Most fellángolt egy téma a szakmunkásképzéssel kapcsolatban…
Kitalálták, hogy ismét menjenek szakmát tanulni már 14 éves koruktól a magyar fiatalok…
Azért érint ennyire érzékenyen ez a hír, mert nem tanulhattam tovább nappalin fiatal koromban. Pontosabban, 14 évesen bedugtak a szüleim egy varrodába, hogy kitanuljam a szabó-varró szakmát. Már 14 éves koromban rabszolgamunkára fogtak, szakmunkásképzés ürügyén! Mondván, hogy a szakmát csak azt mûvelve lehet megtanulni.
(Én már 17 éves koromban nemhogy nem dolgozhattam, hanem, mint „szakmunkást” - kizárólag teljesítménybérben, két mûszakban - dolgoztattak!)
Tették ezt akkor, amikor a Munka-Törvénykönyvében törvény tiltotta a 18 éven aluliak foglalkoztatását.
Csakhogy, ez a törvény csakis azokra vonatkozott, akik sem az általános iskola 8 osztályát nem végezték el és így szakmát sem tanulhattak, legfeljebb betanított munkásként vállalhattak munkát, de csakis 18 éves koruktól kezdõdõen.
Nem véletlen, hogy az 1991-es Statisztikai évkönyvben arról olvashatunk: „1990-ben a 15 éves és ennél idõsebb népesség 20,7 %-a nem rendelkezett befejezett 8 osztályos általános iskolai végzettséggel, és 1,2 %-uk iskolába sem járt…”
Bizony, az általánosan elterjedt jelenség volt az építõiparban is, hogy míg a fiatal szakmunkások teljesítménybérben majd beleszakadtak tizenévesen a munkába, addig a betanított munkások órabérben „lógathatták” a lábukat.
Ez a textiliparban nem fordulhatott elõ, legfeljebb, ahol csoportnormában dolgoztattak. Akkor a csoport tagjai maguk diszkriminálhatták a nekik nem rokonszenves munkatársat, vagy akire ráuszították azt, akit erre rá lehetett erre venni.
Az volt a kádári oktatáspolitikának a lényege, ezzel a „szakképzéssel”, hogy futószalagon „állítsák elõ” a rabszolgák legújabbkori, a „nem beszélõ szerszám” változatát.
Az sem volt véletlen, hogy az „osztályidegen” elemek gyerekei nem tanulhattak tovább.
Egy példát hoznék fel erre: Gr. Dr. Bethlen Istvánt, aki szintén 1946-ban született, mint én. Õ elvégezhette a középiskoláit a rokonság támogatásával, de már fölsõfokú oktatási intézménybe nem felvételizhetett. Az érettségije elé is folytonosan akadályokat gördítettek. Végül is, kimenekítette a rokonság nyugatra ahonnan három diplomásként, mint pénzügyi szaktekintély tért vissza Magyarországra az 1990-es években.
Nekem, a kortársának, aki itthon maradásra kényszerült, tíz évig tartó vargabetûket megtéve lehetett eljutnom az érettségi vizsgáig, ahonnan kibuktattak, majd egy év múlva titokban mégis leérettségiztem sikeresen…
Meg lehet kérdezni a még életben lévõ kortársaimat, hogy õk hogyan élték ezt meg? Azokat kell kérdezni, akiket nem tudott a családja kimenekíteni nyugatra, vagy semmilyen lehetõsége nem volt továbbtanulni!
Tudom, hogy a csapból is az folyt: „Tanulj, mert a tudás hatalom!”! Még szép, hogy hatalom, de kinek a birtokában???? Éppen ezért, ne tévesszen ez meg senkit!
Nem véletlen, hogy tûzzel-vassal igyekeztek eltávolítani a fölsõoktatási felvételikrõl azokat akik szülei valami miatt a rendszer ellenségének lettek kikiáltva! Csakhogy, szüleink annyira féltek, hogy nem merték ennek okát megemlíteni sem.
Olyan rendeleteket és törvényeket hoztak, hogy még véletlenül se tudjon egy valamilyen kényszerpályán dolgozó ember továbbtanulni! Csakis az õ kádereiknek volt szabad az út… Azért gyanakszom azokra, akik számára az Aczél György által meghonosodott hármas „T”-bõl a „T”ámogatás jutott a kádári idõben.
