Czike László

KRITIKAI ESSZÉ

Zelnik József „Testamen” címû könyvérõl,

amely Leonardo da Vinci álma Mefisztóval,

Kiss Tibor élve boncoló grafikáival

1. Felvezetés

Megmagyarázhatatlanul furcsa véletlen, ahogy ez a reprezentatív kiállítású, patinás könyv kezembe került, hogy el is olvashassam. (Barna, bõrszerû, bársonyos tapintású borító; idõtálló kötés, hogy soha szét ne essen; sárgás, vastag, pergamenszerû lapok, melyek nem gyûrõdnek, s nem ragadnak egymáshoz; - a borítón az írás és a szakrális jelek (a ‘Testamen’ cím második ‘t’-betûje például egy kettõs kereszt) aranyozottak; - a közepén egy fényképszerû kerek grafika, mely láthatóan újszülött ördögöt vagy UFO-bébit ábrázol szoknyaszerû pendelyben, ülõ-pityogó pózban.) Még furcsább az, hogy éppen idõben jutottam hozzá; hiszen még meleg, alig jött ki a nyomdából, hogy megkezdje szakrális küldetését.

Mert minden könyvnek saját, külön élete van. Az író gondolatai (asztrál)testet öltenek, megfogannak és gyökeret vernek, szárba is szökkennek az olvasó agyában, hogy majd befolyásolják a tetteit is. Minden könyvet szenvedéllyel és manipulációs (hátsó) szándék motivációjával írnak. Vagy azért, hogy a gondolatfolyam járható, helyes (élet)utat mutasson; - vagy épp azért, hogy letérítsen arról. Vannak könyvek, melyek földöntúli derût, nyugalmat sugároznak magukból, s vagy a lebilincselõ cselekmény (és)vagy a magasfokú esztétikai élmény okán ‘letehetetlenek’; - s vannak olyanok, amitõl a hátunk borsódzik, a gyomrunk felkavarog, az elménk vaksötét, dermesztõ rémületben kóvályog; s menekülõ, elbitangolni igyekvõ lelkünk, mint az epilepsziás kölyökkutya: mindennek nekiszédül, ami csak eléje kerül. Elolvassuk; hogy mihamarább vége legyen...

Errõl a könyvrõl - amelynek nincsen ára, ám az ‘értéke’ mégis fel-becsülhetetlen; a kereskedelmi forgalomban nem kapható, hiszen nem anyagi haszonszerzés céljával ihletett, hanem ‘lelki ajándék’ jogcímén terjed - nem lehet egyszerû kritikát vagy méltatást írni; csakis terjedelmes esszét, amely egyben a tartalom ‘folyószámla-kivonatát’ is adja; mintegy szakrális ‘tartozik-követel’ stílusban.

Hogy sem magam, sem az esszé majdani olvasói ne tévedhessenek; kivonatoltam a könyvet, s e kivonat az esszé szerves része, vezér-fonala. Minden olyan kitételt hiteles idézet formájában tartalmaz, amelyekbõl a mû lényegi mondanivalója összeáll. Formailag úgy oldottam meg a ‘trilaterális párbeszédet’, hogy csak idézõjelben az elbeszélõ Leonardo, döntött idézõjelek között, döntött betûkkel a párbeszédben beszélgetõ Leonardo, döntött vastag idézõjelek közt és döntött vastag betûkkel a Leonardóval ‘párbeszélgetõ’ ördög, Mefisztó szavai szerepelnek. (Ad hoc megjegyzéseim zárójelben.) Az idézetek között, mindig külön bekezdésben jelennek meg azok a gondolataim, amelyeket részben magyarázó, részben kiegészítõ, részben értékelõ céllal fogalmaztam meg. A tárgyi mû ugyanis a ‘senki (egyszerû olvasó) nem veszi észre, hogy a császár új ruhája, a legfinomabb kézi szövésû kelme nem létezik, s a császár anyaszült meztelen’ kategóriájába tartozik; ámde azért, hogy mindez teljes bizonyossággal kiderülhessen; - le kell rántani róla azt a második szándékú leplet, amely lehetetlenné teszi az eszmei mondanivaló(k) direkt megértését. A könyv ugyanis egységes, de kettõs szándékkal íródott. Hatása manipulál, kivédhetetlen; - akkor is, ha megérted, akkor is, ha nem. De meg kell értened, hogy tudd, mit olvastál, és mit veszítettél (volna), ha (nélkülem) soha nem érted meg. Ám ez a mû akkor is hatással lesz az életedre, ha el sem olvasod, bele sem nézel, - csak úgy, olvasatlanul a könyvespolcodra helyezed, a többi könyv közé! Valahová, valakik közé tartozni fogsz; pusztán attól, hogy a polcodra tetted. Jobb hát, ha megtudod, mi az, ami nálad van! Az ember sose vigyen haza ismeretlen fajtájú háziállatot...

A ‘Testamen’ (Leonardo da Vinci legendás álma) elsõ, szakrális beavatottság nélküli elolvasásra kvázi-értelmetlen, megérthetetlen varázsigék, idegrendszer-borzoló szimbólumok; összefüggéstelen, történelminek álcázott történések, önkényesen felvett tények fura elegye, amelynek legfõbb jellemzõje a hideg, ördögi kegyetlenség. Ám a könyvbõl, az idõben összevissza liftezõ cselekménybõl mégis valamilyen meghatározhatatlan (gnosztikus) ‘tudás’, valami nem evilági (alvilági?) magabiztosság árad, amit a profán olvasó soha nem érthet meg. Csak akkor, ha a nyomába ered az ezernyi apró kis titoknak; s miután már megértette a szavak, mondatok rejtett értelmét, apródonként rakja össze újra, a teljes cselekményt. Így eljuthat annak a birtokába, ami addig csak (a polcon) nála volt...

A földi alvilágba, ami sajnos, de bizonyosan valódi.

Zelnik József - aki néprajzkutató, a Magyar Kultúrális Szövetség elnöke, a Templomos Lovagrend egyik nagymestere, író, továbbá az ‘Új Ember’ katolikus hetilap szerkesztõ-bizottságának tagja - könyve nagyjából az egész emberi történelmet felöleli; ámbár egy sajátos szemszögbõl, ami (mondhatnánk) a sátáni (Mefisztó) és a nagymesteri (Leonardo), tehát két rokon szemléletmód vegyüléke.

Történelem-szemlélete azonban furcsamód’ szelektív; - szinte csak az olyan eseményekkel, és csak úgy foglalkozik, amelyek és amint jó elõre ‘elkészített’ komplex teóriáját, ‘prekoncepcióját’ kellõen alátámasztják. A történelem fõcsapása azonban - minden látszat-egyezés ellenére! - máshonnan ered és más irányba mutat. Zelnik ‘prejudikált hatásmechanizmusai’ egészen másként mûködnek...

Idézet következik Jim Marrs ‘Titkos uralom’ (KAPU - 2003.) címû könyvének ‘A vezér színre lép’ kezdetû fejezetébõl:

„Eckart, a Thule Társaság tagja, a Német Munkáspárt vezetõjét egy katonai hírszerzõügynök személyében találta meg, akinek eredetileg az volt a feladata, hogy beszivárogjon a pártba - a személy osztrák születésû bukott festõ volt, akit Adolf Hitlernek hívtak, és akit egy alkalommal ‘az illuminizmus gyermekének’ neveztek. Dokumentált tény, hogy Hitler mennyire osztotta Eckart érdeklõdését a transz-cendens (természetfeletti) és okkult dolgok iránt. Ausztriában töltött gyermekkorában a Német Lovagrendrõl szóló meséken nõtt fel. Az I. világháború elõtt szûkölködõ bécsi festõként élõ Hitler gyakran látogatta a könyvtárakat és az antikváriumokat, elméjét ezoterikus tanokkal és zsidóellenes propagandával tömte meg. Hegel (aki az ókor görög bölcselõi után a dialektika ‘újkori s újbóli feltalálója’ volt) és filozófiája tisztelõjeként tanulmányozta az ókori történelmet, a keleti vallásokat, a jógát, az okkultizmust, a hipnózist, a teozófiát és az asztrológiát. ‘Noch dazu’; - hallucinogén drogok fogyasztásával kereste megvilágosulását. Ravenscroft szerint: „Bécs óvárosában, a könyvesbolt kicsiny hátsó irodájában fedte fel Hitler elõtt Pretzsche, a bolt tulajdonosa a Grál keresését körülvevõ asztrológiai s alkímiai szimbolizmust. A sötétlelkû púpos ember ugyanott adta át szörnyû tanítványának azt a drogot, amely megidézte az aztékok látnoki képességeit: a mágikus peyote-ot, melyet istenként tiszteltek.” Az egykori brit kommandóstiszt arról is ír, hogy Hitler Bécsben lett az úgynevezett ‘Végzet Lándzsájának’ fanatikusa. A lándzsa állítólag egy római katonáé, Gaius Cassiusé volt, aki Longinus néven vált ismertté. A legenda szerint Longinus ezt a lándzsát döfte a keresztre feszített Jézus oldalába, nem kínzásként, hanem irgalomból, hogy megrövidítse a haláltusáját. Az ugyanennek a fegyvernek tartott lándzsa a mai napig a bécsi Hofburg Múzeumban van kiállítva. Az ifjú Hitler itt hallott elõször arról a legendáról is, hogy ki megszerzi a Szent Lándzsát, az irányítja a világ sorsát. Ravenscroft „A Végzet Lándzsája” címû könyvében a germán történelem és folklór számos elemének segítségével Hitlert és a lándzsát olyan háttérbe helyezi, amelyet átszõ a mágia, az okkultizmus és a titkos társaságok jelen-léte. (...) Hitler transzba esett a lándzsa közelében, miközben egy nem emberi lénnyel próbált gondolatátvitel útján kapcsolatba lépni. „Hitler lelkiélete abban a pillanatban, amikor ez az idegen lény beléköltözött, még nem volt elég fejlett ahhoz, hogy mindvégig a tudatában legyen önmagának és környezetének.” Ezt a transz-szerû tudatátvitelt Hitler egyik beszédének hallgatója is lejegyezte: „Más-fél óráig csak beszélt és beszélt, mintha csak megakadt volna a tû a lemezen, egészen addig, míg végül teljesen ki nem fáradt (...), majd amikor befejezte, és már alig kapott levegõt, újra csak egy egyszerû s kedves emberként ült le. Olyan volt, mintha egy másik sebességbe kapcsolt volna. És nem volt köztes állapot.” Hitler maga is utalt az õt uraló metafizikai hatalomra. Sok társának említette, hogy ‘belsõ hang’ irányítja és egyszer megjegyezte: „Egy alvajáró precizitásával és biztonságával követem a nekem kijelölt utat.” Ugyancsak a Bécs városában töltött idõ alatt találkozott Hitler Jörg Lanz von Lieben-felsszel, az Ostara okkultista és erotikus magazin kiadójával. Ez a ciszterci szerzetes, aki a titkos, antiszemita Új Templomosok Lovag-rendjét alapította, tanítójával, Guido von Listtel együtt a középkori Teuton Lovagrend testvériségét akarta feltámasztani, mely a horog-keresztet használta jelképként. (...) Akármit tanult Hitler Bécsben, az nagyon megváltoztatta õt. Korábban jámbor katolikus kóristafiú volt, aki pap akart lenni, most azonban nyíltan vallásellenessé vált; egyesek sátánizmussal is vádolták. Epperson a következõket fedte fel: „A horogkereszt a Thule Társaság és a Náci Párt szimbóluma volt; valami köze volt a Napisten egyik jelképéhez is; - a Napisten viszont Lucifer szimbóluma.” A sátánimádás vádját és Hitlernek a természetfelettibe vetett fanatikus hitét látszik igazolni az a vers is, amelyet még 1915-ben, a német hadsereg katonájaként a nyugati fronton írt. A költemény John Toland Adolf Hitler címû könyvében is megjelent:

„Gyakran megyek keserû éjszakán

Wotan tölgyéhez a csendes tisztásra,

Sötét erõkkel egységre lépni -

A Hold rúnát* rajzol varázsigéjével,

És mindenkit, ki napközben oly magabiztos,

Kicsivé tesz mágikus formulájával!”

(Megjegyzésem: az idegen szavak szótára szerint rúna = a skandináv ógermán rovásírás egy betûjegye. - Cz. L.)

Néha a megszállottság, a megszállottak irányítják a történelmet.

Kiss Tibor - Zelnik József:

T E S T A M E N

Leonardo evangéliuma

(Kiadás: 2003., - Ökotáj, Budapest, III., Miklós tér 1.; kiemelések tõlem)

Elsõ könyv: A test könyve

2. Szövetség az ördöggel

2.1. Szerzõdés és beavatás

Leonardo álmában megjelenik a Lény, aki az Ördöggel azonos.

A 8. oldal: „Szerencsétlenebbek azt hiszik, titkos beavatások hókusz-pókuszain keresztül megnyílik a világ, s egy hirtelen beavatás megvilágosodásán át fel-fénylik minden isteni titok, és magának Istennek is meg tudjuk magyarázni a teremtést, mint Rabbi Akiba. Nem, a beavatás az állandó tanulás, az állandó kísérletezés és kutatás, folyamatos szellemi ébrenlét, a dolgok élve-halva boncolása.”

A 9. oldal: „Különben ne nevezz ördögnek, mint a rózsafûzért morzsoló falusi öregasszonyok. Én az vagyok, amit te a megismerésrõl fecsegsz. Én vagyok a Világ Megismerése. Általam létezik a megismerés, a tudás minden formája. Eleget emeltelek ahhoz szellemileg, hogy most már használjalak és te használd magad az én határtalan megismerésemben. Ne kerteljünk tovább, feladatom van számodra. Legmélyebb tudásod szerint, legalkalmasabb tudásom által be-avatva fel kell boncolnod ezt a testet.” - „Az álom fókuszát élesre állítva, most döbbentem csak rá, hol vagyok. A Sírban, a Test elõtt.” (Krisztus teste elõtt.)

„Mit gondolsz, mi a tisztelet? Nem más, mint félelem mélyebb megismeréstõl. Fogalmad sincs, hogy a Sirius tsillag mögött, melyet ebnek hínak, milyen erõk mozdulnak!” - mondta, és mint egy mozgó festményt, elém varázsolta az Anti-krisztust, aki táncolt és énekelt, valahogy így:

A 10. oldal: „Én, én, én vagyok az igazi, nem õ! Nem él, és nem is fog élni! Nem támad fel, nem támad fel! Elrothadt ott lenn, a koporsóban, elrothadt mint egy utolsó féreg!” (1) Szolovjov Antikrisztusa is így énekel.

„Látod, hogy táncol, örömködik ez a debilla. Nem vagyok büszke rá, hogy az én teremtményem. Hagyján, hogy Isten ellen lázad, de sokszor úgy látom, ellenem is fordul a pimasz. Nem bízom benne. Különben is: emberben csak az Isten bízik. Õ tudja, miért. Látod, ezért kell felboncolnod. Amit megismerünk, az megmarad. Különben se fanyalogj, hisz’ a lelke már eltávozott. Alászállt a Pokolba. Három nap, három napunk van, hogy megismerjük a testet, a Testet amit én sem ismerek. Végül meg be kell balzsamoznunk, hogy megmaradjon örökké, mint a nagy fáraóké. (...) Még egyszer mondom, mindent meg-ismerhetsz általam. A földi és égi világok legtitkosabb tudásaiba beavathatlak. Különben nem lepõdtél meg, amikor a múlt évben a legtitkosabb földi rend nagymestere lettél? Ráadásul minden elõzmény nélkül, hiszen te nem vagy arisztokrata. Bár a szent vér, a dávidi benned is mûködik.”

Megtudhattuk, hogy az Ördög minden földi tudás atyja. Illetve, hogy a tisztelet nem több, mint félelem a magasabb megismeréstõl. Aki tehát vállalja a tiszteletlenség kockázatát, a gátlástalan pimaszságot; ördöge révén egyre rejtettebb titkok tudásába nyerhet beavatást, vagyis egyre magasabb garádicsokra hághat, sõt akár még a nagymesteri rangot is elnyerheti, noha igazából nem arisztokrata. Kiderül az is, hogy a festõ Leonardo da Vinci ereiben szintén a szent dávidi vér csörgedez, - ami ellentmondásban áll az elõbbi állítással, tekintve, hogy Dávid a zsidók királya (tehát a legmagasabb származású arisztokrata) volt.

2.2. Az emberi test temploma

A 11. oldal: „Éjfélkor egy szûz anya létrehozza ezt a fénylõ égitestet; e csodás pillanatban Istent fivérünknek hívjuk.” (2) Fulcanellinél is megtalálható szöveg.

A 12. oldal: „Az igazi boncoláshoz meg kell fejteni, hogyan tagozódik az emberi test a világ szövetébe, hogyan felel meg, hogyan része annak. Sokan foglalkoztak már ezzel. Az ember testében õshonos, szellemében hontalan a Földön. Hogyan lehetne kibékíteni ezt a kettõsséget, azt hiszem, ez a kérdés. Vannak, akik úgy próbálkoznak, hogy szellemivé emelik a testet. Templomnak képzelik, annyira, hogy mintájára építik Istennek a templomot.”

Zelnik-Mefisztó itt a legcsodálatosabb bibliai-történelmi eseményre utal; ti. arra, amikor Szûz Mária karácsonykor a betlehemi istállóban világra hozza a fénylõ égitestet, Jézust, az Isten Fiát. A Gonosz arra céloz, mintha õ egyenrangú testvére, ‘fivére’ lenne Jézusnak, akárcsak Káin Ábelnek. Ha másutt (Fulcanellinél) is megtalálható ez a szöveg; ez csak arra bizonyíték, hogy a Sátán több irányban támad egyszerre. Az ember persze, hogy õshonos a Földön, hiszen testét a folyamatos teremtés részeként a földi evolúció fejlesztette ki. A hontalanság igaz ugyan, de nem a szellemre, mert az ember nem szellem (mint a Sátán), hanem a földi test és az isteni lélek ideiglenes egysége, amely örökké és véglegessé csak a feltámadás (üdvözülés) után válik. Leonardo is - az ördög csapdájába esve - azt hiszi, hogy a test felboncolása útján a nyomára lehet bukkanni a szellemnek, vagy a halhatatlan léleknek. Jó elõre tudni lehet, hogy a szikéjével nem fog találni semmit. A testnek „szellemivé emelése” nem teljesen eredménytelen próbálkozás; - a Sátán használ olyan trükköket (az asztráltest, az aura manipulálása, az ördög általi megszállottság, a megkísértés, a megszólalás médiumok hangján, hipnózis, telekinézis, teleportálás és telepátia, szellemidézés, asztal-táncoltatás, kísértetek, boszorkányság, varázslat, stb.), amelyek révén a test látszólag vagy valójában a szellem (ti. a Sátán) szférájába ‘emelkedik’; ám ezek a kísérletek mind Isten akarata ellen valók, ezért cseppet sem visznek közelebb az örökkévalósághoz. Nem csoda, ha a szabadkõmûves nagymester Leonardo gúnyolja azokat, akik az emberi testet ‘templomnak’ tekintik. Mivel a szabadkõmûvesek nem értik, és nem fogadják el a lélek halhatatlanságáról s üdvözülésérõl szóló hit-tételt; inkább templomokat építenek kõbõl, azokat ajánlva az örökké-valóságnak, - az emberi lelkeket pedig taktikai célokra használják fel személyiségkibontakoztatás jelszóval, a Mennyország helyett egy földi királyságot próbálva felépíteni. Az emberben a hitetlen Leonardo által feszegetett kettõsség - földi test és isteni lélek - Istentõl ered, így azt csak Isten képes feloldani a bûnök bocsánata, a testnek feltámadása és az ember üdvözülése által, amikor is a megtisztult lélek és a feltámadt (átlényegült) test majd végleg egymásra találnak, örök boldogságban. Ezért Isten valódi temploma az ember, - mert minden emberi testben (személyiségben) Isten egy-egy lélek-darabkája lakik. A kõtemplomok ‘öncélú’ építkezése helyett is inkább egymásban és egymásért kellene Isten otthonát felépítenünk, hogy jól érezhesse magát bennünk, hiszen Isten a lelkünkben lakozik, s nem a kövekben.

2.3. A kõtemplomok és Agartha

A templomosok (templar, templárius, stb.) nevükben hordozzák valós kötõdésüket. Egyrészt azáltal, hogy a szentföldi keresztes hadjáratok során a Kr.u. 70-ben, Titus római seregei által elpusztított jeruzsálemi templomban keresték a Szent Grált, másrészt mert a porig lerombolt templomot legújabban ûrhajós leszállópályának kívánják újjáépíteni, a tüzes szekéren (vö.: Ezékiel ószövetségi próféta látomásaival; ókori ‘elrepülésével’, s Illés várható visszatérésével) megérkezõ istenségek (UFÓ-k?!) landolása céljából. A templom-építés a templomos lovagok szent kötelessége. A szerzõ, a templomos nagymester Zelnik József az 1998-ban (Ökotáj) kiadott „A magyar kultúra selyemövezetei” címet viselõ egyik elõzõ könyvében külön fejezetet szentel Makovecz Imre fõépítésznek (‘Magyar Agartha’; Makovecz Imre 60. születésnapjára), illetve: ”Miért épít az ember templomot?” címmel - az építésnek. Azt, hogy miért - s fõleg, kinek? - csak kicsit késõbb ‘válaszolnánk’ meg, - itt és most inkább a ‘hol?’ kérdését feszegetnénk kettõs hivatkozással. Tekintve, hogy a szimbolikus nyelvû jelentés szerint a templomépítés a páholy-szervezés szinonimája - kézenfekvõnek is tûnhet a válasz: ‘a föld alatt’. Itt hivatkoznék egyrészt Jezowski nevû fõhõsömnek a ‘Nemzetõr’ címû hetilapban eddig már három epizódban meg is jelent kalandjaira; nevezetesen a Nemzetközi Barlangász Szövetségnél, sõt a Bükk barlangjaiban tett ‘underground’ látogatására. Másrészt nyilván-való, hogy a ‘Magyar Agartha’ felemlítése egy atavisztikus utánérzés, amely õsi Agartha-legendának Erich von Däniken ‘Jelek a kozmosz-ból’ címû könyvében jártunk utána: „A különleges hegyeket mindig is az istenek lakóhelyének vagy trónjának tartották. Példaként említhetõ a Tibet nyugati részén fekvõ szent hegy, Kai Lasa, vagy a babilóniai napistennek, Belnek szentelt hegy, Bagistanus, vagy a Kréta szigeti Ida-hegy. Ábrahám is a hegycsúcsokon találkozott istenével, Mózes a Sínai-hegyen kapta a Tízparancsolatot, Dél-Amerikában pedig az Andok több hegyét tartják számon ‘isteni hegyként’, - amelyeken az emberek más világokból származó lényekkel találkoztak. Ezen szent hegyekhez szorosan kapcsolódnak hatalmas méretû, föld alatti épít-ményekkel kapcsolatos legendák. Az ilyen föld alatti, egymással is összeköttetésben álló birodalmak mítoszait ‘Agartha’ néven foglalták össze. A szó a tibeti nyelvbõl származik, ahol is valóban egy hajdani, legendás, föld alatti birodalom neve volt Agartha. Az Agartha körüli mendemondákban, úgy tûnik, mégis van valami igazság. Ismeretes, hogy már régóta, a legendás inka uralkodó, Manco Capac elõtt állt Peruban egy megalitikus város, melynek a lakói úgy bántak a szikla-tömbökkel, mint mi a fa építõkockával. Amikor Pachacutec, az inka uralkodó (1438-1471) újra felépítette Cuzcót, templomok és paloták elevenedtek meg egy meg nem értett kultúra megalitikus romjaiból. Állítólag Virarocha, a teremtés istene építette õket, a kultúra eredeti neve pedig Acacama volt. Az 1950-es pusztító földrengés nyomán valóban elõbukkant két megalitikus templom. Az egyik csiszolt, zöld dioritból épült, és csak nyolcvan méterre állt Cuzco hajdani fõterétõl. A másik a régi inka szentély, Qoerikancha alatt található, mely pedig közvetlenül a mai Santa Domingó-i kolostor alatt fekszik. A spanyol történetírók szerint ebben a szentélyben arany trónokon ültek inka uralkodók konzervált múmiái, minden helyiség falát arany és ezüst borította, a csillagtemplomban meg egy hatalmas, arany napkorong és sok más égitest világított a mennyezetrõl. Amikor a spanyolok rabolva és fosztogatva behozták a jámbor és békés keresztény vallást, hihetetlen mennyiségû nemesfémet és drágakövet zsákmányoltak ugyan, a kincsek legnagyobb része azonban, melyet a conquistadorok eredetileg még láttak, titokzatos módon eltûnt a megalitikus idõkbõl való hatalmas, föld alatti labirintusokban. ‘Chinkanas’ a neve ezen labirintusoknak még ma is. A mesterségesen sziklába vágott aknák és folyosók, egymást keresztezik, kanyarognak, tekerednek, egymás alatt és fölött elágaznak a tér minden irányába. Csak hozzáértõk merész-kednek le ezekbe a labirintusokba. Még az inka Garcilaso de la Vega is csak addig mert bemenni, ‘amíg a nap fénye világított’. A modern régészet tud a labirintusok létérõl, de nem tesz semmit a titok fel-fedése érdekében. Néhány halálos kimenetelû baleset után Cuzco prefektusa befalaztatta a föld alatti labirintushoz vezetõ ismert be-járatot. Egy alkalommal két egyetemista diák hatolt be a föld alatti rendszerbe, de néhány kanyarulat és keresztezõdés után eltévedtek. Bátran továbbmentek, és eljutottak a Santo Domingó-i templom alá, ahol hallották, amint fölöttük miséznek. Kétségbeesett erõfeszítéseik ellenére sem tudták felhívni magukra a figyelmet. Egyikük a sok kilo-méteres vándorlás miatti kimerültségében meghalt a sötét alagútban. A másik egy héttel késõbb talált egy kivezetõ nyílást. Egy aranyból készült kukoricacsövet tartott a kezében - de elméje megháborodott. 100 évvel ezelõtt Howard Vyse ezredes, brit kutató antik forrásokról tudósított, ‘amelyek szerint az egyiptomi Szfinx alatt titkos kripták és egy óriási barlangrendszerbe vezetõ bejáratok vannak’. A piramisok alatti birodalomról szólt a forrás, amelybe a fáraók korában csak a legfelsõbb papok rendjéhez tartozók léphettek be. A kapukat mágikus kulcsok nyitották, és csak a papok tudtak bánni e mágikus kulcsokkal anélkül, hogy bajuk esett volna. (...) A Szfinx valóban egy ‘Szezám, tárulj!’ lett volna egy másik világ felé? A Szfinx volt az egyik kapu Agartha elpusztult királyságához, vagy a halottaskönyvekbõl ismert titokzatos országhoz, Amentihez? Az egyik piramis felirata szerint: ‘Az e világba vezetõ kapuk csak Hórusznak nyílnak meg, aki õket építette és megalapította; õ az, aki teremtette, õ az, aki õrzi, õ az, aki védi. Sohasem fognak megnyílni azok elõtt, akik nyugaton, keleten, délen, északon, vagy a Föld közepén élnek.’ (...) A titkok birodalma, Agartha határai nem korlátozódnak Dél-Amerikára, vagy Egyiptom-ra. A múlt század végén a bányatársaságok megpróbálták üzembe helyezni Sába királynõje núbiai aranybányáit. A derekibi bányában a kutatók érdekes felfedezést tettek. Egy mély tárnában olvashatatlan hieroglifákat tartalmazó kõfalat találtak. A fal felrobbantása helyett, ami dinamittal gyerekjáték lett volna; a bányatársaság betemette a tárnát, mivel egyébként aranyat nem találtak. Az embernek néha megáll az esze. A régészet akkor még gyerekcipõben járt, Szudán meg rettentõen elmaradott ország volt. Érthetõ hát, ha a bányatársaság nem akarta megfizetni egy régészeti projekt költségeit; érthetetlen viszont, hogy miért temették be a tárnát. Ma már senki sem törõdik vele. Úgy tûnik, a hajdani királyság, Agartha néhány részlete Török-országban is megmaradt. A görög mitológiából ismerjük Odüsszeusz bolyongásait, aki egyik útján egy varázslatos alvilágba kerül, melyet oly valóságosan ír le, mintha tényleges élmény lett volna az utazás. Kis világban élünk, egy parányi golyón a végtelen Univerzumban. Már nekiláttunk Naprendszerünk kutatásának, de saját Földünkön félünk a lapátot vagy a buldózert a megfelelõ helyen használni. Senki nem ás alagutat a piramisok alatt, senki sem merészkedik a perui ‘Chinkanas’-ba. Ilyen diszkrepanciák mellett senki sem tehet úgy, mintha valamennyi földi titok meg lenne oldva. Messze nincsenek megoldva.” S akkor még nem beszéltünk arról, hol bújkálhat Arthur király serege Skócia alatt, merre lehet a Walhalla, az alvilág a szörnyû Styx-folyóval, s mit rejtenek Atlantisz városai az óceán mélyén. Vagy, hogy merre van, és mit rejt a Magyar Agartha; vagy legalább tudnánk, mi lehet a magyar rendszerváltás mögött és alatt. Csak a locsogó fel-színt vakargatjuk, vagy nyaldossuk; s egy egyszerû, botcsinálta bírónõ még azt sem tudja, merre van a Selyemgombolyító. Fogalmunk sincs, mi lehet a Várhegy, a Budai Vár, a Bükk és a Bakony, vagy a fõvárosi metró alatt - a hadsereg, a politikai elit s a milliárdosok bunkereiben. Saját házunktája helyett a nagyvilág és a régmúlt szennyesébe túrunk; míg saját kazamatáink is koponyával, lábszárcsontokkal vannak tele.

Nos, nézzük, mi lehet a templomok alatt, a föld méhében!

2.4. Áldomás és rendszerváltás

A 13. oldal: „Ti azt hiszitek, hogy a Szerzõdés a Rosszal vagy a Jóval, teátrális keretek között és egy pokoli vagy ünnepi pillanatban megy végbe. Nem, a szerzõdés általában hosszú, lassú emelkedés vagy süllyedés. Hajszálereken hatol be az életetekbe, észrevétlenül és könyörtelenül, miközben ti önfeledten rabságról és szabadságról beszéltek. Csak egy dolog menthet meg benneteket, de azt nem én fogom nektek megmondani. (...) Téged okosabbnak tartottalak annál, hogy elhidd azokat az infantilis bohózatokat, ahol elképedve szemléli a pórnép, hogy valaki egy drámai pillanatban elhatározza, holnaptól gonosz lesz vagy hogy áldomást iszik Mefisztóval. Ezek a színképek csupán arról szólnak, hogy a polgár hátradõlve megnyugtassa magát: õ ilyen ronda nagy alkut nem kötött, tehát õ végül is jó. Látod, ebben a pillanatban már süllyed is, - jobban mondva: hozzám emelkedik.”

A 14. oldal: „Ennek az aláírás-ügynek utánanézek, mert azért nem szeretném, ha olyasmiben vennék részt, ami nem tudatosult. Nem szeretnék úgy járni, mint a polgárok a politikával. Úgy vélve, hogy legyõzték az elõzõ hatalmi szerkezetet, nem veszik észre, hogy a metafizika ördöge már rohan is velük ugyanabba az irányba. Például a Polgár képes úgy hitetlen és ateista lenni, hogy a hatalma megõrzése érdekében hitre és vallásra szólít fel. (...) Az anyám a halálos ágyán feküdt, de én még mindig felfirkáltam a naplómba, hány fillért költöttem rá. (...) Talán miatta lettem, ahogy ez a jólfésült ördög mondja, a Rend nagymestere. Mindig azt hittem, hogy saját megkerülhetetlen zsenialitásomnak köszönhetõ, és most kiderül, hogy a dávidi vérvonal volt a döntõ. Végre kiderül, hogy az ember csak saját esze okán még igazi összeesküvõ sem lehet.”

Zelnik József - aki a párbeszéd mindkét résztvevõjének mondandóját fogalmazta - elõszeretettel adja a saját nézeteit, véleményét Leonardo szájába. Az elõzõ idézet már csak amiatt is különösen érdekes, hiszen a rejtjeles, szimbolikus (kódolt) kifejezés ragyogó lehetõség, kísértés arra, hogy aktuális politikai állásfoglalását is kifejthesse. Zelnik ki is használja az alkalmat; annál is inkább, mert ügybuzgó indulatok fûtik. Az aláhúzott sorok igazából a következõt jelentik: Magyarország naív polgárai azt hitték, hogy ‘legyõzték’ a diktatórikus berendezkedést; a rendszerváltást (1990.) követõen végre akadálytalanul kivirágozhat a liberális polgári demokrácia. (Megjegyzésem: közismert tény, hogy a ‘polgárok’ nem gyõzhettek le semmilyen ‘elõzõ hatalmi szerkezetet’, mert amennyiben tömegesen léteztek volna, akkor sem lett volna erre lehetõségük. A ‘rendszerváltást’ nem a tömegek, nem a polgárok, ha-nem egy szûk körû (zömmel reform-kommunista) elit hajtotta végre - mintegy a vezetõ világhatalmak ‘utasítására’, külföldi és belföldi ügy-nökök szorgos közremûködésével. Magyarország rendszerváltó véneit kijelölték, fiataljait pedig célzatosan kinevelték.) De nem így lett! ‘A metafizika ördöge máris rohan velünk - ugyanabba az irányba’! Ami azt jelenti virágnyelven, hogy a 45 éves monolitikus baloldali rezsim után most hol jobboldali, hol baloldali ‘egyeduralom’ következik, de a diktatúra (demokratúra) folytatódik tovább, zavartalanul. Tudnunk kell, hogy az 1998-2002. közötti politikai ciklusban Zelnik József és Orbán Viktor személyes viszonya (politikai okokból) feszült volt, s az is maradt. (Joggal merül fel a kérdés: hogyan alakulhat ki bármilyen, pláne feszült politikai viszony a Magyar Kultúrális Szövetség elnöke és a regnáló miniszterelnök között? A választ az olvasóra bízom.) Az Orbán Viktor miniszterelnök személyiségét övezõ legendáriumból kb. 6-8 éve ‘ismeretes’, hogy - feltehetõleg oxfordi tanulmányai idejében - belépett a Rózsakeresztes Rendbe s a Skót Rítus szerint rangban már 1997-ben elérte a harmincadik fokozatot. Zelnik József pedig - amint ez büszkélkedõ hangvétellel 2-3 évvel ezelõtt az Új Ember hetilapban megjelent, egy vele készített interjú keretében - a Templomos Lovag-rend nagymestere; oly’ magas rangban, amellyel egész Európában is csak tizenketten dicsekedhetnek. Zelnik - mintegy magyarázkodásul - azt is megemlítette, hogy ez az egyetlen templomos rend, amelyet még a római pápa is hivatalosan elismer. Ezen elõzmények ismeretében már értelmezhetjük az idézett mondatot: „a Polgár képes úgy hitetlen és ateista lenni, hogy a hatalma megõrzése érdekében hitre és vallásra szólít fel.” A ‘polgár’ szót nagy kezdõbetûvel írtam; tekintve, hogy másképp a mondat értelmetlen. A ‘Polgár’, a Fõpolgár, az Elsõ Polgár természetesen Orbán Viktor! Ide kívánkozik még, hogy a jelen könyv szerzõje, Zelnik József nagymester az idézett sorokat kb. 2003. tavaszán, idõben nem sokkal az emlékezetes ‘ország-lázító’ Orbán-beszédek elhangzása után vethette papírra. Vagyis lefordítva: a Polgár valójában hitetlen és ateista (ha valakinek, úgy Zelniknek bizonyítékai is lehetnek erre!), de hatalma megõrzése érdekében még attól sem riad vissza, hogy hitre és vallásra szólítsa fel országa lakosságát, szavazó polgárait, vagyis a jóhiszemû emberek mély vallásosságára apellálna, manipulatív szándékkal, hogy újraválasztassa magát. A kettejük közti feszültség pedig abból adódhat, hogy a Rózsakeresztes Rend mindig is õsibbnek tartotta magát mind a Templomos Lovagrendnél, mind az Angol Nagypáholynál - büszkén vallja, hogy a rózsakeresztesek az õsi titkok valódi és egyedüli õrzõi! -, tehát értelemszerûen nem ismerhette és nem is ismerte el a templomosok szellemi fölényét (utasítási jogát?) önmaga felett. Újból csak felmerül az arisztokratikus dávidi vérvonal fontossága; - mármint abban a tekintetben, hogy valószínûleg ‘össze-esküvõnek is születni kell’; s nem elég, ha valaki ‘saját zsenialitása’ okán lép be szabadkõmûvesnek. (Leonardo kesergõ kifakadása némi ellentmondásban ‘volna’ Orbán Viktor elért magas rangjával, hiszen a származása a legkevésbé sem tekinthetõ arisztokratikusnak. Az össze-esküvés elvileg megtörténhetett akár a Bibó-kollégiumban, akár az el-híresült - Orbán, Kövér, Áder - triumvirátusban, akár az oxfordi diák-körben, vagy a bátor rendszerváltó ifjak pártjában, a Fideszben is.) A dávidi vérvonal - mint majd látni fogjuk - a világpolitika, a világállam szervezõdése szempontjából kulcsfontosságú, szakrális jelentõségû, de a Magyarországon kialakuló ‘kultusza’ már inkább csak szimbolikus értelmû. Ennek jegyében nem lehet teljes véletlennek tekinteni, hogy a már említett elõzõ Zelnik-könyvben egy fejezet címe „Dávid Katalin laudációja”; aminthogy a királycsinálók ‘telitalálata’ Dávid Ibolya, sõt, legújabban Kovács Dávid kiválasztása is. Nomen est omen.

3. A beavatottak védettsége

3.1. Evilági és túlvilági küldetés

A 20. oldal: „Attól nem vacogsz, hogy ennek tizedéért is, amit te csinálsz, másokat eretnekként megégetnének? Nem álmélkodtál, milyen könnyedén kijöhettél a börtönbõl, amikor homoszexualitással vádoltak? (...) Milyen ok kell ahhoz, hogy valakit elítéljenek? A mindenkori hatalom mindig talál okot. Igazságszolgáltatásra és jogszolgáltatásra csak együgyûek apellálnak. Ha valaki a hatalmak útjába áll, nem menti meg semmi. (...) Amit te szerencsének vélsz, az a védettség. Van világi és túlvilági védettség. A világi például az, ha egy család az asszír kereskedõ hercegektõl eredve a velencei dózsékon át, lombard arisztokrataságon keresztül az angol királyi házig egy származási vonalon elpusztíthatatlan. És van a te eseted, a beavatott védettsége. Ezért engedhetsz meg mindent magadnak. (...) Ki van az ‘Utolsó vacsora’-képeden Krisztus mellett, és Keresztelõ Szent János miért férfi-nõ, s mi az az isten-kísértõ mosoly, mikor felfelé mutat az ujjaival.”

Megtudtuk, hogy a kivételes észbeli képességek (a zsenialitás) révén mégis csak elérhetõ - ha más nem, legalább - egyfajta ‘beavatottsági védettség’, ami a kitüntetett vérvonal (értsd: ‘királyi családok’) jeles leszármazottjainak ‘kvázi hivatalból’ kijár. Ha kicsit zavarosan teszi is, de Zelnik-Mefisztó itt a titokzatos gnosztikus tudásra, a jézusi vérvonalra céloz, még ha homályos utalás formájában is. Az említett festményen Jézus mellett Mária-Magdaléna és Arimateai József ül, - utóbbi a templomos legenda szerint ‘szabadkõmûves’, akit határozott küldetése kötötte Jézushoz. Mint majd látni s érteni fogjuk...

3.2. A fejkultusz gyökerei

A 22. oldal: „Tudod, mit jelent a Golgota szó? Arám nyelven, ahogy Krisztus is beszélt, a gulgólet-gulgóta szó jelentése koponya. Azért kapta ezt az elnevezést, mert ezen a késõbb elhíresült hegyen temették el az elsõ embert, Ádámot. Ezért mondta az öncsonkító Origenész, hogy Jézus vére Ádám koponyájára hullt, mikor halálakor megrepedtek a sziklák. Innen már könnyen kitalálhatod, ki a koponyavirág, és hogy a fejkultusz milyen mély rétegeit birizgálja az emberi szimbólumtörténetnek, Ádámtól a szabadkõmûves beavatási rítusok félelmes koponyájáig.” (Leonardo a naplónak: „Mefisztó = hazugságszülõ.”)

A 26. oldal: „Szalóme így rendelte meg Heródestõl Keresztelõ Szent János fejét, és a kegyetlen Heródes ezt a nagy dolgot remegve teljesítette. Tudta, mekkora jelentõsége van a zsidóknál a fejkultusznak, és õ, a nem zsidó - atyja idomeus, anyja nabateus volt - rettegve avatkozott bele a zsidók misztikus titkaikba.”

„Állj, mindig megdöbbent, hogy ti, földiek milyen szerelmetes kéjjel mozogtok a szellemi titkok birodalmában. Sosem volt, és sosem lehetõ szimbólumokat kreáltok. Szerintem még az Öreg (Isten) is csodálkozik agyatok leállíthatatlan gondolati burjánzásán. A földi vegetáció (...) eltörpül a mindenséget pásztázó agyatok leleményesen beteges, máskor viszont kristálytiszta tobzódása mögött. Agyatok teljesítményével vélhetõen minket, lázadó angyalokat akart az Úr megalázni!”

A 28. oldal: „Jó lenne tudni például, mi az igazság az õsbûn (az eredeti bûn) ügyében. Mintha az ember abban mellékszereplõ lett volna. Fõleg, ha igaz, ti bukott angyalok tiportatok bele az Isten virágoskertjébe, a Paradicsomba, mert elháltatok a földi asszonyokkal. Nem ettõl a tettõl (a kozmikus vérfertõzéstõl) zavarodott meg az emberi agy? Az ember, aki addig csak a mindenség együgyû kis virága volt.” - „Nem volt semmilyen elhálás. Ezt is ti találtátok ki, hogy fölkapaszkodjatok az angyali rokonságba. A valóság az, hogy elkezdtétek egy-mást enni, egymás agyát enni, és ettõl az agykannibalizmustól belobbant az agyatok.” - „Zseniális, mivel sátáni az ötlet. Egyszerre vág a múlt és a jövõ felé. Egy racionális magyarázattal elfed minden gyanús beavatkozást, és elõvezet egy újabb ördögi csábítást: ha még okosabbak akartok lenni, akár olyanok, mint az Isten, akkor fogyasszátok egymás agyát. Lehet hagymásan, mint a vért, vagy a gourmandoknak szarvasgombával, és ki is lehet rántani. Sõt, egy rejtett ‘béke-üzenet’ is benne sejlik: ne egymást egyétek, elég, ha egymás agyát fogyasztjátok. Vegetáriánus ember agya tisztább, többet ér. Nem fogyasztott moslékot.”

