Egy francia nõ levele

"Az Egyesült Államokat megrázó példátlan gazdasági és erkölcsi válság, a világ ügyeletes szuperhatalmára váró hanyatlás: drámai. Csalhatatlan elõjelei: városai fokozatos lepusztulása, az etnikumai közötti feszültség kiélezõdése, a bûnözés növekedése, egy munkanélküli "plebsz" és egy önkényeskedõ igazság(?)szolgáltatás létrejötte. Egyre súlyosabb problémái következtében börtönnépessége egy évtizeden belül megduplázódik, az ország pedig egymástól gondosan elkülönült, „tiltott” illetve „védett” övezetekre fog töredezni. Ahelyett, hogy mindezzel szembenézne, Amerika kimérákat kerget: feministává, sõt ginekokratává vált társadalma mániákus hajszát folytat a „szexuális zaklatás” ellen, miközben az egyetemi miliõjébe mélyen berögzõdött „politikai korrektség” mára a mindennapi élet legártatlanabb és legtermészetesebb megnyilvánulásait is korrumpálta. A fajkeveredés („melting pot”) rögeszméje és az individualizmus kultusza helyébe a faji, nemi és társadalmi szegregáció lépett, egy valódi intellektuális totalitarizmus térhódításával párhuzamosan, amely pusztító következményekkel járó ideológiai háborút gerjeszt. Mindezt csak az tudja igazán, aki huzamosabb ideig élt ott, és saját bõrén tapasztalta meg, hogy az „amerikai álom” miként válik lázálommá.

Az alábbi beszámoló az egyik francia internetes honlapon jelent meg. Egy 42 éves francia nõtõl származik, aki majdnem két évtizedet töltött férjével az USA-ban, ahol mindketten az ingatlanforgalmazásban helyezkedtek el, megszerezték az amerikai állampolgárságot, de francia állampolgárságukat is megtartották. Mint utóbb kiderült: szerencséjükre. A krízis hatására ugyanis kénytelenek voltak feladni addigi életüket, és fiatalkori illúzióikkal leszámolva végleg visszatértek (vagy inkább menekültek) a szülõföldjükre. Menekülés az Édentõl … keletre. (G. I.)

"Számomra egészen döbbenetes azt látni, hogy Európában – noha az információ itt pontosabb és teljesebb, mint az Egyesült Államokban, ahol a kormányzat kétségbeesetten igyekszik eltitkolni a valóságot a lakosság elõl – mennyire nincsenek tisztában az amerikai helyzettel. Jelenleg ugyanis Amerika a legteljesebb lerobbanás állapotában van. A legvagyonosabb (és egyre vagyonosabb) osztályt -vagyis a lakosság 10-15 százalékát kivéve- az amerikaiak a társadalmi és gazdasági összeomlás szélén állnak. Milliók vannak vagy lesznek megélhetés és fedél nélkül. Egyes városok - és nem is a legjelentéktelenebbek, elvesztették lakosságuk háromnegyedét. Cleveland például egy fantomvárossá vált, ahol megszûnt minden „hivatalos” tevékenység. Az arizonai Phoenix gyakorlatilag szinte teljesen „eladó”, ahogyan sok más település Kaliforniában, Nevadában és máshol. Naponta autókaravánok rajzanak ki a városokból vidékre a karbantartást évek óta nélkülözõ utakon és autópályákon. A repülõterek csaknem ugyanilyen állapotban vannak. Biztonsági okokból járatokat szüntettek meg, a pilóták ugyanis nem hajlandók egyes repülõtereket igénybe venni. A „másodlagos” légi szolgáltatások egyre korlátozottabbak: a megbízható idõjárás-elõrejelzés és a madarak elleni védelem már a múlté, a kifutópályákat gödrök és gyomnövények tarkítják – egy olyan országban, ahol a repülés mindennapi szükséglet.

