1956.október 23-át írtak akkor. Álltunk öcsémmel az Ady Endre nevelõotthon földszinti folyosóján ebédre felsorakoztatva.

Hirtelen döbbenetes morajlás hullámait sodorta felénk az Ismeretlen Végzet szele, mint

amikor a felkorbácsolt tenger árja elnyelni készül a szárazföldet. Átfolyt a falakon, az

ebédlõbe, az igazgatói szobába, a legrejtettebb zugot sem kímélve. A gondnok úr papagája

éktelen rikácsolásba kezdett. – Kitört a Forradalom- hangzott el a bûvös szó öcsém ajkáról.

Álmélkodva pillantottunk rá. –Igen- erõsítette meg az egyik tanár- kitört a Forradalom.

Hatalmas emberáradat hömpölyög az utcán. –Miért?- vetettük közbe.-Tudjátok- válaszolt

Tanárom-, mert az embereknek elegük van a nyomorból, a kiszolgáltatottságból és a zsarnoki önkénybõl.

A bizonytalanság jeges markolását éreztem. Hátha apám is köztük van. S ha

netán elszabadul a pokol, a forradalom tömegmészárlásba torkollhat. Sejtésem késõbb-

ami mára történelmünk legfényesebb, s egyben legvéresebb napjait idézi az utókor számára – beigazolódott. Szerencsére azonban, apám nem volt a tûntetõk között. Pár nappal az események után két felkelõ jött be hozzánk, PPS géppisztollyal fölfegyverkezve. Közölték

velünk, hogy néhány órára biztonsági okokból le kell vonulnunk az óvóhelyre, mert egy

szovjet tankot szándékoznak kilõni.

Szerencsére semmiféle lövöldözést nem hallottunk, így két óra elteltével felmerészkedtünk

a szabadba.

Október 30-án láttunk egy Nemzetõrt. Katonai egyenruha volt rajta, jobb karját Nemzeti

Szalag koszorúzta.

Egy szép napon, talán október 31-e lehetett, bejött apám hozzánk, hogy otthonunkban ünnepeljük meg a forradalom gyõzelmét. Az utcán önfeledten mosolyogtak egymásra az emberek, ismeretlenül is összeölelkezve. A szabadságtól ittas mámor a Magyar Nemzet

önbecsülését, hitét adta vissza.

Ellátogattunk apámmal a VIII-ik kerületi Pap térre. Elõször legyintett meg a halál kegyetlen

szele. Három fiatal virággal, Nemzeti szalaggal díszített sírja magasodott elõttem. Egyikben

gyerekkori játszótársam, Kocsis János sírjára ismertem. Tizenhat éves korában áldozta

fel életét a független, szabad Magyarországért. Egy ÁVH-s végzett velük. Tõlük nem

messze, a játszótér sarkában volt eltemetve

Még aznap visszatértem az intézetbe. Egy nappal késõbb ujjongó lelkesedéssel hallgattuk

Nagy Imre beszédét, ebbõl is a semlegesség és a függetlenség gondolata gyújtott fel minket.

November 4-én hajnalban, ágyúdörgésre, fegyverropogásra ébredtünk. Megtudtuk, hogy

a szovjet csapatok hitszegõ módon megtámadták a független, semleges Magyarországot.

Bíztunk a felkelõkben, bíztunk a hozzájuk csatlakozott honvédjaink hõsies harcában, mert

naiv fejjel azt hittük, sikerül megvédeni hazánkat az idegen betolakodóktól. Napközben

az udvaron játszottunk, tankok dübörögtek, géppuska ugatott fel idõnként, géppisztoly

kelepelt hosszan, de minket ez valahogy nem zavart. Magabiztosak voltunk, s magunk

is hõsöknek képzeltük magunkat, akik fittyet hánynak mindenféle harci zajnak. Persze,

a magas falakkal körülvett udvaron, tulajdonképpen semmiféle veszély nem fenyegetett

minket. Éjszakánként lövedékek süvítetek el az intézet fölött, tûzcsóvát húzva maguk után. Feltehetõleg a tõlünk nem messze levõ Schmidt kastélyt lõtték az oroszok, ahol a felkelõk elkeseredetten védték állásaikat.

Egy hét múlva aztán, elcsitult minden. Egyik nap többen álltunk tantermünk második emelet ablakainál, kémlelve az utcát. Egy szovjet harckocsi dübörgött arra éppen. Intézetünk elõtt

lelassított, s egy szovjet katona dugta ki az orrát belõle, gyanúsan méregetve minket. –

Gyorsan tûnjetek el onnan gyerekek!- szólt ránk német tanárnõnk, aki második hete

tanította orosz nyelv helyett a németet.

Villámgyorsan a helyünkre ültünk. Néhány percig a lélegzetünket visszafojtva várakoztunk.

Megkönnyebbülten hallottuk, amint élénk szóváltás után-, amibõl persze egy kukkot sem

értettünk- végre tovább álltak. November 10-e tájékán értünk jött apám.

Végigvitt a szétlõtt, elpusztított városrészekben, a VIII-ik, IX-ik kerületben. Szavai ma is

a fülembe csengenek. - Fiam nézd meg jól, s amit láttál, ne feledd el soha. Soha ne felejtsd el

az esztelen pusztítást, az özvegyen maradottakat, a fiát, lányát sirató édesanyákat. A pártfogás

nélkül maradt árvákat. Vésd jól az eszedbe, hogy mindig emlékezz rá, szabadságharcosok voltak, akik szent ügyért áldozták életüket.

Végigmentünk a Baross utcán is, ahol nem volt olyan eszeveszett rombolás, csupán az üresen

ásító villamosok, s a leszakadt vezetékek jelezték, hogy a harc pusztító szele itt sem vonult

el nyomtalanul. A Horváth Mihály téren a Posta elõtt, vagy tíz harckocsi vigyázott a sárba, vérbe tiport ország halotti csendjére. Az utcán jajveszékelõ édesanyákra, zokogó árvákra

mordult rá oroszul idõnként a cirkáló járõr. Gyalog, haraggal vegyes szégyennel indultunk

vissza az intézetbe, eltelve feldúlt arcok, szétlõtt otthonok lesújtó látványától.

Egy hónapig teljes közönybe süllyedtem, senkit sem akartam magam körül látni.

Nevelõim, tanáraim rendkivül tapintatosan bántak velem. Leginkább matematika

tanárom rázott fel bénultságomból, aki gerinces, passzív ellenállásával öntött belém

lelket. Soha nem felejtem, ezt mondta:- addig nem borotválkozom meg, míg a szovjet

csapatok el nem hagyják az ország területét. Kitûnõ tanáromat Buchel Sándornak

hívták. Remélem, ma is él és jó egészségnek örvend. 1956 dicsõséges forradalma

mély nyomot hagyott bennem. Hõsei örökre példát mutattak a világnak, elszántságból, bátorságból és hazaszeretetbõl.

Bogád Antal