Görög privatizáció, dereguláció és liberalizáció következik?

Görög privatizáció, dereguláció és liberalizáció köv.?

„Ó, boldog Magyarország! Csak ne hagyja magát félrevezetni már!” /Dante

(Privatizáció: az állami vagyon magánosítása/ dereguláció: a szabad vállalkozás és áruforgalom segítése az „túlszabályozás” vagy védelem leépítésével/ liberalizáció: a kereskedelem túlzott kötöttségeinek feloldása, ezzel az állam szerepének jelentõs csökkentése a gazdaság szervezésében és az ellenõrzésben.

E három címszó érthetetlen lenne a jogfolytonossággal rendelkezõ Magyarországon, mert a történelmi magyar államok sorában régóta nem volt olyan, ahol létezett volna pl. állami vagyon, hiszen az a közösségé és a nemzet mindenkori tagjaié volt, nem az államapparátusé, vagy a királyé. )

A görög adósságterhek „nagylelkû” csökkentése után jelentõs életszínvonal-esést kell keresztül vinnie majd az új választásokon kikristályosodó kormánynak. A „hivatalos” vélemény szerint a szigorú költségvetési politika és a privatizáció, dereguláció és liberalizáció a megoldás a görögöknél. Ugye milyen ismerõs ez nekünk? Az utolsó MSZMP kormány adta ki ezt a hármat irányelvként a nyolcvanas évek közepén-végén: privatizáció, dereguláció és liberalizáció! Ám a nemzetgazdaságról, a lakosság életkörülményeirõl semmi, mert a pénzmanipuláció haszonélvezõinek érdekei írják felül a nemzeti gazdaság és társadalom érdekeit. Szögezzük le, hogy ez nemcsak a görögökrõl szól, hanem rólunk és az egész emberiségrõl!

Folyamatosan arról hallottunk a hírekben, hogy Görögországban nincs munkafegyelem, de van jutalmazás azért, ha valaki pontosan érkezik a munkahelyére. A nyugati sajtó – különösen a német és francia – arról cikkezett, hogy a teljesítmények nincsenek arányban a bérekkel, s így jogos a bérek csökkentésének igénye, a szociális juttatások kurtítása.

Mi magyarok azonban pontosan tudjuk, hogy a bennünket lenácizó és rasszizmussal vádoló nyugati sajtó milyen érdekeket szolgál és így mennyire lehet hiteles amit állít, illetve mennyire „színház” az egész.

Szerintem a tõkeérdekek iránt szervilis és libertinus hazugságáradat azért színezi így ki a helyzetet, hogy elterelõdjön a figyelem a lényegrõl, azaz Görögország „áldozati bárány” szerepérõl. E „kultúra” - mely a pénzmanipulációs világ sajátja - nem is tud elképzelni más megoldást Görögországnak, mert szerinte annak bérbõl, nyugdíjból, segélybõl élõ lakosainak bármilyen áron, de meg kell menteniük az eurózónát! Nem érdekli a pénzmanipulációs világot az, hogy milyen áldozatok árán fog ez megtörténni, mert õk el vannak szánva a végsõkig. Mindez egy olyan kifacsart és embertelen gondolkodási struktúra eredménye, amelynek semmi köze az ókeresztény erkölcsök és fõleg a keresztény kamattiltás egykori világához, amely már csak elvétve érvényesül a muszlim világ egy-két országában.

Tekintsük át a görög helyzetet, amely szerintem csak az eurózónából való kilépéssel lenne képes rendezõdni pár nehéz esztendõ alatt, ám ha az EU – tanulva az USA hatalmi tapasztalataiból – fel fog lépni mint Európa csendõre, s megakadályozná zsarolással, fegyveres megszállással vagy gazdasági blokáddal ezt a kilépést, akkor egy permanens válsággóc és a „piacokat elbizonytalanító” hivatkozási alap lenne. Sajnos azonban a pénzmanipulációs világ mindkettõben érdekelt, s így nehéz eldönteni, hogy mit fog lépni!

Látszatra ugyanis a magánhitelezõkkel lefolytatott adósságcserében a nagyszerû engedményeket kapott Görögország. Viszont egyrészt az ún. magánhitelezõi a világ leggazdagabb pénzügyi rétegébõl kerültek ki zömmel, s a nagyon kockázatosnak mondott görög államkötvények hatalmas hozamait biztosítva áttestálódott a nyereség egy teljesen biztonságos zónába – nevezetesen nem a hazai jognak megfelelõ kötvények lettek kibocsátva, hanem az angol jog alá esõk, így átválthatatlanul, euróban fennálló tartozás keletkezett. Ezzel az országot még szorosabban láncolták az eurózónához, mert a kilépéssel járó valuta-leértékelõdés hatalmas mértékben növelné meg a görög államadósságot. Ezzel az eurózóna elhagyása úgy megnehezült, hogy csak egy forradalmi kormány lesz képes azt felvállalni. (Lehet, hogy ez is a céljuk? Hiszen Európában már igen régóta nem volt „polgárháború”, pedig a globalista tõkésvilágnak arra nagy szüksége lenne a nyomorgók fékentartása okán és a fegyverkereskedelemnek, sõt a média figyelemelterelésének is nagyon jól jönne a lehetõség.)

