VLÓBAN VISSZAVETTÜK a TÖRTÉNELMÜNKET?

Valóban visszavettük történelmünket?

(Válasz a Magyar Nemzet vezércikkére, melyben - Orbán Viktorral ellentétben - még mindig nem érti a szerzõ sem, hogy miért nem lehet alkotmány az alaptörvény!)

Eredetileg egész más címmel (Revolution or evolution) szerettem volna reagálni az új alaptörvényre, ám közbeszólt a sors. Eljutott hozzám egy vezércikk, s úgy döntöttem: higgadt és megfontolandó, de érthetõ jogi és politikai filozófiai érveket írok le.

Szeretõ Szabolcsnak a Magyar Nemzet részére írt cikkét szeretném górcsõ alá venni, hiszen Én is igen furcsán éreztem magam 1989. október 23.-án a Kossuth téren. Abban is egyezik a véleményünk, hogy nem Szûrös elvtárs volt érzésem oka. Sokkal inkább az, hogy valamiféle paktumszagot éreztem a bolsevik-váltás kapcsán, úgy éreztem: nem a rendszer fog megváltozni, csupán a szónoklatok.

Sajnos, ma is van egy hasonló érzésem.(bár ne lenne igazam!) Tehát a szerzõvel ellentétben számomra, a cikkébõl való idézetekbõl általam kiemelt kifejezések egészen mást jelentenek:

„A még hatályos alaptörvény alkotói abból a talán saját ’89-es tapasztalatukon alapuló elõfeltevésbõl indultak ki, hogy a magyar politika képes lesz konszenzussal új szabályokat hozni az átmenetiek helyett. Miután kiderült, ez nem lehetséges, csak egy, sokáig elképzelhetetlen út maradt a szilárd rendszer megalkotására: ha valamely politikai erõ önmagában felhatalmazást szerez az alkotmányozásra, kiiktatva a paktumkényszert.”

Elõször is nem volt hatályos alaptörvény, hiszen a mostanában megszületett „új alaptörvény” (?) is elismeri, hogy a rendszer illegitim volt 1944. március 19.-tõl, 1990. május 2.-ig! Ha pedig törvénytelen egy rendszer, akkor arra nem lehet felépíteni - valóban történelmi és jogi mércével - egy jogfolytonos államot. Egy törvénytelen, diktatórikus népidemokráciára és annak jogrendjére, csak törvénytelen államot lehet építeni. S minden ilyen esetben, ha megszûnt a megszállás (1991. jún. 19), akkor bizony vissza kell térni az utolsó törvényes idõszak rendszeréhez és onnan kell folytatni a szerves jog: fejlesztését. Persze lehet konszenzussal új szabályokat hozni, de az a teljes elárulása annak, amit magyar közjogi gondolkodásnak hívunk. Vegyük végre észre, hogy minden olyan megoldás hamis, amely a joghelyreállító küzdelmeink: a Rákóczi szabadságharc, 1848-49, illetve az 1956-os joghelyreállító szabadságharc egyszerû hõseinek és vezéreinek közjogi érveit félre csúsztatja. Pontosabban: valamiféle modern és európai gondolat átvétele alapján a valódi, az igazán magyar közjogfejlõdést dobja félre. A szilárd rendszert tehát nem valami újban kellene most keresni, hanem a nagyon is beváltan mûködõ régit kellene végre továbbfejleszteni! Egy, sokáig elképzelhetetlen út maradt: szakítani a magukat átmenteni igyekvõ bolsevik bûnözõkkel, és nem az erkölcsileg mély hanyatlásba zuhant nyugati pénzvilág mércéit alkalmazni az új típusú bolsevik-globalizmus ellen, hanem az évszázadok óta bevált receptet. Szerintem ugyanis akkor lehet csak leküzdeni a paktumkényszert, ha nem akar felhatalmazást szerezni az alkotmányozásra egy pártszövetség, hanem ha felismer egy közjogi-történelmi kötelességet. A magyar közjogban ugyanis nem lehet alkotmányozni, hisz csak törvényeket hozhat a törvényhozás! Ám ha a törvény jó, s azt a társadalom el is fogadja, sõt másokkal is betartatja, akkor a törvény emelkedik az alkotmány szintjére, hiszen befogadja magába a nemzet, azaz a Szent Korona! Igaz, a mi koronánk egyedülálló az egész világon, mert Õ, az igazságos és méltányos jog foglalata. Azé a jogé, amely mellérendelõ és csak a közjót képes szolgálni. Ha elismerjük tehát azt a tényt, hogy a koronánk nem a királyság, hanem a közjó és az igazságos joguralom biztosítéka, akkor túl tudunk lépni a hamis liberalizmus tévtanain. Akkor jogfolytonosak leszünk a gyakorlatban is, azokkal a történelmi magyar államokkal, amelyekért felsorolt hõseink vérük hullatásával küzdöttek. Senki se gondoljon valami ósdi elvrendszerre, vagy - ahogy az igazságtól reszketõ szociálliberálisok fogalmaznak - középkori feudalizmusra, ósdi múltbarévedésre!