3.3. A halálfejes rend

Kiegészítõ okulásul rövid betét-idézet következik Jim Marrs: ‘Titkos uralom’ címû hivatkozott könyvébõl, „A Halálfejes Rend” alcímmel: „A Halálfejes Rend (Order of Skull and Bones - szó szerint fordítva: a Koponya és Csontok Rendje) egy szupertitkos testvériségi rend, mely kizárólag a Yale Egyetemen található meg. Elképesztõ mennyiségû kormánytisztviselõt adott Amerikának, akik egytõl-egyig a testvéreik globalista céljait szolgálták más titkos szervezõdésekben. (...) Sutton és mások is azt állítják, hogy ez a titkos társaság egy korábbi német titkos szervezet amerikai részlege. A csoportot különféle neveken is említik: ‘322-es Részleg’, ‘A Halál Testvérisége’, ‘A Rend’; azonban a legismertebb neve: ‘Halálfej’. A Rend amerikai részlegét William Huntington Russell tábornok és Alpfonso Taft alapította meg a Yale Egyetemen 1832-ben. Taft 1876-ban hadügyminiszter, majd igazság-ügyminiszter, késõbb oroszországi nagykövet lett. Az õ fia volt az a William Howard Taft, aki az Egyesült Államok elnökeként és a Leg-felsõbb Bíróság elnökeként is szolgált. Russell a connecticuti törvény-hozás tagja lett. Az õ családja állt a Russell and Company cég közép-pontjában, mely Boston legnemesebb ‘kékvérû’ családjainak kezében volt, akik a rabszolga-kereskedelembõl, majd az ópium-csempészetbõl gazdagodtak meg a XIX. század elején. Több kutató a fenti dicstelen múlttal magyarázza, hogy ‘A Rend’ a kalózok jelképét tette meg a jel-vényének: a halálfejet; - a koponyát, az alatta keresztben elhelyezett lábszárcsontokkal. Ezt a jelképet eredetileg a régi templomos lovagok használták zászlóikon. Sutton szerint ‘A Rendet’ még Russell hozta át Németországból a Yale-re. (...) Egy röpirat, mely ‘A Halálfejes Rend’ egyetemi fõhadiszállásán (a ‘Sírkamrá’-ban) egy rivális titkos társaság által 1876-ban lefolytatott vizsgálat részleteit írta le, a következõket állította: ‘Alapítója (Russell) egyetemi évei alatt Németországban járt, és szoros barátságot kötött egy német társaság vezetõ tagjával. Ezután az egyetemre már azzal a felhatalmazással tért vissza, hogy itt is létre-hozzon egy részleget. Így jött létre a ‘Halálfej’. A hivatkozott titkos német társaság valószínûleg nem más volt, mint a hírhedt és rejtélyes ‘Illuminátusok’. (...) A Rend hivatalos halálfej-jelvénye volt ugyanis az Illuminátusok hivatalos jelképe is. Ecke egyenesen azt állította: ‘A Rend’ tehát nem más, mint az ‘Illuminátusok’ álruhában. A beavatási szertartás jelképrendszere legalábbis szabadkõmûvesekkel való közeli kapcsolatra látszik utalni. (...) Sutton feljegyezte, hogy a Halálfejes Rend aktív tagságát egy körülbelül 20-30 családból álló mag adja. (...) (Whitney, Lord, Phelps, Wadsworth, Allen, Bundy, Adams; - Rocke-feller, Harriman, Payne, Davison, stb.) Ezek a családok az Óvilágból hozott örökségüket, vérvonalukat akarják megõrizni. Elõre elrendezett házasságokat köttetnek gyermekeikkel, hogy ‘megóvják, nemesítsék’ a kvázi-kékvérûek vonalait, akik öröklött vagyonukat és hatalmukat a kábítószer-csempészetnek, rabszolga-kereskedésnek s a jól eltervezett házasságoknak köszönhetik. Ezek az összekeveredett családok segítik és támogatják egymást a pénzügyi, politikai s genetikai hatalom meg-szerzéséért folytatott küzdelemben. (...) Számos nagy nevet köthetünk a Halálfejes Rendhez, például Low, Forbes, Coolidge, Delano, Taft, Stimson, stb. A közelmúlt befolyásos tagjai közt van George Bush volt elnök is. (...) Tarpley és Chaitkin úgy látta, hogy ez az egész nem holmi diákklub: ‘A század borzalmainak hosszú listájából igen sokat köszönhetünk a tehetõs angolbarát amerikai családoknak, melyek átvették a Halálfejes Társaság felett az irányítást, és kvázi politikai toborzóirodaként használják. Fõleg a Harriman, Whitney, Vanderbilt, Rockefeller családokról van szó, - meg ügyvédjeikrõl: a Lordokról, a Taftokról és Bundykról.’ Más kutatók szerint a Halálfejes Rend az Új Világrend hatalmi központja. A szervezetet egyesek a Külkapcsolatok Tanácsába (CFR), a Bilderbergbe és a Trilaterális Bizottságba vezetõ útnak nevezték. (...) Az 1980-as elnökválasztások idején a felszínre kerültek ‘A Rendet’ övezõ ellentmondások. Lyndon H. LaRouche, az amerikai Munkáspárt (Labour Party) korábbi elnöke támadta George Bush republikánus elnökjelöltet A Rend-hez fûzõdõ kapcsolata miatt: ‘A Halálfejes Rend nem csupán egy diáktársaság, nem is csak valami különleges öregdiákok klubja a hozzá tartozó halandzsával. Ez egy nagyon komoly, nagyon elszánt kultusz-szerû összeesküvés az USA alkotmánya ellen. Akárcsak a Cambridge-i Apostolok esetében, úgy a Halálfejes Rend beavatottja is egész életére a brit titkos hírszerzés el-kötelezett ügynöke lesz.’ (...) Az intézményi részvényesekrõl elvégzett egyik legalaposabb vizsgálat jelentése kimutatta: ‘A gazdaságban a pénzügyi intézetek dominálnak; - s ezek mind a Morgan-Rockefeller komplexum részét képezik, kiterjedt kapcsolati rendszeren keresztül fonódtak össze vele.’ (...) Gibson szerint: ‘A Morgan-cég különbözõ igazgatótanácsi tagjai az USA 100 legnagyobb vállalata közül 31-nek az igazgatótanácsában benne voltak.’ (...) Ez az átfedés a 100 leg-nagyobb vállalat között igen sûrû szövésû kapcsolatrendszert jelent, amit csak megerõsítenek a zártkörû klubokon, közös iskolai háttéren, házasságokon, valamint a Külkapcsolatok Tanácsában, a Halálfejes Rendben, a Trilaterális Bizottságban és az Üzleti Tanácsban betöltött tagságon keresztül fennálló gyakori kötõdések.’ (...) Csakúgy, mint más titkos társaságok esetében is, sok az árulkodó kapcsolódási pont a Halálfejes Rend és a CIA között. (...) A Yale minden más egyetemnél jobban rányomta bélyegét a Központi Hírszerzõ Szolgálatra. A CIA-nek szinte olyan hangulata van, mint egy osztálytalálkozónak.”

Ennyit arról: mit is jelent manapság ‘a fejkultusz’, illetve a vérségi kapcsolat, s az egyéb összefonódás a világ pénz-oligarchiájában, az arisztokráciában, a titkos társaságokban és a titkos szolgálatokban; és persze azok között, vagyis a hatalom-gyakorlás minden szférájában...

3.4. A fejmotívum: a beavatottak sorozata

A 30-34. oldal: „A végén úgy egymásba folynak itt a zavaros álmok, hogy nem tudom, én álmodlak-e téged, vagy te engem, vagy mindkettõnket Krisztus a pokolban, ahová éppen most szállott alá kellõ riadalmat okozva. Három napra. Három napom van, hogy míg õ a poklot járja, én járhatom szabadon a Földet. A Föld védelem nélkül van, mint erõterétõl megfosztott, sodródó ûrhajó. A Föld egyedül van, három napig templom nélkül. Most nem használ az ima, nem mûködik az áldozat. Most enyém lehet. Csak hol ragadjam meg? Nincs más megoldás, csak ez a Test itt, a Sírban, és amit mondott, hogy rombold le ezt a templomot, és három nap alatt újjáépítem. Mit számít nekünk, idõn kívüli lényeknek az idõ? Mi ez a talány? Csapda lesz ez, többszörösen is. Miért is ragaszkodik ehhez a földi testhez? Elmálló, elrothadó, elporló földi testhez, a húshoz, a csonthoz. Elszabadult agyú kérész-lények sorsához. S mi ez a fel-szólítás, kihívás, szinte csábítás, hogy rombold le. Még nekem reklámozza a rombolást! Ez csapda a nagy lebontónak, aláaknázónak, szétszedõnek, szét-szerkesztõnek. Nekem, aki a Nagy Oldozó vagyok, aki csak oldozni tud, de kötni nem. Mindig oldozni, soha áldozni. Ez csapda. Maga az a három nap. Ez a parányi földi idõ. Maga az idõbe szorítottság. Mindig azon csodálkoztam, az emberek hogy nem õrülnek bele percnyi létük tudatába. Ja, a Megváltás ígérete, a Nagy Mákony. De éppen ezért vagyok most itt. Egy jó gondolat, egy bátor tett, és a Megváltás elmarad. Csak ez a három nap ne lenne, és ez a fontoskodó toszkán gazember, aki hol tanítóként, hol tanítványként néz rám. Lehet, hogy húzza az idõt. Sejthet ez valamit, mire kell õ nekem? Sejthetik-e az emberek, mire kellenek õk nekem?” - „Minket is nagyon foglalkoztat szabad-kõmûves óvodánkban, a Prieuré de Sionban, a Bafomet, a nagy fej kérdése. Szegény templomosokat ebben az ügyben cserben hagytuk, vagy az is lehet, hogy elárultuk, ha jól olvasom titkos iratainkat. Böngészéseim közben nemrégiben találtam egy anyagot arról, hogy amikor Gerbert de Aurillacot Rheims érsekévé szentelték, megeskették a következõ tételekre: (1) Hisz a házasságban. (2) Húst is fogyaszt. (3) A Gonosz nem a Teremtõtõl független lény. (4) Nem imád fejet - titokban. Kimondva, kimondatlanul ez az eskü a bogumil eretnekség elutasítása. De lényegesebb az, hogy ez a Gerbert II. Szilveszterként az ezredforduló pápája lett, s egy azóta is titkos nagy alkut kötött a magyarok, a hungarusok királyával. Az alku lényege szerint visszaadja nekik a Kis Pipin által elrabolt koronájukat, cserébe azért, ha Magyarország mentes lesz a zsidóüldözéstõl és befogadja õket. Az irat szerint egy levágott fej volt a birtokában, amely tanácsot adott neki. Ez a fej János feje volt, amit Heródes hozott magával, amikor Dél-Franciaországba (!) számûzték. Magával hozott még iratokat is a jeruzsálemi templomból. Ezeket olvasva indultak el a templomos lovagok alapítói Jeruzsálembe, megkeresni a frigyládát.” - „Állj meg, mester, ha ezt te elmondod valakinek, nem az lesz a legnagyobb baj, hogy megégetnek, hanem hogy hülyének néznek. Megsúgom neked, hogy ez a ti kicsi, nagyon egy tudati síkú világotok nincsen felkészülve arra, hogy más világokról is mesélj neki. Talán majd csak a 2000. év után. Talán. De lásd, én tartom az alkut. A fejkultusz atlantiszi hagyaték a Földön. Egyiptom mentette át, majd Ehnaton-Mózes a zsidókhoz. Hirám Abifban (aki a legenda szerint a Salamon-templomban ‘mártírrá’ vált elsõ szabadkõmûves volt!) testté is vált ez a mítosz. Majd Languedoc õrizte a titkot, amit aztán ti, templomosok, jobban mondva ti, a templomosok háttérrendje vittetek tovább, amikor Bernát, a Clairvaux-i megkeresztelte és krisztusivá írta át (!) a rendet. Mikor azzal a nagyon szép Fülöppel szövetkezve elárultátok a templomosokat, továbbmentettétek a fejmotívumot, ami nem más, mint a történelmetek szerint felépített, beavatott személyek sorozatának okkult ábrázolása. Most te vagy a Fej, vagy amit ezoterikusan a fej jelent a Földön. Be kell avatnod a múltba és a jövõbe. Nektek adatik meg, hogy összekapcsoljátok a rózsát és a keresztet. A fejet most váltja le az egyesült rózsa és kereszt, és Róma ebbe beleremeg.” -

„Mi az, hogy most én vagyok a Fej? Lepjél meg, hogy kimondod: az emberek itt a földi létben úgy is hordozói lehetnek ügyeknek, hogy közben fogalmuk sincs róluk. Ez megalázó, hogy nem tudják, de teszik.” - „De te tudod.” (Mefisztó).

3.5. Rózsa és kereszt

Ebben a részben is sok mindent ‘megtudtunk’: a fejkultusz atlantiszi eredetétõl kezdve a magyarok titkos ‘szentkorona-alkujáig’ a pápával. Megtudtuk azt is, hogy Leonardo nagymester rendje a Prieuré de Sion egyrészt a templomosok ‘háttérrendje’ (?!), másrészt hogy ez a ‘Cion Bölcsei’ testvéri alakulat bizony elárulta ‘az igazi’ templomosokat. A Sátán (Mefisztó) szerint történelmi korszakváltás következik: a Cion Bölcsei fogják összekapcsolni a rózsát és a keresztet, az emberiség történelmének ‘két legfontosabb’ szimbólumát. Ez misztikus utalás lehet a Rózsakeresztes Rend létrejöttére, amely rendrõl - kicsit magyar összefüggésben - már szóltam. Megjegyzem: lassanként kikerekedik, hogy a szerzõ úgy beszél a rózsáról és a keresztrõl, mintha azok két, egyenrangú, õsi alapítvány szimbólumai lennének. A kereszt persze Krisztus megváltó áldozatát, és az általa létrejött kereszténységet jel-képezi; - a rózsa pedig a szakrális tudást, a gnózist, a hallgatni tudást, s a hallgatást, vagyis a szabadkõmûvességet. Rózsa és kereszt; vagyis bölcsesség és szeretet, illetve a kettõ várható és remélt egyesülése, - de miben?! Az egész komplex elképzelés kísértetiesen hasonlít Isaac Asimov Alapítvány-trilógiájának alapgondolatára, miszerint a nagy tudós (pszichohistórikus-matematikus), Hari Sheldon javaslatára két, egymásról nem tudó alapítványt hoznak létre annak érdekében, hogy jó értelemben manipulálva a jövõt, jelentõsen lerövidítsék a szétesett Galaktikus Birodalom válságának idõszakát. Csakhogy a történelem egyrészt nem regény, másrészt a kereszténység s a szabadkõmûvesség nem egyenrangú isteni - elõbbi az, utóbbi nem - alapítványok; akkor sem ha egymás ‘kiegészítõi’, de akkor sem, ha egymás ellentétei vagy ‘ellenfelei’; sõt, legfõképp nem, ha ‘semmi közük’ nincs egymáshoz. Végképp megmagyarázhatatlan; mi lenne az a legnagyobb összefogó, felsõbb hatalom - nagyobb Istennél? -, amelyben ‘a két alapítvány’ (a kereszténység és a szabadkõmûvesség) ‘találkozva’ egybeolvadhatna? Az eddig elmondottaktól is eltekintve: ilyen közös nevezõ - nincs.

Igen; a szabadkõmûvesek olyan ügyet képviselnek, amelyhez vagy az ismereteik hiányoznak (tagság), vagy a felhatalmazásuk (fej). Cinikus megjegyzésével Mefisztó felvilágosítja Leonardót, hogy a bûne több az egyszerû tagokénál, mert a nagymester jól tudja, mit is képvisel...

A 39. oldal: „... még az ördög türelme is teremhet rózsát, vagy legalábbis rózsa-keresztet.” Már a belsõ dolgoknál, a föltárt koponyánál jártunk, úgy, hogy nem tettünk különbséget az élõ test és a halott antropometriája között. - „Mi a lóf... különbség lenne?!” - vágott közbe megint türelmetlenül (Mefisztó).

A 42. oldal: „... kellene a meggyõzõdés a tudás által. Bár az is lehet, hogy az igazi tudás, a gnózis, nem más, mint az azonosság a mozdulatlan Istennel, túl Jahvén, túl a Demiurgoszon.” - Leonardo a naplójának: „A beavatás nem egy misztikus történet. Benne a papi mûvészet és a királyi mûvészet egyesül.” (5) Leonardo vélhetõleg valami ilyesmire gondolt, de ilyen pontosan Molnár Tamás, a (katolikus) filozófus fejezte ki. Tõle idézem.

Kezd a helyzet súlyosbodni, hiszen az ördög már lóalkatrészeket vesz a szájára; csak futólag említve, hogy elõbb megtudtuk: a rózsakereszt kialakulása Mefisztó ‘türelmének’ lesz köszönhetõ. Arról a vélelemrõl nem is szólva, miszerint a gnózis azonos Istennel, aki mind Jahvénak (az Ószövetség zsidó istenének), mind a Demiurgosznak (másik nevén Antikrisztusnak) fölötte áll. Leonardótól még azt is megtudjuk, hogy a beavatásban a papi és a királyi mûvészet egyesül. Már megint a két ‘egyenrangú alapítvány’ teóriája! A papok Istent, s a természetfölötti létet szolgálják; - a királyok a földi világ, a hatalom letéteményesei. A leghiúbb ábránd: megpróbálni közös nevezõre hozni, egyesíteni õket.

Egymás után - a földi után az égi élet - következnek; nem egymásban.

A 44. oldal: „Egyetértettünk abban, hogy ha az egyház, a vallásos élet nem újul meg, nincs esély, a nép elvadul. Egy tisztító vallásos mozgalmat kellene kezdeni Róma ellen. Róma ma bûnben fetreng, semmi jó nem várható onnan. A spanyol Borgiák után kiüresedett szellemben és szakralitásban. Úgy néz ki, mint halott test, amelyen a fejrõl lefûrészelték a kálváriát. Kiszedték az agyat, üresen tátong. Megjelenik benne a négyoszlopos ötösség üres kísértete. A legrejtettebb, a leg-fontosabb földi képlet üresedett ki. Bárki bármivel betöltheti.”

A 46. oldal: „Ez egy új, tiszta mozgalom lesz. Ezt nem csavarod ki, mint Rómát. Ebben a világ két legnagyobb, legtisztább szimbóluma fog találkozni, a kereszt és a rózsa. Ezt Dürerrel is megértettem. Õ meg is rajzolta Luther címerét. Benne körülöleli a keresztet a rózsa.”

Íme, az annyira kívánatos egység szabadkõmûves szimbóluma, Dürer által is megrajzolva: a rózsakereszt! Ezek szerint a rózsakeresztesség ‘lesz’, lenne az új, tiszta mozgalom, amely végleg legyõzi Rómát. De miért, s fõleg kiért is kellene Rómát legyõzni?! A földi hatalomért?

4. Templomosok és szabadkõmûvesek

4.1. A Sioni Priorátus és a Hálózat

A 48. oldal: „A péntek tizenharmadika azóta lett szerencsétlen ómen, hogy Szép Fülöp parancsára 1307. október 13-án, pénteken az összes megfogható, Francia-országban tartózkodó templomost letartóztatták.” - „Ebben is volt szerepetek.”

„Vélhetõleg utalás, hogy a templomos rend mögötti titkos szervezetnek (Prieuré de Sion) már kényelmetlenné vált a fékevesztett hatalmú rend, amely úgy kezdett mûködni, mint egy szupranacionális nagyvállalkozás, és félõ volt, hogy elszakad titkos küldetésétõl, amiért létrejött. Én, mint a titkos rend (Prieuré de Sion) tizen-kettedik nagymestere, ismerem, de senkinek el nem mondhatom a döntést, hogy a felfuvalkodott és végsõkig eladósodott Szép Fülöpöt eszközként használtuk az ügyhöz.” - Leonardo a naplónak: „Mennyit fognak még errõl a templomos ügyrõl összevissza beszélni!”

Itt az ideje, hogy kicsit utána nézzünk: mit takar a hírhedt Prieuré de Sion, Sion perjeljei, vagyis elöljárói (amelyet Zelnik kvázi a Cion Bölcseivel azonosít). David V. Barrett írja a ‘Titkos Társaságok’ címû könyvében: „Egy újabb keletû elmélet a templomosokat és a szabad-kõmûveseket egy sokkal rejtõzködõbb szervezeten keresztül köti össze. Baigent, Leigh és Lincoln sokat vitatott bestsellere, ‘A szent vér és a Szent Grál’ az alábbiakat írja: „Volt a templomos lovagok mögött egy titkos rend, amely a templomosokat katonai és adminisztratív szervükké tette. Ez a rend, amely változatos neveken mûködött, leg-inkább Prieuré de Sion-ként (‘Sioni Priorátus’) ismert. A nagy-mesterek sorozata irányította, akiknek nevét megtaláljuk a nyugati történelem és kultúra legkiválóbbjai között. Bár a templomosokat szétzúzták és feloszlatták 1307 és 1314 között, a Prieuré de Sionnak nem esett bántódása.” Michael Howard ‘Az okkult összeesküvés - a misztikusok, templomosok, szabadkõmûvesek és az okkult társaságok titkos története’ címû munkája sokkal értelmesebb, mint az e tárgy-körben írottak többsége. Azon kevés alkalmakkor, amikor megemlíti a Prieuré de Siont, körültekintõen az alábbiakhoz hasonlóan fogalmaz: „A Priorátus alapítása állítólag a gnosztikus adeptusig (az idegen szavak szótára szerint „valamely vallás, tan titkaiba beavatott személy vagy tudós híve, tanítványa”), Ormusig vezethetõ vissza, aki Kr.u. az elsõ században élt”; vagy „azt kell hinnünk, hogy a Sioni Priorátus elõsegítette annak az eretnekségnek az elterjedését, hogy Jézus túl-élte a keresztre feszítést.” Lionel Fanthorpe a kevés sci-fi írók közé tartozik, akik tagjai valamelyik szent rendnek. Õ még óvatosabb a Prieuré de Sionnal kapcsolatban: „Lehet, hogy a világ legrégebbi, leghatalmasabb, legjelentékenyebb titkos társaságainak egyike; de lehet, hogy a templomos lovagok egy belsõ csoportjának legutolsó, töredékes nyoma; - vagy lehet egy tökéletesen ártatlan, tiszteletre méltó és prózai baráti társaság; és lehet, hogy egyáltalán nem is léteznek.” Talán érdemes megjegyezni, hogy a templomosokról szóló komolyabb történelmi munkák közül egy sem említi meg a Prieuré de Siont, még futólag sem. Vezetõ szabadkõmûves szakértõként John Hamill az alábbiakat fûzi ehhez: „Tudomásom szerint a Prieuré de Sionra sehol nem utaltak ‘A Szent Vér és a Szent Grál’ (idézett mû) megjelenése elõtt. Bizonyosan mondhatom, hogy a szabadkõmûves szakirodalomban nincs rájuk utalás.” Pusztán az, hogy tudjuk, vagy legalábbis erõsen gyanítjuk, hogy az ‘õsi’ templomos rendek, rítusok többségét egy végbõl szabták a XVIII. században, még természetesen nem jelent egyet azzal, hogy nem lehetett egy nagyon titkos társaság, amely a templomosok óta (vagy éppen Krisztus óta!) teljesen szem elõl rejtve létezik. (...) De talán még gyanakvóbbaknak kell lennünk, ha a Rend nagymestereinek listái olyan nagyságokat tartalmaznak, mint: Leonardo da Vinci, Isaac Newton, Victor Hugo és Claude Debussy.” Ezek után lássunk egy másik mértékadó idézetet, Drábik János ‘Uzsoracivilizáció’ címû munkájából: „Az utóbbi idõben pedig egyre fontosabb szerephez jut a Prieuré de Sion, amely az európai történelmi arisztokráciát és a (királyi) dinasztiákat tömöríti, hitük szerint Jézustól származtatott vérségi kapcsolattal és küldetéstudattal valamint hatalmi igényekkel (vö.: Meroving-dinasztia). Egyre több kutató foglalkozik részletesen a ‘Black Nobility’, vagyis a ‘Fekete Nemesség’ történelmi szerepével, a HÁLÓZAT irányításában játszott meghatározó szerepével. Ez a nemesség Európa leggazdagabb és leghatalmasabb õsi, nemesi családjaiból áll, akiknek elõdei - többek között - olyan itáliai városállamok abszolút uralkodói voltak, mint Velence és Génua. Közéjük tartoznak a Grosvenorok, a Braganzák, a Savoyaiak, a Thurn und Taxis-ház, a Thyssen-Bornemissza-ház, a Bernadotték, a Hannoveriek, a Hohenzollernek, az Orániaiak, a Grimaldik, a Wittelsbachok, az Agnellik, Colonnák, Pallaviciniek, és talán a legfontosabbak, a Guelphsek, akiknek például egyenes ági leszármazottja II. Erzsébet, jelenlegi brit uralkodó. (Talán kevesen tudják, hogy az Angol Nagypáholy vezetõ nagymestere Károly, walesi nagyherceg - Charles Windsor -, II. Erzsébet királynõ fia.) A ‘Fekete Nemesség’ kiemelkedõ szerepét is jelzi, hogy õ alapította ‘A Három-százak Bizottságát’, amely szervezet egyike a HÁLÓZAT három leg-fontosabb központi intézményének, és amely számos titkos társaságot és más tekintélyes szervezetet (pl.: a Római Klubot) irányít ma is.” A már említett ‘Titkos társaságok’ könyv így ír (talán a HÁLÓZAT-ról?) „Egy összeesküvés-elmélet” alcím alatt: „Az 1960-as években a brit miniszterelnök, Harold Wilson sok ellenfelével szembe tudott szállni, ám a ‘zürichi gnómokkal’ szemben védtelen volt. Ezzel a kifejezéssel illette azokat a nemzetközi bankárokat és pénzembereket, kik szerinte a dolgokat valójában mûködtették. Megfoghatatlan figurák voltak; - gyakran egyáltalán nem is lehetett azonosítani õket. A név szerint ismert alakok mögött rejtett mások lapultak meg; - maroknyi ember Svájcból, Németországból, Franciaországból és Olaszországból úgy irányította a szálakat, hogy Európa úgy táncolt, ahogy õk fütyültek. Az összeesküvéselmélet hívei azt sejtetik, hogy Harold Wilson zürichi gnómjai tulajdonképp’ az Illuminátusok huszadik századi megfelelõi voltak. Hatalommal rendelkeztek, ellenõrzésük alatt tartották a pénzt s a bankokat, a pénzügyi intézményeket, az üzleti életet, az ipart - és végül az ezektõl elválaszthatatlan politikát. Egyesek egy lépéssel még tovább viszik az elméletet. Az eredeti illuminátusok tulajdonképpeni szándéka az Európai Egyesült Államok volt. Történelmileg elkerül-hetetlen volt, hogy a Közös Piac, s az Európai Gazdasági Közösség (EGK) az Európai Únió (EU) felé haladjon vagyis egy teljes politikai szövetség felé, bármit is szeretnének az emberek egyébként. (...) Vajh’ ki szorgalmazta egykor Nagy-Britannia EU-ba belépését (ami miatt az EFTA összeomlott, s Nagy-Britannia hatalmat és presztízst vesztett a Brit Nemzetközösségen belül)?! És mostanában ki szorgalmazza az egységes pénznemet, az eurót? Természetesen a bankárok, vagyis a pénzemberek. Harold Wilson zürichi gnómjai. Vagy az Illuminátusok utódai. Talán õk a P2. Talán õk a Prieuré de Sion. Vagy talán egy más, még ezeknél is megfoghatatlanabb csoport. Bárhogyan is, õk azok - nem pedig választott kormányunk -, akiknél a valódi hatalom van. Még ha titkos bölcsességgel felruházottak is ezek az emberek, azt kevesen hihetik, hogy egy ilyen ‘jó szándékú diktatúra’, amely a színfalak mögül irányít, üdvös dolog lehet.”

4.2. A Templomos Lovagrend feloszlatása

Az 50. oldal: „Szent emberek pusztultak el méltatlanul. A templomos rendbõl ki-lépett árulók, pribékek tobzódtak a bosszúban. Kimunkált formában jelent meg a koncepciós per és a terror. A rend nagymesterét (Jacques de Molay-t) hatalmas tölgyfaajtóra szegezték, keresztformára, mint Krisztust, és csapkodták az ajtót.” - „Aztán meg lepelbe borították, és ebbõl lett a torinói lepel.” - vihogta az Arc.

Zelnik-Leonardo itt a Templomos Lovagrend egyik legfontosabb - ha nem ‘a legfontosabb’! - ‘titkára’ utal. Christopher Knight és Robert Lomas, mindketten angol szabadkõmûvesek, errõl írnak ‘A második Messiás’ könyvükben: „Röviden, - 1307. október 13-ikán, pénteken a francia országbírók kemény csapást mértek a tizenötezer templomos lovagra, akik egy ‘szent’ rend hitharcosaiként tértek nyugovóra csütörtökön, s eretnekséggel megvádolt földönfutókként ébredtek pénteken. (...) William Imbert (másnéven William de Paris), Francia-ország fõinkvizítora, Szép Fülöp (király) személyes gyóntatója volt. Azt tartották róla, hogy ‘igen járatos az inkvizíció mûvészetében és praktikáiban’. Õt bízta meg a király azzal, hogy minél rövidebb idõ alatt ‘megfelelõ’ vallomást csikarjon ki Jacques de Molay-ból. (...) Egy John of Foligny nevû templomos gyorsan beismerte inkvizítorai rábeszélõképessége hatására, hogy a párizsi rendház kápolnájában titkos templomos szertartásokat tartottak. (...) A belsõ templomban egy faszekrény állt, melyben négy tárgy volt elzárva: egy koponya, két combcsont, és egy fehér halotti lepel, csakúgy, mint a mai szabad-kõmûves templomokban. Akárcsak a jeruzsálemi egyház tagjai, majd a szabadkõmûvesek; - a templomosok is egy vászonleplet használtak arra, hogy a soraik közé lépõ novíciust beavassák. A lepelbe tekert férfi alászállt a rituális, jelképes halál állapotába, s mint a közösség teljes jogú tagja támadt fel ismét. A templomosok ellen felhozott tíz vádpont közül az inkvizítorok azt találták a legsúlyosabbnak, hogy: „minden novíciusnak le kellett köpnie Krisztus keresztjét, majd rá kellett lépnie arra.” (...) Mikor rájöttek, hogy az egykor keresztényi rend nagymestere beavatása alkalmából leköpte Krisztus keresztjét, haragjuk felizzott. Imbert úgy gondolta, hogy a legkeményebben kell megtorolni az árulást, melyet Krisztus és az egyház ellen követtek el. A pápai rendelet felhatalmazta õt, hogy tortúra alá vessen minden eretneket, aki a keze közé kerül, s ez alól a szentatya irata csak néhány kivételt tartalmazott. Ám a templomosok épp e kivételezettek közé tartoztak. Jacques de Molay és követõi csak a pápának tartoztak számadással, s Imbert tudta, hogy a pápa közvetlenül erre irányuló parancsa nélkül kínvallatást nem alkalmazhat, legfeljebb kérdéseket tehet fel a nagymesternek. Ám Fülöp felvilágosította a fõinkvizítort, hogy neki mint francia királynak jogában áll engedélyezni templomos vezetõk tortúráját azon pápai irányelv alapján, mely felszólít minden keresztény uralkodót, hogy adjanak meg minden lehetséges segítséget az inkvizíció szent hivatalának. Imbert örülhetett, mert felhatalmazást kapott a királytól arra, hogy bármely neki tetszõ módszerrel vallassa Jacques de Molay-t. (...) Mivel Imbert megtudta, hogy a templomosok gyakorolták az ‘élve kihantolás’ szertartását, mely bemocskolta Jézus valódi feltámadásának tanát; - a felbõszült fõinkvizítor úgy döntött, hogy Molay-vel megismerteti azt a szenvedést, melyet a Megváltónak kellett kiállnia kínzatásai során. (...) Molay-t tehát kikötötték a két csuklójánál fogva, majd Imbert parancsára egy többágú korbáccsal kezdték ütlegelni, melynek szálvégeire csontdarabkákat erõsítettek. Éles tárgyakból készült koronát húztak nagy erõvel Molay fejére, ami belevágott a nagymester fejbõrébe és a homlokába. Az inkvizítorok gyakran szögezték áldozataikat póznákhoz, ajtófélfákhoz, vagy más fatákolmányokhoz. Valószínûleg ezt tették Molay-vel is. (...) Hogy egy ajtóra szögezték az áldozatukat, jelentõsen megnövelte a hatalmukat felette. Ha kinyitották az ajtót, meglengették, majd becsapták, iszonyú sokkhullámokat idézhettek elõ az õrület határán vergõdõ áldozatnál. (...) Elérkezett a pillanat, amikor Imbert megmutathatta, hogy a lepel csúfondáros használata nem kerülte el a szent inkvizíció figyelmét. Mikor leemelték a nagymester meggyötört testét a szögekrõl, kínzói arccal fölfelé a lepelre helyezték, és a vászon kimaradó részével le-takarták gõzölgõ alakját. (...) A lepel megkeményedett a rászáradt vértõl és (tejsavban gazdag) izzadságtól; - ám a még használhatónak ítélt vászondarabot inkább kimosták, mintsem kidobták volna. Azután a tiszta leplet összehajtogatták és hazavitték anélkül, hogy sejtették volna, milyen jelentõségre tesz szert késõbb.” Mint láttuk (olvastuk): Zelnik-Mefisztó szilárd meggyõzõdése, hogy a torinói lepel a második ‘Messiás’, Jacques de Molay templomos nagymester inkvizíció által megkínzott testének lenyomata, s nem Jézus Krisztus feltámadott és üdvözült testének kvázi ‘fénymásolata’, a feltámadás pillanatképében. De nézzük, mit is vallott be a nagymester kínzóinak, a könyv szerint! „Vallomásában - míg elismeri, hogy megtagadta Krisztust - tagadja azt, hogy engedélyezte volna bûnök elkövetését a rend tagjainak. Ez a nyilatkozat elég furcsa egy pap szájából, pláne, ha egy hatalmas keresztény lovagrend vezetõje is egy személyben. (...) Az ember azt várná egy erõs akaratú paptól, hogy a tortúra alatt könnyedén be-ismeri a homoszexualitás vádját, még ha nem is fedi a valóságot, ám inkább belehalna a kínba, minthogy bevallja, megtagadta Krisztust. De rögtön érthetõ e vallomás, ha olyasvalakitõl származik, aki Jézust Messiásként tisztelte (ugyan), és (de!) nem azonosította Istennel. A templomos nagymester egy mindenható Istenben hitt, aki megalkotta az eget és a földet, ám nem hitt a keresztre feszítés szentségében. A tortúra hatására (tehát) a nagymester beismerte a vádak felét, melyek (késõbb) a halálát okozták, ám úgy tûnik, igazat mondott a kínzások alatt. A templomosok nem voltak homoszexuálisok, így ezt tagadta, - ámde elismerte, hogy nem hisz Jézusban és senki másban, akirõl azt állítanák, hogy Isten, mivel Isten csak egy van. (Tehát Molay a Szent-háromságot tagadta. - Cz. L.) És igen, - ebbõl kifolyólag elutasítja a keresztet is, mint szimbólumot. (...) A pápa vádemelési határozatot hozott a lovagok ellen, mely azt tartalmazta, hogy a rendbe való fel-vételkor megkövetelik a novíciusoktól, hogy megtagadják a szeplõ-telen fogantatást, Krisztus isteni mivoltát. Azt tanítják, hogy Krisztus próféta volt, akit a saját vétkeiért feszítettek keresztre, és nem a világ bûneit váltotta meg halálával. Azzal is vádolta õket a határozat, hogy leköpték a keresztet majd megtaposták azt, s ezt a foglalatosságukat kiváltképp nagypénteken ûzték. (...) Kelemen pápa 1313. március 22-ikén eltörölte (feloszlatta) a templomos lovagrendet, legfõbb pápai hatalmával élve, anélkül, hogy nyilatkozott volna ártatlanságuk vagy bûnösségük kérdésében.” 1314. március 18-ikán a pápai bizottság, Fülöp király jelenlétében nyilvános ítéletet hirdetett. A nagymestert, Jacques de Molay-t három templomos társával együtt életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. De ragaszkodott hozzá, hogy beszélhessen az egybegyûlt tömeghez, s rendje ártatlanságát hangsúlyozta, illetve azt, hogy csak a tortúra õrjítõ kínjai hatására vallotta ennek ellenkezõjét. Mint Jahve utolsó fõpapja, Molay azt állította, hogy a rendje ártatlan, s ez az õ szempontjából igaz is volt. Ámde nem felelt a fõ vádra. Nem mondhatta, hogy „a rend nem tagadta meg Krisztust”... „Az életemet oly’ galádság árán õrizhetném meg, amelyre képtelen vagyok, Inkább lemondok róla minden sajnálat nélkül.” (...) Beszédében egyszer sem említette Jézus Krisztust. A tömeg elõtt, a Notre-Dame-nál tisztázta lovagjait. Bûntelenek voltak, - s az ‘igazság bajnokai’. Csakhogy ennek az ‘igazságnak’ nem volt része Jézus, Isten Fia. (...) Ekkor a bizottsági tagok félbeszakították az eljárást, és jelentették Fülöpnek, hogy a helyzet kint szörnyû fordulatot vett. A király villámgyorsan reagált. Pápai hozzájárulás nélkül azonnali máglyahalálra ítélte a túl õszinte templomos lovagokat. Jacques de Molay és Geoffrey de Charney lassan égtek el a forró, füst nélküli tûzben. (...) Amint alsó végtagjain a hús megfeketedett, s lassan átsült, Molay megátkozta V. Kelement és Szép Fülöpöt. Azt jósolta meg nekik, hogy egy éven belül mindketten Isten ítélõszéke elõtt felelnek majd. (...) Geoffroi de Paris verses krónikájában megemlíti, Molay észrevette a máglyán, hogy két keze nincs megkötve, s az utolsó pillanatokat imával töltötte. Ezek voltak utolsó szavai a vádlóihoz: „A rossz hamar utoléri azokat, kik gonoszul ítéltek el minket. Isten megbosszulja a halálunkat!”. Fel-jegyezték, hogy mikor már lángolt Molay teste, Charney a következõt mondta: „Követnem kell a mesteremet útján. Mint mártírt öltétek meg õt. Ezt tettétek, bár nem érzitek jelentõségét. Isten akarata ez, és én is az õ parancsára halok meg.”. Ezek a szavak gyorsan híressé váltak egész Franciaországban.” (Molay átka hamar beteljesedett.)

4.3. Jezovicsék selyemövezetei

A 62. oldal: Leonardo levele Galeotto Marzióhoz: „De hát te is tudod, hogy nem ez a könyv volt a fõ vétked, hanem az az írásocska, melyben az eretnekekbõl lett túlbuzgó inkvizítoroktól megkérdezted: Kik vagytok ti, fiúk? Attól kezdve kész volt az ítéleted. Szerencséd, hogy egy Jezovics nevû zsidó (!) sokat talpalt érted Lorenzo de Medicinél, és fõleg Janus Pannonius barátod Mátyás királynál.”

Ez a Jezovics nevû ember nekem (Cz.L.) egészen máshonnan ismerõs! Aki olvas Magyar Nemzetet, az - ha máshonnan nem is, innen - már rájöhetett a költõ heti publicisztikáiból, hogy személyesen Gyurkovics Tiborral azonos. Az írások fõszereplõje Jezovics, akiben a szerzõ saját magát személyesíti meg. Ám a név kifejtése még ennél is messzebbre vezet: Gyurko + vics = Jezo + vics; ahol a ‘Jezo’-tag Jézust jelenti. Jól tudjuk, hogy Jézus zsidó volt, ám mintegy kétezer évvel ezelõtt halálra ítélték, és meghalt a keresztfán. Kizárt dolog, hogy e Jezovics álnéven Galeotto Marzióért talpalt volna Lorenzo de Medicinél, vagy az, hogy ma Gyurkovics Tibor álnéven írna magyar publicisztikákat. Vagy egy formabontó többszörös idõsík-eltolódással állunk szemben, vagy most megint a dávidi vérvonal ‘kísért’, - nem egészen explicit formában...

Egyébként Zelnik József említett „A magyar kultúra selyemövezetei” könyvében külön fejezetet szentel ‘Gyurkovics Tibornak’, - a fejezet címe: ‘Cinikus gondolatok’. De megemlítenék még egy furcsaságot. A Magyar Demokrata 1999. január 28-iki számában méltatja e könyvet; s Bodnár Dániel ezeket írja: „Zelnik József könyve egy értelmiségi töprengés a szellemi ember felelõsségérõl. Benne a magyar kultúra selyemövezetei álmok, emlékek, esszék láncolatából áll össze. (...) Zelnik magyarságot, tisztességet szellemi életünk legkiválóbbjaitól tanult: Makovecz Imrétõl, Német Lászlótól, Csoóri Sándortól, Nagy Lászlótól, Dávid Katalintól, akiknek ebben a maszatolós korban is szilárd értékrendjük van, szavaik egységben vannak tetteikkel. Õk azok, kik nem hagyják elveszni a szakralitást, még a történelem leg-ateistább századában sem, amelyben a Gulág haláltáborai, Ausch-witz gázkamrái megmutatták, hová jut az ember, ha Istent mellõzve akarja megteremteni a földi Paradicsomot. A könyv írójának egyik legkínzóbb kérdése, hogy egy összezavart, érték nélküli világban, melyben minden területen a talmit állítják elénk példaként, tudunk-e még különbséget tenni a tiszta emberi vállalkozás és a sátáni szimbólumokkal manipulált álmûvészet között? (...) S hogy van-e kiút a mai, morálisan züllött állapotokból? Zelnik József válasza: igen, de ehhez isteni lénnyé kell válnunk, megvalósítva a krisztusi szeretetet, vagyis nem szabad az ellenséget néznünk (?!) a másik emberben. Meggyõzõdése, hogy a mai antikrisztusi idõben is lehet-séges a szolidaritás, sõt a szeretet, még ha sokan allergiát kapnak is ettõl a szótól, eleve giccsesnek tartva. Szerinte egy új értelmiségre van szükség (!!), amely a szegények, a kitaszítottak érdekeit is fel-vállalja.” Ez így mind - mint írói hitvallás - rendben is lenne; joggal kérdezheti olvasóm: hol itt a furcsaság? Hát ott, hogy a ‘demokratai méltatásban’ szereplõ dolgokról, nézetekrõl egy árva szó sem esik az egész könyvben, még áttételes vagy áthallásos formában sem. És ami a krisztusi szeretetet illeti: sem abban, sem ebben a könyvben ilyesmi nem szerepel, - e tekintetben különleges hidegség árad mindkettõbõl...

4.4. A jézusi vérvonal

A 64. oldal: „Mi van ma, ma van ma, piros pünkösd napja! Holnap lesz, holnap lesz a második napja. Jó legény, jó legény! Jól megfogd a kantárt! Ne tipord, ne taposd a pünkösdi rózsát.” (A versike talán zavaros, homályos célzás akar lenni - pünkösd és a rózsa szakrális összetartozására?! - Cz. L.) - „Számomra már elsõ hallásra kiderült, hogy ez valamilyen népnyelvi formában rejtõzködõ beavatási szöveg. Az öreg szerint egy népszokás, a pünkösdi királyválasztás szövege.”

