Melocco Miklós/...hogy aki nézi higgyen, hogy ez történet

Az õs Kaján

Duhaj legény, fülembe nótáz,
Iszunk, iszunk s én hallgatom.
Piros hajnalok hosszú sorban
Suhannak el és részegen
Kopognak be az ablakon.

Szent Kelet vesztett boldogsága,
Ez a gyalázatos jelen
És a kicifrált köd-jövendõ
Táncol egy boros asztalon
S õs Kaján birkózik velem.

Én rossz zsakettben bóbiskálok,
Az õs Kaján vállán bibor.
Feszület, két gyertya, komorság.
Nagy torna ez, bús, végtelen
S az asztalon ömlik a bor.

Ó-Babilon ideje óta
Az õs Kaján harcol velem.
Ott járhatott egy céda õsöm
S nekem azóta cimborám,
Apám, császárom, istenem.

Korhely Apolló, gúnyos arcú,
Palástja csusszan, lova vár,
De áll a bál és zúg a torna.
Bujdosik, egyre bujdosik
Véres asztalon a pohár.

„Nagyságos úr, kegyes pajtásom,
Bocsáss már, nehéz a fejem.
Sok volt, sok volt immár a jóból,
Sok volt a bûn, az éj, a vágy,
Apám, sok volt a szerelem.”

Nyögve kinálom törött lantom,
Törött szivem, de õ kacag.
Robogva jár, kel, fut az Élet
Énekes, véres és boros,
Szent korcsma-ablakunk alatt.

„Uram, kelj mással viadalra,
Nekem az öröm nem öröm,
Fejfájás a mámor s a hírnév.
Cudar álmokban elkopott
A büszke oroszlán-köröm.”

„Uram, az én rögöm magyar rög,
Meddõ, kisajtolt. Mit akar
A te nagy mámor-biztatásod?
Mit ér bor- és vér-áldomás?
Mit ér az ember, ha magyar?”

„Uram, én szegény, kósza szolga,
Elhasznált, nagy bolond vagyok.
Miért igyak most már rogyásig?
Pénzem nincs, hitem elinalt,
Erõm elfogyott, meghalok.”

„Uram, van egy anyám: szent asszony.
Van egy Lédám: áldott legyen.
Van egy pár álom-villanásom,
Egy-két hivem. S lelkem alatt
Egy nagy mocsár: a förtelem.”

„Volna talán egy-két nótám is,
Egy-két buja, új, nagy dalom,
De, íme, el akarok esni
Asztal alatt, mámor alatt
Ezen az õs viadalon.”

„Uram, bocsásd el bús szolgádat,
Nincs semmi már, csak: a Bizony,
Az õs Bizony, a biztos romlás.
Ne igézz, ne bánts, ne itass.
Uram, én többet nem iszom.”

„Van csömöröm, nagy irtózásom
S egy beteg, fonnyadt derekam.
Utolszor meghajlok elõtted,
Földhöz vágom a poharam.
Uram, én megadom magam.”

S már látom, mint kap paripára,
Vállamra üt, nagyot nevet
S viszik tovább a táltosával
Pogány dalok, víg hajnalok,
Boszorkányos, forró szelek.

Száll Keletrõl tovább Nyugatra,
Új, pogány tornákra szalad
S én feszülettel, tört pohárral,
Hült testtel, dermedt-vidoran
Elnyúlok az asztal alatt.

"Latinovits így mondaná:

Mit ér az ember, ha magyar Uram?"

Az érv:

hogy aki nézi

"Higgyen, hogy ez történet?
És e beszédet nem veszi
Egy õrült, rémülésteli,
Zavart ész meséjének?

Homo politicus

"Sokkal jobb megmondani valamit közvetlenül,-mint ájult csendben-marxista módon -hallgatni."

-az enyhült, butult, " lágy" diktatúráról,aminek szüksége volt Bartók és Derkovits Kossuth -ról elnevett -posztumusz dijára

arról, hogy Rákosi himnuszt akart iratni Illyés Gyulával

Kodály : -Nem lesz új himnusz!

-Miért?

-Mert jó a régi"

-arról, hogy a diktatúrának "le kellett nyelnie ,hogy vannak szobrászok, zenészek-

Arról, hogy

"nem létezõ kérdést ne tegyünk fel!"

Merthogy magyar nyelven beszélünk.

"Látom a fertõzésüket itt jelen."

"Nem lehet függetlenül élni, a butaság nagyobb veszély, mint a hazugság, mert hazudozni nagyon intelligensnek kell lenni."

"A szót és a fogalmat ismerni."

Szörnyû idõ, szörnyû idõ!
S a szörnyüség mindegyre nõ.
Talán az ég
Megesküvék,
Hogy a magyart kiirtja.
Minden tagunkból vérezünk
Hogy is ne? villog ellenünk
A fél világnak kardja.

És ott elõl a háború
Csak a kisebb baj; szomorúbb,
Mi hátul áll,
A döghalál.
Be kijutott a részed
Isten csapásiból, o hon,
Folyvást arat határidon
Két kézzel az enyészet.

Egy szálig elveszünk-e mi?
Vagy fog maradni valaki,
Leirni e
Vad fekete
Idõket a világnak?
S ha lesz ember, ki megmarad
El tudja e gyászdolgokat
Beszélni, mint valának?

S ha elbeszéli úgy, amint
Megértük ezeket mi mind:
Akad-e majd
Ki ennyi bajt
Higgyen, hogy ez történet?
És e beszédet nem veszi
Egy õrült, rémülésteli,
Zavart ész meséjének?

/Petõfi utolsó verse