Czike László

Felzárkóztatás helyett pénzügyi kivéreztetés

December 31-én felhívott egy még ma is kedves jó barátom – igen­csak megbecsülendõ ritkaság! -, hogy elmondja újévi jókíván­sá­ga­it. Egykori kiadóm – ma már õ sem ad ki semmit, elhallgattat­ták; furcsa módon épp azok, akik azelõtt a szponzorai voltak, de­­ hát ez ma már inkább törvényszerû általánosság, mintsem meg­lepõ ku­ri­ózum – szeretettel, jóindulatúan figyelmeztetett: nagyon vigyáz­zak, mert gonosz idõk jönnek. Mondtam neki: tudom, ezek ketten most széttépik egymást – az országnak meg annyi…

Ez egy jó mondat volt – válaszolta még, aztán letettük.

Minek szomorítsuk tovább egymást?

Aztán a napokban elkezdtem gondolkozni: mennyi is az annyi?

A közvetlen apropót az adta, hogy december 30-án az egyik köz­szol­gálati televízió képernyõjén egyszer csak váratlanul, minden át­menet nélkül megjelent a már régóta várva várt „annyi”…

Mint ugyebár „ismeretes”, az államadósság valóságos mértékét az állam hivatalos szervei hol eltitkolják, hol elködösítik; a politikai pár­tok pedig – akár éppen kampány van, akár nincs - egyformán ha­zudnak, mintha csak egy közösen betanult szöveget, számokat skan­dálnának: az adósság egyezményes eltagadása az egyetlen, amiben maradéktalanul egyetértenek. Az 1990-es állítólagos rend­szerváltás óta még soha nem jelent meg hivatalos közleményként semmilyen teljeskörû, átfogó helyzetkép Magyarország valós pénz­ügyi helyzetérõl. Hangsúlyozom: a magyar állam még akármikori pillanatkép közlésére sem méltatta állampolgárait, nemhogy ren­dezett, összehasonlítható és közérthetõ számadatok közre­adá­sá­val tendenciájában is bemutatta volna a tényleges helyzetet, ami pedig kutya kötelessége lett volna, legalább minden év végén…

1997-ben Varga Mihály pénzügyi tanácsadója, szakértõje voltam – államadósság-kérdésekben. Jelentéseimben hiába figyelmeztettem folyamatosan, hogy az energiaszektor eladása utáni több-milliárd dolláros államadósság-csökkentés ellenére is folyamatosan tovább romlott Magyarország pénzügyi helyzete – „pártkabinet-fõnököm” csak meg­von­ta a vállát, s csak két súlyos megjegyzést tett: „Laci, az nem lehet, hogy a szocik mindent ennyire rosszul csi­nál­nak!” – De bizony, lehet! – válaszoltam. A másik: „Az államadós­ság egyébként se lesz kampánytéma, úgyhogy ne lovalld be­le magad különösebben!”.

Nem is lett. Aztán a Fidesz nyert, és dicséretére szolgáljon: a négy év alatt nem növelte jelentõs mértékben az ország külsõ adóssá­gát. Hirtelen megjelent és felnövekedett azonban a belsõ adósság.

„Nem tudom megbocsátani” Varga Mihálynak, hogy önkéntelenül, vagy ki tudja miért, de belesimulni látszik „a megváltoztathatat­lan­ba”, amikortól is kri­­tika nélkül átvette az MSZP államadósság-frazeológiáját; - tekintve, hogy televíziós interjúiban éppúgy meg­feledkezett a kádárizmustól örökölt, azután Antall és Horn által szépen továbbdagasztott külsõ adósságról, mint a Kor­mány hivatalos szakértõi közlései. Amelyek szerint a magyar állam adóssága éppen megfelel a maastrichti elõírásoknak, vagyis hát „alulról döngeti” a megengedett felsõ határt, miszerint pont a GDP 60 %-át teszi ki. Csakhogy amirõl a Kormány és Vargáék be­szélnek - és amivel ezek szerint nagy ügyesen hasba akasztották az EU, úgy látszik a magyarokéihoz hasonló sóhivatalainak nem túl kö­rültekintõ tisztviselõit is -, az kizárólag csak az állam bel­föl­di, lényegében a köt­vényekben megtestesülõ forintadó­ssá­ga, ami a Medgyessy és a Gyurcsány kormányok regnálása idõ­sza­­kában ug­rásszerûen meg­nõtt, s összegszerûen ma már meg­ha­ladja a 14.000 milliárd fo­rintot, bár úgy egy éve ennek az adósság-tételnek a pontos összegérõl is megszûntek a hivatalos közlések.

