Czike László

Széchenyi, Kossuth, Petõfi, - és Deák

Nézem a televíziót, mint amúgy is igen gyakran; - édes mindegy, hogy melyiket. Épületes politológusi beszélgetés végkonklúziója, miszerint március 15-ike az a (talán egyetlen) nemzeti ünnepünk, amelynek jelentõsége értékelésében kivétel nélkül minden politikai párt egyetért; - még ha igaz is, hogy mindegyik a maga aktuális, gyakorlati céljainak a megvalósítására igyekszik használni az ünnepet. A Fidesz a polgárosodást, az MSZP a baloldaliság üzenetét, az SZDSZ pedig a szabadságot (tovább nem mondom) veszi ki belõle, s abszolutizálja. Az egyik politológus egészen odáig merészkedik, hogy rendszerváltó nagyságaink súlyos hibájául rója fel: miért épp augusztus 20-ikát tették meg a legnagyobb nemzeti ünnepünkké, ami ugyebár bal-és jobboldalra osztja a nemzetet - március 15-ike helyett, amely pedig a nemzeti egység méltó jelképe lehetne...

Isten óvjon mindannyiunkat a naív és az álnaív politológusoktól!

Csak az vitatkozzék a köztelevízió nagy nyilvánossága elõtt ilyetén mélységû kérdésekrõl, akinek legalább halvány fogalma van arról, hogy mi a különbség: nemzet, társadalom és állam; forradalom, szabadságharc és kiegyezés, vagy Széchenyi, Kossuth, Petõfi és Deák személye között.

Az évszámokból, a dokumentált történésekbõl, a feljegyzett eseményekbõl vagy a jelentõs személyiségek tetteibõl minden egyes uralkodó rezsim a maga képére és hasonlatosságára írja át visszamenõleg a történelmet - kizárólag azzal a céllal, hogy történelmi jogfolytonossággal tegye legitimmé a saját hatalmát. A valóságot így minden generáció másképpen ismeri és tanulja meg. Az igazságot azonban sem a nép, sem az állam nem tudhatja. A nép ma már nem rendelkezik történelmi önismerettel (identitása, öntudata fõként ettõl olyan bizonytalan!); az állam pedig önismeretre eleve képtelen. Fennmarad az örök kérdés: a kor szüli-e meg az aktuális társadalmi problémákat ‘megoldó’ személyiségeket, vagy a kivételes személyek csinálják-e a történelmet? Báb az ember, vagy saját sorsa kovácsa?!

Egy egészséges nép hajlamos az öntisztulásra, a bármilyen állam soha. A regnáló hatalmi gépezet - legyen esetleg akármilyen demokratikus is! - egyszerûen nem engedheti meg magának a luxust, hogy a népet önmaga fölé emelje. Mert mindig fennáll a veszély, hogy a nép az állama fejére nõ. Március 15-ike a nép, a nemzet legnagyobb ünnepe lehetne, amennyiben tényleg igaz lenne, hogy: „Habár felül a gálya, s alul a víznek árja - azért a víz az úr!” Akkor a mi életünk egy ‘liberális, anarchisztikus népünnepély’ lehetne. De nem az. Helyette sajnos inkább az állam ünnepli - pazarlón/gazdagon - önmaga megalapítását, ezeréves fennállását, szent alapítójának felemás/sikeres életmûvét.

Koppány felnégyelése, olasz-keresztény állam - majd Orseolo Péter...

A keresztény államiság paradoxonát, kacsintó kétszínûségét Bródy János István király szájába adott, Istenhez szóló szavai fejezik ki leghívebben: „Veled Uram, de nélküled!” , - ami Isten és az állam mesterséges, ateista szétválasztása. Mert ha van Isten, akkor mindenható; - s ezáltal az ember és az állam hatalma nem választhatja el semmilyen evilági létezõtõl. Ha pedig nincsen, akkor nincs értelme semmi szétválasztásnak, hisz’ akkor a földi állam hatalma az egyetlen létezõ...

