Egymásra mutogatnak a csicskások!

Egymásra mutogatnak a csicskások!

Bevallom kissé ideges lettem, amikor végig olvastam a Nagy bankrablás címû Index-cikket, mert éppen azokat a lózungokat csempészte bele a szerzõ, amelyekrõl már régen kiderült hamis voltuk. Persze mit is várt az ember a bankárkaszt kiszolgáló személyzetének egy tagjától, aki rettenetesen okos és sikeres ?

Nos, a családi háttér némi magyarázatot ad arra, hogy írását górcsõ alá veszem:

„A Berzeviczy és a legõsibb Árpád-kori nemesi család, az Ostffy ág leszármazottja. A család hét generációja kilenc országgyûlési képviselõt és minisztert adott az országnak. Felmenõi között olyan mûvészek, politikusok és tudósok vannak, mint Szinyei Merse Pál, Trefort Ágoston és Szalay László. Ükapja, Dr. Berzeviczy Albert a századforduló kiemelkedõ egyénisége, a parlament elnöke, a Tisza-kormány kultuszminisztere, a Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Olimpiai Bizottság alapító elnöke. Édesapja, Szalay-Berzeviczy Gábor 1990 és 2006 között az SZDSZ országgyûlési képviselõje, valamint a Medgyessy-kormány gazdasági minisztériumának politikai államtitkára volt. Õ maga Kuvaitban, majd Isztambulban folytatott tanulmányok után 1999-ben szerzett pénzügy szakos közgazdász diplomát a Modern Üzleti Tudományok Fõiskoláján, majd 2000 és 2002 között a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem nemzetközi üzleti és gazdasági kapcsolatok szakirányon másoddiplomázott. Angolul és németül beszél 1990-tõl a Budapest Bank munkatársaként közremûködött a pénzintézet értékpapír-letétkezelési üzletágának kiépítésében, majd 23 évesen annak vezetõje lett. 1999-tõl az UniCredit Bank ügyvezetõ igazgatójaként folytatta pályafutását. 2009-ben a milánói székhelyû UniCredit Group megbízta a teljes bankcsoport globális értékpapír-piaci üzletágának vezetésével. 2004-ben a Budapesti Értéktõzsde (BÉT) elnökének választották. A vezetése alatt a BÉT egyesült a Budapesti Árutõzsdével miközben a kormány számos a tõzsde által elõterjesztett piacélénkítõ intézkedést léptetett hatályba. Nevéhez kötik a magyar nyugdíjrendszer negyedik pillérének, a Nyugdíj Elõtakarékossági Számla (NYESZ) rendszerének 2006-os bevezetését Még ugyanabban az évben elsõ magyarként beválasztották a Federation of European Securities Exchanges (FESE) igazgatóságába. Tõzsdeelnökként a magyar tõzsde függetlenségéért és a partnerségen alapuló közép-kelet-európai tõzsdeintegrációért küzdött, a pozícióból azt követõen távozott önként, hogy 2008 júniusában a Bécsi Értéktõzsde többségi tulajdont szerzett a BÉT-ben. A híradások szerint 2007-ben az SZDSZ szerette volna felkérni a gazdasági minisztérium irányítására, azonban a kérésre nemet mondott. 2009 márciusában a sajtó arról cikkezett, hogy Gyurcsány Ferenc lemondását követõen az õ neve is felmerült miniszterelnök-jelöltként. 2008. augusztus 20-án közéleti tevékenységéért Sólyom László a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével tüntette ki.”

„. A pénzügyi válságról pedig nem a bankok, hanem a felelõtlen, gazdasági növekedést hajszoló politika felelõs.” Ezt olvasom a cikkben, amit a minap kaptam egy barátomtól. A szerzõ van annyira bátor, hogy leírja gondolatait a tabukról is, de van annyira szûklátókörû, hogy nem ismeri fel a politika valóságos mozgatórugóit, a pénzháttérhatalom politikai szerepét. Mivel a nem tartozik a primitív sárdobálók közé, így most megpróbálkozom egy nehéz feladattal: megvilágítom tévedésének alappilléreit. A „felelõtlen, gazdasági növekedést hajszoló politika” felelõssége teljesen egyértelmû, csak az a gond, hogy mindezek mögött ott áll egy láthatatlan és felelõtlen hatalom, s ez éppen a pénzarisztokrácia. Az általam bankárkasztnak nevezett csoportosulás nem egyszerûen a bankokat vezetõ alkalmazottak világa, hiszen õk többnyire nem részesednek a bankok extraprofitjából, hanem a tulajdonosokból és a legfelsõ bankvezérekbõl álló csoport. Abban kétségtelenül igaza van, hogy a politikai osztály felsõ vezetõrétege is ebbe a csapatba tartozik, annak ellenére, hogy a vagyoni állapota még nem egészen predesztinálja erre. Ám a lobbi érdek politikai megvalósítása a háttérben egyértelmûen a bankárkaszt egyre szûkülõ csoportjától függ, s akár a FED – mint magánbank – tevékenységét nézzük, akár a Bilderberg csoportét, ott kimutatható a háttérerõ pénzmanipulációs kasztja!

