Égbekiáltó igazságtalanságként éljük meg…

Égbekiáltó igazságtalanságként éljük meg ami most történik velünk! Úgy jártunk, mint a szegény kis árva akire ráuntak a mostohái és elküldték a háztól, hogy menj amerre látsz! Le is út, meg fel is út, „el lehet innen menni!” ha nem tetszik, ahogy bánunk veled!

Olyanok vagyunk, mint szegény kis árva aki sehogy-sem értette, hogy tehetik ezt meg vele?

Sírva rótta az utcákat, mert hova is mehetett volna?

Mit lehet tenni ilyen élethelyzetben? Amikor rádöbbenünk arra, hogy csak magunkra számíthatunk? Érdemes-e várni a csodát?

Érdemes-e várni azt a vezért, aki „tévedhetetlenül” megmondja, hogy mit kell tennünk?

Nem! Nem érdemes, mert a csoda ott van bennünk, mindannyiunkban! Csakhogy, ezt a csodát elõ kell tudnunk hívni, mint egy régi film képeit.

Visszatérve az árva történetéhez, akinél mûködött ez a csoda és ennek köszönhetõen oly korán megtanulta az önállóság felelõsségét. Önállósulásának állomásain szüksége volt mindig társakra, barátokra.

Ilyen barátoknak köszönhette, hogy amikor sikerült három kicsiny gyermekének egy öreg komfort nélküli kis házat vásárolni, akkor az építõipari munkákban jártas barátok segítségével egyetlen nyár alatt összkomfortossá varázsolták azt a kis házat és még hintát is kovácsoltak a gyerekek számára – ajándékba…

Persze a viszont-segítség sem maradt el! Mindenki azzal segített a másikának, amihez õ értett!

Csak egy nagy bánata van mostanában ennek a közben élete delén járó árvának, hogy ezek a barátok mind meghaltak és már azt sem tudja megmondani nekik hogy mennyire hálás mindenért nekik! Mert csodálatos boldogság három felnõtt gyermeknek az édesanyjának lenni és még csodálatosabb a nagyszülõség…

Összeszorul a szívem attól az érzéstõl, hogy ezeknek a barátainknak a gyerekeinek nincs már szülõje és kicsi unokáiknak nem lesz nagypapájuk… nagymamájuk!

Igen, én voltam az a kis árva sok-sok évvel ezelõtt.

Azért meséltem el a történetemet, mert most mindannyian ezt éljük át, hogy a hatalom mostohán bánik velünk és mindenünket elkótyavetyél.

Bizony! Már a puszta életünket is! És ha ez valakinek nem tetszik, akkor azt mondja, hogy „…el lehet innen menni kéremszépen!”.

Hát mi erre azt mondjuk, hogy nem megyünk!

És azért is életben maradunk, mert a csodát többé nem másoktól un nemzetvezetõktõl várjuk, hanem önmagunktól! Mert bizony az majd egy csoda lesz, ha ekkora pusztítást helyre fogunk tudni hozni!

Igen is meg fogjuk tudni csinálni, csak hagyjanak minket békében és szeretetben élni! Elég volt abból, hogy 80-as bácsik és nénik temetik 40-es, ötvenes fiaikat lányaikat!

Mi lehet ennek az oka?

Minek köszönhetõ, hogy õk túlélték a II. világháborút; majd a romokból újjá tudták építeni az országot? Honnan a lelkierõ bennük, hogy túlélve az 1956-os forradalmat - és még most is itt tüntetnek velünk, mert nem tudják elviselni mindazt, amit gyermekeikkel és unokáikkal tesznek!

Ha megkérdezzük ezeket a fehér hajú néniket, hölgyeket és a fehér bajuszú bácsikat, hogy mi a titka életrevalóságuknak, akkor csak mosolyognak, miközben csak úgy sugárzik a szemükbõl, egész lényükbõl a SZERETET.

Igen, õk oly korban voltak ifjak, amikor még a felebaráti és rokoni szeretet volt az alapja életüknek.

Akkor még hagyománya volt annak, hogy a szerelmesek egymásra találjanak és szerelembõl házasodjanak. Akkoriban jó volt szerelmesnek lenni és a bekövetkezõ gyermekáldásnak úgy örültek, mint Isten ajándékának. Tehették, hiszen a sógor-komaságnak is megvoltak a maga szokásai, ami elég komoly felelõsséggel is járt.

Nem maradt magára az új nemzedék, mert kalákában- kis külön otthont építhettek maguknak, egymásnak. Biztonságban tudhatták magukat, az életüket, mert ott állt mellettük a nagy család minden tagja és a családtagok barátai, meg azok rokonai a maguk szigorú szeretetével. Mert ez a fajta szeretet szigorú volt, mert kölcsönös kötelezettség elvén mûködött. Mindeközben, harmóniában éltek az õket körülvevõ teremtett világgal, annak minden élõlényével, amit ismertek és ezért óvni védeni tudták a kipusztulástól.

Nekünk, a jövõ emberének kötelessége megtanulnunk újra õseinktõl hogyan lehetne ismét visszatérni ehhez a harmóniához.

Ahhoz, amelyiknek a kölcsönös szeretet és felelõsségteljes életvitel az alapja. Õk, a mai 80-asok még megélhették ezt és az õ õseik is.

Kérjük meg õket, hogy meséljenek nekünk ezekrõl minél többet, mert szeretnénk megismerni a családunk magántörténelmét is. Arról nem is beszélve, hogy ezek a családi történetek, történelmek együtt a Haza történelme.

(Elvégre, nem vagyunk mi rabszolgák, akiknek semmi ismeretük nem lehetett a származásukat illetõen!)

A „TUDÁS” birtokában a MÚLT KÖTELEZ! KIT ARRA, HOGY ÕSEI HIBÁIBÓL OKULVA ALAKÍTSA KI CSALÁDI ÉLETPROGRAMJÁT, KIT ARRA, HOGY MÉLTÓ UTÓDJA LEHESSEN ELÕDEINEK!

Ezek: maguktól értetõdõek voltak õseink számára.

Bízzunk abban, hogy a „tudás” birtokában felelõsséggel tudnánk majd magunk közül vezetõt v á l a s z-t a n i!

Bp. 2009. jan. 31.

Bóna Mária Ilona