MESE az ALKOTMÁNYRÓL.

Bene Gábor: Mese az Alkotmányról.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kicsi emberke, akit Gábornak hívtak. Édesapja ott veszett a háborúban, anyukáját megrontották a bevonuló tatárképû katonák, így azután árvaságra jutott. Egyetlen öröksége maradt a szülõk után, egy kicsi fényes cigarettatárca, amelynek fedelén ott ragyogott egy gyönyörû szép korona. A gyermek nagyon elrejtette egyetlen kincsét. Telt múlt az idõ az árvaházban, s minden nap megköszönte az ételt a többi társával együtt, egy Rákosi kispajtás nevû kopasz bácsi fényképének. Majd lassan felcseperedvén, elkezdett dolgozni a híres Csepel Mûvekben. Szép piros bicikliket készített és bizony nagyon szerette a munkáját. Rövidesen elvett feleségül egy csinos lányt, akitõl egy olyan szépséges kisfia született, hogy csodájára járt mindenki: munkatársak, szomszédok, igazgatók, de még a pártitkárok is. Igen ám, de a fiatal anyuka is keserves munkával kereste a kenyerét a gyárban. Hatalmas fémkígyó hegyeket hordott ki a mûhelybõl egy fémtalicskán az egyenjogúság jegyében. Nagyon szép színei voltak ezeknek a gyönyörû csigavonalú fémkígyóknak, amiket mindenki csak fémforgácsnak hívott. Egyszer azután talált a fémkígyók között egy gyönyörû darabot, s azt felajánlotta a szinte Isteneként tisztelt Rákosi nevû kopasz bácsinak, akinek éppen akkor volt a 60.-ik születésnapja. El is vitték a fiatal anyukát azonnal hozzá szolgálónak, de nem is engedték vissza soha. Így lett a kicsi fia – akit Áronnak kereszteltek – félárva. Neki bizony nagyon hiányzott az anyukája. Édesapja ugyan mindent elkövetett, hogy a fiú szépen növekedjen, de mégis kisnövésû maradt. Amikor 7 esztendõs lett, Gábor apu elõvette rejtekhelyérõl az eldugott cigarettatárcát a koronával, s nekiadta születésnapjára. S elmesélte Áronnak, hogy azt bizony Õ is az apukájától kapta, és majd neki is tovább kell adnia a legidõsebb gyermekének. Sõt még azt is elmondta, hogy bûvös ereje van annak a tárcának. Mert akinek az a zsebében van, annak nem eshet baja az életben. Telt múlt az idõ, s egyik nap apukája nem jött haza rendes idõben. Áron, fogta a Szent Koronás tárcát és a belsõzsebébe rejtve elindult a nagyvárosba megkeresni apukáját. Az utcákon kiégett teherautók és harckocsik álldogáltak, és sietõs léptû emberek haladtak el mellette. Egyszer-egyszer megállították idõsebb anyókák, vagy apókák, hogy „hová-hová kisfiú?”, de Õ büszkén mondta nekik: Édesapához! Éppen egy nagy útkeresztezõdéshez ért, amikor óriási dübörgéssel és csattogással közeledni kezdtek feléje olyan rémítõ fémszörnyek, melyekre vörös csillag volt festve. Azok az ijesztõ szörnyetegek ráadásul, elkezdték ontani magukból a kicsi vasgolyók ezreit. Valahonnan a környezõ házakból egy fiatal fiú rákiabált, hogy: hasra! De Õ nem értette tisztán és egyébként sem tudott volna engedelmeskedni, mert szinte meg volt babonázva a látványtól. Hirtelen egy nagy ütést érzett a mellében és elhomályosult minden a számára. Kitudja mennyi idõ telt el, amikor magához tért. Nála kicsit idõsebb és fegyveres fiúk csapata állta körbe, s egy szöszke hajú orvosnõ simogatta az arcát. „Megmentett az Alkotmány” – mondta neki mosolyogva. „Ezer év óta menti meg az igaz magyarokat a mi csodálatosan eredeti Alkotmányunk” – tette hozzá, amikor felmutatta a cigarettatárcát, amelyen ott virított a Szent Korona közepébe fúródva a gyilkos szovjet lövedék.

Áron ezeket a mondatokat soha sem felejtette el. Édesapja ugyan nem került elõ, s ott nyugszik valahol a kopjafák alatt, de amikor negyven éves korában olvasta az újságot - amely az alkotmány módosításáról írt -, csak mosolygott. S közben azt gondolta: micsoda buták ezek az újságírók, hiszen azt sem tudják mi is az Alkotmány. Szépen elõvette a szekrény mélyérõl a cigarettatárcát, s elkezdte simogató tekintettel nézegetni. Amikor ötvenéves lett, megint elõvette. Akkoriban folyt a vita az országban, hogy hová helyezzék el a Szent Koronát. Áron akkor összehívta mind a 7 gyermekét. Elmesélte nekik, hogy Õ a szívében hordja a Szent Koronát, mert számára a Korona maga a magyar Alkotmány. Nemcsak az Õ megmentõje, de minden magyar ember életének egyetlen igazi biztosítéka is. A gyermekei – akik már igencsak nagyocskák voltak - nemigen értették apjuk szavait, mert a szavak értelmét is megzavarták azok a televízió mûsorok, amelyek észrevétlenül ugyan, de a Korona erejét akarják megtörni, már évtizedek óta. Telt múlt az idõ, s mostanra az ország minden lakója a Szent Koronával kezdett álmodni. Voltak, akik álmukban el akarták pusztítani. Nem csak egyetlen lövedékkel, hanem aljas szóbombák tízezreivel, hamis vádaskodásokkal, fertelmes és hazug butaságokkal. De egyre többen álmodtak arról, hogy a Korona a megmentõjük. Az egyetlen olyan tárgy a világon, amely nem csak a mesében, de a valóságban is életre kelt. S amely nemcsak Áron életét képes megmenteni, hanem minden magyarét! Persze csak úgy lenne képes megmenteni bennünket, ha elõször visszaköltözhetne az emberek belsõzsebébe, vagy inkább a lelkébe. Mert a Korona ereje nem az anyagban van, hanem az õsi meséink megtapasztalható igazságában.

Mert a Korona nem királyoké, hanem a magyar embereké. De csak azé, akinek lelkébe már beköltözött az igazság Alkotmánya. S azt a gyermeket vagy felnõttet, aki be tudja fogadni a lelkébe, meg is fogja védeni minden lövedéktõl, minden hamisságtól és minden csalástól. Gábor aput is megvédte volna, ha akkor éppen nem Áronnál van.

Itt a vége, fuss el véle.