A németek és franciák sorsát alakító, meghatározó politikai és történelmi személyiségek gyakran kerestek és keresnek mind a mai napig hivatkozásokat, Európa történelmének - e két nemzetet érintõ - fejezeteibõl. Általában olyan történések kerültek felszínre, amelyek folyton-folyvást okot szolgáltattak további vitára és nem olyanok, amelyek alkalmasak lettek volna arra, hogy e két nemzet összetartását megalapozzák. A két nemzet politikusai az elmúlt korok eseményeibõl általában azt emelték ki, ami egymással szembeállította e két népet és ezért további konfliktusokhoz vezetett. Az elsõ és a második világháború után mind a franciák, mind pedig a németek rádöbbentek arra, hogy az egymás ellen vívott, és évszázadokon át tartó, majd pusztító világégésben végzõdõ háborúkból mindig egy harmadik vagy negyedik fél került ki gyõztesen és meggazdagodva. A két világháború borzalmai arra késztették a politikai vezetõket, hogy ismét elõvegyék a történelmet, de most már más szempontok alapján. A történelem az élet tanítómestere, de olyan tanítómestere, „akire” a rosszul tanuló népek, mint „tanítványok”, csak ritkán figyelnek oda. Keveset tanulnak „tõle”, illetve belõle, és amit megtanultak azt is hamar elfelejtik. Az 1960-as években ismét elõkerült a két nemzet közös történelme, a Frank királyság, Nagy Károly és a Karolingok. Felértékelõdött az a történelmi korszak, amelyre a késõbbiekben egymást erõsítve közösen lehet építkezni, majd egy új európai rendszert alapítani.
Most térjünk vissza a múltba, hogy azután kirajzolódhasson a XXI. század jövõje.
Morovaeus a sali-frankok egyik királyának unokája, Chlodvig 481-tõl 511-ig uralkodott a frankok földjén.
A nagyapa, Morovaeus nevéhez fûzõdik a Meroving dinasztia megalapítása. Morovaeus, illetve Merovius a római légiók oldalán 451. június havában elsõként indított támadást a hunok ellen a Catalaunumi csatában. A történelmi források szerint, a hat órás küzdelemben százhatvanezer harcos teste borította Catalaunumi síkot.
Chlodvig volt - mai szóhasználattal élve - az európai keresztény királyok jogelõdje, (különös tekintettel a franciákra és a németekre).
Chlodvig uralkodásának idejére tehetõ, amikor a keleti-frankok germán és a nyugati 
frankok gall-római jellege már kezdett kialakulni. Õ volt az az uralkodó, akit a rhemsi székesegyházban zsidó rítus szerint elõször kentek fel olajjal. Tehát Chlodvig a nyugat-európai állam és jogtörténet elsõ zsidó rítusból átvett és olajjal felkent latin-keresztény királya. 
A Meroving család leszármazottai gyakran vívtak csatákat a turáni népekhez tartozó avarok és bolgárok, valamint és szláv népek ellen. A Meroving uralkodó ház sok belsõ torzsalkodás után elvesztette a királyi méltóságot, amely 687-ban ( puccsal) került át Heristali II. Pippin (687-714) udvarnagyhoz vagy más néven major domushoz ( amelybõl késõbb kialakult a nádori tisztség).
A VII. századig uralkodó királyok még olyan választott uralkodók voltak, akik a nép akaratából uralkodtak és a népnek tettek esküt, valamint az õ személyük jelentette a politikai egységet és a királyi hatalmat egy adott birodalomhoz tartozó különbözõ népek felett. 741- tõl ez a korábbi ” demokratikus gyakorlat” megszûnt.