„Négy éve tombol egyre intenzívebben a pénzügyi és gazdasági világválság. És négy éve folyik a nemzetközi politikai elit részérõl a félretájékoztatás, meg a hazugságkampány a válság valós okait illetõen. Éppen ezért minden haladó gondolkodású, felelõs közgazdásznak feladata környezete és a szélesebb közvélemény hiteles tájékoztatása, a tisztánlátás biztosítása, hogy mindenki pontosan értse és átlássa a most zajló folyamatokat, ne demagóg retorika és emóciók hatása alatti tévképzetek irányítsák a gondolkodást, tetteket. Mindez azért szükséges, mert az 1929-es válság hatására radikalizálódott a világ, amelynek következményeit a második világháború során megtapasztalhattuk - írta Szalay-Berzeviczy az fn.hu-n.

Csakhogy a „haladó gondolkodású, felelõs közgazdászok” teljesítik is a feladataikat, hiszen folyamatosan halljuk a válogatott butaságokat tõlük. A mosat zajló folyamatok pedig – éppen úgy, mint az 1929-es válság kapcsán – nem a reálgazdaságból indultak, hanem a mesterséges pénzszaporítás, vagy éppen az ellenkezõje: a mesterséges pénzszûke okán keletkeztek. A „szélesebb közvélemény hiteles tájékoztatása, a tisztánlátás biztosítása” pedig nem jelenthet mást, mint azt, hogy világítsuk már meg a „ mohó, önzõ, emberi természet és a mindenáron való gazdasági növekedés” igazi haszonélvezõit! Nevezzük végre a nevén azt a gátlástalan parazita bandát, akik nem képesek megelégedni a világ vagyonának közel hatvan százalékával. Pedig õk a világ népességének elenyészõ ezreléke! Miután a szerzõ jól érzékeli azt, hogy a politikai szféra tehetne ellenük egyedül, így elismerem, hogy van logika abban, amit ír. Ám a politikát oly annyira átszõtte már a pénzhatalom érdekérvényesítõ gépezete, hogy nekik ellenállni csak akkor tudna egy politikus, ha például 2/3-os többséget tudna szerezni a magyar alsóházi választásokon. (?) Abban remélem egyet fogunk érteni, hogy jelen írásomat, nem a „demagóg retorika és emóciók hatása alatti tévképzetek irányítják”, viszont a felelõsség hárítása helyett próbáljuk átgondolni, s konkrétan meghatározni: mi is lenne a megoldás?

Álláspontom szerint a XX. században volt pár kísérlet arra, hogy a háttérben meghúzódó pénzkartellt leleplezzék és hatalmától megfosszák. Ilyen volt például JFK kísérlete arra, hogy visszavegye a pénzkiadási jogot a FED-tõl és újra közpénzt adjon ki az amerikai állam. Talán még emlékeznek páran arra, hogy nemcsak John F. Kennedy, de az egész családja ráment erre a kísérletre.

„Nem a bankok hibájából tartunk itt ma, ahogy azt manapság elõszeretettel a politika hirdeti, hanem a mohó, önzõ, emberi természeten túli - a mindenáron a gazdasági növekedést célzó gazdaságpolitika miatt.”

Nem vitatva szerzõ jó szándékát megkérdezném tõle szívesen, hogy a magyar reálgazdaságból, miért éppen a bankok vonják el a finanszírozási lehetõséget? Nem éppen az értékteremtõ szférának kellene olyan profithoz jutnia, mint amit a bankok realizáltak itt az elmúlt években? Nem éppen a pénzpiac az, amely arra ösztönzi a reálgazdaságot is, hogy mohóvá és gátlástalanná váljon?

