Közbenjáró Imádság

"187 éve, 1823. január 22.én írta le Kölcsey Ferenc Himnuszunk szövegét szatmárcsekei magányában. Erkel Ferenc jó húsz esztendõvel késõbb zenésítette meg.

Gyönyörû költõi mû e 64 sor.

A tudós irodalomtörténészek azonban nem túl gyakran emlegetik, hogy valójában miért is más ez, mint sok európai ország himnusza.

Mindjárt válaszolok rá három példával is:

A németek például a Deutschland, Deutschland über alles, Über alles in der Welt kezdetû szöveget ma már nem éneklik. A második világháború után mondjuk így a gyõztes Európa tiltakozott e megfogalmazás ellen, mert e szöveg ugyebár annyit jelent, hogy Németország mindenek feletti, mindenek felett áll – az egész világon. Megmaradt Haydn gyönyörû zenéje és ma, az eredeti himnusz-vers harmadik szakaszát éneklik a németek. Bármily hihetetlen is, de csak 1991 óta.

A Szovjetunió himnusza a soha nem létezõ szabadságot emberiség legnagyobb pusztítóit Lenint és Sztálin éltette évtizedeken át. A mostani Oroszországnak mondjuk így a jogutódnak – csupán 1o esztendõs a himnusza.

A franciáké, az úgynevezett La Marseillaise vérben álló harcról szól és fegyverbe hív.

E rövidke európai példákat csak azért hoztam ide, hogy lássuk a legfontosabbat. Azt ugyanis, hogy a mi Himnuszunk nem éltet királyt, uralkodót, nem himnusza még a honszerzõ Árpádnak sem, az ország építõ IV. Bélának úgyszintén nem, de még a diadalt diadalra halmozó Mátyást sem dicsõíti. A mi Himnuszunk az évszázadokon át szorongatott, kétségbeesett nép IMÁDSÁGA a mi megtartó Istenünkhöz. Az irodalom tudós mûvelõi tehát gyakran felejtik el – így emlegetni e csodálatos 64 sort. Tehát, hogy ez egy KÖZBENJÁRÓ IMÁDSÁG: Isten áldd meg a magyart

Amíg nem volt Kölcsey Himnusza, addig is volt a magyarságnak összetartó, kollektív imádsága, a nép ajkán õrzött énekekkel. Nem minden idõszakban, nem mindig azonos belsõ erõvel, hiszen pl. az elmúlt század diktatúrái / 1919 -re gondolok és az 55 évig tartó magyar bolsevizmusra / tûzzel vassal irtottak mindent, ami nem a parancsszó ideológiája szerint született. De mondom: voltak a nép ajkán õrzött énekek, pl. a Boldog- asszony anyánk, a Székely Himnusz / ne hagyd elveszni Erdélyt Istenünk /, a reformátusok 9o-ik zsoltára: Te benned bíztuk eleitõl fogva, vagy az evangélikusok Erõs vár a mi Istenünk kezdetû Luther éneke.

Tehát mindig az Isten segítségét, áldását kértük harcaink elcsüggedésünk, elnyomatásaink nehéz éveiben, vagy balsors tépte évtizedeink alatt.

Ilyen Himnuszt tehát egyetlen európai nép sem mondhat magáénak, mint amilyet nekünk hagyott örökül a 33 éves Kölcsey, a szatmárcsekei szoba csendjében. A Nemzeti Múzeumban õrzött kéziratban csak egy-egy parányi javítás látható, tehát szinte ömlött a tolla alól e felséges 64 sor.

Sajnos mindmáig nem védi az Alkotmány nemzeti imádságunkat, pedig rátört a sorokra maga Rákosi is az 5o-es évek elején mondván: az mégsem lehet, hogy a dolgozó nép Himnusza, vagy bármely ünnepség az Isten nevével kezdõdjön. Alattomos terve céljából magához kérette Kodály Zoltánt azzal a felszólítással, hogy írjon másikat, a szocializmushoz illõt. Kodály rövid választ adott az élet és halál diktátorának. Ezt mondta: ahhoz sem hozzátenni sem abból elvenni nem lehet. Kodály a fejével játszott ebben a percben, de akkor Õ már Kodály Zoltán volt, a magyar zenekultúra és mûvelõdés világszerte megkérdõjelezhetetlen tekintélye.

Rákosi nem nyugodott. Illyés Gyulát is magához intette, aki akkor a költészet, a haladó magyar gondolkodás legnagyobb vezéreként volt számon tartva itthon is, külhonban is, különösen Franciaországban. Írjon egy új Himnusz szöveget, mondta Rákosi, majd keresünk hozzá zeneszerzõt. A felszólításra Illyés ennyit válaszolt csupán: meg van az már írva. Mondanunk sem kell: Õ is a fejével játszott.

Miért fontos ma, hogy a hamar árvaságra jutó, betegségekkel küzdõ, Kölcsey mit hagyott ránk e nemzeti imában?

Azért fontos, mert a Himnusz megírásának napját január 22.-ét 1989 óta a Magyar Kultúra Napjának mondjuk ugyan, ám a magyar mûvészetek, a kultúra a szemünk elõtt silányul el vagy hever romokban. Ez az állapot kiállásra, kitartásra s ha kell kiáltásra kell, hogy kényszerítsen minden jóérzésû, gondolkodó embert, a magyar értelmiséget pedig kötelezõen. Mert látható módon megszûnt a tudás, a kultúra, az ifjúság oktatása és az Istenhit közötti sok évszázados, megbonthatatlan egység. Ez, amit mondok nem vallási, még csak nem is vallásossági és még kevésbé templomi kérdés. Mert ott, ahol az iskolaügy, tehát a jövõ nemzedékének oktatása, nevelése csak tantervi, tantermi feladat vagy egyszerûen csak munka vagy pénzkérdés, – ott ezt az elsõ számú nemzeti feladatot elárulták!

