Czike László

Kik ették-eszik meg a jövõnket?

a Drábik-egyenlet mélységei

1. A Drábik-egyenlet

Dr. Drábik János tudós-professzor a rendszerváltás pénzügyeivel is foglalkozó könyveiben, újság-cikkeiben (Uzsoracivilizáció I.-III., Világzsákutca, Leleplezõ, stb.) igen gyakran hivatkozik bizonyos MNB-mûhelytanulmányokban szereplõ adatokra, amelyekbõl is egyértelmûen kiderül, hogy Magyarországot 1973. és 1989. között szándékosan eladósították: nem igaz, hogy a halódó kommunista rendszer a kölcsönöket az állami vállalatok modernizálására, vagy pláne, a lakossági fogyasztás növelése céljából vette volna fel.

Nem igaz tehát az aljas posztkommunista állítás, „magyarázat”, miszerint az 1970-es és 1980-as években felvett hiteleket azért is kellett-kell kamatos kamatostul visszafizetnünk, mert annak ellenértékét elfogyasztottuk, mi több, effektíve megettük volna.

Nézzük meg, vezessük le összegszerûen: mi is történt velünk, a nemzeti vagyonunkkal, a szocialista nemzetgazdasággal, és hogy miért vettünk fel hiteleket, mi történt azok összegeivel, s hogy milyen mélyebb összefüggések tárhatók fel a Drábik-egyenlet részletes kifejtésébõl?

„Drábik-egyenletnek” neveztem el azt a kvázi-aritmetikai, szöveges összefüggés-rendszert, melyet Drábik János az említett mûveiben írt le, és olyannyira jellemzõnek, árulkodónak tartottam igazság-tartalmát, hogy a szövegbõl „elõállítottam” és publikáltam a híres egyenletet, vagy inkább egyenlõtlenséget, amely valamennyi fennálló gazdasági-pénzügyi, erkölcsi-politikai, érzelmi-lelki gyötrelmünk alapvetõ ontológiai alapja. Ezzel az „egyenlettel” egész pontosan, rendkívül tömören kifejezhetõ, mi is történt 1973. és 1989. között. Nézzük hát az egyenlõtlenséget!

Egy (1) mínusz (-) tizenkettõ (12) egyenlõ (=) plusz (+) húsz (20).

Kifejtve: egy (1) milliárd USA-dollár felvett „valódi” hitelre tizenegy (11) milliárd USA-dollár kamatot fizettünk 1973. és 1989. között, ámde az adósságunk eredetileg felvett tõke-összege mégsem tûnt el, ugyanis Antall Józsefék rendszer-váltó kormánya húsz (20) milliárd USA-dollár bruttó külsõ államadósságot vett át Németh Miklósék „elõ”-rendszerváltó kormányától. Az egy milliárd dollár valódi hitelt tehát 12-szeresen fizettük vissza, mégis 20-szorosára nõtt a hitelünk tõkeösszege. Vagyis hát: 1 (kölcsön) – 12 (visszafizetés) = 20 milliárd USD adósság. Ez tehát a rendszerváltásunk elsõdleges aritmetikai egyenlõtlensége, mintha csak valakik állampénzbõl, ámde suttyomban valakiktõl megvásárolták volna Magyarország „rendszerváltását”, még mielõtt végleg eladták volna az országot.

És ez még csak egy jóhiszemû elõfeltételezés, munkahipotézis…

Magyarán kimondva: már a rendszerváltás pénzügyi elõkészítése során elveszett 33 milliárd USA-dollár, hisz’ sem a felvett „valódi” hitel, sem a tizenkétszeres visszafizetés, sem a „keletkezett” új adósság (1 + 12 + 20 = 33) összegével nem számolt el az állam – sem a régi, sem az új országgyûlésnek. Nemes egyszerûséggel átvette az új kormány a régitõl, a politikai staféta-bottal együtt, a megoldhatatlan „egyenletet” - senki nem firtatta: hová lett a pénz?