Görögországot tehát 2012 márciusában nem megmentették, hanem az adósságcsapda fedelét zárták rá újra, s szerintük végleg. A görög válság persze nekünk is figyelmeztetés, hogy ne nagyon ugráljunk, mert megüthetjük a bokánkat. A pénzügyi válságok ugyanis nem csak egyszerûen a költségvetési hanyagság következményei, hanem a korlátlan tõkefelhalmozás világméretû válságáé. Ezt a tényt azonban a bankárkaszt által pórázon tartott média nem hajlandó közkincsé tenni, sõt arról sem nagyon értekeztek eddig, hogy a gyengébb versenyképességû gazdaságok számára az euró bevezetése könnyen tragédiát okozhat. Különösen akkor következhet ez be, ha a centrum országok karvalytõkéje még rá is repül egy periférián lévõ ország gazdaságára, amit az EU, IMF, Világbank még segít is. Az a téveszme, amely követeli a bérek GDP-bõl való részesedésének leszorítását a tõke „versenyképességének” visszanyerése céljából, már alaposan leleplezõdött, de mindezt a bankárkaszt nem hajlandó tudomásul venni. Az a tény, hogy a kormányok megszorításai visszafogják a fogyasztás-termelés kettõsét, szinte tabu a közgazdasági megmondóemberek számára, bár ez olyan evidens, hogy legtöbb televíziós beszélgetésben – ami valójában a globalizmus reklámfilmje – valójában alaposan félremagyarázzák a helyzetet, vagy kerülgetik a témát, mint macska a forró kását.

Bevallhatjuk, csak azért nem Magyarország lett a leglátványosabb áldozata a globalista mészárosoknak, mert szerencsére nem léptünk be az eurózónába! (Emlékezzünk csak arra, hogy a teljes politikai osztályunk ácsingózott az euró után!) Ám a szerencse mellé, át kellene újra gondolnunk az õsi, népi tudást és bölcsességeinket. (Pl.: Csak addig nyújtózkodjunk ameddig a takaró ér, s aki nem dolgozik, az ne is egyék!) Ha ezt hamarabb magáévá tette volna a magyar lakosság, akkor valószínûleg nem következik be annak az orbitális csalássorozatnak a lehetõsége, melyet devizaalapú hitelnek nevez a közbeszéd hazánkban.

A magyarságnak most a túlélés már kidolgozott módozatait kell a gyakorlati megvalósítás útjára terelni, s lokálisan a legteljesebb közösségi együttmûködést megvalósítani a társadalmat szétaprózó és az embereket egymással szembe fordító törekvésekkel szemben. Fel kell ismerni, hogy most lesz a legnagyobb szükség az alkotó, termékeny, ötletes gazdasági megoldásokra, valamint az õseink által mintaként felmutatott erkölcsös életre. Mindezt persze nem az „aranyborjú” imádat keretein belül, hanem a józan magyar paraszti ész szemszögében kell vizsgálnunk! Aki nem szeretne a nemzetközi karvalytõke áldozataként az alacsony termelési költség, vagy a további adósságcsapdák egy-egy statisztikai eleme lenni, annak fel kell építenie a saját és a közösségének a megélhetési, vagy legalább a részleges önellátási programját. Erre elsõsorban a falvak lakói képesek, de a városokban is szükségessé válnak az egyre emelkedõ költségek csökkentésére irányuló új megoldások.

Szerintem vigyázó szemeinket Görögországra kell vetnünk, mert sokban függ attól a jövõnk, hogy õk milyen megoldásokat fognak a globális tõkével szemben felmutatni országos és hétköznapi szinten. Mindez persze egyetlen esetben lenne felesleges: ha az EU gyökeres változáson menne keresztül, s felhagyna a nemzetközi bankárkaszt szolgai támogatásával, s inkább az emberek, a választópolgárok felé fordulna. Ez a lehetõség azonban egy olyan intézményrendszernél, amelyet éppen az említett bankárkaszt hozott létre, majdnem a lehetetlen kategóriájába tartozik. Mert ne feledjük, hogy a görögök most újabb kb. 33 milliárd euróval növelték eladósodásukat az eurózóna, s az IMF felé. Ez pedig tényszerûen belebetonozta õket abba a helyzetbe, ahonnan csak a beton feltörésével szabadulhatnak!

Ha azonban a címben szereplõ három irányelvet fogják követni, s eladják nemzteti vagyonukat, termelõ vállalataikat, felszámolják belsõ, hazai árútermelést, s az azt forgalmazó kereskedelmüket sõt még a szigeteiket is eladják, akkor nekik még arra sem nyílik majd lehetõségük, hogy hivatkozzanak a Nagy Lajos királyunk által a szokásjogból a törvény kategóriájába lerögzített õsiség (aviticitas) elvére. Ilyenkor látszik meg az, hogy mennyire nem létezi európai kultúra, hiszen minden ami érték itt, az nem Európa terméke, hanem a suméroktól, szkítáktól, hunoktól, etruszkoktól származó.

Szeged, 2012-05-16 Dr. v. Bene Gábor S.