L. Annának

Borongós õszi nap,

a fák bólogatnak,

mintha azt mondanák,

„meghalnak, meghalnak”.

Te vagy a természet

sötét koporsója,

s nemcsak természetnek,

életnek vagy sírja.

Kopár vagy, most kopár,

hiába múlt ez az,

ilyen vagy te szívem,

pedig itt a tavasz.

A tavasz se mindig

az élet orvosa,

tán majd a forró nyár

kedvem felvidítja.

Talán fog érteni,

ki megújít engem,

most is rád gondol

a röpke képzeletem.

De mit is beszélek,

láz vette eszemet,

szép arcod oly hideg,

hogy is értenél meg?

Elmegyek nemsoká

Tõled nagyon messzi,

hol a szív sem érez,

ahol nem fáj semmi.

Bogád Antal

Budapest, 1959