Õk soha nem fogják megérteni, hogy milyen rettenetes volt a „T”iltó, vagy legfeljebb a „T”ûrõ listán lévõknek kibontakoztatni tehetségüket és azzal „letenni bármit is a nemzet asztalára”!
Bocsánatot kérek ezen személyiségektõl, de egészen egyszerûen nem értem azt a hozzáállást, amivel még a feladatok közelébõl is eltessékelik azokat az embereket, akik képtelenek voltak - széllel szemben menve a hatalommal - továbbtanulni és valamilyen szakterületen a fölsõfokú képzésben részt venni! Sõt, vannak akitõl még a rendszerváltozáskor is elvitatták a továbbtanulási lehetõséget, mondván, hogy: „Maradjon a suszter a kaptafánál!”.
Pedig, Magyarországot csakis a „TUDÁS NÉPE” mentheti meg a kihalástól! A „tudás alapú” társadalom megvalósulása váltja meg a magyarságot! Ezért is értek egyet az MSZ célkitûzéseivel! Meg, talán azért is, mert az én hitvallásom az, hogy „élni tudni és élni hagyni kell”!
Ennek tudását szeretném továbbadni, mint a bolsevista diktatúra sikeres túlélõje!
Nem titok, hogy azt hittem a rendszerváltozással eljött az én idõm és továbbtanulhatok végre én is! De nem így történt!
Sõt, amikor 49 évesen, sikeres felvételi vizsga után megkezdtem Pécsett a JPTE-n a fõiskolai tanulmányaimat, pont Agárdi Péterrel kerültem össze, aki szintén velem egykorú és azon nyomban tudta, amikor jelentkeztem nála szigorló vizsgára, hogy miért is nem tanulhattam tovább fiatal koromban! Szerencsétlenségemre ez a mostani emeszpés fõkurátor Aczél Györgynek volt a fõmunkatársa a Magyar Rádiónál az irodalmi osztályt vezetve. 1956-ban, pedig telekszomszédja volt Mansfeld Péter legjobb barátjának, Bóna Rezsõ „Rudinak”.
Nem szívesen írok minderrõl, de muszáj, mert én vagyok az élõ példa mindarra a társadalmi jelenségek sorozatára, amitõl ott tartunk most is, ahol tartunk!
Azért sem tudok lelkesedni ezért az újfajta szakképzési kampányért, mert már 1995-96-97-98-ban, még a fõiskolán szó volt arról - szociokulturális animációs órákon - hogy a 21. századra megnõ a jelentõsége a mûvelõdésszervezõk munkájának. Azért, mert addigra elfogynak a munkák, a munkahelyek. Meg fognak szûnni a profitorientációs iparvállalatok, mert olyan mennyiségû terméket fognak fölhalmozni, annyi lesz a felesleg, hogy nem fogják tudni eladni, mert nem lesz fizetõképes kereslet sem és ez az egész úgy fog összedõlni, mint a kártyavár - vagy, mint a dominó.
Láncreakciók sora fog beindulni és akkor jövünk mi, akik majd lekötjük az embereket azzal, amit tanultunk...
Nem véletlenül volt kötelezõ tanulmányozni Shütz: Az idegen c. mûvét.
Azért is fogadják sokan az iparvárosokban hitetlenkedve a Magyarok Szövetségének célkitûzéseit, mert rosszul közelítenek a Kurultajhoz és a magyarok azon csoportjához, akik szeretnének visszatérni a gyökerekhez, õsi kultúránkhoz.
A kételkedõk szerint, mi „…magyarok agresszívek, összeférhetetlenek, kirekesztõk vagyunk. Nem tudunk örülni semminek. És mindig valaki másra mutogatunk, ha valamit elrontunk”.
Ebben az a baj, hogy azok, akik ezt mondják és akik ezt el is hiszik, IDEGENEK a magyarok között.
Ez az idegenkedés mesterségesen lett gerjesztve évtizedek óta tartó kampánnyal és média-támogatással.
Engem azért nem tudnak megtéveszteni, mert én köztük, a tanyán nõttem föl és tudom milyenek. Tudom milyen a magyar paraszt, aki az utolsóját is odaadta és odaadja a mai napig, ha szépen kérik és fõleg, ha van neki mibõl adni!!!
