Immár egyik világhoz sem tartoznak-dimenziók / Ladakh tanulsága





Õsrégi jövendõk - Ladakh tanulsága



"Ladakh a Tibeti-fennsík nyugati szélén, mélyen a Himalája belsejében található. Egyike a Föld legmagasabban fekvõ, legszárazabb lakott területeinek. Olyan vad, sivatagi vidék ez, ahol szûkösek az erõforrások és szélsõséges az éghajlat. Nyáron a nap égeti, télen nyolc hónapon át minden kõkeményre fagy. És mégis: egy több mint ezer éve virágzó kultúra otthona.


A takarékosság és az együttmûködés hagyományai, valamint a környezetükhöz fûzõdõ meghitt kapcsolat képessé tette az ott élõket arra, hogy ne pusztán túlélõk legyenek, hanem boldoguljanak is. Aztán elérkezett a "fejlõdés". Lehbe, a fõvárosba már beköltözött a környezetszennyezés, a társadalmi megosztottság, az infláció, a munkanélküliség, a türelmetlenség és a kapzsiság. Az évszázadokon át megõrzött ökológiai egyensúlyt és társadalmi harmóniát most a modernizáció veszélye fenyegeti.

Helena Norberg-Hodge, aki az elmúlt tizennyolc év nagy részét Ladakhban töltötte, az Ökológia és Kultúra nemzetközi szervezet megbízásából filmet készített itteni tapasztalatairól. (Filmjét a Magyar Televízió kétszer is bemutatta.)


A dalai láma üzenete a magyaroknak (2006):



- Amikor megérkeztem Ladakhba, még nem volt környezetszennyezés, nem volt bûnözés, az emberek békésen éltek egymás mellett évszázadok óta -- mondja Helena Norberg-Hodge. -- És roppant módon élvezték az életet. Az elmúlt évek során módom volt látni a modern nyugati világ hatását a hagyományos kultúrára. Ily módon lehetõségem van a régi és az új összevetésére, s ez nagyon sok dologra rávilágít. Segít abban, hogy megértsük azokat problémákat, melyekkel mi a nyugati világban küszködünk. Például, hogy miért nem vezetett eredményre a környezetvédelemért folytatott harcunk, és hogy miért zilálódnak szét emberi közösségeink. És ami ennél is fontosabb: irányt mutat arra, hogy miként tudnánk kikeveredni abból a zûrzavaros helyzetbõl, amelyben jelenleg is vagyunk.


Boldog szegénység


Ladakh az 1800-as évek közepéig független királyság volt, jelenleg az indiai Jammu és Kashmir része. Kultúrája jellegzetesen tibeti, olyannyira, hogy még mindig úgy ismerik, hogy ez a "Kis Tibet". Egyes részeken a lakosság muzulmán, de Ladakh középsõ részének, azaz a "régi" Ladakhnak uralkodó vallása mégis a tibeti buddhizmus.




Területére nézve Ladakh majdnem akkora, mint Anglia, de lakosainak száma csupán 130 000, többségük tanyákon él vagy falvakban. Mivel az évi csapadékmennyiség kevesebb 10 mm-nél, a lakosság kénytelen a gleccserek olvadó vízét használni, amelyet egy bonyolult csatorna-rendszer segítségével vezetnek a földjeikre, nem ritkán sok mérföld távolságból. Kulturális hagyományaik nem tesznek lehetõvé nagy népszaporulatot, és így a föld eltartó-képessége nem kerül veszélybe.

A családok több mint 90 százaléka saját földjén dolgozik -- ez gyakorlatilag 1,5-2 hektárt jelent. Viszonylag sok állatot tartanak. A földet gyakorlatilag nem adják el, és nem is osztják meg. Az egyes generációk szinte változás nélkül öröklik a birtokot.