A 66-68. oldal: „Az öreg (szerzetes) szerint nem kis ok Európa történetének meghamisítása a 600-as és a 900-as évek között. Ezt én nem értettem pontosan, bár a templomosok titkos történetében - amit Te (Galeotto), mint beavatott jól ismerhetsz - is van ebben az idõszakban egy furcsa kérdés. A számunkra szent királyi vonal, a krisztusi, a Meroving-dinasztia ekkor szakad meg tragikusan. Ám hogy az öreg (Badiny-Jós Ferenc? - Cz. L.) még jobban elképesszen, azt adta elõ, hogy a vörös posztó az õsgesztában s a magyar eretnekségben az volt, hogy az Árpád-ház a hun Attila királyon keresztül bibliai eredetû. Nimród vére a sólyom-beavatás szerinti, szakrális királyság. Sõt, tetézve az ügyet, kifejtette, hogy Mária, Krisztus anyja nem egyszerû zsidó asszony, hanem adiabenei hercegnõ, és ezen az ágon az Árpád-ház Krisztussal rokon. Ebbõl is láthatod, hogy (a magyar) egy életveszélyes nép. Én eddig azt hittem, hogy a languedoci eretnekség tételét, Mária-Magdolna Krisztus földi vérét átörökítõ legendájának vakmerõségét már nem lehet felülmúlni. Hát lehet; ezek a hungarusok emelték a tétet. Így nem csoda, hogy aztán mindenki fel akarja számolni õket.” (Szegény-szegény magyarok, szegény Magyarország! De sok átok ül rajtad! - Cz. L.)

Elérkezett az ideje, hogy részletesen kifejtsük, mire is céloz itt Zelnik-Leonardo; - egyrészt a Dávid-Jézus-Meroving, másrészt a Nimród-Mária-Jézus-Árpád-ház ‘származás-elmélet’ emlegetése tekintetében. Idézet következik Christopher Knight és Robert Lomas, angol szabad-kõmûves írók ‘A Hiram-kulcs’ címû könyvébõl: „Áttekintve Jézus életét a Bibliából, a holttengeri tekercsekbõl, a szabadkõmûvességbõl származó információk fényében (...) megtudtuk, hogy Jézus; Jehosua, József fia (...) rendkívül népszerûtlen volt mind Kumránban, mind Jeruzsálemben, amiért magát kiáltotta ki mindkét (királyi és fõpapi) pillérnek. (...) Korábbi hipotézisünk, miszerint egyszerre két Jézus Krisztus létezett; igazolást nyert, - és most már tudjuk, hogy aki meg-halt, Jehosua, József fia, ‘a zsidók királya’ volt; míg testvére, az akkor megmenekült Jakab, ‘a Jézus Barabás’, aznap ‘Isten Fiaként’ különböztette meg magát. Megtaláltuk azt a rég elveszett beszédet, melyet Jakab tartott a keresztre feszítés után, és amelyet kiforgatva a keresztények megalapozhatták - majd kétezer évnyi - dühödt anti-szemitizmusukat.” A szabadkõmûves (célzatos) ‘kutatások’ alapján tehát a keresztfán Jézus Krisztus, a zsidók ‘valódi királya’ szenvedett kínhalált; míg Jézus Barabás (Krisztus ‘öccse’, Jakab), az Isten Fia - megmenekült a haláltól és a jeruzsálemi egyház vezetõje lett. Ám ez a királyi vérvonalnak csak a levitikus (fõpapi, isteni) továbbfolytatási lehetõsége; - a dávidi (királyi, evilági) ‘esélyekrõl’ már egy másik idézet szól, Drábik János ‘Uzsoracivilizáció’ címû munkájából: „A világ kormányzására (értsd: Egyesült Angolszász Világállam; a köz-pontja London, Világkormány) máris megtörtént a potenciális vezetõ személyek kiválasztása, és folyamatos kiválogatásuk is tervszerûen zajlik (állítólag: egy London melletti helyiségben; az ‘Exterritoriális Bizottságban’, mely a Háromszázak Tanácsa is lehet). Az illuminátus HÁLÓZAT bizottságai valamennyiüket behatóan levizsgáztatják. Az illuminátus hálózat legfelsõbb vezetõi mondják ki a végsõ szót, hogy kiknek a kezébe kerüljenek a világ irányításának a kulcspozíciói. A legfõbb pozícióra is már megvan a kiválasztott személy, aki e kutatók szerint London közelében él, és nem túlságosan hosszú idõ múlva a világ közvéleményének is be fogják mutatni. E titkos személynek a felkészítése már évek óta folyik. E személyt, mint a világ kvázi meg-váltóját fogják prezentálni, az ószövetségi Dávid király uralkodó-házából való, Jézus és Mária-Magdolna közvetlen leszármazottja, azaz vérségi vonala Jézuson keresztül visszavezet Izrael uralkodó nemzetségéhez. Az illuminátusok egyik legrégibb és legtekintélyesebb titkos szervezete a Prieuré de Sion állítja és dokumentálja a maga számára: Jézus nem halt meg a keresztfán; - Mária-Magdaléna (vagy inkább: Arimateai József ?!) még élve levette onnan, és a fel-gyógyulása után vele, mint férjével Dél-Franciaországba menekült. Jézus és Mária-Magdaléna itt családot alapított, és ez a vérvonal Jézustól a Merovingokon és a Lotharingiai családokon át a Habs-burgokig (Ottó rangja: ‘Jeruzsálem Királya’!) követhetõ a ‘Fekete Nemesség’ nagy Illuminátus családfájáig. (...) A Prieuré de Sion célja az volt, hogy visszahelyezze a Meroving-dinasztiából származó utódokat Franciaország trónjára. Ennek a dinasztiának a vérségi le-származási vonala azonban már több mint 1300 éve eltûnt (tán ezért ‘tettek hozzá’ gondos kezek - nem létezõ - 300 évet a történelemhez!). (...) A Meroving-dinasztia tagjai azt állították magukról: õk az ó-testamentumi Dávid király egyenesági leszármazottai. Ezt az állítást, igényüket érvényesnek fogadták el az õket a trónon követõ dinasztia tagjai, Európa uralkodói, és uralkodásuk idején a római katolikus egyház is. (...) A ‘Szent vér, Szent Grál’ íróit, a három kutatót ez a felismerés a Biblia alapos tanulmányozására késztette. Felállították azt a hipotézisüket, hogy Jézus Izrael törvényes uralkodója volt, aki megházasodott, utódokat nemzett, akik fenntartották az õ származási vérvonalát, amely három és fél évszázad után összeolvadt Francia-ország uralkodóházának a vérvonalával, a Meroving-dinasztiáéval. (...) Rájöttek, hogy az így szerzett új ismeretek más megvilágításba helyezik a keresztes háborúkat, valamint az ezekben a háborúkban ki-emelkedõ szerepet játszó templomos lovagok szerepét. A kutatók fõ célja azonban annak megértése volt, hogy mit akar ma a Prieuré de Sion és mi volt a múltban az igazi célja? Ha a Meroving-dinasztia vérvonalának helyreállítása volt a cél, akkor ehhez milyen eszközök álltak a rendelkezésükre? (...) A jelen írás is részben arra keresi a választ, hogy ma mit tesz a Prieuré de Sion? Milyen bizonyítható nyomai vannak jelenlegi aktivitásának, és annak, hogy ma is részt vesz a világ sorsának alakításában? Kik lehetnek ennek a rendkívül zárt körnek a tagjai? Milyen pénzforrásokra és hatalmi eszközökre támaszkodnak? Miért ragaszkodnak ahhoz, hogy a Merovingok le-származottai, és így állítólag Jézus, illetve az ótestamentumi Dávid uralkodóház utódai? Milyen következményei lehetnek mai, modern világunkban az ilyen állításoknak és igényeknek? Annyit a kutatók már kiderítettek, hogy a Prieuré de Sionnak van egy úgynevezett ‘grand design’-ja, egy mesterterve Franciaország és Európa, illetve a világ egészének a jövõjét illetõen. Ezen túlmenõen az is figyelemre méltó, ahogyan a Prieuré de Sion nagymestere közölte a kutatókkal, hogy ténylegesen birtokában vannak a jeruzsálemi templom eltûnt kincsének (vagyis: a Szent Grálnak; - ‘benne’ Krisztus vérének). Ezt visszajuttatják Izraelnek, ha eljött rá a megfelelõ idõ. Ez a megfelelõ idõpont függhet politikai, hatalmi, pénzügyi s természetesen lélektani tényezõktõl. A Prieuré de Sion lényegében a világ leghatalmasabb, leggazdagabb embereit tömörítõ zárt társaság, ezért tevékenységének kutatása sok irányba vezet. Az elsõ irány a vallási vonatkozások fel-tárása, és az Ószövetségtõl a napjainkig való követése. A kutatásban kiemelkedõ szerepe van a messiási koncepciónak. A Rend szerepét illetõen ugyanis a messiási küldetés különleges fontosságú. Választ kell adni arra a kérdésre is, hogy milyen gyakorlati jelentõséggel bír mai világunkban a messiási küldetéstudat, a világ megmentõjének a koncepciója. (...) Egyes kutatók szerint a kialakuló világállam fõbb vezetõi a ‘tizenharmadik vérvonalból’ származók lesznek. A vérvonal az ókorba nyúlik vissza, egészen Dan törzséhez. A próféciák szerint e törzs az ókori Izrael úgynevezett ‘fekete báránya’. Ennek a törzsnek a királysága az egyik leghatalmasabb vérvonalnak bizonyult az emberi történelemben. A törzs óriási hatalmat és gazdagságot halmozott fel a saját ellenõrzése alatt. Ábrahám unokájának, Jákobnak - Izraelnek is nevezi az Ószövetség - tizenkét fia volt, úgymint: Ruben, Simeon, Lévi, Juda, Zebulun, Dán, Gád, József, Áser, Naftali és Benjamin. (Benjámin: a legkisebb rangú szabadkõmûves megszólítása a páholy gyülekezetében. - Cz. L.) Az Ábrahámnak tett ígéretének megfelelõen Isten szövetséget kötött Izrael utódaival, amely így olyan néppé vált, amely Isten szolgálatának szentelte magát (ez a szövetség, mely ma is ‘él’ - az Ószövetség). Dávid király uralkodása alatt megszilárdult a királyság és a papság (a két oszlop - Jákin és Boáz!) szerepe. Utódja, Salamon halálakor a királyság két részre szakadt: Izraelre s Júdeára, Jeruzsálem és Szamária fõvárossal. Izrael a törzsek szerint lett köz-igazgatásilag beosztva, a leviták feladata volt a templomi szolgálat. (...) A két állam önálló életet élt, de mindkettõ lakói megszegték az Istennel kötött megállapodás elõírásait. Izrael államát meghódították az asszírok, Júdea államát pedig a babilóniaiak. (...) A próféták ezt követõen az Asszíriába költöztetett izraelitákat, az Izrael nevet viselõ tíz törzs lakóit Izrael háza elveszett juhainak nevezték. (...) Ámde az asszírok minden asszimilációs politikája, törekvése ellenére mégsem minden izraeli törzs olvadt be a hódító ország népébe. Dán törzsének a jelképe, a sast ábrázoló pecsét szinte egész Európában elterjedt. E törzs leszármazottai jelentõs szerephez jutottak Görögországban, a Római Birodalomban, és azokon a területeken, ahol a frankok éltek, kiknek ebben az idõben az uralkodó rétegét Sicambriereknek hívták. (...) A frankokat ellenõrzõ Sicambriánerek Asszíriából hozott számos szokásukat megõrizték, és továbbra is ápolták az asszír hagyományt, noha õk maguk nem olvadtak össze az asszírokkal. (Emlékezzünk: az esszém 11. oldalán Zelnik-Mefisztó utal arra a ‘világi védettséget’ adó királyi vérvonalra, amely ‘az asszír hercegektõl’ a mai dinasztiákig ível! - Cz. L.) (...) A dinasztiát, amelyik a Sicambriánereket követte az uralmon, Meroving-uralkodóháznak nevezték. A Meroving-ház 448-ban került hatalomra, amikor Mérovée a frankok királya lett. A korai frank történelem kutatói szerint Mérovée és utódai ápolták az okkult hagyományokat és beavatottként ismerték a mágiát. (...) II. Dagobert egyenes leszármazottai a Merovingok. Ez a vérségi leszármazás még töretlenül folytatódott Godfroi de Boullionig, aki 1090-ben foglalta el Jeruzsálemet. A származási vonal folytatódik számos arisztokrata és királyi családban, így ehhez a családfához tartozik a Blanchfort, a Gisors, a Saint-Clair (Angliában Sinclair) (egy kis játék a modern ‘filmiparból’ vett nevekkel, vö.: Simon Templar, Brett Sinclair - ezek voltak Roger Moore, ‘a OO7-es ügynök’ felvett szerepei! - Cz. L.), a Montesqieu, a Montpézat, a Luisignan, a Plantard és a Habsburg- Lotharingiai-dinasztia. Ez utóbbi feje (Habsburg Ottó) jelenleg a ‘Jeruzsálem Királya’ címet viseli (ami egyben szabadkõmûves rang). A Stuartok és a Mediciek számos ága is viszi tovább a Meroving-vérvonalat, azaz a Meroving-dinasztia közvetlen utódainak tekintik magukat. Figyelembe kell venni azt is, hogy több jelenlegi európai uralkodóház a már tárgyalt ‘Fekete Nemesség’-hez tartozik. Ezek a történelmi családok is vissza tudják vezetni vérvonalukat a Meroving dinasztiára, a római uralkodókra és Dán törzsére. A Prieuré de Sion, amelyet Godfroi de Boullion 1090-ben alapított, kezdettõl fogva szorosan együttmûködött a dinasztikus családokkal, amelyek az ún. ‘tizenharmadik vérvonal’-hoz tartoznak. (...) A Prieuré de Sion tagjai alapították meg azt a templomos lovagrendet, akik a maguk idején a pénz-és hitelrendszert irányító nemzetközi bankárok voltak. A Prieuré de Sion emellett a Rózsakeresztesek Társaságának, illetve a szabadkõmûvességnek a létrehozásában és irányításában is részt vett. A Prieuré de Siontól származik a 32 fokozatú skót rítus is, amely a szabadkõmûvesség egy részénél használatos. A Skót Rítus magasabb fokozatai egyben a Prieuré de Sion legalacsonyabb fokai. Megalakulásától kezdve a Prieuré de Sion felhasználja a hermetikus mágiát, mely a fekete mágia egyik változata, és az ókori Egyiptomból származik. Leírása az egyiptomi ‘Halottak Könyvében’ található. A Rend tagjai mai is szoros kapcsolatban állnak az okkultizmussal és az ezoterikával. A Prieuré de Sion ma a háttérhatalom legfontosabb szervezeteként hatékony befolyást gyakorol a világpolitikára a szín-falak mögül. A Rend kutatói egybehangzóan állítják, hogy ez a titkos szervezet felelõs több fontos világtörténelmi esemény bekövetkeztéért. Ma a pénzoligarchia elit csoportját képezõ Illuminátusok állnak a Prieuré de Sion mögött. (...) Fritz Springmeier (a téma egyik ismert kutatója) a következõ családokat tekinti a legfontosabb illuminátus dinasztiáknak: Rothschild, Warburg, Rockefeller, DuPont, Russell, Bundy, Onassis, Kennedy, Collins, Freeman, Astor, Li. Ugyancsak Springmeier kutatásai szerint a vezetõ illuminátus dinasztiákkal még szorosan együttmûködnek: a Morganok, a Vanderbiltek, a Bauerek, a Whitneyk, a Duke-ok, a Guggenheimek, az Oppenheimek, Greyk, a Sinclairek, a Schiffek, a Solvayk, az Oppenheimerek, a Sassoon-ok, a Wheelerek, a Toddok, a Van Duynek, a Taftok, a Wallenberg-ek, a Clintonok, a Habsburgok, a Goldschmidtek.”

4.5. A kettõs beavatású szakrális királyság

A 70. oldal: „Elárulom neked, hogy álmomban valami furcsa alkuba keveredtem a Gonosszal. Rá akar venni, hogy Krisztus földi testét boncoljam. Álmomban visszavitt az idõben a Sírhoz és a Testhez, és éreztette velem, mekkora tét ez nekem, de láttam rajta, hogy neki is. (...) Van-é valami nyom az Attila-Árpád-ház és a bibliai történések között? Hogyan lehetséges, hogy a magyar királyság egy-szerre sólyom-és holló-beavatású? Neked nem kell magyaráznom, hogy a kettõ különben kizárja egymást?!”

A 74-78. oldal: Galeotto válaszlevele: „Mátyás nagy és mûvelt király, - de mint általában a túl fiatal királyok, rendkívül erõszakos. Magabiztosságát, amely már sokszor beteges, csak szítják a körülötte legyeskedõ neofita talpnyalók. Parazita tanácsadói kiszorították a legtisztességesebb magyar urakat a környezetébõl, és egy olyan mûmagyarkodásba kezdtek, amire csak a neofita buzgóság képes. Ezt a képtelenséget még a nagytekintélyû humanista püspök, Vitéz János, a mi Janus Pannoniusunk nagybátyja, szóvá is tette. De nem ez volt a legnagyobb baj, hanem hogy Mátyás fejéhez vágta azt, hogy ha tovább megy ez az eklektikus mûmítosz-építés, akkor a magyar urak hazahívhatják Franciaországból az igazi szakrális királyi sarjat, az Árpád-házit, a sólymot, hogy leváltsa a hollót. Na, ezt nem kellett volna, ugyanis már szinte mindenki elfelejtette, Mátyás pedig nem is tudta, hogy II. András királynak kései házasságából fia született, aki anyjával Francia-országba menekült. Ott grófi rangot kapva el is ismerték az utódok származását, hátha jó lesz egyszer valamire alapon. Háttérbe akkor kerültek, amikor a teáltalad is jól ismert erkölcsû és sorsú, templomos-üldözõ Szép Fülöp király rokona került a magyar trónra. A Árpád-ház eltûnésével a sólyom-beavatású királyság tûnt el a magyar korona alól. Viszont, hogy a holló hogyan került elõ, azt még elõttem is homály fedi. Neked nem kell magyaráznom, hogy a holló cím csak birodalmi hercegi leszármazottnak jár. Ha Mátyás holló (értsd: Corvin - Cz. L.), - valahogy Zsigmond leszármazottja kell, hogy legyen. (...) Nem találtam nyomot az Attila-Árpád-ház és a bibliai történések között. Bár az egyszerû nép között nyoma van egy Rómától független anya-tiszteletnek. Szûz Máriát õk Nagyboldogasszonynak hívják. Mátyás király hollós környezetében mindenesetre nincs nyoma a krisztusi származástudat semmilyen jelének. Ennél is talán furcsább elképzelései viszont vannak. Játszadozik egy önálló egyház gondolatával. Ezt az elképzelését viszont, úgy vélem, sokkal inkább a Rómától való függetlenség mozgatja, mint gnosztikus gondolatok.”

Galeotto - „ha Mátyás holló, valahogy Zsigmond leszármazottja kell, hogy legyen.” - ama legendára céloz, mely szerint Mátyás édesapja, a törökverõ Hunyadi János (alias: ‘Szibinjáni Jank’) valójában magyar király sarja, ‘a birodalmi Luxemburgi Zsigmond’ törvénytelen fia; s Mátyás így lett ‘Hollós’ (Korvin), illetve általa a magyar királyság ‘egyszerre sólyom-és holló beavatásúvá’: ami egyben azt is jelentheti, hogy Mátyás a magyar királyi trón mellett ‘jogos várományosa’ lehet a Német-Római Császárság koronájának is.

A 82. oldal: „Ezeket a földi pletykákat én szövöm Krisztus földi története köré. Miért is nem kérdezel meg engem Mária-Magdolna gyermekeirõl és a párthus hercegrõl?”

A történelmi harc a háttérhatalomban - kié legyen végül is az egyesült földi királyság? - a jézusi örökségért folyik. A világi pénzoligarchia nem elégszik meg a kincsek, a vagyon, a gazdagság, a földi javak és élvezetek szinte kizárólagos birtoklásával; - mennyei legitimitásra, az égbõl eredeztethetõ származásra, vérvonalra ‘van szüksége’ egyrészt ahhoz, hogy a hatalmát ‘mindörökre’ megszilárdíthassa és örökletessé is tegye; másrészt ahhoz, hogy megkezdhesse ‘a földi mennyország’ felépítését, végképpen Isten nélkül. A sátáni terv - a krisztustalanítás...

Idézet következik Badiny Jós Ferenc: ‘Jézus király a Pártus herceg’ címû könyvébõl. Kezdjük a sólyommal, amely Zelniknél a ‘vérvonal’ szerint legitim magyar királyság õsi, szakrális jelképe: a Tutankhamon sírjában talált, „Horus”-t, „Fény Fiát” ábrázoló egyiptomi sólyomtól, az evangéliumot, és hátán a „Szentlélek-galambot” János apostolnak vivõ sólymon át, a szkíta napmadárig. Keresztelõ János megkereszteli Jézust is, a Jordán vizében: Jézus is bemerül, és „feljõvén a vízbõl, nála nem megújulás, hanem a ráesõ isteni kinyilatkoztatás pillanata ez, mert a szent ‘fehér sólyom’ csapott le az égbõl és a vállán meg-nyugodott. A sokaság megbûvölten látta ebbõl, hogy Jézus a Nazirit - maga a ‘Fény Fia’, akit eddig ‘Horus’-ként tiszteltek s a nép leborult elõtte, hiszen az Isten-küldte ‘fénymadár’ a vállán nyugvó szent fehér sólyom jelezte, hogy Õ Isten Fia, aki leszállt a Földre.” - János ezért így írta le evangéliumának ezt a versét: „... láttam a Lelket leszállni az égbõl, mint egy fehér sólymot és megnyugovék õrajta.” (Jn 1:32). „Elvégeztetett! (...) Ezek után pedig kéri Pilátust Arimatheai József (aki Jézus tanítványa volt, de csak titokban, a zsidóktól való félelme miatt), hogy levehesse Jézusnak testét.” (Jn 19:38) „Õ pedig egy gyolcsot vásárolván és levevén Õt, begöngyölé a gyolcsba és el-helyezé egy sírboltba, mely kõsziklából volt kifaragva és egy követ hengerített a sírbolt szájára.” (Mk 15:46) Ennyi az egész, amit meg-tudunk Jézus temetésérõl és mindezt az eddig ismeretlen ‘arimatheai’ József végzi és a legszentebb Édesanyának az említését gondosan el-kerülik az evangélisták. Vajon elképzelhetõ-e, hogy a szintén isteni küldetésû édesanya, Mária, akinek végig kellett néznie Szent Fia kín-szenvedését, keresztre feszítését - a sírbatételnél ne legyen jelen?... E sorok írója (Badiny Jós Ferenc) ezt az ‘evangéliumi hiányt’ Mária isteni kiválasztottsága elhallgatásának véli, vagy itt is másításokra kell gondolnunk? A ‘szentírás’ Arimatheai Józsefet teszi a történések fõalakjának. A legmodernebb bibliai szótárból idézve: „Arimathea egy város, de nem tudjuk hol van. - Nem szabad összetéveszteni a Jeruzsálemtõl 6 mérföldnyire lévõ Ramleh-hel. De talán azonos lehet a Joppától keletre lévõ Ramathian-Zaphim-mal, ahol Sámuel próféta lakott (1Sám 1), de ez a hely Samaria-ban van.” Így tudjuk meg azt, hogy Arimatheai József, a gentiles (gojiim) földrõl (Galilea) való, tehát nem zsidó. (...) E ‘József’ tehát nagyon jól ismerte Jézus Urunk Édesanyját és valószínûleg ‘nem vásárolt’ gyolcsot, hanem a Scythopolisban készített és ‘készenlétben’ tartott, ‘királyi szövésû lepelbe’ fektették az Úr drága testét, az Édesanyának intézkedése szerint, és az Õ segítségével; - ugyanis a Turini Lepel anyaga azonos a pártus uralkodok részére készített különleges anyaggal, mely egy közönséges halandó részére nem volt beszerezhetõ. Így a halotti lepel is bizonyítja Jézus királyi származását; de higgyük el és tanítsuk azt, hogy Jézust az édesanyja takarta be a lepelbe és biztosan õ volt az utolsó, aki kijött a sírból, mielõtt ez az ‘arimatheai’ József a követ rá-hengerítette arra. De tán nem is samáriai, hanem pártus származású volt Arimatheai József?... ARI-MA-TI-A = a Pártus Birodalom szent neve, a hiedelem szótára szerint. Jelentése: ‘az örök élet népének országa’. Ezért volt a pártus József a Betlehemi Herceg tanítványa, követõje és sírbatevõje. Jézus Édesanyjával - Máriával - mint földiek, együtt temették el ‘Adiabani’ (Adiabene) pártus hercegnõ Szent Fiát. (...) A pártus királyok felépítették a régi sumír városokat s kegyelettel õrizték a régi káldeus hagyományokat, amit még a Biblia is bizonyít, hiszen a ‘három királyok’ Napkeletrõl jöttek. ‘Napkelet’ pedig Jézus idejében a Pártus Birodalmat jelentette, mert Palesztinától Indiáig és a déli óceántól a Kaukázuson túl, messze Északig létezett, mint Róma legyõzõje, még Jézus után jó 300 esztendõn át. A hatalmas birodalom uralkodói - a régi káldeus hiedelem szerint: ‘A földi uralkodás az Égbõl küldetett le’ - magukat ‘karizmatikus’ királyoknak tartották. Vagyis olyanoknak, akik az Istentõl nyert elhívással - Isten Gond-viselését változtatták korláttá (törvénnyé) a népeik jólétét, békéjét és istenes életét szolgáló intézkedéseikkel. A Jézus-követés tehát állam-vallássá lett. (...) Ez az államvallás azonban nem olyan volt, mint a júdeai, mely minden más vallást üldözött. A toleráns pártus királyok megtûrték a többi vallásokat is (júdaizmus, buddhizmus, zoroaszter-hit), de magukat Isten földi meghatalmazottjainak hitték és tudták. „A Jézusra leszálló és a vállán megnyugvó szent-fehér sólyom jelezte a Szentléleknek benne való megtestesülését.” A ‘Fény Fiát’ évezredek óta szimbolizáló sólyom madár így valóban a Szentlélek hordozója. Ettõl kezdve, Jézus feltámadása után a pártus királyok már a fejükön viselték a koronájukra illesztett szent sólyom madarat, jeléül, hogy: az Istentõl rendelt hivatásuk alapján a Szentlélek-adta jósággal és igazsággal uralkodnak. (...) A Jézusra küldött ‘isteni kiválasztás’ emlékeként vallási és politikai jelképük a Szent Sólyom volt, mint magának az ‘Isteni Gondviselésnek’ a megjelenése, mely a Fény által jut a Földre. A sólyom nyakán lévõ díszítés - ‘szent’ voltának jelképe. A ‘Szent Sólyom’ elõtt láthatjuk a ‘Fény Szentháromságának’ a két ‘standardját’, vagyis a ‘törvényt adó’ szimbólumait. A csúcson lévõ sólyom jelzi a Szentlélek jelenlétét; az alatta ábrázolt ‘Fény Anya’ és a mellette - a másikon - a ‘Fény Fia’ felett. Az alattuk lévõ két egybe-font, köralakú ábrázolás az ‘Égi és Földi Törvény’ egységének a jel-képe. (...) Mindhárom dombormû a Kr.u. 2. század elejérõl származik Hatrából. Ebben az idõben még tombol a rómaiak kegyetlensége, a ‘keresztényüldözés’ is, ahol a híres ‘császár-isteneknél’ legolcsóbb az emberi élet... A légiók útjait a keresztre feszített legyõzöttek ezrei jelzik. A cerberus tehát a római földi istenekhez kapcsolt és vallásnak egyáltalán nem nevezhetõ ‘hivatalos kegyetlenséget’ ábrázolja. A tekergõ kígyó: a Jézus-követõket üldözõ saul-páli zsidó-kereszteny-séget jelképezi, mely békés álarccal befurakodott mindenüvé, hogy az ‘eretnekeket’ pusztítani tudja. A skorpió: kétségtelen és jól ismert szimbóluma a zsidóság jehovaizmusának. A király jobbján: a ‘Fény Fiát’ ábrázoló uralkodói standard, annak jeléül, hogy az uralkodó kötelessége általa van megszabva, és az õ ‘szeretet törvényét’ kell tovább érvényesítenie. A királyné: kezében a királynõi standard, mely a megdicsõült és a küldetését betöltõ Adiabani (Adiabene) Mária emlékét vivõ ‘Fény Szûzének’ képével az anyákról való gondoskodás kötelezettségét bízza az uralkodó (mindenkori) feleségére, aki szintén édesanya is és fején ott van a ‘szent sólyom’, melyet ebben az idõben már ‘Tur-Ul’-nak neveztek. (Attila királyunknak is a ‘turulos zászló’ volt a hatalmi jelvénye.) El kell fogadnunk s hirdetnünk kell azt, hogy ez a ‘szent sólyom’ - a ‘Turul’ - az õsi hagyományok próféciái szerint a pártus királyi vérû testben megjelent ‘Fény Fiát’ jelenti nekünk, az õ népének; és lehet a nevünk galileai, samáriai, arimatheai, pártus, hun, avar vagy magyar: a ‘Világ Világosságának’, a minket vezetõ TUR-UL-nak utódai vagyunk. Így - a rendelés szerint - ‘fénylátók’, a ‘Fény Fiai’ lennénk..., de hivatást vesztve bandukolunk MA, idegen hagyományú lelkiségnek a nyugtalanságával. És ez mindig így lesz és marad mindaddig, míg a ‘Fény Fiát’ - félrevezetett lelkivilágunkkal - ‘bûneink bocsánatára’ (!) feláldozzuk. Úgy vélem, hogy csodálatos újdonságot képez a mi ‘félrecsúsztatott’ kereszténységünkben a szent sólyomnak ‘Szentlélek hordozójaként’ való felismerése és a Pártus Birodalom uralkodóinál az - általa és vele jelképezett - karizmatikus hivatástudatnak a felfedése. (...) A ‘szent sólyom’ utáni nyomozásom azt eredményezi, hogy a korai, minden zsidó gyökértõl, vonatkozástól mentes kereszténység - Jézus Urunk szimbólumának tartotta ‘õt’, és a Pártus Birodalomban ‘TUR-UL’ (kisebbik fény) volt a neve. (...) Az anatóliai kiállításon, Isztambulban találtam egy hajdani ‘péteri keresztény’ templomból származó képet (dombormûvet), amelyen a szétterjesztett szárnyú szent sólyom látható. Edessai vagy antiochiai eredetû. Alatta lévõ ‘kopt’ felirat bizonyítja a saul-páli ideológiától mentes, ‘korai kereszténységhez’ való tartozását, mert a Jézus Urunk igaz és valódi alakját és nem-zsidó voltát bizonyító gnosztikus evan-géliumok nyelve is ugyanaz. (...) Jézus Urunk legrégibb szimbóluma nem a kereszt, sem a feszület, hanem a szárnyát széttáró, repülésre lendülõ ‘szent sólyom’, a Pártus Birodalom TURUL madara. Ezt megerõsíti a Kr.u. 7-8. századi s az írországi kereszténység ereklyéjét képezõ sólyom is, melynek fejét a Napkorong zárja körül, a beléje illesztett és a szentháromságot jelképezõ három kereszttel. E sólyom az írek hiedelme szerint Keresztelõ Szt. János szimbóluma. Mintha közelednénk a János evangéliumából idézett szöveghez. Ahhoz, hogy Keresztelõ Szent János valóban ‘sólyom képében’ látta a Szentlelket Jézus Urunkra leszállni és vállán megnyugodni. (Ha ‘galamb’ lett volna, - az írek is galambnak jelképeznék Keresztelõ Szent Jánost.) (...) Úgy vélem, ezek után senki elõtt sem lehet kétséges, hogy a sok-ezeréves próféciákat beváltó és teljesítõ Adiabani Mária fiának - a földre szállt ‘Világ Világának’ - feltámadása után az õ ‘rejteki’ jel-képe a Szentlelket hozó és égbe-emelkedésre kitárt szárnyú sólyom volt. A ‘szent sólyom’ - a Pártus Birodalom hagyatékaként - Attilánál és magyari népeiknél ‘Turul’-ként volt tisztelve, és mint a hiedelem szent szimbóluma népet és nemzetet az igazság útján vezetõ Istentõl rendelt ‘irányítóul’ elismerve. Tehát a mi ‘Turul hagyományunk’ nem egyszerû népi monda vagy mese, hanem minket a Földre szállt ‘Világ Világosságához’, Jézushoz kapcsoló és a magyari népek lelkivilágát Istenhez emelõ, hitbeli valóság. A gondviselés tudata, a jövõbenézés (maga)biztossága és nem a reményt vesztett ellankadás.”

És most a Jézus örökségéért folytatott harcról; - ugyanazon könyvbõl. „Az elmúlt 2000 év alatt Jézus hagyatékát nemcsak a vallások, de a világuralmi törekvések is kisajátították céljaik elérése érdekében - a maguk módszereivel. Tekintsünk bele ezekbe a szakadékokba is...

‘Jézus (a Pártus Herceg) küldetéstudata a Pártus Birodalomban vált vallásos hiedelemmé. Legerõsebben az ADIABENE Királyságban, ahol az ADIABENE dinasztia uralkodott.’ A ‘harc’ azonban Jézus Urunk feltámadása után azonnal megindul, - a Saul-rabbiból ‘Pál apostollá’ változott ideológiával. Vagyis azzal a zsidónak hirdetett Jézussal, aki bár ‘Melkizedek szerinti fõpap’, mégis zsidó identitású. Tekintve, hogy az ortodoxiának sikerült ezt a Jézus-alakot - a zsidó Jézushoz illeszkedõvé formált evangéliumok által ‘kereszténységnek’ nevezett, de valójában zsidó-kereszténységben - véglegesen rögzíteni; minden élõ és anyagi bizonyíték, amely a Pártus Herceg valóságát hirdette, e zsidó-keresztény törvényesített inkvizíció pusztításának áldozata lett. Az egyetlen bizonyíték a csodálatosképp’ megmaradt ‘Turini Lepel’, melyrõl megállapítható Jézus Urunk hovatartozása és a Feltámadás csodáját is megmutatja. Mert kétségtelenné teszi Jézus Urunk testének Fénnyé válását. Fénybõl jött és Fénnyé lett a Világ Világa. De mégis, hiába mondjuk azt, hogy ‘az evangéliumokból nem bizonyítható’ Jézus Urunk Édesanyjának - Máriának - zsidó mivolta. Hiába hivatkozunk a ‘szeplõtelen fogantatásra’ is. Máté és Lukács evangélisták azon geneológiája, mely szerint József, az ács - Jézus Urunknak állítólagos nevelõapja - zsidó volt, elegendõ indokolása annak, hogy MA, 2000 év után II. János Pál pápa ‘visszaköveteli’ Jézus Urunkat a zsidóságnak! Miért e ‘visszakövetelés’...? Éppen 2000 év után...? ‘Ha a zsidó-keresztény kánon 1997-ig zsidónak tanította Jézus Urunkat, hitte és híveiben így tudatosította; - miért kell 1997-ben ezt 60 biblia-tudósnak, vatikáni szimpóziuma által megerõsíteni és Jézus zsidó identitását ‘visszakövetelni’...?

4.6. A Szent Grál: a legitim hatalom tana

Most pedig a Szent Grálról, szintén Badiny Jós idézett mûvébõl:

„A legrégebbi hagyomány, hogy a ‘Szent Grál’ az a pohár (kehely) volt, melybõl Jézus tanítványai itták az õ ‘vérét’, az utolsó vacsorán. A másik hagyomány, hogy Arimatheai József ebbe a kehelybe fogta fel a keresztre feszített Jézus vérét. Létezik olyan változat is, hogy az utolsó vacsorán használt kehely és Arimatheai József kelyhe egy és ugyanaz volt.” Majd a történész idéz három író (Lincoln: angol film-rendezõ, Baigent: újzélandi pszichológus, Leigh: amerikai novellista) ‘Szent vér, Szent Grál’ címû könyvébõl: „Aztán megjelennek a ‘Grál legendák’, a ‘Grál románcok’, amelyek nem zsidó-keresztény alapon nyugszanak, hanem a közel-keleti termékenységi rítushoz kötõdnek. Tehát a ‘pogány’-nak nevezett hitvilág a forrásuk. Ezekben a ‘Grál-románcokban’ mindig megtalálható a fõhõs misztikus származása és egy bizonyos geneológiai vonal hangsúlyozása is észlelhetõ. A korai kéziratokban a Grál ‘Sangraal’ és ‘Sangreal’ kifejezésekkel szerepel, melyek értelmesen és érthetõen fejezik ki a mondanivalójukat. Így a ‘Sangraal’ - Szent Grált, vagyis a jézusi kelyhet jelenti, míg a ‘Sang-raal’ vagy ‘Sang-real’ azaz ‘Sang-Royal’ = a Királyi Vér, a vérségi kötelékre, a vérségi kapcsolatra vonatkozik. (...) A Szent Grál egy-szerre két dolgot is jelentett. Egyrészt Jézus vérségi vonalát, valamint leszármazottait, vagyis a ‘Sang Raalt’, az ‘Igazi’ vagy ‘Királyi Vért’, amelynek õrzõjéül a Prieuré de Sion a saját maga által életre hívott Templomos Lovagrendet (eddig fordítva tudtuk! - Cz. L.) jelölte ki. Ugyanakkor a Szent Grál a valóságban az az ‘edény’ volt, amelyben Jézus vérét fogták fel és õrizték, vagyis (átvitt értelemben) Mária-Magdolna méhe, illetve tulajdonképpen õ saját maga. Valószínûleg a korai Magdolna-kultuszból fejlõdött ki a középkor folyamán a Szûz kultusza, és a két kultusz késõbb keveredett egymással. Kimutatható pl., hogy a híres ‘Fekete Szûz’, vagy ‘Fekete Madonna’ ábrázolások a kereszténység korai idõszakában nem Szûz Mária, hanem a Mária-Magdolna iránti tisztelet megnyilvánulásai, melyek általában együtt ábrázolják anyát és gyermekét. (...) A Szent Grál tehát egyrészt Jézus származási vonalát szimbolizálta, másrészt pedig Mária-Magdolnát, akinek méhébõl ezen származási vonal fakadt. Lehetett azonban a Grál még valami más is! Kr.u. 70-ben a nagy júdeai felkelés idején Titus (Vespasianus) római légiói kifosztották és porig lerombolták a Jeruzsálemi Templomot. A Templom elrabolt kincse ezután állítólag a Pireneusokba került, és (...) a Prieuré de Sion birtokában van. A Jeruzsálemi Templom kincse valószínûleg nemcsak a Titus katonái által elrabolt kincset jelentette. Az õsi júdaizmusban a vallás és a politika elválaszthatatlanok (!!) voltak egymástól. A Messiás Isten-király volt, aki világi és vallási tekintetben is (mint majd késõbb látni fogjuk; Zelnik-Mefisztó külön céloz is arra ‘Leonardónak’, hogy a párhuzamos vonalak - értsd: a két mitikus oszlop, Jákin és Boáz, mai szimbólummal a World Trade Center lerombolt iker-tornyai, esetleg Orbán Viktor miniszterelnök szónoki ‘kotta-állványa’ a mellékletben; átvitt értelemben pedig a két Jézus-testvér, Krisztus és Jakab, a földi és az égi királyság, a fõpapi és a királyi hatalom megszemélyesítõi - valahol, valamikor találkoznak. A szabadkõmûves legenda szerint ez a találkozási pont a történelemben az a fennkölt pillanat, amikor a Jézus-vérû király, aki egyben a Jeruzsálemi Egyház felkent fõpapja is: az Egyesült Angolszász Világállam trónjára lép. Ekkor a szabad-kõmûves világhatalomban Ég és Föld mindörökre egyesülnek - Cz. L.) egyaránt uralkodott birodalmában. Éppen ezért lehetséges, sõt, valószínû, hogy a Jeruzsálemi Templomban õrizték az Izrael királyi házaira vonatkozó dokumentumokat, melyek megfeleltek egy modern királyi család, vagy arisztokrata család születési bizonyítványainak, házassági engedélyeinek és más lényeges iratoknak. Ha Jézus tény-szerûen a ‘Zsidók Királya’ volt, akkor csaknem bizonyos, hogy a Templom bõséges információt õrzött a személyére vonatkozólag. (...) A Prieuré de Sion ma is létezik és aktívan mûködik. Nagy befolyással rendelkezõ szervezet; éppúgy szerepet játszik magasszintû nemzetközi eseményekben, mint bizonyos európai országok (mint mondjuk: a mi kis Magyarországunk! - Cz. L.) belsõ ügyeiben. A Rend a legnagyobb mértékben felelõs az 1956. óta kibocsátott információk közléséért (az eddig elhallgatott tények, történelmi ismeretek halmaza már akkorára nõtt; másrészt a ‘Meroving-világkirály’ trónra lépése annyira ‘közeli’, hogy a világforradalom és világpánik elkerülése érdekében elkezdték a valóság kiszivárogtatását, ‘a méreg cseppenkénti adagolását’. Itthon és jól meghatározható, kik ezek ‘a feltûnõ’ kiszivárogtató személyek). A Prieuré de Sion nyíltan bevallott és deklarált célja a Meroving-dinasztia s vérségi vonal restaurációja nemcsak Franciaországban, hanem más európai országokban is, - ami jogilag és morálisan egy-aránt szentesített és igazolható. Bár az i.sz. 8. században a trónjuktól megfosztották õket, a Meroving vérvonal nem halt ki, sõt egyenes-ágon II. Dagoberten és fián IV. Sigisberten keresztül fennmaradt. A dinasztikus szövetségeken s házasságkötéseken keresztül e származási vonalba tartozott Godfroi de Bouillon, aki 1099-ben Jeruzsálemet is elfoglalta, valamint számos más nemesi és királyi család a múltban és jelenben. (...) Korunkban a Meroving vérvonalnak legitim joga van jogos örökségéhez.” Badiny Jós Ferenc ezek után összefoglalja: „A Zsidó-Jézus HIPOTÉZIS Világuralmi Származástana a Titkos Társaságok Tervei Szerint: A zsidó Jézus és a szintén zsidó Mária-Magdaléna házasságából születik egy fiú. A szintén zsidó Arimateai Józseffel (hárman) átköltöznek Dél-Franciaországba. A ‘fiút’ és az utódait nevezik ‘SZENT GRÁL’-nak. Utódaik lettek a Merovingok: Clodvig, Clotild, Dagoreth, - az utódjuk Balduin, a Prieuré de Sion rendnek a nagymestere. Utódai: az Anjouk (a magyar Anjouk itt ki-válnak); VII. Károly, utódja René Anjou (nagymester). Az õ utódjai a HABSBURGOK, Mária Terézia, kinek fia Maximilian Habsburg (nagymester), s utódja Habsburg Ottó - Jeruzsálem Királya.”

