POLGÁRI vagy PÉNZDEMOKRÁCIA. II. rész

POLGÁRI vagy PÉNZDEMOKRÁCIA. II rész

Néhány hozzám érkezõ levél megkifogásolta az elsõ résznek is a címében szereplõ „pénzdemokrácia” szót. Egy „filozófus” például lemarházott, s ezt írta: „polgári demokrácia van, de pénzdemokrácia nincs.” Nos, szerintem viszont a polgári demokrácia az, ami ma nem létezik Magyarországon. (Bár sokan reménykednek abban, hogy a 2/3-ad visszaadja a számunkra)

A pénzdemokrácia létét viszont mindannyian érezhetjük a bõrünkön, akik még megõriztünk valami keveset józan eszükbõl, s nem álltunk be a jelen államainak tevékenységét alapvetõen befolyásoló pénzkartell - elvtelen kiszolgálásába.

Nézzük mit is olvashatunk ez ügyben a magyarnak nevezett, „polkorrekt” oktatásügy tankönyveiben a polgári demokráciáról:

„Demokráciáról, egy adott országon belül akkor beszélhetünk, ha ott érvényesülnek az alkotmányosság klasszikus alapelvei:

• A hatalommegosztás elve: érvényesül az államhatalmi ágak megosztása és elválasztása (törvényhozó, végrehajtó, bírói); ehhez a modern demokráciákban egyre több sajátos intézményt hoznak létre (alkotmánybíróságok, ombudsmann).


• A népszuverenitás elve: az állami fõhatalom forrása a nép (képviseleti és közvetlen demokrácia).


• Megvalósul a törvények uralma: a jogrendszer alapja az alkotmány, amelyet minden állampolgárnak és társadalmi szervezetnek tisztelnie kell (jogbiztonság).


• Az emberi jogokat az állam elismeri és biztosítja.


• Törvény elõtti egyenlõség: a jogrendszer tiltja a negatív diszkriminációt, az alkotmány intézményesen védi a kisebbségeket.

A ma is érvényben levõ polgári alkotmányt 1989. október 23-án hirdették ki, ettõl a naptól tekinthetõ Magyarország alkotmányos demokráciának; parlamentáris kormányrendszer jött létre.”

Mindezen szépnek látszó elvekkel szemben az a helyzet, hogy:

- a hatalommegosztás elve nem érvényesül!

Hiszen a hatalommegosztás elve eredetileg azt jelentette, hogy az állam funkcióit a törvényhozás, a végrehajtás, az igazságszolgáltatás szerint kell meghatározni, s az egyes funkciókat más-más szervezetekre, személyekre kell bízni azért, hogy ne jöhessen létre hatalom koncentráció - egyes szervezetek vagy személyek kezében. A mai állítólagos demokráciákban pedig a gyõztes párt vagy pártszövetség minden hatalom felett rendelkezik, hiszen az alsóházi pártképviselõk választják meg az igazságszolgáltatás, illetve a végrehajtás vezetõit – akik az õket megválasztó párt érdekében tevékenykednek!

A modern alkotmányokban ma már nemcsak a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalommal kell számolni, megjelentek más alkotmányos hatalmak is, mint például az alkotmánybíróság. Az AB minden tagját a már említett pártfegyelemre szoktatott pártképviselõi kör választja, s így nem valószínû az ellenszegülés.

A helyi és területi önkormányzatok az uralkodó értelmezés szerint: olyan jelentõs autonómiával rendelkeznek, hogy sokan külön hatalomnak tekintik azokat. Csakhogy a központi hatalom kezében van a kasszakulcs, s így rövid „pénzpórázon” vannak az önkormányzatok még ott is, ahol nem pártszínekben indult személyek váltak az önkormányzat tagjaivá és vezetõjévé.

- a népszuverenitás elve sem érvényesül!

Hiszen az Alkotmány nem szabályozza a népszavazásra bocsátandó kérdéseket! Semmilyen hatásköri szabállyal nem pontosítja a népszuverenitás konkrét gyakorlását az Országgyûlés és a népszuverenitás teljességének birtokosai - a népszavazásra jogosult választópolgárok - között. Az ál-alkotmány, tehát az 1949.XX.tv. 19. § (5) bekezdése (bár ezt a pontot már törölték) a népszavazás intézményének teljes körû szabályozását a megválasztott képviselõkre bízta, akik viszont „vezényszóra” szavaznak igennel, vagy nemmel az egyes kérdésekben, tehát nem saját lelkiismeretük, hanem a pártfegyelem szerint. Ráadásul ha „kiszavaznának”, még pénzbüntetést is kell fizetniük a népképviselõnek álcázott pártképviselõknek. (nesze neked népképviselet és népszuverenitás!) Az már csak hab a tortán, hogy az ál-alkotmány ezzel az alsóházi pártképviselõkre bízza, hogy mely körben enged teret a népszavazás útján történõ hatalomgyakorlásnak. (erre szoktuk mondani, hogy kecskére bízták a káposztát!)