Heristali II. Pippin unokáját, III. Kis Pippint a pápa már nem mint a germán nép-királyság királyát kente fel királlyá, hanem isten kegyelmébõl és saját jogon. Ettõl a pillanattól kezdve a király már nem a népnek tett hûségesküt, hanem épp ellenkezõleg, a nép neki.
Az Európai Unió, amely nem más, mint a Frank Birodalom XXI. századi reinkarnációja, szintén visszatért ebbe a történelmi sodrásba. Madách Imre, Ember Tragédiájában megfogalmazott gondolatait idézve: „a kor folyam, mely visz vagy elmerít, úszója és nem vezére az egyén”.
III. Kis Pippin fia, Nagy Károly (Karl der Grosse, Carolus Magnus) 32 esztendõn át uralkodott (771-814) Nagy Károly jól szervezett óriási birodalmat hozott létre és egy újfajta államigazgatás alapjait rakta le. Jogtörténeti szempontból kiemelkedik az országgyûlési jogszabály gyûjteménye, a 1151 fejezetbõl álló Capitulara. Nagy Károly frank elõdjeihez hasonlóan számtalan hadjáratot viselt, többek között (a magyar szempontból lényeges) avarok, bolgárok és szláv népek ellen. Az avarokat õ szorította ki és morzsolta fel, miután Pannónia egy részét birodalmához csatolta. Nagy Károlyt Franciaország és Németország, egyesek pedig egész Európa atyjának tekintik. Fiai leszármazottai a Karolingok.
Nagy Károly fiai közül Károly és Pippin korán elhaltak, ezért a koronát a harmadik fiú, Jámbor Lajos (814-840) örökölte, aki 817-ben elõször osztotta föl fiai között a birodalmat. Az óriási Frank birodalom Lothar, Lajos, és Pippin, valamint második házasságából született (kopasz) Kázmér között került felosztásra.
• 841-ben Fontanet mellett került sor a Karolingok, vagyis Nagy Károly unokáinak elsõ nagy „családi viszályára”, Ebben az idõben kezdenek Gall földön frankok helyett franciákat emlegetni.
• 842-ben (német) Lajos és apai féltestvére, illetve öccse (kopasz) Kázmér „béke esküt“ fogadtak egymásnak. A Bajorország felett uralkodó (német) Lajos II. Károly (Kopasz Károly) katonái elõtt római-gall nyelven tett esküt. Kopasz Károly viszont Lajos bátyja elõtt ó-német nyelven esküszik. Ez az esküszöveg ma is megvan és a német és a francia nyelv legrégibb közös emléke.
A Karolingok 843. augusztus 10-én a VERDUNI szerzõdés keretében végérvényesen felosztották nagyapjuk Nagy Károly óriási birodalmát.

• I. Lothar (795-855) a császár címmel együtt kapta Itáliát (817-855) és az Alpoktól az Északi-tengerig terjedõ földet és egy keskeny területet a Földközi-tengertõl az Északi-tengerig, a Rhône, Saône és Rajna folyók mellett.
• Pipin az Atlanti-óceán partvidéke és a Pireneusok nyugati vonulataitól közrefogott területet, Aquitaniát kapta meg.
• Lajos (német), (804-876) a keleti régióban elterülõ Austrasia néven szereplõ területeket, azaz Németországot, illetve Rajnától keletre esõ részt a speyeri, wormsi és mainzi kerületekkel együtt nyerte el
• II. Kopasz Károly (823-876), pedig Lothar birtokától nyugatra fekvõ vidékeket kapta, így a Németalföldtõl Provence-ig terjedõ területek ura lett.
Ezen felosztás alapján alakult idõvel három birodalom: Olaszország, Németország és Franciaország. Németország és Franciaország között elterülõ császári birtokból, amikor csak lehetett a németek is, a franciák is el-elcsíptek valamennyi területet maguknak. Ez pedig a késõbbiekben mindig ürügyet szolgáltatott a háborúskodásra.

I. Lothar a császár 855-ben bekövetkezett halála után három fia osztozott az országon.

• II. Lajos (825-875) kapta Itáliát és a császári címet (855-875),

• Károly az Alpok és a Rhône közötti területet, mint provence-i királyságot,

• II. Lothar (835-869) a Rajna és a Meuse közötti területet, mint lotaiai királyságot, amelyet róla neveztek el Lotaringiának. Valamennyien utódok nélkül haltak meg.