2. A privatizáció egyenlege

Gyakran hallani – még látszólag objektív pénzügyi szakértõktõl is (vannak, lehetnek ilyenek egyáltalán?) -, hogy a politikai õsbûn az eredeti államadósság szolgálatának jogfolytonos átvétele volt; az összes mai bajunk abból eredt, hogy minden politikai, pénzügyi, tulajdoni, gazdálkodási, stb. rendszerváltás – kommunizmusból kapitalizmus – ellenére, halmozódó teherként cipeltük és cipeljük magunkkal az elõzõ rendszer által reánk hagyott államadósságot, melynek ismeretlen célú eredetét az elsõ pontban mutattam be. Ez összegszerûen nagyobb részben nem felel meg a valóságnak, hisz’ a mai államadósság 5/6 része már a rendszerváltás, 1990. után keletkezett.

Mindazonáltal biztos, hogy a politikai értelemben teljességgel illegitim államadósság – ugyanis amennyiben az elõzõ illegitim, nem demokratikus, de diktatórikus társadalmi rendszer mind az adósságait, mind a vezetõ kádereit simán átörökíthette, akkor mikor, hol, mennyiben történt itt rendszerváltás?! – jogfolytonos átvétele teremthette meg a nemzeti mûködõ tõke kampány-szerû privatizációjára irányuló Antall-féle „koncepció” lét-jogosultságát, mármint hogy az állami (?) vagyon egy részének értékesítése révén egyenlítse ki Magyarország a „hiteltartozását”. Ha ugyanis nem ismerjük el a kommunista államadósságot, és meg is tagadjuk annak visszafizetését, akkor az állami (?) vagyon hirtelen felindultságból elkövetett privatizációja már jó elõre „oka-fogyottá” vált volna, s ebben a formában meg sem történik. Így okkal-joggal vélelmezhetjük, hogy az illegitim államadósság jogfolytonos felvállalására éppen azért volt „szükség”, hogy megfellebbezhetetlen indítékot – kezdõlökést - szolgáltasson a magánosítás lavinájának megindítására. Amely aztán végül is a haza szinte fejvesztett ütemû-mélységû kiárulásához vezetett.

A Világbank szakértõi szerint az akkor még privatizálatlan magyar mûködõ tõke 1990-ben – akkori árakon és árfolyamon – mintegy 80-100 milliárd USD üzleti értéket képviselhetett, a jelenértékre diszkontált jövõbeli profit tõkésítésének módszerével felbecsülve. Az elmúlt 15 év leforgása alatt ezen állami (?) vagyon mintegy 80 %-a multinacionális kezekbe, 10 %-a pedig a párt-nómenkletúra tulajdonába került, míg a cca. 10 %-nyi maradék – csõdportfolió – zömében ma is állami kezelésben van. Szintén Dr. Drábik János adatait (Leleplezõ) figyelembe véve kiderül, hogy az egyébként minden szinten sikertörténetként hangoztatott privatizáció – copyright and made by ÁVÜ/ÁPV Rt. – valójában tökéletes fiaskónak bizonyult, hiszen a vagyonértékesítés hivatalosan elkönyvelt bevétele mindössze 5-6 milliárd USD. Számításaim szerint - amennyiben a privatizációs bevételt a 2000. óta történt értékesítések bevételével 10 Mrd USD-re felkerekítjük is, akkor is – kijelenthetjük, hogy a nemzeti mûködõ tõkénk átlag 10 %-os dömping-áron „kelt el”, ami nemhogy nem siker, hanem inkább egyértelmû kudarc. Felírható tehát a magánosítás egyenlege is:

Egyszáz (100) mínusz (-) tíz (10) egyenlõ (=) plusz kilencven (90).

