra. - Vagy, - amint a tévében szinte naponta hallom: a tárca ‘kommunikációs zavarai’ miatt, esetleg ‘alkalmatlansága folytán’ (vö.: Szász Károly PSZÁF-elnök eltávolításának hamis indoklásával!) váltják-e le majd László Csaba pénzügyminisztert, vagy mélyebb okok miatt? Esküszöm, - legalább tizedszer hallom (és sajnos jól hallom!), hogy ötvenharmadik havi nyugdíjat akarnak, s talán tizenharmadik hetit sem fognak fizetni a nyugdíjasoknak! - Vagy: itt van ez az ingatlanadó-elképzelés! Gondoljuk csak el; évi 2-300 ezer forint adót vetnének ki például egy-egy lakótelepi panell-lakásra, amelyet mondjuk éppen mostanában fizetett ki a nyugdíjas tulajdonosa, vagy helyette a szintén nyomorgó gyerekei, s akkor most pluszként jönne az adó. Aztán rájöttek a derék szocialisták, hogy Gyurcsány miniszternek is kellene a balatonöszödi, kormány-nyaralója után, méghozzá busás ingatlanadót fizetnie; így végül elvetették a zseniális, újabb népnyúzó ötletet. Vagy; mit szólnak ahhoz, hogy a fantáziadús (inkább: pihentagyú) önkormányzatiak beszántották, s utóbb talán sóval is bevetették a balatonfonyódi strand pusztuló hínártól bûzlõ partját? Hogy a nyaraló külföldieknek igazi magyar szántóföldön kelljen átvágniuk, ha netán fürödni akarnak a Balatonban! - De emellett komolyabb, még nehezebben megválaszolható kérdések is felvetõdtek bennem. - Miként lehetett fõpénzügyér olyasvalakibõl, ki a minap ilyet szólt a Napkeltében: „Ez egy komplex rendszer, ezt kell kiegalizálnunk! Probléma-megoldási pályára állítjuk a gazdaságot!” - Szóval ne csodálkozzunk, ha itten vak vezet világtalant, csupa ‘ö’-betûvel! Kezd kifogyni a reform-kommunista pénzügyi halandzsa tolvajnyelv-szótára, így hát az elvtársak egymást (s a múltat) ismétlik, no meg a fõnöküket majmolják. - Ám most vágjunk méginkább a közepébe! Érdekes, hogy a sajtó már nem foglalkozik Szász Károly megveretésével, csupán a tervezett leváltásával. Pedig a történtek merõben más megvilágításba helyezik az egészet. Szász megveretésének semmi értelme nem volt, hacsak az nem, hogy figyelmeztessék: tartsa a száját. Vajon mit tudhat Szász, amit ennyire nem szabad elmondania?! - Aztán: két szír testvér ‘csak úgy’, több részletben elvitt több, mint 6 milliárd forintot az Inter-Európa Bankból; ami ma, néhány évvel késõbb a pénzmosás gyanúját veti fel. Szent ég! (Csapott le rám az akárhányadik mennyei felismerés.) Tudjuk ugyebár, hogy az iraki rezsim megbuktatása után valószínûleg Szíria következik, mint az iszlám terrorizmus másik feltételezett gócpontja. Nem lehetséges, hogy ezek a szíreink ‘mellékfoglalkozásban’ az Al-Kaida fegyverszállítói? S vajon kitõl is vehettek fegyvereket magyar forintért?! Csoda-e, ha a történtek iránt az FBI élénken érdeklõdik? Õsszel jó nagy csillaghullás lesz itten, ha ennyit érnek a terrorista pénzmosás ellen hozott friss-ropogós pénztörvényeink! Nem furcsa-e egy kicsit, ha egy egyszerû magyar ügyfél pár-százezer forintot akar kivenni a soványka kis bankbetétjébõl, hát nagy istenkedéssel összecsõdül az OTP-fiók menedzsmentje, s tetõtõl talpig C-típusú ernyõképszûrésnek vetik alá, mire kifizetik; viszont ezek a szírek kofferekben hurcolkodják a milliárdokat, ajtó-ablak kitárva, s nagy ám a hajlongás: a bankelnök meg sem számolja, mennyit vittek el! (Copyright by:...) Erre mondja a Bibliában Jézus, hogy: „Megszûritek a szúnyogot, a tevét meg lenyelitek. Tisztára mossátok a pohár s a tál külsejét, de belül rablott holmival és szennyel vannak tele. Fehérre meszelt sírokhoz hasonlíttok, melyek kívülrõl ékeseknek látszanak, de belül holtak csontjaival és mindenféle undoksággal vannak tele. Így ti is kívülrõl igazaknak látszotok az emberek szemében, de belül tele vagytok képmutatással és gonoszsággal. Hogyan is kerülhetnétek el a kárhoztató ítéletet?” (Mt. 23, 13-33.) - Vagy ahogyan ezt egy magyar paraszt egyszerûen mondaná: „Elvtársak, beszart a halott!”