5. A templomosok bukása és szétrajzása

5.1. Cion Bölcsei: a káosz az új világrend

A 86-88. oldal: „A perspektíva szó eredeti jelentése szerint messzelátás. Annak filozófiai értelmében az idõben is messze látni, tehát látni a jövõt, az eljövendõ igazságot. Így a perspektíva a remény. Az igazi perspektíva: körös-körül nézni a dolgot, és belelátni annak legmélyére. Na, ehelyett mi mit csináltunk Battista Albertivel, Piero della Francescával, Garibaldival, Paolo Uccelóval, Dürerrel, Mantegnával, és végül jómagamat sem kímélhetem - egy illuzionista világot dolgoztunk ki. Megalkudtunk; az igazság helyett az igazság illúziója irányában mozdultunk el.” - „Ó dehogy, csacska lény, csak érzéki csalásról beszélünk, az még csak az álom. A halál, az nem is létezik. A halál csak az én perspektívám ellenetek. Ezt az egyetlen eszközt hagyta kezemben az Úr, különben teljesen fegyvertelen lennék. Mit kezdenék én, szegény ördög, halhatatlan tudatú, be-képzelt emberek közt! Figyelj, most jó kedvemben találsz. A párhuzamosokkal, amelyek vagy találkoznak, vagy nem a végtelenben, még sokat kezdhetnél. Ebben benne van egy új szakrális geometria lehetõsége. Persze az ügyet nem csak matematikailag kellene megoldani...” (Vö.: a fent említettekkel! - Cz. L.)

A 90. oldal: Leonardo a naplónak: „(Clairvaux-i Szent) Bernát azt mondta: Isten tevékenységének három fajtája van: az elsõ ‘által de nélkül’, a második ‘annak ellenére’, a harmadik ‘vele együtt’!”

A 94-96. oldal: Leonardo gyónása Szent Bernátnak: „Létezhet-e a rózsa neve, ha nincs többé rózsa? Különben atyám, te tudod, mi a rózsa neve?” - „A rózsa, a rózsa, a titkos értelmû rózsa, a roózsafûzéér... - Bernát ezekkel a szavakkal végig énekelt egy gregorián dallamot, mintha ott sem lettem volna.” - „Atyám, ha nem is gyónni, de beszélgetni jöttem. Borzalmas álmok gyötörnek. Meglátogatott egy Lény, vélhetõleg a Sátán, alkut akar kötni velem, hogy abban a bizonyos három napban, amikor Krisztus teste egyedül, kiürülten ott van a Sírban, boncoljam fel. Vagdossam fel, mint egy semmi hullát?” - „Fiam, tudd meg, mindnyájunk teste Krisztus teste. Ezt hirdette ki, mikor hús-vér emberré lett. Ezzel a tudattal kellene élnünk. Persze tudom, nehéz ez egy olyan világban, ahol a lélek curvává vált, el-görbült Istentõl, és így nem hagyja, hogy Isten rávonatkozó akarata kiteljesedjék benne.” - Leonardo a naplónak: „Néha azt hiszem, hogy a papok csak azoknak a lelki üdvösségén munkálkodnak, akiknek a neve benn van az élet könyvében.”

Zelnik-Leonardo itt a ‘Jelenések Könyve’ szövegrészére utal, - ebbõl idézek: „Káromlásra nyitotta száját Isten ellen: káromolta nevét, hajlékát és a Menny lakóit. Még azt is megengedték neki, hogy harcot indítson a szentek ellen és legyõzze õket. Sõt, hatalmat kapott minden törzs, nép, nyelv és nemzet fölött. Imádni fogják õt a Föld lakói mind, akiknek neve nem áll a világ kezdete óta a megölt Bárány életkönyvében. (Jel. 13-14.) Leonardo, aki a Prieuré de Sion ‘ügyeletes’ nagymestere - ugyebár nem hisz a ‘Bárány’-ban, mármint Krisztusban, Isten Fiában, aki elvette a világ bûneit (qui tollis peccata mundi). Milyen jogon várná hát el, hogy a papok az õ lelki üdvén is munkálkodjanak, miközben õ az eljövendõ Antikrisztus (Demiurgos) trónra lépésén munkálkodik?!

A 98-104. oldal: Leonardo a naplónak: „Milyen emberi, mélységesen emberi az a gondolat, hogy a Sátán az Isten elsõszülött lázadó fia!” - Szent Bernát folytatja: „A katharok szerint a földi világot a Sátán teremtette, aki azonos az Ószövetség bosszúálló istenével, az õ szava a Törvény, amit a katharok elvetettek.” - „Ezek szerint õk antiszemiták voltak.” - „Ez többszörösen is felületes gondolat. Elõször azért, mert itt inkább egy lételméleti csapdába estek. Másodszor meg azért, mert a kathar albigensek hazája a dél-franciaországi Languedoc-vidék, történelmileg folyamatosan a zsidó telepesek hazája. A rómaiak is ide számûzték Heródest, állítólag Mária-Magdolna is ide menekült Krisztus keresztre feszítése után.” - „És a szent vér is itt folytatódott...” - „Na szép, hallom, ezt találtátok ki, ti Sion Bölcsei, és meghamisítottátok az én tiszta templomos rendemet.” - „Elõször is a nevünk pontosan Prieuré de Sion ékes francia nyelven, és hogy ki mit hamisított, azt érdemes lenne már egyszer tisztázni.” - „Jó, tisztázzuk. Szóval, minek is hívjátok magatokat?” - „Sion perjelsége.” - „Nagyszerû, nem értem, de ez biztos annak köszönhetõ, hogy *‘fogyi’ vagyok. Jó, de miért írtatok megvalósíthatósági tanulmányt (Zelnik-Bernát a ‘Cion Bölcsei’-nek jegyzõkönyvére céloz. - Cz. L.) a világuralomról?” - „Mirõl? Mi csak egy elképzelést írtunk a világban lehetséges új rendrõl. (...) Mi a baj a tervünkkel az új rendrõl?” - „Hát nemcsak az, hogy nagyon emberi, hanem az, hogy nagyon sátáni. Csak tiszta ész, kritika nélkül, és kívülrõl nézvést nem tekinthetõ másnak, mint egy háttérhatalmi összeesküvésnek. (...) Például a tiétek, amelyet már évszázadok óta fenntartotok és rejtõzködve erõsítgettek, mióta a gyenge jellemû Szép Fülöppel összeesküdve kinyírtátok a rendet. (...) Gondold el, hogy ez az anyag illetéktelen kézbe kerül, például egy ország titkosszolgálata (a GESTAPO? - Cz. L.) elkezdi manipulálni, behelyettesít egy másik népet, ahogy ez lenni szokott, például a zsidókat, akiket azzal vádol, hogy így akarják megszerezni a világuralmat. Tudod, hogy milyen sohasem látott üldözés lenne abból?” (Zelnik-Bernát a zsidó holocaustra utal. - Cz. L. *Ami a ‘fogyi’-t illeti: bicsérdista-vegetáriánus, mediterrán, Rockefeller-fogyókúra.)

5.2. Clairvaux-i Szent Bernát

Eljött az ideje, hogy kicsit közelebbrõl is megismerkedjünk Leonardo da Vinci ‘alkalmi gyóntatójával’, Clairvaux-i (Szent) Bernáttal, aki nemcsak hogy befolyásos egyházfi, a ciszterci szerzetesrend alapítója, hanem a Templomos Lovagrend létrehozásának legfõbb támogatója is volt. Ehhez Jim Marrs ‘Titkos uralom’ könyvét hívjuk segítségül:

„Akkoriban az egész közel-keleti térség forrongott. 1099-ben az elsõ keresztes háború lovagjai Gottfried (betû szerinti fordításban: ‘Isten barátja’ - Cz. L.) Bouillon vezetésével elfoglalták Jeruzsálem szent városát a muzulmánoktól és azonos név alatt keresztény királyságot teremtettek. (...) Így történt, hogy a kilenc lovag kérelemmel fordult Le Bourg-i II. Balduin jeruzsálemi királyhoz (kinek ereiben szintén ‘Meroving-vér’ csörgedezett - Cz. L.) azért, hogy egy katonai rendet alapíthassanak, valamint, hogy megszállhassanak a királyi palota keleti szárnyában. A palota szomszédos a Salamon király temploma helyén épült, nem sokkal azelõtt elfoglalt Al-Aksza mecsettel. Balduin király beleegyezett, sõt kisebb illetményt is fizetett nekik. Ez néhány kutató szerint arra utal, hogy a király valahonnan tudomást szerzett valódi tevékenységükrõl. A lovagokat Hugh de Payens nemesember és Andre de Montbard (a késõbbi ciszterci Szent Bernát néven ismert Clairvaux-i Bernát nagybátyja) vezette. Montbard is Champagne grófjának hûbérese volt. Az eredeti lovagok közül legalább kettõ, Rosal és Gondemare, ciszterci szerzetes volt már a jeruzsálemi utat megelõzõen is. Valójában a társaság összes tagját szoros családi és politikai szálak kötötték a ciszterci szerzetesrendhez és a flamand királyi családhoz. (...) Irónikus módon késõbb maga Champagne gróf is csatlakozott a templomosokhoz s ilymódon saját hûbéresének alatt-valójává vált. E furcsaság egyik magyarázata - s egyben alapvetõ jellemzõje is a rendnek -, hogy a templomosok hûségesküjüket nem a királynak vagy nagymesterüknek tették, hanem vallási jótevõjüknek, Bernát clairvaux-i apátnak, aki e magas rangra emelkedése után is támogatta a csoportot. (1174-ben avatták szentté.) Fennállásának elsõ kilenc évében e nem hivatalos rend nem toborzott új tagokat. S furcsa dolog ez egy olyan kis csoport esetében, mely a Jeruzsálembe vezetõ utak védelmét vállalta fel. Ezen kívül a zarándokok védelmére már elõzõleg vállalkozott egy másik rend is, mégpedig a Jeruzsálemi Szent János Ispotályos Lovagrend (róluk kapta a nevét a budapesti Szent János Kórház - Cz. L.), akik ‘ispotályosok’ néven kerültek be a köztudatba. (...) Az utak õrzését a templomosok az ispotályosokra (!) hagyták. Szívesebben maradtak szálláshelyük közelében, és kincsek után kutattak az elsõ állandó héber templom romjai alatt. Salamon elsõ templomát valójában édesapja, a bibliai Dávid király tervezte, és Salamon király építette fel körülbelül 3000 évvel ezelõtt a Mórija- hegyen, Jeruzsálemben. Salamon temploma a babiloni hódításkor, - nagyjából Kr.e. 586-ban elpusztult, majd Zorobábel király építette újjá, miután a zsidók visszatértek fogságból. Az új tervek alapvetõen Ezékiel próféta látomása alapján készültek (aki az Ótestamentumban egyébként a repülõ szerkezetekhez fûzõdõ élményeirõl is írt). Jézus idejében nagymértékben átalakították Zorobábel templomát, amely azután Nagy Heródes templomaként szolgált. Alig 4 évvel elkészülte után, Kr.u. 70-ben a templom elpusztult a rómaiak elleni felkelés idején. (A zsidó templomok maradványai a Sziklatemplom-mecseten belül találhatók, ami Mekka és Medina után az iszlám legszentebb sírhelye.) A templomosok kétségkívül alapos kutatómunkát végeztek. 1894-ben a Charles Wilson hadnagy vezette angol királyi mérnökök egy csoportja templomosokra utaló nyomokra bukkant a Mórija-hegy gyomrában található üregek térképezése közben. Találtak boltozatos folyosókat záróköves boltívekkel, ami jellegzetesen templomos építési megoldás. Több tárgyi leletet is találtak: egy sarkantyút, egy kard és egy lándzsa darabjait és egy kis templomos keresztet. Ezek Skóciában mind a mai napig láthatók. Több beszámoló szerint a templomosok ásatásaik közben olyan titkos ismereteket tartalmazó tekercsekhez jutottak, amik valószínûleg Jézus életével, illetve az esszénusokhoz és gnosztikusokhoz fûzõdõ kapcsolataival foglalkoznak. Állítólag a legendás mózesi kõtáblák és más szent ereklyék is hozzájuk kerültek - talán még a frigyláda és Longinus lándzsája is. Ezeket használhatták arra is, hogy a római egyházzal szemben mint másik hiteles vallási szervezetet állítsák be önmagukat (tehát zsarolhatták ezekkel a pápát - Cz. L.). Eme beszámolókat megerõsíti egy rézbe vésett dokumentum, amit az 1947-ben, a Holt-tenger északnyugati partján, Kumránnál talált holttengeri papirusztekercsek között fedeztek fel. A ‘réztekercs’, mit az 1950-es évek közepén fordítottak le a Manchesteri Egyetemen, nem csupán temérdek aranyról és kincset érõ iratokról tesz említést, hanem azt is leírja, hová rejtették ezeket: a Salamon temploma alatti templomos ásatások helyére. (...) Gardner szerint a templomosok az aranyon kívül ‘rengeteg régi héber és szír nyelvû kéziratos könyvet is találtak, melyek közül több az evangéliumok elõtti idõkbõl való, így elsõ kézbõl származó beszámolókat nyújt, mindenféle egyházhatósági szerkesztgetés nélkül. Elterjedt nézet volt, hogy a lovagok olyan tudás birtokában voltak, ami elhomályosította az ortodox kereszténységét, mivel e tudás révén biztosak lehettek abban, hogy az egyház mind a szeplõtelen fogantatást, mind pedig a feltámadást félremagyarázta’. Újonnan szerzett vagyonuk, és hogy elveszettnek hitt dokumentumok birtokában voltak, - magyarázatot adhat arra, hogy a megszeppent egyházi vezetõk hirtelen elfogadták a templomosokat. Knight s Lomas szerint: „a templomosok nyilvánvalóan birtokában voltak a lehetõ legtisztább, a szinoptikus evangéliumoknál fontosabb ‘keresztény’ dokumentumoknak!” A vezetõik ilyen tudás birtokában komolyan megfélemlítették a római fõpapokat, s ennek köszönhetõen jelentõsen nõtt a tagok száma és hatalmuk. A rend hirtelen meggazdagodott. (...) A vezetõk utazgatni kezdtek, tagokat toboroztak, és mind az egyház, mind pedig az európai királyi családok egyre inkább elfogadták õket. 1128. január 31-ikén Payens nagymester és Montbard a Párizstól kb. száztíz kilométerre délkeletre fekvõ Troyes-ba utazott, hogy egy külön ezért összehívott zsinat elõtt kérje a templomos rend hivatalos egy-házi elismerését. A troyesi zsinat katolikus érsekekbõl, püspökökbõl és apátokból állt, s köztük volt Szent Bernát, Montbard unokaöccse, aki addigra már a jelentõs ciszterci rend feje lett. Balduin király jóváhagyásával a troyesi zsinat hivatalos katonai és vallásos rendnek nyilvánította a templomosokat. Ennek alapján II. Honorius pápa jóvá hagyta a templomosok ‘Szabályzatát’, ami hivatalosan szentesítette a rendnek járó juttatásokat. A Szabályzatot Szent Bernát készítette a ciszterci rend felépítésének mintájára. (...) A rend felépítésében a szabadkõmûvesség elõfutára volt. Minden helyi szervezetnek a neve ‘templom’ volt (a fedõnevek szabadkõmûves szótárában: ‘templomot építeni’ ma is annyit tesz, mint: ‘új helyi szervezetet, új páholyt fel-állítani’. - Cz. L.), uralkodó fõparancsnoka a rend nagymesterének tartozott beszámolni, és neki is fogadott engedelmességet. Négyféle rang létezett: lovag, õrmester, káplán, szolga. (...) Picknett és Prince írta, hogy a rend merev, piramis-szerkezetû parancsuralmi rendjében ‘a templomosok többsége olyan egyszerû keresztény katona volt, mint amilyennek látszott, azonban a belsõ kör másként festett.’ (...) Knight és Lomas írja: ‘Payensnek és Montbardnak semmije sem volt, mikor nyugatnak indultak, de pápai döntéssel, pénzzel, értékes tárgyakkal és földvagyonnal tértek haza. Nem kevesebb, mint 300 nemesember követte Payens-t, mint egy jelentõs rend nagymesterét.’ - Baigent és Leigh írja: ‘A troyes-i zsinat után már egy éven belül földhöz jutottak Franciaországban, Angliában, Skóciában, Spanyolországban majd Portugáliában. Egy évtizeden belül birtokaik voltak már Itáliában, Ausztriában, Németországban, Magyarországon, - sõt, Konstanti-nápolyban is. 1131-ben Aragónia királya birtokainak egyharmadát rájuk hagyta. A XII. század közepére a ‘Templom’ a leggazdagabb és legbefolyásosabb intézménnyé nõtte ki magát - az egész keresztény birodalmon belül, a pápaság kivételével.’ A templomosokat Troyes-ban oly eredményesen támogató Szent Bernát és ciszterci rendje szintén gyarapodott. A ciszterciek a templomosok megjelenése elõtt gyakorlatilag fizetésképtelenek voltak, azután viszont hirtelen és gyors növekedést mutattak. ‘A következõ pár éven belül fél tucat apátság épült fel; 1153-ra több mint 300 volt belõlük, melyek közül 69-et maga Szent Bernát alapított. Ez a nem mindennapi növekedés a templomos rend felvirágzásával párhuzamosan történt.’ 1139-ben II. Ince pápa - Szent Bernát pártfogoltja - kihirdette, hogy attól kezdve a templomosok a pápán kívül semmilyen más hatalomnak nem felelnek. A mindenféle helyi ellenõrzést felfüggesztõ engedély valójában mentességet jelentett az adófizetési kötelezettség alól, s ez jelentõsen megnövelte a rend vagyonát. A pápa szokatlan módon templomépítési joggal is felruházta õket. A templomos enklávékban ‘a lovagok maguk hozták saját törvényeiket. Menedéket nyújtottak üldözötteknek, mint minden más templom. Saját bíróságot hívtak össze helyi bûnügyek tárgyalására. Saját piacaik és vásáruk is volt. Mentesültek az út-és hídvámok, valamint a révdíjak alól.’ Nyilván-való, hogy amit a templomosok Salamon temploma alól a felszínre hoztak (bármi légyen is az), nemcsak hatalmat, de az egyházi s világi vezetõk elismerését is meghozta számukra.”

Clairvaux-i Szent Bernát készített egy népszerûsítõ iratot is ‘Az új lovagság dicsérete’ címmel, amelyben a templomos lovagokat, mint a keresztény lovagi ideált magasztalja: „A világ tele van lovagokkal és szerzetesekkel, de ami eddig soha nem volt, most megszületett: a két állapot egybekapcsolása... Így alakult ki a keresztény lovagi tanítás törvénykönyve, mely fegyveres erõ a gyengék, az árvák, az özvegyek s a szent Egyház jogainak védelmére.” A szektás vándorprédikátorok bírálata nemcsak a pápa és a püspökök ellen irányult, hanem az Egy-ház ellen általában. Lelki elmélyülést hirdettek, és nem is mindig fel-ismerhetõ eretnekség formájában. Veszedelmesebb volt azonban az a mozgalom, melynek tagjai tisztáknak, kataroknak nevezték magukat. Ezek apostoli szegénységet, szigorú vezeklést hirdettek, elvetették a felszentelt papságot, a hierarchiát és a szentségeket. Bernát ellenük prédikálva bejárta egész Dél-Franciaországot, s ahol a pápa küldötteit ‘szamárordítással és dobszó lármájával’ fogadták, ott Bernátot meg-hallgatták. Sokakat megtérített, de végsõ megoldást õ sem talált. III. Jenõ pápa új feladattal bízta meg: meg kellett hirdetnie a keresztes háborút. Gyújtó hatású beszédeivel sokakat megnyert az eszmének; - kik kötelezték magukat, hogy elindulnak a Szentföld visszaszerzésére. Ugyanakkor szembeszállt Radulffal, ki szintén ciszterci szerzetes volt, és Európa-szerte a zsidók üldözésére lázított. Bernát így írt ellene: „A zsidókat nem kell üldözni, még csak kiutasítani sem kell õket. Ránk a pogányok (az arabok) támadtak erõszakkal, és ezért kell erõvel visszavernünk a támadásukat.” (Természetesen tagadhatatlan, hogy Bernát prédikációi a keresztes hadjáratra, és a Krisztus követésének feltüntetett fegyveres harc között áthidalhatatlan szakadék tátong. De Bernát így szólt a világi rendek lelkiismeretéhez is: „Ti, mai lovagok igazolhatatlan tévedésekben vagytok, s a kegyetlenségtek tûrhetetlen! Nagy költséggel és fáradsággal háborúztok, - s bûnnel és halállal fizettek érte. De háborúitoknak csak a féktelen gyûlölet, a dicsõség utáni vágy és a kincsek utáni sóvárgás az oka. Ilyen indokok alapján nem ölhetitek meg nyugodt lelkiismerettel a felebarátot!”)

Bernát azonban nemcsak kifelé harcolt a keresztény hitért, de akkor is, amikor az Egyházon belül fenyegette veszély a hit tisztaságát. Jól-lehet, voltak olyan megnyilatkozásai, melyekkel szemben felhozható a tudományellenesség vádja, - azonban tagadhatatlan: jóbarátságban állt korának jelentõs tudósaival. Clairvaux-ban nagy könyvtárat rendezett be, mûvelõdésre biztatta a tehetséges fiatalokat; sõt, egyes írásai az újonnan kialakuló teológiai iskola tankönyveként szerepeltek. A viták és harcok közepette Bernát a szíve mélyén visszavágyott a kolostor magányába, a szemlélõdés csendjébe. ‘A lélek felemelkedése’ írásától kezdve a 20 éven át készített ‘Homíliák az Énekek énekérõl’ mûvéig - jámborsága folyamatosan a Szentírás, illetve az egyházatyák írásaiból táplálkozott. De a jámborsági formáknál, amelyek a hagyományban éltek és Krisztus személyére koncentráltak - Bernát többre értékeli és jobban szorgalmazza a Krisztus embersége iránti bensõséges, érzelmi töltésû tiszteletet: „Akár beszélsz, akár írsz; nem ízlik nekem a szó, ha Jézus neve nem hangzik fel közben.” De ez a Krisztus embersége iránti bensõséges szeretet nem öncél, hanem arra szolgál, hogy a szív érzületét a szellemi szeretet, az agapé magasságaiba emelje. S ennek a szeretetnek a célja, hogy a lélek egyesüljön az Igével. Bernátot már az életében szentként tisztelték. III. Sándor pápa 1174-ben avatta szentté, VIII. Pius pápa pedig 1830-ban az egyházdoktorok sorába iktatta. Az ünnepét a 13. században vették fel a római naptárba, augusztus 20-ra. A magyar naptárban Szent István ‘miatt’ augusztus 19-én ünnepeljük.

5.3. A templomosok utód-szervezetei

Mielõtt még visszatérnénk ‘Leonardo álmaihoz’; - folytassuk tovább a Templomos Lovagrend, és ‘háttér-rendjének’, a Prieuré de Sionnak a történetét, elsõként egy a magyar máig vezetõ intermezzóval..., ezúttal Jim Marrs ‘Titkos uralom’ címû könyvének felvezetésében.

„Az ispotályosok 1070-ben, az elsõ keresztes hadjárat elõtt kezdték meg mûködésüket, amikor egy csoportnyi olasz kereskedõ kórházat alapított Jeruzsálemben, Szent Jánosnak szentelve (Szent János kór-ház). Miután 1099-ben a keresztes lovagok elfoglalták a várost, - az ispotályosok renddé alakultak, nagymestert választottak. Eredetileg nem voltak katonai rend, ámde a Szent János Lovagjainak Rendje egyre inkább katonai jelleget öltött, amint a templomosok befolyása növekedett. A Szentföld elvesztével az ispotályosok (s templomosok) Ciprus szigetére szorultak vissza. A templomosok szétverése (1307-1314.) után vagyonuk nagyrészt az ispotályosokhoz került, ami csak tovább erõsítette az amúgy is befolyásos rendet. Az ispotályosok ez-után Rodosz szigetére kényszerültek költözni. Amikor a törökök 1522-ben, három ostrom után átvették az uralmat a sziget fölött, - a rend Málta szigetére költözött, hol pedig felvették a Máltai Szuverén és Katonai Rend, egyszerûbben a Máltai Lovagrend nevet. Ma a máltai lovagok központja Rómában található, és a pápa közvetlen fennhatósága alá tartozik. A lovagrendet több mint negyven ország független nemzetnek ismeri el. A rend ‘Jeruzsálemi Szent János Lovagjai’ nevû, különálló brit szervezete egy Londonban székelõ protestáns (!!) rend, melynek feje a mindenkori angol uralkodó. David Icke szerint: ‘A katolikus és a protestáns tagozat a legfelsõbb szinten egy és ugyanaz a szervezet. (...) Mind a három rend ugyan-olyan tevékenységet folytatott, beleértve a banktevékenységet, - és ugyanazokat a könyörtelen és gátlástalan módszereket alkalmazta, hogy elérje céljait.’ A XX. századi jeles amerikai személyiségek közül olyanok álltak vagy állnak kapcsolatban a Máltai Lovag-renddel, mint a CIA két néhai igazgatója, a Chrysler elnök-vezér-igazgatója, az USA vatikáni nagykövete, egykori külügyminisztere (Haig). Az Actio Catholica vezetõjét, dr. Luigi Geddát a Máltai Lovagrend kitüntette munkájának elismeréséül, melyet a Vatikán, a CIA, az Európai Mozgalom (Joseph Retinger, ‘a Bilderberg-csoport atyja’ szervezete) közötti együttmûködésben végzett. ‘Ma a Máltai Lovagrendet a Vatikán és a CIA közti egyik legfontosabb hírvivõ csatornának tekintik.’ - írta Baigent, Leigh és Lincoln: ‘Manapság nem kevesebb, mint öt szervezet létezik, mely valamilyen formában a templomosok közvetlen örökösének vallja magát. Az ispotályosok, a Máltai Lovagrend, a Szent János Lovagjai, a szabadkõmûvesek, a rózsakeresztesek, és talán még néhány szervezet mind, az ezoterikus tudásukat a Salamon temploma alól megszerzõ templomosokhoz vezetik vissza történetüket. Ahogyan ezek a csoportok egyre inkább egymásba fonódtak, a tagságuk is egybemosódott. A templomosok vagyonának skóciai elhelyezése ‘valami egészen szokatlan dologgal párosult, amit a történészek szinte teljesen figyelmen kívül hagytak. (...) Skóciában a XIV. és a XVI. század közti idõszakban, több mint kétszáz évig a templomosok minden jel szerint egyetlen szervezetet alkottak az ispotályosok rendjével. Ennek következtében ekkoriban számos utalás található egy egyesült rendre, amely a ‘Szent János Lovagjai és a Templom Rendje’ nevet viseli. A máltai lovagok épp a Vatikánnal kötött szövetségnek köszönhetõen átvészelték a közép-kori üldöztetéseket, sõt néhol részt is vettek az Egyház ellenségeinek üldözésében. Hasonlóképpen Európa számos királyi családja, akik maguk is a Merovingok és más dinasztiák trónját bitorolták, együtt a Vatikánnal, közösen munkálkodtak a status quo fenntartásán. E királyi családokat néha a ‘Fekete Nemesség’ névvel illetik.”

A leírt ‘templomos lovagi’ közjáték - mint betét - nem csupán vallási-történelmi ismertetés célját szolgálta; sokkal inkább azt, hogy kicsivel jobban megérthessük mai politikai viszonyainkat. Nincs két éve, hogy a ‘Testamen’ címû, jelen kritikai esszém tárgyát képezõ könyv egyik szerzõje, Zelnik József, a Templomos Lovagrend hazai nagymestere hosszabb interjút adott a Magyar Nemzet hasábjain. Ebben említést tett arról is, hogy „meg kellene vizsgálni a Máltai Lovagrend valódi szerepét a magyarországi rendszerváltásban”. Az eddigi történetbõl megtudhattuk, hogy Leonardo da Vinci annak a titkos társaságnak a nagymestere volt, amelyik elárulta ‘az igazi templomosokat’ (Jacques de Molay-t), s árulásával hozzájárult a lovagrend felszámolásához. Az imént azt is megtudhattuk, hogy a templomosok vagyona a Máltai Lovagrendé lett, akik korábban ‘az ispotályosok’ voltak. Jim Marrs felsorolta azokat a szervezeteket, melyek ‘a templomosok’ utódainak vallják magukat. Nincs köztük ‘templomos lovagrend’. Hacsak nem...

„Bár Jacques de Molay halála a templomosok nyílt hatalmának végét jelentette, bizonyosnak tûnik, hogy a rend fennmaradt és más titkos társaságokba olvadt. ‘A mai történelemkönyvek és lexikonok majdnem kivétel nélkül azt írják a rendrõl, hogy a XV. században véglegesen megszûnt. Csakhogy nincs igazuk - írta Gardner -, mert a ‘Jeruzsálemi Templom Lovagi Katonai Rendje’ (a templomosok legújabb megnevezése!), amely megkülönböztetendõ a késõbb meg-alakult szabadkõmûves templomosoktól, a mai napig is virágzik az európai kontinensen és Skóciában.” Majd Jim Marrs így folytatja: „Picknett és Prince egyetértett ezzel: ‘A templomos lovagok hatósági elnyomatásának sötét korszakát követõen a lovagrend egy földalatti mozgalommá alakult, és számos szervezetre azután is jelentõs hatást gyakorolt. Idõvel nyilvánvalóvá vált, hogy a rózsakeresztesek és a szabadkõmûvesek neve alatt a templomosok - az általuk megszerzett tudással egyetemben - továbbra is fennmaradtak.’ A templomosok mögött pedig a világ egyik legrejtélyesebb titkos társasága húzódik meg, amely nem csak a politika iránt mutatott élénk érdeklõdést, hanem az általánosan elfogadott vallási tanoktól eltérõ nézeteket is vallott. Ez a nagyon kevéssé ismert társaság: a Sioni Rendház.

5.4. Megint a rejtélyes Sioni Rendház

A Prieuré de Sion a világtörténelem egyik legõsibb, legbefolyásosabb titkos társasága (...) 1956-tól itt-ott újság s folyóiratcikkek számoltak be egy, Languedoc tartományban található Rennes-le-Chateau nevû kisvárost körüllengõ ‘rejtélyrõl’, ami elrejtett kincsekrõl szólt. (...) A rejtélyben fõszerepet játszott egy Francois Bérenger Sauniére nevû katolikus pap, akit 1885-ben bíztak meg a városka plébániájának a vezetésével. (...) Elhatározta; - helyreállíttatja a templomot, amelyet még 1059-ben Mária-Magdolnának szenteltek. 1891-ben Sauniére a templomban dolgozva elmozdította az oltár kövét és felfedezte, hogy annak egy üreges támasztéka négy pergameniratot rejt. Megmutatta a felfedezett dokumentumokat elöljárójának, a közeli Carcassonne püspökének, aki elküldte õt Párizsba, hogy keresse fel a Saint Sulpice papnevelde igazgatóját. Azóta kiderült, hogy a papnevelde korábban a hivatalos vallási tanokat tagadó ‘Compagnie du Saint-Sacrement’ nevû társaság központja volt, mely feltehetõen a Sioni Rendház fedõ-szervezeteként mûködött. Ha ez valóban így történt, akkor érthetõ, a Rendház tagjai hogyan ismerhették meg Sauniére felfedezéseit. Az iratok bármit is tartalmaztak, - az életét gyökeresen megváltoztatták. (...) Párizsból való visszatérését követõen munka közben felfedezést tett: egy kis kriptára bukkant a templom alatt, amely a tudósítások szerint csontvázakat rejtett. (...) A sírkõ-felirat lefordított változata szerint: „Ez a kincs II. Dagobert király és Sion tulajdona; õ holtan van ott.” (...) A restaurált templomban Sauniére különös szobrot állíttatott Asmódeás démonnak, aki „a titkok és rejtett kincsek õrzõje és egy õsi zsidó legenda szerint Salamon templomának építõje.” A helyreállított templomot telezsúfolta különös festett táblákkal, melyek közül egy a Jézus testét a sírboltba vivõ menetet ábrázolja. A képen látható telihold kapcsán azonban Baigent, Leigh és Lincoln szerint gyanítható, hogy a festmény inkább azt a jelenetet mutatja, amikor is Jézus testét az éjszaka leple alatt kicsempészik a sírboltból. (...) 1917. január 17-én Sauniére hirtelen szívrohamot kapott. Ez a nap volt a Saint Sulpice papnevelde hivatalos ünnepnapja (itt mutatta meg elõ-ször szakembereknek a megtalált iratokat Sauniére); de ez a nap szerepelt a sírkövön is, és mindössze öt nap telt el azóta, hogy a ház-vezetõnõje megmagyarázhatatlan okból rendelt egy koporsót. Egy környékbeli papot hívtak, hogy feladja az utolsó kenetet, ám az ‘meg-rendülve’ megtagadta ezt, miután meghallgatta Sauniére gyónását, amit soha nem hoztak nyilvánosságra. Marie Denarnaud (házvezetõ-nõ) visszavonult a Villa Bethaniába, és mélyen hallgatott Sauniére viselt dolgairól. Élete vége felé járva eladta a házat egy embernek és megígérte, hogy megoszt vele egy titkot, mely gazdaggá, befolyásossá teszi majd. Sajnálatos módon vele is végzett egy szívroham, mielõtt átadhatta volna titkát. Ezzel indult útjára a Rennes-le-Chateau-i rejtély. (...) „A legprózaibb feltevés szerint Sauniére hatalmas halom kincset talált, - míg mások úgy vélik, valami sokkal döbbenetesebb leletre bukkant, pl.: a frigyládára, a jeruzsálemi templom kincsére, a Szent Grálra - vagy éppen Krisztus sírjára. (...) A Sioni Rendház szerint Sauniére a Meroving-uralkodóház fennmaradását bizonyító genealógiai leírásokat tartalmazó pergamentekercseket talált.” - írta Picknett és Prince. Két dolog bizonyos: Sauniére nyilvánvalóan a birtokába jutott valaminek, amiért valaki vagy valakik hatalmas összegeket fizettek neki; - illetve láthatólag ezt követõen is kutatott még valami után, egészen haláláig. Hasonlóképpen egyértelmûnek látszik, hogy egyházi feljebbvalói áldásukat adták tevékenységére, - bármi is volt az valójában. A Sioni Rendház egy tisztviselõje szerint Sauniére-t magasrangú egyházi személyek busásan megfizették erõ-feszítéseiért és hallgatásáért. Egy másik beszámoló szerint Antoine Gelis, idõs pap is közel állt Sauniére-hez, és szintén jelentõs pénz-összegre tett szert. Bármit tudott is Gelis, az nem derülhetett ki, mert 1897. novemberében holtra verve találták otthonában. Megölésének körülményeirõl szóló feljegyzések nyomtalanul eltûntek az egyházi nyilvántartásból, csak a rendõrségi és bírósági jelentésekbõl lehetett rekonstruálni az esetet. Henry Lincoln, a brit BBC társaság televíziós dokumentumfilm-producere franciaországi szabadsága alatt olvasott a rejtélyrõl. Összeállt Richard Leigh regényíróval s Michael Baigent fényképész-újságíróval, hogy megoldják a rejtélyt, minek eredménye: a történetrõl számos tévés dokumentumfilm készült, meg egy 1982-ben kiadott sikerkönyv ‘Szent vér, Szent Grál’ címmel. A könyv meg-jelenésével a Sioni Rendház története a nemzetközi közönség látó-terébe került. Kutatásaik Rennes-le-Chateau városából, a Blanche-fort családtól a templomos lovagokon és a katarokon keresztül a Sioni Rendház nevû rendhez vezettek. Egy bizonyos Bertrand de Blanchefort volt a templomos lovagok negyedik nagymestere, és egy Rennes-le-Chateau közelében lévõ templomos birtokról irányította a szervezetet. Megállapították, hogy a Blanchefortok a katarok oldalán harcoltak, Bertrand pedig a templomos alapító, Andre de Montbard pártfogoltja volt. Baigent, Leigh, és Lincoln kiderítette: Blanchefort vezetése alatt sok templomos érkezett Rennes-le-Chateau környékére, s ott kiterjedt ásatásokba kezdtek. Elméletük szerint ezzel az volt a céljuk, hogy a jeruzsálemi szállásuk alatt feltárt kincset biztonságos helyen elássák. Gyanújukat megerõsíteni látszott, hogy megtudták: mikor IV. Fülöp király 1307-ben megindította a rend elleni országos letartóztatásokat, csak a Rennes-le-Chateau környékén tevékenykedõ templomosok kerülték el a zaklatást. (!) A II. világháború alatt hírek szerint a németek is kiterjedt ásatásokat folytattak Rennes-le-Chateau környékén, feltehetõen szent relikviák után kutatva - mint ahogy az a Steven Spielberg rendezte Indiana Jones kalandfilmekben is szerepel. A három brit kutató rengeteg anyagot gyûjtött a Sioni Rendházról, többek közt a francia szerzõ, Gerard de Sede által írt számos könyvet, aki, mint kiderült, kapcsolatban állt egy bizonyos Pierre Plantard de Saint-Clairrel, a mai Sioni Rendház tisztségviselõjével. A francia Nemzeti Könyvtárban kutatva tanulmányozták a ‘Titkos akták’ nevû dokumentumok mikrofilm-másolatait, melyek tanúsága szerint a Sioni Rendház egészen a keresztes háborúk koráig vezethetõk vissza, és szoros kapcsolatban állt a templomos lovagok rendjével. Az akták a Rendház részletes történetét és nagymestereinek nevét tartalmazták, és arról is beszámoltak, hogy Sauniére a Rend szolgálatában állt (!) Rennes-le-Chateau-ban töltött évei alatt. (A dokumentumokat 1950-es évekre keltezték, de csak az 1960-as évek közepén kerültek be az állományba, ezért a hitelességükrõl azóta is heves vita folyik.) (...) A Rendház-sztori bírálói úgy vélik: a társaság nem is létezett azelõtt, s az egész dolog ‘végtelen nagyzási hóbortban szenvedõ királypártiak’ mesterkedése. Baigent, Leigh és Lincoln szerint a VII. Lajos által az ‘Ordre de Sion’-nak adományozott alapítólevél Orléans-ban még mindig fellelhetõ, valamint egy 1178-ból való, a Rendet vagyonában megerõsítõ pápai bulla bizonyíthatóan létezik. Magyarázatuk szerint a Rendet érintõ dokumentumok jó része megsemmisült az 1940-es orléans-i német bombázások idején. Kutatásaik során a templomos lovagrenddel és a szabadkõmûvesekkel kapcsolatban álló számos híres név került elõ: Marie de Saint-Clair, a Rosslyn-kápolnához kötõdõ Henry Saint-Clair leszármazottja, aki állítólag házasságot kötött Jean de Gisors-ral, a Rendház elsõ független nagymesterével; aztán Rene d’Anjou, aki másokkal együtt a ‘Jeruzsálem királya’ címet viselte (mely a templomos Anjou gróftól származást jelölte), és 1418 és 1480 között a Sion nagymestere volt, a nagy Leonardo da Vinci (a Rendház nagymestere 1510 és 1519 között); Robert Fludd, Sir Francis Bacon és több angol király barátja (nagymester 1595-tõl 1637-ig); Johann Valentin Andrea, a hesseni szabadkõ-mûvességgel kapcsolatban álló lelkész, akit a ‘Rózsakeresztes kiáltvány’ szerzõjeként tartanak számon, és 1637-1654 között sioni nagymesterként szerepel a listán; Robert Boyle, Bacon ‘Láthatatlan Kollégiumának’ tagja, aki állítólag Sir Isaac Newtonnak tanított alkímiát, 1654-1691 között töltötte be e tisztséget; míg a köztudottan szabadkõmûves Newton a beszámolók szerint õt követve, 1691 és 1727 között volt a Sion nagymestere. A ‘Titkos akták’-ban szereplõ további nagymesterek jól mutatják a Rendház befolyásának a súlyát. Köztük van Charles Radclyffe, Károly Eduárd trónkövetelõ herceg unokatestvére; Károly Sándor lotharingiai herceg, aki a templomos lovagrend ihlette német lovagrend nagymestereként is szolgált; sõt, Lotharingiai Miksa József bajor választófejedelem, Károly herceg unokafivére, Haydn, Mozart és Beethoven mentora; Victor Hugo, a lotharingiai arisztokrata (A párizsi Notre-Dame és a Nyomorultak szerzõje); Claude Debussy, aki olyan írókkal s költõkkel barátkozott, mint Oscar Wilde, W.B.Yeats és Marcel Proust; Emma Calve, az ünnepelt operaénekes; és Bérenger Sauniére, a Rennes-le-Chateau-i pap. Kutatásaira alapozva Baigent, Leigh és Lincoln úgy véli, ‘meg-cáfolhatatlan történelmi ténynek’ tekinthetõ, hogy a Sioni Rendház az idõk folyamán más-más néven ugyan, de a templomos lovagok ‘háttér titkos társaságaként’ mûködött, és túlélte a templomosok XIV. századi megsemmisítését. Legalábbis a ‘Titkos akták’ szerint egyes rendházi tagok - a Gisors, Anjou s Saint-Clair dinasztiák tagjai, például Hugh de Payens és Gottfried Bouillon - a templomos lovagrend alapítói közt voltak. A három szerzõ azt is feltételezi, hogy a Rendház ma is létezik, és ‘a színfalak mögül, az árnyékból mûködve szervezte meg a nyugati történelem bizonyos meghatározó eseményeit’. Azt azonban csak sejttetik, hogy a Rendház tagjai a szabadkõmûvesek, a Kerek-asztalok és az illuminátusok szûkebb vezetésében is szerepet kaptak. ‘A Sioni Rendház nyílt és elismert célkitûzése a Meroving uralkodó-ház és vérvonal visszahelyezése nemcsak Franciaország, de még más európai államok trónjára is’ - írja a szerzõhármas. Úgy tudják, hogy a Rendház tagjai a XIX. században szabadkõmûvesség berkein belül tevékenykedve próbálták életre kelteni a Német-Római Birodalmat, amelyet a Habsburg-család és a megreformált Római Katolikus Egyház közösen irányított volna. A tervet, úgy tûnik, csak az I. világ-háború kitörése és az európai uralkodóházak bukása hiúsította meg. Évek során a Rendházat - mely gyaníthatóan örökölte a jeruzsálemi felfedezések eredményeit, ha ugyan nem épp maga kezdeményezte az ásatásokat (!) - nemcsak a királyi vérvonalak foglalkoztatták, hanem a katarok és korábbi szekták eretnek tudása is. ‘Európa vargabetûs történetében hirtelen drámai és összefüggõ cselekményt fedezünk fel - írta Vankin s Whalen. - A katarok egyházi üldöztetése, Róma közre-játszása Meroving-dinasztiabeli Dagobert király meggyilkolásában, V. Kelemen pápa és a francia IV. Fülöp sikeres cselszövése a be-folyásos templomosok elnyomására (megsemmisítésére!) - mindez Jézus vérvonalának az eltörlésére tett kísérlet volt. Mégpedig azért, mert az nem volt más, mint egy rivális egyház, amely a Vatikánnál összehasonlíthatatlanul szorosabban kötõdött Jézus örökségéhez.’ A korábbi munkájában Vankin amellett érvelt, hogy az egyház eltitkolta a Jézus életével kapcsolatos dokumentumokat, mint ahogyan erre a templomosok és a Rendház beszámolói is utalnak. ‘Két magyarázat lehetséges, hogy nem léteznek máig fennmaradt szent feljegyzések Jézus korából - írta. - Az elsõ szerint Jézus egyáltalán nem is létezett, hanem csak egy kitalált személy. A második, valószínûbb változat szerint Jézusról szóló korabeli írásokat az egyház cenzúrázta azért, hogy az ismert feljegyzések közül egy se állhasson ellentmondásban Jézus ‘hivatalos’ életrajzával, amely az egyház hatalmának alapot adott. Bármelyik változat igaz, Jézus élete veszélyes titkokat rejt.’

