Czike László

Magyarország újkori gazdaságtörténete

2000 éves papírusztekercsen!

A Nag Hammadiban talált papirusztekercsek egyik példa- beszéde, amelyet az Igazság Tanítójának tulajdonítanak.

A Mester – vélhetõleg maga, Jézus - egyszer a következõ példa-beszédet mondta tanítványainak:

„Egyszer egy ember nagyobb vagyont örökölt egy távoli országban. Fölkerekedett hát, hogy átvegye az örökségét; - elhagyta a házát, a földjét, a szomszédait, és útra kelt. Amikor megérkezett a messzi országba és átvette az örökségét, azt gondolta: Minek is mennék én haza, hogy mindennap a földemen fáradozzam? Inkább utazni fogok, és meglátom, milyen életem lesz most, hogy végre bõvében vagyok a pénznek. Sokfelé utazott, sokféle emberrel és szokással megismerkedett, sok új szórakozással töltötte az idõt, ezért úgy érezte, hogy most kezdett csak igazán élni.

Egy év múltán hazautazott, és mesélni kezdett a szomszédainak élményeirõl; mindarról, amit a világban látott. Némelyik szomszéd hitetlenkedett; mások hitték is, nem is - volt olyan is, aki irigyelni kezdte.

- De jó neked, hogy mindezt megengedheted magadnak! Nekem soha nem lesz ilyen szerencsém…

- Ugyan, ne búsulj, hiszen ha csak a pénz hiányzik, hát adok én neked kölcsön. Menj, nézz körül te is a világban!

Adott is neki kölcsön: egy aranytallért. A szegény szomszéd útra kelt, s járta a világot, amíg csak tartott a tallérból; akkor hazatért, és örömmel dolgozott megint csak a földjén. Nem is gondolt már a kölcsönre, hiszen tudta, semmiség volt az a gazdag szomszédnak, - azt hitte, talán már el is felejtkezett róla.

Hanem a gazdag szomszédnak csak egyre drágább szórakozások és utazások jártak a fejében, s amikor megszorult, eszébe jutott a kölcsön. Ment a szegény szomszédhoz és visszakövetelte a pénzét. Hanem a szegénynek nem volt pénze, amit termelt, azzal magát és családját táplálta, ruházta, a fölösleget csak évente egyszer adta el. Fõtt is a feje erõsen, mibõl adja meg az aranytallért. Keményen dolgozott hát, nagyobb földet szántott föl abban az évben, és nem-sokára visszaadta a gazdag szomszédnak az aranytallért. Hanem annak nem volt elég annyi, amennyit annak idején kölcsönadott. Így beszélt:

- Hiszen jókor hozod vissza, amit kölcsönadtam, - két év is eltelt azóta! Ha egy év után visszakapom, odaadom a pénzváltóknak vagy a kereskedõknek, és most már négy aranytallérom lenne. De hogy lásd, nem vagyok én rossz ember, részletekben is fizetheted, évente két tallérral megelégszem.

A szegény szomszéd még keményebben dolgozott, és két év múlva így szólt:

- Öt tallért is kaptál már tõlem azért az egyért, most hát elégedett lehetsz.

Hanem a gazdag szomszéd közben rákapott a pénzkölcsönzésre és szeretett volna még több pénzhez jutni. Így beszélt hát:

- Nem addig van az, szomszéd! Ha én idõben visszakaptam volna tõled a kölcsönt és a kamatokat, megint megforgattam volna, és ma már húsz tallérom lenne.

Elszomorodott erre a szegény szomszéd:

- Ugyan kinek lenne ilyen sok pénze? Ha életem végéig dolgozom, akkor sem tudok ennyit fizetni neked.

- Egyet se búsulj, jószívû vagyok, s nem kívánom, hogy egyszerre kifizesd. Add nekem a lovadat meg az ekédet, aztán fizess nekem évente három tallért, úgy jó lesz!