Éppen itt tartottam utazás közbeni politikai breviáriumomban, amikor kinéztem az ablakon - már erõsen sötétedett -, és rémülettel konstatáltam, hogy ismeretlen tájon jár velünk a busz! Mivel elég izgága természet vagyok, azonnal elkezdtem körbe-érdeklõdni: mi a fene van; - netán a terroristák eltérítették a járatunkat?! Az elõttem ülõ két kedves idõs néni arról beszélgetett, hogy valami futballmeccs van Újpesten, ami miatt kerülõ úton megyünk. Egyszer csak kiérkeztünk újra a váci úthoz, hogy jobbra végre rákanyarodjunk, - de elõttünk állig felfegyverkezett rendõrmotorosok alkottak élõ barikádot. A buszsofõr kitért a hitébõl - ez már leg-alább a harmadik-negyedik sikertelen kísérlete volt, hogy visszatérjen útirányára - és kedve-szegetten leállította a motort. Nyolc-tíz perces hatásszünet után, balra visszakanyarodva - elindultunk Budapest felé, ahonnan egy órája már eljöttünk... Vaksötét lett - úttalan utakon jártunk -, de a mi közszolgálati pilótánk csak nem adta fel a kilátástalan küzdelmet ezen a baljós, sõt, közlekedési szempontból vér-fagyasztó hétfõi napon. Egyre ismeretlenebb tájakon, egyre szûkebb utcákon, sõt, néha villamos-síneken jártunk; - és érthetetlen módon mindig csak jobb felé, hol-ott mindannyiunk belsõ iránytûje szerint Vác speciel bal felé kellett elterüljön. A halovány éjszakai derengésben Árpád út, Fóti út, és más egyéb utcanév-táblák is feltûntek; - majd egyszercsak az egyik néni felkiáltott elõttem: „Nézd lelkecském, ez itt már a fóti templom tornya!” - A másik meg huncutul rálicitált: „Dehogyis, az ott a gyarmati tanácsháza, meg a rendelõintézet!” - Pedig csak az újpalotai lakótelep panell-rengetegében jártunk, mintegy ‘városnézés a sötétben’ célzattal. Aztán a helyzet komolyra fordult, amikor hirtelen felindulásból átvágtunk a játszó téren, majd a parkon; - illetve ezerrel s derékszögben fordultunk be egy annyira szûk utcába, hogy a busz-kocsiszekrény hátsó sarkai felemelkedve-imbolyogva szinte súrolták a mindkét oldali házfalakat. Bizonyossá vált elõttem, hogy valami nincs rendjén! Miután átvágtattunk néhány teli-piroson, s bevágódtunk a szembe forgalomba egy visszafelé egyirányú utcában; noha tréfás hangulatban, de mégis kezdtem elveszíteni a türelmemet, s béketûrésemet. Az elõttem ülõ idõs hölgyek egyfolytában Fót városát emlegették, mintha az lenne a legközelebbi metropolisz. Össze-vissza keringtünk, egyre táguló koncentrikus körök örvénylõ vaslogikája szerint; s már komolyan kezdtük azt hinni, hogy a sofõr ‘becsavarodott’. Temetõ, majd vöröstéglás, omladozó gyárnegyedek tövében száguldottunk tova; a táj mind elhagyatottabbnak, reményt vesztettebbnek tûnt. A