A tényleges (a vállalatok által a bankoknak átutalt) bérek 20-45 százalékkal csökkentek az elmúlt három évben anélkül, hogy ezt bárki is észrevette volna, mert az egyre nagyobb számú, könnyen osztogatott, feltöltött és újra feltöltött hitelkártyák vidáman kompenzálják ezt a „formalitást”, amelyet a tényleges bér összege képvisel a fizetési igazoláson: kevesebb bér, de több pénz – ezt akarja a nép. Az utóbbi öt évben folyamatosan nõ a munkanélküliség, és a hivatalosan közzétett számoknak nincs jelentõségük az USA-ban. A 14 éves gyerekek, akik a felnõtteket helyettesítik a gyorséttermekben, garázsokban, boltokban, „felduzzasztják” a gazdasági számokat, miközben a „kis melókból” (magánembereknél végzett fusizásból) élõket és a munkanélküli segélyre nem jogosultakat (mivel hivatalosan sohasem dolgoztak) nem veszik számításba a statisztikákban, ahogyan a félig-felnõtteket (16/18 éveseket), akik hivatalosan 20 órát dolgoznak a különbözõ szolgáltatásokban 3 dolláros órabérért, az ideiglenesen munkát vállalókat, a reaktivált nyugdíjasokat, az illegális bevándorlókat sem. Az Egyesült Államokban hivatalosan csak azok számítanak munkanélkülinek, akiket nem lehet elrejteni, és akik a nagy cégektõl (Ford, GM, Microsoft és hasonlók) kerültek az utcára. Mindent összevetve ma a munkanélküliség az 1930-as évekhez hasonló: nem a hivatalosan bejelentett 7, 2 százalékos, hanem legalább 20 százalékos – nem számítva a munkára kényszerült gyermekeket és 75 éven felülieket.

Az országban alig 15 év alatt 80 millió lakóházat húztak fel. Az átlagosan 200 ezer dollárt sem érõ épületeket „csúcspontjukon” a tényleges értékük kétszeresére értékelték fel (ezért volt könnyû jelzálog alapú fogyasztási hitellel megterhelni õket a házépítésre felvett kölcsönön felül!), és mindezt olyan háztartásoknál, amelyeknek a havi összjövedelme nem érte el a 2000 dollárt. A kezdeti „könnyített” törlesztést azután a változtatható kamatok és az ingatlanárak csökkenése következtében felváltotta a béreket meghaladó törlesztõ részlet. Csak nevetek, amikor azt olvasom, hogy 2008 decemberében a régi ingatlanok adásvétele 6,5%-kal nõtt. Az a benyomásom, hogy az új kormány az elõdeinél is jobb lesz… a statisztikák manipulálásában (pedig nem szerettem Busht). A régi (1985. és 2000. között épült) házak néhány hónap óta valóban kelendõbbek, mint korábban, de kik körében is? Egy biztos: a vevõk nem amerikaiak, akiknek az ingatlanjait továbbra is lefoglalják a hitelezõ bankok, hanem külföldi befektetõk (kínaiak, oroszok, arabok, franciák stb.) vagy egyéni vásárlók, nyaralónak és hétvégi háznak, vagy vállalatok (bankok), amelyek a jobb napok reményében az eredeti „értékük” 30-50 százalékáért vásárolják fel azokat.

