Vígasztaló síró embereknek

Sinka István:

VÍGASZTALÓ SÍRÓ EMBEREKNEK

Óh, sírj csak magadnak
ember, ki égi szándékú voltál
egykor, s csillag nevetett rád és rózsa
és szabadság, de te önmagadat dobtad oda rabnak
a föld ködjébe, hol sárból rakott oltár
fölött úszott a lelked, vitte az ábrándok hajója,
az álom, mi összetörött mindíg s a káprázat tengerén
elsülyedt: zátony volt ott, hol a vasszínû mennybolt áll
és megsemmisült szivárvány és nem teljesûlt remény.

Óh, sírj csak magadnak,
miként a sárga erdõ õsszel,
ha elszáll belõle a sok csicseri madár,
mint kavicsain patak sír, ha vizei elapadnak,
és mint nemzet sír a csatát vesztett hõssel
együtt, ha körûl az égig a romlás füstje száll.
Sírhatsz már, mindegy, ó: embernek hazája
a föld, a temetõ, mi tele van ismerõssel,
s azok közé hull csak könnyednek violája.

Rózsa nevetett rád? és szabadság? és csillag?
S nem lett belõle más, csak földi ügy,
halott kavargás, mirõl az Idõ beszél,
elébed tartván tükrét összetört álmaidnak.
Csillag és szabadság! A földön mindenütt
arról beszélnek, ahol csak ember él.
Tarts velük te is, s megnyugszol egyszer,
ha kipattan majd a nagy világrügy,
a mosoly, s csillagaiddal együtt azt is ringatja a tenger.

1957 január