Baigent, Leigh és Lincoln idõvel arra a meggyõzõdésre jutott, hogy a hírhedt Cion Bölcseinek jegyzõkönyve valóban a Sioni Rendházhoz tartozik. Hosszas kutatásukból azt a következtetést vonták le, hogy a jegyzõkönyv egy létezõ dokumentumon alapszik, amelyet nem egy nemzetközi zsidó összeesküvés részeként alkottak meg, hanem ‘egy szabadkõmûves szervezet, vagy a szabadkõmûvességhez közel álló titkos társaság’ adta ki, ‘amelynek a nevében benne volt a Sion szó, és könnyen elképzelhetõ, hogy olyan célokat fogalmazott meg, mint a hatalom átvétele, a szabadkõmûves szervezetekbe való beszivárgás és a társadalmi, politikai, illetve gazdasági intézmények irányítása. Akár 1090-ben, akár 1099-ben alapították a Rendházat, - Jeruzsálem bevételét követõen a lovagok egy részét egy apátságban szállásolták el, melyet Bouillon egy bizánci templom romjai fölé emelt a várostól délre fekvõ Sion hegyén. Ez lett késõbb ‘Notre Dame du Mont Sion’ apátság, mely után a Rend felvette ‘Sioni Miasszonyunk Rendjének Lovagjai’ nevet. A ‘Sion’ szót a ‘Zion’ átírásának tartják, mely maga is Jeruzsálem héber nevének átirata. (...) Picknett és Prince szerint a Rendház és a templomosok rendje ‘gyakorlatilag egy és ugyanaz a szervezet volt, ugyanazzal a nagymesterrel az élén, amíg 1188-ban bekövetkezett szakadásukat követõen útjuk szét nem vált’. (...) A Sion Rendjét 1188-ban, vagyis egy évvel azután, hogy a muzulmánok újra visszafoglalták Jeruzsálemet s a tagok visszatértek Franciaországba - átszervezték. Ekkor valamifajta szakadás következett be a Rend és a templomosok között egy Gisors nevû városban. Ettõl kezdve a Rend inkább a francia Merovingok vérvonalával foglalkozott, - míg a templomosok visszaszorultak Ciprus és Rodosz szigetére, és inkább Angliával, Skóciával meg az ottani királyi vérvonallal törõdtek. (Ha mindez igaz, akkor történelmileg ebbõl a szakadásból származtatható akár a francia Grand Orient és az Angol Nagypáholy máig is fennálló történelmi rivalizálása és harca is - a világ ‘újrafelosztásáért’. Ennek a szembenállásnak a nyilvánvaló következménye nagyrészt az 1990. évi magyarországi rendszerváltás ‘kisiklása’, sõt, az ország bekövetkezett politikai kettészakadása is. Talán tényleg meg kéne vizsgálni a Máltai Lovagrend mindezekben játszott baljós szerepét, - miként ezt idéztem, Zelnik Józseftõl. - Cz. L.) A rendházi dokumentumok tanúsága szerint Jean de Gisors volt a Rend elsõ nagymestere a templomosoktól való különválásuk után, amelyet ‘a szilfa kivágásának’ neveztek. A Sioni Rendház Johann Andrea révén ekkor már kapcsolatban állt a Rózsakeresztesekkel. Egy pap 1629-es feljegyzései szerint a ‘Rose-Croix Rendet’ maga Gisors alapította 1188-ban. Baigent, Leigh és Lincoln utal rá, hogy ez a kapcsolat fellelhetõ a ‘Titkos akták’-ban is. (...) Egyértelmûnek tûnik, hogy röviddel az elsõ keresztes hadjárat után az eszmék, a teológiai elvek és az õsi titkok olyan keveredése zajlott le, amelybõl a Rózsakeresztesek, a Templomosok és a Sioni Rendház születtek. A templomosokkal történt szakítás után, a XII. század közepén a Sion Rendje számára nagy rendházat alapítottak Orléans-ban, VII. Lajos alapítólevelével. A Rendház történetének el-telt idõszakát titokzatos homály fedi. Újkori létének elsõ nyilvános bizonyítéka 1956. júliusában látott napvilágot, amikor egy bizonyos ‘Prieuré de Sion nevû szervezetet jegyeztek be a francia hatóságok, amely úgymond’ ‘a tanulás és a tagoknak történõ kölcsönös segítség-nyújtás’ szándékával jött létre. A bejegyzett cím azonban már ekkor is lenyomozhatatlan volt, s a csoportról keveset lehetett megtudni. Nagyjából ebben az idõben a Rendház közel tízezres tagsággal bírt, különbözõ ‘fokozatokra’ osztva, a nagymesterrel az élén. (...) Újabb rendházi dokumentumok kerültek nyilvánosságra, de csak kisebb példányszámú magánkiadványokban. ‘Bármilyen céllal adták is ki õket, biztosan nem a pénzügyi nyereség reményében’ - írta Baigent, Leigh és Lincoln, akik egyre inkább meg voltak gyõzõdve arról, hogy a Rendházzal kapcsolatos információk tudatosan adagolt ki-szivárogtatása ‘egy kiszámított taktika része, valamiféle döbbenetes, meghökkentõ leleplezés elõfutára’. (Megjegyzésem: A ‘Testamen’ címû könyv - melyrõl jelen kritikai esszém szól - egyetlen példányát sem az anyagi haszon, illetve a bármilyen mértékû vagy futamidejû megtérülés reményével adták ki. Becslésem szerint egyetlen példány elõállítási költsége 25-30 ezer forint lehet, mely tény önmagában is el-gondolkodtató. Ugyanez a megállapítás áll még Kiszely Gábornak ‘A szabadkõmûvesség’, illetve ‘A leleplezett szabadkõmûvesség’ címû - a Korona Kiadónál 1999-ben és 2000-ben megjelent könyveire, de némileg ‘csökkent mértékben’ s összegszerûségben. Ezek a könyvek nem leleplezések, - ezek a címek csak azt az igyekezetet szolgálják, hogy lehetõség szerint mégis vegyék, ‘mint a cukrot’. Igazi apológiák; mellesleg - államköltségen. Drábik János írásai a Leleplezõben, illetve ‘Uzsoracivilizáció I.-II.’ címû kötetei - valóban leleplezõ célzatúak; más kérdés, hogy ‘a kiszivárogtatás tényálladéka’ a szponzorok céljai szerint itt is megvalósul. - Cz. L.) A három szerzõ ezt írta: egy 1981-es, francia lapokbeli közlemény szerint nem mást választottak meg a Rendház nagymesterének, mint Pierre Plantard-t, s ‘ez döntõ lépés a Rend felfogásának s a világhoz való viszonyának fejlõdésében - hisz’ a Prieuré de Sion 121 tisztviselõje pénzügyi körök vagy nemzetközi politikai, filozófiai társaságok szürke eminenciása; Pierre Plantard II. Dagobert révén közvetlen leszármazottja a Meroving-háznak.’ A néhai Plantard egész élete során közeli kapcsolatban állt a Rend-házzal. Nemcsak, hogy egyes kiválasztott kutatók számára õ volt a Rendházat érintõ információk forrása, hanem ráadásul Rennes-le-Chateau környékén volt egy birtoka, apja pedig állítólag jól ismerte Sauniére-t. Úgy tudják, a II. világháború idején részt vett a francia ellenállásban, és a háború vége felé a Gestapo több mint egy évig fogva tartotta. Érdekes módon a háború vége körül Hitler ellen szõtt összeesküvés egyik tagjának fedõneve ‘Szürke eminenciás’ volt. Már 1958-ban André Malraux francia miniszterrel együtt segítette meg-szervezni a mozgalmat, amely visszahelyezte Charles de Gaulle-t a hatalomba. Plantard tehát nyilvánvalóan nem holmi átlagember volt. (...) Állította, hogy a Rendház valóban birtokában van a Salamon-templom elveszett ‘kincsének’, és azt tervezi, hogy visszajuttatja ‘a megfelelõ idõben’ Izraelbe. Azt is kijelentette, hogy a közeljövõben visszaállítják a királyságot Franciaországban és más országokban is. (...) Robert Richardson a Gnosis Magazin 1999-es tavaszi számában egyértelmûen azt állította, hogy az egész Rendház-történet egy ‘szél-hámosság’. Plantard-t szegrõl-végrõl kapcsolatba hozta a háború elõtti ezoterikus szervezetekkel és arra következtetett, hogy ‘a Sioni Rendház csalárd történetét, hamis vérvonalát a könyvtárakban bárki által hozzáférhetõ temérdek ezoterikus írás felhasználásával alkották, saját irataikat ezek közé csempészve’. Bár Richardson is megerõsíti, hogy egy ‘Sioni Rendház’ nevet viselõ katolikus monostori rend (!!!) valóban mûködött a keresztes hadjáratok korában Jeruzsálemben, - ez szerinte beleolvadt a jezsuitákba (!) és 1617-re teljesen eltûnt. A véleménye szerint Plantard és az ‘Alfa Galatáknak’ nevezett csoport más jobboldali (!) tagjai ötlötték ki a Rendház történetét ‘azáltal, hogy hamisított történelmi beszámolókat helyeztek el könyvtárakban, hazugul kapcsolatba hozták magukat õsi ezoterikus csoportokkal, és elbitorolták a háború elõtt mûködõ ezoterikus körök örökségét’. ‘A Rendház legtöbbet a Templom és a Grál Rózsakeresztjének Rendjé-tõl lopott, amelyet Josephin Peladan alapított 1891-ben. Ez a csoport bensõséges kapcsolatban állt Rennes-le-Chateau igaz történetével.’ - így Richardson. Peladan titkárát, a skótrítusú szabadkõmûves Montit (Izrael grófját) elítélte a francia Szabadkõmûves Nagypáholy, - mert jogtalanul viselte a nemesi rangot. Plantard-t ugyanezzel a kegyetlen váddal illette: ‘nagyon is elképzelhetõ, hogy az Alfa Galaták (és így Plantard is) Monti csoportjának fedõszerve volt, s a csoport fenn-maradt, végeredményben egy olyan tervet léptetve életbe, amelyet aztán majd a Sioni Rendház álcája alatt valósítottak meg’. (...)

Picknett és Prince, bár szintén nem adtak hitelt a Meroving-vérvonal fenntartásáról szóló történetnek, arra a következtetésre jutottak, hogy ‘az egyértelmû hazugságok, a köntörfalazás és a ködösítés füst-függönye mögött végig ott húzódik egy nagyon komoly, határozott szándék’.”

6. Hajsza Jézus vérvonaláért és õellene

6.1. A kitalált háromszáz év

E szándék megértéséhez azonban ismét csak vissza kell térnünk a Meroving-uralkodóház történetéhez. Azokhoz a Merovingokhoz, kiket az uralkodásban õket ‘követõ’ Karolingok ûztek el a középkori Franciaország trónjáról, meglehetõsen homályos körülmények között. A szabadkõmûves legenda szerint a pápaság, a szándékos történelem-hamisító katolikus egyház ‘találta ki’ a Karolingok korát; úgy, hogy 300 évet betoldottak a naptárba, amelyhez ‘külön kis történelmet’ is alkottak, azzal a céllal, hogy megszakítsák a konkurens Meroving-vérvonalat, amely így elmerült a középkor, és a kitalált Karoling-kor mesterséges homályában. A legenda szerint így ma még csak 1703-at írunk... Errõl szól a német Heribert Illig Kitalált középkor címû mûve. Eddig ugye ott tartottunk a kacskaringós templomos-szabadkõmûves históriában, hogy a szentföldi keresztes hadjáratok idõszakában aki él és mozog, ‘mindenki’ a Szent Grált kereste a Salamon templom õsi romjai alatt (vö.: Zelnik szerint ‘a Pokol Jeruzsálem alatt van’!), - és ha ‘azt’ nem is találták feltétlenül meg; viszont találtak számolatlanul kincseket, vagy kincset érõ õsi, eredeti iratokat Krisztus életútjáról és származásáról, amelyeket - alkalmasint kincsekre átváltva! - fel is használhattak zsarolásra a katolikus egyház ellen, vagy vele szemben.

6.2. Rennes-le-Chateau és Rosslyn kápolnája

A templomosok (illetve Jacques de Molay örököseinek) ‘francia ága’ - errõl szólt az elõzõ történet - Rennes-le-Chateau kisvároskában vélte megtalálni ‘a szent helyet’, ahol a Szent Grál ‘vagy valami más’ volt elásva, illetve jutott a Prieuré de Sion õsi-modern, világuralomra törõ titkos társaság birtokába és tulajdonába. Valami, amitõl függ a jövõ...

Ám a rend pápai feloszlatása, lefejezése és szétverése után a menekülõ templomos lovagok egy része brit földre jutott és Skóciában kötött ki. Ez a templomos lovagrend, és a Szent Grál legendájának ‘angol ága’; s ha a történetük ‘hitelesebb’, mint a francia ágé - úgy a Szent Grált, ha megtalálták, nem a dél-franciaországi Rennes-le-Chateau-ban találták meg, hanem a skóciai Rosslyn kápolnájában. Egyrészt Tim Wallace-Murphy, Marilyn Hopkins: ‘Rosslyn, a Szent Grál titkainak õrzõje’ könyve szól errõl, másrészt a már többször idézett Christopher Knight és Robert Lomas, angol szabadkõmûves szerzõpár ‘A második Messiás’ címû mûve, melyben más titkoknak is nyomára bukkanunk.

6.3. A misztikus Rex Deus családok

„Az egyik részletadat idõbeli elhelyezése végett szerzõtársam, Robert felhívta dr. Tim Wallace-Murphy-t, ki történész s író egy személyben. Tim azt mondta: ‘Azt hiszem, jó nyomon járnak, mert amit elmondtak, egybevág egy információval, melynek pár éve a birtokába jutottam.’ Tim elmesélte, hogy pár éve elõadást tartott Londonban. Amikor be-fejezte, egy idõsödõ úriember lépett oda hozzá, és bemutatkozott neki franciául. Ezt a nyelvet Tim folyékonyan beszéli. Azt mondta, hogy õ Hugues de Payen templomos vezetõ egyenes ági leszármazottja, és úgy tartja helyesnek, ha átad néhány információt Timnek, ami késõbb talán hasznos lehet számára. Íme a különös történet: ‘Mikor a férfi elérte a huszonegyéves kort, az apja magához hívatta, és elmondta neki, hogy most megosztja vele a titkos tudást, melyet neki is át kell majd adnia a fiának, ha õ is eléri majd a férfikort. Apja elmondta, hogy létezik egy õsi szájhagyomány útján öröklõdõ igaz legenda, amely apáról kiválasztott fiúra száll, és így van ez még néhány más családban is. Ez évezredes hagyomány. A férfi visszaemlékezett rá, hogy a történetet hallva nem igazán csodálkozott azon, hogy ilyen õsi a családjuk. (...) A történet második fele viszont meglepte, meg is rázta õt. A Jézus elõtti idõkben Jeruzsálem temploma két iskolát mûködtetett. Egyet a fiúk, s egyet a lányok számára. A papi címeket angyalok nevével jelezték: Mihály, Mazaldek és Gábriel. Az iskolák tanulói Lévi és Dávid tiszta vérvonalától származtak. Amikor a ki-választott lányok egyike elérte a pubertás kort, az egyik pap meg-termékenyítette õt a szent vérvonal magjával, s ha teherbe esett, hát férjhez adták egy tisztességes emberhez, hogy neveljék fel a leendõ gyermeket. Az volt a szokás, ha az apróságok elérték a 7 éves kort, elvitték õket a templomi iskolába, ahol elkezdték tanulmányaikat. Volt egy szûz, akit Máriának hívtak, s akit a Gábriel (ark)angyalról elnevezett pap ejtett teherbe. A lányt férjhez adták egy jóval idõsebb férfihoz, Józsefhez. Mária eleinte nehezen tudta élvezni az életet a korosodó József mellett, ám lassan beleszeretett, és megajándékozta még 4 fiúval és 3 lánnyal. Miután Jézust keresztre feszítették, - a jeruzsálemi egyház fõ oszlopai Jakab, Péter s János lettek. Hárman alkották a mozgalom (a nazarénusok?) triumvirátusát. A triász egy tradicionális esszénus vezetési forma volt. Jézus erõszakos halála nem okozott tömegfelzúdulást, mivel nem volt nagyszámú követõje (!), ám mikor Jakabot megölték, az egész város fellázadt, és kitört a zsidó háború a rómaiak ellen. A férfi elmesélte Timnek, hogy Jakab hogyan vált Jézusnál is meghatározóbb személyiséggé Jeruzsálem egyházában. Jakab halála után és a templom megsemmisítése elõtt, néhány nazarénus pap Görögországba menekült, ahonnan szét-szóródtak Európába. Késõbb visszatértek a lerombolt Jeruzsálembe, hogy kiássák egy férfi maradványait a romok alól, egy férfiét, akit ‘megváltóként’ emlegettek. Elvitték a csontokat Görögországba; - ahonnan 600-ban szállították vissza õket eredeti helyükre, majd el-rejtették a templom alá, mert ezt ítélték legbiztonságosabb helynek. Azt állították, hogy a templom romjai alatt rengeteg kamra van, amelynek a falaira felfestették az említett iskolák gyermekeinek a családfáját, egészen Dávidig és Áronig visszamenõleg. (Mint tudjuk: Dávid a királyi vérvonal, Áron pedig a fõpapi méltóság vérvonalának letéteményese. A két párhuzamos oszlop - Jákin és Boáz - ‘élõ’ meg-testesítõi, amelyekre/akikre, mint ‘megfellebbezhetetlen támpontokra’ a szabadkõmûves (háttér)világhatalom támaszkodik. - Cz. L.) A túl-élõk csoportja magát Rex Deusnak, Isten királyainak nevezte. Túl-élték a zsidóüldözéseket is, mert látszólag felvették azon ország(ok) szokásait, melyben éltek, ám hitüket csak az egyetlen igaz Isten felé fejezték ki. Hitték, hogy bennük öröklõdik a két Messiás, Dávid és Áron vérvonala, s ebbõl a vérbõl kerül majd ki az a megváltó is (!!), aki létrehozza Isten királyságát a Földön. (Az ortodox zsidó vallás képviselõi hitük szerint nem fogadják el Jézus megváltói mivoltát, - sem azt, hogy Isten Fia lett volna, sem azt, hogy a zsidók királya volt. Mivel nem fogadják el Jézus személyét Messiásként; - ma is szilárdan hisznek az Ószövetség prófétái által megjövendölt Messiás valamikori eljövetelében, aki nem azonos Jézussal, és/de Dávid vérébõl való. Vö. ezzel, hogy Zelnik József könyve fõszereplõi szájába adva a Prieuré de Sion-t azonosítja a Cion Bölcseivel. Drábik János ugyanakkor az ‘Uzsoracivilizáció’-ban, s a Leleplezõ 2003. szeptemberi számában állítja: ‘a sionizmus nem egyenlõ a cionizmussal’. Vélelmezi, hogy a ‘Cion Bölcseinek jegyzõkönyvét’ - amely egy megvalósuló világállam víziója, forgatókönyve, sõt: ‘építési tervrajza’! - egy olyan, nemzsidó titkos szervezet ravasz képviselõi írták, akik ‘a világuralmi törekvések látszatát rá akarták kenni a világ zsidóságára’. Amennyiben e titkos társaság a Prieuré de Sion, úgy Zelnik és Drábik teóriája egybevág. A titkos koncepcióban tehát az a legveszélyesebb, hogy céljai látszólag ‘azonosak’ az ortodox zsidó vallás Messiás-várakozásaival. - Cz. L.) Ez tehát a francia férfi története, aki magát a Rex Deus családból származónak tartotta. Azt parancsolták neki, hogy ezt a tudást majd választott fiára örökítse át, ha az eléri a huszonegyedik évét; - ámde magtalan, így nem teheti azt, amire az apja kérte. Azt is elmondta, hogy felvehette volna a kapcsolatot a Rex Deus más tagjaival is, mivel megtanulta a családfát, s így névrõl ismeri õket, de nem tette. (...) Kirajzolódott elõttünk, hogy egypár európai nemesi család Dávid és Áron vérébõl való. (...) E családok közé tartoznak: Champagne grófjai, Gisor és Payen urai, Fontaine és Anjou grófjai, a Bouillonok s a rosslyni St. Clairek, a Gisori St. Clairek, a Brienne-ek, Joinville-ek, a Chaumont-ok, a negi St. Clairek és a Hapsburgok. Ez az ötlet hasonlónak tûnik ahhoz, melyet Baigent, Leigh és Lincoln vetettek papírra ‘Szent vér és Szent Grál’ címû könyvükben, melynek lapjain egy Prieuré de Sion nevû szervezetrõl mesélnek (sic!). Baigent és kollégái azt állítják, hogy Jézus túlélte a keresztre feszítést; Francia-országba szökött, ahol családot alapított, és vérvonala tovább élt a Meroving uralkodókban, illetve Lorraine hercegeiben. A vérvonalat pedig ez a titkozatos, Prieuré de Sion elnevezésû társaság óvta meg az idõk során. Azt írják, hogy e szervezetet Bouillon Gottfried hozta létre, aki egyenes ági leszármazottja volt magának Jézus Krisztusnak. Állítják, hogy a vérvonal a mai napig sértetlen. A Rex Deus hipotézis kevésbé elegáns, mint az elõbbi. Igaz, hogy kapcsolódik Jézushoz, de nem ringatja magát teljesen a tiszta és töretlen vérvonal illúziójában. Bouillon Gottfriedrõl csak azt tudjuk biztosan, hogy meghalt még a templomos rend megalapítása elõtt. Talán megölték...

Mi meg vagyunk gyõzõdve arról, hogy Krisztus meghalt a kereszten; legalábbis Jakab beszéde, mit a megfeszítés után tartott, ezt igazolja. Ha a Rex Deus csoport valóban létezett, akkor nem nehéz belátnunk, hogy ezek az emberek istenadta lehetõséget láttak a keresztes had-járatban, lehetõséget arra, hogy visszatérjenek a templomhoz, és ki-ássák alóla azt, ami származásuknál fogva õket illeti; és tehetik ezt abban az idõpontban, ami János ‘Jelenések Könyvé’-ben szerepel jóslatként. (Megjegyzésem: nem világos, hogy mit is ástak ki a híres jeruzsálemi templom alól, de az sem, hogy kik. Végképpen homályos, hogy amirõl máig nem tudjuk, hogy mi ‘volt’, az miért illeti meg származásuknál fogva a Rex Deus csoport vérszerinti utódait? Az új-szövetségi ‘Jelenések’ jövendöléseit János csak lejegyezte. - Cz. L.) A Rex Deus családok álltak a keresztesháborúk elõterében. A középkort kutató tudósok csodálkoztak azon, hogy miért mindig ugyanazok a családok vezetik a hadjáratokat. Hát itt egy válaszlehetõség. Amint a keresztesek elfoglalták Jeruzsálemet; - a Rex Deus családok elõbb eltávolították a nem közülük való vezetõket, aztán beszivárogtak az állami és egyházi szervezetekbe. Így próbálták biztosítani, hogy senki se akadályozza õket szent erõfeszítésükben, melyet atyáiktól kaptak feladatul. A Rex Deus családok története (!) megmagyarázza, hogy honnan tudhatták a templomosok, mit is keresnek. (‘Jó nekik’ - mert mindmáig még mi sem tudjuk. - Cz. L.) És ennek fényében értelmet nyer a ‘Rosslyn’ elnevezés is. Henry St. Clair azért vehette fel ezt a címet, hogy kifejezze elragadtatását a ‘generációkra átöröklõdött õsi tudás’ visszaszerzése iránt. Jeruzsálem Kr.u. 70-i bukását követõen a Jeruzsálemi Egyház tagjainak egy csoportja megszökött a mészárlás elõl, és Alexandriába menekült. Ez lett sok szempontból a zsidóság második központja. Itt a kis csoport tagjai felmérték helyzetüket, és úgy ítélték meg, jobban teszik, ha Görögországba költöznek. Innen aztán szétszéledtek Európa városaiba. Felvették új otthonuk hitét, be-olvadtak a közösségbe is. Olyan neveket vettek fel, mely nem cseng idegenül e tájakon. Nagyon intelligens emberek voltak; korábban õk alkották a zsidóság elitjét, arisztokráciáját (?). Ahogy telt az idõ és generációk váltották egymást; - az emberek lassan elfeledték, honnan is származnak ezek a családok, de õk apáról a választott nagykorú fiúra örökítették a tudást, mely magábanfoglalta a Rex Deus eredetét és a templom titkát. Az idõk folyamán az egyes családok elvesztették a kapcsolataikat egymással, ám a kiválasztott fiúk tudták, hogy más Rex Deus famíliák is léteznek, és azt is tudták, melyek azok és hol találhatók. 1095-ben ezen családok nagy része már szinte teljesen kereszténynek vallotta magát, ám volt legalább egy férfiú mindenütt, aki ismerte mélyre nyúló zsidó gyökereit. Vitán felül áll: szuper-keresztényeknek hitték magukat; kiválasztottaknak, akik õrzik a leg-nagyobb titkot a Nap alatt. Egy titkos elit voltak õk: ‘Isten királyai’ (vagy a Prieuré de Sion tagjai - ahogy tetszik! - Cz. L.). Rájöttek, hogy a szeldzsuk támadás Jeruzsálem ellen nem más, mint a Góg és Magógról szóló jóslat (‘Góg és Magóg fia vagyok én’ - írta a szintén szabadkõmûves Ady Endre! - Cz. L.) beteljesedése, így felhasználták minden befolyásukat annak érdekében, hogy elültessék a keresztes hadjárat gondolatát II. Orbán fejében. Elmondták neki, beteljesedett János próféciája, s a pápa szerepe az, hogy a keresztény világot a hitetlen hódítók ellen hadba vezesse és megmentse a szent várost. (...) 1113-ban történt valami, ami új helyzetet, új lehetõséget teremtett. Keresztes lovagok egy csoportja renddé formálódott, s a Jeruzsálemi Szent János Kórház önálló hatalmi rendje nevet vette fel (késõbb rodoszi, illetve máltai rend, vagy ahogyan a legtöbben ismerik õket: az ispotályos rend). (...) Ez az esemény új gondolatokra serkentette a Rex Deus tagjait. (...) Azt fundálták ki, hogy egy kis, lovagokból álló csoportot küldenek el a Szentföldre ásatási feladatokkal. (...) 1118-ban - feltehetõleg természetes halállal (!?) - meghalt I. Baldwin, és unokatestvérét, II. Baldwint koronázták királlyá Jeruzsálemben. Pár hét múlva már kilenc francia lovag táborozott Heródes istállóinak s kocsiszíneinek területén. Igazi feladatuk az volt, hogy megtalálják és felszínre hozzák Jeruzsálem egyházának tekercseit s kincseit. (...) Egy zárt fadobozban aztán zárt tekercsekre bukkantak. (...) A kis csoport egészen 1127 karácsonyáig kutatott. Biztosra vették, hogy minden zugot átvizsgáltak, s az összes kincs és tekercs a birtokukba került. Egy héttel késõbb Hugues de Payen elutazott Troyes városába, ahol megkapta a Templomos Lovagrendbe való tagtoborzás jogát biztosító rendeletet, melyet Clairvaux-i Bernát írt alá, ám Albano bíborosa adott át neki. Ezután toborzókörútra indult Európában, mely során meglátogatta a Rex Deus családokat is. Ezen az útján tért be felesége famíliájának otthonába Skóciában, ahol valószínûleg azért járt, hogy átadja megõrzésre a tekercseket. Miért itt rejtette el az iratokat? Mert ez volt a legtávolabbi pont Rómától, amit a Rex Deus családok még fennhatóságuk alatt tartottak. És hogy miért kellett ily gondosan elrejteni a tekercseket? Mert olyan eretnek utalásokat tartalmaztak, mely szerint Jézus (és Jakab) sokkal inkább szabadságharcos volt, semmint Isten Fia, aki eljött a Földre. Megtalálták benne az Új-Jeruzsálem leírását, a városét, mely Isten uralmának elõhírnöke lesz. Elbûvölték õket a papok beavatásánál alkalmazott szertartások, melyek tartalmazták az élve kihantolás rituáléját is. (Megjegyzéseim: (1) A Rex Deus családok ‘szívesen’ tagadják Jézus ‘Isten Fia’ voltát, szeplõtelen isteni fogantatását, illetve ‘tudják’ a titkos tekercsekbõl, hogy Jézus és Jakab ‘csak forradalmárok’ voltak. Ha nincs semmiféle ‘isteni vérvonal’, úgy mitõl ‘isteniek’ a Rex Deus családok? (2) Az Új Jeruzsálem leírása a világvége, az utolsó ítélet megjövendölésére utal. Ha Jézussal kapcsolatban ‘semmilyen isteni titok nincs’, akkor miért és mennyiben függ össze az Új-Jeruzsálem próféciája Jézus életével? (3) Az élve kihantolás rituáléját azért csempészik bele a leírásba, mert el akarják hitetni az olvasóval, hogy a Jeruzsálemi Egyház elsõ tagjai igazából a szabadkõmûvesség elõhírnökei voltak, amely véleményük szerint ‘sokkal autentikusabb’ vallás, mint a kereszténység. Tekintve, hogy e könyv angol szerzõi is gyakorló szabadkõmûvesek, egyáltalán nem csodálkozhatunk el azon, ha ‘elbûvölte õket’ az élve kihantolás fõpap-beavatási szertartása, amely - mint õsi szabadkõmûves rítus, a Jézus valódi feltámadásának ostoba-gúnyos paródiája csak. - Cz. L.) A bizonyítékok (?) azt sugallják, hogy a dokumentumok létezésérõl csak az alapító templomosok és a St. Clair klán tagjai tudtak. S ez volt az a család, mely ezután az õsi tudás védelmezõjének szerepkörét látta el. Hugues de Payen útjáról háromszáz lovag kíséretében tért vissza Jeruzsálembe, betöltendõ nagymesteri posztját a templomos rend élén. Európában a nemes családoktól ígéreteket kapott birtok-adományozásra és anyagi támogatásra, melyekkel jól palástolhatta a rend hirtelen meggazdagodását. A Rex Deus családok végre ismét a birtokukba vehették a kincseiket és szent templomukat - egy évezred után. (...) Amint beteljesítette eredeti célját, a templomos rend önálló életet kezdett élni. A szokásaikat nagymértékben meghatározták a templom alatt talált dokumentumok. (...) A nazarénus tekercsek egy teljesen új Krisztus-és egyházképet festettek a lovagok elé. Olvasták, hogy Jézus nem Isten volt, hanem egy harcos vezéregyéniség; hogy a holt feltámasztásának története nem egyéb, mint félreértés. A Jézust követõk szertartásai õsinek tûntek a szemükben. Õk is alkalmazni kezdték az új tagok bevezetési rituáléját, az élve kihantolást, mikor a jelölt alászáll jelképesen a halálba s eközben fehér halotti lepelbe tekerik a testét. Aztán a jelöltek felemelkedtek szimbolikus sírjukból és az így megtisztult egyént testvérévé fogadta a közösség. (...) Mint szabadkõmûvesek nem csodálkozhatunk, hogy a templomosoknál volt egy-két emberfej, mivel a szabadkõmûves élve kihantolási szer-tartáson használunk koponyát és keresztbe tett combcsontot is jel-képként, s mint tudjuk, ez a rituálé templomos eredetû. (A szabad-kõmûves páholyok nagyjából 50 ezer emberi koponyát birtokolnak az egész világon.) (...) A következõ tizenhét évben kizárólag Clairvaux-i Bernát tizenkilenc monostort építtetett. A templomosok is bõven ki-vették részüket a templomok és rendházak tervezésébõl, építésébõl. Nyolcvan katedrális épült fel Európában, melyek közül a leghíresebb talán a chartres-i Notre Dame. (...) Épp különbözõ vaskos köteteken rágtuk át magunkat, s megcsörrent a telefon. Tim Wallace-Murphy hívott fel minket, s elmondta, hogy a férfi, aki a Rex Deusról mesélt neki ismét jelentkezett. (...) Tim megkérdezte, hallott-e már a Rosslyn kápolnáról. Azt felelte, hogy nem. Azután: elképzelhetõnek tartja-e, felépítették Heródes temploma másolatát Európában a középkorban. Azt mondta, hogy ezt nagyon valószínûnek tartja. (...) Tim afelõl is érdeklõdött, hallott-e valamikor Rex Deus gyûrûkrõl. Azt felelte, hogy kétféle gyûrûrõl tud. Az egyiken két oszlop látható, a másikon csak egy, de ezen egy kígyó tekeredik körbe. Az egyedüli oszlop, amelyre egy kígyó tekeredik föl, valószínûleg a Boáz lehet, melyre Rosslynban spirál alakban szõlõinda fut fel. (...) Arra a következtetésre jutottunk, hogy az egypilléres ékszer Dávid házát szimbolizálja, a kétpilléres (Jákin és Boáz) pedig az egyesült (királyi és papi) Messiás jelképe. (...) Az információk, melyeket Tim francia ismerõsétõl kaptunk, rend-kívül értékesek voltak számunkra. Azért adtunk hitelt a franciának, mert a szavai tökéletesen illeszkedtek a tények hálójába, melyekrõl neki nem volt tudomása. Mikor különbözõ iratok között böngésztünk, ráakadtunk egy 1940. májusában tartott elõadás szövegére, melyben egy különös, ám rendkívül érdekes állítással találkoztunk. Az elõadás címe: ‘A szabadkõmûvesség és a katolicizmus’. „Krisztus elárulta a szabadkõmûvesség titkos üzenetét az embereknek. Jeruzsálemben ezt hirdette. Ám, hogy elmondják a Tanács szavait a népeknek, még nem jött el az ideje... Testvéreim, fogadjuk vissza Krisztust a rendünkbe... A szabadkõmûvesség volt az igaz kereszténység érték-hordozója az elmúlt kétezer évben.” Súlyosak ezek a szavak, ám úgy hisszük, igazak. Krisztus királyi Messiás volt Dávid vérébõl. Ismerte a szertartást, mely során a jelölt alámerül szimbolikusan a sírba, élve kihantolják, s a közösség teljes jogú tagjaként születik újjá. Jézus el-érkezettnek látta az idõt arra, hogy beavassa tanítványait eme szer-tartásba, és hogy ‘borrá változtassa a vizet’, azaz ‘jóvá a rosszat’ (s a tisztátalanokat megkeresztelve igaz lelkû híveket nyert Istenének). (...) A 70-es jeruzsálemi csata ‘Rex Deus’ túlélõinek egy csoportja végül is Skóciába érkezett, s megalapította a kilwinningi páholyt. (A St. Clairek például csak a XI. században érkeztek skót földre.) Azért, hogy rendjük iratait a kilwinningi apátságban helyezzék el, amelyet 1140-ben építettek. A szabadkõmûvesek történetével foglalkozó J. S. M. Ward, a könyv írója, azt állítja, hogy itt jelentõs probléma merült fel: „Az egyik csoport Skóciába érkezett, s megalapította a páholyt; elhelyezte a rend iratait egy apátságban, mely itt épült. A probléma abban áll, hogy az apátság 1140-ben épült fel, és a legenda nem tesz említést arról, hol voltak ezek az iratok 70-tõl 1140-ig.” E tény zavarba hozta 1921-ben Wardot, ám a mi számunkra nem okozott fej-törést. Mi pontosan tudjuk, hogy az iratok Heródes templomának a romjai alatt voltak egészen addig, míg 1118 és 1128 között felszínre nem hozták azokat a templomosok, s erõs okunk van azt hinni, hogy Rosslynban voltak a tekercsek 1140 táján. (...) A következõ fokozat a ‘Libanon hercege’ nevet kapta. A szertartáson mindenki kardot viselt s a jelöltet a kerek asztal lovagjává ütötték. A rítus lefolytatásához két termet ír elõ a szöveg. Egy nagyobb s egy mélyebben fekvõ kisebb helyiséget. Ilyen a Rosslyn-kápolna felépítése is. Egy másik érdekes kapcsolat a St. Clairek (Rosslyn urai) és az Arthur mondakör között az, hogy a kerek asztal lovagjait a legenda szerint teljes vértezetben temették el, hogy szükség esetén kikelve a sírjukból védelmezhessék meg (az angol) birodalmat. Állítólag a St. Claireket is páncéljukban temették el a Rosslyn kápolna alá, hogy mindig készen álljanak a visszatérésre.” Ennyit a két angol szabadkõmûves író könyvébõl.

Adva van hát két, nagyjából ‘ekvivalens’ telephelyünk a titkos iratok - vagy a Szent Grál? - elrejtésére. Az egyik a templomosok ‘francia ágának’ (Jacques de Molay - majd jóval késõbb a Grand Orient?) lelõ-helye: Rennes-le-Chateau; a másik: ‘skót ág’ (Henry St. Clair - majd jóval késõbb Rózsakeresztesek, ispotályosok, Skót Rítus, sõt, Angol Nagypáholy?), amelynek ‘származási lelõhelye’ a: Rosslyn-kápolna...

Rosslyn, melynek kápolnáját Cromwell diktátor (õ is szabadkõmûves) sem bántotta, mikor felégette a környék minden katolikus templomát.

De milyen titkot rejthetnek a misztikus francia és angol helyiségek?!

Megtudjuk a következõkben!

A ‘Rosslyn’-név még modern fátumként, sõt ómenként is elõbukkan majd; - váratlan sorsfordulatként, meghökkentõ összefüggésben...

Ám elõbb még ‘lírai betétek’ következnek a ‘Testamen’-bõl.

6.4. Leonardo sátáni lírája

A 112. oldal: Leonardo ‘verse’, amit Marziónak küld, az ördög internetjén:

Címe: „A nagyétvágyú Marziónak

Azt mondja a Fáma

Vágjad a baltád lehetõleg minden fába!

Mivégre? Sõt, öko-mivégre?

Ha én szeretkezem, egy asszonyban enyém lesz minden nõ

Pesten és Budán

Sõt, a mindenség mindkét oldalán.”

Válasz: „Leónak pusszantással

Itt egy hangaszál õrt áll,

Mint torkomban egy pinaszõrszál

Itt a tavasz

‘Letépem ezt a hangaszálat’

Lecsúszik a pinaszõr is

Már itt az õsz is.”

A 116. oldal: „De ki mer belenyúlni az ilyen szent szövegekbe? Az eredeti Tóra másolásánál a legkeményebb kikötés, hogy ha egy betû is rosszul van leírva, meg kell semmisíteni a szöveget, mert minden betûnek helyi értéke van. Az egész egy óriási mátrix, JEHOVA mátrixa. Beleborzadok, ha most így belegondolok, hogy akarva, akaratlanul állandóan belerontunk a világ szövegeibe, és így már régen nem tudjuk, mi az eredeti üzenet.”

A 118. oldal:

„Hébe-hóba eljárok az Öreghez

Dehogy fogok vele szakítani!

Az Istentõl igazán kedves

Hogy az ördöggel ilyen emberi.”

Geothe ad hasonló szavakat Mephistopheles szájába.

A 120. oldal: Leonardo a naplójának: „Nekünk alkotóknak nagyon vigyáznunk kell a szexuális energiánkra. Az ejakuláció során az energia ellenkezõ irányba áramlik.”

A 128. oldal: Leonardo a naplójának: ”Hogyan is írják a Rózsa-regényben:

„Nagyuraim, aki áruló akar lenni

Válassza mesteréül a Hamis Látszatot.” (Vagyis az ördögöt. - Cz. L.)

6.5. Az ördög számítógépe

A 130. oldal: „Én a bûnt, magát sem ismerem, mert az csak emberi, annyira mélységesen emberi. De félre a nyavalygással, ma megajándékozlak valami csodával, tessék, fogd.” - „Minek nekem ez a tõr? Gyilkosságot nem vállalok.” - „Igen, ez egy spanyol tõr. Longinus lándzsájából kovácsolták. A rajta végig-csorgó vér avatta szentté ezt az egyszerû vasdarabot. Minden világhódító nagy király és diktátor ezt az ócskavasat keresi. Megsúgom neked, joggal. Ugyanis ez a tõr kinézetû tárgy a legnagyobb földi titok kulcsa.” - „A te titkaidé, vagy az Istené?” - „Mi a különbség?” - „Gondolom, más a rózsa titka és más a tövisé.” - „Ember vagy, a világmindenség legbeképzeltebb alakja, döntsd el, mire van szükséged.” - „Most inkább arról beszéljünk, neked mire van szükséged. Nemde arra, hogy tárjam fel a hús titkát. Vagy közben már változott a koncepció?” - „Nem változott. Ezért illeszd ezt a tõrt így a Saint-Germain-kézirat széléhez. Húzd lefelé a sorokon. A tõr áttört jelében (a penge nagyjából mértani közepén egy rés, egy misztikus ‘végtelen’-jelet formáló lyuk van, amelyet mint ‘rostélyt’ lehet használni ‘sifrírozott’ titkosírások elolvasására) megtalálod a legfontosabb tételeket, és megérted, mit jelent. Jó szórakozást!”

A 136. oldal: Leonardo a naplónak: „Ki a fene ez a Saint-Germain? Úgy liftezik az idõben, mintha mi avattuk volna be, vagy még inkább Hermész, a háromszor nagy.”

A 138. oldal: „Látom, mostanában a Megváltás-történetet is kikezdi a beavatósdi dramaturgia. A mi perjelségünk iratai között is van olyan, amely azt állítja, hogy Krisztus helyett más halt meg a kereszten, õ maga pedig Mária-Magdolnával el-ment Dél-Franciaországba, és tõle származnak a Szent Grál - ami Sang Royal - európai királyi családok. A másik történet, hogy a tanítványok kilopták a Sírból a Testet, hogy a feltámadás látszatát keltsék. Erre lettek volna képesek a hétszer, de legalább háromszor gyávák, a megrettent, tudatlan halászok? Õk biztosan nem. Talán Arimateai József, a csendesen háttérben mozgó, mindenütt jelenlévõ nagy rejtély-ember.”

A 140. oldal: „Tehát, ha úgy gondolod, akkor helyezd (a tõrt) a kérdéses részre, fordítsd el az elefántcsontot a tõr markolatán, és kezdd el szorzótáblaként mûködtetni. Az így kijött számokat pedig azonosítsd a héber ábécé megfelelõ betûjeként.”

A 142-144. oldal: „Nézzük, mit tud az ördög számítógépe. Lehet, hogy (...) ezzel behatolhatunk a Zohár (a zsidó ‘Kabbala’ egyik könyve - Cz. L.) rejtett tudatába. Helyezzük a tõrt a szövegre, és olvassuk, mit talál: ‘EGY ANYA MEG FOGJA SZÜLNI HASONMÁSÁT.’ (...) Majd: ‘2002-BEN KLÓNOZNAK EGY NÕT.’ „Közben teleológiai vitákba kezdtek, hogy az a kizárólagos nõ a Demiurgoszt, vagyis az Antikrisztust szüli meg.”

