OSKOLÁVAL A NEMZETÉRT!

Magyarokat Nemesítõ Oskolát kell indítanunk!

A tanfolyamot mindazok számára kell indítani, akik egyrészt nem elégedettek az általános és középiskoláknak a magyarságtudatot nem megfelelõen elõkészítõ oktató-nevelõ munkájával, másrészt szeretnének tisztában lenni azzal, hogy miként maradhatott meg a magyarság a kárpát-medencében legalább ezer éven át, s miként élheti túl a következõ ezer évet is.

A képzésben történelemi, régészeti, politikai-filozófiai, hagyományõrzõ és népmûvészeti, valamint néplélektani elõadásokat tervezünk, de helyet adunk a gazdaságfejlesztés és a modern pénzügyi ismeretek elsajátításának is.

A képzést elsõsorban középiskolások, illetve a tananyagot továbbadni képes pedagógusok, szülõk és nagyszülõk számára tartjuk fontosnak, s a globalista jövõ kihívásainak kívánunk vele megfelelni. Ezért a tanfolyam alapvetõ célja a magyar nemzeti öntudat és a hozzákapcsolódó néphagyomány, irodalom és alkotmányos jogtudat megszerzése. A tanfolyamot erõsen ajánlhatjuk valamennyi, nemesedni vágyó és aktív értékteremtõ tevékenységre vállalkozó személynek.

Általános tájékoztató a képzésrõl

Három irányban indítjuk el a „nemesítõ oskola” teljesen új kezdeményezést.

A./ Elsõsorban az ún. „pozitív deviancia”, tehát az általános társadalmi mozgással szembeni igazságkeresés mozgatórugóit szeretnénk a tanfolyammal „megolajozni”, s ezzel szeretnénk megerõsíteni a nemzeti kreativitást és az egyéni életek morális kereteinek tartalmát és irányultságát átterelni a közjó felé. Vannak olyan lelkialkatú egyének, akik a legnagyobb nyomorban vagy megalázottságban is viszonylagos boldogságban élnek, mert megtalálták az életnek azt az értelmét, amelyet a Teremtõ plántált belénk küldetés- illetve hivatástudatként. Sokan nincsenek tisztában ezzel a genetikai örökséggel, ami pedig közel fele arányban felelõs az általános hangulatunkért. A további 30-40 százalék lehet a saját életmódunk és életszervezésünk sikeressége, illetve az a felismerés, hogy milyen mértékben használjuk ki morális kereteink lehetõségét, valamint mennyit vagyunk képesek tenni a közösségért. Végül a fennmaradó 10-15 százalék a bennünket segítõ, vagy akadályozó környezet szerepe az általános kedélyállapotunk vonatkozásában. Ha ezen a tudományos kutatási eredményeknek hiszünk, akkor a környezet – tehát a bennünket körülvevõ világ – szerepe a legkisebb a rosszkedvû és pesszimista hangulat kialakulásában. Azt azonban fel kell ismerje az emberiség, hogy lassan az ember feleslegessé válik a globalista-pénzkapitalizmus számára, mert ma már a technikai fejlettség okán a gépek önállóan is tudnak majd termelni. Így a profithajsza gátlástalansága inkább vezet majd az emberiség kipusztításához, mint a pénzimpériumnak a közjó irányába tett engedménye felé. Ezért feltétlenül szükséges a „pozitív deviancia” igazságkeresése, az embernemesítõ oktatás és nevelés megvalósulásához!

B./ Másodsorban azt tekintjük az „oskolai alapgondolatnak”, hogy sokat számít a felnõtt élet folyamán az, amire kicsi korunktól tanítanak bennünket. Az élõhanggal megformált népmesék, mondókák, dalok, versek egészen másként kódolt információkat tartalmaz, mint a konzerv DVD, vagy a televíziós adás. Egészen más hatása lehet egy olyan óvónõnek, szülõnek, esetleg tanítónak, akinek nem nyûg a mesemondás, vagy az ének. Ugyanez a helyzet a késõbbiek során a tanárral is, mert ha igazi lelkesedés párosul a tudással és a gyermekszeretettel, akkor képes lesz átadni a tárgyának szépségét, s akkor a tárgyat a diák is érdekesnek fogja tartani. Sajnos sok nemzetközi kutatás bizonyította már azt, hogy a gyerekek többségébõl éppen az iskola öli ki az egészséges érdeklõdést. Csak a jó oktató képes megfertõzni a tudás szeretetével a gyermeket. Így lesz ragályos a tudásszeretet, vagy a semmiért sem lelkesedõ unalom. Akit a tudásszeretet áramlata megérint, az kiegyensúlyozottan rátalál a tevékenységgel való azonosulás örömére, a tudás hatalmára. Az elmúlt nemzedékek felnõtt generációi keserû történelmi tapasztalatokat hagyott gyermekeire, unokáira, s ezek befészkelték magukat a kultúra mélyrétegeibe, megakadályozván a nemzeti felemelkedéshez szükséges elszántság, tudás, kreativitás, büszkeség, stb. kialakulását. Ennek kellene véget vetni azzal, hogy megtanítjuk a gyermekeinket örülni annak, aminek éppen lehet, s képessé tesszük õket a szorult helyzetben való kiteljesedésre, a tudásra alapított nemzeti öntudathoz való ragaszkodásra. Sok fiatal, aki elhagyta az országot, csupán késõbb döbbent rá arra, hogy mi is az a honvágy, s itt szegényen is mennyire teljesnek lehet érezni az életet, ha nemzeti öntudat átsegít a nehézségeken. Ha büszkék vagyunk a kultúránkra, történelmünkre, csak akkor találjuk a diadalmas jövõbe vezetõ utat.

