H Beához

Feledés köd a homályból

felragyog egy kedves arckép,

egy Fény vakít, és rám tekint,

kit álmomban gyakran láték.

Ki volt nekem? Féltett kincsem

mindenem; múlt, jelen, jövõ,

szívem éke, szivárványa,

tarka ábrándokat szövõ.

Ha két szemébe nézhettem

akár egy Mozart „etûdöt”,

hallgattam szép zenés szavát,

égi fénye reám sütött.

Emlékim mély óceánján

sajkámon tovább evezek,

távol a part, oly messze már,

mit talán el nem érhetek.

Budapest, 1965

Bogád Antal