Ezt a bûnös emberek, teljesen megalapozott félelme találta ki.

Mivel nagyon tisztességes embernek tartom Szeretõ Szabolcsot, biztos vagyok abban, hogy a cikket a legjobb tudása és szándéka szerint írta meg, s erre az is bizonyíték, hogy így ír: „Az Orbán Viktor vezette szövetség pedig élt a történelmi lehetõséggel. Hogy jól vagy rosszul, arra különösen a vázat hús-vér tartalommal megtöltõ sarkalatos törvények elfogadása elõtt nehéz lenne egyértelmûen válaszolni. Annyi már most megállapítható, hogy az új alaptörvény tartalmát és az alkotmányozás folyamatát illetõ radikális kritika kevéssé megalapozott, a higgadt és megfontolandó érvek hiányát hangerõvel és végletes kijelentések ismételgetésével helyettesítõ.”

Abban nem vagyok biztos, hogy engem is a radikális kritikusok "kevésbé megalapozottan érvelõi" közé sorol, de abban igen, hogy a sarkalatos törvények megalkotása valóban egyértelmûsíti majd, magát az alaptörvényt is. Ám azzal mégsem tudok egyetérteni, hogy „éltek a történelmi lehetõséggel”! Sajnos a történelmi lehetõség elsõ elszalasztása, már 1990 júniusának végén megtörtént. Már akkor kellett volna beperelni a még létezõ Szovjetuniót az 1956-os károk megtérítéséért, a nyugati bankokat pedig a bolsevik rendszer életben tartását segítõ hitelek folyósítása okán. Szerintem ilyen kiegyensúlyozottan semmilyen problémát nem jelentett volna akkor! Hiszen mind a két – látszólag szemben álló világ – hadüzenet nélküli háborút folytat(ott) ellenünk. A szovjet fegyverrel tört ránk, legyilkolták vagy elüldözték legjobbjainkat, de közben a kádárizmus erkölcsileg is rombolta az országot. A kapitalista pedig pénzelte a gyilkosokat és kamatrabszolgaságba taszított bennünket, hogy abból soha ki ne kecmeregjünk. Azt, hogy ezzel mekkora erkölcsi kárt okozott, csupán mostanában kezdjük felfogni! Ha éltünk volna a történelem felkínálta lehetõséggel, akkor a modern kor „a két pogánya között” végre gyõzhettünk volna.

Ha éltünk volna a történelmi lehetõséggel, akkor zászlónkra tûzhettük volna a Nobel díjas Albert Camus híres sorait: „A szabadság mai évfordulóján szívembõl kívánom, hogy a magyar nép néma ellenállása megmaradjon, erõsödjön és a mindenünnen támadó kiáltásaink visszhangjával elérje a nemzetközi közvélemény egyhangú bojkottját az elnyomókkal szemben.”
Mára elmúltak a történelmi lehetõségek? Miért nem alkalmazzuk Camus szavait Fletóékra is? „Ez a rémuralom szocialistának nevezi magát, nem több jogon, mint ahogyan az inkvizíció hóhérai keresztényeknek mondták magukat.”
No de elemezzük tovább Szabolcs mondatait: „Elõször született most úgy alaptörvény Magyarországon, hogy az eljárás demokratizmusát ép ésszel nem lehet megkérdõjelezni.”

Én magamra veszem ezen mondat szégyenét, s bevallom nincs meg az ép eszem. Hiszen ha lenne, akkor beállnék a két szemben álló kórus valamelyikébe, hogy leessen számomra valami konc, esetleg egy jól fizetõ állás. Ám nekem sokkal fontosabb az, hogy kimondhassam az igazságot. Tudom, sokan fogják azt mondani, hogy mindenkinek megvan az ára, de nekem most sem a megvásárlásom összegének növelése a célom. Ellenkezõleg, engem semmi áron nem fognak megvenni. Se egy kis állással, se egy nagy jövedelem megcsillantásával. Én inkább megkérdõjelezem a demokratizmust. Nem csak Arisztotelésszel, vagy Platónnal, hanem a vélemény szabadság hirdetésének cinizmusával egy olyan országban, ahol egy Gyurcsány kerülhet hatalomba úgy, hogy kilóra megvett egy pártot. A pénzt persze nagyon is „tisztességesen” (?) kereste, hiszen még hivalkodik is vele. Ugye érthetõ, hogy ezután csak-csak ki kell ábrándulni a lépten-nyomon hirdetett demokratizmusból? Persze nem csak én látom ezt így. Még Szabolcs is világosan leírja, bár más megfontolásból: „Ami a nyilván messze nem hibátlan alkotmányszövegre zúduló vádakat illeti: nemhogy az államforma nem változik, az 1989–90-ben létrejött államszervezet alapjaihoz sem nyúlt a parlament.” Nos, hát éppen errõl van szó! „az 1989-90-ben létrejött államszervezet alapjaihoz sem nyúlt a parlament.”

