Kedves Mindenki!

Lendvai Ildikóval az élen gusztustalanul tovább hazudják mindazt az aljasságot, amivel be akarják még mindig mocskolni Horthy Miklós emlékét.
Nem tudok már mást mondani kétségbe esésemben - Lendvai Ildikónak és minden hazaáruló komcsi-bolsi hazugnak, hogy POFA BE!

ELÉG LEGYEN A HAZUDOZÁSBÓL ÉS A SZÁJÁRA SE MERJE VENNI HORTHY MIKLÓST ÉS AZ Õ KORMÁNYZÓSÁGÁT, MERT A SZÜLEIM, NAGYSZÜLEIM MÉG ANNAK
ÖSZÖNHETTÉK AZ ÉLETÜKET, HOGY A KORMÁNYZÓ MEGTANÍTOTTA A NÉPÉT A
HAZASZERETETRE ÉS ARRA, HOGY A MEGCSONKÍTOTT HAZÁBAN IS LEHET EMBERHEZ MÉLTÓ ÉLETET ÉLNI - az összes nemzetiségivel együtt - legyen az akár cigány, vagy akár zsidó.

Ezzel ellentétben a kommunista terrorba születettek nemzedéke már mind kint porlad a temetõben, mert nem jutott nekik más mint a rabszolgaság és hogy minden megaláztatást, hazugságot, testi-lelki terrort, a gyökértelenséget el tudjanak viselni az alkoholdús tápoldat és a "DELÉRÉIUMORSZÁGBA való MENEKÜLÉS"!!!

Bp. 2009. november 22.

Bóna Mária Ilona

A kormányzó menekültügyi biztosa

Elborzasztó tényt emel a napvilágra a Horthy – a kormányzó címû film…

Kiderült, hogy a negyvenes évek elsõ felében azért nem tudtunk szakítani a német birodalommal, mert külföldi szervezetek azt akarták, hogy a hozzánk menekültek biztonságban legyenek. Ha Horthy szembefordult volna Hitlerrel – ahogy tervezte – akkor a nácik megszálltak volna bennünket, és nagy tömeget deportáltak volna Németországba.

A magyarság tehát feláldozta önmagát. A negyvenes évek második felében mégis gyakran épp azok bélyegeztek „utolsó csatlósnak” minket, akikért vérünket ontottuk a Donnál, majd a keleti fronton.

Ma pedig a filmet azok hallgatják agyon – sõt néha címkézik is – akik továbbra is tudatlanságban akarják tartani a társadalmat. Más, eddig elhallgatott történelmi tényeket is felszínre hoz a film neves és elismert történészek megszólaltatásával.

Minél több magyarnak látnia kell a Horthy-filmet, hogy megértse múltunkat – és JELENÜNKET…

A kormányzó menekültügyi biztosa

Száztíz esztendeje, 1896-ban született id. Antall József, aki a második világháború éveiben a magyar földre menekült üldözöttek legendás védelmezõjévé lett, aki a sok tízezer menekült ellátását, jogvédelmét megszervezte. 1945 után kisgazdapárti politikusként újjáépítési miniszteri posztot töltött be Tildy Zoltán, késõbb pedig Nagy Ferenc kormányában. Az 1940.-es évek végétõl kezdõdõen – kényszerûen – több, mint két évtizeden át visszavonultan élt. Azonban politikai ellenfelei is elismerték mindazt, amit annak idején az erdélyi magyar, zsidó, lengyel, francia, olasz és még sok – közöttük több száz orosz – menekültért tett. Amiért aztán 1944 tavaszától megjárta a Gestapó börtöneit, amiért 1945 után magas kitüntetéseket kapott, és amiért százezrek gondoltak rá késõbb mint megmentõjükre.

Id. Antall József a Belügyminisztérium munkatársa lett 1932-tõl, ahol elsõsorban szociális ügyekkel foglalkozott. A legnagyobb feladata a menekültügy megszervezése és irányítása volt. A trianoni békeszerzõdés alapján elszakított terültekrõl érkezett magyarokkal, majd a zsidó menekültekkel, a francia szökevény foglyokkal, az olasz katonákkal, a délszláv és az orosz katonai és polgári személyek ügyével foglalkozott.

Az erdélyieken kívül az elsõ külföldi menekültek Ausztriából és Csehszlovákiából érkeztek 1938-39-ben. Õk, részben politikai menekültek, részben zsidónak minõsülõ személyek voltak. Õk több tízezres tömeget jelentettek. A velük való bánásmód különös figyelmet igényelt, hiszen Budapestnek számolnia kellett a náci külügyminisztérium erõteljes tiltakozásával, amely a magyar kormányzatot már úgyis túlzott liberalizmussal vádolta a zsidókkal való bánásmód miatt.