6.6. Saint-Germain, Jezovics és a history-fiction

Legelõször is: Saint-Germain-rõl. Mit tesz Isten!; - régi irataim között böngészve a kezembe akadt Hernádi Gyula folytatásos ‘regényének’ egy gyöngyszeme, a 2001. május 25-iki Kis Újságból. Az idézetbõl mi sem fogunk ugyan választ kapni a leonardói kérdésre - „Ki a fene ez a Saint-Germain?” -; de azért talán némi adalékkal szolgál a helyzet ‘megértéséhez’. A regény címe: ‘Egri csillagok háborúja’. „Még nem is mondtad, ha már egyszer gróf vagyok, milyen címert kaptam?” - „Jézus Krisztus világító teste van rajta, nyíló rózsa szirmai között.” - „Ez a rózsakeresztesek címere?” - „Igen, a rózsakereszteseké.” - „Ezek szerint én is rózsakeresztes vagyok?” - „Rózsakeresztes is, meg még sok minden más is.” - „Újabb és újabb meglepetések érnek felõled, Alexander (ti. Alexander St. Germain).” - „Most nincs idõnk, nem magyarázom el az összefüggéseket. Majd lesz rá alkalmunk. Induljunk õfelségéhez, II. Henrik francia királyhoz.” - Henrik házi-ruhában fogadta vendégeit. St.-Germaint régi ismerõsként üdvözölte, akárcsak Habsburg Ferdinánd Graz-ban. Bornemissza Gergely kezet csókolt az uralkodónak, majd kérdõen ‘nagybátyjára’ nézett. Saint- Germain mögéje állt, megérintette a vállát, és mosolyogva bemutatta ‘unokaöccsét’. (...) Bornemissza Gergely: „Habsburgok nem szeretik a magyarokat felség.” - II. Henrik király: „Mi franciák, folytonosan konfrontálunk a Habsburgokkal. Itt ez a spanyol Fülöp! Nem átall a pápával szövetkezni ellenünk!” A párbeszédbõl látszólag ugyan nem következik semmi, mert mindennek (csak) szimbolikus jelentése van. Mégis, többrétegû rejtett tartalom ‘hámozható ki’ belõle. II. Henrik, a francia király ‘kárhoztatja’ spanyol Fülöpöt (aki Habsburg!); nyilván-valóan azért, mert a római pápával kötött ‘szövetségét’ speciel õellene használta fel. II. Henrik tehát - ‘beavatott’. Saint-Germain bizonyosan még ennél is sokkal több; szabadkõmûves, éspedig a Meroving-vér-vonal ‘õrzõje’. Ilyenformán unokaöccse, Bornemissza Gergely szintén az õsi rend vérszerinti ‘leszármazottja’ - noha ‘nem tud(ott)’ róla. De a szövegbõl az avatott olvasó számára más, személyesebb dolgok is kiderülnek. A szimbolikus cselekményszövés (lásd: regényírás) igen kedvelt módszere, ‘fogása’, hogy az író saját személyiségét és világ-nézetét rejti el valamelyik fõszereplõje mögé, illetve vele mondatja ki, amit egyébként közölni szeretne az olvasóval. Gyurkovics Tibor a hírneves költõ, akirõl jelen esszém 25. oldalán már említést tettem - Jezovicsként mint állandó fõhõs ‘fõszerepel’ saját írásaiban, márpedig Jézus-Jezovics ‘nyilván’ leszármazottja a (saját) vérvonalának. De ez vonatkozik Hernádi Gyulára is, aki ugyebár a közkedvelt Bornemissza Gergely ‘fõhõsével’ azonosul, akirõl beláttuk, hogy a szent vérvonal ‘örököse’. Ezek után a standard nyomot végigkövetve nyilvánvalóvá válik: Zelnik József is a Meroving-dinasztiának - esetleg Melkizedek árpádházi vérének, Zsigmond ‘Hollós-Korvin’ vérvonalának, vagy az Anjou-knak? - a leszármazottja, hiszen õ meg a ‘Testamen’ Leonardo da Vincijével, regénye fõhõsével ‘azonos’! A science-fiction mintájára így megalkothatjuk a ‘history-fiction’ (sci-fi helyett hi-fi) mûfaját, - amely mûfajnak kötelezõ visszatérõ motívuma, hogy mindenki aki él és mozog, Jézus vére, azaz a Meroving királyi család sarja. Mintha ez a származás ‘egyébként’ bármilyen elõjogot biztosíthatna bárkinek...!

(Némi magyarázatul: 1301-ben az Árpád-ház kihalása után több trón-igénylõ lépett fel Magyarországon. A gyõztes a nápolyi Anjou család-ból származó Károly Róbert (1308-1342) lett, aki magyar királyként címerén és zászlóján a két család színeit egyesítette, heraldikailag is jelezve az Árpádokkal való kapcsolatát. Nagyanyja, Mária - magyar királylány volt. Így született meg a magyar Anjou-k szép címere és bannierje az Árpád-ház családi, vörössel és ezüsttel hétszer vágott címerébõl és az Anjou-k francia eredetû kék mezõben elszórt arany-liliomos címerébõl. Mint láttuk korábbról: az Anjou-k királyi családja ‘a tágabb értelemben vett’ Meroving-dinasztia szerves része. Idézet Duray Miklósnak 1997. március 15-ikén elhangzott beszédjébõl: „A cél a török provinciából, majd a Habsburg-olvasztótégelybõl való ki-lépés és önálló újraintegrálódásunk Európába - volt. Oly Európában, amely a mohácsi vész idején hat meghatározó hatalomból állt, ezek egyike volt a magyar királyság. A reformkorban a tét kimondatlanul is ez volt: az Árpád-háziak, az Anjou-k és Korvin Mátyás nyomdokain kell haladni. A tét tehát semmivel sem volt több és kevesebb, mint az, ami ma áll elõttünk: felzárkózás az idõközben ugyan megváltozott arculatú Európához, de ahol nekünk történelmileg öröklött helyünk van, elsõsorban Szent István jóvoltából.”)

De Zelnik József ‘Testamen’-regényét egy másik, sokkal regényesebb (vér)vonulat is jellemzi. Tudniillik: a fõhõs(ök) s az író duplikált ön-azonossága! Zelnik József igazából ugyanis hol Leonardóval, hol Mefisztóval azonos(ul); - ami egyrészt azt jelenti, hogy az ellentét-pár mindkét oldalán õ áll (vagyis mindenképpen ‘õ gyõz’!), másrészt azt, hogy az egymással is ellentétben álló felek egyaránt s együtt is szembe helyezked(het)nek Jézus Krisztussal, életútjával és küldetésével, ami alapvetõ szabadkõmûves (lásd: Jacques de Molay ‘vallomását’!) meg-nyilvánulás, illetve kötelezettség. Ám Zelnik ‘regényszövési’, selyem-gombolyítási technikájában ezen keresztül másik, mélyebb történelmi felismerés, az összefüggések kiterjedtebb alkalmazása is érvényesül, - ti. a Rothschild-technika! Közismert, hogy Napóleon francia seregét és Wellington angol haderejét is egyformán a Rothschild-bankházak hiteleibõl fegyverezték fel; tehát Waterloonál sem az angolok gyõztek, hanem a háttér-pénzhatalom. Most kiterjesztve az analógiát: Zelnik hi-fi-jében akár Mefisztó, akár Leonardo (akár a Sátán, akár a Prieuré de Sion) kerekedik felül, mindenképpen ‘az eszme gyõz’, - Jézussal szemben. Mint ahogy az egész könyvnek éppen az a célja, hogy azon kevesek szilárdnak hitt Krisztus-hitét is megingassa, akikben a Sátán ezt a rombolást eddig még nem tudta keresztül vinni. Idézet az ‘IGEN’ címû katolikus havilapból (az internetrõl), a ‘Szabadkõmûvesség a globális világban’ címû, 16 nyomtatott oldalas írásból: „Miért is e gyûlölet? Van rá racionális, bár nehezen bizonyítható magyarázat! A páholyok egyházellenes és ami még sajnálatosabb, Jézus szerepét megkérdõjelezõ alapmagatartása. (...) A modern szabadkõmûvesség még születése évtizedében s azóta is konzekvensen megtett mindent, hogy katolikus gyökereit kitépje, felejtesse. A fiatal magyar kutató, Péter Róbert a londoni nagypáholy levéltárát kutatva elemezte a páholyban lezajlott puccsszerû vallási átalakulás folyamatát. Ezzel igazolta a tézist, hogy a modern szabadkõmûvesség, amely 1717-re teszi születésnapját, természetes vallás. Az alábbiakban összegezem kutatásának eredményeit. Hogyan jutott hozzá Péter Róbert vagy Kiszely Gábor ‘bennfentes információkhoz’? A nyolcvanas évek botrányai, különösen Stephen Knight ‘A Testvériség’ címû könyve (1984.), annyira felkavarta a brit közvéleményt, hogy a nagymester Kent hercege (II. Erzsébet királynõ unokatestvére) kénytelen volt nyitást kezdeményezni ‘a profán világ’ felé. Ennek része volt levél-tárak megnyitása a kutatók elõtt, ami lehetõvé tette Péter eredeti forrásokon alapuló tanulmányát is. (...) A kõmûvesek a páholyukon kívül ‘gyakorolhatták’ a vallásukat, amelyhez a külvilág szemében változatlanul tartoztak - akkor is, ha nem anglikán protestánsok, vagy zsidók voltak -, de a páholyon belül a korszellemnek megfelelõ ‘modern’ deizmusnak hódoltak. A deisták ‘úgy vélekednek Istenrõl, mint a világegyetem alkotmányos fejedelmérõl, aki egy örök s meg-változtathatatlan törvény szerint cselekszik’. (Innen ered a szabad-kõmûvesek ‘saját isten-meghatározása’: „a Világegyetem Nagy Építõ-mestere”.) Emellett a deisták többé-kevésbé egészében tagadják a kinyilatkoztatás szükségszerûségét és igazságát; azt állítva, hogy az emberi értelem kezdetektõl fogva képes volt elégséges, bár szükség-szerûen tökéletlen isteni idea és a minden emberre vonatkozó alap-kötelességek megalkotására. A leginkább becsben tartott kõmûves gondolatokat a rituálékban és szónoklatokban úgy fejezték ki, hogy ezek természetesek és univerzálisak legyenek, azzal a szándékkal, hogy a páholyok ‘majdan az egész földkerekségen elterjednek, egy-szer majd minden emberhez eljutva’. Péter Róbert itt közvetve nem kevesebbet állít, minthogy a szabadkõmûvesek - tudatosan vagy sem - kezdettõlfogva arra törekedtek, hogy képesek legyenek a sok fenn-álló vallást egyetlen-eggyel pótolni: a magukéval, amely (mint azt kimutatja) ‘természetes vallás’. Péter szavaival: „A szabadkõmûves vallás már a kezdetek kezdetétõl létezik, és mindaz, ami az idõk folyamán rárakódott, pusztán babona.” (...) Ezek és a hasonló kissé gyanús deista klubok adták a páholyoknak az ideológiát, - míg a korábbi, funkciójukat vesztett ‘katolikus’ páholyok a szervezeti keretet. Elõbb puszta fedõszervek lehettek, majd, miután a deisták belül átvették az uralmat (olyannyira, hogy a múltjukat is ‘végképp eltörölték’): a páholyok elsõ mûhelyei és modelljei lettek a lassú vagy céltudatos átalakításnak, amely elõbb a brit társadalmat tette ‘posztkereszténnyé’, majd egész Európáét. (...) James Anderson - a Pantheisticon kiadásának évében, 1720-ban - elégette a középkori okmányokat, hogy ‘ne kerüljenek idegen kézbe’. Ezek után elindult a keresztény gyökerek fokozatos és céltudatos eltávolítása, amelyre a hagyománytisztelõk szakítással válaszoltak. A hagyományszeretõk egyesültek az újítókkal; az egyesülés ára az elkereszténytelenedés lett. „A régieknek fel kellett áldozniuk kereszténységüket.” Minden jel arra mutat, hogy a katolikus egyház hamar felismerte a történet dinamikáját és gyorsan reagált - a ‘testvérek’ kiközösítésével. Az idõ a Szentszéket igazolta: ami a páholyokon belül modellszerûen lezajlott, idõvel világméretekben is megismétlõdött. A kettõs tagság tilalma - senki sem lehet egyidõben katolikus és szabadkõmûves! - megakadályozta azonban, hogy a katolikus világ is szimpla deista filozófiává fokozza le a Szentháromságba vetett hitet. (...) A Knight és Lomas-féle ezoterikus szabadkõmûvesség-ideológia (‘A második Messiás’ címû könyv) szerint a szabadkõmûvesség legfõbb feladata Krisztus szerepének újjáértékelése. A feltámadás puszta rítus: íme az igazi üzenet. Ezt ‘narratív teológiának’ is nevezhetjük, amely ‘felfedi a szabadkõmûves titkokat’, hogy végre a profánok is ‘meg-értsék’: Jézus nem Isten Fia, és a valódi, igaz vallás, az õsi titkok letéteményese a szabadkõmûvesség.” (Írta: Kiss Ulrich)

6.7. A Perzifal lovag: Arimatheai József vérvonala

A szabadkõmûves (templomos) ‘szenvedés-történet’ egyik nélkülöz-hetetlen ‘folyománya’, miszerint Arimatheai József, Jézus apostola - valójában titokban ‘szabadkõmûves’ volt. Idézet következik Knight és Lomas ‘A második Messiás’ címû könyvébõl: „Az utóbbi idõben egy-egy fura leletre vonatkozóan sokan állították, hogy felismerik benne a Szent Grált, amelyet állítólag Jézus az ‘utolsó vacsorán’ használt ivóedényül. Megállapítottuk, hogy a Grál nem egy meghatározott dolog. A Grál keresése egy metafora, mégpedig a teljesíthetetlen fel-adat metaforája. (...) A legismertebb legenda szerint a Grál a szent edény, amit Jézus használt az utolsó vacsorán, s amelybe Arimatheai József összegyûjtötte a Megváltó keresztre feszített testének vérét. Az is József volt, aki megõrizte az ereklyét. Késõbb, mikor Britanniába költözött, magával vitte azt, mely szintén generációról generációra öröklõdött a családjában. (...) Érdekesnek találtuk azt a történetet is, mely azt meséli, hogy létezett egy másik ‘apostoli örökség’, amelyik Arimatheai József családjában szállt apáról fiúra. Sõt, a legendából azt is kiérezhetjük, hogy ez a család rendelkezett egy bizonyos titkos információval (tudással), melyrõl az egyháznak nem volt tudomása. Elõfordulhat, hogy József ‘abba a papi csoportba’ tartozott, amelyik Európába menekítette tudását. Más meghatározások viszont egyáltán nem kehelyrõl mesélnek. Az egyik szerint a Szent Grál az a kõ, amin királyokat koronáztak. A másik szerint a Grál könyv, ami Krisztus titkos tanait tartalmazza. (...) Ha a Rex Deus családok tervezték el Jeruzsálem bevételét, és õk küldték a városba a templomosok kincs-keresõ társaságát, akkor biztosak lehetünk abban, hogy a Rex Deus vérvonal bekerült az angol uralkodóházba is (!), mégpedig II. Henrik személyében. Õ volt az elsõ király a Plantagenet dinasztiából, mely dinasztia több mint 300 évig ült Anglia trónján. (...) II. Henrik fia volt a leghíresebb keresztes lovag, Oroszlánszívû Richárd, aki 1187-ben a harmadik keresztes hadjáratot vezette Szentföldre, hogy vissza-vegye a Szaladin szultán által elfoglalt területeket. (...) Arthur király és a Grál története nem véletlenül született meg, hanem egy jelentõs és ellenõrzött folyamat termékeként. Ezt az európai vezetõ családok irányították, különösen azok a famíliák, melyek kapcsolatban álltak a templomosokkal. A mesék arra épülnek, hogy a középkori Európát valamifajta rokoni ág köti Jézushoz. Graham Phillips Grál-kutató írja: „Minden írás, mely a Grállal foglalkozik, erõsen kötõdik azon Parceval lovag családjához, aki Arimatheai József egyenes ági le-származottja volt. Az írók jelentõs terjedelemben ecsetelik a család-fát, és annak jelentõségét. Józsefet állítólag maga Krisztus nevezte ki a Grál õrzõjének. Itt rejtõzik a Grál valós jelentõsége; az, hogy ez a tárgy nem más, mint egy második (szándékú) apostoli örökség látható és tapintható szimbóluma.” Felvettük a kapcsolatot Graham Phillips-sel, aki érdekes nézõpontból világította meg elõttünk a Grál-mítoszt: „A Grálról szóló történetek azt írják, hogy Jézus a világ elsõ miséjén, az utolsó vacsorán használt kupáját nem Péternek, hanem Arimatheai Józsefnek adta. A középkori egyházfõk (pápák) szemében ez a kijelentés egyenlõ lett volna az eretnekséggel. Mivel, ha valaki megkaphatta a kupát, az nem lehetett más, mint Szent Péter, s ha a történet valós alapokon nyugodna, akkor a Grál most is a pápák tulajdonában lenne. (...) Mind a Didcot-, mind a Volgate verzióban is szerepel, hogy Krisztus bevezette Józsefet ‘az õ titkos szavaiba’. (...) Mindegyik Grál-mese világosan tájékoztat arról, hogy létezik egy tiszta apostoli vérvonal, mely Arimatheai Józseftõl indult, és családjában öröklõdik tovább. Valamint arról szól, hogy ezen vérvonal tagjai titkos tudással rendelkeznek, mely rejtve van még az egyház elõtt is.” (...) Az eredeti Arthur-és Grál-történetek teljes mértékben ellentmondtak az egyház tanításainak, és csak idõ kérdése volt, hogy mikor és milyen lépéseket tesz majd a papság e nemkívánatos legendák ellen. Az egyháznak mindig megvolt a sajátos módszere az ilyen problémák kezelésére: vagy eretneknek bélyegezték ezeket a gondolatokat, vagy pedig átformálták ezeket s kanonizálták, azaz felvették saját tanaik közé. (...) Az egyház úgy oldotta meg a legendák problémáját, hogy a saját normáihoz igazította ezeket a történeteket. Ezt a munkát a ciszterci barátok végezték. Az ilymódon keresztényire kozmetikázott történeteket ‘Vulgate-ciklus’ néven adták közre. A Grál-legenda gyanús részeit elhagyták, és egy egyházilag el-fogadható ‘új’ történetet kreáltak, amelyben a korai kelta lovagok jó katolikusokként jelennek meg az olvasó elõtt. (...) Az egyház hatalma a XIV. századra mélyre hanyatlott. A Grál-történetek az emberek körében a templomosokhoz kötõdtek, akiket a Szent Grál õrzõinek tartottak. Az egyház bajban volt; szinte már a túlélésért küzdött. (...) Arthur történetének vázlata megegyezik a Rex Deus családok mitikus históriájával. A Szent Grál-legenda pedig Arimatheai József apostoli örökségét meséli el, mely megdöntötte Szent Péternek a Vatikán által hirdetett prioritását.”

7. Dávid királyi vérvonala

7.1. A Meroving-dinasztia

Idézet Jim Marrs: ‘Titkos uralom’ könyvének ‘A Merovingok’ címû fejezetébõl:

„A frank Meroving-uralkodóházat a tradíció a mai Franciaország elsõ királyi nemzetségeként tartja számon. Franciaország a nevét a frankokról kapta, és elsõ királyukat, Franciót Noé leszármazottjának tartották. Francio nemzetsége a legendás Trója városából vándorolt el, Északnyugat-Törökországból, magával hozva Galliába a királyi vérvonalat. A letelepedésük helyét - szülõvárosuk után - Troyes-nak nevezték el. A ‘Meroving’ szó Meroveusra (másképp Merowig vagy Merovech) utal, I. Childeric száli frank uralkodó atyjára. A kutató Gardner szerint Meroveus az apján, Chlodión és Arimateai Józsefen keresztül Jézusig vezette vissza családfáját. ‘A részletes korabeli fel-jegyzések ellenére Meroveus király származása furcsán összekavarva jelenik meg a szerzetesek krónikáiban. - írja Gardner. - Meroveus Chlodio törvényes fia volt, ám Priszkosz Rhetor történetíró szerint mégis egy Bistea Neptunis (tengeri szörny) nevû rejtélyes teremtmény nemzette. (...) Meroveus királyban és papi örököseiben nyilvánvalóan volt valami különleges, hiszen megkülönböztetett tisztelet övezte õket, és híresek voltak ezoterikus és okkult tudásukról.’ (...) Egyes szerzõk feltételezik, hogy a ‘tengeri szörny’ története annak a felfogásnak a hibás értelmezésébõl fakad, hogy Meroveus félig hal volt, a hal pedig a Krisztust jelképezõ egyik legrégebbi szimbólum. Gerard de Sede, francia szerzõ kijelentette sokakat megdöbbentve, hogy a Merovingok valójában földönkívüli teremtmények leszármazottai voltak, akik az õsi izraeliták egy kiválasztott csoportjával keveredtek. Ez a feltevés összecseng David Wood elképzelésével, miszerint a királyi vérvonal, és maga az egész emberiség egy földönkívüli ‘felsõbbrendû faj’ le-származottaiból áll. (...) A Sioni Rendház ‘Titkos aktái’ szerint a Merovingok õsei zsidók voltak. Picknett és Prince úgy tudja, hogy a Merovingok valójában ‘Benjámin elveszett törzse, kik elõször Görög-országba, majd Németföldre vándoroltak, ahol sicamberekként (õk a frankok) váltak ismertté’. Mások kiemelik, hogy a térségben oly nagy volt a keveredés, hogy a ‘gót’ és a ‘zsidó’ kifejezés egyet jelentett. A ‘Titkos akták’ arról tudósítanak, hogy Jézus és Mária-Magdolna utódai Dél-Franciaországban letelepedve házasságokat kötöttek a sicambriai frankokkal és így megalapították a Merovingok királyi nemzetségét. A Rendház tagjai szerint a Sauinére által Rennes-le-Chateau-ban megtalált papírtekercsek olyan genealógiai tényeket tartalmaztak, amelyekben a Meroving-nemzetség egészen Európában ma élõ leszármazottjaikig nyomon követhetõ (beleértve a titokzatos Pierre Plantard-t is). (...) Septimania elsõ királya egy zsidó születésû frank nemes, Theodorik volt (a Grálról szóló legendák ‘Aimeri’-ként említik), akit ‘Kis Pippin és a bagdadi kalifa is Dávid királyi házának magjaként ismert el’. Sokak szerint maga Theodorik is Meroving volt. „Jézus Júdea törzsébõl és Dávid királyi házából származott. Úgy mondják, Magdolna Franciaországba magával vitte a Grált: ti. a ‘Sangraal’-t, vagyis a ‘királyi vér’-t (mai francia nyelven a ‘Sang Royal’-t)” - írta Baigent, Leigh és Lincoln, majd így folytatták: „És a VIII. században Dél-Franciaországban volt egy Júdea törzsébõl és Dávid királyi házából való uralkodó (Gellone, Theodorik fia), akit a zsidók királyának neveztek. Ez az uralkodó nemcsak hithû zsidó, hanem Meroving is volt.” I. Khlodvig 496-ban áttért a keresztény hitre, miután katolikus felesége, Klotilde ösztönzésére egy sorsdöntõ és végül gyõzelmet hozó csatában Jézus segítségét kérte. Ez akkor történt, amikor az ariánusokkal folyamatosan harcoló római egyház befolyása éppen hanyatlóban volt. Az arianizmus Arius alexandriai pap után kapta nevét, s azt tanította, hogy Isten teremtett mindent, beleértve Jézust is, aki ezért nem Isten, hanem mennyei tanító - Messiás. Ez a nézet, amelyet a dél-franciaországi Magdolna-tradíció is megerõsíthetett, jelentõs népszerûségre tett szert abban az idõben. Az arianizmus megfékezésére Nagy Constantinus római császár Kr.u. 325-ben összehívta a niceai zsinatot. Amikor Arius kiállt, hogy meg-védje tanait, valaki ököllel arcába csapott. A római egyház szigorú ellenõrzése alatt álló zsinat kinyilatkoztatta, hogy Isten az Atya, a Fiú és a Szentlélek Szentháromsága; Ariust és követõit számûzték. ‘Most már csak két tárgya lehetett az imádatnak - írta Gardner -: az isteni Szentháromság, illetve maga a császár, aki az új megváltóként lépett elõ. Aki ezt a legkisebb mértékben is vitatta, rögvest eretneknek nyilvánították. Azokat a keresztényeket, akik Jézust továbbra is ‘a Messiás Krisztusként’ tisztelték, - a birodalmi egyház pogányoknak bélyegezte.” A római rendeletek ellenére az arianizmus továbbra is nagy hatású maradt Nyugat-Európában. „Ha a Khlodvig elõtti korai Merovingok egyáltán nyitottak voltak a kereszténységre, feltehetõen a szomszédos vizigótok és burgundok ariánus kereszténysége állt a legközelebb hozzájuk” - jegyezte meg Baigent, Leigh s Lincoln. Majd amikor Khlodvig megkeresztelkedve a katolikus hitre tért, katonáinak közel a fele követte példáját. „Ezután egy nagy megtéréshullám vette kezdetét, ami gyakorlatilag megmentette a római egyházat az egyéb-ként elkerülhetetlen összeomlástól - írta Gardner. Ha Khlodvig király nem keresztelkedik meg, bizony könnyen elképzelhetõ, hogy ma a Nyugat-Európában uralkodó vallás az ariánus kereszténység lenne, és nem a katolicizmus.” A római egyház ezután Khlodvigot az ‘új Contastinusnak’ kiáltotta ki, és hûséget fogadott neki s utódainak - igaz, ezt hamarosan megtagadta. Khlodvig 511-ben bekövetkezett halálakor birodalmán 4 fia osztozott: Theodorik, Chlodomer, Childe-bert és Chlotar. A Meroving-királyok jelvénye a hal (itt is Jézus jel-képe), Júdea oroszlánja (ami szintén a héber örökségre utal) és a liliom (a francia uralkodóház késõbbi szimbóluma) volt. A testvérek közti viszályok ellenére a Meroving-birodalom egyre inkább terjedt: magában foglalta a földközi-tengeri partvidéken a Provence illetve Spanyolország között fekvõ Septimaniát, s északra Szászországig, - keletre pedig Bajorországig nyúlt. 561-re a birodalmat Khlodvig unokái, - I. Charibert, Guntram, Sigibert és I. Chilperich osztották fel maguk között. A testvérek elõdeikhez hasonlóan intrikáltak egymás ellen, ami meggyengítette a birodalmat, és ezt a szomszédos államok hamar kihasználták. I. Chilperich fiának, II. Chlotarnak sikerült a birodalom egységét valamelyest visszaállítania 613-ra. Az õ fiát, Dagobertet viszont 5 éves korában elrabolták, és az írországi Dublin közelében (!) álló monostorba vitték. Itt taníttatták; késõbb pedig nõül vette Matilde kelta hercegnõt. Miután váratlanul (!) visszatért Franciaországba, elõdeinél is hatásosabb lépéseket tett a Meroving uralom megszilárdítására; - ámde 679-ben egy vadászat alkalmával Heristali Pippin kíséretének egy tagja meggyilkolta. Pippin Dagobert saját tisztviselõje volt, aki szoros kapcsolatokat ápolt Rómával. A pápai hatóságok - Gardner szerint - szándékosan összezavarták a Merovingok történetét, hogy saját hatalmukat és tekintélyüket meg-õrizzék. „Ez pedig elkerülhetetlenül ahhoz vezetett, hogy a Dagobert életérõl szóló leírásokat úgy eltüntették, - szinte még a krónikákból is teljesen hiányzik. Életének a valódi adatai még ezer évig rejtve maradtak a nyilvánosság elõtt. Ekkor derült ki, Dagobertnek volt egy Sigebert nevû fia, aki 679-ben megmenekült Pippin háznagy karmai közül. Apja megöletése után Sigebertet anyja languedoc-i házába, Rennes-le-Chateau-ba vitték. (...) Idõvel a Sigeberttõl származó trónfosztott Meroving-vévonalból megszületett a híres keresztes lovag, Gottfried Bouillon, a Szent Sír Védelmezõje.” - írta Gardner. Itt egy újabb kapcsolat érhetõ tetten a Sioni Rendház, a templomos lovagok és a jézusi vérvonalról szóló korábbi hagyományok között. Ahogy Baigent, Leigh és Lincoln rámutattak: „Noha a Meroving királyi vért szentnek, csodás és isteni természetûnek tartották, egy helyen sem utaltak rá nyíltan, hogy az valójában Jézus vére volt.” Kétségtelen azonban, hogy a kapcsolat kimutatható; bizonyíték erre, hogy a zsidó frankok, illetve a Meroving-származású Dagobert és Guillem de Gellone között is létezik egy kapocs, mégpedig az, amely szerint Eusztách (Boulogne elsõ grófja és Gottfried Bouillon nagy-apja) egy bizonyos Hugh de Plantard-tól származott. „Gottfried-del pedig egy olyan uralkodóház és ‘királyi tradíció’ kezdõdött, amely azáltal, hogy ‘a Sion sziklájára’ építtetett, egyenlõnek számított a Franciaország, Anglia és a német birodalom felett uralkodó királyi családokkal.” - tette hozzá Baigent, Leigh és Lincoln. „Az uralkodó-házak között létrejött szövetségek és házasságok révén ehhez az ághoz tartozott Gottfried Bouillon is (...) és számos más, múltbéli és jelenlegi nemesi vagy királyi család: a Blanchefort, a Gisors, Saint-Clair (Angliában Sinclair), a Plantard és a lotharingiai Habsburg-ág.” Dagobert halála után újabb rivalizálás vette kezdetét. A fenn-maradó Merovingoknak át kellett adniuk a hatalmukat a háznagyi rangban lévõ udvari tisztviselõknek, kik köztudottan a katolikus egy-ház befolyása alatt álltak. Kr.u. 750-ben az utolsó Meroving királyt, III. Childeric-et az egyik háznagy, Kis Pippin eltávolította trónjáról, és megalapította a Karoling-házat, amely apjáról, Martell Károlyról kapta nevét. „A Meroving-monarchia szigorúan a dinasztikus elv szerint mûködött - írta Gardner -, de ezt a hagyományt elõrelátható módon, Róma azon nyomban eltörölte, amint lehetõsége nyílt rá, hogy a pápai hatalomnál fogva királyokat válasszon. (...) Az egyház régi terve vált így valóra, és ettõl kezdve a királyok kizárólag a saját magát kiváltságokkal felruházó Róma jóváhagyásával, koronájával uralkodhattak. A Meroving-uralkodók nem gyakorolták hatalmukat országuk felett, és nem vettek részt aktívan a politikában. Inkább azt tanulmányozták lelkesen, hogy az õsi tradíciók szerint mi a helyes uralkodás gyakorlata, és Dávid fiát, Salamon királyt tekintették a példaképüknek. Elgondolásaikat túlnyomórészt az Ótestamentumra alapozták; a római egyház ennek ellenére hitetlennek nyilvánította õket.” Az eretnekség vádját figyelmen kívül hagyva is nyilvánvaló, miért félt a korai egyház a Merovingoktól. Ha örökségük valóban ‘Dávid királyi házához’ és fõképp Jézushoz kötötte õket, - egyértelmû fenyegetést jelentettek az egyház és késõbb az európai uralkodóházak által megfogalmazott teológiára nézve. „A Thule Társaság (!) célja kezdetben az volt, hogy Jézus valamely leszármazottját - ‘vagyis’ egy Merovingot - Európa trónjára ültesse. Hitler azonban uralomra kerülése után leállította ezt a tervet.” - írta Henry. Számos mai író elõtt a friss kutatások és kiadványok fényében a következõ kép tárul ki egyre világosabban: Jézus keresztre feszítését követõen Mária-Magdolna, a felesége Dél-Franciaországban telepedett le Jézus gyermekeivel. Itt a nagy helyi zsidó közösségben élve megõrizték az eredeti vérvonalat, majd az V. században házasság útján bekerültek a frank királyi családba és megalapították a Meroving-uralkodó-házat. A római egyház kezdetben hûséget fogadott a dinasztiának, minthogy teljesen tisztában volt messiási eredetével. Ám az egyház vezetõi félelemmel és féltékenységgel tekintettek a papi és politikai vérvonalból származó uralkodóházra, ami Dagobert megöletéséhez és III. Childerich trónfosztásához vezetett, annak érdekében, hogy Róma kiterjeszthesse uralmát a késõbbi Franciaország egészére. E cselszövés során végig felbukkannak a Plantard-ok, a Bouillon-ok, a templomos lovagok és a Sioni Rendház. A XII. századra ezek az õsi családok, saját múltjuk teljes tudatában, expedícióra indultak Jeruzsálembe (ha ugyan nem éppen õk szervezték meg az egész elsõ keresztes hadjáratot), azzal a céllal, hogy Salamon temploma alól megszerezzék a családjuk származását rejtõ iratokat. Közben meg-alapították a titkos Sioni Rendházat, és fedõszerveként a templomos lovagok rendjét. Ekkor még valóban a Meroving-királyság vissza-állítása lehetett a fõ céljuk. A templomosok minden jel szerint meg-szerezték a templom kincsét - lett légyen az csak néhány történelmi feljegyzés, vagy valami nagyobb jelentõségû lelet, mint például az ószövetségi frigyláda vagy akár Jézus mumifikálódott teste. Bármi is volt, hazaszállították Rennes-le-Chateau környékére, s a kincsek olyannyira megerõsítették a katarokat hitükben, hogy az életüket is készek voltak feláldozni meggyõzõdésükért. Mivel a templomosok kevésbé voltak áldozatkészek, vallási tanaikkal együtt inkább bele-olvadtak más titkos társaságokba. Az évek során több kísérletet is tettek arra, hogy Franciaország trónját valamely Meroving-utódnak szerezzék meg, de csak egyszer, a XVIII. században jártak közel a sikerhez. Baigent, Leigh és Lincoln így írtak errõl: „A Habsburg királyi családba való beházasodásával a lotharingiai uralkodóház (mely a Merovingoktól származott) megszerezte Ausztria, illetve a Nyugat-Római Birodalom trónját, mely államképzõdmény csak 1806-ban szûnt meg végleg. Amikor Lotharingiai I. Ferenc német-római császár leánya, Marie-Antoinette, Franciaország királynéja lett; a francia trón is már csak egy-két nemzedéknyi távolságra volt. Ha nem tör ki a francia forradalom, a lotharingiai Habsburg-ház az 1800-as évek elejére közel kerülhetett volna ahhoz, hogy átvegye az uralmat egész Európa felett.” (Lehet, hogy ezért tört ki?! - Cz. L.)

7.2. A Habsburgok és a Német-Római Császárság

„A Habsburg-dinasztiát a Sioni Rendház szerves részeként tartották számon s még a Rothschildokkal is kapcsolatba hozták II. Albrecht (más néven Archibald) révén, aki Barbarossa Frigyes német-római császár második fia volt. A család eredete egy ‘Habichtburg’ avagy Habsburg (‘Sólyomvár’ - !) nevû svájci birtokhoz nyúlik vissza, amit Strasbourg püspöke építtetett 1020-ban. A Habsburgok ügyesen ki-számított házasságok révén Európa leghatalmasabb uralkodóházává váltak. Miksa osztrák fõherceg, Mexikó császára szintén Habsburg volt, hasonlóan V. Károly német-római császárhoz. Feltehetõ, hogy történt még egy kísérlet a Német-Római Birodalom feltámasztására a XIX. század vége felé. A francia szerzõ, Jean-Luc Chaumeil szerint a Rennes-le-Chateau-i rejtély számos szereplõje - beleértve Sauniere-t is - a skót rítusú szabadkõmûvesség egyik szupertitkos csoportjának tagja volt, amely (a korábbi illuminátusokhoz hasonlóan) teozófián és gnoszticizmuson alapuló európai únió megteremtésén fáradozott (!!!). A társaság neve ‘Hieron du Val d’Or’ volt, célja pedig a Kül-kapcsolatok Tanácsáéhoz és a Trilaterális Bizottságéhoz hasonló: létrehozni egy olyan világméretû, isteni renden alapuló rendszert, ‘melyben az országok csupán tartományok lennének, vezetõik pedig csupán egy globális okkult elitkormány helytartói.” A kutatók nagy részében ez egy korai ‘Új Világrend’ képét idézi fel. Baigent, Leigh s Lincoln úgy véli: „A XIX. század során a Sioni Rendház a szabad-kõmûvességen és a ‘Hieron du Val d’Or’-on keresztül megpróbálta modernizált formában újjáéleszteni a Német-Római Birodalmat, vagyis létrehozni egy ‘teokratikus’ Európai Egyesült Államokat, amelyet a Habsburg-ház és a radikálisan megreformált katolikus egyház együttesen irányítana.” A kísérlet, úgy látszik, a XX. századi események hatására megfeneklett. (Addig is Habsburg Ottó, ‘örökös’ osztrák-magyar trónörökös, Páneurópai Mozgalom elnöke, Jeruzsálem Királya, egykori magyar legitimisták álom-hercege ‘Európa lézengõ rittere’ marad, akinek a szél elfútta a kalapját (koronáját), és nem tud olyan kecsesen futni utána, hogy ne váljék nevetségessé. - Cz. L.)

7.3. A világösszeesküvés központja: a Sioni Rendház

(...) Nyilvánvaló, hogy az összeesküvések e homályos és szövevényes hálója a valóságnak egy olyan szintjére utal, amellyel a napi sajtó nem foglalkozik. Baigent, Leigh és Lincoln kijelentették: „Kétségbe-vonhatatlan bizonyítékok állnak rendelkezésünkre egy szervezett és egységes keretintézmény létezésérõl, amely összehangoltan dolgozik a háttérben, gyakran más szervezeteket használva álcaként. Ezt a keretintézményt sehol nem nevezték meg nyíltan, de minden jel arra utal, hogy valójában ez a Sioni Rendház.” Ezután eltöprengtek a Rendháznak ‘az európai ügyek sötét alvilágával’ összefüggõ rejtett tevékenységén, „ahol átfedés van a maffia, a titkos társaságok és a hírszerzõ ügynökségek között, ahol a befolyásos üzleti körök össze-fognak a Vatikánnal, ahol hatalmas összegeket költenek homályos, titkos ügyletekre, ahol a politika, a vallás, a kémkedés, a pénz-hatalom és a szervezett bûnözés között húzódó határvonalak lassan összemosódnak és egyetlen zavaros érdekterületté válnak, melyben Európa kereszténydemokrata pártjai, az európai egységet célul tûzõ különféle mozgalmak, királypárti klikkek, újfajta lovagrendek, a szabadkõmûves szekták, a CIA, a Máltai Lovagrend és a Vatikán egy hatalmas örvényben egyesülnek ideiglenesen valamilyen közös cél érdekében.” Eddig még azonban senkinek - legkevésbé a három fáradhatatlan kutatónak, Baigent-nek, Leigh-nek és Lincoln-nak - nem sikerült pontos fogalmat alkotni a Rendház és az azt körülvevõ titkos csoportok mibenlétérõl a rengeteg hamis dokumentum, ellent-mondásos állítás és a homályba veszõ múlt miatt. „A Sioni Rendház kezdett egyfajta hologramhoz hasonlítani, melynek képe prizma-szerûen aszerint változott, hogy milyen irányból esett rá a fény és a tekintet - írták 1986-ban. - Egyik szemszögbõl befolyásos, hatalmas és vagyonos nemzetközi titkos társaságnak látszott, melynek tagjai a kultúrális, a politikai és a pénzügyi élet kiemelkedõ alakjai. Más oldalról nézve viszont zseniálisan kitervelt szemfényvesztésnek tûnt az egész, amelyet egy kis csoport talált ki valami homályos célból. Bizonyos szempontból talán mindkettõ egyformán igaz.” (...) Egyes kutatók úgy vélik, a Sioni Rendház képviseli a mai hatalmi piramis csúcsát, és fogékony szabadkõmûveseket hív a tagjai közé a rózsa-keresztességen keresztül. Az új Európai Únió pedig - akár ez volt az eredeti elképzelés, akár nem - annak az egységes Európáról szóló el-képzelésnek a hû mása, amelyet az Új Világrend vezetõi és a Sioni Rendház megálmodott.”

7.4. A Szent Grál szabadkõmûves titka

Aki a mai modern világban nyitott szemmel és füllel jár, éles ésszel az igazságot keresi; ugyanakkor tiszta szívvel hiszi Krisztust, mert tudja, Krisztus élete, tanítása, küldetése, áldozata, szenvedés-története, majd halála utáni feltámadása a legnagyobb csoda az Univerzumban: az õ megváltó szeretete az egyetlen reménység, amiért ezt a skizofrén, és szélmalomharcokkal, kudarcokkal terhes rövidke földi életet végig-élni egyáltalán érdemes; - annak a számára egyrészt nem túl nehéz keresztülnézni a Sátán valamennyi kísértésén, mérhetetlen aljasságán; másrészt a hívõ ember csak kapkodja a fejét, már nem is érti: meddig fokozható még a Gonosz álszent, képmutató színészkedése a Földön?!

Úgy tûnik - a végtelenségig.

Az ember próbatétele egyre magasabb fokozatokra hág; van, aki egy-egy lépéssel mind feljebb kerül a képzeletbeli égi lajtorján a Mennybe vezetõ úton; - s vannak mások, akik az inas fokozattól a harminc-harmadik garádicsig feljutva, mint Jeruzsálem Királya szállnak alá a poklokra, hogy többé emberként már ne is támadjanak fel soha...

A tankönyvekbõl áttekintve sem békés, látszólagos és nekünk elmesélt emberi történelem hátterébõl egy, a fantasztikum birodalmába beillõ paranoid-skizofrén üldözési mánia rémes cselekménye sejlik föl; - a háttérhatalom legkülönbözõbb titkos szervezetei futnak õrült versenyt a Szent Grálért, Jézus Krisztus véréért, vérvonaláért, ma élõ utódaiért, vagy élettelen ‘holttestéért’, esetleg olyan titkos iratokért, amik vagy a mai hatalmasok isteni leszármazását, vagy a Megváltó pusztán evilági fogantatását s küldetését ‘bizonyítanák’. Holott Jézus világosan meg-mondta: a Mennyország ezen a Földön, az életünkben nem teremthetõ meg. Meg kell halnunk, s bûnbocsánatot kell nyernünk ahhoz, hogy feltámadva és üdvözülve a Paradicsomba juthassunk...

Miért mondom, hogy ez a vesszõfutás a Grálért paranoid-skizofrén?

Mert igazából nem az egész emberiség futja ezt a versenyt - az óriási többség csak áll és álmélkodva nézi ‘a nagy felhajtást’ -, hanem csak a megtévesztett, elcsábult lelkek, akiket hatalmába kerített a Gonosz. Ez tehát nem az emberiség vesszõfutása, hanem igazából a Sátáné, aki végtelen sötét és gonosz magányában még a legjobbakat is igyekszik magával rántani a mélybe. Aki az ördöggel aláírta a vérszerzõdést, az persze versenyt fut az idõvel; - mielõtt meghal, szeretné megteremteni magának a földi paradicsomot, s elérni az egyéni ‘halhatatlanságot’. S azért skizofrén e ‘verseny’, mert a Sátán ezt a feketemisét valójában az Isten ellen, Krisztus ellen celebrálja; - az ellen a Megváltó ellen, aki mindannyiunk szívének a legmélyén ott lakik. Meg azért is, mert - ha eddigi olvasmányunkban jól megfigyeltük! - a Gonosznak láthatólag ‘mindegy’, hogy sikerét fia, az Antikrisztus földi trónra felültetésével, vagy Krisztusnak az isteni trónról való ‘letaszajtásával’ éri-e el. A két, látszólag ellentétes irányú ‘sátáni építkezés’ persze egyidejûleg zajlik; gõzerõvel, a gyorsuló idõben, hiszen - mint Jézus mondotta - a Sátán ‘már elítéltetett’, s a földi pünkösdi királyságának napjai meg vannak számlálva. A hajsza Krisztus áldozata megsemmisítéséért folyik...