Tavaly õsz óta a korábban az üzleti turizmusra specializálódott ügynökségek átváltottak az ingatlanlátogató turizmusra. Ha több is az eladás, ez a bankok és a kormány miatt van. Igen, az amerikai bankok ugyan csõdben vannak, de a lefoglalt házakat bérbe adják azoknak, akik elvesztették a sajátjukat, gyakran a volt tulajdonosaiknak, és az állam is vásárol, azzal az ürüggyel, hogy az embereket mégiscsak el kell szállásolni valahol, emiatt csökken a házak száma a „hivatalos eladások” piacán, ami befolyásolja a statisztika számait. Ha viszont eltekintünk ettõl a „trükközéstõl”, akkor azt látjuk, hogy állandóan és gyorsan növekszik a „foreclosure”, „pre-foreclosure”, „owner sale”, „bank owned” vagy „auction” eladások száma, immáron a felsõ középosztályt is érintve. Mindehhez hozzá kell adni a már kifizetett vagy a családi örökségnek számító házak ezreit, amelyek jelzálogként szolgáltak egy vagy több fogyasztási hitelhez (autó, bútor, házfelújítás stb.), és amelyeket az efféle tartozások kiegyenlítése végett foglaltak le. Egyeseket közülük az általuk garantált autó vagy televízió árának, a gyerekek iskoláztatási vagy az orvosi kezelés költségeinek az ellentételezéseként, de ezeket nem tüntetik fel az ingatlanforgalmazók és a kormány statisztikáiban, amelyek csak az ingatlanvásárlási hiteleket veszik számításba. Az USA világbajnoknak számít a számokkal való bûvészkedésben.

Beszélni is alig merek róla, a jövõ kilátásait olyannyira tönkretették az „öregek” (a nyugdíjasok és az ötvenes korosztály) nagy része számára. A vállalatok, amelyek a nyugdíjalapokat kezelték, csõdbe jutottak, miután befektették ezeket az alapokat vagy a saját veszteségeik korlátozására használták, tehát felélték õket. Az emberek többségének életjáradék alapján feltõkésített nyugdíja van, amelynek értéke a tényleges vagyon jövõbeli alakulásától függ. Az ingatlanárak zuhanása és/vagy a vagyonuk lefoglalása miatt elveszítik nyugdíjuk 80 százalékát, és nem marad nekik más, csak a „társadalombiztosítás” (Social Security) által garantált rész, vagyis majdnem semmi (10-20 százalék). Arra gondolni sem merek, hogy mi vár a jelenleg iskolába járók (15-25 évesek) nemzedékére, amelyet a rendszer gyakorlatilag feláldozott. Nekik már arra sem lesz idejük, hogy nyugdíjat teremtsenek maguknak (feltéve, hogy egyáltalán találnak munkát), vagy hogy bármit is megtakarítsanak.

Az egyetemisták kénytelenek az elsõ, a második vagy a harmadik év után abbahagyni a tanulmányaikat, mert nem tudják fizetni a tanulmányi kölcsönük elsõ részleteit, amely pedig hét-tíz évig tartó iskolaidõt garantál, de amelyet mégis „teljesen” törleszteniük kell 15 vagy 20 évre, alighogy munkát találtak maguknak. Az egyetemek (elõbb a magánintézmények, majd az államiak, mert ez utóbbiak is csõdben vannak) egymás után zárják be kapuikat, vagy tanulóik felvételét a legvagyonosabbak körére korlátozzák, miután a tanárok alkalmazását és a beruházásaikat már korlátozták. Most az egyéb tanintézményeken (schools, academies, colleges) a sor. Fiatalok tömegeit már egyáltalán nem vagy csak részlegesen iskolázzák. Tíz év múlva az USA-ban nem lesz elég mérnök, orvos, szakember – ha már most is nem ez a helyzet.

Az egészségügyi ellátásról jobb nem is beszélni, amely az alsóbb osztályok számára eddig is megfizethetetlen volt, de most már a közép- vagy felsõ középosztálybeliek is hasonló cipõben járnak. A középiskolai szintet meghaladóan iskolázott fiatalok nagy részének orvosi ellátását szüleik biztosítása nem fedezi, tehát külön betegbiztosítást kell kötniük, amely még költségesebb, mint a szüleiké, mert nem dolgoznak és nincs saját vagyonuk. Az USA-ban naponta százával halnak meg orvosi kezelés híján, ezt az emberek vagy nem tudják, vagy nem beszélnek róla. Felnõttek és gyerekek, akiket meg lehetett volna menteni, de mert nincs pénzük, egész egyszerûen a sorsukra hagyták õket, vagy az õket gondozó kórházak abbahagyták a kezelésüket, nem fogadva el a hitelkártyáikat – a bankok és a pénzügyi rendszer iránti növekvõ bizalmatlanság tragikus bizonyítékaként. A betegbiztosítást is a vagyon értékéhez kötötték: ha nincs vagyon vagy csökken az értéke, nincs biztosítás vagy többe kerül.