A falvak 3-4 ezer méterre vannak a tengerszint felett. Ezen a magasságon a termelés szempontjából hasznos évszak rendkívül rövid. Ennek ellenére a helyi búzafajták és az árpa igen bõségesen terem. Emellett a családoknak konyhakertjük is van, és az alacsonyabban fekvõ területeken almát és sárgabarackot is tudnak termelni.

Kevés kivételtõl eltekintve a közösség minden szükséges dolgot megtermel magának. Házaikat abból az anyagból építik, amit a környezetükben találnak: az alapozáshoz követ használnak, a falakat napon szárított vályogból készítik. Lakásaik tágasak és szépek, és nincs szükségük építészekre: itt mindenki ért a házépítéshez.


Az itt található önállóság a természeti környezettel is magyarázható.

Nyáron a falvak lakosai a magas fekvésû legelõkön tartózkodnak, és õrzik az állatokat. 4500 m magasságban nagyon zordak a körülmények, de az itteni birkák és kecskék jól tudnak alkalmazkodni ehhez a klímához. Mivel a növényzet gyér, az állatokat állandóan új területekre hajtják, nehogy tönkremenjen a legelõ.


Szinte idõtlen élet ez. A munka szórakozás is egyben. A birkákat megnyírják, a gyapjút hosszú darabokba sodorják, s ebbõl készítik a hagyományos öltözéket, a goncha-t.

A generációk folyamán a ladakhi emberek megtanulták, hogyan kell felhasználni a természeti adottságokat. Majdnem mindent begyûjtenek, ami vadon nõ, és felhasználják valamire -- például takarmánynak, ennivalónak vagy orvosságnak, kerítést csinálnak, vagy kosarat fonnak. Az emberek semmit sem pazarolnak el. Vigyáznak a természetre, és szüntelenül azon gondolkodnak, hogyan fokozhatnák annak erõforrásait.


A természettel való szoros kapcsolatuk az élettapasztalatok mellett nagymértékben a buddhizmus hatását tükrözi. A vallás az élet minden területén megnyilvánul. Majd minden falunak saját kolostora van szinte nincs olyan család, amelynek valamelyik tagja ne lenne szerzetes.

Minden háznak megvan a maga saját kis kápolnája. Vidéken számos félgömb alakú Buddha emlékhalmot lehet látni. Ezek képviselik a buddhista filozófia lényegét: a világmindenségben minden kölcsönösen összefügg. A sztúpa tetején egy félhold fogja közre a napot, igy jelképezve az élet egységét. A Nap és a Hold, amelyek egyébként távol vannak egymástól, egyfajta rejtélyes módon mégis egymás mellé kerülnek.




A mezõgazdaság is az együttmûködés függvénye. Rendszeresen megosztják a munkát, az állatokat és a gazdálkodáshoz szükséges eszközöket. A gazdaságok kis mérete is erõsíti a közösségi kötelékeket. Biztonságot jelent az embereknek, hiszen mindig számíthatnak egymásra.

A kölcsönös segítség hagyománya különösen a víz szétosztásának módjában követhetõ nyomon. Évszázadok folyamán a vízzel való kölcsönös gazdálkodás sajátos módszere, amely meghatározza, hogy melyik család mikor használhatja a fõcsatorna vizét saját földjének az öntözésére.

A falu állataira csak néhányan vigyáznak egy-egy alkalommal, és felváltva kerül a sor az emberekre.

A ladakhi családok egymást segítõ rendszerének van egy formalizáltabb része is, ezt az intézményt "paspun"-nak (magyarul talán komaságnak) nevezzük.

Minden család a háztartások egy csoportjához tartozik, amelyek segítik egymást olyankor, amikor gyerek születik, házasságot kötnek, vagy haláleset történik. Ilyen események alkalmából nagy számban gyûlnek össze a falusiak, akiket el kell látni étellel, itallal.