- Ezt nem tehetem! - válaszolta a szegény szomszéd. - Mivel fogok akkor szántani?

- Lássad, milyen jó barátod vagyok, kölcsönadom neked a lovat s az ekét, évi egy tallérért. Ezt a bérleti díjat majd a többivel együtt fizeted.

A szegény ember - mit tehetett volna mást - elfogadta az ajánlatot, dolgozott s fizetett évente amennyit csak tudott, minél elõbb meg-szabaduljon az adósságtól.

Tíz év telt el így, és a gazdag szomszéd megint követelte a pénzét, mert másoknak is adott kölcsön s látta, hogy egyre több pénzhez juthat úgy, hogy a kisujját sem kell mozdítania.

- Hallod-e, jócskán elmaradtál a bérleti díjjal! Most már, ha jól számolom, nyolcvan tallérral tartozol nekem.

- Ugyan már, hogy is tartozhatnék neked nyolcvan tallérral, mikor annyit dolgoztam, hogy évente 5-6 tallért fizettem neked, összesen már 64 tallért kaptál tõlem azért az egyért, amit valaha kölcsön-adtál!

- Igen ám, de ha én azt az évi 5-6 tallért, amit te csak késõbb fizettél meg, már elõbb is megkaptam volna, bizony már nyolcvan tallérom lenne.

- Nincsen a világon annyi pénze senkinek! - kesergett a szegény szomszéd.

- Ne búsulj egy percig se, hiszen van még neked házad is, földed is, add nekem, cserébe elengedem az adósságod felét.

- Hogyan adhatnám neked a házamat meg a földemet, mibõl fogok akkor megélni, és mibõl fizetem a maradék adósságot?

- No, hiszen nem kell elhagynod egyiket sem, bérelheted is tõlem, s a bérleti díjat fizetheted részletekben.

Mi mást tehetett a szegény szomszéd, - elfogadta az egyezséget, és azon túl bérlõként gazdálkodott a saját földjén, és vendégként lakott a saját házában.

Hanem ám az adósságát soha nem fizette vissza. Éjt nappallá téve dolgozott, de a napot még õ sem tudta megnyújtani. Magát és családját szerényen ellátta abból, amit megtermelt, s a fölösleget eladta a vásárban. Gondolta, nagyobb baja nem eshet, hiszen semmije nem volt már, amit a gazdag szomszéd elvehetett volna tõle az adósság fejében. Hanem rosszul gondolkodott! A gazdag szomszéd észrevette, hogy évi 6-7 tallérnál többre nem számíthat a szegény szomszédtól. Visszaemlékezett hát, mennyiféle emberrel találkozott az utazásai során; sok olyan néppel is, akik már év-századok óta nagy ínségben éltek, ámde szorgalmasak voltak, és kevéssel is beérték. Fölmondott hát a szegény szomszédnak, és a messzi országból hozatott munkásokat. A szegény szomszéd pedig családostul világgá ment, és talán még ma is keresi, hogy melyik vidéken találhat földet és házat magának.

Miután a Mester – vélhetõleg maga, Jézus - befejezte a példázatot, a tanítványok kérdezõsködni kezdtek:

Mit gondolsz, Mester, igazán jó barátja volt a gazdag szomszéd a szegénynek, ha a kölcsönadott egy tallér fejében 64-et vett el tõle, és még mindig számon tartott 80 tallér adósságot?

Egy másik tanítvány így szólt: Mit gondolsz, jól tette a szegény szomszéd, hogy az adósság fejében átengedte a házát és a földjét is a gazdagnak?

A harmadik tanítvány meg ezt kérdezte: Mit gondolsz, Mester, mit is hozhat fel mentségére a gazdag szomszéd, amikor majd számot kell vetnie az életével?

A Mester így válaszolt:

Figyeljetek az idõk jeleire, és ítéljétek meg magatok!”