Ámde: ha Isten nem létezik, akkor az erkölcs, a bûn és a lelkiismeret(furdalás) egytõl-egyig fiktív kategóriák. A keresztény kurzus (keresztény hivatkozás) csak a nép folytonos sakkban tartására szolgál; hadd érezze magát a földöntúli erõ által is fenyegetve, miközben az ateista állam azt tesz vele (is), amit akar. Bizony nem írnék ilyeneket, ha mindez nem lenne keservesen aktuális... A liberális polgári demokráciának álcázott angolszász-utánzatú, alkotmányos, kvázi-parlamentáris monarchia, illetve annak a legalábbis erõltetett szimbólumaiban megnyilvánuló anakronisztikus kísérlete minimum annyival rosszabb a baloldali alternatívánál, hogy tettei felelõsségét részben Istenre hárítja át. A Szent Korona égisze alatt...

Széchenyi István gróf ‘a legnagyobb magyar’ nevét számos építmény, történelmi emlék, - sõt, egy budai hegy is õrzi. Széchenyi Lánchíd, Széchenyi Könyvtár, Széchenyi Fürdõ, Széchenyi rakpart, stb. Kétségtelenül nagy (lehet) a politikai kísértés, hogy párhuzamot vonjunk a XIX. századi reformkor, és a rendszerváltás reformkora (1988-tól) között. (Történelmi analógia lehet ‘a Hitel’ címû folyóirat szellemisége, szerepe is; mely tudatosan rímel Széchenyi egyik fontos könyvére.)

Széchenyi István nem volt forradalmár, ‘csak’ nagyformátumú, európéer polgári gondolkodó, modern nemzeti szervezõ és nagyvállalkozó, aki hatalmasat alkotott a reáltudományok és a társadalomtudomány terén egyaránt, mint az átgondolt és szisztematikusan végrehajtott reformok feltétlen híve. Nem volt igazi ellensége a monarchiának, ám nem volt igazán császárhû sem. Ellenezte viszont a Kossuth Lajos vezette forradalmat és a szabadságharcot is. Évekkel a véres megtorlás után Széchenyi öngyilkos lett. Talán amiatt (is) hasonlott meg, mert olyan öngyilkos ‘forradalmat tetszettek csinálni’, ami szerencsére ‘nem jött össze’ késõbb 1990-ben, mert már éppen mentek kifelé a megszállók. Ekkor Antall József rendszer-váltást vezényelt zendülés helyett, amit a reformkommunisták is saját reformként folytattak tovább. Orbán Viktornak olyannyira kapóra jött a Széchenyi-analógia, hogy az ország gazdasági felvirágoztatásának középpontjába a Széchenyi-tervet állította. A polgári kormány mindent átvett a múltból, ami a píárjába belepasszolt. Szent István királytól vették a rendet és a koronát (a Tant); sõt, a keresztény állami kurzus látszatát és fenyegetését, Isten és állam mégis ‘szétválasztását’, és a jelen esetben az angolszász idegen szervilis tiszteletét, fölénye elfogadását.

Széchenyi István gróftól vették az ún. polgári értékek, a reform, a vállalkozás, a nemzeti iparosítás és a szabadkereskedelem grandiózus álmát, melyet sötéten árnyékol be a globalizáció; - az európai úniós integráció fenyegetõ közelsége. A szabadságot nyugaton mindenütt a korábbi polgári forradalmak alapozták meg; azok, amelyektõl Széchenyi, Antall és Orbán mindig is egyaránt iszonyodtak.

Antall Józseftõl a keresztény kurzus ‘jogfolytonos látszatát’ és a mûködés-képtelen paktumokat örökölték, majd már teljesen önállóan továbbfejlesztették a „Hazudik a Kormány!” baljós valóságát is. Orbánt az a Torgyán-paktum tette tönkre, amelyik csaknem idõ elõtt távozásra kényszerítette az Antall-kormányt is.

Soros Györgytõl megtanulták a pénz és a spekuláció szeretetét; - azonban nem értek föl a játék bölcsességéhez, s véresen komolyan vették azt. A kampányhoz, s a gyõzelemhez 50 millió dollárt kaptak Sorostól; de Oxford már új utat jelölt ki.