884-ben Vastag Károlynak újra sikerült egyesíteni a Karolingok birodalmát, de birodalom restaurálására irányuló törekvés három év múlva a normannok hódításának esett áldozatul.

Az egykori frank birodalom helyén hét ország jött létre; Italia, Germánia Lotharingia, Franciaország, Navarra, Provence és Burgundia.

Ezek az országok és régiók ezeregyszáz év elmúltával, megannyi vérözön után Nagy Károly szellemi örökségeként a franciákkal és a németekkel az élen létrehozták elõször a Közös Piacot, majd az Európai Uniót hogy így egyesülve újra álmodják a nagy frank birodalmat és hegemóniát. Azt a hegemóniát, amely a XXI. században a háborúk nélküli piacszerzés és pénzgazdaság hegemóniáját jelenti Európa valamennyi nemzete felett.

A nemzetek alapkaraktere viszont évezredek elmúltával is megmarad.

A vikingek, illetve a normannok kiváló államszervezõk, igen pragmatikus népek voltak Leszármazottaikban, a dánokban, svédekben és norvégokban ezek a tulajdonságok tovább éltek és felismerhetõk az Európai Unióhoz való viszonyukban is, különös tekintettel a távolságot tartó Norvégiára.

A szabadságot és önrendelkezést mindig legfõbb szempontnak tekintõ kelták illetve Caledonok, a pict és scot népek, akik évszázadokig harcban álltak a germán népekhez tartozó szászokkal, angolokkal és jütökkel, az Európai Unió szervezésének korai szakaszában hangoztatott demokráciát és önrendelkezést, valamint szuverenitást komolyan véve, az írek személyében öntudatosan leszavazták az Európai Unió - Lisszaboni szerzõdésként - elhíresült birodalmi törekvéseit.

A szlávok, különös tekintettel az északi szlávokra, akik közül legelõször a lengyelek alapítottak konszolidált államot a Visztula és az Odera mentén, állandóan harcban álltak a németekkel, ezen belül a német lovagrenddel. Azokkal a németekkel, akiket Árpád-házi II. Endre magyar király kergetett ki Erdélybõl, majd utána Lengyelországban telepedtek le, és vállaltak szerepet a szintén északi szláv pogány poroszok leverésében. Ez a német-lengyel etnikai és hatalmi ellentét évszázadokig kapott újabb és újabb muníciót az egyre véresebb háborúskodásokhoz, hogy azután az Európai Unióban végre lecsendesedjen. Végre béke van, de a lengyelek tartózkodó magatartása és mérsékelt lelkesedése az Uniós birodalmi törekvésekkel szemben mind a mai napig megmaradt.

A morvák és csehek számára az elmúlt ezer év germán-frank-német hegemóniája már a génekig hatolt. Ezek után mélylélektani okok miatt is érthetõvé válik a legújabb kori EU-nak nevezett frank gazdasági birodalom centralizációjával szembeni berzenkedésük.

A turáni népek és a frank birodalom népei teljesen eltérõ lelki karakterük, származásuk és értékrendjük miatt soha nem tudtak és nem is fognak a jövõben sem õszinte egységet alkotni.

Az elsõ nagy véres összecsapásra Attila hunjai, vagyis a turáni gyökerû népek és a római-gall, germánok között a Catalaumi csatában 451. június havában került sor. Ezt vérfürdõt római-gall és germán oldalon a Saali-frank Meroveus, a Meroving-ház megalapítója irányította.

Ebbõl a hatalmi környezetbõl szökkent szárba és terebélyesedett szét a római birodalom helyébe lépõ Frank birodalom, amely nem más, mint napjaink Európai Uniójának ezer évekkel ezelõtti formációja.