Sajnos, nagyon-nagy rombolást végzett a közgondolkodásban az a rákosista propaganda, ami azt sulykolta, hogy a kulákoknak kikiáltott „parasztság milyen zsugori, mert sajnálja az élelmet a városi munkásságtól”. Rákosiék a parasztságra, mint bûnbakokra mutogatva ordították a munkások fülébe, hogy minden rosszért a parasztok a felelõsek…
Merthogy itt Pesten, meg a nagyobb iparvárosokban akkoriban tényleg éhezett a nép.
De miért? Azért, mert vidéken a fináncok járták a portákat és még a jövõ évi vetõmagot is elkobozták.
Ez az erõszakos TSZ-esítések idején történt. Majd, amikor egybeszántották az „elzabrált” kis 5-10 holdas parcellákat a parasztoktól és bevetették „Micsurin-búzával”, meg kukoricával, aminek termését vitték ki a Szovjetúnióba – kihaltak a piacok és éhezett még a paraszt is!!!
Be kellett vezetni a jegyrendszert… Emlékszem, hogy a nagyszüleim mennyire- és milyen sokáig igyekeztek ellenállni a közösbe való beterelésnek.
Nekik még közvetlen a forradalom elõtti nyáron és õsszel is volt mit aratni, meg betakarítani! Tudom, mert oda menekítettek a szüleim Pestrõl! Nálunk dolgozott a kunszentmiklósi tanyán a munkanélkülivé és földönfutóvá vált városi iparosemberek többsége. Azok, akiktõl ellenérték nélkül kisajátították – államosítás címén - a kovács-, a takács-, a cipész-, az órás, az asztalos-, a lakatos-, a varga-, a szûcs, a szabó… meg borbély mûhelyeiket… Amiért nagyszüleim megpakolták õket élelemmel, a kertek alatt osonva-tolták a biciklit, ami akkoriban akkora kincs volt, mint ma egy gépokocsi – hogy a fináncok el ne kapják õket! Miért? Azért, mert élelemmel való feketézés vádjával lecsukták volna, az élelem elkobozásával egyidejûleg!
Nem véletlenül tört ki a forradalom!!!
Meg lehet nézni a képeket, hogy milyen nagyon soványak rajtuk az emberek! Én is bizonyíthatom, hogy éheztem kisiskolás és ipari tanuló koromban.
Éppen ezért, nem engedem bántani a parasztokat, akik késõbb - a TSZ-ben ledolgozott kötelezõ nyóóócóra munka után - a háztájiban robotolva a megtermelt terményekbõl ellátták a városi rokonságot! (Én is, mint pesti- nagycsaládos édesanya így tudtam fölnevelni a három gyermekemet.)
Én érzem õket, minden rezdülésüket. És fáj, amikor újjal mutogatnak az általuk bunkónak tartott emberekre, mondván, hogy: „paraszt”! Akik IDEGENkednek a parasztoktól és nagy hangon parasztoznak, azért teszik, mert ez egy rossz beidegzõdés következménye.
Ezt a rossz szokást el lehetne felejteni, ha megismerhetnénk azokat az okokat, amitõl IDEGENként közelednek a magyar munkáshoz és paraszthoz.
Ennek érdekében nem kellene mást tenni, mint visszatérni a gyökerekhez. Azokhoz az idõkhöz, amikor még békességben éltek ebben az országban az emberek és nem voltak származásuk miatt sem negatívan, sem pozitívan diszkriminálva, vagyis megkülönböztetve.
Pap Gábor ezt úgy magyarázza, hogy pl. a Bibliában olvashatjuk Káin és Ábel történetét, akik megölték egymást. Vagy, ott van a Róma alapításának történetében Romulus és Rémus ikerpár esete, akik szintén megölték egymást. Ezzel ellentétben Hunor és Magor a (csoda)szarvast követve, soha nem fordultak egymás ellen. Egymás életét sem oltották ki testvérviszálykor. Erre nagyon szép szimbólum az egyik tarsolylemezen látható két egymásnak a hátukat vetõ nyilazó emberalak.