Magyarország – a szegény szomszéd – teljes kirablása, eladósítása és végsõ elveszejtése, hajléktalanná és földönfutóvá tétele az ókori forgatókönyv szerint zajlik, tételesen pontról-pontra.

Mesterséges beruházási és fogyasztási szükségletek keltése Az Isten által teremtett ember alapvetõen természeti lény, éppen ezért eredendõen idegen tõle a természetes létszükségleteket meg-haladó, mesterségesen felkeltett fogyasztási inger, illetve mánia. A luciferi rezsim egyik legfõbb jellegzetessége, hogy igyekszik kiölni az emberbõl a természetes istenhitet s minden lelki funkciót, hogy azután a mesterségesen létrehozott hiányérzetet (ûrt) manipulált, szükségtelen pótcselekvéssel, káros fogyasztási kényszerrel töltse be. Amint a földfelszínt 1960 óta mind gyorsuló ütemben lepi el a mûanyag-szemét, úgy tett-tesz szert felnövekvõ egyeduralomra a majdnem fénysebességgel perdülõ, tömeg nélküli, pontszerû semmi (az elektron).

Az emberi élet minden területét – a tudományt, a mûvészetet, az ipari és mezõgazdasági termelést, a kereskedelmet, a pénzfolyam szabályozását, a gazdaság, az üzleti és szellemi élet szervezését és mûködtetését, az állami és helyi közigazgatást; a teljes makro és mikro, humán és reális szférát a projekttervezéstõl a technológiai vezérlésen át a termékgyártásig - a mikrochipek s a számítógépek uralják. Hasonlat: Amint tudjuk, az anyag legkisebb – kvázi még „kézzelfogható építõkockái” az atommag összetevõi (a pozitív töltésû protonok és a semleges neutronok). A lélek, az isteni lelkünk legfontosabb funkciója – a SZERETET. Ám ellentéte, a gyûlölet nem valami „negatív szeretet”, hanem a szeretet képességének a teljes hiánya. Az elektron esetében – csupán „filozófiai” síkon - a töltés hiánya a nyugalmi tömeg hiányát eredményezi. Vagyis: az anyag (az atommag) körül a nyugalmi tömeg nélküli, töltetlen (üres) semmi kering. Tehát az egész emberi civilizációnk – technikánk, technológiánk – teljes irányítása az elektronizálás általánossá tételével a Sátán, „az ördög számítógépe” kezébe, hatalmába került. Nem véletlen, hogy „mesterséges szükségleteink” – bankszámla, bankkártya, tele-vízió, mûhold, UPC-Direct, mobiltelefon, ISDN-ASDL, Internet, komputerizált automobil, ûrutazás, holdra-szállás, ûrhajó-ûrszonda, tömegkommunikáció, elektronikus újság-reklám, CD és DVD, kvadrofónia, Dolby-hangzás, távvezérlés, rakéta-hárító rakétarendszer, digitális játékok, Forma1, vonalkód, politikai marketing és közvélemény-kutatás, exit-poll - mind olyan manipulált álszükségletek, melyek nélkül ugyan egészen jól meglennénk egy Isten képére s hasonlatosságára alkotott (emberi) világban, de melyek nélkül ebben az ördögi társadalomban mégis képtelenség létezni, mert az egész éppen az ördög kívánalmainak való tökéletes megfelelésre rendeztetett be.