Ha valaki meghal, akkor a paspun végzi az összes tennivalót: megmossák és ruhába burkolják a tetemet, és gondoskodnak az otthoni halotti szertartásról. Ez a segítség nagy terhet vesz le a család válláról, és érezteti velük, hogy egy náluk nagyobb közösség tagjai. Az emberek nincsenek egyedül a legnagyobb bánat idején sem.


A legtöbb munkát családi közösségben végzik, de nagyobb lélegzetû vállalkozásban -- például az öntözõcsatorna vagy egy-egy fontosabb út újjáépítése -- az egész közösség részt vesz. Az ilyen nagyságrendû közösségekben az emberek tudják, hogy mások segítése az õ érdeküket is szolgálja.


A falu egészére vonatkozó döntéseket egy tanács hozza meg, amelynek a tagjai a családok képviselõibõl tevõdnek össze: kb. minden tíz család küld egy-egy képviselõt.

Jóllehet Ladakhban a legtöbb fontos döntést a férfiak hozzák, a nõk helyzete egészen figyelemreméltóan jó. Az emberek életét befolyásoló szinte minden döntést családi körben hozzák, és itt a nõké a központi szerep.


Az aratásban az egész család részt vesz. Csatlakoznak hozzá a szomszédok és a barátok, a kölcsönösség õsidõk óta kipróbált szabályai szerint. Mivel az aratás gyakran szakaszosan történik; több család -- esetleg távolabbi falvakból -- tud együtt dolgozni. Ez az év legkritikusabb idõszaka, mert a termést gyorsan be kell takarítani, mielõtt leesik az elsõ hó.

Ladakhban a mezõgazdaság emberi és állati munkaerõre támaszkodik, és házilag készített szerszámokat használnak. A "legfejlettebb" technológiát a rantak képviseli, egy egyszerû vízimalom, ezen õrlik meg a gabonát. Mégis, a tavaszi és õszi fagyok közötti négy hónapban a ladakhi emberek elégséges mennyiségû élelmet tudnak termelni az egész évre.

A legtöbbször még meg is marad egy jelentõs mennyiség, amit el lehet cserélni sóra, teára, vagy akár még ékszerekre is. Árpa is van bõven, amibõl a helyi sört, a chang-ot készítik.

Amikor vége van az aratásnak, alig múlik el hét valamilyen vigasság nélkül: énekelnek, táncolnak, szól a zene, és az egész közösség részt vesz az ünneplésben. Egy-egy esküvõ napokig, akár hetekig is eltart. Ilyenkor még a vallási élet eseményei is ünnepi formát öltenek, különösen az évente rendezett "bonc"-táncok a nagyobb kolostorokban. A táncosok mind szerzetesek. Az elõadott táncok a buddhista filozófia egyes tételeinek drámai megjelenítései.


A fentiek alapján teljesen nyilvánvaló, hogy az élet Ladakhban jóval többet jelent az egyszerû létfenntartásnál. Ez a gazdag kultúra lehetõvé teszi nemcsak az anyagi igények kielégítését, de ami ennél sokkal fontosabb, a közösség tagjai számára megadja az együvé tartozás érzését.

Ladakh - egy másik világ



- Nem szabad abba a hibába esnünk, hogy idealizáljuk a hagyományos kultúrákat -- vélekedik Helena Norberg-Hodge. -- Ladakhban például nagyon magas volt a csecsemõhalandóság, nagyon hideg volt télen, és az élet nem volt olyan kényelmes, mint nekünk ma itt, Nyugaton. De ha a fontos dolgokra figyelünk, azt látjuk, hogy a hagyományos kultúra életképes. Fennmaradt az évszázadok során, fenntartható volt. És az emberek boldogok voltak.



Pusztító fejlõdés


Az elmúlt két évtized folyamán Ladakhot egyre több modern hatás érte. Ma már kövezett út köti össze az indiai síkságokkal, amelyen nemcsak anyagi javak érkeznek, hanem a nyugati értelemben vett haladás eszméje is. A fõvárosban, Lehben számos fogyasztási cikk kapható, és sok ladakhi ember számára az élet kezd fizikailag kevésbé megterhelõ lenni.