Vajon mi lehet a Grál? Gyanítom, hogy a Sátán legmeglepõbb hamis színészi alakítása rejlik az istenkísértõ és istenkáromló Grál-történet mögött; - valami végsõ duplafenekû blöff, amely a sátánfattyú trónra ültetését célozza. Valami olyan õs-pogány rémtett, amelynek bevetése csak egyfajta szellemi neutronbombához hasonlítható, ami becsapja a leghívõbb embereket is, hogy Krisztus ‘magára maradjon’, s ne tudja befejezni az emberiség megváltásának szent mûvét. Zelnik József igen magasfokú beavatottságát (33.?) jelzi, hogy tisztában van vele, mi is ez a végsõ ‘mefisztói’ trükk. Mit is írt könyve legutóbbi idézetének a legvégén? 2002-ben klónozni fognak egy nõt. Egy anya megszüli a hasonmását. És ez a hasonmás majd megszüli Demiurgoszt, az Antikrisztust. (A ‘Demiurgosz’ jelentése ‘Idegen szavak’ szótárából: „világteremtõ szellem, a világnak isteni vagy természetfeletti létre-hozója, - annyi mint: ‘kézmûves’.” Az eddig leírtakból kiderül, hogy az idézett definíciónak leginkább a középkori katarok hite felel meg, akik szerint a földi világot a Sátán teremtette. Néha úgy tûnik: igazuk volt! Ám az igazság mégsem ez; s ezt jól tudjuk az Újszövetségbõl. A megváltás - hasonlóan a szeplõtelen fogantatáshoz - megtermékenyítõ isteni közbeavatkozás volt, az egész emberiség érdekében. Krisztus, a földi küldetése beteljesítése után visszatért az Atyához, aki a világot mindenestül teremtette, - s kvázi ‘magára hagyta’ az embereket, hogy az általa elültetett mag megfoganjon, kicsírázzék, szárba szökkenjen, s a virágzás után bõséges termést, gyümölcsöt hozzon. Visszatéréséig interregnumot hagyott maga után, mialatt kifejlõdött a Sátán uralma. ‘Kézmûves’ meghatározás szerint: a Sátán az elsõ szabadkézmûves.)

Ha valaki azt hinné, hogy ez az egész, úgy, ahogy van, nem egyéb a már definiált history-fiction-nél és a Grál utáni történelmi vesszõfutást lazán besorolja például az ‘Ómen’-filmek közé; - az hatalmasat téved.

De mégis, mi lehet a Grál? Következtessünk indirekt módon, hátulról elõre, - a legvalószínûtlenebbtõl a valószínûig. Titkos iratok, amelyek Krisztus élettörténetét merõben más (az ismerttel abszolút ellentétes) megvilágításba helyeznék, nem lehetnek, - mert az 1940-es években megtalált kumráni tekercsek máig megfejtett tartalma is szinte teljes egészében a Szentírás ismert szövegét támasztja alá. Krisztus holtteste nem lehet, mert Jézus feltámadott, és mint Isten-ember, az üdvözült testében tért meg az Atyához; ‘holtteste’ így e földben nem nyugszik. Ha mégis a holttestét ‘keresik’, annak nagyon nyomós oka lehet, ami hamarosan ki is derül. Õszintén szólva azt sem tartom valószínûnek, hogy a Grál valami elvont értelmet fedjen, - mint például ‘származás’, ‘vérvonal’ vagy ‘az egész emberiség’; pláne, ‘ami megtalálhatatlan’! A legvalószínûbbnek azt tartom, hogy a Grál ‘fizikai létezõ’, vagyis az, aminek a legenda leggyakrabban, legkonkrétebben, valószerûen említi - tehát a Jézus Krisztus kifolyt vérét felfogó kehely, edény; de tulajdonképpen ez is egyfajta szimbolizmusra hajlamos és földhöz ragadt ‘szabadkõmûves megközelítés’, mert a Grál: Krisztus vére!

7.5. A klónozott ‘Madonna’

Induljunk ki abból, hogy az eddig elmondott, keresztbe-kasul egymást keresztezõ, összegabalyodó szálakból font történelmi cselekmény mit is vár el a Grál megtalálásától? A válasz ily’ megdöbbentõ: valamely, elõre legyártott világuralmi terv (‘építési tervrajz’) megvalósításának tökéletes, utólagos legitimációját. Olyan legitimációját, amellyel még a legbigottabb keresztények sem ellenkezhetnek tovább. Olyan ördögi terv legitimációjáról van szó, amely a transzcendens, isteni vérvonal felhasználásával egy nagyon is földi, egyközpontú világállam létre-hozását alapozza meg. Ugyanis, ha egy világállamra Isten is áldását adja, hiszen ‘saját vérét’ ülteti annak trónjára - nincs többé apelláta...! Ezért kézenfekvõ, hogy a Grált, Jézus Krisztus szent vérét rettenetes sátáni célra akarják felhasználni, - amennyiben sikerül(t) megtalálni...

Mit is mond Zelnik? Klónoznak egy nõt (tavaly), aki majd megszüli a saját hasonmását, s az majd - a Sátán fattyát, az Antikrisztust. Idézet következik az ‘Emberek fénymásolása vagy terápiás klónozás?’ címû tizenhárom internetes hozzászólásból:

„Amikor az ember technikailag és tudományosan már elérte azt a magasságot, hogy képes beavatkozni a természet rendjébe; akkor és ott megálljt kell parancsolni! Egyetlen-egy embernek sincs és nem is lehet felhatalmazása, hogy a földi életfolyamatokat manipulálja! (A Sátán viszont azt ‘hiszi’, hogy neki erre ‘van’ felhatalmazása! Sõt, bele kell avatkoznia a genetikus folyamatokba, ha el akarja érni, hogy ‘földi’ anya a méhében hordja ki a Sátán fattyát, az Antikrisztust. Ez a földi anya csakis egy klónozott nõ lehet; mert a természetes, Istennek tetszõ módon fogant anya isteni lélekkel rendelkezik, s személyisége ezért nem lehet képes és nem lehet alkalmas ‘a sátánfiú’ kihordására. A Sátán tehát a magasan fejlett emberi tudományt és technikát is saját szolgálatába állítja, hogy keresztülhúzza a megváltás isteni tervét. Ez is azon kitüntetett pillanatok közé tartozik, mikor valamennyien meg-érthetjük, miért is volt tilos ‘az elsõ emberpárnak’ gyümölcsöt ennie a Tudás Fájáról! Szószerint eljött hát az igazság pillanata. - Cz. L.) Sem a világról alkotott képembe, sem a ‘hitvallásomba’ nem fér bele a klónozás semmilyen formája. Nem tudom elhinni, hogy egy hithû vallásos ember - bármely világvalláshoz is tartozik - képes lehet el-fogadni a klónozást, s hogy az nem sérti emberi méltóságát, Isten-hitét!” - Mint az újsághírekbõl lassan már évek óta ismeretes: valahol a Földközi-tengeren cirkál egy hajó, amely valóságos ‘területenkívüli úszó laboratórium’ - netán a Sátán yachtja! -, melynek fedélzetén egy dúsgazdag, õrült olasz professzor, senkitõl sem zavartatva végezheti a genetikai kísérleteit, melyekkel gyakorlatilag Hitler és doktor Mengele nyomdokain halad. Valakik nagyon szponzorálják, - az olasz és/vagy a nemzetközi hatóságok pedig hagyják háborítatlanul tevékenykedni:

„Antinori klónozott emberi embrió fényképét akarja bemutatni. (A név ugyebár - nomen est omen - meghatároz, illetve baljós elõjel. Ez a baljós név magában hordozza az ‘Anti’-elõtagot, ami - idézem ‘Idegen szavak’ szótárából -: ‘valamivel való ellentétességet, szembenállást’ jelent. ‘Nória’ pedig: ‘serleg vagy puttony’ jelentéssel bír, ami utalhat a Szent Grálra, a kehelyre, amelyben a templomos-szabadkõmûves legendárium szerint Krisztus vérét fogták fel. Az Antinori-név így fel-vett, ‘gonoszul szakrális’ ómen lehet, amelynek a kifejtett jelentése: az ember, aki majd létrehozza, ‘megteremti’ a vallástörténeti hibrid-gnómot, a léleknélküli emberlánya-szülte Frankensteint; - vagyis azt a személyt, aki ugyan fizikailag (testi-genetikusan) a Szent Grál ‘szent tartalmából’ lesz klónozva, de isteni lélekkel nem rendelkezik, lelke üres helyére a Sátán lép, s megszületik az Antikrisztus. - Cz. L.)

Az emberklónozást pártoló, ezzel sok vitát kiváltó olasz nõgyógyász-szülészorvos, Severino Antinori klónozott emberi embrió fényképe nyilvánosságra hozatalát jelentette be hétfõn. A hétnapos klónozott embrióról készült fotó egy vagy két hónapon belül látható lesz egy on-line szakfolyóiratban. (...) Az 57 éves olasz orvos újólag síkra-szállt az ember klónozásáért, és kijelentette: a bírálók állításaival ellentétben az ember klónozása nem ostoba, nem is szörnyû eljárás, hanem nagyszerû lehetõség.” (Ez a kérdés: mire?! Ugyanis ‘terápiás klónozás’ lehetséges ugyan; ám gyógyászati alkalmazási költségei oly magasak, hogy tömeges méretekben sosem fogják bevezetni. A fõ cél igazából egyrészt megint csak a profit, másrészt az, hogy a dúsgazdag emberek, akikbõl a pénzügyi és a politikai hatalmi világelit ‘összeáll’; technikai úton, pénzükkel szeretnék ‘megváltani a halhatatlanságot’ - amit úgy képzelnek el, hogy az agyuk kivételével, amelyben személy-azonosságukat vélik megõrizni; az elhasználódó, ‘kiöregedõ’ és hibás testrészeiket újra meg újra klónozott újakkal cserélik ki. Mintha csak az ember egy gép, egy autó, egy automata lenne - folyamatosan csere-szabatos alkatrészekkel. A világelit kvázi halhatatlanságának, uralma ‘végtelenségének’ (leválthatatlanságuknak) a biztosítása jól beleillik a legnagyobb kísértés megvalósításának koncepciójába, miszerint majd a klónozással teremtett Antikrisztust kiszolgáló hatalmi világelit is ‘gyakorlatilag halhatatlan’ kvázi-klónokból fog állni. A mûemberek és a mû-Krisztus elõállításának terve a Sátán legördögibb színjátéka, aminek a bekövetkeztét s ‘eljátszását’ megakadályozni mindannyiunk elemi, szent kötelessége. - Cz. L.) „Egy amerikai vállalat tegnap be-jelentette: emberi embrió sikeres klónozását hajtotta végre. (...) Ez tudományos áttörést jelent, amirõl az Advanced Cell Technology nevû Massachusetts állambeli biotechnológiai vállalat tudományos fejlesztési alelnöke, Robert Lanza számolt be. (...) Az ACT céljaitól függetlenül sokan - erkölcsi, valláserkölcsi kiindulópontból, jogi szempontokat is hangoztatva - rendkívül aggályosnak tartják az emberi embrió klónozását, mert az mintegy ‘ugródeszka’ lehet a ki-fejlett emberi lények ‘másolásához’, ‘többszörözéséhez’. (Az embert ‘ember által kifejlesztett technológiával’ elõállítani egyrészt visszaélés a megszerzett tudománnyal, másrészt Isten akarata és rendelése ellen való cselekedet, iszonyatos bûn. Ilyen tettet csak pogány, gonosz lélek befolyása alatt álló ember követhet el, - hiszen aki hisz abban, hogy a halhatatlan lelkünket személyesen Istentõl kaptuk, az tudja, hogy egy mesterséges lénybe Isten soha nem fogja a saját lelkét ‘beoltani’, így a klónozott torzszülött lélek nélkül ‘születik’ meg, vagyis csak külsõre hasonlít emberi lényhez, valójában a világrajövetele elsõ pillanatától a Sátán udvartartásához tartozik. Cz. L.) „A közeljövõben létrejöhetnek az elsõ mesterséges úton létrehozott emberi embriók - jelentette ki Panajotisz Zavosz, ciprusi származású amerikai professzor, egy az emberi klónozásra szövetkezett nemzetközi orvoscsoport tagja. A tudós - aki az egyesült államokbeli Kentucky állambeli Lexington Andrológiai Intézetének vezetõje - hozzátette: õ és munkatársai még az idei év végén, vagy a jövõ esztendõ elején megpróbálkoznak az elsõ sejtmag-átvitellel. A kísérletben tíz gyermektelen házaspár vesz majd részt önkéntesen. Zavosz professzort nem készteti hátrálásra, hogy az Egyesült Államok kongresszusa elõtt két törvénytervezet is van, amely az emberi lények klónozásának tilalmát szorgalmazza. Mint mondta, a klónozási kísérletek nem az Egyesült Államokban, hanem más országokban, titkos laboratóriumokban folynak. Azt is elmondta: az emberi klónozáson dolgozó orvosoknak már sikerült állati petesejtbe embertõl származó sejtmagot beültetni. (Tág tere nyílik tehát mindenfajta szörnyszülöttek ‘elõállításának’, - lesznek hát mindenfajta ‘öszvér-lények’; minden bizonnyal ‘kentaurok’ is. Aki a teljes ‘kínálatra’ netán kíváncsi, olvassa el Jim Marrs ‘Titkos uralom’ címû könyvének utolsó fejezeteit, ‘Az Anunnaki-tól’ kezdõdõen, mely ‘érdekes módon’ az õskorban és az ókorban élt, mûvileg elõállított fél-emberi lények meglepõen színes forgatagáról tudósít. Mik lehettünk, s mivé leszünk - mélyen elgondolkodtató. - Cz. L.) Az emberi lények klónozásának lényege: a tudósok mesterséges úton hozzák létre az embriót; a kísérletben részt vevõ házaspár egyik tagjából kivesznek egy sejtmagot, amelyet azután beültetnek olyan emberi petesejtbe, amelynek már korábban eltávolították a magját. (...) A normálisnak nyilvánított embriót ezután beültetik a gyermekre vágyó nõ méhébe. Az így megszületõ gyermek szinte tökéletes genetikai másolata lesz egyik vagy másik szülõjének. (...) Zavosz feltétlenül bízik az emberi szaporodásbiológiai orvoslás területén 23 év alatt szerzett tudásban, tapasztalataiban. Véleménye szerint a legújabb technológiáknak és a megtermékenyítés elõtti és utáni igen körültekintõ vizsgálatoknak köszönhetõen képesek lesznek ‘normális’ embriókat létrehozni. ‘A rendelkezésünkre álló módszerekkel az emberi klónozásban sokkal jobban ki tudjuk szûrni a fogyatékosságokat, mint amennyire állati klónozással foglalkozó munkatársainknak sikerült’ - hangoztatta a ciprusi professzor.” „Czeizel Endre azzal kezdte mondandóját, hogy két teljesen különbözõ dologról van szó. A klón hasonmást jelent. A természet is csinál ‘klónokat’, ilyenek az egypetéjû ikrek. A mostani klónozásban arról van szó, hogy kiveszik a nõi petesejt magját, s be-ültetik a férfi valamelyik testi sejtjébõl származó sejtmagot a pete-sejtbe. Antinori kísérletében olyan meddõ házaspárok vesznek részt, ahol a férfi nemzõképtelen, és a testi sejtjét használják fel. Miután a testi sejt magját beültették a petesejtbe, elektromos ingerrel indítják el a sejtosztódást, majd a 16 magzatkezdeményt beültetik az asszony méhébe, aki kihordja s megszüli tulajdonképp férjének a hasonmását. (...) Antinorit egyébként zseniális szakembernek tartja. (...) Idegesítik azok a hírek, amelyek arról szólnak, hogy most majd új Hitlereket, Sztálinokat fognak elõállítani, ami szerinte totális baromság. Hitler és Sztálin nem (csak) a génjei miatt lett olyan, amilyen. Czeizel meg-említett egy példát is. Amerikai egypetéjû férfi ikerpár egyik tagját Németországban nevelték fel a ‘30-as években, akibõl kiváló náci lett - másikuk Izraelben nõtt fel és dolgozott egy kibucban, s egy kicsit (!) cionista volt. A géneknek nincs közük ahhoz, hogy a születés után valakinek a személyisége hogyan alakul (dehogyis nincs! - Cz. L.), s milyen lesz a politikai, erkölcsi állásfoglalása. Ez mind a társadalmi, családi, kultúrális tényezõktõl függ. (Czeizel, mint hitetlen, elfelejti, hogy az egypetéjû ikrek mindketten egy-egy független, önálló lelket kaptak Istentõl, - míg a klónozott ember nem kap lelket. Az ember személyiségét egyébként leginkább a lélek határozza meg. - Cz. L.) Befejezésül Czeizel Endre elmondta, a közvélemény csak Antinoriról hallott, õ azonban ismer egy amerikai esetet. Egy milliomos amerikai házaspár 8 hónapos korában meghalt gyermekét kívánta klónoztatni, s erre rengeteg pénzt adtak egy orvoscsoportnak, amely valahol Dél-Amerikában ezen dolgozik jó ideje.” „Severino Antinori, aki korunk Galileijeként tartja számon magát; nem kívánta megmondani, hogy melyik ország lesz kísérletezésének színhelye, bár azt világossá tette, hogy nem Európában kezd hozzá az ember klónozásához. Szemére vetette a politikusoknak, a sajtónak és az orvosi szakmának, hogy képtelenek elismerni munkáját. ‘Nevezzenek akár Hitlernek, vagy Frankensteinnek, az õ dolguk. Én inkább Galileihez hasonlítanám magam: az intolerancia áldozata vagyok - mondta. (...) A hét elején bejelentette, hogy a világon elsõként klónozott emberi egyedeket hoz létre a ‘Dolly’ báránynál bevált módszerrel. (Nem tudok meg-szabadulni a gondolattól: valami végzetesen sorsszerû predesztináció fejezõdik ki abban, hogy éppen Dolly, egy bárány volt az elsõ felsõbb rendû emlõs, amelyen a klónozást kipróbálták. Az áldozati bárány, az ószövetségi zsidó szertartások feláldozott báránykája, amellyel Jahve kegyeit próbálták elnyerni. Agnus Dei, qui tollis peccata mundi! Mily’ szörnyûségek várnak még Reád, amíg végre eljöhet a Te országod! - Cz. L.) Az olasz professzor húszfõs orvoscsoportja élén kétszáz nõ méhébe klónozott embriókat ültet be. Ha kísérlete sikerrel jár, meg-születhet az elsõ klónozott ember.”„A dr. Urbancsek János egyetemi docenssel folytatott beszélgetésben Pallagi Ferenc arra volt kíváncsi, létezõ fenyegetés-e, hogy ellenõrizetlen eljárással történõ klónozás következtében szembe fogunk magunkkal jönni az utcán?! Az orvos elmondta, ez létezõ fenyegetés, nem kizárt, hogy technikailag egyszer megvalósítható lesz.” „Óriási nemzetközi felháborodást váltott ki Antinori bejelentése. A Vatikán egyszerûen képtelenségnek nevezte az emberklónozást. Joseph Ratzinger bíboros, a Szentszék hittani kongregációjának prefektusa bírálta Antinori kísérletét, mondván: ‘Hitlert akarja utánozni.’ A bíboros úgy vélekedett, hogy ‘gyerekek fénymásolása - náci téboly’. Jack Scarisbrick professzor, abortusz-ellenes Life-csoport elnöke szerint az emberi élet méltóságán aluli az, hogy emberi lényeket gyártsanak laboratóriumban. (...) Antinori a vallásos ellenérveket nem fogadja el, cáfolja hogy Isten szerepébe akar lépni, a klónozás szerinte nem vallási kérdés.” A legszörnyûbb ómen azonban a fenti idézetek utánra kívánkozik. Az intézetet, ahol a Dolly-bárányt megalkották, így hívják: Edinburghi Rosslyn Intézet! Mint emlékezhetünk rá, a Rosslyn-kápolna volt az, ahol a Skóciába menekült templomos lovagok - a Sinclairek legendája szerint - a Szent Grált elrejtették! Ha a Grál valójában a kereszthalált szenvedett Jézus Krisztus vérének ‘fedõneve’, akkor a következõ a helyzet: a bárányt klónozó kutatóintézet s az Isten Báránya vérének rejtekhelye azonos névre - Rosslyn - hallgat! Ez fátum, csak gonosz vicc, vagy véletlen egyezés? Túlságosan sok baljós elõjel egyazon történetben...

Ha a Szent Grál valóban templomosok - a Sioni Rendház - birtokában van, akkor lassanként a ‘legendárium’ minden apró mozaik-kockája a helyére kerül. Tudjuk, hogy bármely biológiai szervezet, élõlény nagy valószínûséggel reprodukálható egyetlen olyan sejtjébõl, amelynek a sejtmagja, s a benne foglalt öröklõdési anyag sértetlen. A klónozáshoz felhasználható sejt - akár vérsejt is lehet. Tudjuk, hogy a Sátán végsõ, legnagyobb szerepére készül - az Antikrisztus Krisztus képében kíván megjelenni, hogy elcsábítsa a maradék keresztényeket is. A klónozott lélektelen nõ a Krisztus vérébõl, a Grálból klónozott Antikrisztust fogja világra hozni; - aki külsõre ugyan Jézussal ‘azonos’, de isteni lelke megüresedett helyére maga a Sátán költözik be...

Talán már meg is történt? Amíg felnõ s elfoglalhatja trónját - addig a Meroving-vérvonalból származó ‘helytartó’ állhat a világállam élén.

Íme a templomosok és a szabadkõmûvesek féltve õrzött õsi titka.

John Hogue írja ‘Az utolsó pápa’ címû könyvében, Szent Hildegárd: ‘Az utolsó napok és az Antikrisztus bukása’ - leghíresebb látomását felidézve: „A skandináv-germán végítélet a szürke farkas korában következik be. A látomás egy eljövendõ, katolikus származású, XX. századi zsarnok szürke, katonai egyenruháját s kabátját idézi, kinek keresztneve a germán ‘adolphus’, azaz ‘farkas’ szóból származik. Az öt zsarnok egy Krisztus-hasonmás (azaz: klón!) elõfutárai; úgy is

mondhatnánk: az Antikrisztusé. A Szent Hildegárd látomásában Krisztus egy szûz (Szûz Mária), az Antikrisztus pedig egy szajha (a klónozott Madonna?!) fia; buja, szexõrült bitorló, aki a második el-jövetel Krisztusaként pózol, és azt terjeszti magáról, hogy egy szûz szemérmes gyermeke, s képes feltámasztani a holtakat. A csalót két ítéletnapi próféta, Éliás és Énok veszi alaposan szemügyre, akiket Isten azért akar a Földre küldeni, hogy megakadályozzák az Anti-Krisztus uralomra jutását. Ez a két próféta még egy utolsó esélyt ad az emberiségnek, hogy megláthassa az Antikrisztus igaz valóját, mi-elõtt a gonosz fia - magát Isten fiának hazudva - mártírrá teszi õket. Szent Hildegárd figyelmezteti kora papjait, hogy az Antikrisztus az egyházon belülrõl kerül majd ki. Jóslatainak eme pontját festménye támasztja alá érzékletesen, amelyen az egyházat egy Eklézsiának el-keresztelt, glóriás, koronás asszonyként ábrázolja, akinek a széttárt karjait egy aranyozott köntös díszíti. De lám, az Anyaszentegyház szentje bugyogó nélkül áll elõttünk... Ezután Szent Hildegárd egy középkori egészségügyi szakértõ alaposságával leírja s mára híressé vált rajzai segítségével illusztrálja Eklézsia belsõ romlottságát. Ami például a lábai között látszik tenyészni, minden idõk legszörnyûbb tripperének tûnhet. Az Anyaszentegyház fanszõrzete és szemérem-ajkai egy szõrös arcot, a szorosra zárt ajkak közül elõvillanó, éles fogú, torz szörnyeteget formáznak, a szörnyeteg Antikrisztust.”

7.6. A Sátán fia: az Antikrisztus

A 148-152. oldal: „Walter barátom közvetítésével:

Meglásd, elkövetkeznek emberré változásom napjai,

Hogy bûbájjal legyõzzem Énokot és Illést.

Ha elragadom az igazság ösvényét a Földrõl,

Ráhel szolgál majd engem, én pedig megvakítom Liát.” -

„Látom, szép antikrisztusi terv. Az Antikrisztus is te vagy, vagy csak egy kedves teremtményed?” - „Õ az én szerelmetes fiam, akiben nékem kedvem telik. Ha Istennek lehetnek (több is van? - Cz. L.), akkor a Sátánnak is lehetnek fiai.” - Hogy végképp magába ne szeressen, gyorsan közbe vágtam: „Értem a versbõl, hogy bûbájjal legyõzõd Énokot és Illést (az Ószövetséget - Cz. L.) és azt is, hogy Ráhel, a kereszténység is neked szolgál majd, de hogyan vakítod meg Liát, a zsidóságot?” - „Mi sem egyszerûbb, üldözéssel (értsd: antiszemitizmus és holo- caust. - Cz. L.) és üldözési mániával. (értsd: Sion Bölcseinek Jegyzõkönyve; sõt, riogatás a szabadkõmûves világállammal. - Cz. L.) A szeretetre legéhesebb népet szeretetre képtelenné teszem. Te is hírt kaptál róla, perjelem, hogy testvéreitek néhány évvel ezelõtt átadták egy zavaros származású és múltú alaknak, egy bizonyos Christophoro Colombonak a templomosok titkos térképeit az addig csak általatok ismert La Merica csillagról elnevezett új földrészrõl.” - „Mi az, hogy zavaros származású? Minden ember zavaros származású. Nem tudtam, hogy az ördög is antiszemita.” - „(...) Az antiszemitizmusról meg nem nyitok vitát veled, az még nekem is political incorrect. Különben is nektek nem a földi származásotok igazán zavaros, hanem az égi. Nem tudjátok megfejteni, hogy a Kozmosz vagy a Chaosmos (õskáosz világrendje - Cz. L.) gyermekei vagytok-e. Láttad azt a késeddel feltárt embert? Õ nem földi lény. Észrevetted-e, hogy élve az emberek mind földieknek tûnnek. Halottként sokan olyan arcot vesznek föl, mintha csak tévedésbõl kerültek volna erre az elátkozott bolygóra, megváltani ezt a sarat, ezt a lelki-bélsaras emberiséget. Mindenáron, akarata ellenére is.”

A 154. oldal: „Igen, tudtam róla, hogy történelmünkben elõször a titkos irataink közül a La Mericára vonatkozó anyagot átadtuk egy félig civilnek, aki cserébe a mi keresztes lobogónkat (reklámfelület?! - Cz. L.) húzta fel vitorlaként a hajóira. A beavatatlanok fontoskodó buzgóságukkal már sok nagy nemes titkos ügyet le-lepleztek. Mentse a helyzetet, hogy kényszerbõl adtuk át, mert már tudomásunk volt egy minden eddiginél nagyobb zsidóüldözésrõl (értsd: a holocaustról - Cz. L.) és arról, hogy 1492-ben minden zsidónak el kell hagynia Spanyolországot. Perjelségünk úgy döntött, hogy az új földrészen (Amerikában - Cz. L.) létre lehet hozni az Új Jeruzsálemet (Amerikában ma van is ilyen város: New Jerusalem - Cz. L.), és ez az eltályogosodott zsidókérdés is megoldódna Európában.” -

„Nem kellene nektek, földieknek állandóan beavatkoznotok a Teremtés eleve elhatározott rendjébe. Az Új Jeruzsálem, a végsõ templom majd csak az idõk végezetén jelenik meg. Nem kellene macerálnotok az idõt. Az Úr és én is ilyen-kor nagyon bosszús vagyok miattatok. Elég nehezen sikerül megoldani ezt a la mericás ügyeteket is. Tudjátok, hogy több millió embert, õsi népeket fogtok itt kiirtani (Mefisztó itt az indián népek kiirtására céloz. - Cz. L.), nekem tetszõ cselekedettel. Különben ennek a La Mericának az uralkodója (értsd: George W. Bush! - Cz. L.) az én nagy idõm, a huszadik század után a végidõk császára szerepét akarja majd eljátszani, és megtámadja Mezopotámiát. Csupán azért, mert fundamentalista keresztényként (no-no! Bush, mint keresztény?! - Cz. L.) könnyedén beveszi tanácsosai azon állítását, hogy sikerült megfejteni a Biblia kódját, és abban azt, hogy 2006-ban atom-holocaust pusztítja el Izraelt (vö.: Michael Brosnin: ‘A Biblia kódja’ címû mûvével. - Cz. L.).”

A 156. oldal: „Olyan vagy, mint egy czakó-gólya kalifa a gazdaságkorból. ((28) Czakó Gábor: ‘Gazdaságkor’ címû könyvében tudta ilyen szépen ostorozni a ki-üresedett kort.) Nem te akarsz mindent digitalizálni? Nem te bontatod le velem a húst, mint egy hentessel a mészárszékben? Nem neked épül ez a szép új világ? Nem te akarod Krisztus testét szétrombolni, hogy ne találjon vissza belé a Szent-lélek, amikor visszajön a pokolból, ami tudvalevõleg Jeruzsálem alatt van?! De tényleg, hogy kerül a pokol Jeruzsálem alá? És nem ezért kellett Jézusnak erre a vidékre születni?” (vö. az imánk szövegével: „Szálla alá a poklokra, s harmad-napon halottaiból feltámada, s felméne a Mennyekbe...” - Cz. L.)

A 158. oldal: „Rózsaálom. Igen, én kertész vagyok. Tudok a rózsákkal bánni. A titkos értelmûekkel is, mert én az Arany Rózsától származom. Tudom, hogy a rosa caninát hogyan lehet beszemezni. Hogyan kell a gyönge növényi húson a borotvaéles szemzõkéssel kereszt alakban sebet ejteni, majd felpattintani a rózsa-tõ húsát, hogy feltáruljon a fás rész, a csont. Tudom, hogyan kell behatolni a kis sebbe a fallosz-ék alakra, lapra vágott rózsaszemmel, majd raffiával szorosan, tengerész harántcsomóval körbekötni, hogy jól fakadjon a szem, és amikor itt az ideje, kibomoljon a vad tõbõl a nemes virág.”

7.7. Szent Hildegárd intelmei

A 168-184. oldal: „Hildegárd-álom. (...) Idegenszívû vagy, vagyis hitetlen; - aki ilyen hitetlen, sohasem vonzza magához Jézus szíve. Egy kicsit többet kellene hinned, mint gondolkodnod. Ez a tiszta észre büszke hübrisz, a legnagyobb fal, ami elválaszt a Világok Szívétõl. Ez annak a templomépítõ építésznek a gõgje, aki azt hiszi magáról, hogy õ építész ott (pl. Makovecz Imre?! - Cz. L.), ahol az Isten csak lakó. Hirámot (vö.: Christopher Knight/Robert Lomas ‘A Hiram-kulcs’ címû mûvével. - Cz. L.) sem a két nebuló ölte meg, hanem a gõg, mert azt hitte, akkora építész, hogy az õ templomában Istennek kötelezõen meg kell jelennie. Isten nem ûrhajó, hogy egy csábítóan tökéletes, templomnak nevezett leszálló-pályával ide tudjátok csábítani. (Hildegárd-Zelnik arra céloz, hogy von Däniken kutatásai szerint Ezékiel próféta ‘ûrhajója’ a Salamon király templomából startolt, és azért kell a templomot mihamarébb romjaiból újjáépíteni, hogy amikor majd a vég közeledtekor visszatérnek - legyen hol újra landolniuk. Ezek szerint a Kohn, a beavatott zsidó fõpapi nemzetség, mely a kiválasztottságát kimutathatóan külön vércsoportjában is hordozza; nem véletlenül õrizte nemzedékeken át a Salamon-templom titkát, miszerint valójában nem Isten háza, hanem ‘ûrkompjának’ helyi leszálló pályája. - Cz. L.) Itt van bennetek, csak nem az agyatokban, hanem a szívetekben. Azt kell feltárni, de nem késsel, nem boncolással, hanem szeretettel. Hiába vagdosod éles késeiddel a szív húsát, hiába kurkászod üreges részeit. Nem találsz már csak romlandó anyagot ma még - holnap hervadó húsvirágokat. Hagyd abba a boncolást, Leonardo. Ami a földi élethez elég, azt te már mind tudod a testrõl. El kell döntened, hogy az ész vagy a szív beavatottja akarsz lenni. El kell döntened, hogy a földi megismerés (értsd: a gnózis. - Cz. L.) misztikus-zavaros szabadkõmûves óvodáit járod tovább vagy az égi megismerés útjára lépsz. (...)” - „Anyám, én alkut kötöttem az ördöggel.” - „Nem olyan könnyû az. Õ mondja, vagy te is úgy tudod?” - „Én nem tudom pontosan, de az biztos, hogy erõsen kísért. Elvitt a Szent Sírba, ahol megmutatta kiterítve, élettelenül Krisztus testét, és rábeszélt, hogy készüljek fel a Test felboncolására. Azóta minden éjszaka a halottas házakat járom, akasztott emberek hulláit vásárolom meg, és boncolok, boncolok. De ez mind semmi, a Gonosz elfoglalta az álmaim. A boncolásaimon készített rajzokat viszek neki, hogy megismerje a testet, hogy megismerje a húst. Ha látnád, milyen kéjjel szemléli a rajzokat, mint éretlen kamaszok a meztelen nõi testek és pornográf aktusok képeit. Viszont nem úgy néz ki, ahogy te leírtad a Sciviasban (33) Szent Hildegárd látomástrilógiájának elsõ kötete a Liber Scivias) világias kifejezésekkel: ‘Vaginájában szörnyû és koromfekete, izzó tekintetû fej jelent meg, fülei akár a szamáréi, orrlyukai s szája akár az oroszlánéi... A fejhez csatlakozott valami, ami nagy rakás ganéjhoz hasonlított. Aztán felemelkedett a hegy tetejére, és megpróbált felszállni az ég magasába. Hirtelen mennydörgés hallatszott, és egy hatalmas erõ akkorát taszított a fejen, hogy az lebukott a hegyrõl, és egyszersmind a páráját is kiadta.’. - „Azért nem úgy néz ki, mert Te még nem az Antikrisztussal találkoztál, hanem magával a Sátánnal. Te még abban az idõben élsz, jobban mondva álmodsz, amikor még úgy vélte a Gonosz, hogy személyesen is megakadályozza a megváltást. Igen, ott sertepertélt a Sír körül. Az õ testetlenségének legnagyobb vágya a Szent Test volt, a Test meggyalázása, a Test elrablása, és ezen keresztül megakadályozni a testünk feltámadását. (...)

Felhívom a figyelmet, hogy Szent Pál, aki a történések legkritikusabb idejében a legmagasabb beavatásban részesült, és így a négy világban állt egyszerre biztos lábon, kötelességének érezte, hogy kristálytisztán kimondja a nagy titkot:

‘Ímé, titkot mondok néktek.

Mindnyájan ugyan nem aluszunk

el, de mindnyájan elváltozunk.

Mert szükség, hogy ez a romlandó

test romolhatatlanságot öltsön

magára, és e halandó test

halhatatlanságot öltsön magára.

Mikor pedig ez a romlandó test

romolhatatlanságba öltözik, és

e halandó halhatatlanságba öltözik,

akkor beteljesül amaz ige, amely

meg vagyon írva: Elnyeletett

a halál diadala.’

((34) Pál apostolnak a korinthosziakhoz írt elsõ levele 15:51, 53-54.)

Tehát megsúgom neked, fiam, nem igaz semmiféle gnosztikus szépelgés, ami a csak fénnyéválás lelki és szellemi tükörcsapdáival, tudat-tükrözéssel homályosítja az emberi test feltámadásának nagy misztériumát. (Hildegárd-Zelnik feltehetõleg azokra, a legkülönbözõbb ‘hókusz-pókuszokra’ utal, melyek a legkörmönfontabb ‘varázslási módszerekkel’ igyekeznek kiiktatni a halál-feltámadás-üdvözülés lánc valamelyik ‘kötelezõ gyakorlatát’, hogy az embert még életében, már itt a Földön ‘a Mennyországba’ röpítsék. - Cz. L.) Pál félreérthetetlenül, keményen kimondja: a halál diadala (csak) akkor nyeletik el, amikor ez a romlandó test (az üdvözülés által! - Cz. L.) romolhatatlanságba öltözik. Mit gondolsz, mi volt az én minden-tudó gyógyító tudásom alapja? (...) Mert nekem bemutattatott a feltámadott, a megdicsõült, a betegség nélküli test. A gyógyításom minden lépését a tökéletes testhez viszonyítva tettem meg. Nekem könnyû dolgom volt, én láttam a nagy etalont. (...) Talán most már látod, miért akarja megszerezni a Sátán a Testet. Nemcsak Krisztusét, hanem mindenkiét. A Sátán halál-felhalmozásban érdekelt. De te ne félj, Krisztus a te segítségeddel (!) legyõzi a halált, a te halálodat is, de csak a te segítségeddel. Ha most aggódsz, ne Krisztusért aggódj, õ veled van, - Krisztus benned aggódik érted.” - „De anyám, ha minden ilyen könnyû, ennyire céllal elhivatott, akkor mit bajlódsz annyit az Antikrisztussal?” - „Mert õ a leg-veszélyesebb szemfényvesztõ, és mibennünk csírázik, készülõdik arra, hogy az idõk végeztén testileg is megjelenjen. Pörgeti rajtunk a számait, hogy a végén ki-jöjjön a nagy számkombináció. Homlokunkra írja a jeleit (csak nem a 666-ot?! - Cz. L.), és azokat, akik jó cselekedetekkel nem tudják letörölni a homlokukról ezeket a betûket (valójában: számokat! - Cz. L.), sorba állítja a végén, és így ki fogják adni a fordított evangéliumot, a fordított jó hírt, a Rossz Hírt, pusztulásuk könyvét.” - „Akkor (Szent) Ágostonnak volt igaza, aki azt mondta: mindenki Antikrisztus, aki tetteivel tagadja Krisztust.” - „Ez igaz az elõbb elmondottak értelmében, de csak úgy, ha azt is jelenti, hogy ebben a földi történelmünkben is személyesen készül megjelenni a Nagy Képmutatás, a hamis Krisztus. Mindent meg fog tenni, hogy homályossá tegye szemeteket az õ látására, süket fületek ne hallja ki beszédébõl a hamis hangokat; szimatot vesztett orrotok ne érezze meg rajta a pokol kénjét, a pokol kánját. (...) Különben szerintem ha van mûvész, az az, aki csodálni tudja (ugyan) a teremtett világot, de nemcsak csodálni tudja, ha- nem tudja és hiszi, hogy a teremtése mögött mûködik az igazi csoda. És tudod, mi árulja el legbiztosabban, indirekt módon, hogy van túlvilág?” - „Leköteleznél, ha elárulnád, anyám.” - „Mit gondolsz, miért ily buzgó a Gonosz ennek a világnak a félrevezetésében? Mi dolga lenne egy örök halálra ítélt lénnyel? De mennyi van (mármint: dolga - Cz. L.) az örök élet lehetõségével megszentelt emberrel! Volt valami a katharok elképzelésében, valami homályos igazság. No nem az, hogy a Gonosz teremtette (volna - Cz. L.) a világot, hanem az, hogy a kevésbé hívõk, a Tamások a Gonosz mûködése által is megérthetik, hogy van Isten s Istennek célja van velem.” - „Jut eszembe, a katharok tisztábbak voltak, mint az õket üldözõ egyház, te mégis Róma mellé álltál.” - „Én is, és Bernát (a Clairvaux-i Szent; a ciszterci rend megalapítója, aki közbenjárt a pápánál a Templomos Lovagrend el-ismertetése érdekében - Cz. L.) is. Életünk legnehezebb döntése volt, de éppen az Antikrisztus-jelenség visz el a döntésünknek a szívéhez. Az Antikrisztusban azt tanulmányozhattuk, hogyan nyeli már el a Földön is a halál az életet, hogyan válik a halál-élet élet-halállá. És ez, amit most mondtam, nemcsak egy nyelvi trükk, ha-nem a földi élet legnagyobb csapdája, lelki küzdelem életre-halálra. Antikrisztus nem egy személy, hanem egy állandó mozgás a krisztusi (igazság - Cz. L.) meg-hamisítására. (Zelnik-Hildegárd itt hatalmasat téved. Tagadja ugyanis, hogy az Antikrisztus igenis konkrét személy. Az idõk végeztén (hamarosan) megtudjuk - ki is az. - Cz. L.) Az embernek egyszerre és állandóan figyelnie kell a világban a krisztusit és az antikrisztusit. Aki töretlen áhítattal csak a krisztusit keresi, nagy csapdába eshet bele, becsaphatja õt a Nagy Utánzó, a Nagy Képmutató, a Nagy Másoló, aki zseniális tehetséggel kelti a hamis látszatot. Õ a Nagy Neofita is. Õ az állandó szélkakas a damaszkuszi úton. (Mint tudjuk: a keresztényeket üldözõ Saul megvilágosodott, megtért, megfordult a damaszkuszi úton; s Szent Pállá, a Római Katolikus Anyaszentegyház legfõbb megszervezõjévé lett. Ám szentpálok egyébként igen ritkán születnek. Aki csak úgy megfordul; - nem mindig egy újabb Szent Pál, valószínûbb, hogy csak epigonja: legjobb esetben jóhiszemû ‘másoló’-ja. Aki pedig összevissza forog a damaszkuszi úton, az szélkakas - a Hildegárd-jellemezte Antikrisztus fattyú. - Cz. L.) Pápacsúfolóból õ lesz a legpápább pápa, a túlbuzgó hívõ. A hagyomány könyörtelen harcosaként rafinált technikával irtja ki a hagyomány igazi õrzõit. A múlt értékeire hivatkozva képes felrobbantani a múltat. A célpontja ezért Róma, hogy összezavarja a krisztusi idõt. Kérdezed, miért álltunk Róma mellé Bernáttal. Mert Róma minden meghamisítás, kisajátítás, gyötretés, fertõzés ellenére mégis áthozta az idõn a krisztusi kinyilatkoztatást. És mert a Nagy Ámítótól is lehet tanulni; ha neki Róma szétverése a fontos, akkor nekünk Róma megvédése. Nem Róma erkölcstelensége, hanem Róma Krisztust közvetítõ erkölcse a lényeg. Ne feledd: ha Róma nincs, Európa sincs. Nem lenne több, mint Ázsia balkánja. Ha Róma nincs, kis szekták rohangálnának a Földön, Krisztus megváltó testének darabkáival. (Megjegyzésem: Róma áthozta ugyan az idõn Krisztust; ám a krisztusi erkölcsöket õrzõ Európa ma már nem létezik. Ma Európa ugyan nem Ázsia balkánja, de - ami talán még rosszabb - az antikrisztusi Amerika valódi és kultúrális gyarmata, az istentelen fenevad mocskában fetrengõ hitevesztett provincia csak. A kis szektákra vonatkozó megjegyzés pedig valódi prófécia; - manapság épp az történik, hogy jehovisták, metodisták, anglikánok, mormonok, stb. rohangásznak szélütötten szanaszét, Krisztus megváltó testének (többnyire hamis) darabkáival, hogy végül is a New Age, a vudu varázslatok, a szcientológusok, a teozófisták, a sátánisták vagy a szabadkõmûvesek karmában kössenek ki. A legszörnyûbb, ami velünk megtörténhet, ha egy templomos nagy-mester magyarázza nekünk a katekizmust - Cz. L.) Mindegyiknek lenne egy kicsi igazsága, néhány nagy tévedés között. Ezért akarja a Gonosz fölboncoltatni veled a Testet, hogy õ oszthassa el. (Mert ugyebár: ‘Oszd meg, és uralkodj!’ - Cz. L.) Mindenkinek adna a saját szája íze szerint egy kicsi megváltást. Földi megváltást az égi helyett. Parányi idõbe zártat az örök helyett.” - „Nehéz behatolni oda, Anyám, ahol õrzik az idõt. Vannak, akik megszakítani akarják az idõt, vannak, akik átírni, mások felgyorsítani, és vannak, akik megrágalmazzák az idõ õrzõit.” (Leonardo itt arra utal, hogy ‘az idõ õrzõi’: a szabadkõmûvesek. - Cz. L.)

