Javaslatok a magyar-magyar megbékélésre

Kérjenek bocsánatot

- a II. világháborús honvédõ katonáktól és utódaiktól;

- az otthonaikból elûzött kitelepítettektõl és utódaiktól;

- az államhatalom által, a „nép nevében ellenérték

nélkül” kisajátított üzleteikbõl- mûhelyeikbõl a

gyárakba tereltektõl és utódaiktól;

- a saját földjeiken gazdálkodó parasztok erõszakos

TSZ-esítésének

áldozataitól és utódaiktól;

- a málenkíj robotot túlélõktõl és utódaiktól;

- a recskihez hasonló büntetõ- átnevelõ táborokat

túlélõktõl és utódaiktól;

- az 1956-os forradalomban és szabadságharcban

elesettektõl, bebörtönzöttektõl, kivégzettektõl és

üldözöttektõl és utódaiktól és

- az 1945 elõtti értelmiségiektõl és utódaiktól!

A fogolytáborokban felejtett, II. világháborús honvédõ katonák kiadatását nem kérte az 1945 utáni magyar állam! Minden nemzet nyomoztatott a honvédõ katonái után.

Egyedül Magyarország nem volt kíváncsi a honvédõ katonáira!

Ha mégis valaki hazavergõdött valamilyen csoda folytán, megdöbbenve tapasztalhatta, hogy ami hazafias kötelessége volt, mármint a behívó parancsnak engedelmeskedve bevonulni, az addigra ellenséges cselekedetté változott és olyan üldöztetésben volt részük, hogy azt kívánták, bárcsak odavesztek volna a háborúban! Inkább az ellenséges országtól a halál, mint a saját hazájától az életfogytig tartó megtagadtatás!

Ezeknek a nehézsorsú embereknek és utódaiknak jár az erkölcsi rehabilitáció mellett az újrakezdéshez - a közpénzekbõl való -újrakezdési anyagi támogatás!

Nyilvánosan bocsánatot kell tõlük- (egyenként- személyre szólóan) és utódaiktól kérni!

Ha ez megtörtént volna 1990-ben és az azt követõ években, akkor pl. nem gyûlölték volna olyannyira az erdélyi nemzettestvéreinket. Hiszen, a tordai harcok során, 1944-ben 11 harckocsi tartotta hõsiesen a frontot két szovjet páncélos hadoszloppal (200 harckocsival) szemben!!! Alig tértek haza abból a harcból is hõs katonáink. De aki hazatért, annak számkivetettség lett osztályrésze és ezért megkeseredett, boldogtalan emberek lettek, akikkel a rokonságnak sem volt tanácsos összetartani…nemhogy a határon túliaknak megszavazni a kettõs állampolgárságot!

*

A málenkíj robotot túlélõknek is ugyanaz a nehéz sors jutott, mint a fogságból hazatérõ II. világháborúban harcoló honvédõ katonáknak.

1945-ben a szovjet katonáknak parancsba volt adva, hogy szám szerint mennyi embert kell begyûjteni málenkíj robotra. Voltak falvak, ahol a már „békeidõnek” számító 1945. április 4-ét követõen összefogdosták a fiatalokat (nõket, férfiakat) az utcán és fölrakták a teherautóikra és irány Szibéria! (A nõket elõtte meg is erõszakolták.)

Aki túlélte szörnyû szenvedéseit és haza tudott valamilyen csoda folytán jönni, az nemhogy elégtételért folyamodhatott szülõhazájában, hanem még akkora ellenõrzöttséget (rendõri felügyeletet) kapott a nyakába, hogy még azt is el kellett hallgatnia, hogy egyáltalán hol járt hosszú évekig! Annyira mélyen befészkelte magát a félelem ezeknek az embereknek a lelkébe, hogy jobbnak találták elhallgatni az igazságot utódaik elöl. Az elhallgatás, pedig a hazugság legalattomosabb fajtája , mert az ellen nem lehet védekezni, életstratégiát kialítani, amirõl nem is tudunk!!!

Éppen ezért, olyan politikai erõre van szükség, amelyik programjában meghirdeti és már a kampányban megkezdi az erkölcsi és anyagi rehabilitációját a nehézsorsúaknak és utódaiknak!

Akik szintén NEHÉZSORSÚvá váltak, mert a 64 éve tartó negatív megkülönböztetés (diszkrimináció) miatt a társadalom peremére – belsõ számûzetésre - kényszerültek:

- az otthonaikból elûzött kitelepítettek és utódaik;

- az államhatalom által, a „nép nevében ellenérték nélkül” kisajátított

üzleteikbõl- mûhelyeikbõl a gyárakba tereltek és utódaik;

- a saját földjeiken gazdálkodó parasztok erõszakos TSZ-esítésének

áldozataik és utódaik;

- a málenkíj robotot túlélõk és utódaik;

- a recskihez hasonló büntetõ- átnevelõ táborokat túlélõk és utódaik;

- az 1956-os forradalomban és szabadságharcban elesettek,

bebörtönzöttek, kivégzettek és üldözöttek, valamint utódaik.

