Czike László

Az áteredõ bûn és a vád tanúja

államadósság és privatizáció

Az Antall-kormány 20,5 milliárd USA-dollár külsõ államadósságot örökölt a Németh-kormánytól. Legalábbis politológus történetíróink szerint azért vállalta fel a felhalmozott adósság „jogfolytonos szolgálatát”, hogy biztosítsa az ország hitelképességét. A gazdaság reorganizációjához, konszolidációjához ugyanis még további kölcsönökre volt szükség; amit a külföldi bankok „csak úgy” adtak, ha nem kérünk elengedést, moratóriumot vagy átütemezést az 1990. elõtti hitelekre. Dr. Schamschula György, Antall József miniszterelnök személyes tanácsadója, késõbb a kormány közlekedési minisztere; a Demokrata hetilap hasábjain (1997. V. 29., 22-23. oldal) „Egy modern legenda” címmel a következõket írja: „... Azzal minden külföldi delegáció, szakember, politikai személyiség egyetértett, hogy Magyarország vállalja tovább az adósságszolgálat terheit. (...) Antall Józsefet mindenképpen arra akarták rábeszélni, hogy Magyarország vállalja fel az elmúlt rendszer által felhalmozott külföldi adósságot és törlesztését. Ez ügyben igyekeztek a problémát elbagatellizálni, és ‘általános segítségüket’ ajánlották fel, amely azonban sem konkrét formában, vagy visszahivatkozási alapként nem volt megfogalmazva. Az urak féltették bankjaik és kormányaik ide kihelyezett pénzét, és az volt a fõ szempontjuk, hogy az új magyar kormány az adósságszolgálat folyamatosságát és érvényét magára nézve kötelezõnek tartsa.” De amint a további eseményekbõl az kikövetkeztethetõ; - kellett lennie legalább még egy kölcsön-feltételnek, hiszen másképpen nem magyarázható meg: miért kezdõdhetett meg a spontán privatizáció még 1990. elõtt, miért hagyták hallgatólag jóvá a rendszerváltó kormányok „a nómenklatúrás” tranzakciókat, s egyáltalán: miért volt szükség az „állami” vagyon kampányszerû eladására a megfelelõ jogszabályok megalkotása elõtt, illetve a legelemibb elõkészítõ (pl. teljes körû leltár, vagyonfelértékelés, stb.) intézkedések megtétele nélkül?

Tovább idézve: „A másik, amiben nem ilyen erõs, de határozott befolyásolás volt érezhetõ - a privatizáció felgyorsítására vonatkozott. Éreztették velünk, hogy amennyiben Magyarország nem tanúsít renitens (sic!) magatartást az adósság-szolgálat kérdésében, úgy a fejlett tõkés államok hajlandók (sic!) állami garanciával elõsegíteni a vállalataiknak és a bankjaiknak a magyar privatizációba való belépését, az ide irányuló tõke-kihelyezést, ami egyben a magyar nemzetgazdaság élénkítését, átstruktúrálását jelentheti, s ez a csõd felé sodródó ország számára létfontosságúnak tûnt.” Az említett „történetírók” a nemzeti tõkénk kiválogatás nélküli, szinte azonnali, és gyakorlatilag maradéktalan kampányszerû privatizációját nem a „szabad-piaci” szereplõk (a nemzeti tõkés réteg) „megteremtésének szükségességével” magyarázták, hanem azzal, hogy rendkívüli sürgõsséggel bevételekre kellett szert tenni - egyrészt az állam-adósság visszafizetése, másrészt a szinte teljesen valutatartalék nélkül maradt ország fizetésimérleg-egyensúlyának, fizetõképességének helyreállítása céljából. Szerintük egyetlen pénzügyi forrásként, megoldásként a privatizáció kínálkozott...

Schamschula György errõl így emlékezett meg: „Antall József természetesnek találta: amennyiben Magyarország a nyugat-európai államok közé akar integrálódni, nem léphet fel azzal, hogy a piacgazdaság alaptörvényét, mely szerint a hiteleket vissza kell fizetni - felrúgja; és ebben a meggyõzõdésében gyakorlatilag valamennyi pénzügyi szakember támogatta is õt. Most, hét év távlatából is rá kell mutassak, hogy a korábbi magyar közgazdászok részérõl nem volt egyetlen számottevõ vélemény sem, amely az adósságszolgálat teljesítésével szemben hangzott volna el. Az alapgondolat az volt, hogy Magyarországnak mintegy 20 milliárd dollárra becsült külsõ adóssága mellett (akkor) nem volt jelentõs belsõ adóssága, és ezzel szemben a privatizálandó és privatizálható állami (!) vagyon mértékét jelentõs eltérésekkel (mivel hivatalos értékelés ugye nem volt!), de 40-60 milliárd dollárra becsülték. (...) Így tehát a leendõ kormányfõ elõtt az a képlet állt, hogy a privatizáció révén értékesítünk 40-60 milliárd dollárnyi állami vagyont, amibõl kifizetjük a meglévõ állami adósságot, és még jelentõs összegû pénz marad a gazdaság modernizálására, az államszerkezet átalakítására és nem utolsósorban szociális támogatásokra. Azt hiszem, hogy nem volt parlamenti párt Magyarországon, amely ettõl jelentõsen eltérõ gazdaságpolitikai koncepciót fogalmazott volna meg.”