A modernizálás azonban aláássa a hagyományos kultúra alapjait, és azt a jól ismert helyzetet látjuk kialakulni, hogy ezzel párhuzamosan egyre súlyosabbá válnak a környezeti és társadalmi problémák.

Leh rohamosan fejlõdik, és az uj gazdasági rend arra ösztökéli az embereket, hogy egyre nagyobb számban hagyják el a falvakat fizetett állás reményében. "Lakótelepek" jelennek meg a sivatagban, amelyek nélkülözik a körülöttük található természeti erõforrásokat. Itt nincs természetes folyóvíz, és minden szükséges dolgot a kormány teherautói szállítanak a lakosok számára.




Leh fizikai környezete is pusztul már évek óta. Az oxigénszegény levegõt a fõvárosba naponta özönlõ teherautók és buszok dízelmotorja szennyezi. Az utcákon szemétkupacok tömegei jelennek meg, nem beszélve a városon kívül lévõ szemétteleprõl.

A hagyományos falu nem ismeri a szemetet -- ott minden a földbõl származik, és oda is tér vissza. Még az emberi ürüléket is komposztálják és trágyának használják a földeken. Lehben gyakorlatilag nincsenek közmûvek. A néhány létezõ és egyébként is rosszul megépített csatorna túlterheli a felszíni vízfolyásokat. Az ülepítõ tartályok többnyire eresztenek, és ez jelenti a szennyezés másik fõ forrását.

A városon átfolyó és a környéken található folyóvizek nem alkalmasak többé emberi fogyasztásra.




Egyre nagyobb gondot jelentenek a víz által okozott betegségek, például a májgyulladás, mely a hagyományos keretek között élõ falusi emberek között gyakorlatilag ismeretlen. A múltban Leh az önfenntartó gazdaság központja volt. A legfontosabb szükségleteket viszonylag közeli területekrõl lehetett kielégíteni. Ma viszont Leh lakosai egyre inkább külsõ forrásokra támaszkodnak az ellátásban, és nemcsak a luxustermékek és fogyasztási cikkek terén, hanem az alapvetõ szükségletekben is, mint az élelem, a ruházat és az energia.


A fejlõdés Ladakhban - hasonlóan a világ egyéb területeihez - tervszerû változtatás. És mi lett az eredménye? A helyi gazdasági élet leépítése, az önfenntartó rendszer megsemmisítése. E folyamat legfõbb áldozata a kisparaszt, akinek az egész megélhetése veszélybe került.

A nagymértékû támogatás eredményeképpen a Himalája másik oldaláról teherautóval idehozott gabona Ladakhban olcsóbb, mint amit a helyiek árulnak. Ez úgy tûnik, megöli a helyi mezõgazdaságot. Semmi sem ösztönzi a gazdákat a termelés folytatására.

Rövid távon az olcsón importált élelem valóságos jótéteménynek tûnhet. De ennek az az eredménye, hogy a ladakhi emberek egyre inkább a világgazdaságtól függnek, és ki vannak szolgáltatva egy olyan piac törvényeinek, melyre vajmi kevés befolyásuk van.

A hagyományos gazdaságban egy kiló árpa: az egy kiló árpa. A termés évente nagyjából ugyanaz, így a család megélhetése biztosított. Az emberek tudják, hogy el tudják látni magukat. A pénzgazdálkodás körülményei között azonban Leh helyzete nagyon megváltozott. Elõfordulhat, hogy egyik évben egy kiló árpa három rúpia, a következõ évben viszont hat. Továbbá az importált áruk minõsége nem mindig megbízható.