Attila hun király halála után elkövetkezett az igazság pillanata, a két nagy népcsoport természetes ellentéteinek felszínre törése. Az egyik oldalon a turáni népek: a hunok, alánok, skirek satagarok, stb., tehát a török és finn-ugor elemek, a másik oldalon pedig a velük szemben álló gepidák, gótok, svévek, rugiak és herulok kerültek egymással szembe. A germánok gyõztek. Attila legidõsebb fia, Ellák már az elsõ harcokban elesett. A turáni népek e vesztes csatája ott maradt a tudatalatti régiók mélyen. Ez a tudatalatti benne van gondolatainkban, reflexeinkben, a „nagy nyugathoz” a „frank” Európához való viszonyunkban. Ez a tudatalatti ott kísért minket és kísér végig bennünket történelmünk valamennyi fejezetében, a nyugathoz a németekhez és franciákhoz való viszonyunkban. De ez a tudatalatti táplálja a másik oldalon a „felsõbbrendûséget“ a „civilizáltság” és a kizárólagos értékteremtés hitét.

Ezt az frank felsõbbrendûség kerül veszélybe és a nyugat-európai ember félelemtõl táplált tudatalattija kerül felszínre, amikor nemet mond és akadályt gördít a törökök Európai Uniós felvétele elé a „Frankok Uniójába”.

Nekünk, magyaroknak, Turán, Közép-Kelet-Európában élõ népének azért vannak fenntartásaink (a kelták, a morvák, az alánok, vagyis az írek, a csehek, a baszkok, stb. mellet) az Európai Unióval kapcsolatban, mert tudjuk, hogy a korábbiakban hangoztatott fennkölt szavak és ígéretek egyre másra elhalkulnak. Az ösztönök és kollektív tudatalatti erõsebb bármilyen politikai törekvésnél. Mi tudjuk és történelmünk során megtanultuk, hogy ezek a folyamatok hova vezetnek.

A frank birodalom hajnalán az uralkodók még a népnek tettek esküt, és a nép akaratából kormányoztak. Majd utána Isten kegyelmébõl és saját kiválasztottságuk jogán, úgy, hogy ezután a népnek már az uralkodók felé kellett hûségesküt tenni. A legújabb kori frank birodalom is ugyanebbe az irányba halad. Alakulóban van a XXI. századi frank birodalmi központ Brüsszelben. Szervezõdik a brüsszeli bankárvilág és adminisztráció „Gefolgéje”, a XXI. századi európai landgráfok és markgráfok csapata.

Napjainkra a korábbi isten kegyelmébõl való uralkodást, - amely már korábban is a hatalmi játszmához tartozó szélhámosságra épült - felváltotta a „Mammon“ kegyelmébõl való uralkodás.

Hova tûnt mára az európai latin kultúra és kereszténység összetartó kovásza?

Talán soha nem is léteztek ilyen közös értékek!

Most már nem kellenek háborúk a területszerzéshez, és népek elsorvasztásához. A nemzetközi határokat átívelõ fináncoligarchia, a piac, a gazdaság, a fogyasztási õrület mindent és mindenkit elnyel és földarál.

A dölyfös pénz és piacgazdaság mindig lebecsülte a természet törvényeit, hiszen mindig csak években, befektetésekben és megtérülésekben tudott gondolkodni.

A frank birodalom lakói fogyatkozóban vannak, társadalmuk elöregszik, családi életük válságba jut, az undorító devianciák és perverzitások átszövik a hétköznapokat. Eközben az Atlanti óceántól az Alpokig, az Alpoktól a Kárpátok gyûrûjéig Turán háború nélkül ismét zászlót bontott. Hatmillió török, Attila népének sokmilliónyi kései leszármazottja vár türelemmel.

Isten malma pedig lassan õröl. Ott, ahol a nap kél Turán népe már ébredezik és Isten újra fonja ostorát.

Bodó Kirchsteuer Attila