Az Alkotmánybíróság 1993. (I.22) határozatának 2. bekezdése pedig az alábbiakat tartalmazza: „A népszuverenitásból fakadó jogoknak mind az Országgyûlés, mind népszavazás útján történõ gyakorlása csak az Alkotmány rendelkezéseinek megfelelõen történhet. A népszavazásra bocsátott kérdés nem foglalhat magába burkolt alkotmánymódosítást.” Márpedig ennek az értelme éppen szembe megy az ál-alkotmány 2§ (2) bekezdésével: „A Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást választott képviselõi útján, valamint közvetlenül gyakorolja.” Es itt van a lényeg! Hiszen ha minden hatalom a népé, s a képviselõi hatalom így csak származékos, akkor milyen indokkal lehet kizárni a népet az alkotmánymódosításból?

• megvalósul viszont a pártképviselõket vezénylõk törvényalkotási uralma!

A mai jogrend alapja ugyanis nem a magyar történeti alkotmány, hanem az a törvénytelen törvény, amelyet 1989. XXXI. tv alakított át még az MSZMP korszákban, amikor sem a törvénytelen országgyûlésnek, sem a senki által fel nem hatalmazott „kerekasztalnak” semmiféle legitimitása nem volt! Ezek után azt gondolni, hogy ezen ál-alkotmányt nem csak éppen eltûri a hagyományos közjogi gondolkodástól megfosztott jogászság és a 45+20 éves agymosáson átesett magyar társadalom, az egyenesen naivitás. A törvény tisztelete persze nagyon mélyen él a magyar társadalomban, de még ennél is mélyebben él az igazság tisztelete, amely ellentmond azon az ál-törvények uralmának, amelyek napi politikai érdekbõl születnek, s nem a magyar közjogi gondolkodás termékére, a történelmi alkotmányra épül. Ráadásul addig nem is lehet itt sem jogról, sem jogbiztonságról beszélni, amíg a Rákosi-kádár rendszerrel jogfolytonos az állam, és nem a történelmi magyar államok ezer éves sorozatával.

- Az emberi jogokat az állam valóban biztosítja, de csak papíron!

A gyakorlatban azonban még az 1628-as angol – Petition of Right – sem érvényesül, bár azt az ENSZ: Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatába is felvették, s lényege, hogy törvényes ítélet nélkül senkit ne lehessen letartóztatni, illetve bebörtönözni. Márpedig Budaházy Györgyöt a mai napig politikai fogolyként tartják fogva úgy, hogy ellene semmiféle konkrét bizonyítékot nem mutattak fel, s éppen Õ volt az, aki a legerélyesebben fellépett a választási csalók szocialista rablóbandája ellen, tehát a Fidesznek erkölcsi kötelessége lenne a vele szemben folyó törvénytelenséget mielõbb felülvizsgálni!

- A törvény elõtti egyelõség problémája is kétes!

Ha ugyanis törvény elõtti egyenlõség van, akkor nemcsak a negatív, de a pozitív megkülönböztetést is szigorúan kellene tiltani. Hiszen ha valakit pozitíven megkülönböztetnek, az a többiek számára negatív megkülönböztetés! A kisebbséget úgy is lehet gyámolítani, hogy azzal ne ártsunk a többségnek, s fõleg ne csináljunk fából vaskarikát! Mert vagy egyenlõség van, vagy megkülönböztetés? A kettõ egyszerre lehetetlen!

Végül, jöjjön pár gondolat a pénzdemokráciáról:

A jelenlegi globális pénzrendszerben a bankok teljesen kivonták magukat az állami ellenõrzés alól. Mert sem a bankfelügyelet sem, a kormány vagy az Országgyûlés nem ellenõrizheti õket behatóan, hanem maguk ellenõrzik saját tevékenységüket. (állam az államban?) A világ pénzrendszerét egyébként is egy óriási hazárdjátékot mûködtetõ kaszinóvá változtatták, amelyben ott ülnek a spekulánsok a félkarú rablók mellett, vagy törvényes korlát nélkül tesznek fel óriási – de valójában csak elméletben létezõ – pénzeket a rulett asztal nyerõnek tûnõ mezõibe.(a hazai magánnyugdíj-intézetek is ebben a kaszinóban játszottak)

A „polkorrekt” közbeszédben, sõt a „tudományos közgazdaságtanban” erre mondják azt, hogy: ez egy tudatlan ember összeesküvés-elméleti fejtegetése. Viszont a gyakorlatban pontosan ez zajlik, ha egy kicsit le is egyszerûsítettem, de sajnos megfelel a valóságnak. A „buborék” teremtõ bankszféra ugyanis az elektronikus tõzsde-piacon kezdte a tevékenységét és kb. 2000-tõl folyamatosan pumpálta a „buborékokat”, viszont az elsõ nagydurranás a másodlagos jelzálog-hitel válság kezdete volt, amikor sok millió nyugdíjas pénzét tüntették el úgy, hogy értéktelen pénzügyi termékeket kreáltak a jelzáloghitelekbõl, s azokat adták el a nyugdíjintézeteknek úgy, mint jó minõsítésû befektetések.