C./ Ha az elsõ két gondolatsor a középkorosztályra és a gyermekekre vonatkozik elsõsorban, akkor most tekintsünk az idõsebbek felé. Létezik Amerikában két komoly mozgalom, amely nagyon aktív és az eddigi szokásrenddel teljesen szemben megy. Az egyik a „ráadáskarrier” a másik a „kulturális kreatívok” hálózata. Az elõbbi támogatja azon nyugdíjas és a korábbi életpályájukat megszakító munkaképes „unatkozókat”, akik keresik az új értelmet életüknek. Nem akarnak, vagy nem tudnak a munkaerõpiacon megjelenni és a profittermelõ egységeknél már nem szeretnének apró csavarként funkcionálni. De még szívesen vállalnak segítõ, emberközeli munkát, fontos közösségi feladatok ellátását iskolákban, szociális, vagy egészségügyi területen, s még egy kis plusz pénzt is keresnek vele. Ezek a tudástól duzzadó nyugdíjasok arra kívánják használni az energiáikat, hogy például segítsenek a környezetvédõknek, vagy a szavazóktól elszakadt képviselõket bombázzák helyi beadványokkal, vagy csak nagypapa helyettesítõként mûködnek ott, ahol erre a családoknak szüksége lehet. A „ráadáskarrier” olyan nagyszabású mozgalom lett az utóbbi években, hogy már milliós nagyságrendben vesznek részt benne az amerikaiak, megkönnyítve ezzel mások életét. A másik mozgalom – a kulturális kreatívok –, viszont egyértelmûen a hitelpénz-monopólium agresszív terjeszkedése ellen szervezõdött, s a formálissá degradálódott államhatalmat kívánja visszajuttatni az azt létrehozók (tehát a nemzet) kezébe. A legalább tízmillió amerikait takaró mozgalom tehát kulturális harcot hirdetett a világ pénzügyi és termelõvagyonának centralizációja ellen, s a rejtõzködõ és politikai felelõsséget nem vállaló pénzháttérhatalom világbirodalmi álmait szeretné meghiúsítani. Ezekrõl persze nem lehet tudni a véleménydiktatúra gazdái miatt, de a „nemesítõ oskola” mindenképpen szeretné, ha ezekrõl az elhallgatott mozgalmakból is felkészülnének a magyarok.

Ma az emberiség gondolkodó részének nem arra kell figyelnie, hogy milyen „tárgyiasult értékek” hiányoznak az egyéni boldogságunkhoz, hanem azt kell felmérni, hogy mi az a jó, ami megvan, s hogyan rakhatunk abból egy új, de a régi és bevált erkölcsi alapokra felépíthetõ világot! Maradandóbb értékeket kell felmutatnunk egymásnak, s a szeretet és a szolidaritás fegyverét kell a tudás köszörûkövén megéleznünk. Magunkhoz kell emelnünk minden korosztályból a változni akarókat, a nemes lelkûeket, s fel kell õket készíteni arra a küzdelemre, amely felébreszti majd a társadalom anyagi javakért folytatott hajszájába, vagy a szerény megélhetés megszerzésébe belefeledkezõ többi tagját. Így a karácsonyi örömszerzés lapos pénztárcájú sikertelenségét is könnyen fel fogjuk dolgozni, mert megváltozik az értékrendünk, s nem a technológiai fejlõdés követését, nem a gazdag ajándékok özönét, hanem az egymásra figyelõ hangot és a közjó szolgálatát tesszük oda a jövõ karácsonyfái alá. Segítsünk azokon, akik még nálunk is rosszabb helyzetben vannak, adjunk lelki erõt a csüggedõknek és a legfontosabb szavainknak, értékeinknek adjuk vissza a becsületét!

Felvállaljuk azt a képzést, amely teret nyit a jövõbe vetett hit elõtt, megnyitja a kreativitás csatornáit, tartást és értékrendet ad azoknak, akik a legrászorultabbak. Mindez jó lesz azoknak is, akik kapják mindezt. De a képzést felvállalók szintén erõt meríthetnek belõle, mert a tudásunkat átadni, bõkezûen: a legnemesebb dolog a világon.

BG