Szóval: most már az államadósság is „kampánytéma” lett, de ismét csak ügyesen, annak csak a belföldi összetevõje, s annak is csak a - szocik által „elkövetett” - növekménye…

Mint említettem: a közszolgálati televízió képernyõjén viszont – va­lamely óvatlan, vagy nem kellõképpen beavatott, esetleg beépített provokatõr szakértõ „beszerkesztéseként”! – meg­jelent a valóság már-már szinte elfelejtett, gyökereiben 15 éves, fontos összetevõje. Nevezetesen: a külsõ adósság, amelyet ki tudja, milyen megfonto­lás­ból, átkereszteltek a nemzetgazdaság adósságának. Azért érdekes a terminológiák tendenciózus megváltozása, mert amed­dig a bel­földi adósságunk fel nem növekedett az elõzõekben vázolt mér­té­kûre, mi több, amíg meg nem jelent – mint leendõ, 2004-tõl pedig már ténylegesen EU-tag Magyarország számára kötelezõen teljesíten­dõ - maastrichti elõírásként az a bizonyos bûvös 60 %, ad­dig a külsõ, USA-dollárban kifejezett adósságot neveztük állam­adósságnak. A témában kevésbé jártas olvasók számára: azt az ominózus 20 milliárd dollár külsõ tartozást, amelyet még Németh Miklós „fedezett fel” közvetlenül a kapuzárás elõtt, és amely azóta minden privatizációs bevételbõl történt állítólagos törlesztés dacára 56 milliárd euróra növekedett. Mert ez az adat jelent meg a tévé képernyõjén, a nemzetgazdaság bruttó külsõ adóssága néven. Vagyis a dollárból euró lett – lépést tartunk a korral -, az államból pedig: „nemzetgazdaság”.

Ugye, milyen izgalmas?

No mármost, mikor a kormányok által rég elfeledett külsõ adósság aktuális „végkifejletét” szám formájában megláttam, legottan lázas számolásba kezdtem. Persze, - semmi „nem változott”, csak a név. Az örökölt és többszörösére duzzadt külsõ államadósságot az im­már sok­kal megnyugtatóbban csengõ „nemzetgazdaság külsõ adós­sá­ga” névre keresztelték át, ami persze nem csak egyszerû név­vál­toztatás, hanem annak – nyilván a külföld elõtti – nyílt dek­larálása, hogy az örökölt kommunista dollár-államadósságot, az összes hatványozott növekményével együtt, az államról a nemzet­re terhelték át. Ez az önkényes, és nyilvánosságra utólag ezúttal sem hozott „állami intézkedés” egyébként tökéletes szinkronban van a tár­­sadalmi tulajdon kampányszerû elprivatizálásával, ami­kor Antall József uralkodása idején a magyar nép kollektív tu­laj­donát egyik napról a másikra állami tulajdonra nevezték át, hogy azután külön engedély nélkül eladhassák az egészet, átlag 10 %-os áron (- személyes jutalékok!) a multiknak, akik a Világ­bank közvetítésével – cserében az elvtársi hitelekért – szintén t­i­tokban, jelzálogjogot formáltak a teljes magyar mûködõ tõkére, lett légyen az akár össznépi tulajdon.

Megvan tehát a bûvös szám, amelyrõl eddig - már évek óta - azt hihet­tük, elveszett. A tékozló fiú – a nemzetgazdaság - összes kül­sõ adóssága tehát: 56 milliárd euró, ami a január 2-i árfolya­mok alapján 66,3 milliárd USD-nek felel meg. (Joggal vetheti fel a nyájas olvasó: hát nem mindegy, hogy mit minek nevezünk? Így is, úgy is vissza kell fizetni, kamatos-kamatostul – ez a lényeg, a többi csak „líra”. Nem egészen így van. Elõször is: hogyan lesz, s hogyan lett ténylegesen is a Nemzeti Bank – állam volt, és ma is állam az államban – által fel­vett hitelekbõl „a nemzetgazdaság” adóssága? A nemzetgazdaság – az állam, és vele a Nemzeti Bank nélkül – a vállalatokat, a vállalkozásokat, azok összességét jelenti. A Nemzeti Bank az állam szerves része, hitelfelvételei és tartozásai nem a vállal­ko­zá­si szférába tartoznak, már csak azért sem, mert a Nemzeti Bank tárgyi hitelfelvételei és tartozásai kifejezetten az ál­lam, és nem a vállalkozási szféra finanszírozását szolgálták. Más­részt – mint majd a továb­bi­ak­­ban részletesebben is látni fogjuk – hogyha a magyar állam minden valós hiteltartozását összeadjuk, úgy még ezer év múlva sem tudnánk kielégíteni a maastrichti elõ­írást, hiszen a teljes (külsõ + belsõ) adósság nemhogy a GDP 60 %-át, de annak a teljes összegét is jóval meghaladja. Mindez csak „könyveléstechnika” – mondaná netán kedvenc szavajárásával az „ille­tékes elvtárs”, miként tudták, merték, s tették ezt például egy­koron a hí­res nevezetes ENRON, vagy a Postabank vezetõi is, profi könyvvizsgálói sugallatra. Így aztán joggal merül fel a gyanú, hogy nemcsak az állami autópálya-építések „pí-pí-pí-jének” el­szá­molá­sá­val, de az adósságbeszámítással is jól – s ezúttal sikeresen is – át­vertük az Európai Úniót.)

