Összegyûjtott Szabad Nép sziporkáim farsangra

(A január 2-iki sziporkáim folytatása).
Hihetetlenül hangzik az alábbi munkavers. Címe. Szegecselõk!
Csak az utolsó hat sort írom le, ennyi bõven elég.
"A szegecsek fogják dermedt csokorba a fölédívelt vascsipke hidat. Hej, bolsevikok, hej, szegecselõk, ti vasnál is keményebb férfiak, verjétek csak a kommunizmusba ívelõ hidat!"
Ilyen sorokat vetettek papírra annak letûnt kornak párt-rímnökei vagy rím-pártnokai.
A Béke ifjúsága címû "mû" szerzõje például így ömleng:
"Te, ifjúság, Hazámnak ifjúsága! Érzed, hogy szabadságunk mily sok drága vér öntözte meg? - Az illegális kommunisták vére. De a legtöbbet vérzett érted - a szovjet Hadsereg! Erre gondoltam. És akkor mint az orkán, harsogott, mennydörgött százezrek torkán: Éljen a hõs lenini Komszomol! Éljen Sztálin, Rákosi!...és a Pártunk! Ifjak, öregek egyformán kiáltjuk! És zeng az eskü és a szívünk - dalol!"
Tessék, már megint a szív! Ezek a pártos költõk mi az ördögöt akartak a szívtõl?
Nem volt nekik elég a nyelv? Úgy értem, szapora nyelvcsapásokkal simogatták végig az illegális kommunistákat, a szovjet hadsereget, a hõs lenini Komszomolt, Sztálint, a Pártot, és akkor ráadásul a szivektõl azt kivánták, hogy daloljanak.
Természetesen mozgósító dalokat kivántak, amelyek hallatára aztán a diákok, de még tiszteletre méltó õsz professzorok is összegyûltek a Diktátorról elnevezett téren, hogy integessenek az emelvényen kalapjukat lengetõ oly "drága" vezetõknek.
Vagy vegyük ezt a Leninrõl írt verset, csak egy sorát írom ide:
"Szíve, elméje csak minket õrzött, az osztályt, s szabadítóját õrzi a nép - Lenint."
Már megint itt van a szív, ezúttal Vlagyimir Iljics szíve, amely az osztályt õrzi. Illetve saját magát, mert a vers kijelenti, hogy Lenin egyenlõ a munkásosztállyal. Szívet-lelket melengetõ szóhalmaz volt már ez a versszakasz is, méltó az 50-es évek személyi kultuszához. Lenin már 1924-ben meghalt, így róla kevesebb óda zengett. Sztálin viszont élete végéig, 1953-ig hatalma teljében volt.
Olvassunk csak bele a Sztálin elvtárssal címû versbe:
"Üzent a szovjet rádió. Üzent Sztálin és üzent - Rákosi.
És jött a Vörös Hadsereg. És a fasiszták és a kapitalisták a bolsevik fegyverek tüzében féregként hulltak és roppant a kizsákmányolók dereka. Nem a Nap tüzelt és lángolt, de Moszkva ötágú csillaga."
Ezt a verset 1950-ben írták, amikor már mindenki pontosan tudta Magyarországon is, hogy Moszkva ötágú csillaga szukakutya módjára tüzelhetett, amennyit csak akar, ha azol a fránya szövetségesek nem látják el fegyverrel, üzemanyaggal, technikai felszereléssel a "dicsõséges" Vörös Hadsereget. És ha a derék pártköltõ által kizsákmányolóknak nevezett szövetségesek dereka valóban megroppant volna, amint azt a vers állítja, akkor bizony Sztálin hadserege alapos bajba kerül!
Na, de pillantsunk bele egy másik, Sztálinról írt, "mélyenszántó" versbe:
"Vigyék a kommunisták az egész Földön széjjel, hogy gyõznünk nem lehet, csak Sztálin kemény nevével. Csak Sztálinnal és a Párttal. A Párttal és a Néppel.
Vigyék a kommunisták az egész világon széjjel, tûzzék palotákra, hidakra, vonatokra és hajókra. Véssék be fákba, vasba, mondják el ezer nyelven;
hogy mindenki megértse: miértünk harcol Sztálin és mi is harcolunk érte."
(Ehhez nem fûzök kommentárt.)
A Magyar Dolgozók Pártja az MDP belsõ lapja volt a kissé hosszú címû Tartós békéért, népi demokráciáért címû kiadvány. Ebbõl sikerült kiollóznom egy ide illõ cikket, íme:
"A sarkadi határban, homlokverõ, mély gerendák alatt, rõzseláng füstjével zsúfolt szobában, hol a hajnal s a dél is alkonyat, Õ ragyogta be a nedves falat. Itt láttam képét, s mert ilyen keretben, hát tudtam én, hogy bent is, a szívekben."
Na tessék, már megint, már megint a sziveket piszkálja a pártköltõ, aki, amint azt olvashattuk, majd kibújt a bõrébõl örömében, mert a határban, a sarkadi határban mindenfelé - tán még a gõzölgõ trágyarakások között is Sztálin képét látta. Mint a Párt hivatalos szív-szakértõje, természetesen az emberek szívébe is belelátott.
Na és mi nézett onnan vissza rá a bal felsõ kamra és a bal pitvar között? Hát Sztálin jóságos arca!
Igen, Lenin, Sztálin, Rákosi!
Ez a három név sötétítte el feketén ragyogva az 50-es évek elejét, a féktelen és könyörtelen személyi kultusz esztendeit.
(Innen folytatom).