7.8. Bingeni Szent Hildegárd

Az egyháztörténet viharosan mozgalmas korszaka volt a 12. század: megkezdõdtek a keresztes háborúk, a pápa és császár között viszály dúlt. Európát egyházpolitikai ellentétek osztották meg, s egy ellenpápa fellépésével a pápaságon belül is megoszlás támadt.

Bingeni Szent Hildegárd 1098 nyarán látta meg a napvilágot a Rajna vidéki Bermersheim-családban, melynek neve ma is él Bermersheim falu nevében. Ismertté a Bingen városáról kapott nevén vált. E város közelében évtizedeken át a rupertsbergi bencés apácakolostor apátnõje volt. Szent Hildegárd a középkor nagy nõ szentjei közé tartozik. A ‘történetünkben’ szintén jelentõs szereplõ Clairvaux-i Szent Bernát mellett õ is a század világossága volt, és olyan tisztelet övezte, mely egészen egyedülállóvá teszi.

Zseniálisan tehetséges volt. Írásai közül legjelentõsebb a látomásaira épülõ misztikus trilógiája: rupertsbergi Scivias-kódex, ‘Az Úr utainak ismerete’ és ‘Az isteni mûvek’ könyve. A természettel és gyógyítással foglalkozó írásai miatt az elsõ német tudós-és orvosnõnek is szokták mondani, de hívják úgy is, hogy ‘a tizenkettedik század csodája’. Ám Hildegárd valójában inkább mûvész, mint tudós volt, kit Isten gazdag képzelettel és mûvészi érzékkel áldott meg. Mûvészi alkotóerejét még a latin nyelvben is megcsillogtatta. Költeményei és dalai a középkori irodalom szakértõi szerint csak a Sankt Gallen-i Boldog Notker-éihez hasonlítható. A muzsika is vérében volt. Szép daljátékát, ‘Az erények körtáncá’-t a nõvérek eljátszották a rupertsbergi kolostorban, illetve Bingenben is. Látnoki adottságai miatt ‘a német prófétanõ’ nevet kapta, ami nem annyira a jövendõmondást, mint a jelen események megértését jelentette. Éppen ebbõl fakadt a sok fájdalma, vajúdása, mert különleges látása folytán egészen más tanácsokat kellett adnia mint amilyeneket az emberek vártak volna tõle. Önmagáról csak így nyilatkozott: ”egy nyomorult nõszemély”; - „törékeny ember, akiben semmi állandóság nincs, hamu a hamuból és por a porból”. Csak azt mondta, írta, amit valaki más oltott beléje: „A megnyílt égbõl lángoló fényesség jött felém, olyan, mint a villám fénye. Áthatolt a fejemen és lángba borította egész keblemet és szívemet, de nem égetett, csak melegített, ahogy a napfény melegíti a tárgyakat. És hirtelen meg-nyílt elõttem a zsoltárok s az evangéliumok értelme. Mindezt láttam és hallottam és mégis vonakodtam attól, hogy leírjam mindaddig, amíg Isten ostorával betegágyba nem hajtott engem. Akkor aztán ott írni kezdtem, visszatért az erõm és fölépültem a betegségbõl.”

Hildegárdot egyre többen keresték föl bonyolult, nehéz ügyekben jó-tanácsért: papok és püspökök küldöttei, világi nagyságok követei és egyszerû emberek. Több száz levél maradt ránk, amelyeket Hildegárd a hozzá tanácsért fordulóknak vagy olyanoknak írt, akiknek Isten õ-általa üzent. Leveleit pápák, hercegek és püspökök olvasták. Tennie kellett, hogy kora legnagyobbjai lelkiismeretéhez szóljon.

Egyszer meghívták Kölnbe, ahol szólnia kellett a katarok ellen. Meg is tette, de utána megdöbbentõ vádat emelt a papok ellen: „Istent nem ismertek, embertõl nem féltek. Nem olyan prédikátorok vagytok, amilyennek Isten látni akar benneteket. Részben lovagok, részben szolgák vagytok. Gõg, dicsõség, szórakozás - ezek jegyében telik az életetek. Az Egyház pillérei kellene legyetek, és romokban hevertek a földön.”

1179. szeptember 17-ikén hajnalban költözött át e világból az örök hazába, hogy a hosszú zarándokút fáradalmaitól végre megpihenjen.

Emlékezetére még álljon itt költeménye Babits Mihály fordításában:

Szent Hildegárd:

Éneke a Szentlélekrõl

Ó Isten lelkének tüze, minden

teremtmény életének élete,

szent vagy, ki a formákat élteted!

Szent, ki írral kened a törések veszélyét

s gyógyítva dörzsölöd a bûzös sebeket!

Szentséged szellõje, szelelõje,

szeretet tüzelõje!

Ó zamat a mellekben, édes íz!

ki szíveinkbe átitatódsz az erények jóillatával.

Ó tiszta forrás, akiben példálózható, hogy Isten

maga köré gyûjti az idegent

s megkeresi az elveszettet.

Ó élet páncéla!

Ó egység záloga minden tagok között!

Ó tisztesség öve, áldj meg

és tégy boldoggá!

Erõs pálya, lelki út,

ki áthatoltál mindenen

a magasságban,

a földi világban,

s minden mélység szurdokában:

mindenkit összekötsz és egybehajtsz.

általad felleg árad, levegõ

röpül, átivódik a kõ,

vizek folyókat öntenek

és zöld pompát izzad a barna föld.

S te neveled a doktorok erényét,

akiket életükben a bölcsesség ihlete vidámít.

Dicsõség hát neked,

ki dicsõség hangja

s élet öröme vagy;

remény és erõs becsület,

s fényességgel fizetsz!

7.9. Mefisztó kudarca és búcsúlevele

A 190-192. oldal: „Ámor-álom” (...): „Mégiscsak egy út van, az övé, ha õ az út, az igazság és az élet (Krisztus szavai az Újszövetségbõl: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” - Cz. L.). Holnap húsvét van, minden idõk húsvétja. Az idõ-számításunk kezdõpontjának, 1499-nek és 2003-nak a Húsvétja, a világkorszak-zárás húsvétja. Ma éjszaka minden megtörténhet.”

A 196-204. oldal: „Mefisztó levele Leonardónak (otthagyva a Sírban): „Én egy szegény ördög vagyok. Látod, elcsesztem ezt a kísérletet is. Én kisebb lettem általa, és te nagyobb. Ebbõl is látszik, hogy el kellene gondolkoznotok azon, ki az igazi jóakarótok. Téged nagy erõk segítenek, nagy erõk vonzanak, és azok a vonzások nem engedik, hogy hibát kövess el. (...) Én már a kezdet kezdetén észrevettem a te nagy védelmedet. (...) FÉNYERÕATYA! Félmûveltségedben Isten legszebb, legtitkosabb nevét mondtad ki teljesen véletlenül, tudatlanul. Innentõl én már csak erõtlen ördög voltam. Statiszta egy játékban, amit már csak magaddal vívtál. (...) Így te magad lettél álombeli utazásod célja, és nem Krisztus, s nem a Feltámadás. A Feltámadáshoz, hogy teljes legyen, nem lehet lekötözni a Sátánt sem. A Feltámadás a mindenség összes lényének a szabad-ságában valósulhat csak meg. (És legkevésbé sem az egyesített szabadkõmûves világállamban! - Cz. L.) Csapdát persze állíthatnak az ellentétes erõk egymás számára. (Mintha egyenlõ, egyenrangú erõk ‘harcáról’ lenne szó! - Cz. L.) És én tudom, hogy a keresztre feszített Krisztus a Sátán legnagyobb csapdája. Ezért is zümmög ezernyi ördög Krisztus körül és a Kereszt körül. Megalázó, de igaz Giovanni Santi ((37) Giovanni Santi: Fájdalmas Krisztus két angyallal - 1490.) festménye, ahol megfestett engem, mint legyet a keresztre feszített Krisztus mellén. Teleológiai mélységû a vicc is, amelyben Krisztus így sóhajt: ‘Atyám, csak ezek a kurva legyek ne lennének...’ (Mintha csak Hernádi Gyula írót, az õ szellemiségét látnám-hallanám két évvel ezelõttrõl a csigatévé reggeli mûsorában, Bombera Krisztina ‘felvezetését’ követõen: „Krisztus, ne bohóckodj, gyere már le arról a keresztrõl, és igyál velünk egy jó kupa bort!” ; azonos tõrõl fakadnak. - Cz. L.) (...) Egy Mefisztó mégsem vallhatja be, hogy vesztett, de ha bevallaná sem tud veszteni, mert a lényege az örök vesztés, és vesztés-e az örök vesztés, vagy már egy antigyõzelem? Mindenesetre az idõk végére nekem be van ígérve a Nagy Vesztés, ami csúnya egy predesztináció az Úrtól. (...) Azért ne örülj nagyon, Leó, nem gyõztél. Szerzõdés nélkül is alkut kötöttünk. Megismerted az én nyelvemet, és ez a nyelv veled lesz. Ez nem hagy nyugodni. Ez remegteti a lelkedet, amíg élsz. Ez olyan kétely-métely, amely szétrág belülrõl. (Vagyis hát így sajátították el a szabadkõmûvesek az ördög nyelvét, a Sátán intrikáit, trükkjeit és hamislátszat-keltõ technikáját. A hazudozás életmûvészetét. - Cz. L.) Nálad jobban nem vágyik senki ezen a Földön Isten után, az örök élet után, mégis nálad mélyebben senki sem kételkedik Istenben és mindenben, ami transz-cendens. (...) Hát nem, Leókám, nem mûködik semmilyen gnosztikus hókusz-pókusz. (Akkor meg miért kell ezt az egész gnózist mégis ennyire erõltetni?! - Cz. L.) Marad csak a hit, amire te képtelen vagy, így neked csak a hitetlenség marad, a maró kétely. (...) Cserébe, hogy nekem is legyen némi örömöm, meg-súgom neked, hihetetlenül nehéz hit nélkül meghalni, az a pokol. A pokol nem a halál után, hanem a halál elõtt van. Ebbõl rájöhetsz, a halál elõtt sincs élet. Örök élet hogy lenne, ahol örök halál van... (...) Három napot kaptam, látod, elég volt. E megszentelt idõben nemcsak a tudatotokba, hanem a lelketekbe is sikerült behatolni. A világegyetem létezés-emlékezet rendszere ezután az én elveim szerint fog mûködni. Így tervezésképtelenné váltok (így is történt; ezért is törekszik a világuralomra törõ szabadkõmûvesség mégis görcsösen a véletlen és a természetes kiválasztódás végleges kiküszöbölésére! - Cz. L.), és a jövõ is az enyém lesz. Olyan múltat hazudok nektek, amilyet akarok. Én mesélem el a teremtést, én írom az Evangéliumot is. Az én történetem a Megváltás, s az én ceremóniám az Eucharisztia. Nem tudjátok ezután megfejteni, hogy az áldozat elfojtás, a szabadság nyomora vagy felmagasztalás, a szabadság transzcendens gazdagsága. (...) A harmadik nap végén mindig történik valami, ha más nem, megszólal a szófár, vagy a kakas, vagy Mihály fújja rettenetesen a harsonát, és megjelenik az Antikrisztus, vagy Krisztus, vagy amit megérdemeltek.” (Ez volt Mefisztó búcsúja Leonardótól.)

A 231-233. oldal: Amiens, 1519. május 2.

7.10. Leonardo fohásza

„Mert végül mind megtérünk

Félig hívõk és hitetlenek

Szabadkõmûvesek és rózsakeresztesek

Mindenféle hitetlen mások,

Mûvészek és hamis messiások

Etruszkok és magyarok

Zsidók és arabok

A két kerub szárnya közt izzik majd a láda

És vakító fehér lesz a kõ, a kába

Megkerül Hírám kristálykoponyája

Végleg Mária fején fénylik István koronája

Végül mind megtérünk

Mert mind, aki él

Örök életet remél

Mind rájövünk végül

Hogy nem lehet lopva inni az üdvösségbõl

Mint bolhák a kutyák szemébõl

Végül megtérek én is Krisztusban

Én, aki egész életemben szívemben parázna voltam

Mégis mindig õriztelek, Atyám, a lelkemben valahol mélyen

Ahol az egyetemes ok köré

Gyülekezett a létezésem

Miatyánk, ki lakozol a Mennyben, és nem

Határokba szorítva a Mindenség Mátrixában,

Oldozz föl engem, az embert,

Akibe a meg-nem-halást és a halált sûrítetted

Atyám, a halhatatlan élet erejével

Emelj föl engem a bukott természet állapotából

Föl, a kebeledre

Világok szíve, Atyám.”

VÉGE A TESTAMENNEK

8. Leonardo da Vinci életrajza

LEONARDO DA VINCI 1452. április 15-ikén (a Kos jegyében) született Vinci-ben, - Ser Piero jegyzõ természetes fiaként. A kivételes elme (az egyik lexikon a foglalkozását nemes egyszerûséggel ‘itáliai egyetemes lángész’-ként határozza meg) jókor és jó helyre született. Anyja egyszerû parasztlány volt, akivel a fiatal tekintélyes firenzei jegyzõ úr eltöltött néhány kellemes éjszakát, s aztán szélnek engedte. Catarina - keresztnevénél többet alig tudunk róla, Leonardo sem említi 7000 oldalnyi jegyzeteiben - megszülte fiát, majd az apa gondjaira bízva eltûnt a csecsemõ életébõl. Annyi bizonyos, hogy szép lány lehetett, mivel Leonardo az évek során kifejezetten jóképû ifjúvá serdült. Mivel Ser Pierónak, az apának még sokáig nem született újabb gyermeke, Leonardónak jó dolga volt az apai házban.

A gondolkodók - ha még bizonytalan léptekkel is, és az egyház halálos átkaitól félve - egyre merészebb elképzelésekkel álltak elõ. Leonardo életében a terveibõl (fantasztikus találmányaiból) egyetlen-egy sem valósulhatott meg; - az emberi tudás nem tudta követni õt. Az utókor most azzal tiszteleg az emléke elõtt, hogy apró modelleken kelti életre tervrajzait.

Leonardo minden kérdésre (kihívásra) válaszolni akart; nem akadt oly probléma, melyre ne talált volna megoldást; - így aztán festeni már nem is maradt ideje.

Mindössze öt mû létezik, amelyrõl biztosan állítható, hogy az õ keze munkája.

Nem volt tétlen, vagy lusta ember. Sõt, állandóan töprengett valamin, kis jegyzet-füzeteit az övébe dugva hordta, s ha valami az eszébe jutott, bárhol is volt, neki-fogott a számításoknak, s a tervrajzoknak. Harmincéves koráig Firenzében élt.

Amikor a San Giovanni-templom süllyedni kezdett, új módszerrel akarta alapjait stabilizálni. Olyan meggyõzõen érvelt, hogy a városatyák csak miután elkezdték a kivitelezést, értették meg, hogy képtelenség azokat megvalósítani.

1482-ben Milánóba utazott; Lodovico Sforzának ajánlotta fel szolgálatait. Ekkor fõleg társasági emberként ismerték. Bálokat szervezett, s lantjátékával kitûnõen szórakoztatta a vendégeket. Sforza, a Moro meg is lepõdött, s persze nem is igen hitt neki, amikor Leonardo hadmérnökként mutatkozott be nála.

1502-ben már a rossz hírû Borgiák szolgálatában találjuk õt. Cesare Borgia egész Itáliát meg akarta hódítani, nem hagyta ki Leonardo szülõvárosát, Firenzét sem. Leonardónak nem voltak skrupulusai; számára csak kihívások, kérdések léteztek, amikre válaszolnia kellett. Pontos katonai térképet rajzolt a városról, s a Borgiát támogató török küldöttségnek - akit két éve még a pokol fenekére akart küldeni - egy tervet is átadott egy híd vázlatáról, amely az Aranyszarv-öblön ívelne át.

Cesare Borgia bukása után a firenzei köztársaság hadi szakértõje lett. Akkoriban éppen a repülés foglalkoztatta, s ezzel egyébként nem állt egyedül. Az ókor iránt csodálatot érzõ reneszánsz kori ember Ikarosz példáját követve akart a magasba szállni. Leonardo ehhez tanulmányozta a madarak repülését, s anatómiájukat. Néha festett is, de úgy érezte, festeni is csak akkor tud, ha tanulmányozhatja az emberi testet. Akkoriban az orvosok sem boncolhattak, mert az emberi test az Egyház szemében szent volt, s aki hozzáért, olyan bûnt követett el, amiért az életével fizetett. Leonardo - talán elsõként az emberiség történetében - titokban mégis boncolt, s nem is egyszer, hanem harmincszor! Pontos anatómiai rajzokat készített, s elsõként fedezte fel és írta le az érelmeszesedést. Lerajzolta azt is, hogyan helyezkedik el az embrió az anya testében. (Zelnik József: TESTAMEN Leonardo evangéliuma könyve borítójának elején a fénylõ, csontszerû kör alakú metszet (grafika) mintegy emblémaként, az anyaméhben elhelyezkedõ magzatot ábrázolja.)

Jegyzeteit nehéz elolvasni, mert gyakran titkosírást használt vagy egyszerûen bal-kézzel, tükörírással írt. Családja nem volt. A nõk nem érdekelték, talán a férfiak sem. (Habár fiatalon perbe fogták Firenzében, hogy barátjával folytatott meg nem engedett viszonyt; - a vádakat tagadta, azokat nem is tudták bizonyítani.) Festõ mûhelyében mindig sok tanítvány vette körül, de barátai nem voltak. Az életbõl is magányosan távozott, 1519-ben, 67 éves korában. Feljegyezték róla, mint külön furcsaságot, hogy már az ötvenes éveiben aggastyánnak látszott. Szelleme viszont az utolsó pillanatáig nem pihent. Leonardo egyedülálló jelensége a történelemnek: szabad ember volt, akinek a gondolatait semmi sem kötötte meg.

9. Zarándoklat ‘Az utolsó vacsorához’

Idézet Zelnik József ‘Zarándoklat a borhoz’ - Dionüszosztól az Eucharisztiáig -, a 2000-ben, a Pesti Vigadó Galériában elhangzott, kiállítási megnyitó beszédjébõl:

Ajánlás: ‘A világ csakis a titok által létezik.’ (Részlet a Széfer ha-Zóhár-ból)

„Ha most kóstolok egy pohárral - így Zelnik - Antinori márki Sangiovese (ez valami ‘vérszínû’ vörösbor-fajta) szõlõbõl készült, Santa Cristina nevû (az egész név így együtt nagyon ‘Krisztus Szent Vérére’ asszociál! - Cz. L.) toszkán (mint korábban olvashattuk: a TESTAMEN-ben Mefisztó nemes egyszerûséggel csak ‘toszkán gazembernek’ nevezi Leonardót! - Cz. L.) borából, akkor merek tenni némi kitérõt, hogy vázlatosan feltehessek még néhány új kérdést. A mûvészet és az Eucharisztia koordináta-tengelyének origó pontjában ott áll az európai mûvészettörténet legrejtélyesebb képe, az Utolsó vacsora, és alkotója, a meg-fejthetetlen mûvészember, Leonardo da Vinci. Az Utolsó vacsora a keresztény világ leghíresebb képe lett, annak ellenére, hogy alkotója római kánon szerint nem volt hívõ, sõt már saját korában is boszorkánysággal, homoszexualitással, mágikus praktikákkal vádolták; - talán nem véletlenül, hiszen élete tele volt talányokkal. Ezt maga is gerjesztette, amikor arról mesélt, hogy csecsemõ korában egy olyan monte-albanói kecske tejével táplálták, amelynek a gazdája boszorkány hírében állt. Vagy hogy gyermekkorában álmában egy sólyom szállt reá és ‘beavatta’. De fokozta a Leonardo körül lengõ misztikumot rend-kívüli szépsége is. Errõl tanúskodik Verrocchio róla mintázott ifjú Dávidja és Botticini Szent Mihály arkangyala. Egész életvitele különös. Vegetáriánus volt és nõ nélkül élt. Több képén átsejlik a Tantra Jóga: ‘Miért is volna szükségem asszonyra; bennem, magamban van egy belsõ asszony.’ - tétele. Pontos példa erre a máig megfejthetetlen jelentéstartalmú Mona Lisája. Az egész képet át-járja a lírai kétértelmûség. Vélhetõleg a huszadik századi pszichoanalízisen iskolázott mûvészetkutatás jár közel az igazsághoz, amikor azt állítja, hogy Leonardo ebben a képben a nemek elõtti emberit, az ún. androgün-jelenséget kívánta megközelíteni. (...) Az sem véletlen, hogy az ezoterikus iratokban a kozmikus ember mindig androgün, a gnosztikus Antroposz. Megkérdezhetjük, feltételezhetõ-e Leonardóról, hogy õt ezek a gondolatok foglalkoztatták? Nem tudjuk. Mindenesetre a neve felkerült egy furcsa listára, a ‘Dossiers Secrets’ névsorára, amely a Prieuré de Sion titkos társaság nagymestereit tartalmazza. Eszerint 1510-1519. között õ volt a nagymester Sandro Filipepi után, akit mi Botticelliként ismerünk. Ilyen vélt vagy valódi tények vették körül az embert, aki (1495-ben, Milánóban, a Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumában) hozzáfogott az Utolsó vacsora, az Eucharisztia megfestéséhez. Természetesen már sohasem tudjuk meg, mire gondolhatott a világ legtudatosabb, de egyben legszenzibilisebb mûvésze, amikor elkezdte ezt a munkát. Egy olyan mûrõl van szó, melynek rejtelmeit több könyv sem lenne képes feltárni; bizonyítja ezt az eddig róla írt könyvtárnyi irodalom. Én is csak néhány kérdést merek itt fel-tenni témánk, a boráldozat szempontjából. Miért helyez Leonardo egy nõt (Mária-Magdalénát) az apostolok közé Krisztus jobbjára? Erõsíteni akarta-e ezzel Krisztus élettörténete gnosztikus szemléletét? Miért nem akarta, merte, tudta befejezni Krisztus arcát? Kevés és együgyû magyarázat erre, hogy az elõbb megfestett Jakab arca olyan szépre sikerült, hogy azt utána már nem tudta felülmúlni. (...) A mûvészet, a tudomány és a vallás megismerõ egybe-ötvözésével, szintézisével kísérletezik. A festmény mértanilag is kivételesen megszerkesztett felépítése azt sugallja, hogy az alkotó célja az Opus Magnum, a centrális pont meghódítása; azé a ponté, ahol a világot kiegyensúlyozó erõ székel. Ebbe az áthelyezhetetlen, leválthatatlan és megfellebbezhetetlen közép-pontba helyezi Leonardo az Eucharisztiát, a kenyér és a boráldomást (nem jó ez a megfogalmazás, hiszen nem áldomásról hanem áldozatról van szó; Krisztus az emberi életét, testét és vérét áldozta érettünk a keresztfán! Az Eucharisztia az átváltoztatás, az Oltáriszentség, Krisztus testamentumának manifesztációja, sõt, rituáléja), úgy, hogy a Krisztus arca mögé helyezett ablak-csillagkapu Sion hegyére nyílik, amely földi létében a varázslatos toszkán táj. (...) A festményen Krisztus már nem figyel a tanítványok földi vitáira. Bal keze mellett egy pohár bor, jobb kezénél kenyér. Megnyitja a világegyetem létezés-emlékezet-rend-szerét: hogy mindnyájan egyek legyenek, mint te, Atyám, énbennem, és én te-benned... Beszélnünk kell még arról is ebben a vázlatunkban, hogy a bor épp a misztikán keresztül, nagy titkok tudója. Elég, ha Melkizedekre, Arimateai Józsefre, a Grálra és a gnoszticizmus rejtélyes világára utalok. (...) Krisztus vére, a szent vér a keresztény világ talán legfontosabb szimbóluma. (Meg kell jegyeznem, hogy a kereszténység alapvetõen nem szimbólumokkal építkezõ, jel-képes hitvallás, mint a szabadkõmûvesség, - hanem maga a legteljesebb valóság, amelynek a csúcsán a megváltás ténye, a megváltó Krisztus, mint az egyetlen és abszolút igazság helyezkedik el. A Szent Grál, Krisztus ‘feltételezett’ vére elsõ-sorban templomos, illetve világuralmi fikcióként szabadkõmûves szimbólum; - a Jeruzsálemi Templom romjai alatt ‘megtalált’ Szent Grálból, Krisztus vérébõl az Antikrisztust akarják klónozni, azért, hogy ‘a királyi’ Meroving-vérvonalból való ideiglenes helytartót a világállamukat ‘valóban’ legitimáló ál-Krisztussal váltsák fel.) Ennek a szimbólumnak a keletkezésénél ott áll egy másik rejtelmes alak, Arimateai József. A húsvéti dráma hátterében csendesen, szinte rejtõzködve ott mozog egy ismeretlen férfi. A legfontosabb pillanatokban föltûnik, könnyedén jár-kel a gyûlölködõ fõpapok, katonák, római hivatalnokok körében. Õ fogja föl Krisztus vérét egy kehelybe, mely késõbb Grálként híresül el, és övé az a sír is, melyben a feltámadás csodája megvalósul, s ahol megtalálja Mária a leplet, mely a fénnyé válás földi lenyomatát õrzi. Arimateai József történelemileg meg nem fejtett alakjában és a Grál-mondakörben találkozik a bor misztikájának szimbólumkutatása a gnózis és a kereszténység, vagy még inkább a gnózis és a szabadkõmûvesség, valamint a római kereszténység mögött mûködõ erõk (?!) élethalál-harcának központi gondolataival. A tét a szent vér, a keresztények szerint Krisztus vére (milyen vér?!), és a másik fél, a ‘Sang-Royal’ = a Királyi Vér, a Szent Grál több ezer éves vitája. Ez a vita sajnos a huszadik században álgnosztikusok és álkeresztények harcává vált. Fény felé tarthatatlan, zavaros borok hódítottak. (A tét nem a ‘Krisztus vére’ kontra ‘királyi vér’ vitában össz-pontosul, mert nem ez ‘a vita’ tárgya. A küzdelem a valódi katolikus keresztény Isten-hit - Krisztus-hit -, és a Krisztus Isten Fia mivoltát tagadó gnosztikus tanok, elsõsorban az eretnek templomosok és szabadkõmûvesség, illetve a reájuk épülõ francia és angol gyökerû, egy angolszász irányítású és berendezkedésû egységes világállam ideológiai megalapozását célzó deista legendárium hívei között zajlik. Ami a szabadkõmûvesség természetes, gnosztikus világvallás mivoltát, illetve az ebbeli reményeit illeti - ti., hogy a kereszténység ‘helyébe’ léphessen - nos, ezt Vörösmarty Mihály híres szavai jellemzik a legfrappánsabban: „Víznek zavaros, bornak ihatatlan.” - Cz. L.) Az elmúlt kétszáz évben egy felfokozott szellemi kísérletezés és erõszak próbálta a krisztusi megváltást visszavonni a megváltás elõtti földi pogány áldozatok körébe. Erre a keresztények azt válaszolják, hogy a gnosztikusok lehet, hogy a tudás birtokában vannak, de az olyan tudás, ami szellemi mámorban mûködik, a hit kegyelme nélkül. Mintha csak egy bódult szellemi boráldozat mondatná a csillagjós szöveget. Mi, félõsebb gondolkodók inkább várjunk azokra az áldott idõkre, melyekben Isten néha fellebbenti a titok fátylát a Földön. Ilyenkor újbor kerül a régi kelyhekbe - vagyis egy Anti-Krisztus, az igazi, az eredeti, a régi helyébe?! -, a mámor malaszttá válik, és az új ‘bor’ (miért az aposztrof; mert valójában ‘vérrõl’ van szó?) tüze úgy hatol be a földi lényekbe, hogy mennyei szívük lesz.”

10. Utószó és Evangélium

Olvasómra bízom, hogy ítélje meg: Zelnik József nézetei keresztényi vagy inkább gnosztikus irányban fejlõdtek-e 2000 és 2003. között, vagy miben és mennyiben! A most idézett tárlat-megnyitó beszéd ugyanis 2000-bõl, - a TESTAMEN-könyv pedig 2003-ból származik. Mindenesetre a személyes ajánlás szövege is furcsán hangzik: „... Krisztusról és a testnek feltámadásáról.” Ez ugyanis egy csúsztatás vagy atavisztikus elszólás, hiszen az emberiség történelmében eddig mindössze egyetlen emberi test támadott fel halottaiból: Krisztusé. Ráadásul a TESTAMEN kifejezetten csak Krisztusról szól, de nem ám a feltámadásáról, hanem arról, hogy az ördög Mefisztó képében szerzõdést köt Leonardóval, a Sioni Rendház nagy-mesterével, az eretnek zugboncolóval, hogy szeletelné fel a halott Krisztus testét (három napot kap rá), - s a koponyafedõt, a kálváriát is feltárva együtt keressék meg az attributumot (Krisztus Isten Fia lényegének kvintesszenciáját), amely a testnek harmadnapon való feltámadását ‘elõidézi’. Nem ünnepelni akarják tehát Isten Fia feltámadását, de barbár vágóeszközzel (szikével) megakadályozni azt!

Ezért választja széjjel egymástól Zelnik Krisztust és a testnek feltámadását, ezért beszél róluk külön-külön, - holott szétválaszthatatlanul összetartoznak. „Krisztus feltámadásáról” kellene könyvét ajánlania - de hát sajnos nem arról szól...

Kerek-perec mégsem mondhatja ki, hogy nem hisz Krisztus feltámadásában.

Hiszen emlékszünk, hogyan végezte Jacques de Molay.

A szabadkõmûves világállam szakrális-ideológiai alapvetése, építési tervrajzának elkészítése helyett sokkal inkább ajánlott az Újszövetség, az evangéliumok, az Úr Jézus eredeti szavainak gyakoribb forgatása, olvasása. Ez következik most:

„Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni. Inkább attól féljetek, aki a lelket, meg a testet is pokolba taszíthatja!” (Mt.10, 28-29.) Óvakodjatok a képmutatástól! Máskor pedig Jézus így tanította õket: „Óvakodjatok az írástudóktól! Szívesen járnak hosszú köntösben, és szeretik, ha nyilvános tereken köszöntik õket, szívesen foglalják el az elsõ székeket a zsinagógákban és a fõhelyeken a lakomákon. Fölélik az özvegyek házát és színleg nagyokat imádkoznak. Ezért súlyosabb ítélet vár rájuk.” (Mk.12, 38-40.) Jövendölés a világvégérõl. Jézus így válaszolt: „Vigyázzatok, hogy senki félre ne vezessen titeket. Sokan jönnek majd az én nevemben és azt mondják: Én Vagyok. Sok embert megtévesztenek. Amikor pedig háborúról és háborús hírekrõl hallotok, ne rémüldözzetek. Ennek meg kell történnie, de ez még nem a vég. Akkor nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad. Földrengés lesz itt is, ott is, meg éhínség, de ez csak a gyötrelmek kezdete.” (Mk.13, 5-8.) Elõképe: Jeruzsálem pusztulása. „Akkor, ha valaki azt mondja: Nézd, itt a Krisztus, vagy amott! - ne higgyétek. Föllépnek ugyanis hamis krisztusok és hamis próféták, jeleket és csodákat mûvelnek, hogy még a kiválasztottakat is tévedésbe ejtsék, ha lehetséges. Vigyázzatok, elõre megmondtam mindent.” (Mk.13, 21-23.) Hamis próféták. „Óvakodjatok a hamis prófétáktól! Bárány-bõrben jönnek hozzátok, belül azonban ragadozó farkasok. Gyümölcsükrõl ismeritek föl õket. Szednek-e tövisekrõl szõlõt, vagy a bogáncsról fügét? Így minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt. Nem hozhat a jó fa rossz gyümölcsöt, sem a rossz fa jó gyümölcsöt. Kivágnak és tûzre vetnek minden fát, mely jó gyümölcsöt nem terem. Tehát gyümölcsükrõl ismeritek fel õket.” (Mt.7, 15-20.) A hamis tanítók sorsa. „Akadtak azonban a nép között hamis próféták is, aminthogy közöttetek is lesznek tévtanítók, akik, kárhozatos eretnekségeket terjesztenek, megváltó Urukat megtagadják s gyors pusztulást zúdítanak majd önmagukra. Számosan szegõdnek társukul a ki-csapongásban, miattuk becsmérlik majd az igaz utat. Kapzsiságukban hízelgõ szavakkal ki is fosztanak majd titeket. De régóta készen áll már számukra az ítélet: kárhoztatásuk nem alszik el.” (2 Pét.2,1-3.)

Óvakodjatok hamis prófétáktól! „Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek! Vizsgáljátok meg a lelkeket, vajon Istentõl valók-e, mert sok hamis próféta lépett föl a világban. Az Istentõl való lélek errõl ismerhetõ föl: Minden lélek, amely vallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el, Istentõl van. Minden olyan lélek viszont, amely nem vallja Jézust, nem Istentõl való. Ez az Antikrisztus szelleme, akirõl hallottátok, hogy eljön, sõt már a világban is van. Ti Istentõl vagytok, gyermekeim, és gyõzedelmeskedtetek azon. Hiszen, ha bennetek van, hatalmasabb, mint az, aki a világban van. Azok e világból valók, azért is beszélnek e világról, és a világ hallgat rájuk. Mi Istentõl vagyunk. Aki ismeri Istent, hallgat ránk. Aki viszont nem az Istentõl való, nem hallgat ránk. Így különböztetjük meg az igazság szellemét a hamisság szellemétõl.” (1 Jn.4,1-6.)

Óvakodjatok az Antikrisztustól! „Gyermekeim, itt az utolsó óra! Amint azt hallottátok, eljön az Antikrisztus. Már eddig is sok Antikrisztus támadt. Ebbõl tudjuk, hogy itt az utolsó óra. Közülünk kerültek ki, de nem tartoztak közénk. Ha közénk tartoztak volna, köztünk is maradtak volna. Rajtuk kellett nyilván-valóvá lennie, hogy nem mindnyájan tartoznak közénk. Ti azonban a Szent kenetét kaptátok, s mindent tudtok. Nem is azért írtam nektek, mintha nem ismernétek az igazságot. Ti ismeritek, s azt is tudjátok, hogy semmi hazugság sem származik az igazságból. Ki a hazug, ha nem az, aki tagadja, hogy Jézus a Messiás? Ez az Antikrisztus: tagadja az Atyát és a Fiút. Mindaz ugyanis, aki tagadja a Fiút, nem ismeri el az Atyát sem. Aki megvallja a Fiút, elismeri az Atyát is. Maradjon meg bennetek, amit kezdettõl fogva hallottatok. Ha meg-marad bennetek, amit kezdettõl fogva hallottatok, ti is megmaradtok a Fiúban és az Atyában. Az ígéret pedig, amelyet ehhez fûzött, az örök élet. Ezeket akartam írni nektek azok miatt, akik félrevezetnek. Ami titeket illet, maradjon meg bennetek a tõle kapott kenet. Más tanítóra nincs szükségetek: bármire is tanítson az õ kenete, az igaz s nem hazugság. Maradjatok tehát õbenne, amint tanította. Igen, gyermekeim, maradjatok õbenne, hogy amikor majd meg-jelenik, bizalommal töltsön el, és eljövetelekor meg ne szégyenüljünk. (1 Jn.2, 18-28.)

„... Atyám adja az igazi mennyei kenyeret. Az az Isten kenyere, amely leszállt a mennybõl és életet ad a világnak. (...) Én vagyok a világ kenyere. Aki hozzám jön, nem éhezik többé, és aki bennem hisz, nem szomjazik soha. (...) Annak, aki küldött engem, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit el ne veszítsek, hanem föltámasszam az utolsó napon. Atyám akarata, hogy mindaz, aki látja a Fiút és hisz benne, örökké éljen. Én föltámasztom az utolsó napon. (...) Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában és mégis meghaltak. Itt a mennybõl alászállott kenyér, hogy aki eszik belõle, meg ne haljon. Én vagyok a mennybõl alászállott élõ kenyér. Aki e kenyérbõl eszik, örökké él. A kenyér, melyet adni fogok, az én testem a világ életéért. (...) Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához, csak énáltalam. Ha ismernétek engem, Atyámat is ismernétek. Mostantól fogva pedig ismeritek és látjátok Õt.” (Jn.6,32-51. és Jn.14,6-7.)

11. Zárszó a fotókról

A könyvekrõl és könyvekbõl írott könyvemet két fotó mellékelésével zárom. Az egyiken Zelnik József a mesterdíjat nyújtja át Kiss Tibor grafikusnak, aki a TESTAMEN élve boncoló grafikáit rajzolta. Ám a Demokrata sajnos ismét nem bizonyul hiteles hírforrásnak, akárcsak Zelnik korábbi könyvének méltatásakor. Azt írják ugyanis a fotó jobboldalán, hogy az ‘elismerést ez alkalommal Mihály Gábor, Munkácsy-díjas szobrászmûvész, a díj bronzszobor alkotója adta át a nyertesnek’. Ez nem igaz, az átadó: személyesen Zelnik József, a könyv írója.

A másik fotón Orbán Viktor volt miniszterelnököt láthatjuk, szónoklása közben.

A kottaállvány két párhuzamos ‘oszlopa’: Jákin és Boáz.

12. Ajánlás

A könyvébõl - több könyvbõl - írott könyvemet Zelnik József templomos nagy-mesternek ajánlom, aki a ‘TESTAMEN, Leonardo evangéliuma’ címû, általam elemzett mû szerzõje. Csak két példányról tudok; - az egyiket Kovács Dávidnak, a ‘JOBBIK Magyarországért Mozgalom’ (néhány nap múlva párt!) elnökének, a másikat pedig nekem ajánlotta, az alábbiak szerint:

„Ajánlás: Kovács Dávidnak, -

jó hírrel arról, hogy van örök élet, és van az testnek feltámadása.

Óbudán, 2003-ban - Zelnik József.”

„Ajánlás: Czike Lászlónak, -

a közös gondolkodás okán is Krisztusról és a testnek feltámadásáról.

Óbudán, 2003-ban - barátsággal Zelnik József.”

Ajánlásként megfontolásra ajánlom a következõket:

n Kelemen római pápa 1313. március 22-én eltörölte és feloszlatta a Templomos Lovagrendet, amely azóta egyházi szempontból, jogilag mind a mai napig il-legitim szervezet; - a vagyonát (mint a könyvben is szerepel) más lovagrendek ‘örökölték’, mivel maga megszûnt létezni. Ha tehát ‘még ma is létezik’ a Rend, úgy az csak pápai jóváhagyás nélkül ‘lehetséges’ - ettõl illegitim. Valószínûbb azonban, hogy egy ‘szabálytalan titkos társaság’, amely csak bitorolja egykori ‘elõdjének’ a hivatalos nevét. Még valószínûbb, hogy a társaság valójában egy szintén ‘szabálytalan kvázi-szabadkõmûves páholy’ (vagy klán), amely félre-vezetésül veszi magára a Templomos Lovagrend nevét, s részben a múltját is.

n A Római Katolikus Anyaszentegyház belsõ szervezeti szabályai mind a mai napig tiltják a kettõs tagságot; - vagyis aki szabadkõmûves rend tagja, az nem lehet a katolikus egyház tagja, mert a pápa kiközösíti. Vélhetõleg fedõszervnek kell a nem létezõ ‘Templomos Lovagrend’, a kiközösítés elkerülése céljából.

n A kettõs tagság megtiltásának, a kiközösítésnek jogi értelemben az az egyszerû magyarázata, hogy a szabadkõmûvesek (és az egykori templomosok) tagadják Jézus Krisztus Isten Fia és Megváltó mivoltát; egyszerû embernek, tanítónak (messiásnak), vagy ami még rosszabb: zsidó forradalmárnak, szektás fõpapnak tekintik. Nem ismerik el a Szentháromságot, a szeplõtelen fogantatást sem; és eretnek legendákat ápolnak, melyek szerint Jézus nem halt meg a keresztfán, - gyerekei születtek Mária-Magdalénától; sõt, ikertestvére is volt: Igaz Jakab. E nézetek nem felelnek meg a történelmi (vallástörténeti) tényeknek, az egyház dogmáival is ellentétesek és tagadják az Szent Evangéliumot, mint az Atyaisten kinyilatkoztatását. Keresztény ember nem élhet ilyen skizofrén nézetekkel.

n Mindezek után rendkívül furcsa, ha egy illegitim titkos társaság nagymestere hozza a jó hírt, vagyis az Evangéliumot - amelyben nem hisz! - ‘a testnek fel-támadásáról’; ráadásul csak úgy, általában. A test ugyanis úgy általában nem-hogy nem támad fel, hanem elrothad a földben, mert ‘porból vétettünk s porrá leszünk’. A feltámadás a bûneiktõl Isten kegyelmébõl feloldozott emberek ki-vételes jutalma, az üdvözülés velejárója, eredménye, - amelynek révén az arra érdemesek a haláluk bekövetkezte, és az utolsó ítélet után újra ‘visszakapják’ a már üdvözült (feltámadott), átlényegült testüket, hogy az örök boldogságot el-nyerve a Paradicsomba, a Mennyországba jussanak. Mind a mai napig csupán ‘egyetlen Ember’, Jézus Krisztus (teste) támadott fel; - ezért nonszensz úgy beszélni a Feltámadásról (a testnek feltámadásáról), mintha az Jézus Krisztus személyétõl függetleníthetõ ‘jó hír’ lehetne.

n Végezetül: Jézus Krisztusról nem gondolkodni kell - közösen vagy egyedül -, hanem hinni kell õbenne, mint Isten emberré lett Fiában, aki meghalt érettünk a keresztfán (és nem a kettõs kereszten, vagy egy ajtón), bûneink bocsánatáért. Mert a benne való hit az ember kereszténységének nélkülözhetetlen alapja.