velem átellenben ülõ ifjú pár férfitagja felvetette, hátha topológiai tértévesztésben (pl. egy Möbius-szalag túlsó oldalán) vagyunk, vagy egy másik idõsíkon. Már semmi nem tûnt lehetetlennek... Ám egyszerre a busz hátuljában utazó emberekben szinte gombnyomásra éledt fel a pislákoló életösztön, illetve az otthon, a család melege utáni olthatatlan vágy. Mint nagydumájú alkalmi szájhõst; felkértek, hogy - akár, mint régen egy bizalmi - képviseljem közös érdekeinket a busz vezetõjénél, s tudakoljam meg tõle, merre tartunk!? Elõre mentem hát, és látnom kellett, hogy a tanácstalan sofõrt már egy botcsinálta szaktanácsadó is kalauzolja látszólag célját vesztett vesszõfutásában; ezért visszafogtam magam és szelíden megkérdeztem: „Tudja, merre van Vác?” ‘Elõttem van észak’ alapon vakmerõen elõre bökött, így mondta: „Arra!”. Hogy mégis valamilyen iránymutató jelentést tehessek ‘megbízóimnak’, - megeskettem életünk-halálunk urait, a buszunkat navigáló bátor ûrrepülõ párost, hogy ma még érinteni fogjuk eredeti úti-célunkat (mily’ könnyen felejt az ember!), Vác városát. S mily’ könnyen meg is bocsátottunk nekik, amikor végre a tajgából kibukkanva jobbra rákanyarodhattunk a 2-es fõútra, s nemsokára már egy megállóban álltunk! Újpesten voltunk még mindig, másfél órai út után, - ott ahol a fóti út betorkollik. Tagbaszakadt, részben tar fejû, zilált tekintetû fiatalemberek szálltak fel, - részint zöld-fehér, részint lila-fehér melegítõfelsõben. Velük nem volt semmi ‘probléma’, ám az látszott rajtuk, hogy egyenesen a csatamezõrõl jöttek. Lassan szelídülve - kipihegték magukat - beszélték meg az eredményt, ami (hallottuk) 1:1 lett...

Dózsa-Fradi - egy-egy! A rendbontók és a rendõrök gyõzelemmel felérõ remije!

Már Felsõgödnél jártunk, amikor elhúzott mellettünk a 40 perccel késõbb rajtolt gyorsjárat autóbusza. Ha azon ülök; tán soha nem is hallok errõl az esetrõl.

Végül is 22 óra 10 perckor érkeztem haza, holott már 1/2 9-kor otthon lehettem volna. Elalvásig furcsa gondolataim támadtak - leginkább arról, miként képes egy renitens, anarchista kisebbség rákényszeríteni az akaratát az óriási többségre. Az igénytelen, csak balhézni akaró néhány száz, - a szelíd, ártatlan milliókra.

Ahová mára eljutottunk, az a selejt erõszakos uralma az egészségesek felett.

S hogy miért lehet ez még így, leginkább a zseni (Albert Schweitzer) bölcs szavai fejezik ki: „Kevesen vannak, akik azon fáradoznak, hogy történjék valami. De sokan vannak, akik azon fáradoznak, hogy ne történjék semmi. A legtöbben azok vannak, akik nézik, hogy mások hogyan fáradoznak.” Ilyenek vagyunk!

Ez van.

Vác, 2003. szeptember 2.

Czike László