Istennek hála - ez esetben már érvényesülnek az egyensúly kvázi-aritmetikai követelményei, vagyis nem egyenlõtlenséggel, hanem egyenlõséggel állunk szemben. Méghozzá egy nagyon szemléletes „egyenlõséggel”, amely megmutatja, hogy a rendszerváltás pénz- ügyi deficitjéhez bízvást hozzáírhatjuk a kampányszerû állami privatizáció kb. 90 milliárd USD veszteségét is. Ezen második „egyenletnek” az egyenlõtlensége ugyanis érdemi, tartalmi: egy-tizednyi ellenértéket sikerült kialkudnunk a magyar portfolióért; a vagyonérték 90 %-a a számunkra mindörökre elveszett…

3. Eladósodási hitelveszteség 1990. és 2005. között

Az egyszerû ember, az átlagos állampolgár azt hihetné, hogy a privatizáció – noha szégyenletes értékesítési árakon – legalább az örökölt posztkommunista adósság (20,5 Mrd USD) problémáját megoldotta, de téved! Ámbár a kampányszerû állami privatizáció kormányszinten, hivatalosan deklarált legfontosabb célja éppen az örökölt államadósság kiegyenlítése volt: ebbõl nem lett semmi. Minden privatizációs bevétel (?) és állítólagos adósságcsökkentés ellenére az államadósság 1990. óta még meredekebb növekedést mutat, mint annak elõtte. Magyarországnak 1990-ben nem volt ún. „belsõ adóssága”, ami döntõen a belföldön kibocsátott állam-kötvények állományával egyezik. Ma ez az állomány mintegy 13 ezer milliárd forint, ami hozzávetõleg 65 Mrd USD-nek felel meg.

De ne higgyük, hogy legalább az ún. „külsõ adósság” rendezést nyert volna, sajnos az is megmaradt, sõt, 20,5 milliárd dollárról 2005-re meghaladta az 50 milliárd dollárt – igaz, hogy ebben már nem csupán az MNB által (akármikor) felvett külföldi kölcsönök összege, hanem valamennyi gazdálkodó szervezet külföldi hitele is szerepel, ami a forint konvertibilitásának megteremtése óta már a nemzetgazdaság teljes külsõ hitelállományának kb. egyharmadát-felét teszi ki. Tekintettel arra, hogy a nemzetgazdaság a kamatot a teljes bruttó hitelállomány után köteles kitermelni és megfizetni, - tökéletesen mindegy, hogy az adósságot forintban, euróban vagy dollárban fejezzük ki, mint ahogy az is mindegy, hogy a hiteleket a mindenkori kormány, a Magyar Nemzeti Bank vagy akármilyen magyar, vagy multinacionális tulajdonú társaság vagy bármilyen egyéb gazdálkodó szervezet vette-e fel. A lényeg, hogy az itthoni gazdálkodás érdekében, részeként felvett kölcsönök kamatait és tõketörlesztését egyaránt a belföldi gazdálkodás bevételébõl kell kitermelni és megfizetni, amibõl nyilvánvaló, hogy minden hitel adósságszolgálatát végsõ soron a belföldi fogyasztó fizeti ki, függetlenül a gazdálkodás hatékonyságától, vagy a hitelt felvevõ „egyéb felelõsségétõl”. A végsõ fogyasztó pedig a magyar lakosság.

Ebben a fejezetrészben a következõ egyenlõséget írhatjuk fel:

Hatvanöt (65) plusz ötven (50) egyenlõ (=) száztizenöt (115) Mrd USD (belsõ + külsõ) adósság. Majd mínusz (-) húsz (20): egyenlõ (=) kilencvenöt (95) Mrd USD növekmény.

Mivel a most kifejtett adósságnövekmény ellenértéke semmilyen mértékben nem tekinthetõ a magyar nemzetállam vagyonának –sem eszköznövekményének, sem fogyasztási többletének -, teljes egészében veszteségnek tekinthetjük ezt az összeget is, mert csak a multinacionális cégek és külföldi tulajdonosaik személyi kényelmének, mûködési infrastruktúrájának megteremtését, vagyis hódító honfoglalásukat szolgálták. A plazák és egyéb profithajhász célú, nemzeti kistermelés és kereskedelem ellenes építmények, vagy más bekerített területek már a legkevésbé sem tekinthetõk a magyar nemzeti vagyon szerves részének, inkább rontják, mint javítják megélhetési esélyeinket, kiviszik a hasznot. Az ezekre felvett hitelek kamatainak minden forintja koporsószeg; koporsószeg, amelyet a magyar nemzet koporsó-fedelébe vernek.