A bevezetõ után most kezdjünk el számolni.

1. A „nemzetgazdaság” külsõ adóssága tehát 66,3 mrd USD.

2. A belsõ államadósság 14000 mrd forint, ami 70 mrd USD.

3. A lakosság hiteltartozása 2000 mrd forint, - 10 mrd USD.

A fenti három tételt összeadva 146,3 mrd USD „teljes ország-­tar­tozás” (állami + vál­lal­kozói + lakossági) adódik, ami 31.250 mil­liárd forintnak felel meg, és hozzávetõlegesen legalább 30 %-kal meg­haladja a GDP összegét.

Magyarország így összességében cirka bruttó 150 milliárd USD hi­tel­tartozás után fizet, évi átlag 8 %-os (ami igen szerény becslés, hiszen ebben a hitelállományban igen jelentõs arányt képviselnek a ka­ma­­tos kamatok kamatjának a fizetésére felvett hitelek!) kama­tot, mely éves kamat összegszerûen 12 millárd USD-nek, azaz 2.563,2 milliárd forintnak felel meg, ami az állami költség­ve­tésnek dur­ván az egyharmadára rúg. S ez még csak a kamatköte­lezettség, hol van a tõketörlesztés? Ki kell jelentenünk, hogy az ál­lamadósság ilyen mértékû növekedése mellett törlesztés nincs is.

Ezzel hát megvolnánk.

De nem csupán arra vagyunk „kíváncsiak”, hogy milyen mértékû va­lóságosan Magyarország eladósodása, s hogy mennyi kamatos kamatot fizetünk évrõl évre, hanem ezen felül még arra is:

Mennyi pénzünk folyik ki az országból minden évben?

Tehát nem csupán azt az összeget kell számításba vennünk, mely kamatok címén hagyja el az országot (legalábbis: tulajdonjogilag), hanem azt a profitot is, amelyet éppúgy a magyar munka – közbe­vetõleg jegyzem meg: értéket csak az emberi munka állít elõ, eb­ben az illuminátus Marxnak tökéletesen igaza volt! – állít elõ, miként a kifizetett kamatok összegeit is.

4. A privatizált nemzeti mûködõ tõke értéke 200 mrd USD.

A magyar állam a kampányszerû privatizáció megkezdése (1990.) elõtt „hivatalosan” ugyan nem készíttetett értékbecslõ felmérést a lel­tári vagyon piaci-üzleti értékérõl, de helyette elvégezték ezt a Vi­lágbank szakértõi, és összességében 100 mrd USD-re becsülték a privatizálható állami vagyon (a nemzeti mûködõ tõke) össz­­értékét. Ez a vagyon-nagyság természetben, s tulajdonjogi értelemben egy­aránt szinte teljes egészében maradéktalanul multinacionális kéz­be került – a még ma is állami tulajdonban lévõ vagyonérték úgy­szólván jelentéktelen; zömében csõd-közeli állapotú portfolió-ele­mek­bõl áll. A multinacionális tulajdonná vált volt magyar tõke ér­té­ke napjainkra cirka a duplájára nõtt, tekintettel minimum arra, hogy a forint/USD paritásarány a forint 16 év alatt bekövet­kezett romlásával mintegy a felére csökkent; magyarán: a dollár – és a megvásárolt magyar vagyon - ma a kétszeresét éri annak, mint amit a pri­vatizáció idõszakában és áraiban ért. Nagyjában-egészében évi 8 %-os tõkearányos profit­tal szá­molhatunk, és így megállapíthatjuk, hogy a nemzetközi válla­la­tok mint­egy 16 mrd USD/év profitot realizálnak a magyar mun­kaerõ foglalkoztatásával, annak a nemzeti mûködõ-tõkének a mûködte­té­se révén, mely 1990-ben, a privatizáció elõtt még a magyar dol­gozók tár­sadalmi, össznépi tulajdonát képezte.