„ A növekedésre alapozott világgazdaságunkban mindezek ellenére továbbra is kétmilliárd ember él naponta kevesebb, mint két dollárból, miközben itt állunk az olcsó energiahordozók és nyersanyagok korszakának végén a továbbra is drámaian csökkenõ méretû esõerdõkkel, fogyó ivóvíz-készletekkel és nem tudunk megoldást találni a globális felmelegedés elhárítására. Mert a valóság sajnos az, hogy a növekedés szûkös erõforrásaink kíméletlen kiaknázása és felélése mellett súlyos jövedelemkoncentrációt okoz. Mindez nem általános, hanem egyenlõtlen életminõség-javulást eredményez, méghozzá egyre gyorsuló ütemben.”Talán szögezzük le, hogy nagyon is korrekt és tényszerûek az állítások. Csakhogy nem lehetséges végtelenül fenntartható fejlõdés egy véges energiahordozókkal, nyersanyagokkal rendelkezõ földön, ez csak illúzió!

Tehát éppen olyan hazugság, mint a „súlyos jövedelemkoncentrációt”okozó politika, amely nem ilyen irányba fejlõdött volna, ha a háttérben meghúzódó és felelõtlen pénzháttérhatalom nem ezt a „jövedelemkoncentrációt” akarta volna elérni! Abban persze egyetérthetünk, hogy a politikai osztály felelõssége is megáll az ügyben, de a mozgatórugót ott kell keresni a bankokrácia tulajdonosi körében, s csak a végrehajtó-kiszolgáló személyzet található a politika mezején. Elismerem, hogy nagy már az összefonódás, tehát bõven elképzelhetõ bizonyos személyi átfedés is, de a jövedelemkoncentráció pénzeredménye mégis a bankok tulajdonosi körében jelentkezik hatványozottan. Egy banki szakembernek pedig inkább kellene azon töprengenie, hogy miképpen lehetne a közpénzrendszert megvalósítani Magyarországon, mint a felelõsség áthárítását szorgalmazni!

„A globális gazdaság ma ötször nagyobb, mint fél évszázada volt. Ha ez ebben az ütemben folytatódik a jövõben is, akkor 2100-ra ez a szorzó elérheti a nyolcvanszorost. A növekedésnek ezzel szemben további új potenciált biztosítanak a kommunizmusból, valamint a dél-amerikai és ázsiai diktatúrákból a kilencvenes évek nagy politikai és társadalmi változásainak idején kiszabadult országok, amelyek mind a demokratizálódó jóléti utat választották. Ezek csak mostanság kezdtek a piacgazdaság keretein belül bekapcsolódni a fogyasztásba és a termelésbe.” A gyorsuló világ valóban „növekszik”, csak az a kérdés, hogy ez felfogható-e fejlõdésnek, vagy olyan zsákutcának látszik, amelybõl egyszer vissza kell fordulni? Nem az lenne tehát a helyesebb, ha lelassítanánk egy kicsit ezt a „fejlõdést”, hogy legyen egy szusszanásnyi idõ arra, hogy átgondoljuk a jövõt és az igazságtalan jövedelemkoncentráció helyett inkább az általános életminõség-javulásra kezdenénk figyelni? Ugye sokan emlékezünk a „rerum novarum” kezdetû pápai enciklikára? Abból idézném az alábbiakat:

„Az államvezetés tehát képes lesz az összes társadalmi osztály és csoport érdekében mûködni, következésképpen a munkások helyzetét is maximális mértékben javítani, - mégpedig teljesen jogszerûen és az illetéktelen beavatkozás minden gyanúja nélkül teheti ezt, hiszen az államnak törvényes kötelessége a közjó elõmozdítása. És minél nagyobb jólétet eredményez ez az általánosságban meglévõ kormányzati bölcsesség, annál kevésbé szükséges a munkások jólétét külön, más utakon keresni.” Ezek a gondolatok tulajdonképpen azt is jelentik, hogy a közterhekhez való arányos hozzájárulás mértéke a vagyon függvényében határozható meg, s így elejét lehetne venni annak az egészségtelen tõkekoncentrációnak, amely ma a világot köti gúzsba úgy, hogy még ráadásul a fejlõdés motorjaként is tetszeleg.

„A gazdaság ilyen ütemû expanziója a közgazdaságtan által eddig fel nem térképezett területekre visz minket. Mindez azonban érdekkonfliktusban áll az emberiség jövõjével, hiszen ez a növekedés energiahordozókban és egyéb erõforrásokban szûkölködõ planétán megy végbe, aminek ráadásul az egyre inkább gyengülõ ökológiai rendszerét a fejlett országok minden szívfájdalom nélkül beáldozzák a növekedés oltárán.”