Akik számára ezek a tények nem ismertek, nem értik ezt az „egymást egyszer csak elkezdjük segítve szeretni” hozzáállást, amit a Magyarok Szövetsége meghirdetett. Nem értik, hogy most eljött annak az ideje, hogy ne a rossz dolgokat és az ellenfeleink bûneit soroljuk kizárólag, hanem a megoldások kigondolásán törjük a fejünket és nem valami ellen kell küzdenünk, hanem VALAMIÉRT.
Ugyanis, az már nyilvánvalóvá vált 2006 óta, hogy nem gyõzhetjük le a vesztünket akaró ellenfeleinket, akik mostanra ellenségként viselkednek.
Akik számára ez a hozzáállás IDEGEN azokat meg kellene tudnunk gyõzni arról, hogy eljött az ideje annak, hogy nem valami, vagy valaki ellen küzdjenek, hanem valamiért!!!
Sajnos, ez a mostani polgárháborús hangulat nem kedvez a békés építkezésnek... Nem kedvez annak, hogy megtanuljuk a "személyközi kapcsolatfelvétel- és kommunikáció" technikáit.
Mert én is úgy vagyok vele, hogy miközben ezeket a technikákat próbálom alkalmazni, sokat gondolok az elõbb már említett Schütz: AZ IDEGEN címû mûvére.
Leginkább a következõ gondolataira: "Az idegennek azonban rá kell jönnie, hogy abban a csoportban, amelyhez csatlakozni akar, semminemû státusa nincs, ezért kiindulási pontja sincs, ahonnét tájékozódhatnék." "...az idegen nem feltételezheti, hogy az új kulturális mintát éppen úgy értelmezi, mint a csoport tagjai." "...gyakori, hogy az idegen baljós éleslátással hibáz rá egy-egy válság közeledtére... miközben a tünetek fölött elsiklanak a csoport tagjai, akik megszokott életvitelük folytatódásában bíznak." "...valójában szüntelen tudakozódási folyamat a megközelített csoport kulturális mintái iránt. Ha sikerrel jár a tudakozódás folyamata, akkor ...az idegen már nem idegen többé...".
Én is ugyanilyen „idegen” voltam a Fonalkikészítõgyárban, amikor betanított munkásként dolgoztam csupa félanalfabéta, többgenerációs proletár asszony között.
Amikor meg anya zsidó asszonyok társaságába akart bevezetni, ott ugyanilyen idegenként lehetetlenkedtem.
Évtizedek teltek el mire „megtanultam õket” és közben sokat sírtam, de megérte, mert rengeteg tapasztalatot szereztem.
Az sem volt semmi, amikor csúfoltak, hogy „cigány-biligány” az utcán, mert mezítláb mentem a villamosmegállóba. Ott vártam a sarki bolt lépcsõjén ülve anyára, hogy hazajöjjön a gyárból. Nagyon éhes voltam és azt hittem, hogy majd valamilyen ennivalóval jön meg. Anya lánya elhordta az én kinõtt cipõmet és amiért nem volt pénze cipõre, mezítláb kellett járnom 1950-es években, itt Pesten!
Most legalább tudom milyen az, amikor lecigányozzák az embert! Nagyon-nagyon tud fájni!!!
Visszatérve a mostani emeszpés szakmunkásképzési kampányhoz, sokan úgy vannak ezzel is, mint az „IDEGEN”, akinek „nincs kiindulási pontja…” és nem látja benne a veszélyt.
Annak veszélyét, hogy ezek a „politikusok” most visszahoznak minden rosszat. Visszahozzák a rabszolgaképzést.
Mert most is, mint évtizedekkel ezelõtt, csak rabszolgamunkára kellenek ezek a szerencsétlen gyerekek! Erõltetik a profitorientált nagyüzemi módszereket, de mint ahogy 40 évvel ezelõtt sem volt sok értelme, úgy most sem lesz!!!
Az örökös normaszigorítással ösztökéltek bennünket, szakmunkásokat a mindig nagyobb és nagyobb teljesítményre, miközben a bérünk meg stagnált... És a rendszerváltozáskor az így megtermelt irdatlan mennyiségû termékeket nem tudták hol eladni és kénytelenek voltak nagy raktározási költséggel elhelyezni. Most ezek a maffiózó politikusok nem akarják elismerni, hogy borul az egész, amúgy globálisan és vissza kell térni a jó kis kézmûvességhez!