A lista hosszú, és noha a beszámolóm „katasztrofálisnak” tûnik, mégsem tükrözi a teljes valóságot, amely az USA-ban, bolygónk „elsõ” országában még ennél is sokkal rosszabb. Én ott éltem, volt munkavállalási engedélyem, és meg voltam gyõzõdve róla, hogy a világ legszebb országában élek. Nem is annyira „csalódottként” jöttem vissza, mint inkább haraggal: önmagam iránti haraggal, hogy hagytam magamat és különösen a gyerekeimet belerángatni egy olyan rendszerbe, amely túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.

Az USA egy „virtuális éden”, ahol a lakosokat a rendszer manipulálja azáltal, hogy könnyedséget és ezzel könnyelmûséget biztosít (vagy inkább biztosított, mert mindez már a múlté) számukra, és így megakadályozza õket abban, hogy rádöbbenjenek a realitásokra. Mint egy nagy szekta, ahol a hitelguru dönt mindenrõl, miközben azt a látszatot kelti, hogy te döntesz, megszabadítva minden „gondtól”, minden anyagi nehézségtõl, elérhetõvé téve számodra a csodás hitelkártyát – és a lakosság 85%-a számára elérhetõ is, elég csak kinyitni reggelente a postaládát, hogy egy újat találj benne.

Az USA egy „virtuális éden”, a vallás és a „mindenki szép, mindenki kedves” jele alá helyezve, ahol azonban a seriffek hátba lövik a bûnelkövetõket (különösen, ha nem fehérek és nem eléggé tiszták), ahol a kamaszok késekkel és pisztolyokkal felfegyverkezve járnak iskolába, és ahol a mindenhol jelenlévõ, intézményesített vallás dönt titokban még a politikáról, a társadalmi kérdésekrõl, a közösségekrõl (communities) is, amikor azonban az embereknek nehézségük támad és többé már nem tudják elõvenni a hitelkártyájukat, akkor egyszerûen „mossa a kezeit” és kiveti õket a rendszerbõl.

Most befejezem, és csak annyit teszek hozzá, hogy az amerikaiak döntõ többségétõl eltérõen én szerencsés vagyok, mert van egy másik állampolgárságom is. Ma büszke és boldog vagyok, hogy francia vagyok, és kijelenthetem, hogy Franciaországon kívül kell élni ahhoz, hogy meglássuk ennek az országnak a szépségét és felismerjük társadalmi rendszerének az elõnyeit, ahogyan az átlagfrancia mentalitásának az „elõnyeit” is. Morgolódó, zsörtölõdõ, nem szükségképpen „tiszta”, udvarias és „tiptop”, de mennyire szolidáris és õszinte, ha rosszul mennek a dolgok. Ez egy olyan rendszer, amely persze nem tökéletes, de sokkal megnyugtatóbb, mint az „Föld elsõ országának” a rendszere, amelyet volt alkalmunk meg- és kiismerni. Az USA-ban a hurrikán pusztította Louisiana nem kapott semmi segítséget a kormánytól vagy másik szövetségi államoktól. Amikor Kalifornia lángokban állt, mindenki közönyösen szemlélte küzdelmét a tûzzel, míg Franciaországban a maubeuge-i vagy bordeaux-i vihar idején az egész ország megmozdult. Nálunk ugyanis, mint mindenhol Európában, még mûködik a természetes népi-nemzeti szolidaritás évszázados, sõt akár évezredes hálózata, amelyrõl Amerikának fogalma sincs, és különbözõ okok miatt nem is lehet sohasem.

(Ford.: Gazdag István)

2009. IV. 28.

Egy francia nõ levele

Amerika csak egy virtuális éden