Károly fõhercegtõl ellesték a hatalom legmélyebb titkait is, ami törvényszerûen az önimádatba torkollott. Szegény mezei rókák mindhiába rohantak a szélrózsa minden irányában szerteszét; a walesi ebek vadászkutyái hangtalanul s vértelenül mészárolták le valamennyiüket... A normann-angolszász fölény magáért beszél...

Petõfi Sándortól viszont semmire nem volt szükségük. Mit is kezdhetne a Fidesz píárja a lánglelkû költõvel, aki legszívesebben a nyilát lõné az elõtte álló királyi székbe, hogy végül ott haljon meg, a harc mezején; s aki a sírból is feljönne az özvegyi fátyolért, hogy oda levigye azt - s akinek a rögeszméje valami zavaros világszabadság, aminek a goodwillje gyakorlatilag nulla.

Mert az árulás igazi természete: ésszel fel nem foghatja, szívvel át nem érezheti - ezért csak fanyalog és irtózik a valódi hûség beteljesedése láttán. A Barguzinban ‘történteket’ azért kellett kitalálni, mert akik a királyokat csinálják, azok ki nem állhatják a valódi (spontán) hõsöket, s a lánglelkû költõ eredeti, igaz mítoszát.

Kossuth Lajos (akinek késõbb „elfogyott a regimentje”) eredeti foglalkozására nézve újságíró volt; aztán országgyûlési képviselõ, szónok és forradalmár lett, az 1848-as forradalom és szabadságharc felelõs vezére, majd a független polgári kormány pénzügyminisztere. Média, politika, végül pénzügyek... Mintha csak ma lenne, annyira hasonló ez a karrier! Kossuth Lajos emlékét is sokminden õrzi...

Sajnos, csak volt Kossuth-hidunk, Kossuth-cigarettánk (minden slukkja fulladási rohamot váltott ki!), stb. Ma is van viszont: Kossuth-tér, Kossuth-rádió, Kossuth-címer; s tovább él a Kossuth-nóta, Kossuth ‘apánk’ emlékezetére... Kossuth a szabadságharc (osztrák-orosz) leverése után nem lett öngyilkos, mint Széchenyi, hanem azonnal az Amerikai Egyesült Államokba menekült (emigrált), ahonnan is igyekezett újra megszervezni a magyar nemzeti ellenállást. Felvette a kapcsolatot a Grand Orient olasz szárnyával (emlékezzünk például Garibaldira!), s az USÁ-ban csatlakozott is a szabadkõmûves mozgalom Cincinnati-páholyához. Kossuth Amerikában töltött éveinek valós története, életének e végsõ, nem túl dicsõséges szakasza nem közismert, s még kevésbé tananyag. Talán azért, mert valamiért nem fért bele a nemzeti illúzió emlék-imázsába. A példája õ az olyan hirtelenjött államférfinak, aki belevág valamibe, aminek elõre nem látja a végét - de utólag azért megéli-megérti, hogy mi okozhatta a kudarcot. Meg is értette, ámde haláláig nem nyugodhatott bele. A hasonló kockázatos vállalkozásnak manapság semmi értelme nincs, így nem vállalhatunk vele aktuális közösséget sem. Más kor, és egészen más emberek. Akik esetleg Kossuth-díjra számítanak, de mások kapják meg helyettük - mint pl. Sándor György humoralista - nincs mit irigyelniük ezért.

Petõfi Sándor, a valaha élt legnagyobb, lánglelkû forradalmi költõnk - a létezõ legnagyobb magyar talány is egyben. A családi neve valójában Petrovics Sándor, mivel édesapja szerb-horvát származású volt. Külsõre és természetre a dunamenti népek közül állítólag a szerb hasonlít leginkább a magyarhoz. Az édesanyja Hrúz Mária, aki a neve után ítélve akár grúz is lehetett. (Mint láthatjuk - a segesvári csatatér érintésével -, lassan, de biztosan közelítünk a szibériai Barguzinhoz, a szabadkõmûves legenda szerinti világforradalmi kegyhelyhez, Petõfi ‘sírjához’...) Petõfi Sándor eleinte vándorszínész, majd egyre inkább nagy költõvé válik. Mivel