Ha még emlékszünk rá: George Bush és Ronald Reagan életre hívták az ûrfegyverkezést – színtiszta elektronizált technika és technológia! -, amivel „az Ördög Birodalma” a Szovjetúnió már nem tudott lépést tartani, szocialista táborostul össze-dûlt. Azután nem sokkal G. W. Bush maga lett a fõördög…

Ezekkel a mesterséges szükséglet-keltésekkel adósították el 1982-tõl Magyarországot, hogy az egyetemes részvénytulajdon részévé, s kicsemegézhetõ feltört dióvá váljék a farkastörvények alkotóinak a számára. Majd nektek is lesz mindenetek, ha beléptek közénk…

A megvásárláshoz jószomszédi, baráti kölcsönök nyújtása Lesz nektek mindenetek, ami nekünk van. Kétezer kilowattos solti gigantikus rádióállomás (hogy a vételt ne zavarják gazdag arabok), ûrtávközlõ földi állomás – késõbb meg zengõi NATO-radarállomás -, magyar ûrhajós (Farkas Bertalan), nagy sávszélességû mikro-hullámú láncok, elektronikus honvédelem és mikrohullámú sütõ, turmix-gép, a levehetõ tetõs és NDK-tolóajtós, fritõz meg gorenje, katonai terepjáró Trabant helyett helybõl elszálló BMW, parabola, hyperbola, sztereo lemezjátszó és strandi táskamagnó, diszkó, sõt lágy drogok, meg minden egyéb, - a mûvirágtól az EU-tanáziáig…

A kölcsönökhöz teljesíthetetlen kamatfeltételek rendelése Amint korábbi cikkemben – amelyik az ún. „Drábik-egyenletrõl” szólt – már megírtam: 1973 és 1989 között Magyarország 1, azaz egy milliárd USD „valódi” külföldi hitelt vett fel, amelyet 11 millárd USD kamattal terhelten fizetett vissza, és mégpedig úgy, hogy egyrészt hosszú éveken keresztül (igazából 1982-tõl, amely egyben az IMF-be történt beléptetésünk éve is volt) csak az aktuális kamatok fizetése céljából vett fel kölcsönt, másrészt úgy, hogy mindezek után/alatt/közben az adósság, minden törlesztés ellenére, 1989-re 20 milliárd USD-re nõtt. Késõbb ugyan jelentõsen megjavultak a további kölcsönök kamat-feltételei, sõt a már felvett hitelek egy részét is átalakították vala-mivel kedvezõbb kamatozásúra, de az „adósság” megmaradt…

A lényeg tehát az, hogy egyfelõl tudatosan és tervszerûen olyan – elsõsorban improduktív beruházási - szükségletek kielégítésére, és lényegében öncélú „modernizálásra” gerjesztették fel a magyar nemzetgazdaságot, amelynek magas kamatterhû finanszírozására az eleve nem volt képes. Az eladósításunk kifejezetten „a Nyugat” hátsó szándékával és a reform-kommunista pénzügyi-politikai elit korporatív együttmûködésével; felelõtlenül és önátmentõ érdekbõl történt. A „Nyugat” készségesen és gátlástalanul megfinanszírozta a „szocialista” magyar állam túlköltekezõ haldoklásának minden luxus-kiadását, miközben dörzsölte a tenyerét a pillanatra várva, amikor majd 12-szeresen – vagy a privatizációval 100-szorosan! – hajtja be kölcsönei kamatos kamattal feltuningolt „ellenértékét”. Másfelõl mikor az adósságcsapda 1981-ben végleg bekattant, arra kötelezték Magyarországot, lépjen be a Nemzetközi Valutaalapba, hogy a kamatok fizetése érdekében felvehesse azokat a hátrányos világbanki kölcsönöket, melyek azután rendkívül gyors, totális és visszafordíthatatlan eladósodását eredményezték.

Fizetésképtelenség bekövetkeztekor rendszerváltás elõírása Szemenszedett hazugság (volt) azt állítani, hogy a rendszerváltás valamiféle „össznemzeti kezdeményezésre” kezdõdött vagy történt volna 1989-ben. A társadalmi tulajdont csak egy „huszárvágással” lehetett a nemzetközi (sõt, nemzetek feletti) tõke egyetemes rész-vénytulajdonává tenni; - „rendszerváltással”, mintegy kettévágva a „gordiuszi csomót”, és így örökre elvágva az önálló nemzeti jövõ-teremtés minden más lehetõségét. Az ún. „rendszerváltás” csakis annak politikai elõkészítése volt, hogy a szupranacionális bankok „végre” benyújthassák a számlát a korábbi, legalább 12-szeresen visszafizetett hiteleik „ellenértékére”, vagyis érvényesíthessék „jel-zálogjogukat” a teljes magyar nemzeti mûködõ tõkére. A politikai elit - mint komprádor burzsoázia - lelkes együttmûködésével, de a mindebbõl akkor mit sem sejtõ s az eladósodásban teljesen vétlen magyar nép elemi érdekeivel szemben.