Szalay-Berzeviczy Attila kitûnõen felismerte az okozatot, de nem látja meg az okozó fertõzés vírusgazdáit, mert igen közel áll hozzájuk. Furcsa módon egy igen jó diagnózist állított fel, de nem ismerhette fel sem a betegséget okozó fertõzést, sem a gyógyítás módját, mert szerinte csak a politikusok azok, akik rettegnek a recessziótól. Holott, maga a hitelpénz mûködési szisztémája a hibás, s annak nem a legfontosabb részvevõi a politikusok, mert õk csak a pénzhatalom bármikor felemelhetõ vagy ejthetõ bábfigurái, jobb esetben színészei csupán.

Abban azonban igaza van, hogy a gazdasági növekedés elakadása maga után vonja a recessziót is. „Hiszen a gazdaság lassulása a magánszektor hanyatlását hozza: nõ a munkanélküliség, miközben a központi költségvetés kisebb adóbevételekre számíthat, ami pedig nyilvánvalóan kisebb szociális háló fenntartására ad lehetõséget. Mindez pedig együttesen rontja a választók közérzetét és növeli az elégedetlenség érzetét a mindenkori hatalom gyakorlóival szemben. Ezt elkerülendõ a politikusok természetesen mindent megtesznek a gazdasági növekedés fenntarthatósága és fokozása érdekében, például törvényhozóként elkezdik lassan és folyamatosan bontani mindazon jogi korlátozásokat, amelyek a növekedés útjában állnak.”Ilyenkor kell erõsíteni a közjót szolgáló államot, s a közvagyont munkahelyek teremtésére használni!

Talán éppen most kellene átgondolni azt, hogy 1956 szabadságharcát miért nem támogatta egy határozott politikai nyilatkozattal az USA? Lehet, hogy éppen az a „harmadik út” csípte a szemét a Wall street urainak, ami sem szocializmus, sem kapitalizmus nem akart lenni? Talán éppen a svéd jóléti állammodellnek lehetett volna az a párja, vagy próbaköve, ahol nem a nyugati pénzkapitalizmus, hanem a keleti államkapitalizmus felõl érkezõ ország mutatta volna fel, hogy kell egy igazságos és közjót szolgáló államot felépíteni? Amit ugyanis a szerzõ ír e mondatokban, az tökéletesen logikus, s naponta éljük át a saját bõrünkön!

„A pénzintézetek az elmúlt évtizedekben azt csinálták, amit a piac és a kormányok elvártak, a részvényesek megköveteltek és amit a jegybankok, a felügyeletek, az állam megengedett nekik. Hogy a növekedés mindenhatósága vezetett-e el a Lehman Brothers összeomlásához? Igen, azt gondolom ez végkövetkeztetésként kijelenthetõ. Ez viszont explicit azt támasztja alá, amit az elmúlt évek során mindig hangsúlyoztam: a jelenlegi pénzügyi és gazdasági katasztrófához nem a bankok profitéhsége vezetett, hanem a modern társadalmunk mûködésének rendszere és a mindenkori politikai elit hatalomhoz fûzõdõ viszonya, aminek a legfõbb kötõeleme a gazdasági növekedés biztosítása.” A közgazdász valódi párhuzamot lát az 1929-es gazdasági válság és a mostani között, hiszen szerinte a Lehman Brothers bedõlése rendszerhibát jelez, csak rossz következtetéseket vontak le a politikusok. Csakhogy soha nem a bábu, vagy a színész írja a szövegkönyvet, sõt nem is õ állítja színpadra a darabot, nem õ vonja le a rossz következtetést! Ha ezt az alapigazságot nem vagyunk képesek meglátni, akkor soha nem találjuk meg a kufárság vírusának kiagyalóit, s mindig csak a fertõzést széthordó személyekre mutatunk rá. Pedig ha nincs meg a fertõzés központja, a szövegkönyvíró-rendezõ, akkor a politikai színház még a szükséges a tatarozás alatt is folyamatosan mûködik majd!

„Végül aztán mindezt utólag belátva, amolyan "esõ után az esõköpeny" módjára 2010-ben megkezdõdött a késõbbi hasonló rendszerhibát elhárító jogszabályok megalkotása. Ezek mind egytõl egyig a bankrendszer tõke és likviditási helyzetének megerõsítésérõl szólnak. Az elõírásoknak, szigorításoknak azonban az az ára, hogy a bankok a hitelezés mértékének a visszafogására kényszerülnek, ami csökkenti a gazdasági növekedésre és növelni fogja a munkanélküliséget.”