katona nem volt, tisztességes polgári foglalkozással sem rendelkezett, - azt sem tudhatjuk, hogy a kivételes tisztánlátását és ifjúi bölcsességét honnan és hogyan szerezhette. Zseniális lírai kifejezõkészsége nyilván vele született. Jószerivel még abban sem lehetünk egészen bizonyosak, hogy forradalmár volt-e, - amennyiben persze egyáltalán pontosan meghatározható a forradalmár lényegi mibenléte. Mert

egyesek szerint melankólikus volt, és tudatosan készült a közelgõ halálra. Róla is sok mindent elnevezett a magyar állam történelmi emlékezete. Petõfi-híd, Petõfi-rádió, Petõfi-utcák, Petõfi-laktanya, Petõfi-kirándulóhajó (amilyent a MAHART Széchenyirõl, Kossuthról is elnevezett); sõt, egyszer volt Petõfi Kör is, amelynek a reformkommunista értelmiségi tagjai (pl. Sándor András) olyannyira sikeresen fáradoztak 1956. elkerülésén, hogy végül is nemzeti forradalom lett belõle. Petõfi Sándor, a költõ, éppúgy nem volt beavatott, mint Kossuth Lajos a forradalmár. Amatõrök voltak, és társadalmi értelemben akként is fejezték be. Balekok voltak egy láthatatlan sakktáblán, melyen világhatalmú profik sakkoztak - sakkbábuként használva fel minden meggondolatlant. A dolgok normális természete szerint egy tehetséges fiatalember tanul, szakmát szerez, dolgozik, csatákat vív, nyer meg és veszít el, kiokosodik, politizálni kezd, - netántán bölccsé válik: nagyritkán még arra is alkalmassá, hogy kereshesse ‘a Bölcsek Kövét’. Széchenyi valószínûleg beavatott volt (furcsa öngyilkossága erre is utalhat!), Kossuth valószínûleg (akkor még) nem, - Petõfi azonban teljes bizonyossággal profán volt: mindössze csak a saját halálát láthatta elõre. (Amelyet érthetetlen okból talán tényleg kívánt is.) A magyar költészet legnagyobbjai közül viszonylag sokan eljutottak a bölcsesség azon magas fokára, amikor is a költõ még mindig nagyon okosakat ír, - de már minden valós kockázat (a veszély vállalása) nélkül. Kölcsey Ferenc, Kazinczy Ferenc, Vörösmarty Mihály, Kosztolányi Dezsõ, Ady Endre, József Attila és Nagy László mind zsenik voltak, ám mégsem lettek mártírok. De Petõfi Sándor nemcsak életében (a lírájában), hanem a halálában is rendhagyó maradt - rejtélyes eltûnése mindmáig borzolja ‘a nemzet’ lelkiismeretét. Egyszerûen sehogyan sem illeszthetõ be a ‘megvalósult’ nemzeti függetlenség és a polgári demokrácia jóléti államának ország-imázsába a holttest nyomasztó hiánya; éppen most, mikor már szinte mindenkit újra csak eltemettek, hogy bolyongó lelkeik ne kísértsék tovább a nemzeti öntudat ébredését. Horthy Miklós, Nagy Imre és Rajk László sírjai oldalában betöltetlen gödörként tátong a világforradalom magyar költõjének a sírhelye, amelyhez ‘sürgõsen’ meg kell találni a belevaló holttestet, hogy az végre a ‘szabad’ magyar földben nyugodhassék, legalább európaúniós privatizációjáig...