Vissza kell térni ahhoz, hogy minden településen legyen minden szakmának képviselõje, aki szolgáltatásait, vagy termékeit meg fogják tudni vásárolni az ott helyben élõk és így tartva majd fenn és el egymást...
Mindenki azt nyújtva ezzel, amihez ért és újból családi-szakmai vállalkozások lesznek, melyek apáról fiúra- vagy lányra fognak szállni...
A másik buktatója ennek a mostani- nagyipari tevékenységre alapozott „szakképzésnek”, a korai pályaválasztás!
A mostani körülmények között rettenetes lehet az egész életre szóló kihatása, mert amikor valaki dolgozó ember lesz valahol, akkor már soha többé nem döntheti el SZABADON, hogy milyen pályamódosítást tegyen esetleg majd felnõtt fejjel!!!
Mert a mostani törvények szerint aki már dolgozó ember lesz, annak soha többé nem lesz lehetõsége pályát VÁLASZTANI. Rákerül egy kényszerpályára, amit a kontraszelektív oktatáspolitika fog meghatározni.
Szó nem lesz soha többé arról, hogy ráálljon egy olyan pályára, ami iránt elhivatottságot érez, mert nem lesz senki a világon, aki segítene neki abban, hogy bekerüljön egy olyan oktatási intézménybe ahol az oly nagyon áhított hivatásra felkészülhetne! Így lesz egy egész nemzedéknyi fiatalból „modern rabszolga”!
Ez negatív diszkrimináció, ami ellen fel kell lépnünk, mert felelõsök vagyunk a jövõ nemzedékekért!!!
Abban úgysincs köszönet, amit az ember muszájságból csinál! Gondolom, hogy már mindenki találkozott olyan ügyintézõvel, vagy "munkással", aki utálta amit csinál és megkeserítette vele mások életét is.
Én már csak tudom, hogy milyen az, hiszen én is ilyen voltam a varrodában tizenévesen. Úgy utáltam az egész világot és benne mindent embert, hogy a nagy utálkozásomba belebetegedtem. Sokszor elájultam, mire beért a villamos a Boráros térre. Tényleg tele voltam gyûlölettel és ez a negatív életérzés beteggé tett. Pedig szerettem én a varrást, mert volt hozzá tehetségem. Anyám-helyett-anyám-nagynéném is tudott varrni, pedig nem is tanulta iskolában. A tanyán minden lánynak volt olyan régi Singer- lábbal hajtható varrógépe, amin megtanult annyira varrni, hogy a saját stafírungját el tudta készíteni. Ez lepedõk, dunyha- és párnahuzatok varrásából, konyharuhák, függönyök, törölközõk beszegésébõl állt. Nénikém még ruhát, meg kis blúzkát is varrt nekem. Nem tudta elnézni, hogy a szünidõkben olyan toprongyosan járkáljak vele, mint ahogy Pesten feltettek a vonatra!
1956 után annyira tönkretette az életünket a megtorlás, hogy anya az örökös nyugtatóival, meg a depressziójával olyan volt, mint aki nagyon-nagyon beteg. Én, pedig abba betegedtem bele, hogy nem tanulhattam tovább és nem lehettem tanítónõ.
Tudok arról, hogyan "kezelték" és programozták át a politikai elítélteket elektrosokkal, meg nyugtatókkal... Hogyan tették tönkre õket. És ezeket az embereket és utódaikat senki nem rehabilitálta a rendszerváltozás nevezetû felforduláskor!
Errõl beszélek és írok „ezerrel”, hogy ezek a megnyomorított életû emberek az 1956-os küzdelmeikért még mindig szenvednek és rettenetes érzés, amikor a maffia-politikusok, akik bitorolják a hatalmat még az 1956-os forradalom "megünneplését" is kisajátíthatják maguknak!
Talán, ezért nem tudok semmit fenntartások és ellenérzés nélkül elfogadni a magukat baloldalinak csak hazudó és valójában csak a saját hasznára gondoló és törekvõ politikusoktól!
Bp. 2009.február 15.
Bóna Mária Ilona
