Áron és a "szerelem",

avagy a „vágott-virág” nemzedék szeretetképtelensége

Áron: közös barátunk, kérésemre elmesélte történetét, ami vele esett meg és ami annyira elkeserítette, hogy fel akarta vágni az ereit.

A munkahelyén, egy helyre- hölgyemény felkeltette figyelmét. Amikor bement abba az irodába, ahol a lány dolgozott, le sem tudta venni róla a tekintetét. Annyira ölelnivaló harmóniában váltakoztak az eleven mozgású nõi testen a hajlatok és a domborulatok, hogy másra sem tudott gondolni, mint arra, hogy karjaiba zárja; és amikor találkozott a tekintetük, úgy érezte: be kell hunyni a szemét, mert az a nõi szempár parázs-forrósággal égette õt.

Egy idõ után rájött arra, hogy újra és újra át akarja élni azt az élményt, amit a nõ közelében érzett és minden ukra-fukra odavitte a lába.

Annyira el volt foglalva saját gerjedelmével, hogy észre sem vette, hogy a parázsló szempár gyakran könnytõl fényes. Pont egy ilyen alkalommal durálta neki magát Áron, és megfeledkezve feleségének tett örök-hûség-esküjérõl, légyottra hívta. És ekkor olyasmi történt, amire Áron nem számított, ami annyira kibillentette lelki egyensúlyából, hogy eljutott a végsõ elkeseredésig. - "Mert mit ér a férfiember élete, ha férfiasságára már nincs szükség ahhoz, hogy boldoggá tudja tenni szíve(?) választottját!?"

Az történt ugyanis, hogy a hölgyike ott, azon nyomban, a nyitott iroda ajtóban a nyakába borult és ölelte, csókolta, miközben zokogva kérlelte, hogy szeresse nagyon, mert neki nincs senkije, aki szeretné...

Áron csak hebegett és úgy megijedt, hogy hónapokig elkerülte azt a bizonyos irodát. Még a folyosón is lopakodó sietséggel haladt el elõtte, majd hamarosan kilépett a cégtõl. Azóta képtelen a férfi gerjedelemre... Hát ezért akarta felvágni az ereit.

Bp. 2002. július 6.

*

Áron és az elfojtás

Ahhoz, hogy bárki megértse Áron önpusztító gondolatait, vissza kell menni – legalább gondolatban – a hetvenes évekbe. Ez az egész akkor esett meg vele és a megkívánt lánnyal.

Annak a nemzedéknek, amelyik a 70-es években élte meg ifjúkorát, arról szólt az élete, hogy semmit nem volt szabad, ami természetes volt.

Áronban, amilyen erõsen tört föl a szexuális vágy, legalább akkora ellenerõre volt szükség az elfojtáshoz – a visszautasítás miatt, meg amiatt, hogy a lány egészen mást akart tõle.

A lány azt akarta, hogy szeresse is õt, de a férfi nõs volt, ami annyit jelentett, hogy a Párt jóváhagyása arra az egy nõre vonatkozott, amelyik a törvényes felesége volt. Ekkor még úgy „mûködtek” a dolgok, mint ahogy az Angi Verában is látható.

Visszatérve Áronra, akinél éppen összegzõdtek a negatív dolgok, mert az élet más területén is szeretett volna valamit elérni, de a kontraszelektív Párt-politika folyományaként egészen másra kényszerült: mármint, hogy eredményt mutasson fel a személyiségétõl teljesen idegen és viszolyogtató munka-területen.

Olyan mértékû frusztáció alakult ki benne, hogy törni-zúznia kellett volna, hogy lehiggadjon. Akkor azonban ezt még nem lehetett börtön nélkül megúszni. Ha valaki meg már megjárta a börtönt az el is áshatta magát örök idõkre, vagyis: élõ halott lett.

Ráadásul, ezt az elviselhetetlenül negatív életérzést kivetítette a nálánál tíz évvel idõsebb, megállapodott feleségére. Õ, viszont elvárta tõle a megszokott szexet. Csakhogy szegény Áronnak a túl nagy elfojtástól már nem is volt többé vágya semmilyen szexelésre. Tehát: egyszerûen nem „mûködött” úgy, hogy ki tudta volna elégíteni az emiatt zsémbessé váló feleségét.