Másfél évszázada már tucatnyi kutatás munkája maradt eredménytelen, melyek a segesvári csatatér tömegsírjaiból próbálták meg ‘elõtalálni’ Petõfi Sándor földi maradványait - azonban mindösszesen egy szõke õrnagy csontvázára bukkantak. Nyilvánvaló tehát, hogy Petõfi Sándor ‘azonos’ Petrovics Zander, 48-as magyar õrnagy-költõvel, akit az oroszok Erdélybõl még sebesülten Szibériába hurcoltak, s végül - sok évvel késõbb - Barguzinban helyeztek örök nyugalomra. Ugyanis a Megamorv-expedíció a rendszerváltás után legott haza is hozta Petõfi csontjait, s csontvázán megtalálták mindazon jellegzetességeket, amelyek a költõ életében is közismertek voltak. Ámde Kosáry Domokos Magyar Tudományos Akadémiája tudománytalannak, téveszmének minõsítette ‘a leletet’, és a vizsgálódásai alapján kinyilatkoztatta, hogy a csontváz egy vézna nõé, aki nem is magyar. Morvayék erre föl kicsempészték ‘Petõfit’ Amerikába, nehogy a tudós urak nyomtalanul el-tüntethessék a csontokat, tudós buzgalmukban. (De a csontok így is elvesztek...) Egy Grespik László ‘széleslátókörûsége’ kellett ahhoz, hogy végül is 10 év után engedélyezzék ‘a csak Amerikában’ elvégezhetõ DNS-vizsgálatok céljára Petõfi Sándor szüleinek exhumálását, az azonosság bizonyítását szolgáló csontminta-vétel megejtését. (Az engedélyt azóta visszavonták; tehát: se csont, se engedély.) Petõfi Sándor - akinek a barguzini azonosságához ezek után kétség sem férhet! - nem nyugodhat az orosz szolgaföldben, mihamarébb haza kell õt hozni (mindegy, hogy Amerikából vagy Szibériából, vagy csak ‘a sírját’, mintegy jelképesen)...

Konszenzusos újratemetésére majd négypárti egyeztetõ bizottság alakul.

Deák Ferenc ‘a haza bölcse’ megalapozta Magyarországnak az 1848-as dicsõ tragédia utáni polgári fejlõdését, amikor 1867-ben tetõ alá hozta a Kiegyezést a Habsburgokkal, hogy élhessünk. Ha kritikusan áttekintjük a magyar történelmet, gyorsan átláthatjuk, hogy a hõsi kudarcainkat minden esetben bátor paktumok követték, melyek segítségével biztosíthattuk nemzeti továbbélésünk, állami létünk jogfolytonosságát. Az õs-paktumot az államalapító Szent István királyunk kötötte a római pápával, az akkori Európa legerõsebb politikai hatalmával. A következõ nevezetes egyezséget a magyar nemesség kötötte meg Mária Teréziával, aminek a gyõri menekülés lett a következménye, Napóleon elõl. Aztán kicsit késõbb gróf Károlyi Mihály ‘paktált le’ Kun Béláékkal, ebbõl lett a dicsõ Tanácsköztársaság.

Horthy Miklós kormányzó a németekkel szûrte össze a levet, amit megint vesztes világháború követett: benne a zsidó holokauszt. Majd Rákosi Mátyás, moszkovita lévén, az oroszokkal állt össze, amibõl végül 1956. következett - újabb tragédia...

Kádár János kiegyezett a szovjetekkel, azért, hogy ‘a legvidámabb barakk’ a mi országunk lehessen. Németh Miklós békésen átadta a hatalmat a ‘rendszerváltó’ pártoknak, - kiegyezett az ellenzékkel a konfliktusmentes átmenetrõl.

Antall József mindenkivel paktumot kötött, - a miniszterelnökségért. Horn Gyula elõkészítette a csatlakozást a NATO-hoz és az Európai Únióhoz. Orbán Viktor beléptetett minket a NATO-ba, kiegyezett az angolszász globalizmussal, ami nem feltétlenül eurokonform - a felzárkózásunk érdekében. Orbán Viktor is paktumot kötött, Torgyán Józseffel - ami végzetes hiba volt. Megszakadt az ‘eredményes’ paktumok ‘végtelen lánca’, mert a szükségszerûen kierõszakolt (s így a hatalom érdekében fel is használt) jobbratolódás végképp ellehetetlenítette a nagykoalíció létrejöttét. Pünkösdi polgári királyság után - ahogy szokott - a kommunizmus jött vissza, most már újra erejének teljében (lehullt a lepel), hogy bevezesse Magyar-országot az egyébként észrevétlenül szintén kommunistává vált Európai Únióba.

Petõfi szent világszabadságának - úgy tûnik - végképp lõttek...

Ma már Orwell 1984-e, az illuminátusok szép új világrendje a divatos trend.

Vác, 2004. január 24.

Czike László