Ebben az idézetben azonban már megjelentek az ellentmondások is. Az óriási bankmentõ csomagok mind-mind a közpénzeket szivattyúzták ki az államok költségvetésébõl ahelyett, hogy az államok saját pénzintézeti rendszert építettek volna ki annak érdekében, hogy a pénzpiacokon ne lehessen kartell szisztémát alkalmazni. A hitelezés mértékének a visszafogása (a mesterséges pénzszûke) ugyanis csak arra jó, hogy újabb zsarolási technikákkal növeljék az egyes államok eladósodottságát! A bankárkasztnak ugyanis csak az az érdeke, hogy a politikusokat valóban kézben tudja tartani, a pártok és vezetõk zsarolhatóak legyenek, a gazdaság mûködtetéséhez valóban szükséges pénz elvonásával. „Görögország csõdje nem pusztán azt fogja jelenteni, hogy a görög állampapírok tulajdonosai egyáltalán nem kapják vissza befektetett pénzüket, hanem azt is, hogy az állam a belsõ tartozásait sem lesz képes teljesíteni.

Attól a pillanattól kezdve egyetlen görög tanár, orvos, rendõr, katona, minisztériumi és önkormányzati alkalmazott sem fog fizetést kapni, ugyanúgy, ahogy a nyugdíjasok sem számíthatnak nyugdíjukra jó ideig. A pénzautomaták percek alatt kiürülnek. A helyi bankok kezében ragadt állampapírok elértéktelenedésével egy azonnali likviditási válság a görög bankrendszer teljes összeomlásához vezet.” Mindez igaz, de mi történne akkor, ha a kormány jó elõre felkészülne, és saját közpénzt vezetne be oly módon, hogy felszólítaná az ország lakosait az önellátás azonnali megszervezésére, mint ahogy tették ezt a vikingek utódai is, Izlandon!? A mesterséges pénzszûke ugyanis csak ott képes nagy káoszt teremteni, ahol nincs meg az önellátás képessége, illetve nincs olyan külkereskedelmi partnerország, amely a hiányzó cikkeket barter keretén belül biztosítaná. Szóval hiába ürül ki egy pénzautomata, mert a pénzt nem lehet megenni, de fûteni sem érdemes vele. (A mai pénz ugyanis levegõbõl készül!)

„a mindenkori magyar kormány hibája, hogy 21 évvel a rendszerváltást követõen a pénzügyi és közgazdasági alapismeretek tantárgy még mindig nem kötelezõ része a középiskolai oktatásnak és az érettséginek. Az emberek emiatt nemcsak a hitelezésrõl tudnak keveset, de fogalmuk sincs mi a kamat és a THM közötti különbség, nincs kellõ információjuk magukról a bankokról, a pénzügyi szolgáltatóról. Emiatt aztán kiszolgáltatottak, védtelenek, nem aktív megtakarítók, inkább erõn felül költekeznek.” Sajnos nagyon ismerõsek ezek a gondolatok. Már Buci Gyuri is megmondta, hogy nem a zsömle kicsi, hanem a szátok nagy! Csakhogy a Magyarországnál (fejenként!) kisebb GDP-t elõállító Lengyelországban a fizetések másfélszer-kétszer akkorák, mint nálunk! S hogyan lehetne itt megtakarítani bármit is, amikor az itteni árak viszont teljesen Európaiak, a fizetések viszont csak balkániak. (lassan ez sem igaz, mert Szerbia is le fog bennünket rövidesen körözni!) A pénzügyi és közgazdasági ismeretek hiánya azonban valóban elkeserítõ, de még inkább az alkotmányos ismereteké!

Az, hogy a mai magyar államnak semmi köze a hagyományos közjoghoz és az évszázadokig jól bevált alkotmányunkat nem akarja visszavenni a politikai osztály az valóban vérlázító! De az is, hogy képtelenek megérteni az emberek a legegyszerûbb közgazdasági tételt, hogy semmibõl csak semmi születhet! A pénz pedig semmibõl születik, mert se arany fedezet, se munkafedezet nincs mögötte. A kamatot tehát egy olyan virtuális pénz után szedi a bankárkaszt, amit ha az állam adna ki, akkor a befizetett kamat visszaforgatható lenne a közjóra, de így csak kiviszik az országból, s ezzel fokozatosan nõ a hazai pénzszûke!