Az otthonaikból elûzöttek két csoportját ismerjük:

· akiket a nyugati államokban már 1945 után oda menekült rokonság patronált és segített a nyugati letelepedésben, egzisztencia teremtésben;

· akik nem tudtak hova menekülni és „itthon” maradtak.

Akik a nyugati államokban otthonra találtak és tehetségük szerint kibontakozhattak, egzisztenciát tudtak önmaguk és utódaik számára biztosítani – nekik is jár az erkölcsi rehabilitáció és az elûzetésük miatti bocsánatkérés!!!

Akik „itthon” maradtak és vállalták a belsõ emigrációt, azoknak is jár a nyilvánossá tett bocsánatkérés, amit utódaikkal is hivatalosan közölni kell! Ugyanakkor, minden utód, aki javítani szeretne saját- és családja sorsán, ingyenességet kell, hogy kapjon az ehhez szükséges (akár szakmai, akár társadalmi ismeretek) megszerzéséhez!!!

Az államhatalom által, a „nép nevében ellenérték nélkül” kisajátított üzleteikbõl- mûhelyeikbõl a gyárakba tereltek és utódaik számára is jár az erkölcsi rehabilitáció! Sõt, az anyagi is! Ennek is nyilvánosnak kell lennie. Ha már nem élnek azok, akikkel mindez megtörtént, akkor is nyilvánossá kell tenni azt a tényt, mellyel negatívan megkülönböztették és a társadalom perifériájára számûzték ezeket a nemzettestvéreinket!

Az utódoknak akkor is meg kell tudniuk, hogy miért tépték ki családjukat gyökerestül a nemzet testébõl és miért lett a sorsuk egyfajta gyökértelenség a saját hazájukban.

Meg kell tudniuk, hogy az 1945-ben polgárosodó magyarság mindenétõl ki lett fosztva és javaik (melyeket többnyire egy-egy mûhely és annak technikai munkaeszközökkel való felszereltsége jelentette) ellenérték nélkül un. társadalmi tulajdonba lett véve. Tette ezt a hatalom olyan megfélemlítéssel, hogy soha senki nem mert utódainak minderrõl beszélni. Ezeknek az embereknek nem lehetett több a gyermekük, mint szakmunkás – teljesítmény bérben. Bárki, bármilyen szakterületen szeretett volna továbbtanulni soha nem kapott zöld utat és állami támogatást semmihez. Az ilyen nehézsorsúak utódait érte a rendszerváltozás nevezetû változás többnyire „munkás” státuszban és a legszegényebb élethelyzetben. Nekik kellett volna mindenért fizetni akár egy magán-vállalkozás elindításához, vagy a hogyanhoz szükséges ismeretek megszerzéséhez. A nehézsorsúak utódait is megilleti az erkölcsi rehabilitáció mellett az anyagi támogatás az újrakezdéshez (otthonhoz jutás- munkahely-teremtés át- és továbbképzés) közpénzekbõl!

A saját földjeiken gazdálkodó parasztok erõszakos TSZ-esítésének áldozatai, akik 1990 után nem mertek jelentkezni az un. kárpótlásért, mert annak idején (a TSZ-be erõszakolásukkor) lemondtak minden tulajdonjogukról. Ugyanis, csak így kerülhették el, hogy kulák-listára kerüljenek. Ami egyenlõ lett volna a recskihez hasonló átnevelõ táborba való számûzetéssel, vagy a már gyári munkahely elvesztésével.

Az ilyen sorsüldözött utódai a mai napig számkivetettek és elsõk között veszítették el állásaikat, mert semmilyen (anyagi- ismereti- kapcsolati) tõkével nem rendelkeztek. A gyökértelenség lett osztályrészük… és sok esetben azt sem tudja, hogy ki fia borja is valójában. Ami a legszomorúbb, hogy már nem is akarja tudni, mert annyira „megszokta a rosszat”! Ezek az emberek lettek a legnagyobb vesztesei az un. rendszerváltozásnak.

Az 1956-os forradalomban és szabadságharcban elesettek, bebörtönzöttek, valamint a kivégzettek utódai- rokonai sorsa egy nagyon fájón sajgó seb a nemzet testén-lelkén!

Ennek orvoslása a legösszetettebb feladat.

Hiszen, itt már muszáj megemlíteni, hogy a titkosszolgálatok által beszervezett rokonok és ismerõsök a mai napig jelentenek megbízóiknak!

Ezek a megbízók megtalálták minden megbízott zsarolhatóságát és ezzel a mai napig „szolgálatra” kényszerítésüket.