Úgy járt Áron, mintha kigyulladt volna a 100. emeleten lévõ lakása és az elviselhetetlen fájdalom elõl, ami az égési sebekkel járt, a mélybe akarta volna vetni magát. De õ egy földszintes kis lakásban lakott és ezért gondolt az érvágásra…

Akkoriban nem(sem) lehetett a problémákról beszélni, mert akkor magadra haragítottad a Párt „illetékesét”: „miaznemteccikarenccer?” kérdést szegezve szerencsétlen elégedetlenkedõnek.

(Azért is gondoltam a rendszerváltozás elején, hogy minden körzeti szakorvosi rendelõben kellene mûködnie pszichológusnak is. Szörnyû, hogy MÉG MINDIG ideggyógyászatra küldik a lelkileg összeroppanó embereket! Talán, ettõl merevedett meg a közgondolkodásban az a nézet, hogy aki lelki tanácsra szorul, az „BOLOND” és inkább nem panaszkodik…)

Van erre a problémára egy közismert szerelmespár esete: Domján Edit és Szécsi Pál. Mindketten a halálba menekültek az elviselhetetlen életérzés elõl.

Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán is hasonlón mehetett keresztül. Latinovits „véletlenül kiszállt”, Ruttkai, meg belebetegedett és hamarosan belehalt.

Még az oly „dörzsölt” ember is, mint Gobbi Hilda is azt mondta: „nagyon jól lehet élni ebben az országban, csak semmit ne akarjon az ember!” Ezt akkor mondta, amikor már belefáradt abba küzdelembe, hogy legyen a nemzetnek színháza, meg a színészeknek múzeuma és „otthona”.

A politikai középszer annyira rátelepedett a hatalmával mindenre és mindenkire, hogy egészen egyszerûen nem lehetett hova menekülni elõle, csak a halálba. Vagy „Delériumországba” (alkoholizmusba) ami megint-csak egy elhúzódó agonizálással volt/van egyenlõ.

*

Aztán jöttek a 80-as évek, és nálunk is végbement egyfajta szexuális „forradalom” és átestünk a ló túlfelire. Mert ez is - amolyan magyar-módra – történt. Amiért ekkoriban vezették be a vállalatok a GMK-kat, ahol lehetett másodállásban is húzni a belünket, legtöbben nem otthon, hanem a munkahelyükön szexeltek. Miskolczi Miklós meg is írta az errõl szóló szociográfiáját, a „Mindenki mással csinálja” címmel. A szakmunkások teljesítménybérben ledolgozták a napi kötelezõ nyooocórát, aztán, a másik nyooocat meg a fusiban és már csak arra maradt energiájuk, hogy a kocsmában emelgessék a poharakat, meg meg…ják az ott található, erre „szakosodó” nõi személyeket. Azt hiszem a Bikini Lojzija is errõl énekel, amikor azt mondja: „Csókolom! Megszakadhatok?”

József Attila esete: õ, 1937-ben feküdt a sínekre. Akkoriban is a sznob középszert kellett volna „kiszolgálni”. Az „igazat” mondd ne csak a „valódit” gondolatával árulja el magát. Azt, hogy mennyire elege lehetett a „valódi kutyabõr”-, meg ékköves aranyékszer-, meg szõrmebunda, meg miegymás „valódi” úrhatnám polgárból és dolgokból, számos versébõl kitûnik. József Attilát is az a szörnyû ambivalencia kergette az õrületesen elviselhetetlen életérzésbe, hogy nem kaphatta meg Flórát!!! Kristálytisztán átélhetõ minden gyötrelme, amit megírt Illyés Gyuláné a „József Attila utolsó hónapjairól” c. könyvében.

József Attila hatalmas intellektualitása sehova „nem fért be”! A „proletárok” is kiverték maguk közül, amikor szemináriumot akart tartani nekik Csepelen. (Csengey is megjárta ezzel.) Az „uraknak” nem volt elég úri, a munkaadóknak, pedig túlontúl okos volt. A verseit sem tudta úgy megjelentetni, hogy az folyamatos megélhetést biztosított volna számára. Egy ilyen „lángoló” elme számára elfogadhatatlan az a vegetálás, amire élete utolsó idõszakában kényszerült testvére balatoni nyaralójában…

2005. december 14.

Bóna Mária Ilona