Az adósságért a társadalmi tulajdon önkényes privatizálása A nemzetközi pénzoligarchia a rendszerváltás után könyörtelenül végre is hajtotta terveit, érvényesítette akaratát. Pontosabban egy olyan, látszólag nemzeti kormányt juttatott hatalomra, amellyel jó elõre megegyezett a politikai változások közgazdasági és pénzügyi „feltételeirõl”, vagyis arról, hogy mindenben az õ érdekeiket fogja képviselni. Antall József természetesen a személyében is garanciát jelentett a változások „nemzetköziségére”.

A rendszerváltás elõtti utolsó pillanatban Németh Miklós, utolsó hivatalosan is kommunista miniszterelnök „hirtelen talált” 20,5 milliárd USD külsõ adósságot. Ez nyilvánvalóan csak fiktív összeg lehetett, hiszen az 1 milliárd USD valódi kölcsönt 17 év alatt 12-szeresen, már visszafizettük. Mibõl „keletkezett” még 20? Ez egy nagy rejtély. Valószínûleg kitalálták, csak, hogy legyen. Mi másért? Azért, hogy legyen mivel szemben érvényesíteni a bankok „jelzálogjogát”, és lavinaszerûen megindítani a teljes mûködõ tõke kampányszerû privatizációját. És itt mindjárt tetten is érhetõ még két alapvetõen illegitim mozzanat. Az egyik, hogy semmilyen népszavazás vagy egyéb legitim „fórum” soha nem mondott le a magyar nemzet össznépi társadalmi tulajdonáról, ám a rendszer-váltó (reform-kommunista) állam mégis egyetlen tollvonás nélkül „államosította” azt, csakhogy legyen „jogalapja” a kampányszerû privatizációra. A másik, hogy a magyar állam semmilyen szerve –sem szóban, sem írásban - soha nem számolt el a magánosítás pénzügyi eredményével sem az országgyûlésnek, sem közvetlenül a népnek. A nemzeti mûködõ tõkét átlag 10 %-os áron árusították ki, és sem a „leárazásra”, sem a teljes-körûségre nincs semmilyen józan magyarázat, különösen annak fényében, hogy az adósság15 év alatt már 5-szörösére nõtt, ami eladósításunk tovább fokozását jelenti.

Ez a tény jól mutatja, hogy a globalizátorok nem csak a mûködõ tõkénkre pályáztak – hódító étvágyuk kielégíthetetlen -, távolabbi terveik voltak/vannak, ami növekvõ aggodalommal tölt el minket.

A termõföld, a haza egyetemes részvénytulajdonná árulása Normális esetben egy normális nép soha nem adja fel õsei földjét, – de hát Magyarország esete nem egy normális eset, és úgy tûnik, a népe sem lehet normális nép, amennyiben hagyja, hogy az elitje ennyire kibabráljon vele. Orbán Viktor, elõzõ magyar kormányfõ az úniós belépés csatlakozási tárgyalásain 2002-ben aláírta, hogy 7 év késleltetéssel ugyan, de 2009-tõl már külföldiek is vehetnek termõföldet Magyarországon. Azt senkisem gondolhatja komolyan, hogy a magyar gazdák 7 év alatt úgy „feltõkésítõdnének”, hogy a versenytársaivá váljanak a külföldi befektetõknek. Sõt, ennek épp az ellenkezõje igaz: a magyar gazdák az elmúlt 3 évben nemhogy tõkét gyûjthetnének, de gyorsulva haladnak a teljes csõd felé.