„A kilenc évnyi elhibázott gazdaságpolitika kirívóan alacsony adófizetõi morállal párosulva egyre nagyobb lyukat ütött az államháztartáson, ez pedig az ország eladósodását eredményezte. A fedezetlen jólétünket pedig érdemi gazdaságpolitikai irányváltás helyett a mindenkori magyar kormány a külföldi befektetõkkel finanszíroztatta, akik ezt persze mindezt a növekvõ kockázatok miatt egy magas kamatfelár mellett voltak hajlandók megtenni.” Nem hiszem, hogy a magyar társadalom teljessége dúskálna, ezért fedezetlen jólétrõl ne papoljon itt senki, fõleg aki valóban jólétben él. De annyi igazság van szavaiban, hogy az adómorállal baj van! Nem fizetnek adót a multik, akik tönkrevágták erõfölényükkel a magyar ipart és kereskedelmet, de ráadásul kizsigerelik a dolgozóikat, s etetik velünk a szemetet! A növekvõ kockázat pedig az, hogy a bankárkaszt is tudja, hogy a fák nem nõnek az égig, s egyszer csak megelégeli az Isten, s a nép is a kirablást! Abban azonban igaza van a szerzõnek, hogy a törvényhozásnak nem egykulcsos, hanem nagyon is progresszív és sok kulcsos jövedelemadót kellett volna megszavaznia, s a devizahitelek ügyében is igazságtalan útra tévedt az állam, mert nincs benne elég bátorság változtatni!

„ A kedvezõ árfolyamon történõ devizahitel-törlesztés lehetõsége a reálgazdasági és pénzpiaci problémákon túl még egy fontos problémahalmazt is felvet: az intézkedés társadalmilag rendkívül igazságtalan is. A parlament által elfogadott devizahitel-törlesztésrõl szóló jogszabály rövidtávon ugyan segíti a tehetõsebb adósokat, de rendkívül igazságtalan és káros az ország nagyobb részének. Ez ugyanis olyan pénzpiaci és reálgazdasági folyamatok beindulásához vezet, amelyek inkább elõbb, mint utóbb a 300 forint feletti euró árfolyam irányába visznek. Vannak lépések, amelyek lehet, hogy jól hangzanak ma, de valójában pont egy gyorsított pályán küldik az országot a görögök után.”

Talán a zsidó törvényeket kellene ez ügyben bevezetni, hiszen náluk a D'várim 15,1 szerint minden hetedik évben (ún. s'mita év) el kell engedni a tartozásokat, s miután a zsidóságnak semmi köze nincs a bankokhoz így biztosan segítenek is az õsi törvényt így megvalósítani. Ha ez azonban nagyon sérelmes a felek valamelyikének, akkor – ahogy már egy elõzõ cikkben megírtam – az eredeti állapot helyreállítása lenne a megoldás, ahol a felelõsség mértékében lehetne megosztani a feladatát rosszul ellátó állam, a szándékos csalást elkövetõ bankok, valamint a hitelt felvevõ között az árfolyam emelkedésébõl eredõ kárt.

Végül még egy utolsó részlet Szalay-Berzeviczy Attila gondolataiból: „az állam méretének csökkentésével, a nyugdíj és egészségügyi, valamint a közigazgatási rendszer reformjával segítik a versenyképesség javulását. Olyan intézkedések, amelyek vonzzák a befektetõket és a beruházásokat, növelik az adóbevételeket, beindítják a növekedést - aminek köszönhetõen végre csökkenhet a munkanélküliség -, kevesebb lehet az államadósság és végül, de nem utolsósorban erõsödésnek indulhat a forint, hogy végre csökkenni kezdjenek a devizahitelek törlesztõrészletei.” No, ez a végsõ döfés volt! Egy valóban komoly közgazdász nem írhat le ilyet! Az államadósság ugyanis kifizethetetlen, mert éppen ezért találták ki az adósságcsapdát. A növekedést pedig maga s szerzõ is ostorozta, hiszen az nem lehet megoldás semmire, a forint erõsödése viszont csak a nemzetközi bankárkaszt szándékától vagy a spekulációs brókerektõl függ, s bizony annak is meg lesz az ára, amit mi fizetünk majd meg. A forint erõsödés egyébként is az export egyik nagy ellensége, tehát a szerzõ most mellé talált!

Szeged, 2011-10-12 Dr. Bene Gábor S.