4. Az elgurult dollárok leírt vesztesége

Az államadósság nemzeti-banki adatait alapul véve minimum 10 (esetleg 15) milliárd USA dollárra tehetõ az az összeg, amellyel a rendszerváltás „pillanatában” más országok tartoztak nekünk. Közismert, hogy testvéri szocialista-internacionalista feladatunk volt a még nálunk is fejletlenebbek – vö. a korabeli terminológiával: ún. „fejlõdõ országok”! –, a szocialista vagy ’fél-szocialista’, fõként ázsiai és afrikai, javarészt arab s latin-amerikai, Egyiptom, Líbia, Jemen, Mozambik, Vietnam, Chile, Kuba, Nicaragua, stb. dollár-hitelekkel való támogatása. Sõt, furcsa kereszt-ügyletek szõtték át meg át a szovjet-magyar dollár-elszámolásokat is, hiszen a ’80-as években már jellemzõ gyakorlatként alakult ki, hogy a Szovjetúnió – hadikereskedelmét elleplezendõ – stratégiai, nagyrészt embargós termékforgalmát jórészben a magyar külkereskedelmen átfuttatva bonyolította. A magyar szakemberek jelentõs számban dolgoztak külföldi építkezéseken (pl. Líbiában), ami a nemzetközi dollárel-számolásokban szintén egyfajta hitelezésként jelent meg, amelyek ellenértékét a cél-országok csak komoly fáziskéséssel, vagy soha nem fizették meg. Hozzá még az ún. „guruló dollárok”, melyek testvéri befizetésként, közvetlenül Moszkvába gurultak el, a Nagy Testvér internacionalista segítségnyújtásainak közös finanszírozására.

Az ún. „rendszerváltó” kormányokat terheli a felelõsség abban is, hogy ezeket a nemzetközi hitelügyletekbõl eredõ kintlévõségeinket zömében nem sikerült behajtani, így ebbõl is mintegy 10 milliárd USD újabb veszteségünk származott.

5. A 15 év alatt kifizetett kamatveszteség

Könnyen belátható, hogy nagy összegekkel tartozni hosszútávon teljesen értelmetlen, sõt, bûnös dolog. Aki ezt felvállalja, az vagy önmaga, vagy saját hazája alatt vágja a fát. Aki átmenetileg meg-szorul - természetesen hitelt vesz fel; ámbár akkor is törekszik a kölcsönök felvételét a lehetõ legkedvezõbb konstrukcióban, tehát minél kevésbé hátrányos feltételekkel megoldani s lebonyolítani. Nem lehetséges például oly mértékben szorult pénzügyi helyzet, ami indokolttá tenné, hogy bármely ország 1100 %-os kamatra legyen kénytelen államkölcsönért folyamodni, márpedig az 1. pontban leírt, Dr. Drábik-egyenletben szereplõ 1 milliárd dolláros „hitelt” éppen 12-szeresen fizettük vissza, vagyis 11-szeres kamat-teherrel megfejelve, ami egyébként a kapitalista pénzügyi segítség-nyújtás gyönyörûséges mintapéldája. Ha egyáltalán igaz, hogy itt „hitelnyújtásról”, és nem valami sokkal meredekebb tranzakcióról volt szó.