OTT, ahol nem a magyar nyelv és történelem a legfontosabb tárgy, ott a jövõ sírját ássák a nemzetoktatást eláruló politikusok.

OTT, abban az országban ahol nem alapkérdés a kultúra minden szegletében az emberiség 3 ezer éves alapértéke: az igazság, a jóság és szépség ott, abban az országban hazárdjátékosok uralkodnak, akik a szexuális aberráció és a másság félmeztelenül vonaglóit vonultatják fel, a magyar világörökség csodálatos útján az Andrássy úton.

OTT, ahol iskolákat zárnak be, vagy sínket szednek fel politikai parancsra mindegy, hogy milyen indokkal ott, azokon a helyeken temetõk lesznek. Ha hagyjuk.

OTT, ahol oly módon bomlik fel rend, hogy tanárverést látunk a képernyõn, ott, a kisebbség törvénytelensége tobzódik a többség felett egy – állítólagos jogállamban. Olyan kisebbségé, amely a Kárpát-medencében az elmúlt 6 évszázad alatt nemhogy egy templomot vagy iskolát, de még egy önsegélyezõ alapítványt sem tudott létrehozni magának, legjobb szándékú vezetõinek erõfeszítésével sem.

OTT, ahol egy Magyar Bálint nevû, magát a kultúra és oktatás miniszterének mondó ember kijelentheti, hogy nem a tudás az elsõrendûen fontos az iskolákban, hanem valamiféle reformanyag ilyen-olyan elsajátítása ott a szellemi rókák garázdálkodnak a nemzet udvarán.

OTT, ahol a kabaréban téma lehet az úgynevezett buta paraszt nénikének öltözött férfi, ott ország-idegenek uralják a televízió és rádió stúdióit. Akik e hazában nyilvánvalóan, nem érzik jól magukat Ezt a gyalázatot nem követhetnék el büntetés nélkül egyetlen európai országban sem. Hogy ugyanis ostoba közröhej tárgyává tegyék az ország egyik nemzetmegtartó erejét a parasztságot.

OTT, ahol a tovább tanuló gyerek miatt a családoktól elvesznek és nem adnak nekik, ott szellemi tolvajok járkálnak közöttünk és a társadalom legfontosabb sejtje a család ellen intéznek, elõre megfontolt, sátáni támadást.

OTT, ahol az emelkedõ árak ellenére – lassan SEM tud szaporodni a családi könyvtár csak és kizárólag a CD-k és DVD-k, – ott már a globalizmus ütött tanyát. És úgy lesz, miként a globalisták szeretnék: lassan elvész a Pál utcai fiúk, a Robinson, Fekete István Tüskevára, Vörösmarty, Petõfi, Kölcsey, Arany költészete, Jókai száz meg száz felejthetetlen hõse. Ott apránként le lehet majd tagadni Móricz Zsigmondot, s hogy egyáltalán élt Gyóni Géza, Nagy László, Illyés Gyula, Sütõ András, Német László vagy Kányádi Sándor.

OTT, ahol az orvost, a rendõrt, a papot és különösen a pedagógust az éppen uralkodó hatalom nem fizeti meg kellõ megbecsülés mellett ott a nemzetet a tekintélynélküliség barbár útjára akarják lökni.

És cselédsorba a 21.-ik században.

Wass Albert írja: Ki bántja a magyart, Téged is üt. Nemzeted jussát, igazát védeni kötelességed. Csak úgy lesztek erõsek, ha megvéditek egymást. Mert bármelyik magyar vesztesége a Te veszteséged is.

Mert, ha nem így tesszük, úgy némaságunkkal és bénaságunkkal hitelessé tesszük valamennyi, galád mozdulatukat.

A Magyar Kultúra Napján, csodálatos nemzeti közbenjáró imádságunk születésének évfordulóján tehát szomorúsággal kell megállapítanunk, hogy:

Magyarország bajban van!

S legelsõül azért, mert 93 ezer négyzetkilométeres ország az egyetlen a világon, amely saját országával van körülvéve.

Magyarországot viharos, ám gyönyörû történelmével, máig példát adó kultúrájával, évszázadok óta a mai napig csodált mûvészetével – a jövõ magyar generációjának kell átadnunk.

Mert Magyarországot, a mi Hazánkat, csupán megõrzésre kaptuk elõdeinktõl.

Magyarországot tehát meg kell menteni!

Kölcsey szavaival kérjük ezt, Himnuszunk utolsó versszakával:

Szánd meg Isten a magyart, kit vészek hányának,

Nyújts feléje védõ kart tengerén kínjának,

Balsors, akit régen tép, hozz rá víg esztendõt,

Megbûnhõdte már e nép

A múltat s jövendõt."

Murányi László

Kelt, Adyligeten az Úr 2010-ik esztendeje Fergeteg / Január / havának 15-ik napján.

Elhangzott a dabasi Mûvelõdési Házban, 2010. január 22-én.

Nemzeti InternetFigyelõ

http://internetfigyelo.wordpress.com/2010/01/23/a-magyar-kultura-napja-187-eves-a-himnusz/