Mindaddig, míg ezen milliomossá és milliárdossá vált megbízók nem lesznek elszámoltatva, a megbízottak - és azok akikrõl jelentési kötelezettségük van - jelentési kötelezettségüknek eleget kell tenniük! Nehéz õket tetten érni, hiszen többségük valamilyen „bújtatott-polgári” állásban dolgozva jelentget megbízóinak az 1956-os harcokban jeleskedõkrõl és utódaikról. Aki többnyire a legjobb barátja, vagy a házastársa!!!!

Nos, amiért ezen besúgók hozzátartozóit azon mód valamilyen tragikus esemény érte, mihelyt megtagadni akarta a besúgási engedelmességet, bizony a mai napig családok százezrei zsarolhatók emiatt!!!

Sürgõsen le kell nagy nyilvánosság mellett leplezni ezen MEGBÍZÓKAT és el is kell ítélni õket! Ugyanakkor az évtizedekig jelentgetõ kis megbízottakat „takarékra” kell tenni, de szigorúan, hogy azok akikrõl jelentgettek, felszabadulhassanak ezen nyomás alól és maradéktalanul kifejthessék pozitív tevékenységüket a haza- és a benne élõk javára, családtagjaik büszkeségére és örömére!!! Ehhez minden eszközt meg kell találni és az eddig negatívan diszkrimináltak rendelkezésére bocsátani!

Elejét kell venni egyszer, s mindenkorra annak, hogy az 1956-os szabadságharcosok ellenségei kerüljenek olyan hatalmi helyzetbe, hogy kisajátíthassák maguknak az 1956-os forradalom és szabadságharc megünneplését! Ezzel, szabad utat kaphatna az önállóság felelõsségével élõ 1956-osok és utódaik nemzetükért való kreatív életvitele és tevékenysége. Amihez, ha szükséges, minden erkölcsi és anyagi támogatást meg kell adni!

A továbbiakban Frigyessy Ágnest idézném az 1945 elõtti értelmiségiek és utódainak sorsáról szóló írásában:

Szeretném felhívni figyelmeteket/figyelmüket arra, hogy a negyvenes-ötvenes években az egész magyar értelmiséget lefejezték, (börtön, kitelepítés, Gulág stb.) s az akkori entellektüelt fizikai munkára kényszerítették!!! Tehát, akik nem haltak meg, de évtizedeken át cipelték egy méltatlan sors cudarul nehéz napjait, azok is a kommunizmus áldozatai. (Lásd pl. Regõczi atyát) Sõt! Szeretném felhívni a a leendõ kormány figyemét arra, hogy ezen családok leszármazottai ma is hátrányban, hátratételben részesülnek, ui. elsõsorban nem õk kerülnek jó pozíciókba, hanem mások... Láss csodát, elõttük mindig bezárul az ajtó!!!

Ha pedig bekerülnek egy-egy jó helyre, mûködvén valamilyen szinten a régi ÁVÓ hálózata, titkosszolgálata, elõbb-utóbb mindenhonnan kiszorulnak... Lásd az én példámat!

Újságíróként nem érvényesülhetek megfelelõen, mert a családi hátterem kommunista-ellenes, Horthy vezérkari Nagyapámmal az élen, akire büszke vagyok, de ebbõl soha, semmilyen elõnyöm nem származott, sõt egyelõre csak hátrányom! Ingyen munkákból, minimális honoráriumokból, valamint az emigrációban élõ két jeles hazafi támogatásával tartom fenn magam! Ez elképesztõ és tarthatatlan! Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy nem hagytam magam kilóra megvenni! De kérem észrevenni e méltatlan körülményt!

A munkahelyekre beépített volt kommunista erõk pontosan tudják, ki kicsoda. És utasítást kapnak arra, kit kell kiszorítani egy-egy munkahelyrõl! …” (Frigyessy Ágnes)

Meg kell szervezni számukra - a hazájuk földjén is, az egyfajta belsõ számûzetésben élõknek - az újrahonosítását!

Ehhez nem kell más, mint az erre vonatkozó adatok nyilvánossá tétele, és a negatív diszkriminációt évtizedekig gyakorló hatalom képviselõi- (emeszempé), valamint jogutódpártjainak (emeszpé, eszdéesz, emdéef) képviselõi részérõl a nyilvános bocsánatkérés!

Ahol már meghaltak ezen nehézsorsúak, õket posztumusz illeti a bocsánatkérés, amit az utódoknak kell átadni!

Ezen utódok, ha bármiben segítségre szorulnak az újrakezdés során, minden támogatást (induló tõke, ismeretek megszerzése) – a szociális felzárkóztatás keretén belül - meg kell kapniuk!

Bp. 2010. február 11-én: a „Becsület Napján”, valamint a kommunizmus áldozatainak emléknapján febr. 24-én.

Bóna Mária Ilona