Nos, aki felvállalja, hogy mértéktelenül eladósodik, az számíthat rá, hogy elõbb-utóbb már pusztán azért lesz kénytelen újabb és újabb hitelekkel (és azok kamatszolgálatával) megterhelni amúgy is reménytelenül szûkös büdzséjét, hogy az épp esedékes, lejárt kamatokat kifizethesse. Az ilyen „rulírozó hitelfelvétel” lassanként, észrevétlenül általános, megszokott stílussá, afféle „ágrólszakadt életmóddá” keseríti a notórius hitelfelvevõ mindennapjait. Hozzá kell szoknia, hogy idõvel már minden vagyona, sõt, munkaereje is hitelezõi tulajdon, bármit vásárol, azt hitelbe teszi, ha egyáltán’ van még „valamije”, azt is kivétel nélkül jelzálog terheli. Naponta zaklatják a hitelezõk, a felszámolók és a végrehajtók. Ostobaság azt gondolni, hogy a hiteleink visszafizetéséért „fájjon hitelezõink feje”. Boldogult néhai László András, minden brókerek koronázott királya mondta egyszer: „Ha 1 millióval tartozom a banknak, nem tudok aludni. Ha 1 milliárddal tartozom, úgy a bankár nem alszik.” Amschel Rothschild sokkalta nagyobb léptékekben gondolkodott: „Adjátok nekem egy ország pénzügyeit, s többé nem érdekel, kik hozzák a törvényeket.”

Pontosan ez történt Magyarországgal az elmúlt 25 évben. 1980. óta már azért vesszük fel az egyre újabb külföldi bankhiteleket, hogy kifizethessük az esedékes kamatokat. És ezen semmit nem változtatott az 1990-es rendszerváltás, csupán „legitimálta” ezt az abszurd állapotot, lenullázta az ország minden korábbi gazdasági teljesítményét, privatizálta vagyis ellopta a nemzeti mûködõ tõkét, majd többszörösére felpörgetve az eladósítás folyamatát: növekvõ kamatterhek elviselésére építette fel az állami költségvetést és a teljes nemzetgazdaságot. Olyan kamat- és adóterhek elviselésére, melynek a kitermelésére és megfizetésére az ország képtelen. Az ilyen vagy olyan kamatterhek – amelyek az ún. „ikerdeficitbõl”, vagyis abból származnak, hogy az állami költségvetés és a fizetési mérleg minden évben egyidejûleg, növekvõ mértékben deficites – ma már a büdzsé 40-50 %-át is kiteszik, ami csak teljesíthetetlen adó-mértékek kivetésével lenne még egy kis ideig fenntartható.

A veszteségünk 15 év alatt mintegy 40-45 milliárd USD kamatkifizetés, ami teljesen értelmetlenül kidobott pénznek bizonyult, hiszen a nemzetgazdaság adóssága 20,5 Mrd USD-rõl mintegy 115 Mrd USD-re nõtt.

6. Összegzés és konklúziók

Adjuk most össze a rendszerváltás pénzügyi veszteségeit:

- Veszteség a Drábik-egyenlet kifejtésébõl: 33 Mrd USD

- Veszteség a privatizáció „eredményeként”: 90 Mrd USD

- Veszteség 15 év rulírozó hitelfelvételeibõl: 95 Mrd USD

- Veszteség az elgurult dollármilliókból: 10 Mrd USD

- Veszteség 15 év kamatkifizetéseibõl: 45 Mrd USD.

Mindez összesen 273 milliárd dollárra rúg, ami mai árfolyamon számítva – nem tévedés! – mintegy 54.600 milliárd forint, az éves GDP-nk több mint két-és félszerese, majdnem a háromszorosa. Azt mondhatjuk, hogy a pénz nyelvén az egész ország nagyjából 3 évnyi munkájának az ellenértékét kidobtuk az ablakon, ráadásul egy olyan „cél” megvalósításáért, ami egyenértékû a jövõnk – nem felélésével! – felszámolásával.