A rendszerváltás után „az állam rendelkezésére” álló nemzeti tõke valós értékére csak nagyon hozzávetõleges becslések léteztek. Az eltérések mindenekelõtt abból fakadtak, hogy a privatizálható vagyon körét minden szakértõ másként határozta meg. Az idézet folytatása: „A privatizálandó és privatizálható állami vagyon nagyságát (értékét) jelentõs eltérésekkel, de 40-60 milliárd dollárra becsülték. Természetesen ebbe a privatizálandó vagyonba nem értették bele, az uralkodó közgazdasági felfogás szerint, azokat a privatizációs túlkapásokat, amelyeket a Horn-kormány nemzetünk sérelmére (sic!) késõbb elkövetett (energia-hálózat, infrastruktúrális hálózatok, állami gazdaságok, stb. magánosítása).”

A nemzeti mûködõ tõke (szándékosan nem állami vagyont írok, hiszen amirõl beszélünk, korábban a magyar nép társadalmi tulajdona volt!) kampányszerû privatizációja kétségbeejtõen negatív végeredménnyel zárult. Az a kormányzati (pre)koncepció, amely a nemzeti vagyonunk profittermelõ hányadának külföldi befektetõk részére való értékesítése árbevételébõl kívánta volna finanszírozni („és még marad is”!) a külsõ államadósságunk kiegyenlítését - csúfos kudarccal végzõdött. Ma már egyértelmûen megállapítható, hogy egyrészt valójában jóval nagyobb (min. 60-80 milliárd dollár) összértékû vagyon privatizációjára került sor, mint amennyinek a magánosítását korábban eltervezték; - másrészt viszont az államadósság nemhogy nem tûnt el, hanem - mintha mi sem történt volna! - meredeken tovább növekszik. Schamschula György minderrõl az alábbiakat írja: „Az MDF-ben néhányan felvetettük az adósság-és részvénycsere lehetõségét, melyben azt javasoltuk, hogy a külföldi államadósság egy részét ne pénzben, hanem a magyar vállalatokban lévõ állami tulajdoni hányaddal bonyolítsák le. Ennek alapján nem dollárban, márkában, stb. kellett volna fizetni az adósságot, hanem bizonyos kölcsönök ellentételezéseként odaadtuk volna, mondjuk a Csepel Mûvek részvényeinek bizonyos százalékát. Ez biztos, hogy nem okozott volna kitörõ örömöt a nyugati hitelezõinknél, de meg-gyõzõdésem, hogy hasznosabb lett volna a privatizáció egy részét így megoldani, amellett, hogy a módszer hatékonyan csökkentette volna adósságterheinket is. (...) Tehát így indult el Magyarország 1990. tavaszán azon az úton, amely hét év alatt gazdaságilag igen mérsékelt sikert hozott, hiszen a privatizálható nemzeti vagyont eladtuk, jóval nagyobb mértékben, mint ahogy azt célszerûnek és hasznosnak tartottuk volna. A bruttó külföldi adósság ma is (akkor, 1997. májusában) meghaladja az 1990-es évét, emellett hatalmas belföldi állami adósság is felhalmozódott, amelynek a terhei nyomasztóbbak, mint feltételeztük, a haszonélvezõi pedig elsõsorban külföldi befektetõk, illetve egy szûk magyar vállalkozói réteg lett. 1998-ban az új kormánynak ezzel a realitással kell szembenéznie, és ebbõl a helyzetbõl kell kiutat találnia. Nehéz lesz.”

Nehéz lett, - olyannyira, hogy nem is sikerült.

