Anyául tanultam

A lakótelepi nagy idegenben,

a harmadik emeleti betondobozban szakadt

rám igazán az „anyátlan-apátlan-árva” érzése!

És, mert olyan nagyon vágytam rá:

álmodtam magamnak egy ANYÁT

Széltében-hosszában nagyobb volt nálam,

haja õszes, fényes-dús, laza kontyba összefogva;

arca szív alakú; bõre ráncossága ellenére is bársonyos;

szeme, mint a fénylõ gesztenye, aranyló borostyán sugarakkal,

szeretettõl sugárzó (pont olyan, amilyen az igazinak volt).

Karja, egész teste nem azért volt kövérkésen vastag,

hogy hamarabb meghaljon, hanem azért, hogy a szeretet

kisugárzása minél nagyobb felületen áramolhasson belõle!

Olyan volt, mint egy nagy, puha-meleg fészek, ahova

oltalmat találva el lehetett bújni...

Amikor sokadszorra terhes lettem és az újabb vetéléstõl félve,

szorongva, otthon, betegállományban fekve vártam a gyereket,

gyakran álmodtam... Visszatérõ álmom volt, hogy

állok egy hatalmas, üres, fekete-fehér kockaköves várószobában.

Ott állok, és annyira félek, hogy örökre úgy maradok:

alig domborodó hassal, esetlenül, kétségektõl gyötrõdve,

sírva kérdezve: "Ki szeret és ki tanít meg engem anyául?"

Akkor megjelent ez a jóságos, "igazi" anya,

kitárta két vastag karját - "én" mondta,

miközben átölelt pihe-puha könnyedséggel.

- "Jaj de jó!" Sírtam el magam megkönnyebbülve.

- "Ne sírj kicsim! Ne félj, meg fogsz tanulni anyául;

a képesség meg van benned, csak elõ kell hívni!"

- "Hogyan?" Kérdeztem, de a választ már nem

hallhattam tisztán, mert felébredtem.

- "A szeretet..." Rémlett, mintha ezt mondta volna,

de ekkorra mindig ébren voltam és az volt az érzésem,

hogy már csak én gondoltam tovább az álmomat.

Évekkel késõbb: mentünk hazafelé elsõszülöttemmel

és öcsikéjével az óvodából...

- "Mesélj kicsim! Milyen volt az elsõ nap? Milyen óvodásnak lenni?

Nézd, hogy beborult! Még szerencse, hogy délelõtt levegõztünk!

Ti voltatok kint azon a csupa mászókás-bújókás óvoda udvaron?"

- "Nem, mert az egész idõt a foglalkozóban töltöttük, tanultunk."

- "Mit tanultatok?"

- "Mindenfélét. Engem nem nagyon érdekelt, mert

egész idõ alatt azt vártam, hogy mikor játszhatok végre!"

- "Miért?"

- "Mert az a sok, játszani való gyerek itthon nem lehet velem,

- azért.

Különben is te majd megtanítasz arra, amire kell!"

Kicsi lányom, milyen igazad van! Gondoltam magamban, de neki

semmit nem mondtam, csak megszorítottam kicsi vállát, majd megállva

lehajoltam hozzá és hangosan folytattam a megkezdett gondolatot.

- "…de én nem vagyok óvónõ. Ugyan tudom, hogy mit kell tudnia

egy iskola-elõkészítõsnek, de nem tudom hogyan kell megtanítani."

Erre nem szólt semmit, de tudtam hogy megérezte: ettõl a pillanattól

kezdve mindketten elveszítettünk valamit, mégpedig az ártatlanságot.

Azt a feltétel nélküli elfogadáson, szereteten alapuló kapcsolatot,

amit megéltünk életének otthon töltött öt éve alatt. Ettõl fogva,

mint egy ék, ott volt közöttünk a "teljesítmény központú pedagógia".

- "Megyek egyet hintázni, jó?" És már szaladt is, pedig öcsikéje még

nem is ebédelt, tisztába is kellene tenni... szerencse, hogy közben elaludt.

Ahogy utána néztem a kicsi lánynak, az ismerõs melegség szétáradt egész

testemben, lelkemben. Ezt a semmihez sem hasonlítható érzést

elõször akkor éltem át, amikor megszületett.

Megsimogattam kisfiam pihehajas fejét és éreztem, hogy ez az

érzés újra, meg újra - átmelegítve egész lényem - szétömlik bennem.

Mintha csak erre várt volna kis magzatom, mert egy erõteljes rúgással

adta tudtomra, hogy õ is itt van ám, csak még odabent!

Így, újra domborodó hasamnak is járt egy simogatás.

Miközben kezemmel is érzékeltem a magzati életjeleket,

teremtõ Istenemhez fordultam hálás büszkeséggel:

(mert Isten-Teremtés-Anyaság számomra elválaszthatatlan fogalmak,

mióta részese lehettem az anyaság emberteremtõ folyamatainak)

- "köszönöm, hogy anya lehetek, hogy Embert alkothatok"!

Ó, milyen kishitû is voltam még évekkel ezelõtt!

Még hogy "nekem nem lesz gyerekem", sírtam sokszor – most már tudom,

hogy ok nélkül! Ilyenkor hiányzott igazán az az ember, akinek mindezt

köszönhettem. Aki mellém állt és, mint egy szövetséges, otthont teremtett,

hogy azután megalkothassam életem fõ mûvét: a Családot.

A boldogság pillanataiban hiányzott a jelenléte a legjobban...

Kedvesem, férjem, gyermekeim apja! Most már bevallhatom, hogy

miközben fenemód emancipáltnak mutattam magam, annyira jó lett volna

néha az összetartozás cinkosságával veled összenézni, hogy: "Te is látod,

amit én? Ugye milyen csodálatosak? Add a kezed, hogy te is érezd!"

Amint megpróbáltam ezeket a lelket kavaró gondolatokat elhessegetni,

látom ám - mintha gyermekem leképezte volna gondolataimat, hogy leugrik

a hintáról és szalad egy apjaforma fiatalember után. Már a kezét fogta,

amikor utolérem õket. (Nem gyõztem mentegetõzni.) "Nem történt semmi." Mondta - a nyilvánvalóan apahiányos gyerekemre nézve - az apaforma...

Szerencsére továbbsietett, így nem láthatta kibuggyanó könnyeimet.

Már a mi lépcsõházunk elõtti parkolónál jártunk, amikor harsogó robajjal

Keresztül dübörgött a lakótelepen egy sódert szállító dömper.

A rettenetes zajra kicsi fiam felriadt és teli torokból sírni kezdett.

Megkértem nõvérkéjét, hogy fogja meg jó erõsen a kocsit, mert szeretném

kistestvérét kivenni. Magamhoz öleltem úgy, ahogy álmaim anyjától

"tanultam". Úgy, hogy kicsi fiam érezze a puha-meleg-fészek-biztonságot!

Ott álltam újra domborodó hassal, kétségektõl gyötrõdve,

sírva kérdezve: - "Hát nem látod Világ,

hogy Embert alkotok, (ha hagynád)?"!

Bp, 1998. jan. 16.

Bóna Mária Ilona