A fenti számok és elvi levezetések a valóságos adatokon nyugvó megfontolások és értékelõ-összesítõ becslések eredményei. Ezt azért hangsúlyozom, mert a tényleges veszteség ennél vélhetõleg sokkal nagyobb, hisz’ egy csomó mindent számításba kellene még vennünk, amirõl egyszerûen nincsenek publikált adatok, - sõt, a károk és a veszteségek bizonylatai, adatai a titkosítások és titkos megsemmisítések révén-során jelentõs részben elvesztek.

A rendszerváltó Antall-kormány tehát tragikus hirtelenséggel, úgy egyik napról a másikra – 1990-ben bevezette a kapitalizmust. Az örökölt államadósságot a nemzeti mûködõ tõke mintegy 20 %-os hányadának „kampányszerû privatizációjával” gondolta rendezni, ha hinni lehet az egykori tanácsadói mai kiszivárogtatásainak. A koncepciója csúfosan megbukott. Szinte a teljes nemzeti tõkénk odaveszett – mert a magánosítás óta már nem nekünk, hanem a magyar nép megnyúzásával (vö. pl.: MVMT-ELMÜ-villanyáram!), a személytelen külföldi gazdáinak termeli a profitot -, az adósság meg nemhogy megszûnt, vagy esetleg elviselhetõ mértékûre apadt volna, hanem 15 év alatt már 5-és félszeresére dagadt, ami távlati értelemben épp úgy kilátástalan, mozgástér nélküli jövõt sejttet, mint a mindennapok szintjén.

Hová lett a rengeteg pénz? Nem a kamatok – mert az egyértelmû pénzkidobás -, hanem maga a sok hitel? Egy család vagy magán-személy általában beruházási célra költekezik túl, s vesz igénybe reálisan visszatörleszthetõ kölcsönt. De mi az, amiben Magyar-országon a rendszerváltás óta nemzeti vagyon-növekmény lenne kimutatható? Hiszen nemhogy gyarapodtunk volna, ellenkezõleg: odaveszett a nemzeti tõkénk! S vajon mit kaptunk érte cserébe? Pazar banképületeket, külföldi tulajdonú irodaházakat és shopping centereket, plazákat; Budapesten korlátokat meg Demszky kõ-és betonmûtárgyait; nehéz, eltéphetetlen és át-léphetetlen láncokat; Mercedesek, Volvók, Audik, Renault-k, Peugeot-k, más nyugati automobilok, mobiltelefonok ezreit, s velük a magyarnak megfizethetetlen árakat és kamatokat.

Az örökölt államadósság „mindössze” 20 Mrd USD-t tett ki. Mára majdnem a hatszorosára nõtt, minden privatizáció dacára. Nem bírjuk már fizetni a kamatokat, újabb hitelekbõl sem. „Az állam nem jó tulajdonos.” – ismételgeti megrögzötten Kuncze úr, aki az elvtársak koalíciós jóbarátja. Kinek az állama? – kérdezhetnénk, de ezúttal még nem ezt kérdezzük. Nos, ki a jó tulajdonos, aki a hiteleket meghatszorozza? Aki mindenét eladja, hogy az másnak fialjon, az a „jó” tulajdonos? S ha már nincsen profitforrásunk, - mibõl fogjuk a hiteleket visszafizetni, amikor köztudomású, hogy a hitelek visszafizetésének egyetlen pénzügyi forrása a profit? A már nem is létezõ? Netán az a megfelelõ tulajdonos, a jó gazda, aki folyamatosan újabb hitelfelvételekre kényszerül? Akinek újra kölcsön kell kérnie, hogy tovább mûködhessen? Ilyen hatékony a kapitalizmus? Ennyivel – „hatszorosan” – hatékonyabb annál az államnál, amely Kuncze szerint „rossz” tulajdonos?!

A korábbi hitelfelvételekrõl a „rendszerváltó-reformkommunista” állam kinyilatkoztatta, hogy: „Megettük.” Ez nem volt igaz akkor sem, de nem igaz a 15 év óta felvett összegekre sem.

Az egészet ti loptátok el, ti ettétek meg - elvtársak!

Vác, 2005. június 9.

Czike László