Az év kétharmadában a Ladakhot Indiától elválasztó hágók átjárhatatlanok a nagy hó miatt. A nyaranta felhalmozott készletek a tél végére rendszerint kimerülnek. Jegyre adják az alapvetõ élelmiszereket és a fûtõolajat, melyet széles körben fõzésre használnak. A hiánycikk mindig feszültséget okoz. Ráadásul a bürokratikus elosztási rendszer hozzájárul egyfajta kisebbségi érzéshez és az elégedetlenség fokozódásához.

A hagyományos társadalomban az emberek saját sorsukat irányították. Ma viszont azt látjuk, hogy egyre több döntés, még a falvak mindennapi életét befolyásoló döntés is, a lakóhelytõl távol, kormányhivatalokban születik.

Mivel a gazdasági élet központja a fõvárosba helyezõdött, a családok egyre jobban összezsugorodnak. Ezekben a házakban már nincs hely a nagyszülõknek, sem fizikailag, sem érzelmileg.

Az együttmûködés hagyományos elve az új pénzgazdasági rendszerben elvesztette jelentõségét, és gyorsan a feledés homályába merül. Még a falvakban is kezd megszûnni a kalákamunka intézménye. A kölcsönös segítség helyét az egyéni érdek váltja fel, amelynek az alapja a pénz.

A vidék természetes állapotát ma nagyban kezdi veszélyeztetni az, amit úgy hívnak, hogy "modern" mezõgazdasági módszerek, amelyek egyre terjednek, a nyugati stílusú fejlesztési csomagterv eredményeképpen. A Ladakhban alkalmazott rovarölõ szerek több mint kétharmadát Nyugaton már vagy betiltották vagy szigorúan korlátozták.


Paradox helyzet, de a modernizáció folyamata elveszi az idõt a ladakhiaktól. A fejlõdés felgyorsítja az élet ritmusát. A tempót egyre inkább a technológia kezdi diktálni. Egy távoli faluból való férfi mondta: "Egyszerûen nem értem. A nõvérem a fõvárosban lakik, és megvan mindene, amivel idõt lehet megtakarítani. Van modern konyhája, háztartási gépei, telefonja, van egy dzsipjük. És mégis, amikor meglátogatom õket, alig van ideje arra, hogy beszélgessünk."


A hagyományos társadalom pusztulásával egyidejûleg újfajta megosztottság alakul ki. Évrõl évre erõsödik a bûnözés és az erõszak. Ezzel párhuzamosan az etnikai feszültség is.

A muzulmánok s a buddhisták közti viszony öt-hat évvel ezelõtt kezdett megromlani, s jelenleg nagyon feszült a helyzet, sõt kifejezetten rossz.

A nõk helyzete is sokat romlott. Manapság az a jellemzõ, hogy a férfi reggel elmegy dolgozni a városba egész napra, otthon hagyja a feleségét, aki így kimarad az új gazdasági életbõl.

Manapság a családokat nem abból a szempontból ítélik meg, hogy mennyire képesek eltartani magukat saját erõforrásaikból, hanem hogy milyen az ún. vásárlóerejük, azaz mennyi pénzük van.

Egyre nõ a különbség a gazdagok és a szegények között, és a történelem során elõször fordult elõ, hogy vannak, akiknek nincs hol lakniuk. Miért van az, hogy ezek az emberek hagyják életüket ilyen módon tönkremenni? Helena Morberg-Hodge úgy véli, hogy ezt a modernizálásra való törekvés pszichológiai vágya motiválja.


Az elmúlt nyolc év során sorra bombázták az itt élõket e szörnyen egysíkú nyugati eszményképekkel, és hirtelen az õ kultúrájuk elmaradottnak, primitívnek és szegényesnek tetszett.

Nyaranta a turisták szállják meg Leht. Otthon ezek a turisták bizonyára nem különösebben jómódúak, de itt mesésen gazdagoknak látszanak, hiszen többet költenek egyetlen napon, mint esetleg egy átlagos helyi lakos egy év alatt. És úgy tûnik, hogy nem is kell megdolgozniuk ezért a sok pénzért.

