Bolyongok az utcán

H Beához

Bolyongok az utcán

megyek, egyre megyek,

kísérõm: a magány

társam: emlékezet.

Megállok a házatoknál

elmerengve nézek,

felvillan sok közös élmény,

bennem újjá éled.

Forró nyári éjszaka volt,

egy édes szempár üzent, hívott,

könnyû szél fuvalma rezdült,

s rám ragyogott bûvös mosolyod.

Máskor hûvös éjszakákon

céltalanul bolyongtam,

felnéztem az ablakodra

hosszan, némán, boldogan.

Ködös, hideg télhajnalon

arra felé mentem épp

éreztem, rám bocsátottad

szíved minden melegét.

Aztán eljött a szép tavasz

másnak derût, vigaszt ad,

elköszöntél, de itt hagytad

lelkem sebzõ nyíladat.

Felnézek az ablakodra

szomorú jelen,

s eszembe jut, mily más minden

mostan odafenn.

Hold a felhõk mögül

sápadtan rám tekint;

te bús álmodozó,

jaj, hát itt vagy megint?

Letûnt idõk emlékein

ábrándozni vaj mi kár…

megmérgezett mosolyával

Bea-örök, s az a nyár.

Budapest, 1966.

Bogád Antal