Hol õseink sírjai domborulnak, a magyar haza - nemzetközi, világ-állami részvénytulajdonná válik. Még három év, s ez tény lesz, el lehet kezdeni az elvándorlást valami lakatlan vidékre (van-e még ilyen?), vagyis „jöhet” az újabb honfoglalás…

Az állam és a nemzetgazdaság után a lakosság eladósítása Amikor nyilvánvalóvá vált – 1995-1996. körül -, hogy az adósság kamatterhe elviselhetetlen mértékû, akkor a valóság elleplezésére szolgáló áltudományos kategóriaként „a hivatalos pénzügyi körök” kidolgozták a „nettó adósság” fogalmát. Ezt úgy képezték, hogy a bruttó államadósság összegébõl – amely után az összes kamatot fizetjük – sajátos logikával levonták a mindenkori valutatartalék összegét, aminek egyrészt semmi köze nincs az adóssághoz, más-részt többségében szintén csak passzíva természetû tételekbõl áll (Plenter János kutatásai nyomán). Passzívából passzívát levonni…

A nemzeti-banki deviza-monopólium feloldása – másként a forint-valuta konvertibilissé tétele (2000.) – után már nemcsak az MNB, de az összes gazdálkodó szervezet vehet fel külföldi hiteleket. Így a nemzetgazdaság eladósodásának valóságos mértéke ettõl kezdve nagyjából ellenõrizhetetlenné vált. Ettõl fogva, de különösen 2002 óta a hivatalos tömegtájékoztatás mintha csak elfeledkezett volna a korábbi dollár-adósságról; a politikusok is kizárólagosan a belsõ forint-államadósságról beszélnek a 60 %-os GDP-arányos úniós (maastricht-i) elõírás kapcsán, mintha a halmozott dollár-adósság teljes egészében a gazdasági szervezetek hitelállománya lenne. Az igazság azonban az, hogy mindkét fajta adósság létezik, együtt kb. 110 milliárd USD összegben, amelynek a kamata évi 8-10 %.

Néhány külföldi bank az utóbbi idõben egyre „kívánatosabb” hitel-formákat kínál a lakosság számára, célja a polgárok eladósítása, s ez gyakorlatilag jelzálog a telkekre, lakásokra, magánházakra…

A drága munkaerõ kiváltására olcsóbb külföldiek behívása Ha mostanában bekapcsoljuk a rádiót vagy televíziót – mást sem hallunk (még a vízcsapból is ez folyik), minthogy az Únióban most a versenyképességünket kell megjavítanunk. Standard szocialista szöveg, hogy – miután a minimálbért felemelték 56 ezer forintra! – pl. Szlovákia is azért elõzött meg bennünket az 1 fõre jutó külföldi tõkebefektetés összege tekintetében, mert úgymond’ nálunk drága a munkaerõ. (Míg Magyarországon az 1 fõre jutó GDP-teljesítmény az EU-átlag 65 %-a, addig a munkabér mindössze 25 %-a.) Ezért még nálunk mûködõ multinacionális cégek is az olcsóbb külföldi (pl. román, szlovák) munkaerõ foglalkoztatására „kényszerülnek”, hogy versenyképességüket megõrizzék.

Ha mindezek a tendenciák továbbra is folytatódnak, úgy a magyar kisgazdák elvesztik földjeiket, a termõföld külföldiek kezébe kerül, a kisgazdák, kisvállalkozók, kispolgárok tönkremennek, a telek-és háztulajdonosok is hajléktalanná válnak, s a magyar bérmunkás nincstelen munkanélkülivé válik a saját hazájában…

Figyeljetek az idõk jeleire, és ítéljétek meg magatok!

Vác, 2005. június 24.

Czike László