Mennyei kávéház

"Szent Péter mindig ambivalens érzésekkel kereste fel a magyar részleget. Szerette csapongó ötleteiket, heves vérmérsékletüket, izgalmas gondolataikat. De rossz hatást gyakorolt rájuk a gyakori levertségük, kétség­beesésük.

– Aki színrõl színre látta az Urat, annak a szívében már nincs helye a reménytelenségnek – mondta.

– Aki itt van, annak már semmi oka rá, valóban – bólogatott Mátyás király. – De nézd meg, Simon (így szólította a kulcs õrzõjét, ha borús kedve volt), véreink odalent folyton civódnak.

Szent Péter szangvinikus alkat lévén, rögtön elõállt egy vad elkép­zeléssel.

– Leküldünk hozzájuk egy integ­ratív személyiséget. Hátha összehozza õket ebben a nagy vál­ságban.

Kezdetként az elsõ keresztény királyra, Istvánra esett a választás. Géza fia egyenest az õsi fõvárosba, Esztergomba pottyant, s a bazilika elõtti téren a Szent Koronáról, az egységes nemzetrõl és a keresztény államiságról kezdett beszélni. Sok visszhangja nem volt, hacsak nem vesszük a Népszavában másnap megjelenõ vitriolos publicisztikát, amely a klerikális reakciót sejtette a szokatlan performance hátterében. „A szónok fején micisapka, tetemcafatja esküre emelve, díszletként mindehhez a turul és az árpádsáv. Duplán fasiszta jelkép!”

Péter nem adta fel, következõ választása Petõfire esett. „Na, ha õt nem, hát senkit sem fogadnak tárt karokkal.”

Ebben is tévedett. Alig kezdett bele Sándorunk a múzeum lépcsõjén a Nemzeti dalba, ki tudja, honnan, kommandósok és nemzetközi õrzõ-védõk nõttek ki a földbõl, és amikor eljutott odáig, hogy „A magyar név megint szép lesz”, az azonosító nélküli, jégkorongkapusnak öltözött ufonauták rátámadtak, leteperték, megbilincselték. Csak annyit hallott, ahogy berepült a rabomobilba: „Fasiszta provokátor…”

Legközelebb a mennyei tanács már nem kockáztatott. Menjen a Legnagyobb Magyar, õ aztán kikezdhetetlen, támadhatatlan személyiség. Õ elhozza a várt összeborulást.

Amíg Széchenyi kimûvelt emberfõkrõl beszélt, nem is volt gond, ezt ugyanis mindenki magára vette, elvégre ki szereti, ha hülyének tartják? Ám amikor azt találta mondani: „Mindenek elõtt áll elõttem hûség a fajtámhoz”, akkor bizony felszisszentek a nyilas faji szövegekre oly érzékenyek. Hiába csodálkozott a gróf úr, hogy kik azok a nyilasok, mert rögtön rátett egy lapáttal: „Mindazt, amit tevék, egyedül azért tevém, mert magyar vagyok.” Ez a kirekesztõ nacionalizmusnak oly vadhajtása, amit az ország egyik része – legalábbis hangadóik – nem tudtak megemészteni, és az integráció ezúttal is elmaradt.

– Hát kit küldjek ezeknek? – fogyott Szent Péter türelme.

– Itt van ez a Nagy Imre, ezt szeretik jobb- és baloldalon egyaránt – ajánlgatták a kivégzett miniszterelnököt.

Jött hát Nagy Imre. Õ sem járt azonban több szerencsével. Alig kezdett bele nagy ívûnek szánt parlamenti beszédébe a nemzeti egységrõl, amikor felpattant a szocialisták között egy korosodó, jéghideg nevû bolgár fõváros, és az elhunyt kormányfõ szemébe vágta:

– Hiába a szerecsenmosdatás; fasiszta felkelés volt ez, csupa náci és nyilas mûve.

Ettõl még a cvikker is leesett Imre bácsi szemérõl.

Szent Péter fejcsóválva hallgatta a beszámolókat.

– Én nem tudom, kik azok a fasiszták – sóhajtott. – De úgy látszik, én innen mást nem tudok leküldeni. "