Azonban Magyarország már a második világháború kitörése elõtt is az üldözöttek menekítésének szervezett központja volt, ami ebben az esetben nemcsak a befogadást, hanem a továbbmenekítést is jelentette.

Mint jellemzõt említendõ itt, hogy 1939 júliusában a magyar külügyminiszter tudtával, Antall József szervezésében az Erzsébet királyné és a Carl Dusan tehergõzhajók közel 900 – zömmel cseh, szlovák, felvidéki, kárpátaljai, német és osztrák – zsidót szállítottak a Duna torkolatában fekvõ Sulinára, ahol a vesztegzárat kijátszva a nyílt tengeren átszállították õket a Palesztinába induló Noemia Julia nevû panamai teherhajóra. Az utat a magyar külügyminisztérium biztosította. 1940 májusában egy bolgár lobogó alatt hajózó gõzösön Pozsonyból vittek száz zsidót a Duna-torkolathoz, s az utat a magyar hatóságok biztosították.

Május 24-én, Mohácsnál váratlan mûszaki problémák léptek fel, amelyeket órákon belül meg kellett oldani, hiszen a késedelem az utasok életét és továbbjutását veszélyeztette. Ekkor Antall József saját hatáskörében úgy rendezkedett, hogy a helybeli kikötõhatóságok megfelelõ képzettségû hajótisztet bízzanak meg a hajónak jugoszláv vizekre történõ átvezetésére.

Néhány óra múlva már jugoszláv vizeken voltak az üldözöttek, és végül elérték céljukat.

Id. Antall József, a magyar törvények közé 1936-ban becikkelyezett – a háborúk esetén a katonai foglyokkal és menekültekkel foglalkozó- második genfi egyezményt nemhogy maradéktalanul betartotta, hanem az egész menekültügyet szociális kérdéssé nyilvánította. Ebben a vonatkozásban a magyar felfogás túllépte a nemzetközi jogban rögzítetteket, humanizmusával egyedülálló példát szolgáltatott Európában.

Például, már 1939. szeptember végén Antall József utasította a menekülteket fogadó határkörzetek közigazgatási vezetõit, hogy zsidóként egyetlen személyt se vegyenek nyilvántartásba, mindenkit keresztény papírokkal lássanak el. Ez alól csak azok képeztek kivételt, akik minden körülmények között ragaszkodtak hitük valós bejegyzéséhez. Megkülönböztetés nélkül mindenkit elhelyeztek ideiglenes, késõbb végleges táborokba, a zsidóságukhoz ragaszkodókat pedig a budapesti és vidéki zsidóközösségek gondjaira bízták, természetesen nekik is folyósították a segélyeket, a szeretetadományokat.

A zsidókkal való megkülönböztetett bánásmód természetesen a németek állandó tiltakozását váltotta ki, amely változatlanul újra és újra hangot kapott, egészen Magyarország német megszállásáig. A már Magyarországon tartózkodók csoportjait 1941-ben újabb tömegek követték, elsõsorban a németek által elfoglalt Lvów, Stanislawów és Kolomija környékérõl.

A magyar belügyminisztérium IX. osztálya a Duna kanyarban – Esztergom környékén – helyezett el jelentõs számú lengyel zsidót. Számukra óvodákat (Szentendre, Leányfalu, Csobánka), Budapest környékén (Rákosfalva és Csillaghegy) pedig kollégiumi rendszerû iskolákat szervezett. Balatonbogláron is sok zsidó fiatalnak nyújtott tanulási lehetõséget a Lengyel Ifjúsági Táborban, valójában az akkori Európa egyetlen lengyel gimnáziumában. A német tiltakozások miatt 1943-ban változtatni kellett az iskolarendszeren, hivatalosan megszüntették a lengyel zsidó iskolákat, viszont titokban Vácon megszervezték a 150 férõhelyes Lengyel Tiszti Árvák Otthonát, ahol valójában zsidó gyerekek éltek és tanultak.

A folytatás olvasható a MENEKÜLTEK MENEDÉKE címû könyvben. Megjelent a Mundus Magyar Egyetemi Kiadó kiadásában, Budapesten, 1997-ben, Kapronczay Károly szerkesztésében, Id. Antall József emlékirataiból.

Ui.: Nem szeretném Wallenberg menekítõ érdemeit kisebbíteni, de az mindenképpen elgondolkodtató, hogy Id. Antall Józsefrõl semmit nem tudunk, míg Wallenbergnek már szobrot is állítottak Budapesten ugyanazért a ténykedéséért…

Ideje lenne átértékelni az ISMERETEK alapján az egész Horthy-korszakot!

Ideje lenne errõl a történelmi korszakról is végre a tényeket tanítani és tanulni a bolsevista értelmezések helyett!

Bp.2007.02.23.

(Bóna Mária Ilona)