Fogd meg a kezét Uram!

A napokban kaptam egy szép diát ezzel a címmel: Fogd a kezét Uram!

A gyönyörû színes tájképek adta háttérben minden egyes képen megjelenik Vén Árpád verse - soronként a piros- fehér- és zöld színben váltakozva – imígyen:

„Miért nincs meg e maroknyi népben,

ami létezi másban,

Miért kell Neki élni elnyomva és megalázottságban?

Meddig bírja húzni a nyakába

szoruló igát,

Miért lett e nemzetbõl egy könnyezõ anya mely siratja fiát?”

(Részlet: Vén Árpád: Fogd meg a kezét Uram! c. versébõl.)

„Miközben e sorokat írom, eszembe jutott egy nyári élményem.

Pár évvel ezelõtt kötelet feszítettem ki a fûzfa és a barackfa között a kertünkben. Hevenyészve, az ideiglenesség biztos tudatában hurkoltam a kötelet a faágra, mert elég rossz minõségû volt a kötél és terveztem egy igazi ruhaszárító állvány beszerzését. Közben telt-múlt az idõ és csak nem futotta új szárító alkalmatosságra. A kötél maradt. A nyáron azután, teregetés közben, - amint átvetettem rajta a tiszta ágynemût - a kötél leszakadt. Bizony, közben annyira elhasználódott, hogy nem volt egy ép szakasz rajta. Hozzá is láttam, hogy a hurkokat föllazítva, megszabadítom a fákat a rissz-rossz kötéltõl. Megdöbbenve láttam, hogy idõ közben úgy belenõtt a kötél mindkét helyen a fa testébe, hogy már nem lehetett - csak úgy egyszerûen levenni. Elvágtam tõben a kötelet, mert csak a fa roncsolásával tudtam volna tõle megszabadítani. Inkább hagytam, nem faragtam ki, de rettenetes lelkiismeret-furdalást éreztem.”

*

A ruhaszárító-köteles történet a Tudósítás Magyarországról: életformák és életstratégiák... címû díjnyertes http://furaila.xfree.hu/55534 szociográfiámból való, a "Katalin, a politizáló anya-pedagógus" címû fejezetbõl.

Ezzel kapcsolatban a következõket írtam: "...Nincs erkölcsi alapunk megvetni azokat, akik "járomba" hajtva fejüket, keményen dolgozva az éhbérért egy életen át - továbbélték és adták az Életet! Ezt az Életet tisztelnünk kell, mert igen is nekik köszönhetõ, hogy még létezik olyan ország Európa szívében, hogy Magyarország!..."

…

"Apukát" is szerettem volna megszabadítani tõle. Elõször "leaggattam" róla a „Kiváló dolgozó” kitüntetéseit, hátha úgy könnyebb lesz. Próbáltam meggyõzni arról õt is: nem szívességet tettek neki a "hatalom" emberei azzal, hogy érdeme szerint értékelték és elismerték szakmai tudását, munkájának szeretetét és kötelességtudását, amivel végigdolgozta, mint szövõmester a fél életét!

Azonban, minél jobban próbáltam megszabadítani a proletáröntudatától, annál jobban kezdtem rajta is észrevenni a kiütközõ félelem jegyeit. De én nem kíméltem. Újra és újra emlékeztettem arra a csinos, jó megjelenésû, ambiciózus, fiatal úriemberre, aki a háború elõtt volt. Azt hittem megõrzött valamit ifjúi önmagából, amit csak értõ módon elõ kell hívni, mint egy régi fényképfelvételt!”

A szóban forgó szociográfiával 1998-ban középdíjat nyertem. December 5-én volt a díjkiosztó. Szerettem volna neki megmutatni az emléklapot, de halogattam a dolgot. Azután 12-én rászántam magamat és átvittem a kézirattal együtt. Ekkor már késõn volt, mert "Apuka" holtan ült, - ökölbe szorított kezekkel, a kopott kékre mosott munkásruhájában - a kedvenc foteljében. Szégyenkezve dobtam félre a kéziratot, mert akkor értettem meg, hogy mennyi fájdalmat okoztam neki kérdéseimmel, melyekkel feszegettem azt a húsába vájódott, rohadt "jármot"!

Nem vettem észre - ugyanúgy, mint a fák a szárítókötél hurkától, - hogy már soha nem szabadulhat meg tõle!

Bóna Mária Ilona