5. A „zöld mezõs” befektetések összértéke cca. 40 mrd USD.

A külföldi tõke nem csupán az állami vagyon privatizációja jog­címén és keretében áramlott Magyarországra 1990 és 2005 kö­zött, hanem ún. „zöld mezõs” beruházások megvalósítása révén is, amikor a befektetés nem valamilyen, már létezõ objektum (üzem, gyár, vállalat, stb.) megvásárlása által valósult meg, hanem ese­ten­ként tel­jesen új komplexum (pl. autó-összeszerelõ üzem) felé­pí­tésével, egy merõben új vállalkozás létesítése céljából. Az ilyen cél­lal beáramlott külföldi tõke (készpénz, technológia, know-how, és így tovább) összértéke mintegy 40 mrd USD-re tehetõ, természet­szerûleg a már számításba vett, privatizációs befektetéseken túl.

Az elért profit – 8 % - éves összege 3,2 mrd USD-re becsülhetõ.

Immáron összegezhetjük mindazoknak a befektetési – hitel, tõke és egyéb – tételeknek a piaci-üzleti reálértékeit, amelyek azzal a határozott céllal jöttek Magyarországra, hogy mûködõ tõkeként a vi­lágpiaci átlagprofitnál magasabb éves profithoz jussanak.

Az 5 tétel végösszege: 150 + 200 + 40 = cirka 390 mrd USD.

Ez a summa a pénzügyi hitel s az ún. tõketartozás együttes össze­ge; az a vagyon, ami a miénk lehetne – jelentõs részben a miénk is volt -, de állami vezetõink és „elitünk” áldásos aknamunkája ered­ményeként már nem a miénk, és többé már nem is lesz/lehet a miénk, ha a világ dolgai az érvényes trendek szerint fejlõdnek to­vább. A Magyarországon (profitot) termelõ mûködõ tõke tehát kül­földi tulajdonoséké, személytelen, arctalan háttér-figuráké, akik egyetlen céllal jöttek ide, hogy a munkánk gyümölcsét, hozadékát, összes profitját learassák és eltulajdonítsák, a maguk javára.

A kapitalizmus alaptörvénye – Marx és Engels óta változatlan – ér­telmében a profitráták (értsd: hitelek és tõkebefektetések profit­r­á­tái) kiegyenlítõdnek: a tõke alaptermészete szerint, a nagyságának megfelelõ hozadékot így vagy úgy, de „elveszi”, mintegy kiemeli a meg­termelt új érték (∑ profit) tömegébõl, mint saját járandóságát.

Levágtuk – „elitünk” levágta - az összes aranytojást tojó tyúkot, s azok többé már nem nekünk tojnak. Mivel a profitráták kiegyen­lítõdnek – a pénzhitel realizált haszna (a kamat mértéke) mege­gye­zik a be­fektetett (pri­vatizált, megvásárolt, beruházott) egyéb mû­ködõ tõ­kék haszná­nak mértékével, az átlagprofitrátával -; egy­formán 8 % profit hagyja el tu­lajdonjogilag és lényegében ter­mészetben is Magyarországot mind a 390 milliárd USD után, amely profit összegszerûen összességében mintegy 31,2 mil­li­árd USD évente. (Ehhez persze hozzászámítandó az az összeg is, amit az állami költségvetésünk terhére évente befizetünk az EU költségvetésébe, mely befizetés ÁFÁ-ból, vámokból s a közös költ­ségekhez történõ hozzájárulásból tevõdik össze, s együttesen szin­tén milliárd dolláros nagyságrendre rúg.)

Az elmondottakból, tartozásaink, kamat-és profitkötelezettségeink számszerû levezetésébõl világosan kitûnik, hogy a Magyarország számára meg­hirdetett úniós fel­­­zárkóztatási prog­ram nem egyéb - nem olcsó, de drága! – szemfényvesztésnél: egyszerûen humbug. Gazdasági fel­­zárkózásunk akkor válna lehetségessé a legfejlettebb országok „teljesítményéhez”, ha mi gazdagodnánk õrajtuk, és nem õk mirajtunk. Hogyha mi tulajdonítanánk el az általuk megter­melt pro­fitot, és nem ellenkezõleg. Ám ez sajnos nem lehetséges…

Mint a közmondás tartja: „Az erõsebb kutya szaporodik.”.

A pénzfolyam egyhangúan keletrõl nyugat irányába tart.

Még ha valós is a Kormány legmagasabb tisztviselõi által kérkedve állandóan hangoztatott pénzügyi adat, miszerint évente 4 milliárd euró tõke­befektetés érkezik Magyarországra, akkor is beláthatjuk: ennek kb. a 8-szorosa (nyolcszorosa) megy ki évente az országból.

Ez nem felzárkóztatás, hanem folyamatos kivéreztetés.

Vác, 2006. január 4.

Czike László