Ezek a „buborékjátékosok” persze nem a legfelsõbb pénzkaszt tagjai voltak, hanem olyan „kiképzett” személyek, akik a banki pénzspekuláció virtuális valóságával tisztában vannak. Õk részben ellenõrizetlenül szabad kezet kaptak a forgalomban érdekelt fõnökeiktõl, részben a szabadkõmûves pénz-elitnek a politikai tevékenységét és a pénzmultiplikátor mûködését is kiismerve úgy érezték, hogy ha legfelül szabad harácsolni, akkor nekik miért ne lenne az? Azt gondolták: ha létezik a demokrácia, akkor az Õ számukra is mûködjön egy kicsit ez a csodamalom. S éppen a kreatív pénzügyi technika adta meg a lehetõséget számukra, hogy a saját (a tulajdonosi bankárkaszthoz képest kicsiny) hasznukra is alkalmazzák a felismert pénzdemokrácia elõnyeit.

Az általuk kidolgozott ún. kreatív-technikák tették lehetõvé a hitelkockázati ügyletekkel való spekulációkat. Az ún. CDS-ügyletek (credit default swap) lényege, hogy a kölcsönök esetén mérlegelni lehet, hogy mekkora visszafizetés és nem fizetés kockázata a hitelnek. Ez adott lehetõséget a hitelkockázat-csereügyletek önálló pénzügyi termékké válásának, s így jelentek meg a pénzpiacokon, ahol nemcsak személyek, cégek, de államok is vehetnek fel hitelt, illetve vásárolhatnak ilyen kreatív papírokat. A hitelkockázat mérésére, jöttek létre a profi hitelminõsítõk. Mivel a hitelkockázat maga is termékké vált ezzel is kereskedni kezdtek. S mivel nagy az Isten állatkertje, s bizonyos csoportoknak teljesen mindegy volt, hogy mivel kereskednek, csak lehessen eladni és venni, így a jövõbeni várható piaci ár jelenítette meg a rulettasztal, piros-fekete mezõit, sõt a 36+0 számokat is. Néhány esztendõ alatt azonban olyan nagy lett a „játék” közben a buborék, hogy bár sokan kerestek vele hihetetlen összegeket, de az anyagmegmaradás törvénye itt is érvényes, hiszen a nyereményeket valakik elbukták. Amikor 2008-ban elérte a már kezelhetetlen 700-750 trillió dollárt a lufi, akkor kidurrant. Az ezt követõ „segélycsomagok” egyértelmûen bizonyítják, hogy a lufi mesterséges volt, s nem összeesküvés, hanem egy újszerû, de nagyon alapos költségvetési leszívás volt a liberális pénzdemokrácia bankárkasztjának a végsõ terve. (közben persze tesztelték a tudatállapotunkat!)

- A pénzdemokrácia Magyarországa.

A spekulációs folyamatoknál (amint azt fentebb írtam) létezik egy hitelkockázati besorolás, ami meghatározza, hogy egy-egy országba mekkora kockázati felárral áramolhat a pénz. Varga István, a Magyar Adófizetõk Országos Szövetségének alelnöke szerint felesleges volt a számunkra a 25 milliárd dolláros IMF-hitel. Elõször azért, mert valószínûleg ezzel a hiteltechnikával szeretné kimenteni a nemzetközi spekulatív tõke azt a nyereségét (kb. 6000 Md) az országból, amit pl. a lakáshiteleket törlesztõ magyar állampolgárok fizetnek. Az IMF-hitel ugyanis nem szolgálja a vállalkozásokat és a lakosságot, nem munkahelyeket hozzanak belõle létre, nem bõvítik vele a fogyasztást, tehát ezzel nem élénkül a gazdaság! De nem szolgálja az államot sem, hiszen az állam nem használhatja fel beruházásokra, fejlesztésekre vagy a vállalatai feltõkésítésére. Ezt a pénzt az állam a Nemzeti Banknál tartja tartalékban, és azt a célt szolgálja, hogy ha a Magyarországon jelenlévõ külföldi tõke távozni akar, akkor elegendõ devizát találjon „raktáron”, amire átváltja a forintban szerzett jövedelmét.

Nem tudom, hogy szükséges-e további hazai-külföldi példákat felsorolni a pénzdemokrácia létére, de egy biztos: ma annak demokrácia ez a rendszer, aki húsz évvel ezelõtt még a népidemokráciát magasztalta, s a proletárdiktatúrát védte szóval vagy fegyverrel. Ma ez úgy néz ki, hogy aki a pénzdiktatúrát magasztalja, az a vélemény-diktatúrát védi szóval és fegyverrel, vagy pénzzel!

Szeged, 2011-01-25 BG