De akkor mitõl lett ez forradalom?

Talán a 2006-os Erkölcsi Forradalom lényegét értette meg a Fidesz vezérkara? De attól ez a törvény nem lehet, sem a fejlõdésnek egyszeri és minõségi ugrása, sem az eredeti jelentésû „visszatérés a jó szokásokhoz”, hogy nem merjük vállalni a legalább ezeréves államiságunknak: igazi alkotmányos berendezkedését. Sõt, annak a szerves továbbfejlesztése helyett majmoljuk a bennünket mindig is gyûlölõ és kiirtásunkra törekvõ nyugat, önzõ, pénzvezérelt államrendszerét!

Mindezek után bevallom, hogy legjobban az 1989-tõl AB elnök, majd egy nem létezõ – pontosabban: illegitim létezésében is igen korlátozott - köztársaság, volt elnökére való hivatkozás döbbentett meg: „Sólyom László az Alkotmánybíróságot érintõ változtatások miatt bírálja leginkább a kormánypártokat, érvelését az ellenzéktõl elütõ mértéktartása hitelesíti: szerinte Magyarország továbbra is európai demokrácia marad.”

Egyrészt nem is értem mi szükség van, egy ilyen ellenõrizhetetlen és felülbírálhatatlan véleménydiktatúrát megvalósító intézményre az adóforintjainkból. Ha ugyanis kötné õket a saját döntésük, akkor talán elfogadható lenne a szerepük. Ám így csak arra voltak jók, hogy a „békés átmenet” szépen hangzó szlogenje mögé bújva biztosítsák a bolsevikvezetõk felelõsségre vonásának elmaradását, az óriási pártnyugdíjak „jogos” kifizetését és az ország közvagyonának a fokozatos szétrablását. Az pedig, hogy éppen Õ állapítja meg, mi az európai demokrácia… nos, ez számomra nem megnyugtató. A mértéktartását pedig…. inkább hagyjuk!

Jöjjön végre egy teljes mondat, amelynek a tartalmával még egyet is értek: „A kormányzás eredményességén múlik, hogy sikerül-e ezt a folyamatot megállítani, a társadalmi feszültségeket tompítani, Magyarország konszolidációját végigvinni.” Szerencsére a konszolidál szó jelenti a megszilárdítás mellett a helyreállítást és rendezõdést is. Én tehát elismerem, hogy meg kell szilárdulnia az államunknak, de nem a Rákosi-kádár diktatúra jogfolytonosságában kiépült mai idegen jogrend alapjára, hanem a helyreállított törvényességû, rendezett viszonyokat biztosító magyar alkotmányos monarchia kell, amelyben nem emberi hibákkal és gõggel rendelkezõ személy kezében összpontosul a fõhatalom. Jöjjön inkább egy emberi hibáktól mentes személy, a magyar közjogi gondolkodás fejlettségének örök bizonyítéka: a Szent Korona! Csak úgy lesz itt rend, ha ismét a korona sugározza szét a szeretetet, a harmóniát és az élet biztonságát. Hiszen az államot is korlátozó igazságos jogelveknél, nincs és nem is lesz jobb „uralkodónk”. Márpedig a koronát azért alkotjuk Mi, valamennyien a Szent Korona állampolgárai, mert a jog uralma: így igazságos! Ez pedig nem népszuverenitás, hanem több, sokkal több annál!

Végül ismét egy szép mondat: „A diktatúrák örökségével való szakítás, vállalható hagyományaink folytonosságának kinyilvánítása nem kevesebb, mint a hosszú évtizedeken át annyiszor elhazudott és meghamisított történelmünk visszavétele.”

Sajnos álláspontom szerint a diktatúra nem ért véget, csak átalakult. Ma is megszállás alatt élünk, s diktatórikus hatalom uralkodik rajtunk, csak ez a hatalom nem könnyen látható, hiszen a pénzügyi megszállást kevesen veszik észre. Ám ez a diktatúra nem a Fidesz-KDNP - látható és felelõsségre vonható - hatalma, hanem a látható kormány mögött álló, de felelõtlen hatalom. Bár a történelemnek valóban nincs vége, de sajnos még ismétlõdik is.

Szerencsés Imre az 1490-es évektõl szerencséltetett minket, s egészen Mohácsig fosztogatta az államkincstárat. (eredeti neve Snéor ben Efraim, Sálmán ben Efraim, Salamon ben Efraim vagy Slomó ben Efrájim) Vajon most leszünk-e olyan szerencsések, hogy megússzuk az újabb Mohácshoz vezetõ szerencsénket? Mert ha nem tévedek, akkor a történelem az élet tanítómestere.

Szeged, 2011-04-27 Dr. Bene Gábor S.