Azt a benyomást keltik, hogy az élet a modern világban tiszta, könnyû és gondtalan. Egyes turisták alig tekintik a ladakhi embereket többnek egyszerû tárgyi tétezõknél. Mindez aztán roppant módon megtépázza az emberek önbecsülését.

A filmek, és újabban a televízió, egyre inkább kialakítja az emberekben azt a meggyõzõdést, hogy "legjobb Nyugaton", mert azt mutatja, hogy ott minden mesés, az emberek luxuskörülmények között élnek, rengeteg a szabad idejük, és mindenféle gépeik vannak, amelyek megkímélik az embert a munkától. Ezen túl a nemek szerepét sarkítva mutatják be: a nõknek általában passzív szerep jut, és csak szépségükkel vannak elfoglalva, míg a férfiak agresszívak, és imádják az erõszakot. Ezek a sztereotip elképzelések jelennek meg az új játékboltokban is. A legnépszerûbb játékok a szõke Barbie-babák és a lövöldözõ Rambó-figurák.

A fiatalok, különösképpen a férfiak, nagyon hatása alá kerülnek ennek a befolyásnak, és egyre inkább elutasítják saját kultúrájuk értékeit.


A fejlõdés közvetlen következményeképpen a ladakhi emberek kezdik elveszíteni régi önbizalmukat és önbecsülésüket. Abbeli igyekezetükben, hogy megfeleljenek a nyugati kultúra eszményképeinek, elidegenítik magukat családjuktól és közösségûktõl, és egyre bizonytalanabbá kezdenek válni.


Hosszú távon az ország kultúrája és gazdasága elleni legnagyobb veszély az oktatás terén jelentkezik. Általában a közoktatásra úgy tekintünk, minta fejlõdés fontos tényezõjére. De ami ma Ladakhban történik, megkérdõjelezi azt, amit általában oktatáson szoktunk érteni.

A hagyományos kultúrákban a gyerekek tapasztalatból okulnak. Megtanulják, hogyan kell ennivalót termelni, házat építeni, vagy ruhát készíteni. És megismerkednek azokkal az értékekkel, amelyek a ladakhi kultúrát életben tartották évszázadok során. Ezzel ellentétben az ún. modern oktatás legjobb esetben speciális munkára készíti fel a gyerekeket, ahol a munkahely a városközpontban van. A baj csak az, hogy kevés a munkahely. Egyre inkább azt látjuk, hogy az oktatás nem tesz mást, mint munkanélkülieket képez.

A mai ladakhi iskolában a gyerekek semmit sem tanulnak saját kultúrájukról, vagy a helyi lehetõségekrõl, erõforrásokról. Helyette nyugati mintára készített ipari tanterv alapján oktatják õket, és ráadásul idegen nyelven. Nyolc évig urdu nyelven tanulnak, majd minden átmenet nélkül angolra kell váltaniuk. A tankönyvek pedig a nyugati típusú fejlõdést dicsõítik. A kétéves angol kurzus végén következik a vizsga, amelytõl a további tanulmányok függnek. És a tanulók bizony itt rendre megbuknak, százával. Évente 90-95 százalékuk fennakad a rostán. Vissza már nem mehetnek, hogy folytassák a hagyományos életformát, a földmûvelést. Már régen eltávolodtak ettõl. A modern világ pedig nem fogadja be õket. Immár egyikhez sem tartoznak. Elveszett emberek.


Ladakh tanulsága


Úgy általánosságban azt mondjuk, hogy a fejlõdés mélyen felkavarta a viszonyokat. Kétségtelen, hogy a modernizáció rövid távon hozott anyagi hasznot, de ezzel együtt szétbontja azt a gazdag viszonyrendszert, amely Ladakhot összetartotta az évszázadok alatt. Szennyezi a környezetet, szétzülleszti a közösséget, és pusztítja az egyéniségtudatot.


