A lengyel-magyar barátság nem tegnap kezdõdött....

Manapság ismét egyre több szó esik a hagyományos lengyel-magyar barátságról. Aktualitást ad ehhez a lengyelek baráti kiállása az EU (és a világ) által igaztalanul szorongatott magyar nemzet és nemzeti kormány mellett, de más példákért sem kell sokat gondolkodnunk. Itt van a március 15-i újfent létrejött Békemeneten a személyes lengyel részvétel, s nem is kis létszámmal. És akkor nem is szóltam a különbözõ politikai fórumokon való kiállásról.

Tudni kell, azonban, hogy a két nép barátsága nem csak a közismert, s még falusi csapszékekben is fel-felcsendülõ nótából, a „Lengyel-magyar két jó barát, együtt harcol, s issza borát…” fakad, annak történelmi gyökerei vannak. Anélkül, hogy a régmúlt századok eseményeit fürkészném, hadd soroljak fel néhány eseményt az általunk is belátható, helyesebben többé-kevésbé ismert történelmi múltból.

Március 15-e közelségébõl nézve a világot, szabadjon emlékeztetni mindenkit arra, hogy az 1848. március 15-ét követõen kibontakozó szabadságharcban nem kevés lengyel vett részt, közkatona és elismert katonai személyiség egyaránt. Dembinszky (eredeti írásmóddal: Henryk Dembiñski), Bem József (eredeti írásmóddal: Józef Zachariasz Bem) tábornokok nevei nem csengenek ismeretlenül a magyar társadalom fülében, különösen, ha a Denbinszky utcában, vagy a Bem József téren járnak, s egy kicsit is elgondolkodnak a közterületek névadóinak 1848-49-es tevékenységén. A Bem-tér 1956-os történetét már nem is említem.

De vannak, elsõsorban a XX. század történelmének olyan mozzanatai, melyekrõl hajlamos elfeledkezni a megélhetési gondjaival küszködõ ember, s noha több forrásból is hallott a „Mond el gyermekeidnek…” kezdetû felszólításról, legtöbbször nem is tudja, mit kell elmondania. Az alábbi sorok elsõsorban nekik szólnak.

1920. augusztusában Magyarország (helyesebben a Magyar Királyság) már két hónapja túl volt a Nagy-Trianon-i békediktátum aláírásán, melynek lélekölõ hatása csak késõbb derült ki igazán, s melynek utókövetkezményei ma is hatnak a határokon belül, s azokon kívül élõk lelkiségére, tudatára. Az 1700-as végének szétdarabolását nyögõ, 1918-ban frissen újjáalakult Lengyelország is nagy bajban volt. A Szovjet-Oroszország nem a békeharc zászlaja alatt harcoló Vörös Hadserege Mihail Tuhacsevszkij (egy volt cári tábornok!) vezénylete alatt Varsó elõtt állt, s a gyõzelem neki volt kecsegtetõbb. A lengyel seregek, melyeket Józef Pi³sudski vezetett, Varsó elõtt rendezkedtek be védelemre, de komoly fegyver és lõszerhiánnyal küszködtek. A magyar kormány, gróf Teleki Pál elsõ kormánya, segítséget nyújtott a lengyel seregeknek. Húsz, más becslések szerint huszonkét millió (!) gyalogsági töltényt indított útnak a szorongatott lengyel seregek felé. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az ugyancsak frissen alakult Csehszlovák állam nem engedélyezte a fegyverszállítmány területükön való áthaladását, s ezért a tranzakciót román területen (!) keresztül kellett, kerülõvel, végrehajtani. Nem kis mértékben ennek a szállítmánynak köszönhetõen a lengyelek gyõztek Varsó elõterében, megállították Tuhacsevszkij eddig gyõzelmet-gyõzelemre halmozó Vörös Hadseregét.

Lengyelország megmenekült, s megmenekült egész Európa! Történészek állítják, hogy Pi³sudski Varsó elõtti gyõzelme, mely magyar segítséggel született, jelentõségében vetekszik Martell Károly 732-es Poitiers-i mórok felett aratott gyõzelmével. Martell Károly gõzelme nélkül lehet, hogy a párizsi Sorbonne egyetemen arabul tanítanának, s Pi³sudski gyõzelme nélkül Nyugat-Európa az orosz nyelv rejtelmeivel ismerkedne. Ki tudja?

De a történelem, mint tudjuk, ismétli önmagát. Eljött 1939. tavasza, amikor ismét lett közös a lengyel-magyar határ. Elfakult, elmosódott képek mutatják azt a boldog pillanatot, amikor a magyar s a lengyel katona igazi bajtársi kézszorítással üdvözli egymást a létrejött közös határon. Közös határon, melynek jelentõsége 1939. szeptemberében domborodik ki igazán. Amikor a második gróf Teleki Pál kormánya nemet mer mondani arra a német követelésre, hogy a Lengyelország ellen szeptember 1-én megindult Wehrmaht támadás támogatására német egységek kelhessenek át magyar területen, s fogják harapófogóba az amúgy is hátrányban lévõ, s az angol-francia (elmaradt!) támogatásban bízó lengyel hadsereget. Magyarország ekkor nemet mond a német kérésnek, majd megnyitja a nemrég létrejött közös lengyel-magyar határt, hogy azon keresztül nemre, korra, vallásra való tekintet nélkül befogadjon mindenkit, aki oltalomra szorul. A kormánybiztosnak kinevezett id. Antall József és páter Varga Béla mindent megtesz a lengyel (és francia!) menekültek támogatására: a kormányülés rendszeresen foglalkozik a menekültek elhelyezésével, anyagi javaik biztonságba helyezésével, ellátásával, a gyerekek oktatásával. Csak példaként említeném a Balatonboglárt, ahol jelentõs menekülttábor mûködik, a lengyel menekültek számára gimnázium jön létre. Mindezt teszi az anyagiakban nem bõvelkedõ (ma: fasiszta, kirekesztõ!) Magyarország!

S végül, de nem utolsósorban, itt van 1956, mely forradalomból gyökerezteti magát a mai magyar demokrácia. Azt hiszem, nem igényel különösebb magyarázatot az, hogy 1956. október 23-a délutánján miért a Bem szoborhoz vonultak a tüntetõk, s robbant ki az, amitõl megremegett a kommunista rendszer.

Nagyon remélem, hogy a Lánc-hídon át vonuló, s a magyarságot támogató jelszavakat skandáló lengyelek emléke sem múlik el nyomtalanul.

Úgy legyen! Dobai Miklós