A bruttó külsõ államadósság növekedése 1990. óta mindössze két ízben torpant meg: elõször 1997-ben, amikor a Horn-kormány eladta az energia-szektort, - másodszor pedig az Orbán-kormány regnálása alatt, amikor is a fizetési mérleget olymértékben sikerült stabilizálni, hogy az adósság egy-két évig stagnált. A bruttó külsõ államadósságunk a kampányszerû privatizáció idõszakában (sõt, ellenére!) is folyamatosan tovább növekedett; - a belsõ államadósságunk pedig 1990. óta nulláról 10000 milliárd forint fölé nõtt. A magyar állam összes bruttó (külföldi és belföldi együtt) adóssága ma mintegy 65 milliárd USA-dollár, a nemzet-gazdaságé pedig kb. 75 milliárd USA-dollár, - mivel az eladósodás a szociál-liberális kormány hatalomra jutása óta újból, gyorsuló növekedésnek indult. A nagyjából 25-30 Mrd USD összegû befektetés ‘áll szemben’ az eredeti becslések szerint 60-80 Mrd USD összértékû nemzeti mûködõ tõkével, ami a privatizáció során mindenestül eltûnt..., pontosabban a multinacionális társaságok tulajdonává vált. Magyarország ma sokkal nehezebb helyzetben van, mint 12 évvel ezelõtt - legalábbis a következõk miatt: Eladható, privatizálható nemzeti mûködõ tõkénk már egyáltalában nincs, így az adósság csökkentésére csak egyetlen ‘forrásunk’ kínálkozik, a magyar munka termelékenysége. A helyzetet sajnos ehhez képest is jelentõsen bonyolítja, megnehezíti, hogy a munkánk eredménye és profitja (hála a privatizációnak!) ma már 80 %-ban a multinacionális társaságok tulajdona - akik azt kiviszik az országból, így a haszon nem fordítható adósság-csökkentésre.

Máig sem sikerült megtörni az állam fiskális és az MNB monetáris-restrikciós politikájának ellentmondását; amely erõk által keltett pénzügyi és gazdálkodási reálfolyamatok mintha csak „szembe mennének” egymással, lerontva a közös hatékonyságot. Belsõ torzsalkodásaink ‘eredményeként’ a magyar munka értéke folyamatosan devalválódik (külpiaci cserearányaink romlanak), - a spekulációs tõke a maradék hasznot is kiviszi Magyarországról ‘árfolyam-nyereségként’; így majd csupasz fenékkel léphetünk be néhány hónap múlva az Európai Únióba, a felzárkózás legkisebb esélye nélkül. Az állam „pénzügyi struccpolitikája” titkolja az adósságteher valóságos nagyságát, és igyekszik úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Elõre menekül, nagyobb kedvezményeket biztosít a külföldi befektetõknek a készpénztõke-beáramlás fokozása érdekében, mert a fizetési mérleg egyensúlyát csak ettõl reméli. Pedig nyilvánvaló, hogy egyrészt a tõkebeáramlás adott szintje nem fokozható (nem biztosítható) a végtelenségig, - másrészt a lakosság adóteherbíró képessége is véges: nem lehet a növekvõ állam-adósság növekvõ kamat-költségeit az állami költségvetés adóbevételeinek állandó növelésével a lakosságra akármeddig és akármilyen mértékben áthárítani - pedig mostanság pontosan ez történik. Húsz év óta mindvégig az a mérhetetlenül aljas, cinikus reformkommunista koncepció érvényesül és valósul meg lépésrõl-lépésre, amelynek lényege egyrészt az állam mértéktelen túlköltekezése, másrészt, hogy a költségvetés és a fizetési mérleg deficitjét (MNB-pénzkibocsátás helyett) csakis drága világbanki hitelek, illetve államkötvény-kibocsátás útján fedezik, amelyek minden (immár elviselhetetlen) kamatterhét a lakosságra hárítják - szüntelenül emelve az adókat, illetékeket, járulékokat, árakat, stb.; lerontva az életminõséget. Még néhány hónap, és a reformkommunisták pezsgõt bonthatnak: nagy sikerrel kibekkelték, 20 éven át (!), a magyar nép minden éberségét - mire bekövetkezne az ‘éhes gyomrok forradalma’, minden konzervált, megoldhatatlan problémánkkal együtt bent leszünk az Európai Únióban, ahol már belga, holland és francia víz-ágyúk (is) fognak vigyázni rá, nehogy a kamatrabszolgáik minimálbére egyetlen forinttal is növekedjék. Bent leszünk a slamasztikában; - ezúttal nyakig!

Kitárul elõttünk megannyi képtelen pályázati lehetõség - hiszen saját hazánkban sem kapunk már állást, hiába pályázunk! -, s vele-helyette a regionális nyomor...

Tetszettünk volna forradalmat csinálni! Nem tetszettünk; hát most már akkor sem csinálhatunk, ha netán megtetszene. Mi célból, s ki ellen? S kivel?!

Olyanok leszünk, mint a gyufaskatulyába zárt szarvasbogár: se világosság (fény), se levegõ, se élelem, se szabadság - sem vigasz, sem remény.

Vác, 2003. december 6.

Czike László