Az iparosodott világban lezajlott változásokat régóta érezzük, mert ezek az Ipari Forradalom idejéig nyúlnak vissza, vagy még korábbra. Emiatt nagyon nehéz megállapítani az összefüggést a jelenkor problémái és az eredeti okok között. Ladakhban a változások olyan gyorsan mentek végbe, hogy az okozati összefüggések sokkal világosabbak. Így történhet meg az, hogy Ladakh saját sorsunk szempontjából is tanulságul szolgálhat.

-- Úgy vélem, hogy Ladakh legfontosabb tanulsága az, hogy az emberek kötõdésre vágynak -- mondja HelenaNorberg-Hodge. -- Kötõdnek a helyhez, ahol laknak, kötõdnek a földhöz a talpuk alatt, és arra is vágynak, hogy egy közösség része legyenek, ahol számítanak rájuk és számíthatnak másokra.

A régi kultúrában ezeket a kapcsolatokat a mindennapi élet kis méretei tették lehetõvé. A politikai és gazdasági egységek elég kicsik ahhoz, hogy az emberek közvetlenül láthassák cselekedeteik hatását a környezõ világra. Még ennél is többet jelent az, hogy képesek részt venni olyan döntésekben, amelyek közvetlenül hatással vannak az életük alakulására. A hagyományos falusi életformában az egyén része egy bonyolult hálózatnak, amely magában foglalja a családot, a nagy családot, a szomszédságot, a paspunt, az egész falut, akik mind számba vehetõk lehetséges segítség szempontjából. Ez jelenti az emberi dimenziót.

Amilyen mértékben felgyorsul az élet, úgy gyengülnek a közösség belsõ kapcsolatrendszerei, és nõ a verseny. Az iparosodott világban ez a tempó ma már olyan gyors, hogy városainkban és egyre terjeszkedõ külvárosainkban az egyénnek láthatóan nincs semmiféle hatása arra, hogyan alakul a közösség sorsa általában. Mégis, az élet egyre gyorsabb tempót diktál.

És Ladakhban a farmer nem tud versenyezni a Himalája túloldaláról behozott és államilag támogatott olcsó gabonával, mint ahogyan a kiskereskedõ sem veheti fel a versenyt a tömeggyártásban elõállított termékekkel.

Van egy dolog, ami igen figyelemreméltó a ladakhi emberek viselkedésében: bármit tesznek is, mindig alaposan mérlegelik annak következményeit, azt, hogy milyen hatással lesz a következõ generációkra, gyermekeikre és unokáikra. "Mit fog hozzá szólni a mi kis drága tatunk, a mi kis drága gyerekünk" -- mondogatják.

Ladakhban a hangsúly azon van, hogy minden mindennel összefügg, beleértve a mindennapi élet összefüggéseit is. Az a lényeg, hogy mindannyian tagjai vagyunk egy bonyolult függõségi viszonyrendszernek.

A nyugati ember a világot a modern természettudomány szempontjából nézi. Ez a szempont ma már minden egyéb viszonyítási alapot háttérbe szorított.

Az emberek specialisták akarnak lenni, szakemberek valamilyen területen. Ezen a területen agyuk jól mûködik, tele világos ismeretekkel. De agyuk egyéb részeiben teljes sötétség honol.

Kétségtelen, hogy a tudomány igen sok tiszteletreméltó eredményt hozott az emberiség számára, de az egysíkú közgazdasági szemlélet és a technológiai kölcsönhatása jó néhány elõre nem látható súlyos bajt eredményezett, mind a környezetben, mind a társadalomban.

Ha tanulhatunk valamit Ladakhtól az az, hogy vissza kellene térnünk egy olyan életformához, amely közelebb van a természethez, és jobban támaszkodik az emberi közösségre. Nem arról van szó, hogy úgy kellene élnünk, ahogy a ladakhiak éltek, de törekednünk kellene arra, hogy új alapokra helyezzük viszonyunkat embertársainkkal és a természeti környezettel."


(H. L. - Ökotáj)